//Dípanyó vs. Télapó : hogy boldogul egymással a kapitány és az arrancarja?\\

Némán haladok az újonnan érkezett tisztem mögött, míg ez edzőtermek felé haladtunk. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy privaron jön majd segíteni a Seireiteinek, azt meg végképp nem hogy pont azén osztagomba. De így legalább többet tudhatok meg róluk, több tapasztalatot szerezhetek szokásaikról, satöbbi. Nem utolsó sorban ezért is hívtam meg egy "könnyed" kis edzésre, hogy kiderítsem, mennyit tud a leányzó. Arcomon halvány mosoly fut át, mikor eszembe jut, hogy már volt dolgom egy privaronnal, ne mis olyan rég, bár az az inkább elment egy könnyed esti testmozgásnak, mint harcnak. Őszintén reméltem, hogy Caquel többet tud Slaginál (én csak így hívom, majd akkor szólítom teljes nevén, ha kiérdemli esetleg, szóval soha..xD). Bár nála csak többet tudhat, mivel elég töketlen egy privaron a srác. Még könnyebb volt legyőznöm, mint Slarint. Nem mintha bármelyikőjüket is megerőltető lett volna legyűrni...Gondolataimból az edzőterem ajtajának nyikorgása rántott vissza a jelenbe. Nem ártana néhány ajtót kicsit megolajozni, mert elég elavultnak tűnik így az osztag, az pedig rám vet rossz fényt...Majd szólok Verának az ügy érdekében. Belépek a terembe a privaron lány után, szemem néhány másodpercig a szoknyáján időzik, igazán szemrevaló lányka, szóval már ezért megérte, hogy az én osztagomhoz jött. Ám abba is hagyom tevékenységem, hisz nekem menyasszonyom van, akit mindennél jobban szeretek, ez csupán egy megállapítás volt a privaron alkatára nézve. Kétségkívül vonzó a szoknya a férfiak számára, de azért nem ártana a hivatalos ruházatot hordani, majd megbeszéljük ezt az edzés után. Néhány tisztem is jelen volt a teremben, akik épp edzettek. Biccentettem neki jókedvűen, jelezve, hogy elismerem munkájukat, hisz sosem árt, ha edz a shinigami, ezzel is erősebb lesz, és az csak jól jöhet az Aizen elleni harcban. Azonban mosolyom egyből lefagy arcomról, mikor meglátom, hogyan néznek az előttem álló privaron lányra. Én sem voltam oda az arrancarokért, ám azt hiszem Caquel már bizonyította, hogy elkötelezte magát a Seireitei mellett, így már a mi oldalunkon áll, tehát utálni sem kell. Sürgősen össze kell hívnom egy megbeszélést, miszerint nem tűröm az ilyen irányú "rasszizmust" az osztagomban. Ha én meg tudok kedvelni egy arrancart, akkor mások is. Ám úgy tűnt, hogy a lány tud magára vigyázni, mivel egyből el kezdett melegíteni az edzésre, és a tisztek is hátrébb vonultak kicsit a terem végébe, de ki nem mentek. Nyilván látni akarják kapitányuk tudását, tehetségét.
- Ahogy mondod, kíváncsi vagyok a képességeidre. - mosolygok a lányra. - Nem kívánlak földbe döngölni ,de elvárom, hogy minden tudásod beleadd a harcba, elvégre, ezért vagyunk itt. Nem szeretem, ha valaki nem teljes erejéből harcol. A tisztek miatt pedig elnézésedet kérem. Kissé faragatlanok néha, nem szeretik az arrancarokat érthető okokból, de meg fognak kedvelni, biztos vagyok benne. - kérek bocsánatot a lánytól, hisz mégsem mindegy, hogy utálják e, vagy kedvelik. Odasétálok a terem közepére, majd elvégzek néhány bemelegítő gyakorlatot, mert kicsit el voltak macskásodva a tagjaim, majd a végén kiroppantottam nyakam, és készen álltam a harcra.
- Ahogy én is tőled. Az, hogy esetleg gyengébb vagy nálam, nem jelenti azt, hogy nem tudok tőled tanulni, sőt...! - fejezem be mondandóm, majd várok, hisz ha már gyakorlásról van szó, akkor a hölgyeké az elsőbbség. Természetesen, ha éles harcról lenne szó, már rég rátámadtam volna. Harcban nem érvényesülnek az ilyen íratlan szabályok, mint a lányok kezdenek. Vagy Te támadsz elsőre és nyersz, vagy nem, és nagy eséllyel meghalsz. Itt szerencsére szó sincs ilyesmiről, ez csupán egy kis gyakorlás mindkettőnk számára. Caquel megtudhatja, hogy milyen egy kapitánnyal ahrcolni, én pedig reményeim szerint megláthatom majd a lány resurrectiónját...

Mosolyogva bólintok az arrancar lány reakciójára. Valóban, próbálok kedves lenni vele, de ez nem jelenti azt, hogy az edzés alatt nem fogom megdolgoztatni kicsit,ha úgy hozza a sors. A kezdeményezést átadtam neki, hisz nem vagyok bunkó, és edzések alkalmával érvényesülni hagyom a "hölgyeké az elsőbbség" teóriát, és ezzel nagyjából ki is merül a harc iránt mutatott engedékenységem, hisz nem fogok engedni harc közben. Ha Caquel hibázik, akkor "megfizet" érte, abból is tanul legalább, és legközelebb nem fogja elhibázni az adott dolgot. Kezem közben már Aoki markolatára helyeztem, készen arra, hogy bármikor elő tudjam rántani. Okozhat meglepetést a lány még akkor is, ha erősebb vagyok nála, nem becsülöm alá egy percig sem. Általában mindig azok szoktak veszteni a harcban, akik alábecsülik a másikat. Nos, ez majdnem mindig igaz is, de azért van egy-két kivétel. Arcomon halvány mosoly terül el, mikor a lány eltűnik előlem. Valóban tud meglepetéseket okozni, sonidoja szinte követhetetlen, de csak szinte. Kardjaink acélos csattanással érintkeznek egymással minden egyes ütés váltásnál. Én egyelőre csak védekezek, megvárom a megfelelő pillanatot az ellentámadásra. Addig is fárad egy kicsit Caquel, és ez is az én malmomra hajtja a vizet. Az egyből feltűnt, hogy nem szokványosan támad, talán csak kóstolgat kicsit, mielőtt belevágna az igazi harcba, vagy nem tudom, mindenesetre érdekes volt. Nem okozott nagyobb erőfeszítést a felém irányuló támadások hárítása, ám mikor hirtelen pózt váltott, és a mellkasomat próbálta felhasítani kardjával, kicsit meglepődtem. Nocsak, mégiscsak bemelegítés volt az előző kis jelenet. Arcomon jókedvű vigyor terül el, mikor végre egy kis szünetet tartunk, és alkalmunk nyílik egy kis szóváltásra.
- Ellenkezőleg. Én is kezdek éhes lenni, vendégem vagy egy ebédre! - jelentem be jókedvűen, majd úgy döntök, hogy itt az ideje véget vetni ennek a kis szünetnek, és újra azzal kéne foglalkoznunk, amiért eredetileg idejöttünk. fejemben lázasan kutatok valami érdekesnek tűnő támadáskombináció után, amivel meglephetném Caquelt. Nagyon sok shinigami úgy gondolja, hogy a nem kell feleslegesen színezni a támdásokat, és egy szimpla frontális és erős támadással le lehet győzni az ellenfelet. Nos, én más nézeteket vallok a harc ezen fajtájáról. Előnyben részesítem a kidouimat, hiszen nem a semmiért tanultam meg őket, nagyon jó hasznukat szoktam venni harc közben, és eddig sosem kellett csalódnom bennük, ha együtt használtam a zanpakutommal való támadásaimmal. Most sem gondoltam másképp, néhány másodperc múlva már kész terv van fejemben, ami reményeim szerint kicsit megtréfálja a privaron lányt majd. Jobb kezemben Aoki pihen, bal kezemben pedig kezdem gyűjteni a kidouhoz szükséges energiákat, majd kissé behajlítom a térdem, és egy gyors shunpoval megindulok a lány fele. Reményeim szerint nem okoz neki gondot kivédeni a szemből érkező támadást, hisz csak egy sima suhintás volt, amit felé intéztem. Azonban nem ez a titok nyitja. Mikor kardjaink találkoznak, és Caquel blokkolja a támadásomat, fizikai erőmet bevetve folyamatosan döntöm hátra, így nem figyel bal kezemre, amivel a lány mellkasára mutatok.
- Hadou 01: Shou! - az egyik legegyszerűbb kidout választottam, ami azonban, ha elég energiát fektetünk belé, komoly sérüléseket is tud okozni, most azonban épp csak annyit reiatsut engedtem belé, amitől Caquel repül hátra néhány métert, majd sértetlenül tudja folytatni a harcot, maximum kicsit fáj néhány bordája a kidou lökőereje miatt. Újabb támadást ezúttal nem hajtok végre, hagyom, hogy a privaron kissé összeszedje magát, és újra magához ragadja a kezdeményezést.
- A büfé megfelel neked is? Nagyon ízletes gyorskajájuk van, plusz nagyon ízletes süteményeik is vannak! - osztom meg véleményem, miközben hátrébb ugrok néhány métert. Úgy éreztem mintha csak egy kedves, baráti csevegésen vettem volna részt, ám erről szó sem volt természetesen. Egyszer volt már szerencsém a büféhez, ott ismerkedtem meg Hanával, szóval már csak ezért is megéri oda elmenni, hátha összefutok vele, amilyen édesszájú, plusz nagyon finom a sütijük is, na meg éhes is kezdek már lenni...

Lehet kicsit mégis több erőt fektettem abba a kidouba, mint amennyit akartam. Igazából csak hátra akartam taszítani Caquelt, erre véletlenül beépítettem szegény lányt a padlóba. Kissé aggódó arckifejezéssel nézem, ahogy feltápászkodik, és összeszedi magát. Bocsánatot is kérnék, de eszembe jut, hogy ez végső soron egy edzés, és az edzésekbe beletartozik néhány karcolás. Különben sem kérhetek elnézést minden egyes bevitt ütésért. Különös mosoly jelent meg a lány arcán, talán ezt Ő is csak bemelegítésnek vette, és most kezdődik majd csak az igazi harc. Alig várom, hisz kíváncsi vagyok a privaron képességeire. Tény, hogy jóval erősebb vagyok nála, ám ez nem jelenti azt, hogy nem tud meglepni egy-egy húzásával. Nem ismerem túlságosan az arrancar szokásokat, talán épp ezért is tud meglepni, ha meg tud. Jókedvűen bólintok a lánynak, hisz éhes vagyok már, szóval ránk fér egy kiadós ebéd, na meg beszélgetni sem utolsó. Legalább megismeri majd kicsit a privaron a Seireitei ilyen eldugott, ám nagyon is tökéletes kis zugokat.
Mivel az előbb én támadtam, így most Caquelen volt a sor. Mosolyogva húzom magam elé Aokit, kinek pengéje meg-megcsillan az edzőterem ablakain át beszűrődő napfénytől. Imádom a kardom, úgy érzem, mintha Ő is a kezem része lenne. Eszembe jut, hogy néhány éve még én voltam újonc a 13. osztagnál, és mentem edzeni Mayával, hogy erősebbé váljak na meg azért, hogy eldöntsük kié legyen a kukorica, amit aztán közösen fogyasztottunk el testvériesen felosztva. Igaz is, rég látogattam meg Mayát, talán épp itt lenne az ideje. Nem akarom elhanyagolni a hugimat, szóval a közeljövőben elsétálok a 3. osztaghoz és teszek nála egy látogatást. Remélem még mindig csinál néha olyan csípős kaját, mert azért odavagyok.
Tervezgetni azonban nincs sok időm, hisz ellenfelem egyből támad, s én kénytelen vagyok védekezni. Támadásai nem valami erőteljesek, szerintem még Ő sem gondolja komolyan, hisz gyakorlatilag megerőltetés nélkül hárítom a felém irányuló szúrásokat, viszont arcomon meghökkentség látszik néhány másodpercig, mikor a lány keze elindul mellkasom felé. Első gondolataim közt valami msát szerepel, mint a harc, de gyorsan elvetem ezeket a nevetséges gondolatfelhőcskéket, mihelyst rám tapad 2-3 kis csillag. Szóval erre ment ki a játék egész végig. Be kell vallanom, meg tudott téveszteni a lány. Szusszanni még nincs időm azonban, mert máris támadás ér szemből, így kénytelen vagyok védekezni. Acélos sercegés hangzik, miközben kardjaink találkoznak egymással. Minden támadását sikerült kivédenem, ám érzem, hogy ezek az apró kis csillagok mintha kicsit gyengítenének. Nem ismerem az arrancar technikákat, így előnnyel indul a lány ezen a területen ellenem, ám Ő sem ismerhet minden shinigami képességet, hisz nem rég csatlakozott hozzánk.
- De, nagyon kíváncsi vagyok a ressurectiónodra, Caquel! - bólintok mosolyogva a lány kérdésére, majd egy támadás után kicsit megtartottam a lány súlyát kardommal, és hátra lököm, ezzel is növelve a kettőnk közötti távolságot.
- Elismerem, meg tudsz lepni. Kiváló harcos vagy! - bólintok elismerően a lánynak, míg érdeklődve nézegetem a mellkasomon vibráló csillagokat. Érzem, hogy szívják el lélekenergiámat folyamatosan, ám így is én vagyok még előnyben a lánnyal szemben. Némi gondolkozás után már kész is következő támadásom terve, amiben kicsit megtáncoltatom a privaront, és remélem, hogy a ressurectionját is láthatom majd, mert lehet, hogy csak azzal lesz képes majd kivédeni a támadásom. Testemben máris elkezdem gyűjteni a lélekenergiát a szükséges kidouhoz és néhány másodperc múlva meg is idézem élethű klónomat. Ez az egyik kedvenc technikám, magas szintre fejlesztettem a klónkioumat, így már egyszerre kettőt is meg tudnék idézni, ha akarnék, de egyelőre elég ide egy is, úgy gondolom. Kicsit odébb sétálok klónom mellől, így már ketten nézünk szembe Caquellel. Kicsit várok még, hogy megfelelő reiatsu gyűljön össze kezemben, és klónomat is utasítom gondolatban egy kidou elvégzéséhez szükséges lélekenergia összegyűjtésére. Néhány másodpercig még várok, majd shunpoval elindulok a privaron fele. Én az egyik oldalról, a klónom a másikról. Egyfajta kényszerítőt alkalmazok, hogy ellenfelem magasabb szintre kapcsoljon, és kivédje a támadást. Shunpoinkat szinte lehetetlen lekövetni, olyan gyorsan mozgunk, és mikor a privaron közvetlen 5-6 mtéeres körzetébe érünk, együtt lőjük el a már előkészített kidout. Klónom egy Haiennel válsazol a lány előbbi húzásáért, én pedig egy Kohaku koutetsu-val, majd mikor ellőttük a kidouinkat, egy shunpoval hátrébb ugrunk mindketten, és érdeklődve figyeljük az eredményt. Kíváncsi vagyok rá, hogyan vágja ki ebből magát a lány. Kétségtelen, hogy van benne elég talpraesettség ahhoz, hogy feltalálja magát, ám én a kivitelre vagyok kíváncsi.

Már már azt kell hinnem, hogy nem sikerült Caquelnek időben kitérnie a klónjaim támadása alól, ám ismét kellemesen kell csalódnom a lányban, hisz egy nagyobb ugrással kitér a másik két Suke támadása elől. Gondolom némi lélekenergiát eresztett lábaiba, és úgy ugrott ekkorát, bár kit tudja. A mai arrancaroknál már nem nagyon lehet tudni, hogy mi az alapképességük, illetve mit csinálnak lélekenergiából. A két klónom sajnos nem olyan szerencsés, mint a lány. Hatalmas csattanással és füstfelhővel jár "találkozásuk" ami során szét is foszlanak. Mivel Caquel az utolsó pillanatban kerülte el a támadást, így a klónok már nem tudtak megállni, vagy irányt váltani, és ezért összeütköztek sajnos. Nem baj, ez a lényegük, hogy ne a gazdatest sérüljön meg, hanem ők. Egyelőre nem támadok, kíváncsi vagyok, mihez kezd most Caquel. Biztos vagyok benne, hogy feltalálja magát, hisz eddig nem vallott kudarcot, ha kreativitásról volt szó. Szeretem az olyan tiszteket, ellenfeleket, akik kreatívan harcolnak, nem pedig dühből, vagy erőből, gondolkozás nélkül. Sokkal többet ér egy gondosan felépített és véghezvitt kombinációs támadás, mint ha csak simán szemből egy shunpoval teljes erőből támadnék az ellenfelemre. Kijelentésére, miszerint nem jó harcos, csak elmosolyodom. Már rég bebizonyította, hogy tud harcolni, mert valljuk be, aki ennyi idő után is talpon van még ellenem, az tud harcolni. Bár az is igaz, hogy nem teljes erőmből harcolok, mivel ez csak egy edzés, ráadásul a saját tisztem ellen harcolok, még ha egy privaron is.
A por, amit a klónok okoztak lassan szertefoszlik, és újfent rendeződnek a látóviszonyok a teremben. Jobbomban tartom Aokit, aki finom vibrálással adja tudtomra, hogy neki is hiányzott már egy kis harc, és jó lenne, ha kicsit jobban kihasználnám erejét. Való igaz, mostanában szinte semmit sem edzettem, meg is látszik rajtam, kissé mereven mozognak a végtagjaim. Épp ezért, ez a mostani edzés mindkettőnknek hasznára válik. Caquel harcolhat egy kapitánnyal, és fejlődhet, én meg mozgásban tartom magam. Szemöldököm kissé felvonom, mikor Caquel "kedveskedni" akar nekem. Nyilván nem arra gondol itt, hogy megcsinálja helyettem még azt a kevéske papírmunkát is, amit Vera hagy rám, mivel ott már gyakorlatilag csak aláírogatni, meg olvasni kell, de jó lenne azért. Azonban néhány másodperc múlva nyilvánvaló válik számomra,hogy nem erről van szó, hanem a ressurectiónját készült a lány előhívni. Izgatottan figyelem az "átváltozást", hisz kíváncsi vagyok a privaron release alakjára. Meg persze az sem utolsó, hogy ebben az alakjában jóval erősebb, mint most, szóval jó lesz jobban odafigyelnem, ha nem akarok megizzadni ellene. Hallom fejemben Aoki hangját, aki csak egy valamit ismételget minduntalan. Kicsit lecsitítom zanpakutomat gondolatban, hogy várjon még egy kicsit, el jön az Ő ideje is hamarosan, és akkor megmutathatja, hogy mit tud. Mostanában Ő is kapósabb lett egy kis harcra, meg tudom érteni.
- Kíváncsian várom, hogy mit tud. - mosolygok a lányra, majd fogásomon szorítok kicsit Aoki markolatán.
Caquel ressurectiónja igencsak impozáns, én leginkább egy denevérhez, vagy valami hasonlóhoz tudnám hasonlítani. Tény, hogy nem a szépségéről lehet híres, viszont lerí róla, hogy kellemetlen és mély sebeket tud okozni ellenfelének, hisz elég ránézni arra a nagy tüskés dorongra, ami kinőtt Caquelből. Ez úgy tűnik, hogy nemsokára be is fog igazolódni, ha nem vigyázok, mivel a privaron máris támadásba lendül.
Szemmel szinte alig lehet követni a lány sonidoját. Nem tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy jóval megemelkedett a lány ereje ebben az alakjában. Lélekölőm épp időben emelem fejem fölé, hogy hárítsam a felülről érkező támadást, ami épp hogy csak sikerül. Úgy tűnik, hogy ezek a csillagok a mellkasomon "jó" munkát végeznek, hisz kicsit gyengébbnek érzem magam, mióta rám kerültek. Lassan el kéne őket távolítani, ha nem akarok bajt magamnak. Nagyon gyorsan mozog a lány, a felülről érkező támadás után egyből támad is tovább egyből mellkasra, mind a farkával, mind a kardjával. Ezt már nem tudnám zanpakutommal hárítani, így gyors mérlegelés után egy shunpoval hátra ugrok, és ott várom tovább a lány támadását. Jelenlegi állapotomban erősebb volt nálam ressurectiónban a lány, mint én alapszinten, ezért úgy döntöttem, hogy megismertetem az én "ressurectiónommal" is.
- Elképesztő. Jóval erősebb vagy, mint eddig, Caquel! Remek harcnak nézünk elébe! - bólogatok mosolyogva a lánynak, elismerésem jeléül. - Így nincs más választásom, azt hiszem... - ezt már inkább magamnak mondom hangosan gondolkozna, mint a lánynak. Amúgy is kezdem már unni Aoki hangját a fejemben, így azthiszem engedek "követelőzésének".
Zanpakutom lassan a felemelem a levegőbe, majd a lány felé mutatok vele, és halkan kimondom shikai alakom hívó szavát.
- Hyouketsu, Aoki! - nem tudom, hogy a denevérek mennyire szeretik a hideget, de most kiderül, mivel a teremben jó néhány fokot esett a hőmérséklet shikai formámnak köszönhetően, ami egy jégcsapkard. Így már újfent közelítenek az egyenlőhöz az erőviszonyaink.
Kezdésnek azt hiszem elég, ha egy jól megtermett fagyhullámot indítok "ellenfelem" felé, hisz nem tudni, miként reagál a hirtelen hőmérséklet változásra, amit én annyira szeretek.

Mosolyogva várom, hogy miként fogja Caquel elkerülni, vagy kivédeni a fagyhullámomat. tény és való, hogy shikai alakomban a fagyhullám támadásom lomha, és könnyen kikerülhető, de volt már rá példa, hogy valakinek nem sikerült még ezt sem elkerülni. Bankaiban meg teljesen más a helyzet. Jóval gyorsabban haladnak a hullámok előre, és irányt is képese változtatni. De elég az elmélkedésből, épp egy harc közepén vagyok, mégha csak egy sima edzés is, akkor is. Ha az arrancar nő megtisztelt azzal, hogy kiállt ellenem, az a minimum, hogy a körülményekhez képest a legjobbamat nyújtsam. Nyakam nagyot roppan, mikor oldalra fordítom, és meghúzkodom kicsit, mert elmerevedett. Mikor hideg környezetbe kerülök, egyből felélénkülök, gyorsabban mozgok, jókedvűbb vagyok, és nem utolsó sorban, hatékonyabb, ha harcról van szó. Ezért is hűlt le egy kicsit a levegő, mikor előhívtam Aoki shikai alakját, és ez bankaiban még csak tovább fokozódna, nem beszélve, ha még a ködömet is lehívnám most, az lenne még csak a pazar helyzet. Lehet, hogy majd meg is fog történni, ám még egyelőre csak shikaiban vagyok, és ebben a formámban harcolok. Amúgy sem lenne szerencsés itt előhívnom a bankaiomat, mivel Aoki "kinőné" az edzőtermet, és az lenne ennek az eredménye, hogy egy szép nagy lyuk éktelenkedne az épület tetején, amiből egy több méter magas azúrsárkány lógna ki. Sajnos a fagyhullám miatt nem sokat látok abból, ami a támadásom előtt zajlik, de azért merem remélni, hogy Caquelnek nem esik baja, hisz mégiscsak ressurectión alakban van. Nem is kell csalódnom újdonsült tisztemben, hiszen hamarosan megjelenik a magasban, kinyújtott szárnyakkal.
Röpke mosoly fut végig arcomon, majd egy elegáns shunpoval kitérek a fehér gömbök elől. Nem néztek ki valami kártékonynak, azonban itt eltöltött éveim alatt megtanultam, hogy semmi sem az, aminek látszik. Valószínűleg nagy robbanással értek volna célba ezek a fehér gömbök, ezzel is csúnya égési sérüléseket okozva. Tisztában vagyok vele, hogy mindkettőnknek vannak rejtett tartalékai, és bármikor meg tudnánk lepni egymást úgy, hogy az a harc kimenetele szempontjából meghatározó legyen, ám ez csak egy edzés, és itt nem szokás egymás életét kiontani. Szóval ideje lenne befejezni a harcot, és elmenni mondjuk enni egy jót, mert igencsak megéheztem a mozgástól, és szerintem Caquel is ezen az állásponton van. Annál is inkább jobb lenne lassan befejezni, mivel a mellkasomon elhelyezkedő kis csillagoknak kezd elmenni a hatása, vagyis már nem lassítanak, hátráltatnak tovább a harcban, ami előnytelen lenne a Nővel szemben.
Megvárom, míg Caquel közel ér hozzám, s közben szakad kezembe lélekenergiát gyűjtök egy kidouhoz, amit nemsokára el is eresztek a privaron felé.
- Bakudou 61: Rukujyoukourou! - az energiarudak telibe találják az arrancart, aki fájdalmat nem érezhet tőlük, viszont mozdulatlanná dermed. Ezzel le is zárom kettőnk kis edzését, mindketten értékes tapasztalatokat szereztünk, amiket felhasználhatunk majd a jövőbeli harcainkhoz. Közelebb lépek a lányhoz, miközben deaktiválom shikai alakomat, majd megszüntetem a kidou hatását is, így már újra szabadon mozoghat.
- Szerintem ennyi mára bőven elég. Éhes vagyok már! Ideje lenne elmenni ebédelni egyet, a vendégem vagy, Caquel. -nyújtom kezem a lány felé, hogy ezzel is felsegítsem a földről, majd ezek után megindulok a lány oldalán az edzőterem kijárata felé.

/Helyszíncsere: Hadnagyi romok -> Edzőterem/

Ismerkedés a Sanbantai, harmadik tisztjével
avagy csak csapjunk az egész közepébe… *<*

Kicsit bizonytalanul állok hozzá a dolgokhoz, nem igen vagyok jó az ismerkedés terén, de igyekszem jól elkezdeni néha – néha merítve Simán Csak Keisuke-samatól tanultakból, mint most is. Tisztán emlékszem engem is étellel kínált mikor először betettem ide a lábamat. S, igen a sütemény nem árt a Villámtánc gyakorlása előtt, mert kell az enerzsííí, mert a nélkül mit sem ér az egész. Főleg, hogy a soook erőt adó Koocchan és Kohaku-sama féle citromos sütik a legmegfelelőbbek ehhez! *w* Ugyan kicsit féltem miképp reagál rá, amiért eléggé felszültnek látszott, de szerencsére jól fogadta a süteményt, mondjuk nincs olyan, ki nem szeretné egy kicsikét, egy iciri-picirit, az édességet! *3* Örömmel látom, hogy vidáman falatozik, mondjuk nem csoda a világ legeslegeslegeslegfinomabb süteményéből ehet jelenleg, nem egy mindennapi alkalom lehet ez számára.
- Ugyan semmiség, nyugodtan vegyél még! *<* - tartom készségesen a tálcát, miközben eszem a magamnak leszedett süteményt. Bár eléggé meglepetten ér a „Shiroichi – sama” megnevezés közben, hiszen így még nem hívtak egyszer sem, kaptam már sok mindent nevem mögé kezdve a „san” - tól a „kun” - ig… szóval sok mindent. De, hogy „sama”… igazán furcsa ezt hallani!
Kíváncsian várom az osztagot érintő válaszát, bár csekély ötven éve csak, hogy Shinigami vagyok, de van némi hatásszünetem félúton. Kapizsgálni szoktam néha napján valami olyasmit, hogy elfelejtettem egy – két apróságot, többek között azt, miért is lettem áthelyezve a Nanabataiba a Gobantaiból, de nem merem megkérdezni Akane tájcsótól. T.T Biztosan megmagyarázná a dolgokat, csak félek utána érdeklődni… nem szeretném magamra haragítani a nagy és erős Akane tájcsót! T_T
- Ahaaam, szóval a Juusanbantai! – motyogom orrom alatt elgondolkodva, miközben próbálom magam elé idézni az ottani tájcsó arcát a legutóbbi gyűlésről, életem első ilyen kapitányi összezörrenése volt és annyira rettegtem a kimenetelével kapcsolatban, hogy nem nagyon volt merszem nézelődni. Főleg, hogy leginkább annak örültem, hogy voltak ott olyan tájcsók ott, akiket Én is ismertem, mint Nobu tájcsó, aki még mindig fél tőlem… de ott volt Suwun tájcsó is, akinek még mindig lógok egy cseresznyefával… és emiatt Ő olyan ijesztő! T^T Meg ott volt Myo-chan is, csak tudnám miért olyan vonzó az Én fehér leplem számára, ha neki is van már olyanja. :/ De merek Én ellenkezni vele, ha Suwun tájcsó is jelen van? TT_TT Kicsit megpaskolva arcomat térítem vissza magam a külvilágba, elkergetve ezzel retteget gondolataimat, hogy Meicchanra koncentrálhassak végre, ne másra.
- Persze, hogy a Sanbantai a legjobb! *<* - szólalok fel hirtelen nagy lelkesedéssel, óriási vigyorral az arcomon. A mai napig szeretem régi osztagaimat és szerintem ez érthető, bár legjobban a Juubantaiban érzem jól magam, de ez enyhe részre hajlás, ami tökéletesen alap dolog. De nagyon megörültem, amikor Pipás Öreget sikerült rávennem, hogy Ai-san lehessen ott tájcsó. Főleg, hogy elkélt annak az osztagnak a vezetőség, hiszen nem egy – két probléma adódott ott e téren. Kicsit elgondolkodva ezen, mérlegelem magamban a dolgot, nem igen tudom, miképp reagálhatott Sanbantai tiszt létére ezzel a vezető csereberére. De mint osztagtag biztosan nem lehetett könnyű neki. Nálunk sem volt valami kellemes mikor egyik pillanatról a másikra Watanabe tájcsó eltűnt... inkább ejtem a témát, nem szeretném megbántani ismerkedésünk elején Meicchant. T///T
Ennek fényében terelem beszélgetésünket az Ördögűzésre! *o* A világ legjobb időtöltésére, s a legmegfelelőbb írat eltűntetési trükkre! Meicchan segítségét kérve a még egy – két eltüntetendő lapadaggal kapcsolatban mutatom meg neki, hogy is csinálják ezt a 10. osztagban. Mielőtt habozna biztosítottam arról, hogy erről ugyan Ai-san semmit nem fog tudni, így nem kell aggódnia, ha ezt tartaná vissza a papírégetéssel kapcsolatban, mivel láttam kicsit elmerengett. Bár lehet nem emiatt, de azért jobbnak véltem tisztázni a dolgot.
- Tudod, már elég régóta így távolítjuk el az Ördög teremtette lapokat itt a Juubantaiban! Sátán űzésben már szakképesítése van az egész osztagnak. *<* Meicchan, vedd csak fel a szemcsit és próbáld ki Te is! *w* – bíztatom, miután a nagyobb adag lapokat, melyet ide hozott a tűzbe dobtam, így elűzve a gonoszt. Majd, hogy bátran kezelje a napszemcsit mellyel ezerszer jobb rálátásban lehet látni a dolgokat, jómagam is felveszem a 3D-s kavics napszemüveget, melyet még Keo-báró-samatól kaptam. Ezt követően még pár lapot bedobtam a lángokba, hogy tudja pontosan, hogy is kell, bár nem egy eget rengető mozzanat. Én is meg tudtam tanulni! *_*
- Hoooogy, hogy miért? Hát tudod… ízé… történt egy – két dolog a kapitányi irodával és még felújítás alatt van, meg az Ördögűzést mindig Simán Csak Keisuke-samanál szoktuk végrehajtani. – felelem kérdésére kicsit szégyenlősen elvörösödve, mert Én tudom a kapitányi iroda konkrét romokban létét, mellyel nem szívesen dicsekszem. Masa… Katsu vagy melyik is… egy visszavágó még érik zöldségdobálás terén!
- No, ezzel is megvolnánk, még sincs este! Akár indulhatunk is Meicchaaan~ - amint az összes írat az Ördögűző lángokban végezte elégedetten porolom le kezeimet, majd nézek Meicchan irányába ki a citromos sütis tálcával a kézben néz vissza rám. Először megijedek, hogy el kívánja vinni a fincsi sütiket. T-T De, amikor meghallom szándékát, azon nyomban megnyugszom, s csak örülök, hogy ilyen fantasztikus ötletei vannak! *w* Való igaz! Nem tudhatjuk mikor is szükséges némi üzemanyag a shunpohoz.
- Persze, persze! Hozd csak Meicchan! Ki tudja, mikor is kellenek az erőt adó citromos sütik! *w* - így elkerülhetem legutóbbi szörnyűséges esetet, amikor az edzés kellős közepén éheztem meg. Lehet, hogy Meicchan képes gondolatot olvasni és tud a régebbi kellemetlen történetemről? o.O Wooow… – Nyo, akkor indulhatunk is. Kövess! *<* - szólok vidáman Meicchannak intve egyet, hogy kövessen csak, miközben elindulok az edzőterem irányába. Szerencsére már elég régóta az osztagnál tartózkodom, így kevésbé fenyeget a veszély, hogy eltévedek, főleg ha az edzősarkot keresem, bár szokásom volt ellógni néha a napi edzést – mellékesen megjegyezve még most is előforduló esemény – azért tudom, hogy merre van! >o<
- Hm… ötletem? – kontrázok vissza kissé tanácstalanul érdeklődésére az edzéssel kapcsolatban. Nem igen gondoltam bele, hogy miképpen is fejleszthetném Meicchan shunpo hozzáértését, jómagam is spontán, bizonyos hajtólöketek hatására szép lassan értem el a gyors villámtáncot, tanulni pedig nem igen tanultam mástól, szóval mondhatni jött ez magától. De nem ártana kiagyalnom valamit, mert mégse csórhatok el egy tiszttől horgászbotot, melynek végére citromos sütit teszek, majd Meicchan elé tartva azt mondjam neki, hogy kövesse és a kellő sebesség után megkaphatja, ez kegyetlenség lenne! T^T Mindenképp mást kell kitalálnom… - Igazából még nincs. - mondom zavartan megvakarva tarkómat, de nincs minden veszve! – D… d… de ura vagyok a helyzetnek! Először tesztelem, hogy shunpo téren milyen szinten lehetsz nagyjából és onnan elválik a dolog! Vagy, hogy is mondják... – pontosan, ez az! Nem vághatok bele csak úgy az egész közepébe, tesztelni kell, nehogy olyasmit várjak el tőle, amit nem tud megtenni. Cseppet sem esne jól, ha összetörném vidám lelkét és örökké megutáltassam vele így a shingamisággal járó legnagyszerűbb képzetséget: a villámtáncot! ToT" Nem hát, mindent bele kell adnom, hogy segíthessek neki. ~ Anao, gyors vagy biztos sikerül! ~
Némi biztatással lépek elő magamban, hiszen nem igen kellett tudásomat eddig tovább adnom Midori-chan és Miicchan lányom kivételével és azt sem tudom, hogy azok mennyire voltak sikeresek. Én csupán csak remélni tudom, hogy némileg tapasztaltabbak lettek egy csöppet. T-T”
Átvágva a szép virágokkal és fákkal díszített tavacska mellett, a virágoskert oldalán húzódó ösvényen, egy különálló épületkolosszushoz érve tárom fel annak ajtaját, nem lepődtem meg az egy – két kósza tiszten, kik nagy beleéléssel éppen zanjutsut gyakoroltak, bár meglep, hogy Simán Csak Keisuke-sama nélkül folytatják az edzést, általában az ilyen témájú gyakorlásnál Ő is részt vesz.
- Kavics~ *w* minna! Sanbantaitól vendégünk jött, egy kis shunpo tanítgatást kell tartanom neki. Szóval, ha megkérhetlek titeket, egy kicsit másutt folytassátok a gyakorlást. Búcsúzóul mindenki vehet citromos sütiiit~ – kérem meg szépen a tiszteket egy kis félrevonulásra, szerencsére nem sértődtek meg, hanem vidáman távoztak, biztosan a süti miatt. *o* Miután csak ketten maradtunk a hosszan nyúló teremben Meicchannal egy dobozkát ások elő a kis szekrények mögül, melyre ráhelyezhető a tálca és addig sincs útban az, s ezzel nem hátráltat minket a gyakorlás során. Egy intéssel jelzem Meicchannak, hogy tegye csak le ide a sütis tálcát, majd a terem közepe felé menve gondolkodok el... hogy is kezdjem?
- Nos, Meicchan… miért is szeretnél nagyobb sebességre szert tenni? – kérdezem afféle költői kérdés hangzását elérve vele, miközben a plafon felé emelem tekintetemet, majd egy lépéssel mellé shunpozom, hogy meglegyen az illendő szemkontaktus válasza során. Tekintetemben az egyetlen szememmel, mellyel látok még, az érdeklődés legnagyobb jele csillan meg, ahogy feleletére várakozom. Eme lépésemmel azt is meg kívánom tudni, hogy vajon szemmel tudta e követni sebességemet, avagy sem. Valójában igen vicces a kérdés, hisz minek kéne, szinte alap tudni ezt minden Halálistennek, azért ki tudja miképp vélekedik erről?

A tizedik osztag papírmunka végzési szokásai meglehetősen eltérnek a miénktől. Mi nem űzünk ördögöt – még szerencse, elvégre azért egyrészt Ai-sama kivégezné a rakoncátlan tiszteket, másrészt biztosan megkapnánk a felsőbb vezetőségtől, hogy miféle rendetlen bagázsia vagyunk… Most, hogy ebbe belegondolok, fura, hogy a tizedik osztag minden gond nélkül megússza a dolgot… Nálunk persze mindenki elvégzi a papírmunkáját, még Shizuka-fukutaichou-san is, igaz, neki kell némi noszogatás, de ezt a motivációt az én dolgom biztosítani, szóval nincs vele probléma… Jézusom, ez ma kimaradt! Mit csinál akkor Shizuka-san?!
A hadnagyi iroda használatának okát is megtudom, bár meglehetőst furcsállom, hogy Shiroichi-taichou „Keisuke-sama”-nak szólítja a hadnagyát… Ha még egy kapitány is ennyire tiszteli, akkor talán tényleg nem kellett volna megtámadnom. De most már lényegtelen, nem igaza? Ah, egyszer el kell majd mondanom Ai-samanak… Ez persze ráér majd akkor, ha már kevésbé kell tartanom a megtorlástól, magyarul szólva az ügy elavultnak tekinthető.
A sütistálca sorsa végül az, hogy velünk jön az edzőterembe, akár akarja, akár nem. Szerintem mondjuk nem rajong túlzottan az ötletért, hogy elkerüljön megszokott helyéről, már amennyiben egy sütistálcának vannak érzései. Hogy is lett volna, ha annak idején nem halok meg? Valami ilyesmi lett volna a történet folytatása… Ja, megvan. Dísztárgynak lenni egy nemes úr oldalán, aminek minden dolga a bólogatás és a bájolgás másokkal, meg persze az angol hatalom demonstrálása: lám már a kínaiak is átveszik a kultúrájukat. Hát igen, nincs túl jó véleményem arról az elhagyott életösvényről. Ebből a szempontból tényleg örülhetek a halálnak… Mit halál? Új élet. Csaknem a kezdetek óta így fogtam fel, és még most is rettentően élvezem. Tényleg. A tálcák cipelését is szeretem, és csöppet sem érzem megalázónak, vagy cselédmunkának.
Az út közben ismételten okosabb leszek néhány információval. Az kicsit meglep, hogy nincs még ötlete edzés ügyében, de ez nem azt jelenti, hogy csalódott lennék. Azt hiszem, tényleg igaza van abban, hogy fölösleges ötletelni, ameddig nem ismeri még a szintemet, bár annyit már most is megemlíthetnék, hogy ez meglehetősen alacsony egy kapitányéhoz képest, ami nem is lenne túlzás. Valóban elég alacsony szinten állhatok hozzá képest, de hát épp azért vagyok itt, hogy ezen javítsak, nem igaz? De, pontosan ezért.
A juubantai szép kertjén haladunk át. Van itt minden, mi szépérzéknek ingere. Ha lenne időm, javasolnék egy kellemes délutáni pikniket itt a kapitánynak, de mikor eszembe jut az ittlétem oka, elszégyellem magam, amiért ilyen dolgokon jár az eszem edzés előtt. Koncentrálj, kislány! Ezt akár Chi-san is mondhatta volna, annyira ideillő most, és annyira szükségem volt rá, hogy visszatereljem figyelmemet a valóságba. Így hát mára kénytelen vagyok végérvényesen elhagyni a fantáziám alkotta birodalmat, hogy sokkal gyakorlatiasabb dolgokra figyeljek, nevezetesen az edzőteremnek titulált épületkolosszus belsejében zanjutsut gyakorló tisztekre. Egész jók, bár van, amelyik szintje az enyémnél alacsonyabb. Ez némi elégedettséggel tölt el.
- Örvendek – hajlok kicsit meg, miután Anao-sama elmondta nekik, honnan és miért jöttem. Gesztusom hátterében persze az is áll, hogy a búcsúzóul ajánlott citromos sütit a nálam lévő tálcán találják, így nem árt némi barátságosság – ha csak hűvös arccal is megy – nehogy véletlenül megrettenjenek tőlem, és eloldalogjanak anélkül, hogy részesülnének ebből az isteni édességből.
Miután az utolsó tiszt is eloldalog, a tálcát lerakhatom az Anao-sama által előbogarászott ládára. Persze a kapitány jelzése is megerősít abban, hogy oda kell helyeznem az idáig elhozott „csomagom”, úgyhogy ezt kételkedés nélkül tudom megtenni. A kérdés, ami ez után következik, már nehezebb dió. Miközben a válaszon gondolkodom, enyhén oldalra billentve buksimat, egyik kezem az államhoz emelve, a taichou-sama elém shunpozik, amit természetesen nem tudok követni. Ez is jelzi a kettőnk közti szakadékként tátongó szintkülönbséget. Nem volna jó beleesni abba a szakadékba, ezért a jövőre nézve megjegyzem magamnak, hogy ne akarjak küzdelmet kezdeményezni a kapitánnyal.
- Hát… egyrészt ez egy alapkészség, amit fejleszteni kéne. Másrészt, mivel főként a zanjutsu az erősségem, fontos, hogy megfelelő sebességgel tudjak küzdeni, ha szükséges – remélem, kielégítő választ adtam a kérdésére. Ennél többet, jobbat sajnos nem tudok felelni. Számomra fontos a shunpo, de ha választanom kell, valószínűleg a kidout gyakorolnám előbb. Az előző shunpoedzésem is… csupán a véletlen műve. Elvégre Shizuka-san nem azzal a szándékkal jött az amfiteátrumba, hogy edzést tartson nekem. Azt csak a helyzet hozta úgy, semmi más. Ez az edzés pedig szintén fölöttem álló erők munkája. Ai-sama küldött ide miatta, nyilván jó okkal. Magamtól valószínűleg eszembe sem jutott volna. Ez azért elég sokat elárul.
A tőlem telhető legnagyobb sebességgel elshunpozok a terem távolabbi faláig. Le merném fogadni, hogy Anao-samanak nem okoz gondot figyelemmel követni a mozgásomat.
- Jelenleg ez a legtöbb, amire képes vagyok – fordulok a kapitány felé, halvány, bűnbánó mosollyal az arcomon. Nem értem, miért szégyenkezem ennyire az alulképzettségem miatt. Talán magam sem örülök neki, hogy ennyit hanyagoltam ezt a képességem. Fejleszteni kell, bizony nagyon. De ez után más dolgok jönnek. Sokat kell majd edzenem, hogy behozzam Shizuka-sant, de azt hiszem, előbb-utóbb képes leszek rá. Biztos vagyok benne.
Ez a gondolat ad egy kis erőt, hogy a villámtánccal visszajussak a kapitány mellé, és felnézzek rá – elvégre, mint a legtöbben, ő is magasabb nálam. Sosem voltam magas termetű, ezen, sok más dologgal ellentétben, még a halál sem tudott változtatni. Ráadásul mióta nem magassarkú cipőket hordok, még alacsonyabbnak tűnök, bár ehhez, majd’ 90 év alatt már kellőképpen hozzászoktam.
- Van valami javaslata, hogyan tudnék javítani a sebességemen, Shiroichi-sama? – kérdezem, finoman oldalra billentve a fejem, és csak remélni tudom, hogy nem azzal áll elő, amivel Shizuka-san… A hadnagyi irodából ellopni az asztalon lévő sütit a lehető leggyorsabban… Habár ezt a lehetőséget sikerült kiküszöbölni azzal, hogy a sütistálca itt van az edzőteremben. Esetleg ismét fogócska? Nem, azt Shiroichi-taichouval még jóval nehezebbnek találnám, mint a hadnagyommal… Az edzés lényege a nehézség, ami a fejlődést ösztönzi, de ebben már kegyetlenül nagy hátránnyal indulnék… Pedig illene legalább valami ötletet adnom a kapitánynak…
- Óhajtja esetleg, hogy hozzak valamit? Vagy körözgessek addig is, ameddig kitalálja a megfelelő módszert? – kérdezem kissé tanácstalanul, jobb ötletem nem lévén. Hajaj, azt hiszem jó hosszú napom lesz… megint. De legalább fejlődhetek valamennyit. Ez is valami, ha nem is túl sok (mondhatni kevés).

Ismerkedés a Sanbantai, harmadik tisztjével
avagy csak csapjunk az egész közepébe… *<*

A legnagyobb kíváncsisággal arcomon várakozom, s tesztelésem meghozta a választ, amelyre igen kíváncsi voltam. Nem kívántam megsérteni egy efféle kérdéssel, ezért szó nélkül, gyakorlatba itattam át, hogy saját szemmel láthassam az eredményt. S bár kék íriszéből könnyedén leszűrőm, hogy nem igen sikerült szemmel tartania helyváltoztatásomat, cseppet sem zavartatom ezért magamat, azért van itt, hogy ezt áthidaljuk, s gyorsabb legyen! *w*
- Kehh… zan… jutsu? O_o” – hőkölök hátra egy lépést, ahogy hallom Meicchan által kedvelt képzettséget, amiért nagyobb gyorsaságra kíván szert tenni. Igen figyelemre méltó cél, csupán a karddal kapcsolatos művészet miatt borsódzik a hátam. Igyekszem ama ágban magasra húzni magam, csak egyszerűen nehéz számomra. Erre most egy kész potenciális zanjutsu használó áll előttem arra várva, hogy segítsek sebességének növelésében, nem bukhatok el!!!
Elhatározásomat egy magamnak tett fogadalomként, afféle szerződés képében írtam alá és pecsételtem le gondolataim mélyén, mellyel nyomatékosítom rendíthetetlen terveimet. S e közben figyeltem fel Meicchan villámtáncára, melyet könnyedén szemmel tudtam tartani, még egy kicsikét megkésett figyelmemmel is. Igen, igen, szóval jól láttam az előbbit, hogy nem bírta szemmel tartani mozgásomat. Megnyugtat, hogy nem vontam le rossz következtetéseket.
- Hm… - hangoztatom a monoton két betűs szót, ahogy elmerengek, s elmémben elkezdem felhalmozni a különbözőféle ötleteket, terveket, melyek megfelelnek egy gyorsaságnövelő edzéshez. Igen csekély mennyiség tárul elém, de nem adom fel fejem törését ezen. A gondolkodtató időt, mielőtt nagyon megrémíteném Meicchant igyekszem áthidalni némi beszéddel, törekedve arra, hogy ne beszéljek össze – vissza, se füle – se farka dolgokat. - Rá se ránts! ^w^ Könnyedén javítható gyorsaságod! – szólalok fel teljes nyugodtsággal megveregetve jobb vállát, ahogy elém shunpozott. Igyekeztem biztató szavakat átadni neki, hogy ne legyen rossz kedve a miatt, hogy nem annyira kimagasló még e téren – teszek róla, hogy jobb legyen. S valóban! Ai-san csak nem küldte volna ide, hogyha nem lenne fejlődő képes, bár nincs olyan shinigami, aki ne lenne az… ezt biztosan állíthatom!
Kissé zavart mosoly húzódik fel arcomra kérdését hallva, mellé még tarkómat is megvakarom, annyira össze vagyok kavarodva magamban. Itt áll előttem egy tanításra váró leányzó, ki minden reményét abba fektette, hogy ma innen újabb tudással távozhat. Ráadásul még azzal a bizonyos „sama” jelzővel is illet, melyet nem igen érdemlek meg most, mert... mert semmi használható nem ötlik fel bennem! Csupán magamat ösztökélem! T.T Micsoda szégyen! T-T De nem okozhatok csalódást! T^T
- Hát… öhm… javaslat… nos… ano… azt hiszem… hm… - töröm a fejemet, még bevetve ez mellé a mackó (*.*) által látott hatásos trükköt is, s kobakomat megkocogtatva igyekszem a gondolkodó részét feltárni elmémnek, hátha szolgál némi ötlettel és segít ez által legyűrni ihlethiányomat. S az ihlet, mintha véletlenül el lett volna címezve, Meicchan által hangzott fel esetleges ötletek képében, bár szinte hátast dobtam ezek hallatán. A mit hozni, hova és miért? - miatt elsődlegesen. Oo
- Hogy mi? Hozni? Neeem… nem kell semmit se hozni, de… de a körözgetés nem rossz ötlet! Igen, igen, nem rossz! Körözgess körbe – körbe a teremben, míg kiagyalok valami konkrétat. *<*” – felmerült bennem ama költői kérdés, hogy eddig ki gyakoroltathatta vele a villámtáncot és annak rejtelmeit, hogyha efféle ötlet hozakodott elő benne. Igaz, amelyhez segítségképp nyúltam, hogy húzhassam az időt, az tökéletes volt jelenleg, de a másik, ízé… furcsa volt. ^^” Mondjuk, jómagam sem valami fényes módon tettem szert nagy sebességre konkrétan a shunpo ampu nevezetű kis találmány is nagy segítségemre volt. Várjunk csak, shunpo ampu! *o*
Felvillanyozódva, egy óriási lámpába való körte bukkant fel kobakom mellett, s kapcsolódott fel, ahogy egy tökéletes terv kezdett felvázolódni előttem. Ugyan apró részletek még hiányoznak, de az könnyen kitölthető momentum, de ez jó megoldásnak látszik. Meicchan felé nézek, ki szorgosan futja a köröket, nem is tudom mennyit tett meg gondolkozási időm alatt. T-T” Szegényke… remélem, annyira nem merült ki, mint amennyire még egyszer lehetne.
- Meicchan! Elég lesz a körökből, gyere csak ide. *<* - szólok neki fellelkesülve, miközben magamhoz intem, ezzel nyomatékosítva, hogy nyugodt szívvel leállhat a futóedzéssel. – Nos, tökéletes tervemet feltárom előtted! – mondom, amint mellém ért. S nem haboztam büszkén kihúzni magamat örömömben. – No, a részletek az lenne, hogy… - fél térdre ereszkedem, s hakamám rejtekében bújt bokámra csatolt kis pántokat leszuperálva állok fel. Jobb tenyerembe tartva mutatom meg neki eme eszközt, majd folytatom beszédemet. – Láttál már ilyet? Ha nem elmondom mi is ez pontosan. Ez egy shunpo ampu, igen hasznos kis eszköz… szerintem. Megnöveli a Halálistenek sebességét azzal, hogy felélénkíti a reiatsu áramlását. Arra gondoltam, hogy ezt a lábadra csatoljuk, ezzel megugrasztva a sebességedet a gyakorlat erejéig. Célunk, hogy ezt a sebességet alkalmazva gyakorolj. Ha úgy látom rendben vagy és tudod tartani a lépést folytatjuk a gyakorlást, de már szigorúan anpu nélkül. A Te feladatod az lesz, hogy tartsd majd ezt a sebességet. Világos? – teszem fel a költői kérdést, amint igyekeztem érthetően elmagyarázni a még számomra is kicsikét, bonyolult ötletet. Amennyiben jelzést add annak, hogy egytől – egyig meg van győződve a gyakorlat lényegével, a kezébe adom az eszközt.
- Akkor, vedd fel. Ne félj tőle, nem harap! – győzködöm, hogy ne aggódjon a ketyerével kapcsolatban, s nem haragszom meg kicsit sem, hogy használja a gyakorlás erejéig. – Lehet, hogy úgy tűnhet neked, mintha csalnánk ezzel, de… a jobb ügy érdekében tesszük. ^w^ - mondom, miközben türelmesen megvártam, míg felteszi lábára az amput. Ezt követően hátrább shunpoztam, s vidám mosollyal néztem felé. – No, próbáld csak ki! – biztatom, hogy nyugodt szívvel tehet egy – két kört. - Érzed a változást? – érdeklődöm tőle, bár nem valami eget rengető a gyorsulás, de nincs olyan Villámtánc gyakornok ki nem érezné, akár egy kicsit is, hogy valamennyire kicsit gyorsabb az eszköznek köszönhetően. – Tegyél vele egy – két kört, utána továbblépünk a gyakorlatban. – mondom határozottan, szokatlan komolysággal arcomon, miközben a folytatást boncolgattam elmémben, s folyamat a villámtáncot alkalmazó Meicchanra szegezve tekintetemet lestem a hibáit, mely akadályozhatja a nagyobb shunpo sebesség megszerzésében. Óriási hibám, hogy gyűlölöm konkrétan a másik arcába mondani a problémáit, mely a képességeit húzza csak le. Ezért általában valamiféle rávezetéssel szoktam valahogy elérni, hogy maga jöjjön rá mindenre. Kisebb szusszanással győzöm meg magamat arról, hogy kevésbé agresszív megoldáshoz kellene most nyúlnom ennek közlésére, s meg kell erőltetnem magam a felől, hogy szemtől - szembe adjam át neki ezt az apró információfoszlányt, mely észrevételemet fogja tartalmazni ezzel kapcsolatban.
- Remek, akkor most térjünk az edzés tetőpontjára! ^w^ Az anpura már nincs szükséged, nyugodtan leveheted. - szólalok fel, amint kipróbálta és tesztelhette az ampuval történő változásokat. Megvártam, míg levette az eszközt, s kellő mennyiséget pihent és minden figyelmét rám kezdte összpontosítani, hiszen volt egy – két dolog melyet nem tártam föl előtte, mint például azt, amire most készülök. Balomra firkált, kicsikét már – már megkopott filccel írt szövegre lesek, majd elvigyorodok, s mutatóujjamat Meicchan felé bököm. – Mivel ennek a számát tudom, Hadou no yon: Byakurai~~~ - dalolom, s a Fehér Villám nem messze Meicchan mellett húzott el és állapodott meg a terem falán, melynek kutyabaja volt a technika becsapódását követően is. Sajnos a "csak ennek a számát tudom" fogalmazás itt elenyésző, csupán azért ezt vetettem be, mert ezt tudtam kiolvasni a firkákból. *>*" De pont jó lesz ez ide! – A feladat mondhatni egyszerű, törekedned kell az előbb tapasztalt sebesség elérésére, miközben ki kell kerülnöd a kidoukat, amiket feléd lövök. – ehh… sosem hittem volna, hogy a „kevésbé agresszív megoldás” nálam ezt foglalja magába a gyakorlás során. De némi ösztökélés kell ahhoz, hogy minél nagyobb sebességet használjon. Bár kevésbé humánusabb ez a dolog, de ez jutott most eszembe. :/ - Jaaa, csak gondoltam szólok. Nem vagyok túl jó a mágiában. ^w^” – ejtem el az apró figyelmeztetést, megvakarva tarkómat. Bármily kellemetlen az igazság, de ez van, Ai-san által tanítottakat igyekszem minél inkább memorizálni, hogy feljebb tornásszam e téren való tudásomat, viszont még mindig igen silány szinten leledzek. De ezzel most nem törődhetek. Megvártam, míg Meicchan kellőképp feldolgozza a tervemet, mely remélem, nem ijeszti el… s feleletét meg se várva lőttem el ismét egy – két újabb Byakurait irányába. Nem érzékenyülhetek el, most nem… muszáj megtennem, hogy nagyobb szintekre juthasson! T-T
- Ne gondolj arra, hogy a shunpo ampuval jobb volt, Te magad is képes vagy erre a sebességre, csak bíznod kell a képességeidben! – adom apró jó tanácsként a Byakurai tüzek között, hogy az edzésre tereljem összes figyelmét, s ne hagyjak esélyt az elkalandozásra, mely csak csúfit a gyakorlás kimenetelén. Sajnos ilyenkor félre kell dobni az álmokat. :/
- Túlságosan elnyújtott lépsekkel vegyített futótechnikát alkalmazol, ezzel minimális megállást okozol saját magadnak a becsapódás követően, amiért a sarkad előbb ér földet tested egyensúly középpontja helyett. Ezért cikáznak épp, hogy csak fél milliméterre el melletted a Byakuraiok. – figyelmeztetem, amikor kicsit kimerültnek vélem látni, s a cseppet sem fényes mágiáim épp, hogy mellette száguldanak el. Ez nem a célzó képességem javulását jelenti, hanem ezt az iménti körözéséből is kiszűrt hibából adódó kimerülés meg-megmutatkozását, ha nem vigyázz ezzel, akkor a későbbiekben sérülésekhez vezet ez a gyorsabb shunpozásnak szánt technika, cseppet sem jó ötlet használni. Sőt, sokkal inkább, csak rontja a helyzetét. – Ezzel kevésbé éred el a kívánt sebességet, ügyelj a mozgásra! Próbálj a magasságodhoz megfelelően lépni, ne hagyd előre lendülni lábaidat. – próbálom rávezetni, hogy miképp tud korrigálni ezen. Okos lány Meicchan, szóval igencsak reménykedek, hogy sikerül neki, s maga is rálát eme hibájára. Ha valóban sikerül neki, azonnal tapasztalhatja a változást, máris nagyobb távolság kerekedik a felé irányuló kidouk és Ő közte.

Az ígéret szép szó...
a zanjutsu edzés betartása Sárkányocskának!

Ugyan nem szokásom zanjutsu edzést folytatni, főleg Hyozanryuu gonoszkodása miatt, de most muszáj volt erre vetemednem. Valamiért nem érzem összhangban magam vele. Nem tudom, hogy evvel a típusú edzéssel mennyire lesz nyíltabb felém, de nagyon is remélem, jól fogadja, hogy igyekszem erre is gyúrni. Így kiküszöbölve azon sokszori lépésemet, hogy mostanában a megszólítása után következő cselekedetem valamiféle félredobás, avagy rosszabb, mert úgymond zavar a küzdelemben. T.T” Igaz, amióta rajtam van ez a fehér lepel, kevésszer küldenek ki hollowok elleni túrára, de azok ellen mégsem kellene minden vicket – vackot alkalmaznom, hanem elegendő lenne egy suhintás is Hyozanryuuval. No meg… nem kívánom, hogy az a régebbi eset ismét megtörténjen.
Megrökönyödött sóhaj kíséretében nyúlok balommal megtépázott hajam irányába, ahogy visszagondolok arra az esetre a játszótéren, ahol megingott bizalmam az arrancarok irányába. Talán jobb is úgy, hogy negatívan szemlélek irányukba, mintsem barátkozó stílusban, hiszen… ellenfelek vagy mi, Ai-san is megmondta. Hiába bonyolult számomra gonosznak tekinteni Őket. :/ De mondott valamit a felelősségről, meg még pár extra dologról és Ai-san sem áll le haverkodni velük csak úgy, sőt még úgy sem… gondolom így mutat példát a többieknek, szóval hasonlót kellene nekem is tennem akkor, nem? T///T
Lehunyt szemmel igyekszem lezárni gondolataimat, s a gyakorlásra koncentrálni. Simán Csak Keisuke-sama már rég kupán vágott volna valami kemény tárggyal, ha látná, miket habozok egy gyékény köteg keresztülvágásán. Újabb mély lélegzet, s katanámmal lesújtok végre. A jobbról – balra haladó vágás igen silányul végződött telis – tele hibával. Méltatlankodva nézek a leesett darabra, majd a nagyobb kötegre, mely még előttem van az állványon. Nem hiába lógtam Én el ezeket a zanjutsu edzéseket. Elméleti sémámat már éppen kezdtem átterelni valami vegyítésre, melybe bele tudom vinni a zanjutsut. Legutóbb a Kuchinukival kombóztam be, csak nem lehet nehéz ilyeneket még összehozni és akkor nem is kell azon vergődnöm, hogy fegyveres harc, kendo meg társai! *o*
Zseniális ötletemmel élve kívántam volna épp egy hasonló elvre alapuló turmixgépbe dobott, vegyített technikát kipróbálni, amikor hallom kinyílni az edzőterem ajtaját. Épp, hogy nem hajítottam el Hyozanryuut kezemből, amilyen váratlanul ért a jövevény felbukkanása. Mondjuk igyekeztem egy korai időpontot kiszúrni edzéshez, hogy a többiek magángyakorlását ne zavarjam és jómagam addig is egyedül legyek, szóval teljesen természetes rémületem, de na… majdnem a lelkem szállt el ijedtemben! Irányba fordulva, kérdőn meredtem a belépő egyénre.
- Ejnyeeeehh~ Sárkányocskaaaacchin~, hát sportot űzöl abból, hogy halálra rémíts? :/ - fordulok felé, csípőre téve bal kezemet, elhúzott szájjal, miközben meglengetem Hyozanryuut kissé veszélyes stílusban Ryouji irányába. Legutóbb is megijesztett! T.T Biztos szándékos! T-T Én tudom! T^T
Az edzési tervemet berekesztve mérem végig, kíváncsian oldalra döntött fejjel, hogy vajon mit szeretne itt? Jó, oké, edzeni, de azon belül?! Nem mindegy mit jött konkrétan gyakorolni ugyebár. Agyalva ezen meredek rá, s már arcomra is kiült a gondolkodás megerőltető jele. Legutóbbról csupán olyan emlék mereng fel előttem halmemóriámból, ahol megkért egy kisebb kardvívásgyakorlásra, amiért olyan profi módon tudok rácsapni fejére a Gyémántsárkánnyal. Pedig azaz Én egyedi kardképzőművészetem, amit senkinek, de tényleg senkinek nem fogok tovább adni! ˇ-ˇ Persze, majd egy ilyen zseni, mint Én elmondana bárkinek is egy ilyen nagy titkot? Úgy ismer engem?
Komoran pillantok felfelé, amiért mintha a magas mennyezeten lévő vakolat elkezdett volna végigrepedni, ráadásul darabjait felém szórni, isten tudja miért. o.O” De bölcs dolognak véltem arrébb oldalazni mielőtt gondol egyet, s rám esik egy orbitális méretű darabja. Aztán csak nézhetek tanácstalanul, hogy most akkor miért?
- Gondolom, most akarod behajtani azt a… azt a… azt a vívó edzést, hogyha jól sejtem. :< - mondom elgondolkodva, miközben Hyozanryuut visszahelyezem hátamon pihenő tokjába, s elindulok a kis tároló reteszek irányába, hogy kihorgászhassak onnan két darab fakardot a gyakorláshoz. Megadtam magam! T-T Na, jó… nem, csak, csak… „az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó” vagy mi alap miatt teszem ezt! Igen, ez a magyarázat! >_> – Csak, hogy lásd, milyen nagy szívem van! - dobom irányába az egyik gyakorló fakardot, bízva abba, hogy elkapja rendesen és nem kell már kezdésnél fejemet fognom, hogy mit is vállaltam el. Zanjutsu… egy olyan képzettség, ami minimálisan minden Halálistennek elsajátítandó, s jómagam nehezen birkózóm meg megtanulásával, vagyis annak számomra hasznos továbbfejlesztésében. De persze erről nem kell tudnia! >->
- Lehet, hogy furán fog hangzani a kérdés… de… T-T… nincs… citromos sütid? *<* - teszem fel az eget rengető költői kérdést, melyet olyan komolysággal kezdtem el, hogy még a Pipás Öreg is megirigyelte volna hanghordozásomat! *o* De gyorsan elhessegettem a fincsi süteményről szóló gondolataimat és későbbre kellett helyeznem az evés bárminemű megnyilvánulását. Pedig oly’ szívesen ettem volna most az erőadó Koocchan és Kohaku-sama süteményekből, mert elfáradtam. T_T Így a teljesítőképességem a minimumokon lesz, szörnyűűű! Egy nagy szusszanás kíséretében győzöm le éhező gyomromat, s hessegetem el az evés gondolatát elmémből, hogy Sárkányocskára koncentráljak és feltegyek egy inkább helyzethez kapcsolatos kérdést. >o<
- Khm… akartam szónokolni… akkor konkrétan… mit is akartál gyakorolni azon kívül, hogy… zanjutsu? – érdeklődöm elgondolkodva, miközben bearaszolok az edzőterem közepére, lehetőleg szembe Sárkányocskával, miközben válaszát várom. Ejj, kedves szívem fog a sírba vinni. |-(

Úgy nézem, a kapitány kicsit elcsodálkozott a fő erősségem hallatán. Sebaj. Én sem biztos, hogy kinézném magamból pont a zanjutsu-ban való erősséget. Igazából annak idején sosem gondoltam volna, hogy a fegyverhasználat ennyire jól menne. Erre tessék, abban vagyok a legjobb. Ha ezt valaki 100 évvel ezelőtt mondja, valószínűleg visszafogottan kacagva kérem, ne beszéljen bolondságokat. Akkoriban nem gondoltam volna, érdekel az ilyesmi. Pedig igenis érdekelt volna, ha tudom, számomra is lehetséges.
Valóban nem csalódom, villámtáncom követése nem okoz gondot a kapitánynak. Szavai megnyugtatnak, és úgy látom, azért sikerült kitalálnom neki, hogyan nyerjen időt a gondolkodásra. Így bólintok, majd szorgosan nekilátok róni köreimet az edzőteremben. Ez idő alatt is igyekszem fokozatosan gyorsítani a tempómon, de azt hiszem, magamtól ez nem igazán fog sikerülni. Remélem, Shiroichi-taichounak eszébe jut valamilyen módszer, mert sajnos a monoton körözgetéssel nem megyek sokra, bár ez is kifizetődő valamilyen szinten. Növelheti az állóképességem.
Váratlanul ér elkalandozásomban, hogy a kapitány magához rendel. Fájón mar belém a felismerés, hogy még kicsit sem erőltettem meg magam az elmúlt, ki tudja hány percben. Csak a megszokott tempómban körözgettem, és semmit nem próbáltam hozzátenni a jelenlegihez. Semmi plusz erőfeszítés. Az égvilágon semmi. Azonban igyekszem ezt nem mutatni, ami lássuk be, az én mimikai képességeimmel nem túl nehéz dolog, és hallgatni a tervére oly büszke kapitány előadását. A lelkesedése valamelyest rám is átragad. Ennek köszönhetően már alig várom, hogy a lényegi edzésbe is belefogjunk. Szóval minden idegszálammal figyelem, amint lehajol és levesz a lábáról valamit. Shunpo ampu? Az meg micsoda? Kérdésére, miszerint ismerem-e, finoman megrázom a fejem, és igyekszem odafigyelni a magyarázatra, valamint a terv részleteire.
- Értettem – bólintok, mire a kezembe adja az eszközt. Egy kis ideig csak nézem, hogy alaposan megvizsgáljam tekintetemmel, és megjegyezzem kinézetét a későbbiekre nézve. Utána, ahogy a kapitány kérte, fél térdre ereszkedem, és felcsatolom a lábamra. Furcsa érzés viselni, és már most sejtem, mennyire különös lesz mozogni benne. Ismételten a kapitány biztatására van szükség, hogy elinduljak, és valóban, meglehetősen ismeretlen érzés, de tényleg növelte a sebességem a használata. Szerencsére hamar ráérzek a megváltozott sebességgel való mozgás ízére, így nem bukom orra, mikor kicsit rákapcsolok, hogy lássam, hol vannak a határaim.
– Érzem – bólintok a kapitány kérdésére, és utasításainak megfelelően teszek még egy-két kört az eszköz használatában. Amint szól, lefékezek előtte, és engedelmesen leoldom lábamról a ketyerét, majd visszaadom neki. Pár percnyi pihenés után várakozva nézek a kapitányra, jelezve, már kipihentem magam, nyugodtan folytathatjuk az edzést.
A következő mozzanat kicsit meglep. Illetve nem kicsit, hanem nagyon. Ez valamelyest durvább módszernek ígérkezik, mint a fogócska volt Shizuka-san edzése alatt, de biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy meglesz az eredménye. Még szerencse, hogy a kapitány nem rám célzott. Ugyanis ez így veszélyesebb, mint az emlékeimben élő másik edzéstechnika. Végtére is, a cél szentesíti az eszközt. Mindenesetre biztosra veszem, hogy a kapitány nem fog rám célozni. Ugye? Remélem. Mert ha az eltalál… maradjunk annyiban, a pech gyenge kifejezés volna rá.
Ehhh… Nem túl jó a mágiában? Oo Akkor azt hiszem, mégiscsak komoly koncentrációt fog igényelni ez a feladat, mert ellenkező esetben valami galiba is kiüthet. És akkor bizony jaj szegény fejemnek. A lényem egy része viszont tagadhatatlanul örül, hogy komoly módszert használunk az edzésemhez. Miféle mazochista alak vagyok?! Ezzel most nem törődhetek. Shunpom segítségével azonnal mozgásba lendülök, bár jól belegondolva ez egy kapitány ellen semmi, de akkor is több esélyem van így elkerülni a varázslatokat, mint normál sebességen. A kapitány szavai egy pillanatra kizökkentenek. Nem gondoltam ilyesmire. De kifejezetten jó, hogy figyelmeztet, még véletlen se kalandozzak el ebbe az irányba. Ez némi támpontot ad a későbbiekre, és igyekszem mindent beleadni, hogy elégedett legyen velem, ha már vette a fáradtságot, hogy segítsen nekem az edzésemben. Vagyis, hogy megtartson nekem egy edzést. Ezért tényleg, őszintén hálás vagyok.
Mikor fáradni kezdek, ismét meghallom a kapitány instrukcióit. Elgondolkodom a tanácsán. Bizonyára igaza van, elvégre ő jobban látja a hibáimat, mint én. Szóval igyekszem megfogadni a tanácsait. Tehát ezek után jobban odafigyelek a lépteim mértékére, és valóban: a távolság köztem, és a becsapódó Byakuraiok között szép lassan elnyúlik. Nagyszerű. Most már csak figyelnem kell, hogy ez így maradjon, és a kapitány elégedett lehessen velem. Mindemellett igyekszem a saját képességeim határán mozogni, és megkísérelni, hogy elérjem a korábban shunpo ampu segítségével tapasztaltam. Ez persze megerőltető, de tisztában vagyok vele, hogy erőlködés és kitartó edzés nélkül nem fogok tudni fejlődni.
Még jó ideig folytatódik a kemény gyakorlat, szerencsére egyre kevésbé tűnik veszélyesnek. Pedig az elején még komolyan tartottam attól, hogy valami nem úgy sül el, ahogy a kapitány képzeli. Őszinte örömömre tévedtem, és még most sincs semmi bajom, mivel a fáradtságot nem számolom annak. Mikor Shiroichi-sama úgy ítéli meg, elég volt a futkosásból és ismét magához int, hogy mára végeztünk, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Még visszakísérem a kapitányt a hadnagyi irodába, utána tiszteletteljesen elköszönök, és a 3. osztag hadnagyának irodája felé veszem az irányt. Még sok-sok dolgot kell elintéznem ma, kezdve azzal, hogy kiásom Shizuka-sant egy irathalom alól. Legalábbis nem nagyon hiszek abban, hogy előnyösebb helyzetben találnám a hadnagyom.

Az ígéret szép szó...
a zanjutsu edzés betartása Sárkányocskának!

Felvont szemöldökkel hallgatom végig igencsak gyanús szövegét, amiért füllentést szimatolok a levegőben. Persze, amiért Ryocchin szánszekiként van jelen előttem nem vétózóm meg szövegét… nagyon. Bár elhiszem neki, hogy ha akar, kétszer jobban meg tudott volna rémíteni, ahol nem csak pengeélen táncolva marad bennem lelkem, hanem egytől – egyig búcsút inthettem volna neki. :/
- Kavicchan yuu na! >-> Összekeversz Kavics kistestvérével! – kapom elő egy titkos zugból ruhám rejtekéből az említett Kavics kistesót, miközben jobbomban továbbra is veszélyesen lengettem Hyozanryuut irányába. De… milyen jó, Én is Kavics lettem. *w* Meglepetten pislogok Ryocchin szokatlan kedvességét hallva… lehet, hogy bal lábbal kelt? Ki tudja. De a már – már sírás szélén álló elérzékenyülésem arcomra is kiült, alsó ajkamba harapva pedig megpróbáltam minden erőmmel visszafogni a könnyeimet, melyek belső örömöm miatt törtek volna fel bennem, de nem érzékenyülhetek el... neeem! T-T
- Tényleg fontos a jólétem? TT____________________________TT – kérdezem szipogva, közben megtörölve arcomat, megerősítésre várva mondandójával kapcsolatban. Majd kérdőn pillantok a nyitott ajtón kifelé az udvar irányába, amiért felmerült bennem a költői kérdés, hogy vajon Ryocchin mi miatt ilyen felpörgött. Futott valakitől, valamitől vagy mi? És ha igen ki elől, mi elől? Megverném. Hagyják a Juubantait, főleg ha a Juunibantai újabb szájborgere az! >_>
Pufogásom nem tart sokáig, amiért elmélkedésem más felé evezet konkrétan Ryocchin ittlétének okára, mely hamar előmászott halmemóriámból. Egy apró emlékkép, ahol ígéretet tettem neki, melyet nem hagyhatok csak úgy veszni, hanem kötelességtudóan vagy hogyan, be kell tartanom! Csak nehogy túlságosan elérzékenyültnek lásson! Igyekszem rejtegetni, hogy akkor is megtenném, ha nem kért volna meg rá, közben már a fakardokat is előhalásztam meg minden és annyira el voltam foglalva azzal, hogy ne bukkanhasson fel arcomon a gyengeség jele, hogy végül korgó hasam miatt megtört a fal és akaratom ellenére előhozakodott előbbi megnyilvánulásomhoz hasonlatos viselkedés. Ai-san biztos csalódna, ha ezt látná! T.T Ráadásul még ki is nevetett. T-T Ai-san végképp nem örülne! T^T
- Ne nevess! T_T – morgom rosszkedvűen, amiért képes volt ilyen jóízűt kacarászni egy ilyen fontos dolgon. – Nem tudod, hogy Kocchan és Kohaku-sama sütijei mily… - félbehagyom mondandóm, hogy végighallgathassam Ryocchin szövegét a süteménnyel kapcsolatban, majd kisebb agyalás után leesik, hogy ki is a beszélgetésünk központi személye! *o* - Hachibantai ka? Mármint… Tasucchan? Tasucchan és süti… mondd, Ryocchin! Tasucchan tudod citromos sütit készíteni? Hmm? *w* - faggatom a témáról, hiszen ez egy naaagyon fontos dolog. Lehet, hogy van valaki, akitől pluszba tudok csórni citromos süteményt! *<* Sőt lehet, hogy önként is adna, hogyha ilyen adakozó szellemű volt Ryocchinnel is. – Úúú… Ryocchin, egyszer majd mindenképp gyere el velem hozzá, hogy kérjünk sok citromos sütit! *w* - igen, kell egy hátvéd, hogyha nem olyan könnyű süteményt szerezni a Hachibantaiból. Régebben persze más volt a helyzet, akkor még ott volt Micchan lányom, meg Keo-báró-sama, de a sors nekik magasztosabb utat tárt fel, s mindkettő karszalagos, kötelességtudó shinigami lett! Oh, hogy hova is szalad ez az idő! T-T
Gondolataim hatására letörlök egy apró örömkönnycseppet szememből, ahogy a csodás kép feltárult lelki szemeim előtt, s a két egyén hatására büszkeség töltött el, hiszen az egyik a lányom, mellékes, hogy fogadott nekem akkor is igazi, a másik pedig a főnököm! Teljesen érthető! >o<
- Khm… hogy tessék? Két kard… hm… - zavarom el sűrű gondolataimat, s igyekszem minden egyes figyelmemet, de most tényleg! Szóval, minden egyes apró figyelmemet Ryocchinnre összpontosítani. S annyira sikerült, hogy az a bizonyos komoly maszk ismét előkandikált, egyenest arcomon pihent meg újból. – Na és? – vonom meg a vállamat, amiért plusz egy fakardot kérne magához. Ez nem olyan helyzet, hogy megtörténjen kérése. Az ellenem lenne túlerő! Másrészt igen nagy hiba lehet, hogyha valaki csak két fegyverrel tud vívni, hiszen nem minden helyzetben kaphat lehetőséget dupla fegyverre, s ha egyszer arra kényszerül, hogy egy fegyverrel boldoguljon, könnyedén elbukhat. Nos, már rosszul kezdődik, pedig aztán nem vagyok a kardvívó zseni. :/
- HAHAHA xDDD… ugye viccelsz, hogy azt hiszed, tényleg megmutatom, hogyan lehet hárítani? Hát jól hiszed! *<* - persze, persze, csak nem biztos, hogy sikerülni is fog. Gonoszkád mosolyomat igyekszem elhessegetni, hogy ne legyek túl gyanús aprócska rosszindulatú tervemmel. Megmutathatom neki, miképp hárítson egy fentről közelítő csapást, az mellékes, hogyha az Én ütésemet nem biztos, hogy fogja is tudni, hiszen nem mindegy a sebesség. De erről nem kell tudnia!
- Rendben Ryocchin… kérésed számomra parancs, de… ano… szeretném megnézni, hogy egy karddal mennyire is szántod az edzőteret. Szeretném, ha nem fognád vissza magad! – mondom, nehogy titok maradjon előtte első lépésem, amiért bogarat ültetett fülembe iménti megjegyzése a gyakorló fegyvereket illetően. Amint jelzést adott, hogy felfogta tervemet, normál tempóban indultam meg felé, s mértem a fakarddal egy fentről – lefelé ívelő könnyed vágást, hogy megfigyelhessem védekezését. Aztán utat hagyok egy támadásra az Ő részéről, amiért az egy kardos és a két kardos küzdelem jócskán csak eltér, főleg ha katana – wakizashi párosról van szó. Akadémia utolsó évében is élénken él az emlék elmémben, ahol egy hasonló fegyver felállítású tanuló volt a gyakorlat idején az ellenfelem és szinte bedarált a padlóba a különböző küzdő stílus miatt. A két fegyverrel egy komplett mozzanat alakítható ki, a katanával való vágás, majd a wakizashival a végső döfés. Hogyha valóban rá van hangolódva Ryocchan erre a harci formára, akkor most a katanával nagyobb erővel igyekszik kiteríteni, majd üresen maradt kezével a semmiben tapogatózva próbál szúrni egyet, de fegyver nélkül kivitelezhetetlen a sorozat. Az egy fegyver hátránya. Hagyván a fakarddal való vágást bevinni, kíváncsian várom az eredményt, mely nagy csalódásomra az elméletem szerint történik. Megkísérel egyet döfni, de sikertelenül jár a fegyver hiányában. Ugyan a nagyobb horderejű fakarddal tett csapásának köszönhetően, majdnem a földön kötök ki, nem kerül sok időbe egy hátra bukfencből indított kézállással, távolabb talpra érkeznem a szerzett lendületnek köszönhetően, szembe Ryocchinnal.
- Yare, yare… :/ Ryocchin, nem vagyok egy vívó zseni, de még Én is látom, hogy túlságosan rá vagy szokva a katana kontra wakizashi harcra. Ez viszont nem jó!! Legalábbis… gondolj bele… egy olyan helyzet ahol egy, egyetlen egy kard áll rendelkezésedre, amivel meg kell védened magad! Egy ilyen mozzanat, melyet a rövid karddal tennél, kiszolgáltatott állapotot teremtenél a saját részedről, az ellenfélnek pedig egy esélyt a győzelemre. Megmutatom! – Ryocchin elé menve, lassan bemutatózom, hogy amikor Ő rám támad, és fegyver nélkül kísérel szúrni Én könnyű szerrel képes vagyok, így bevinni, akár egy rúgást, akár egy fegyverrel tett vágást, hogyha állóképességem vagy erőnlétem nagyobb, s nem tudna hátrataszítani a csapásával, mellyel lesújt. – Érted? – érdeklődöm, nehogy homályban tapogatózzon nekem a rossz magyarázatom miatt, inkább igyekszem, máshogy kifejteni mintsem ne értse. Így amennyiben nemleges feleletet kapok, másutt közelítem meg a dolgot, s prezentálom neki, hogy értse, miképp gondoltam ezt a dolgot. – Persze ez csak bölcs tanács, nem követelem meg Tőled, hogy szokj át az egy fegyveres harcstílusra, hanem szerettem volna felhívni a figyelmedet efféle eshetőségekre. Azokkal az ízékkel esetleg tudsz gyakorolni néha – néha, ha kedved szottyan. – mutatok a gyékénykötegre, melyet trehány mód otthagytam a saját kicsinyke gyakorlásom művelése közben a földön, a terem sarkában.
- Nos, akkor… ha ezzel megvolnánk, térjünk is rá arra, amit szerettél volna konkrétan gyakorolgatni~. – mászok el a tároló reteszekhez, hogy kihalászhassak egy némileg kisebb fakardot, mely felér egy wakizashival. – Ez jó is lesz! *w* - dobom felé, azon az alapon, hogyha az előzőt elkapta, akkor ezt is biztosan el fogja tudni, majd visszabaktatok szembe vele, megállapodva eddigi helyemen. – Akkor a kupán csapás… hehe *<*”… ano… szóval… öhm… tudod, kicsit furcsa magam ellen szervezkedni! >-> Ízé… szóval… igazából az ütés erejét igyekszem visszafogni, de ez nem jelenti azt, hogy mások nem fejbetörési célzattal ütnének így. Na igen… tekintve a magasságomra (TT-TT), mindig nyújtott karral, mérem az ütést, nem hajtom be a csuklómat, amint fent van a levegőben, csak hagyom esni a fegyvert. Ezt tekintve rengeteg nyílt, sebezhető helyet hagyok magamon. Legcélszerűbb személyes tapasztalataim szerint egy oldalsó kitéréssel, valahol a testet, mondjuk a… mondjuk a has tájékon megtámadni például, hogy ezzel le lehessen bénítani az ellenfelet. A Te helyzetedet tekintve esetleg egy katanával való hárítást, majd wakizashival döfést; esetleg wakizashival való hárítást, fordulatból katanával oldalra mért csapást tudok elképzelni. Ezt rád bízom, nem vagyok két kardos specialista. Mellékesen még egy vívóeszközzel sem igazán kimagasló a tudásom… :/ – hozakodok elő kisebb gondolkodás után egy esetleges megoldással. Persze egymillió hárítási technika létezik szerte a földkerekségen, nekem pedig csak egy - kettő jutott eszembe, hiszen nem foglalkozok konkrétan a fegyveres harc rejtelmeivel, általában az Akadémián tanultakból és saját bőrömmel tapasztalt mozzanatokból tanulok vagy lesem el mások trükkjeit és módosítom át saját kedvem szerint, ahogy nekem hasznosabbnak tűnik. Így nem is vagyok biztos a felhozott hárítási módszerrel, de jobb ötlet híján. :/ Mondjuk, ne az Én feladatom legyen a leadott alap módosítása, hisz ezt, ha kreatív az ember, könnyű szerrel kreálja úgy, ahogy akarja.
- Na, akkor próbáljuk ki. Ugye értetted, amit mondtam? – kérdezek rá, miközben kicsit közelebb megyek a bemutató után, hogy élesbe is átültethessük a felhozott elméletet, vagy valami ilyesmi. Amint valami helyeslésre alkalmas választ kaptam máris mérem a kobakjára a fakarddal az ütést, s kíváncsian várom, miféle módosulathoz nyúl a védekezés terén és, hogy elég gyors e, hogy sikerüljön neki. Igyekszem nem nagy erejűt csapni, hogyha lassan reagálna, de meg is volt a baj… T-T Nem fogtam vissza sebességemet és egy jókorát sikerült csűrnöm a buksijára. T_T
- Jajjj…T-T Bocsi, nem akartam! Jól vagy? ToT – kérdezem biztonság kedvéért, mielőtt folytatnák a gyakorlást. Ehh… csak szeretnék átcsöpögtetni valamit az Én csekélyke vívótudásomból valamit, valakinek, erre majdnem betöröm a fejét... szép kis fehér kabátos vagyok, mondhatom! T_T” Mindjárt mehetünk a Yonbantaihoz, azt csak nézhetek. T-T" Ahogy jelzett, hogy kutya baja megnyugodtam, s nagy szusszanással léptem hátrább. – Rendben, akkor még egyszer. Ígérem, most visszafogom magam! T.T” – mondom, s tényleg visszafogom magam, hogy lehessen sikerélménye, meg minden. Majd türelmesen várom, ahogy jelzi, mehet a második felvonás. Onnan pedig kíváncsiságom is újból tetézik a téren, hogy vajon miféle megoldáshoz nyúl illetve, hogy valóban sikerrel jár e vagy sem?
A gyakorlás végeztével elpakolgatom a fakardokat, mely nálam volt és Ryoccinnál, no meg a bedarált gyékényt is elteszem, majd Sárkányocska felé fordulok.
- Ryocchin~… menjünk sütit enni, Én éhes vagyok. :/ Egy ilyen gyakorlás után neked sem árt az üzemanyagpótlás! *w* - szónoklom, majd már nagy léptekkel el is indultam ki a teremből. – Noo~ gyere! – szólok hátra Ryocchinnek, s rábízom, hogy jön vagy sem, mindenesetre Én éhes vagyok és megyek sütit enni, meg elkezdem kidolgozni Tasucchan és süteményei megmerényeléséről szóló terveket. De mélyen reménykedem, hogy Ryocchinnak sikerült valamicskét tanítgatnom a minimális vívástudásommal, ami még esetleg a hasznára is lehet a jövőben. >o<

Most vagyok először a 10. osztag edzőtermében. Az osztag egyik emberével fogok edzeni. Egy bizonyos Kagehimével. Ám a nevén kívül mást nem tudok róla. Megígérte, hogy segít edzeni egy kicsit a sebességem. Még mindig emlékszem arra, hogy hogyan történt:
,,Végre kijöhettem a gyengélkedőből. Már két napja bent voltam, mivel a Deiel való harc, igencsak megviselt. A tüdőmön lévő lyukat szerencsére nagyjából begyógyította egy 4. osztagos, aki épp az Élők Világában volt és felfigyelt a lélekenergiánkra Deiel. Rögtön visszahozott a Tiszta Lelkek Városába és bevitt a gyengélkedőre, ahol teljesen begyógyították a sebem. Amikor végre kijöhettem a friss levegőre, akkor éreztem, hogy nagyon el voltam gémberedve.
- Lenne mit még gyakorolni. – mondtam magamnak.
Hát elindultam. Egy kicsit gyorsabban kezdtem el futni és már szaladtam is. Végre újra teli vagyok élettel. Már jó rég meg akartam nézni, hogy mi új dolog történt az osztagban, amíg én nem voltam. Már majdnem kiértem a 4. osztag területéről, amikor hirtelen megjelent előttem egy lány, aki akkor lépett ki az ajtón. Sajnálatos módon nem tudtam gyorsan lelassítani.
- Ne, ne, ne, neee! – mondtam hangosan.
Még épp időbe álltam meg, igaz csak úgy tudtam meg ezt, hogy a lábam megcsúszott és elestem. Szinte a lábáig csúsztam végig.
- A fenébe. – mondtam és a fájós hátamat fogtam.
Ekkor jutott eszembe a lány. Gyorsan ránéztem és azt kérdeztem:
- Ugye nem esett bajod?
És csak most néztem meg alaposan. Hosszú, szép és ápolt szőke haja volt. Ő is a shinigamik által hordott fekete ruhát viselte. Szép zöld szeme volt. Ekkor jutott eszembe, hogy nem illik a másikat bámulni. Hát elfordítottam gyorsan a fejem. Kissé elpirultam, ám reméltem, hogy nem vette ezt észre. Felálltam és elnézést kértem:
- Bocsánat. Nem vagyok, olyan jó a shunpoba. Amúgy én az 5. osztag tagja vagyok, Abakura Ryuu.
Ez után egy kicsit elbeszélgettünk és megígérte, hogy segít majd edzeni a shunpomat, de csak másnap tud majd, mivel előbb végzett csak az edzésével. Megbeszéltük, hogy másnap háromkor az 10. osztag edzőtermében fogunk gyakorolni. Hát így búcsúzkodtunk el.’’
Eltelt az egy nap és én már fél háromkor itt vagyok és gyorsan bemelegítek. És várok edző partneremre.

Tegnap nagy öröm és megtiszteltetés ért egyszerre. Hime-san szólt, hogy shunpo edzés lesz náluk, és ha szeretnék, akkor mehetek én is. Külön jól esett, hogy emlékezett rá, hogy már beszéltünk arról, mennyire szeretnék egyszer egy ilyenen részt venni, ugyanis lassúnak éreztem magam, főleg mellette. Így aztán nagy lelkesedéssel készültem a mai napra. Edzőruha, miegymás. Gingitsunénak a lelkére kötöttem, hogy még véletlenül se rendetlenkedjen, főleg azután, hogy már oda értünk. Meg is ígérte, bár a sunyi pillantásaitól nem lettem nyugodtabb.
Reggel a szokásosnál is hamarabb ébredtem. Persze, mint mindig most is lerendeztem a meditációmat, majd lelkes készülődésbe kezdtem. Hideg fürdő, hogy egy kissé lehűtsem a lelkesedésemet, össze pakolni a tatyakom, amit vinni akarok... mindenképp kellett valami alkalmas cipő az edzéshez. Zóriban nem a legjobb futkározni. Jó korán elindultam, és igazam is lett. Természetesen eltévedtem. Talán az lett volna inkább a meglepő, ha nem. Pár sarok, és néhány perces út után fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Mentem még egy kicsit, majd mikor megbizonyosodtam, hogy esélyem sincs, hogy normális módszerekkel oda találjak Hime-chan osztagának az edzőterméhez, arra meg végképp, hogy vissza találjak a saját körletünkhöz, erőteljesen elrugaszkodtam a földről, és a jobb oldali kerítés tetején landoltam. Magasból néztem körbe, de olyan volt a város, mint egy igazán galádul összerakott labirintus. Sóhajtva kémleltem a távolba, hátha meglátom a tizedik osztag főépületét. Úgy okoskodtam, hogy valahol a saját osztagom környékén kéne lennie, hisz nem sok számbéli különbség van a kettő között, de már haza se találtam. A távolban láttam egy nagy épületet kiemelkedni, és bízva szerencsémben, elindultam toronyiránt, és valóban, amikor egy hozzám képest nem sok idő elteltével megérkeztem, a tizedik osztag, már ismert kertjét láttam a lábam alatt. Lehelet óvatosan leereszkedtem a földre, vigyázva minden egyes kis növényre. Mondhatom csodás színben pompázott a kert, de nem volt időm most ebben gyönyörködni. Gyorsan bementem az osztag edzőtermébe, és elkezdtem készülődni. Levettem a zórimat, kötszerrel betekertem a lábam. Rajtam kívül még egy fiú volt bent, akit nem ismertem, de ezt inkább nem mutattam. Egy aprót meghajoltam felé, majd újra a saját dolgaimra koncentráltam. Bemelegítéssel vártam Hime-sant. Mikor Hime-san belépett, egyszerre kaptuk föl a fejünket az idegennel, majd én egy kicsit meghajoltam az érkező fele. Miközben a hűvös talaj megnyugtatóan simult a talpamhoz, lehajtott fejjel köszöntem a lánynak. Már alig vártam, hogy végre elkezdjük.

Boldog mosollyal az arcomon tartok az osztag edzőterme felé. :3 A délután hátralévő részében shunpo edzést fogok tartani két újoncnak. *>* Nem mintha magam az idős tisztek közé tartoznék, de örömmel tölt el a bizalmuk, amivel hozzám fordultak. ^.^ Az edzés pedig nem lesz éppen hagyományosnak mondható! Ennek ellenére remélem, hogy hatékonyan sikerül megtartanom, hogy képesek legyenek a fejlődésre.
A kellékeket előző este szereztem be az Emberek Világában, miután a kidou edzésről átruccantam. Mivel lassan rajzolódott ki előttem, hogy miféle edzést is tartsak, először csak kóboroltam a városban, és a késődélutáni napfényben játszadozó gyerekeket figyeltem. Néhányan egy különleges játékot űztek, egy hosszabb madzaggal. Ketten tartották a két szélén, és forgatták, miközben egy harmadik ugrált középen. Páros lábbal, fél lábbal, előre-hátra, a végén már forgott a szemem. Nagyon tetszettek a lelkes ugrabugrálásuk, ráadásul kicsit arrébb egy gyerek egyedül is ugrándozott. Ezek a mozdulatok ihlettek meg, és rajzolták elém az edzés menetét. Így, immár teljes tudatában, hogy mire is van szükségem, indultam tovább. A hozzávalókat pedig egy ládában készítettem a terembe, hogy másnak nap ne kelljen cipekednem.
Sugárzó jókedvvel nyitok be az ajtón, velem szemben két áldozatom, akarom mondani leendő tanítványaim. ^__^ Olyan rendesek, hogy megérkezésem előtt már neki álltak a bemelegítésnek, milyen kár, hogy hiába. Erre az edzésre lehetetlen felkészülni. Meghajolok feléjük üdvözlésképpen.
- Chiyo-san, Abakura-san! ^.^ Örülök, hogy eljöttetek. Ha készen álltok, akkor akár kezdhetjük is! – mosolygom rájuk. Megvárom, hogy mit reagálnak, esetleg bemutatkoznak egymásnak, majd a helység másik végében álló dobozhoz sétálok, ami eddig egy lepellel volt letakarva.
Felemelem az anyagot, és elkezdem belőle kipakolni az első feladathoz szükséges eszközöket. Egy csomag alkoholos filctollat, és két rövidebb madzagot, majd feléjük indulva magyarázom a gyakorlat lényegét.
- A shunpo alkalmazása közben a reiatsut a lábunkba koncentráljuk, ezáltal gyorsítva mozgásunkat. Azonban ezt sokkal több mindenre használjuk, mint csupán fürge helyváltoztatásra. Harc során rengeteg múlhat azon, hogy milyen sebesen és ügyesen térsz ki, vagy épp ellenkezőleg, mennyire gyorsan támadsz. Ezért nem csupán olyan gyakorlatokat fogunk végezni, amik növelik a sebességeteket, hanem olyat is, ami a reflexeiteket, mozgásotokat fejleszti – ekkora eléjük érek – A gyakorlat alatt a shunpon kívül más technikát kérlek, ne használjatok. Nagyon egyszerű feladat lesz, viszont koncentrációt, és leleményességet igényel. Nos, ezekkel a madzagokkal most szépen hátrakötjük a felesleges testrészeket – utalok mosolyogva a kezükre - A gyors és pontos mozdulatok koncentrációt igényelnek, és minél kevesebb testrészetekre kell összpontosítanotok, annál precízebbek lesztek. Talán így kicsit nehezebb lesz a manőverezés, de adjatok bele mindent! ^.^ - miközben magyarázok gyors mozdulatokkal meg is kötöm a kezüket, de csak lazára, hogy ne legyen kényelmetlen. - Mivel nem szeretnék kárt tenni bennetek, ezért nem fegyvert fogok használni, hanem egy sokkal tetten érhetőbb eszközt – emelem magasba a filctollakat. – Az egész termet használhatjátok arra, hogy elkerüljétek a jelöléseket. Ne felejtsétek, minél fürgébben és kiszámíthatatlanabbul mozogtok, annál kevesebb az esélyem, hogy összefirkáljalak titeket! Most pedig szétszóródni! – adom ki az utasítást kissé emeltebb hangon, majd jobb és balkezembe egy-egy filccel utánuk eredek.
Mivel gyorsabb vagyok náluk, így egyetlen esélyük a menekülésre, ha olyan mozdulatokat tesznek, amikre vagy nem számítok, vagy nem tudom követni. Azonban ehhez meg kell nyugodniuk, és fókuszálniuk a mozdulataikra. Közben hol az egyiküket, hol a másikukat közelítem meg, és teszek egy mozdulatot, hogy megjelöljem. Mivel csupán az arcukon van szabad hely, ezért ott. Számomra nem túlságosan megerőltető ez a gyakorlat, vissza is fogom a sebességem, hogy a továbbiakban is legyen még meglepetésem számukra. Élvezem a gyakorlatot, és ahogy egyre inkább kiismerik a mozdulataimat, és egyre több támadásom sikeresen elkerülik, úgy veszem észre, hogy ők is. Vagyis, csak gondolják, hogy kiismerték! >.< Ezzel a gondolattal, fordulatból lábon rajzolom Chiyo-sant. Ezután felváltva rohamozom az arcukat, és a lábukat. Az ostromaim nem mindegyike talál, ami egyrészről örömmel tölt el, hisz úgy érzem, ez azt jelenti, hogy megértették, mit is kell tenniük, másrészről viszont nem tudom őket összefirkálni. T_T Amikor úgy érzem, hogy kellő mértékben kifáradtak, és már nem is nagyon találok rajtuk szabad területet, egyszerűen leállítom a gyakorlatot. Mosolyogva becsukom a filctollakat, és eloldozom őket, végig nézek fekete csíkokkal és körökkel tarkított arcukon, nem állom meg kacagás nélkül.
- Ügyesek voltatok! – hahotázok hangosan, ami lehet, kissé talán hiteltelenné teszi a dicséretet, de komolyan gondoltam. – Ez a gyakorlat főként a közelharci elkerülésre koncentrált. A következő a távolsági támadásokra fog fókuszálni. Elvégre a shunpoval nem csak a csapások elől, de akár egy cero elől is ki lehet térni, csupán elég gyorsnak kell lenni, és időben fel kell mérni, mi is közelít felétek! Hiszen nem csak az fontos, hogy ti gyorsak legyetek, az is lényeges, hogy tudjátok követni az ellenfél mozdulatait! – eközben ismét a ládához lépek, és két kisebb dobozt veszek elő.
Az egyikben tojások sorakoznak, a másikban vízzel teli lufik. Megmutatom nekik, és úgy magyarázom a további feladatokat.
- Ezek itt tojások, a feladatotok, hogyha tojást láttok repülni, még az előtt elkapjátok, hogy földet érne, és összetörne. Ez itt pedig vízzel töltött lufi, ami elől ki kell térnetek. Minél több tojást igyekezzetek megmenteni, ez a feladatotok! – törökülésben elhelyezkedem a két doboz között – az előtt a fal előtt – mutatok magam elé, ahol ők is állnak – végezzük a feladatot. Most pedig futás! – mosolyodom el, és szélsebesen kezdem sorozni őket hol tojással, hol vízzel teli lufival.
Az első csattanások talán meglepik őket, minél vizesebbek, annál elszántabbnak tűnnek. A feladatot akkor tudják a legeredményesebben megoldani, ha együtt működnek, valamint nem az érkező lövedékeket próbálják kivenni, hanem a kezeimre koncentrálnak, hogy most éppen melyik dobozból is veszem ki a muníciót. Gyors mozdulataimat avatatlan szemek talán nem tudják követni, de remélem, hogy a gyakorlat végeztére nekik ez már nem okoz nehézséget.
Ültemből, dobálás közben, mozdulataikat figyelem, hogy majd tudjak nekik segíteni néhány tanáccsal, aminek köszönhetően tovább fejlődhetnek. Elvégre nem csak a gyakorlat, de az elmélet is nagyon fontos! Ráadásul a megfelelő technikával a későbbikben egyedül is képesek lesznek a javulásra. Így érdeklődve várom, hogyan is oldják meg a feladatokat.

Végre megjött Kagehime, vagyis csak azt hittem. Egy másik lány lépett be a terembe, aki látszólag várt valakit. Meghajolt felém. Viszonoztam, és csak utána ültem vissza. Pár perc múlva belépett Kagehime is a terembe, amire én és a nem régiben érkezett lány is feléje fordultunk.
- Chiyo-san, Abakura-san! Örülök, hogy eljöttetek. Ha készen álltok, akkor akár kezdhetjük is! – mondta.
Mivel úgy látszott a lány az edzőpartnerem lesz, hát bemutatkoztam neki, míg Hime egypár ládával foglalkozik.
- Hello én az 5. osztag tagja vagyok, Abakura Ryuu. - És kezet nyújtottam.
Nem tudtam, hogy köszöntsek egy lányt, így a kézfogásra tippeltem. Megvártam, míg bemutatkozik, és kezet fog velem, eközben Hime elkezdte magyarázni, hogy mit is talált ki nekünk.
- Nagyszerű. – mondtam kisé mosolyogva miután befejezte – Egyszóval a kezünk segítsége nélkül kell boldogulnunk. Remek.
Csak kis időm volt arra, hogy megszokjam a köteleimet, mivel már jött is felénk, hogy összefirkáljon minket. Az engem ért támadásokat először nehezen kerültem ki, rögtön a harmadik támadástól egy kis csík került az arcomra. Azért sejthető volt, hogy az arcunkat akarja eltalálni, és így csak hajolgatnunk kell majd. Nem figyeltem arra, hogy edzőpartnerem hogyan halad. Én azzal próbálkoztam, hogy szemmel tartsam Himét. Nem volt túl könnyű, ám sejtettem, hogy nem teljes sebességével ,,játszik’’. Legalábbis én ezt hittem, mivel túl sok rohamát kerültük már el. Kár, hogy ennyire lebecsült minket, de azért örültem neki, hogy nem használta a teljes erejét, így legalább van valamennyi esélyünk. Szorgosan kerülgettem rohamait, és amikor társamat rohamozta meg, hogy összefickálja őt is, akkor picit kifújtam magam, de rögtön jött is vissza hozzám, és engem akart újra összefirkálni. Már jó ideje eltartott ez a feladat, ám még mindig kaptam filcvonásokat. Arcomon megjelent még három hosszabbacska csík és még egypár köröcske, ami annak köszönhető, hogy véletlenül rossz irányba hajoltam. Szerencsére nagyjából már kiismertem a mozdulatait, így már könnyebben kerülgettem ki támadásait, de még mindig nehéz volt. Már nagyon zsibbadt a nyakam meg mindenem a sok hajolgatástól, ráadásul már kissé ki is fuladtam a rohangászástól, ezért reméltem, hogy hamarossan végzünk. Végre befejezte a rohamokat, és ránk nézett. Rögtön fel is nevetett, gondolom nem csak engem firkált össze. Nem akartam elfordulni, de egy kicsit halkabban, hogy Hime ne hallja meg, súgtam társamnak.
- Még élvezi is. – suttogtam – Na jó elég viccesen nézhetünk ki. – mosolyodtam el – Mit szólnál egy kis bosszúhoz a végén? Picit meg szeretném majd viccelni Himét. Benne vagy? - Kérdeztem társamat.
Ám rögtön jött is a következő feladat, de előbb kioldozott minket, és ismertette mi lesz a dolgunk, amin nagyon meglepődtem. Azt mondta, hogy tojásokat és vizes lufikat fog felénk dobálni, és csak a tojásokat kell elkapni. Elcsodálkoztam, de elindultam ahhoz a falhoz, amit Hime jelölt ki. Rögtön elkezdett felénk dobálni. Felém először egy tojás repült, ami a baloldalam felé tartott, de sikeresen elkaptam, azonban egy vizes lufi eltalálta a fejemet, amikor épp elkaptam a tojást. Elgurítottam a tojást. Elhatároztam, hogy főként a tojásokra utazok, mivel azokat nehezebb elkapni, mint a lufikat elkerülni. Még néhány tojás és lufi után rájöttem valamire. Így túlságosan nehéz, hisz ha egyet elkapunk, akkor a másik oldalunkon szabad marad a hely, és ott akkor ugye nem tudnánk elkapni, ha esetleg arra dobna. Talán csapat munkára akar kényszeríteni minket? De elkalandoztam, és ezért eltalált még egy vizes lufi.
- Rájöttem. – mondtam társamnak – Csapatmunkára akar fogni minket. Én kicsit előrébb megyek, hogy el tudjam kapni a tojásokat. Te foglalkozz azokkal, amiket nem tudok elkapni. Rendben van?
Míg beszéltem, eltalált még egy lufit és vétettem el pát tojást. Válaszát várva folytattam a tojások elkapását, és a lufik elkerülését. Már megint kezdett zsibbadni a kezem.

Amint Hime-chan megérkezett, köszöntött bennünket, majd megindult a terem belseje felé egy ládához. Az ismeretlen meghajolt felém, majd bemutatkozott. Mint kiderült, az ötödik osztaghoz tartozott. Viszonoztam a gesztust, majd újra a tanárunkra kezdtem figyelni. Egy rakat olyan dolog látott napvilágot, amiket sok helyen el tudtam volna képzelni, de az edzésnél nem igazán tudtam, hogy miként lesznek a hasznunkra. Kötéllel összekötötte a kezeinket, majd kiadta az instrukciókat. "Ne hagyjuk, hogy megjelöljön!" Egy toll volt a kezében, és alig hogy elkezdődött a gyakorlat, már éreztem is, ahogy a hideg, kellemetlen szagú anyag a bőrömhöz ér. Olyan gyorsan mozgott, hogy még ha szemmel követni is tudtam, a testem nem reagált időben. Hol itt, hol ott bukkant föl. Mikor próbáltam figyelni, merre halad, és mire sikerült elérnem, hogy a szememmel követni is tudtam, még jobban rágyorsított, és megint elvesztettem szem elől. Más taktikához folyamodtam. Mivel követni nem voltam képes, így képzeletben kijelöltem egy kört magam körül, és arra szűkítettem le a figyelmemet. Ezzel az volt az egyedüli probléma, hogy hogyha a vak terembe "támadott", akkor mire megéreztem a jelenlétét, addigra már késő volt. A reflexeim lassúnak bizonyultak hozzá képest. Ekkor úgy döntöttem, hogy magam is elkezdek olyan gyorsan mozogni, amilyen gyorsan csak tudok, hisz nekünk is nehéz volt kitérni előle, és abban reménykedtem, hogy talán neki is nehezebb lesz eltalálni bennünket. Talán ha a kettőnk sebessége összeadódik, megnehezítem a dolgát! Koránt sem sikerült kitérnem minden firka elől, de minél jobban belejöttünk, annál nehezebb feladatok elé állított a mesterünk. Elejében csak az arcunkat célozta, majd elkezdte a lábunkat is rohamozni. Esélyünk sem volt, de azért nem adtam föl! egyre nehezebbnek éreztem a lábaim, és a tüdőm is egy idő után elkezdett szúrni. Mintha ezernyi tűdarabot lélegeztem volna be a jól bevált levegő helyett. A lábaim, bár védték a kötszerek a lábfejemet, éreztem, hogy minden ujjbegyemen, és az ujjaim tövében is legalább egy kifakadt vízhólyag terpeszkedik, ha nem kettő. Persze mindegyik kifakadt a sok mozgástól. Mire abbahagytuk a játékot, már szinte semmi szabad tér nem volt se a kezemen, se az lábamon, de még az arcomon se túl sok. Tele voltunk firkálva, és rólam patakokba folyt a víz is ráadásként. Próbáltam legalább a szememből kidörgölni az izzadtságot, hisz a sós nedű veszettül tudja csípni a szemet, a lábaimon lévő sebekről nem is beszélve! Koordináltam a légzésem, miközben igyekeztem annyit pihenni ebben a közbeeső kis időben, amíg a mesterünk előkészítette a következő feladatot, amennyit csak lehetett. Egy oldalpillantással fölmértem, hogy az ismeretlen srác is legalább olyan díszesre ki lett pingálva, mint én. Mintha észrevette volna a pillantásomat, oda lépett hozzám, és a fülembe súgta:
- Még élvezi is. Na jó elég viccesen nézhetünk ki. - mosolyodott el - Mit szólnál egy kis bosszúhoz a végén? Picit meg szeretném majd viccelni Himét. Benne vagy?
Nagy szemekkel pislogtam rá. Nem igazán értettem, hogy miféle bosszúról beszél, hisz én inkább hálás voltam a tanításért, mint bosszús, így csak szó nélkül megráztam válaszképp a fejem. Újra végig néztem magamon.
'Remélem lejön ez az izé!' - gondoltam magamban. Mintha a gondolataimat olvasta volna a tanítónk, tojást és vizes 'lufikat' vett elő.
- Ezek itt tojások, a feladatotok, hogyha tojást láttok repülni, még az előtt elkapjátok, hogy földet érne, és összetörne. Ez itt pedig vízzel töltött lufi, ami elől ki kell térnetek. Minél több tojást igyekezzetek megmenteni, ez a feladatotok! - Mondta, és már kezdte is. Ha eddig nem éreztük magunkat mocskosaknak, na most eljött az ideje. Ha a tojást kaptam el, a víz loccsant szét rajtam. Ha a lufit kerültem el, tojás plattyant rám. Valahogy nem igazán ment a kettő egyszerre. Fogalmam sem volt, hogy ilyenkor mi a teendő.
'Gondolkodj!' - morogtam magamra, miközben egy lufi a szemem fölött csapódott neki a fejemnek. Nem volt túl kellemes, ahogy a büdös, állott víz lecsurgott a szemhéjamon keresztül egészen az államig. A víz csípte a szemem, a szempilláim elnehezedtek a rajtuk kapaszkodó vízcseppek súlyától. Gyorsan kitöröltem őket, miközben egy újabb tojás tört szét a halántékomon. Nem törődtem vele. - 'Ha a tojásokat, meg a lufikat figyelem, akkor semmi esélyem!' - szögeztem le magamban. - 'Akkor viszont, valami mást kell kitalálnom!' - emlékeztem Shionra, aki mindig mesélt a meditálás fontosságáról, és hogy az mennyire segítheti a harcot. Gondoltam megfogadom a tanácsát, és behunytam a szemem. Abban a percben egyszerre három lövedék is csattant a pici buksimon. Most kérdem én, hát lehet így megnyugodni? Az elme kiürítéséről nem is szólva! Megpróbáltam még egyszer, de valahogy nekem nagyon nem jött úgy be, mint a papusnak! Kezdtem magam fölhergelni. 'Az se jó, ha nézem a lövedékeket, az se jó, ha nem! Akkor mégis mi a csudák kellene csinálnom?' Egy újabb tojás tört szét a fejemen. A sárga, ragadós beltartalma nagyon csúnyán kezdett beleragadni a hajamba.
" - Hé Shion! - jutott eszembe, miközben ott dúltam fúltam magamra, egy nagyon régi emlék. Talán hat éves ha voltam. Ott ültem Shion térdén, aki kissé álmatagon mélázott bele a csodás teliholdba. A tojásos víz zuhatag között, még a szaké kissé csípősen erős, de kellemes illata is belopta magát az orromba. Ott ültem a térdén, és a ruhája ujját rángattam, hogy véletlenül se aludjon bele a meséjébe. - és akkor mit csináltál? Azt mondtad, hogy az a bácsi nagyon erős volt!
- Úgy bizony. Az az ember sokkal gyorsabb és sokkal erősebb volt nálam! Esélyem sem volt, hogy elkerüljem az öklét, arról nem is beszélve, hogy egy csapással csontom törhette volna! Tudod mit kell ilyenkor tenni pici Chiyo? - A hüvelyk ujjammal a számban, tágra nyílt szemekkel ráztam meg a fejem - Ha valakit nem tudsz legyőzni erővel, akkor bizony elő kell venni az eszedet! - játékosan a fejem búbjára koppintott, de olyan óvatosan, hogy éppenhogycsak megéreztem.
- Mit csináltál? - fészkeltem kicsit közelebb hozzá magam.
- Természetesen használtam azt a tengernyi eszemet, és legyőztem! - mosolygott, de olyan hanghordozással mondta, mintha ez nem is lehetne kérdés.
- Hogyan?
- Nem vagy te ehhez túl kicsi?
- Nem vagyok gyerek! - jelentettem ki sértődötten, miközben megrángattam a haját, majd a hüvelykujjam visszavándorolt a számba. Jót nevetett rajtam.
- Peersze!
- Mit tettél vele? Ha nem tudtad kikerülni, akkor eltörte a csontjaid? Akkor miatta nem tudtál a múltkor majdnem egy hétig járni?
- Nem kikerülni nem tudtam az öklét, csak nem láttam! - szólt közbe önérzetesen - Nem tört el akkor egy csontom sem! Attól, hogy az öklét nem láttam, láttam a testét. Minden ember izmokkal mozgatja magát. Vagyis ha az izmait figyeled, akkor a mozgását is megértheted! Azt a csatát azért úsztam meg élve, mert nem az öklét figyeltem, hanem magát az egész testét, és nem akkor mozdultam el előle, amikor már elindította az ütést, hanem amikor először megmozdultak az izmai!"
Oké, szóval ne a tojást figyeljem hanem Hime-chant? - addigra már a ruhámból, hajamból csavarni lehetett volna a vizet. Lehunytam a szemem, és nem törődve a homlokomon csattanó lufival, pár pillanatig összpontosítottam, majd a tanítónkra fókuszáltam. Ahogy azt figyeltem, hogy melyik kezével melyik dobozba nyúl, már tudtam készülni, hogy elugranom, vagy elkapnom kell, majd mikor eldobta, igyekeztem elég gyorsan mozdulni, hogy teljesítsem a feladatot. Hallottam, hogy a fiú mond valamit, de érteni nem értettem, hisz nagyon koncentráltam a feladatra. A padló már nagyon csúszós volt a sok ráfolyt víztől és tojástól. Néha egy-egy tojáshéj bele szúrt a talpamba, miközben igyekeztem csúszkálva talpon maradni, és úgy elkapni a tojásokat, hogy a lufik, ha messziről nem is, de elkerüljenek. Amikor egy-egy héjszilánk bele állt a talpamba, dühösen fölmordultam, de nem volt idő kényeskedni.
'Majd este rendbe teszem a lábam' - gondoltam, miközben csúszásból elkaptam egy tojást, és sikeresen becsusszantam egy lufi elé, ami hangos csattanással durrant szét a fülemen.

Shunpo edzés,
Avagy koszoljuk össze a tanoncokat >.<

Figyelem a mozdulataikat, ahogy próbálják elkerülni a csapásokat, firkálásokat. >.< Kissé viccesek, hiszen a kezük nélkül a mozgásuk is esetlenebb, de talán így könnyebben megértik, hogy a törzsük a lábuk folytatása, és ahhoz, hogy sikeres manővereket hajtsanak végre, ügyesen kell azt is mozgatniuk. ^o^ Elégedetten nézek rajtuk végig a feladat befejezése után, s persze nem állhatom meg nevetés nélkül. Úgy vélem, talán a következő feladatot könnyedebben veszik, elvégre csak ugrándozni kell, és minden testrészük szabad. Valószínűleg úgy érzik, direkt koszolom össze őket, ami nem jár messze az igazságtól, de inkább néhány csík, mint hegek, nem igaz? ^^” Kicsit szétszórtak, és nem igazán figyelnek egymásra. Talán rendesen meg kellett volna ismertetnem őket, de most már mindegy, végülis a feladatokat többé-kevésbé megoldották. ^O^
A feladatok befejezése után mosolyogva pillantok rájuk. Elnyűttek, fáradtak, de elszánt arccal várják a következő feladatot, ennek ellenére úgy döntök, hogy a mai napra elég lesz.
- Rendben, egész jól csináltátok! Jobban, mint vártam - dicsérem meg őket, hiszen kell a megerősítés – az utolsó feladat lesz a legnehezebb, tehát szedjétek össze a maradék erőtöket, hogy tökéletes legyen! >.< - remélem azért nem fognak megsértődni, hogy megviccelem őket.
Vidáman pillantok kissé nyúzott vonásaikra, majd az ép tojásokat elrakva, három ronggyal térek vissza.
- Az edzés legfontosabb része következik – mondom, mintha a shunpo technikájának legféltettebb titkát akarnám elárulni – a takarítás! >.< - nyomok mindkettejük kezébe egy-egy rongyot, és már neki is állok feltörölni a víz és a tojás nyomait.
Természetesen közben vidáman felnevetek megdöbbent arcukon, s a segítségükkel csillogó-villogóvá varázsoljuk az előbb még nedvesen, ragacsosan árválkodó termet. A falakat is áttörlöm, elvégre egy-egy erősebb dobás után oda is jutott mind lufi, mind tojás, remélem, miután megszárad nyoma sem lesz. .__. Miután mindezt befejezzük, intek nekik, hogy üljenek le. Nem ússzák ám meg olyan könnyen! >.< Még végig kell hallgatniuk a szuperokos tanácsaimat! *>* Na jó, talán nem szuperokosak, de tanácsok. ˇ^ˇ
- Most pedig levezetés képp először is végezzünk el néhány légző gyakorlatot – és már mutatom is.
A levegőt orron mélyen beszívom, bent tartom, majd lassan szájon át kilélegzem. Megvárom, hogy csinálják velem együtt, és ezt addig végezzük, amíg lassan, egyenletesen nem lélegeznek, elvégre nem szeretném, ha lihegve távoznának, sípoló tüdővel. Elég lesz nekik másnapra az izomláz is. >.<
- Abakura-san - fordultam először felé – jól alkalmazod magát a technikát, de túl sokat gondolkozol közben, hogy mit és hogyan csinálj. Gyakorolj sokat, és akkor már ösztönösen is tudni fogod, hogyan is használd a technikát, nem kell majd ennyit töprengened, és másra is tudsz közben figyelni – mosolygom rá, majd Chiyo-sanra nézek – Chiyo-san, te pont az ellentéte vagy. Ösztönösen használod, de nem koncentrálsz eléggé, ha leküzdöd a szétszórtságod, és jobban összpontosíthatsz, akkor még eredményesebben tudod használni, és ennél is gyorsabb, ügyesebb leszel – küldök felé is egy mosolyt – Szerintem nagyon ügyesek voltatok, de ha bármikor máskor is szükségetek van egy kis segítségre, állok rendelkezésetekre – állok fel, és hajolok meg feléjük. :3
Mikor ők is feltápászkodnak, és lassú mozdulatokkal követnek, előre engedem őket, majd bezárom a termet. Kikísérem mindkettejüket a kapuig, és mosolyogva intek utánuk, majd fáradtan a szobámba vonulok. Újabb eredményes nap, biztos jól fogok aludni. ^__^

Spoiler:

Kard ki kard!
Zanjutsu edzés Yuusuke~kunnal

Kellemes nap volt, legalábbis ezidáig. ^_^ Lassú léptekkel tartottam az osztagedző terme felé, befejezvén a délelőtti szolgálatom. Az egyenruhám viseltem, mivel még nem volt időm visszavonulni a szobámba, valamint nem is láttam értelmét most átöltözni, elvégre nem csupán találkozóm lesz, de még szerettem volna egy kicsit gyakorolni is. Az utóbbi időben úgy érzetem, hogy nem szentelek elég időt a kardforgatás gyakorlásának, pedig nem lenne szerencsés, ha emiatt nem végezném megfelelően dolgom. >.<
Ráadásul az utóbbi időben több küldetésen is szükség volt a jelenlétemre, s nem szeretném, ha akadály lenne, hogy nem tökéletes a tudásom. >.> Így addig nem is mozdulok a teremből, amíg a karizmaim remegni nem fognak! >.< Legalábbis ez volt a szent meggyőződésem. Nem szerettem, ha úgy éreztem valamiről, hogy képtelen vagyok megcsinálni, s persze az Akadémián tanult mozdulatokat tökéletesen vissza tudtam adni, mégis valahogy úgy éreztem mostmár ennél többre van szükségem. Elvégre azok a gyakorlatok megadják a kezdő lökést, de utána fejlődni kell, s tökéletesedni. Persze ahogy magamat ismerem, a tökéletességtől még messze vagyok, de ha valamit elhatározok, akkor azt megcsinálom! >.<
Óvatosan nyitottam be az edzőterembe, azonban legnagyobb meglepetésemre senki sem tartózkodott bent. S bár ettől kicsit megkönnyebbültem, hiszen így nem mások előtt ügyetlenkedem, azért mégis furcsálltam, elvégre ebben az időben sokan szoktak itt lenni. Talán volt valami kiírás, és lemaradtam róla? °O° Ijedtem meg egy pillanatra, de aztán meg is nyugodtam, elvégre biztosan találkoztam volna vele a faliújságon, sosem szoktam elmulasztani az olvasását! ˇ^ˇ Onnan értesültem a mumuskórról is, ami alattomos betegség, és nem válogat az áldozatokból. >.> Fel is kaptam gyorsan a 3D-s napszemüvegem, hogy leellenőrizzem, nincs-e mumus a teremben, hiszen úgy érthető lenne, hogy senki sem tartózkodik bent, azonban mumusmentes volt. Keisuke~sama biztosan már kiűzte őket, hiszen ő csinálja a legjobban.
Erről jutott eszembe, hogy tulajdonképpen Sierashi Katsuo Masaru~sant vártam, akivel komolyan kell értekeznem Keisuke~sama születésnapjáról, elvégre csupán egy hónapunk van megszervezni! >.< Márpedig egy születésnap nem kis dolog, s még azt is ki kell találni, hogy meglepjük-e, mert nem mindenki szereti a meglepetéseket, de hátha mégis, mert úgy sokkal izgalmasabb és Keisuke~samasabb lenne. *.* Meg azt is ki kell találni, hogy mik legyenek, de citromos süti biztosan, mert az nagyon fincsi *>* valamint az is lényeges, hogy ki kell kémlelni, hogy miket szeret a hadnagy, mert olyan díszeket kell csinálni a rengeteg színes dolog mellé, úgyhogy valóban sok dolog van még hátra. Sierashi~san pedig biztosan kiváló megfigyelő, így az ő fő feladata lesz kideríteni a szeretett dolgokat. >.< Reméltem, hogy a tiszt, akivel Sierashi~sanért küldettem, megtalálta, elvégre én sem érek rá egésznap, ráadásul őt sem szeretném feltartani, hiszen az osztagnál mindenki rettentően fontos feladatokat lát el!
De addig sem szándékoztam tétlenül ácsorogni, így elővettem az egyik reteszből egy gyakorló bábut és egy fakardot. Addig is legalább bemelegítek. ^o^ A bábút felállítottam, a bokkent pedig lefektettem a földre, amíg átmozgatva izmaimat, nyújtok. Levettem szandálom, és legnagyobb ellenségem, a zoknit. >.> Kicsit megkönnyebbülés volt számomra, hogy egyedül edzhetek, így úgy csinálhattam, ahogy nekem tetszik. *.* Végeztem néhány gyakorlatot, karkörzést és egyebet, majd felvettem a fakardot, és kezdésnek az Akadémián tanult egyik gyakorlatsort csináltam végig többször is egymás után. Nem volt különösen megerőltető, még élveztem is, bár a bokken nem suhogott és csillogott úgy, mint Karasu, de ez nem számított. A lényeg azon volt, hogy végre sikerüljön kihoznom magamból a legjobbat.
Aztán a bábu felé mozdultam, s rajta is gyakoroltam néhány csapást, oldalirányból, majd a fejem felől indítottakat, félfordulattal, vagy éppen ugrás közben. Persze mozdulatlan céllal könnyebb volt kivitelezni, mint ha mondjuk egy igazi, élő ellenféllel harcoltam volna, de azért büszkeséggel töltött el, hogy a mozdulataim mégsem annyira esetlenek, mint amilyennek én láttam őket korábban. S ez volt az a pillanat, amikor minden önbizalmam egyszeriben el is illant, ugyanis mezítelen talpam az egyik fordulatnál megcsúszott a padlón, kigáncsolva másik lábamat is, s bokkenestől, lendületből a bábura estem, amit természetesen le is taroltam. Ott feküdtem a földön, alattam a méretes gyakorlóbábuval, kezemben a fakarddal, nyögdécselve a fájdalomtól. Ha most jön meg Sierashi~san, akkor nem csupán az én szerencsém a leggonoszabb a világon, de biztosan megnyitom magam alatt a padlót körömmel, hogy eláshassam magam! >.< Ennyire nem lehetek szerencsétlen! T.T