Mikor kiléptem az ajtón, s mögöttem bezárult, éreztem, hogy nem fogom ilyen könnyen megúszni. Alig mentem pár lépest végig a kénsárga lámpák beteg fényében, éreztem hogy mellettem nem is olyan messze elhúz az erős sugárzása. Egy kicsit elmosolyodtam, szinte biztos voltam benne, hogy valami ilyesmi fog történni. Miért...? Csupán ezért, mert ez az én szerencsém, ilyen az én formám. A hosszú kabátom belső selyemmel bélelt fele, könnyen elsúrlódott lépéseimen. Tovább mentem, mintha nem tűnt volna fel eddig semmi. Pedig valakinek, akinek igen jó lélekérzékelési képességei vannak, mint példának okért én... szinte biztos, hogy csukot szemmel, agyon kínozva is feltűnne egy ilyen szörnyen erős kisugárzás. Nyilván való, hogy még így is visszafogja magát, hisz, ha nem tenné, mindenki elájulna a közelében. Mindegy, nem számít, mert ma legyőzhetetlen vagyok. A fekete sétapálca halkan surrog a kezemben. Kár lenne elfordulni, eltérni, futni, vagy menekülni...hiszen látnom se kellet, hogy érezzem menyivel gyorsabb. Ez a furcsa holowszerü kisugárzás érdekes... emlékeztet arra, a kisugárzásra, amit egyszer egy röpke találkozás alakalmával éreztem Hueco Mundo-ban. Még mindig nem sikerült kiderítenem, hogy ez micsoda... pedig, van egy olyan sanda gyanúm... hogy előbbre vinne a tudás ösvényén, aminek végül is szenteltem magam. A sarkon megállt a mozgásban. Ott vár meg. Hehehe... no azért annyira nem vagyok kis szerencsétlen hogy meglepődjek ezen a viselkedésen Bizonyára meg akar majd félemlíteni. Pedig semmi szükség rá, józan gondolkodású ember... már az aurájából érezni, vele nem érdemes kikezdeni. Ezt akár fenyegetésnek is vehetném, sőt biztosan az. De az ilyen fellépés mindig védelmező... hárító, valakinek vagy valaminek a védelméért van. Én azonban nem akarok itt semmi rosszat sem. Sőt találkozni sem akartam vele, bajt keverni meg mégannyira sem, én inkább mindenkinek csak jót kívánnék...segítenék, ha elfogadnák azt tőlem. Ahogy elnéztem a bárpultnál, Ő is csak ugyanannyi okkal érkezett be, mint én. Azon apropóból, hogy fáradt, kiégett, túlhajtott, stresszes, visszacseng a fülébe a szürke zaj és a hétköznap káosza. Akár még szimpatizálhatnék is vele, s én meg is teszem. Nem ítélek korán, remélem ő sem teszi. Beérvén a neon fénykörébe, a hajnali párás miazmák ott terjengenek, ahogy a csatornákból kinyújtogatják szürkés csápjaikat a háttérben, egészen kísértetiesnek festett. Ő pedig, a falnak dőlve áll, s látom a kard is nála van. Megszólít, hangja végigszaggatja az álságos csend burkot, mit eddig csak monoton gondolataim és álmos lépteim zörgettek fel. Hideg távolság tartó csengés, kissé mintha gúnyos lenne, vagy talán keserű... ennyiből még csak találgathatok.
- Jó meglátás...- kezdem válaszom megadón, talán nem érzékelte a szándékom, hogy nincs kedvem ma bajba keveredni, ő talán még is keresi.
- Nos...inkább meg sem kérdezem, hogy ilyen furcsa lélekenergiával rendelkező egyén, mint Ön...honnan tud rólunk...- mondtam, ahogy hónom alá vágtam az addig földet érintő pálcámat. Elmémen átzuhant egy furcsa kis tanító szöveg. A jó harcos semmit sem árul el magáról. Ezen a kis gondolaton megint csak el kellett mosolyognom. egy kicsit sem bosszankodtam azon, hogy láthatóan egy kissé ellenséges és rossz napokat élő igen erős egyén keresztezi az utamat.
- A válasz egyszerű...csupán kiereszteni a gőzt, elolvasni egy könnyed történetet, távol a zűrzavartól.- mondom. Nyilván ő is megérti milyen ez. Nem gondolom, hogy bárki is eredendően gonosz lenne és kiégett... ez csupán egy választás... mint a többi. Viszont... az órán még csiszolnom kell ezek szerint.
- Jó érzékelő lehet...honnan tudta?- kérdezem, majd az órára nézek és kicsit állítok rajta, most már eltűnt az a kis kisugárzásom is, ami eddig érezhető volt.
- Fene... a technika ördöge...- mormogom csak úgy magamnak. Persze lehet, hogy nem bírja az energiámat visszafogni, lehet hogy több vérkő kell bele...na majd ha ezt túlélem talán kipróbálom megint.
- És Ön? Miért nem kellemes társaságban tölti a barátaival ezt a szép péntek estét?- néztem vissza rá, miután a babrálással végeztem.
- Biztosan van valami, vagy valaki, ami fontosabb magának, mint rám pazarolni az időt. - mosolyogtam és hátrakulcsoltam a kezem, jelezvén békés szándékaim. Ez a gesztus általában agresszió blokkoló, hiszen a nagy sebezhető felület rajtam megnyugtatja a másikat, hogy nem kell tőlem tartani. Szegény fickó...vajon ő miért dolgozza ki a lelkét annyira, mint én?

Meglepődésére számolta, ez már szinte törvényszerű, végeredményben ő is ember. Elméjében és szívében egyaránt, ez már biztos. Türelmesen megvárta, míg végigmondom a mondókámat, s tekintetével követte, ahogy állítok egy kicsit az órán. Fél szemmel, fél füllel őt figyeltem, mint hogyan mozdult, szeme merre fordult, arcána az izmok hogyan kergették át az árnyakat más felé. Szegény elkínzott, gátak közé szorított lélekre utal. Érdekes ekkora erővel hogy lehet fogoly... fogja dolgoknak, majd kiderül talán. Óva int a kütyüimtől, noha én terveztem, tudtam, hogy még be kell kalibrálni. Na igen.. ez valóban egy félújítót változat, amit kicsit újra gondoltam, de ha én nem próbálom ki, ugyan ki teszi meg helyettem. A régi monda említése mosolyt csal az arcomra. Kellemesebb társaságnak ígérkezik ez a férfi, mint gondoltam.
- Milyen ódon történettel hozakodik elő, ez számomra meglepő...kellemes meglepetés. Én nem repültem sehová. Eszem ágában sem volt kihívni a sorsot magam ellen. Már évek óta járkálok Karakurában. Nos azt hiszem ama könnyelműségem, miszerint Ön mellet léptem el, csupán azért kockáztattam mert magán kívül eddig senki nem érezte meg a jelenlétem. A műszert pedig eddig csak Solul Society-ben próbáltam ki... ott működött, még csak véletlenül sem gondoltam volna, hogy lebukom.- mondtam. A cigaretta csikk íves vonalat ír le a levegőben, majd szép lassan, ahogy földet ér arany csillámokat szór a koszos betonra, s elhaló foszló füstcsíkot ereszt útjára, majd elalszik. ez a fickó bizonyára nincs tisztában azzal a ténnyel , miszerint egy ilyen eldobott cigaretta csikk három hónap alatt bomlik el a természetben. persze nyilván nem most fogom az orra alá dörgölni a környezet szennyezés ijesztő méreteit. Akár gondolhatott volna egyből a kütyü miatt arra, hogy valóban abból az osztagból való vagyok. Hehe, de nem gondolt...szerencsémre. Még egy kicsit szeretném húzni az időt, hátha megúszom harc nélkül a dolgot. De a fenyegető tekintet és viselkedés, leginkább valami kölykét védő farkasra emlékeztet...nem hiszem, hogy békés érvekkel meggyőzhetném. Nem gondolom, hogy képes lennék gondot okozni neki, ha kisebb lenne az erőkülönbség köztünk, talán számítana az észbeli fölényem, így viszont az erő kikompenzálja...Az emberek hajlamosak megfeledkezni arról ,hogy embernek születtek. A világ sokszor rákényszerít minket a megalkuvásra, kegyetlenségre, feszességre... ezt a kihűlt feszességet nézem. Agyon tépett lelke iszonyatosan erőssé lett, de üres...remélem neki megérte az áldozat. Ahogy nézem, arcáról leolvasom, nincs senki akivel meginna egy kávét, akivel elmenne moziba, vagy akivel nevetni lenne kedve... vagy aki van, még is távol akarja tartani magától. Milyen bizalmatlan... kár érte...
- Ugyan, ugyan... paranoia, sötét gondolat csupán. nézzen rám, úgy festek, mint egy kém? - Persze ez egy buta gondolat, mert igen... a jó kémről senki nem gondolná, hogy az, de tovább fontam szavaim láncát, hátha realizálódik számára, mennyire szükségtelen ilyen támadóan fellépnie ellenem.
-Pontosan tudja mennyire alaptalan, én tudom mennyivel erősebb nálam... a maga helyében jobban bíznék a képességeimben. Mások is jobban bíznának Önben, és akkor most nem itt tartanánk. Igazán tudhatná, hogy ilyesmire nem pazarolnának egy tiszt életét. Ugyanis, ha ennyire ismer minket, tudnia kell azt is, hogy nem sokan lennének képesek felvenni a versenyt...Hehe- el kell kicsit vigyorodnom, mert a szemben álló férfi annyira sznob dolgot mondott, hogy nem tudtam nem kinevetni miatta. Annyira látszik, hogy mennyi mindent ad a külsőségnek. Butaság ilyesmiket gondolni... de nem én leszek az aki erről felvilágosítja. Talán én tévedek, talán nem...A hangjában a lekezelő gúnyt nem tudtam nem észrevenni. Ezek szerint lenéz... nem baj, tegye, ha ettől jobbnak érzi magát. Nem akarom elrabolni az illúzióit erről.
- Értem... remélem a magasabb dimenziókban jobban érzi magát. - mondtam minden gúny nélkül. Ha ez neki jó... nekem is. Vajon miért tart még mindig fel, hiszen most már tudja, hogy én miért jöttem, vajon még mindig nem hisz az erejében? Ha nagyon szemtelen akarnék lenni megkérdezném, a régi énem megtenné... de most nem nyiffanhatok ki olyan könnyen, mert akkor az osztagomnak megint nem lesz kapitánya.
-Nos... most mihez kezdünk? Esetleg tovább mehetek, vagy még válaszoljak egy rejtélyre a kedvéért?
Ön is tudja, hogy nem tudom bebizonyítani, hogy csupán kedvtelésből jöttem erre. A kérdésem tehát a következő... hogy akkor mire kíváncsi? Ha bizalmatlan továbbá is, meg kellet volna ölnie gondolkozás nélkül, nyilván nem esett volna nagy nehezére megtenni. Ha nem bennem bizalmatlan, akkor attól tartok, nem én vagyok a hunyó...- fordítottam kicsit oldalra a fejem érdeklődően. Nagyon kíváncsi vagyok, erre mit fog reagálni. Őszintén remélem, hogy a paranoia és a kiéget reflexek nem sodorják olyan mélyre, hogy kérdés nélkül rám támadjon. Ebben az esetben, úgy vélem Soul Society-nek egy új ellenséggel is számolnia kell.

Sajnálom, hogy így gondolkodik, az én hangomban nem volt semmi gúny, nem volt ítélet és még csak véletlenül sem volt lenézés. Szavai, mind mind hideg pengék. Gyalog lennék? Vagyunk mi mások csak bábok? Nem... csupán Ő egy morzsával többet kapott. Lehet tévedek, s amit mondtam vérig hatoló sértés. lehet rosszul gondolkodok és szavaim megtorolni valóak. Én sosem tettem mást, mint amit helyesnek érzek. Nem éreztem sosem megbánást... mert mindig csak azt tettem amiről tudtam, hogy igaz, jó és önzetlen. Csupán arra akartam kilyukadni, hogy ha valóban érzéketlen gyilkos... szó nélkül fejem vehette volna. De nem tette, még mindig ember és mint olyan sebezhető. Ha igaznak gondolja a mondókám, miszerint nem miatta jöttem, vele semmi dolgom, akkor az mi, ha nem bizalmatlanság? S ha nem bennem bizalmatlan... az egyetlen másik lény itt rajtam kívül önmaga kit vádolhat. Egyszerű logika. Csak gondolkodnia kellet volna, nekem minden szavam rejtvény... de elbukta, pontosan azért, mert hallgatott az érzéseire. Pontosabban az egójára... a szív alázatos... nem rendelkezik büszkeséggel. Mit kell bizonyítania számomra? Talán nem csúsztam eléggé porban, nem hajoltam földig és nem nyaltam a talpát... Oh kérem én ezt senkivel sem teszem, mert a tiszteletet nem követelni, hanem érdemelni kell. Igazából ez a baja... hogy nem ijedtem meg és nem érti miért nem. Most ha akarnám, elmondhatnám Én hogyan gondolkodok. De az igazságnak nincsen szüksége bizonygatásra. Mindaz, amit mondanék, nem érne semmit a számára, mert Ő nem élte át, nem szenvedte meg, számára csak üres szó lenne semmi több.
- Érdekes gondolat ez a bizalom...Bízni létszükséglet, hit nélkül minden üres, ön miben hisz?- kérdem monoton könnyed hangon szemrebbenés nélkül. Én sokszor kíméletlenül türelmetlen vagyok magammal. Folyton folyvást ostorozom, csépelem, s tépem a lelkem, ha úgy gondolom szánalmas vagyok. Most azonban, bár tudom esélyem vajmi kevés, nem érzem magam szánalmasnak, nem érzem magam még csak veszélyben sem. A veszélynek számomra egészen más arca van. Az élet nem érték minden áron. Nekem nem kell mindenképp. Az életemnek csak úgy van értelme, ha hasznos és helyes tudok lenni. Gyáva lennék, mert nem rántottam kardot, miután rájöttem, hogy ellenségek vagyunk? Nem, dehogy! Csupán nem akartam ennyiből elítélni, beskatulyázni Őt... helyette beskatulyázta önmagát, mikor kimondta a varázsigét. Reflexeim igen sokat fejlődtek az utóbbi időben, mist már könnyedén mondhattam, hogy kellemesen gyors tudok lenni, ha akarok, mindez azonban kevésnek bizonyult. Az óra pedig füstölögve repedt meg és esett a földre.
- Mooh... ez egy prototípus volt... most csinálhatom meg újra >.<...- néztem sajnálkozva a szerkentyű után.
- Persze, hogy becsaptam ... de Ön pedig készséggel bevette...- kuncogok, ahogy pár lépést hátrálok és a pálcára teszem a kezem, amire az álca lehull róla.
- Nem, nem félem a halált... számomra minden nap az utolsó. De nem mondanám el... hosszú és talán már elavult dolog ez, amiben én még hiszek. Remélem nem nevet ki ezért. - néztem fel rá komolyan, s kissé fürkészően, de újabb magyarázatot kellett eszközölnöm, nehogy félreértsen engem.
- Én elsősorban ember vagyok, másod sorban az osztagom kapitánya és harmad sorban Soul Society érdekeinek képviselője....nem gondolom, hogy a háború, vagy bármilyen körülmény mentségként szolgálhatna az embertelenségre. Kérem ne vegye sértésnek...de lealacsonyodni az arrancarok szintjére... úgy érzem távol áll tőlem. S ha a világ úgy működik, hogy az értékek nem számítanak már semmit, attól tartok nekem befellegzett, de ez esetben nem is bánom... talán úgy jobb számomra a halál. Becsülöm magam annyira, hogy megtartsam eme büszkeségemet. Kellemetlen, hogy hóbortok irányítják józan ész helyett, kár hogy újra meg újra ezzel találkozom. De köszönöm tanácsát, igen kedves öntől, hogy így aggódik értem, biztosíthatom, hogy egész jól tudok vigyázni magamra, mint látja. Csupán Őn kissé túl kíváncsi. Mellesleg letörölhetetlen az undora... nyilván érdekli miért nem rántok kardot eszetlen, hogy harcba bocsátkozzak Önnel. Ennek csupán az az oka, hogy jelenleg nincs közel, s távol olyan ember, aki vezethetné az osztagom s én sem rég lettem kinevezve. Mikor trükközök, csupán Őket védem egy újabb káosztól... de bizonyára Ön ezt nem érti. Számomra Ők fontosabbak, mint a büszkeségem megtartása azáltal, hogy Önnel láthatóan hiábavaló, felesleges küzdelembe bocsátkozom. Minden esetre, most én vagyok kíváncsi... maga kicsoda?- teszem fel a tízezer dolláros kérdést. Persze a szavaim olyanok voltak mint a bika elé vörös kendőt teregetni, de remélem ebből már megért, mit miért teszek. Az ember ha megérti a másikat, már képes megbocsátani azon oktalanságát és bűnét, hogy merészel máshogy gondolkodni. Igen tudom, bosszantó vagyok. Igen.tudom eléggé szemtelennek hatok. Talán kissé meg is őrültem.. mindenkinek van valami bogara, ami állandóan ciripel benne, én fanatikus vagyok, ezt tudom jól. De hogy rossz ember lennék? Nem.. Hogy rossz vezető lennék? Őszintén mondhatom, hogy nem. Rossz tiszt vagyok e? Ahogy épp nézzük...az ő szemszögéből bizonyosan a válasz igen, az én szememből nem. De van egy mondás, ne ítélj és téged sem ítéltetnek. Én nem ítélem el amilért ilyen... azt nem mondom, hogy egyet értek vele... mert közel sem. De elfogadom az ő álláspontját, s eszem ágába sincs belevésni a fejébe az enyémet. Az én utam, talán senki másnak nem való. Létezhet ezer másik... de én így kerülök közelebb a tökéleteshez. Előbb a lélek aztán a testnek kell csiszolódnia.
- Erről jut eszembe egy vers. Hogy is van?- kissé tűnődnöm kell.
- Ja igen... Nos:
A kövek némák,
míg faragnak a folyók,
csak a víz hangos.

Mondhattam mindezt, minden álságos, beképzeltség és gőg nélkül. Ilyesmi nem kell nekem. Nem voltam gonosz, nem akartam sérülést okozni. De eldöntöttem, hogy az utolsó véremig fogok küzdeni, ha kell. Akkor is ha neki nem számít, akkor is, ha senkinek sem számít. Nekem igen is számít... mert igen is én tudom ebből, hogy én helyesen cselekszem.

Micsoda lehengerlő egoizmus szorult ebbe a lénybe itt előttem. Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez a magabiztosság, lenyűgöző inkább, vagy egyszerűen visszataszító. Végül is, van mire...de nem értem, hogy minek mindenki orra alá dörgölni...passz, majd ha ilyen erős leszek megtudom, talán. Vagy nem... Mindegy is mert ez az út az enyém, az meg az övé. Eszemben sincs térítőt játszani, főleg mert pontosan jól tudom, hogy a tökéletesség felé vezető út, csak is hibákkal lehet teli. Aki nem hibázik azzal valami baj lehet, mert senki nem szülteik tökéletesnek. Szóval végül is, nincs miért szégyenkezni. Az én ziziségem, az én keresztem, igazából a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, hogy úgy gondolkozzon mint én. Mert igen hamar rá fog jönni arra, hogy mindenki normális, csak ő őrült meg. S, hogy a sors még csavarjon is rajta, még szenved is saját naiv jóhiszeműségétől. Aztán, amikor telik a pohár a lelki mocsokkal, egyre dühösebb, haragosabb, gyűlölködőbb lesz, vagy elfolytja... aztán robban. Én is ilyen vagyok. Szerencsére a legutóbbi kitörésem nem is volt olyan régen, nem kell attól tartani, hogy mostanában újabb ilyen bekövetkezik. Bár ki tudja...
Az a bajom ezzel az élettel, hogy a nyertesek, mint az aki épp szemben áll velem, nem is tudja, hogy ő mennyi kárt tesz a nemtörődömségével. Neki csak az számít hogy "Én= Ő" jól jöjjön ki a helyzetből és ne kelljen szégyenkeznie. Akinek ekkora ereje van, miért nem figyel oda jobban másokra. Vagy az nem tartozik a hősködés kategóriájába...? Nem tudom..Szóval a lényeg a lényegben, én nem értem az embereket. Sajnálom őket, meg szeretem is őket a magam módján, csak egy kicsit sem értem. Pedig nagyon szeretném, mert tudós ember vagyok, és mi más foglalkoztatna jobban, minthogy miért működik a lélek. De van egy szabály... ne turkálj mások fejében, csak ha ők is akarják. A "jóságot" senkire nem lehet ráerőltetni. Nem kell görcsölni azon, hogy ki mikor fog megjavulni. Előbb utóbb úgy is mindenki megtörik, kérdés mennyire kemény a feje, előbb vagy utóbb azonban, mindenki beadja a derekát. Megunja, hogy haragudjon, az most tökmindegy, hogy magára vagy másokra. Legtöbbször azért el kell mondjam, hogy magunkra haragszunk. Előbb vagy utóbb megunjuk a szenvedést, meg az önsajnáltatást, a másokra mutogatást, nem mondjuk többet, hogy "nem én voltam", vagy "nem tehetek róla". Ugyan is ezt belül mindenki jól tudja, hogy mikor Ő a sáros. Ha tudja, hogy nem volt bűnös, mondhat Rá akárki, akármit akkor sem húzza fel magát rajta... mert Ő belül tudja, hogy igaza van. Még a büntetést is békésen, belenyugodva, sőt örömmel fogja csinálni. Mert csak legyint egyet, és azt gondolja magában: Mit nekem egy kis bünti, legalább ledolgoztam a régiekből, amik aló kibújtam.
-Oh köszönöm a nevét, most már sokkal érthetőbb számomra az ön viselkedése ex-thaichou, én Masamune Raiden vagyok... és a tizenkettesekre vigyázok.- szusszanok kicsit. Velem szemben álló, olyan mérges mint egy megkorbácsolt gladiátor, akit ketrecbe zártak két éhes oroszlánnal. Vajon mit mondhattam, ami így felhergelte őt? Tudom, hogy ez klisé, de a harag tényleg rossz tanácsadó^^. Szóval ő lesz az, aki megmenti a világot. Emberi... igen, nagyon is az. Teljesen normális, teljesen beleillik a világba. Talán még össze is jön neki, nem azért mert ilyen rohadt erős, inkább azért mert a többiek hisznek benne. Nekem ez sosem menne, mert én deviáns vagyok, sosem volt erősségem eleget tenni a társadalom igényeinek. De azért elég vicces amiket mond.
- Sierashi-san... én hiszek magának, nem kell felemelnie a hangját.- valószínűleg észre sem vette, mert annyira el volt foglalva magával és az egójának babusgatásával.
- Én nem ítélek el senkit, mert engem mindig elítéltek életem során, úgyhogy tudom milyen érzés, ha beskatulyáznak, s mint racionális és spirituális kutató, teljességgel értelmetlennek tartom, hogy az embereket e képen berendszerezzem. De megérti remélem, hogy nekem is idő kell ahhoz, hogy egy megfelelő választ adjak.- Remélem észreveszi, hogy csupán játszom vele, folytonosan próbára teszem minden szavammal. Eddig minden próbán szépen teljesít. Pontosan úgy, ahogy a legtöbb ember tenné. Ő sem számol el tízig mielőtt bármit is mondana. Ez így van rendjén, a harag néha hasznos, mert oldja a belső mocskot és tisztulunk tőle.
- Hopp hopp hopp... nem, nem, félreért.- nézek a szemébe a férfinak mikor odaér a beszédében, hogy én nem tisztelem magam.
-Nem, nem tisztelem magam, hanem nem várom el, hogy tiszteljenek, én megbecsülöm magam, ezért nem támadok rá mindenkire, aki csak elém botlik. Tudja én abban hiszek, hogy semmi sem hiábavaló, ami létezik, mivel a természet nem pocsékol, én sem teszem. Lelkifurdalásom lenne tőle^^.- javítom ki a gondolatmenetét, hogy ő is kicsit többet érthettem belőle, talán akkor nem távozik el úgy, hogy már csak a lélek részecskéim szállingóznak el a széllel.
- Szóval változást szeretne eszközölni eme valóságba? Jól értettem szavait, akkor kollégák vagyunk. Én épp ugyanezen erőlködöm. Mondja csak, milyennek szeretné látni a valóságot?- ez egy fontos kérdés, nagyon kíváncsi vagyok, mit fog válaszolni. De azért lenne egykét tippem rá. Már hallom is, ahogy elkezdi mondani, hogy ő egy olyan világot szeretne, ahol az emberek szabadok, ahol érvényesülhet, ahol megértik és figyelnek rá. Sőt, mi több az emberek egymásra is figyelnek. Összejön neki minden, amit csak igazán szeretne. Nem kell sok...csak annyit, amennyit nagyon szeretne. Há há há. Na jó, nem leszek gonosz, az enyém hasonló ehhez az ideához, de azért kicsit más. Bizonyára Ő is szeretné, ha nem első látásra ítélnék meg. Én nem tettem, csupán a véleményem mondtam el, de véleményem egészen gyorsan változik, a több tudás birtokában. Minden rendszer frissül. Szóval mire is ez az önérzetes visszakezes lelki pofon? Egyszerű, csak pajzs. Az ember kialakít reflexeket, amivel a szívét védi, na ez pont az volt. De jó, hogy védekezett, ebből tudom, hogy van neki szíve... valahol. Csak meg kell keresni. Az én elképzelésem a " jó" világról egészen hasonló a mostani állapothoz, csupán abban különbözik, hogy az emberek mennyire tudatosan cselekszenek. De mielőtt még válaszolna a "nagy és kissé szentimentális" kérdésemre, még gyorsan közbeiktatok egy újabb gondolatot.
- Értem én... de őszintén szólva nem érdekel mennyire kitaszított...ezt mindenki maga dönti el. Én is az vagyok, csak én felvállalom...Nem csinálok úgy, mintha ez különösebben zavarna. Talán még rosszabb társaságban egyedül lenni, mint egyedül lenni fizikálisan nem? - most jönne az, hogy bevállalod ? Igen, vagy nem... >.<...De nem az én dolgom betörni mások fejét, s most hagyom, had eméssze az elméleti harc ütéseit és szúrásait. Ha már máshogy úgy sem kelek vele versenyre. Persze vitatkozni is azzal érdemes, akinél van esélyem meggyőzni arról, hogy nekem is lehet igazam. Nem tudom, Ő mennyire nyitott. De mivel semmi sem véletlen.. még az se, hogy engem pécézett ki, ezért, ha nem tennék próbát vele, nagyon rosszul érezném magam.

Ex- Thaicho-san nem igazán bírja a kiképzést, ha már olyan roppantul kényes témákra értünk, mint, hogy mi a helyes és mi nem. Egyre kellemesebb társaság kezd lenni ez a fickó. Be kell vallanom kicsit túl korán felkaptam a vizet elsőre. De dobja rám az első követ az, aki nem rémülne meg egy kicsit sem ilyen hatalom láttán. Na... ugye, hogy igen. Kicsit megigazítottam a szemüvegem, ahogy hallgattam a válaszát. Szóval ezek a dolgok, amiket nagyon szeretne. Igazság... az a korrupció leszámolása. De kinek az igazsága? Attól, hogy ő ilyen erős és hatalmában áll megtenni, meg is teheti? Igazából jól mondja. Mindig van nagyobb hal, aki az éppen aktuális zsarnokot letaszítja a trónról. A világ mindig arról szólt, hogy éppen ki ugrálhat legmagasabban a szemétdomb tetején. Csak elfelejtik, hogy a problémák az alapokban vannak. Csak Sierashi-san talán még azt nem fogta fel. Ha kérés nélkül teszi mind ezt, egyesek szemében Ő maga válik a "nagyobb hallá" aki az új zsarnok lesz... Szóval ennyit az igazságról, akinek ekkora egója van, biztosan nem képes létrehozni egy objektív igazságosságot. Mondjuk egy dimenzióban mindenki meg akarna halni, és Ő megmentené őket, Ő lenne a fő gonosz, a nem kért segítség nem segítség, hanem beavatkozás. Ettől persze még lehet jó...Nézzük a másik tételt: " Meg akarom védeni ezt a dimenziót" ez nagyon tudományosan hangzik. Fordítsuk ezt közérthető nyelvre, ha kevésbé szépen fogalmazott volna, ez így hangzik: "Meg akarom védeni ebből a valóságból azt, ami nekem tetszik." Elnézve ezt a fickót, a neki tetsző dolgok, az-az, az ő elvei és ideái, nem is lehetnek olyan rosszak. Legalább is nem rosszabbak, mint ami jelenleg van. Szóval miért ne. Legyen, én nem bánom. Ezek lennének azok, amiket ő nagyon szeretne.
- Talán meglepő Sierashi-san... de pont ilyen válaszra számítottam.- Ez a világ, ahol az ő igazsága érvényesül pontosan az, amit elgondoltam, mielőtt kimondta volna.
- Értem a harmóniát gondolatmenetében... A vezetők jönnek, mennek...ez így volt mindig is. Kérdés, hogy maga jobban osztaná e az igazságot, mint a mostani rendszer... mint itt is, a puding próbája az evés... én szurkolok magának. Csak élesbe derül ki valakiről, igazából milyen fából faragták. - mondom, a gúnyos hangvétele be az egyik fülemen, a másikon meg ki. Szerintem értelmetlen a dolog amiért harcol. Felesleges osztályozni. Felesleges eldönteni valamiről, hogy jó e vagy rossz. Hiszen mindennek van értéke, és az sosem negatív, mert valamit mindig profitálunk belőle, ha mást nem a tanulságot. Én úgy fogom fel, hogy Aizen, csak azért van, hogy másokat fejlődésre késztessen. Az az, tanítson. A világ egy nagy hologram. Bizonyos dolgokat kis részleteiben vizsgálunk, hogy megértsük az egészet. Azonban a világ énszerintem másképp működik. Mindegy mekkora részecskét nézünk meg, abban benne van az egész... Ez a kapcsolat átsző mindent. De tényleg mindent. Végkövetkeztetésképp, minden ugyan az, nem különbözünk sokban. Egyik vezetőt megbuktatni, annyit jelent, hogy előrébb léptünk a fejlődésben és új dolgot kell tanulnunk. Nekem az egész élet egy lecke. Nem kell túl komolyan venni, se pedig félvállról venni. Mert ez egy igen valósághű bábszínház. Valaki karddal a kezében harcol benne, én meg valahol a lámpáknál világítom a műsort, amit csinálnak odalenn. Mindkettőn munkája szükséges a dramaturgiához, de Ő lentről egyenesbe látja a nézőket, én pedig fentről, kívülállóként. Nekem ez a távolság a pajzsom.. neki az egója. Mindenki védi valamivel a szívét. Ez teljesen természetes. No de, inkább válaszolnom kéne, nem igaz?
- Hehe... ez nem egy jó kérdés... bárhogy felelek, rosszul felelek. Ha válaszolnék rá, óhatatlanul manipulálnám a válaszommal. Szerintem Maga már rég tudja a választ, sőt már el is döntötte, csupán jó lenne tőlem is hallani, igazam van ? Úgy kellett volna kérdeznie, hogy szerintem mi a helyes. A válaszom pedig a következő. Nincs rossz választás, bármit is csinál, biztosan jó lesz. Ha vége lesz a világnak és új élet sarjad, valami egész másnak adunk lehetőséget, ez nagyon érdekes. Ez esetben nyugodt szívvel nevezheti magát Istennek... Ha veszi a fáradságot és megmenti ezt, ami van, lassú állandó változáson fog keresztül menni ezen dimenzió halála, nem pedig egy radikális robbanásban. Szerintem mindkettő jó választás. Én nem bánnám meg egyiket se. Tanácsolom hallgasson a szívére. Ha úgy gondolja, hogy egy parányi kis remény is van arra, hogy ebből még valami jobbat is ki lehet hozni, ha megérdemeljük a jót, ha még hisz benne egy kicsit is, talán jobb lenne megmenteni, hiszen ez a valóság adott életet Magának is ...- mondom a válaszom. Remélem megfelelő volt, s nem túl manipulatív. Szerintem ez tényleg valami olyasmi, amit mindenkinek magának kéne eldönteni. Mivel én kívülálló vagyok, nekem szinte mindegy mi lesz. Nekem csak egy lényeg van, hogy változzon. Fejlődjön. Csak előre lehet lépni, hátra nem. Ez a dolgok jó része.

Aljas, gonosz jelző és egyéb társai is rám aggathatóak ebben a helyzetben, melybe egyik percről a másikba belekevertem Midori-chant. De nem tehetek róla, minden bizonnyal erre a nembeli elváltozásra vezethető vissza eme ördögi viselkedésem, mellyel szerencsétlent ajándékozom jelen pillanatban. Miután megosztottam vele, hogy ez az egész, melyet az imént tettem vele csak poén volt eléggé lesokkoltam az arcmimikájából ítélve. No, meg ez elég egyértelmű, hiszen nagyon zavarba hozó helyzetbe kevertem, minden ártatlan uket felzaklatná, ahogy most Őt is. De nem bírtam megállni, hogy egy megjátszott meglepettséggel vissza ne kérdezzek erre. Reakciója nem lepett meg, számítottam az érzelmi kitörésére, hisz Én ha már ilyet teszek, miért is ne értenék a gyönge uke szívekhez?
- Na, de Miiiccchhhiiinnnooorrriihihihi-kuhhhuuhun~, ez fájt. T>T – mondom nyafogva, hisz így a képembe mondani azt, hogy gonosz vagyok és, hogy utál, ez, ez kínzás, sőt kegyetlenség. Igen, kegyetlenebb, mint Én! – Nem tehetek arról, hogy komolyan vetted. Boldog is lennék, hogyha értetted volna ezt a poént, de ha sírsz… Oo Az már nem vicces. - reagálok kérdésére elhúzott szájjal. Most jönne az a jelenet, hogy benyúlok a zsebembe egy doboz dohányért és rágyújtanék a menőségi faktor fokázásának érdekében, amennyiben efféle mérgekkel károsítanám egészségemet, de mivel nem, így ez a mozzanat elmarad. Ezért inkább sértődötten összefonom mellkasom előtt kezeimet és az ágy mögötti falnak dőlök pár pillanatig, majd felpattanva adom át a hirtelen eszembe ötlő fantasztikus elfoglaltságot. Ha, már így végeztem ebben a testben, no meg Midori-chan is, akkor legalább használjuk ki ezt az alkalmat egy kis garázdálkodásra.
Választ várva tekintek le a gömböcként kuporgó valójára, mikor azokkal a könnybe lábadt szemekkel rám tekint. Oo
~ Ne már… ne sírj! TT-TT ~ nyelek egyet, hogy elvessem magamban a gondolatot, hogy vele együtt kezdek bőgicsélni. Közben megejtek egy bizonytalan fejvakarást, ahogy igyekszek túl tenni a hirtelen elmémbe beálló hibernált állapoton. Így beletrafálni az igazságba, de honnan tudja azt, hogy Én lány vagyok? Oo Esetleg nem biztos benne, csak úgy kicsúszott a száján ez a gondolat? Remélem, mert ilyen hamar lebukni kicsit ciki lenne. o.o”
- Khm… ilyet feltételezni rólam. - mondom egy megjátszott sértettséggel, majd Midori-chant szuggerálva pár pillanatig egy kisebb sóhajjal elmosolyodok. – Na, ennyire nem veheted a szívedre! Férfi vagy az istenért! – veregetem hátba gyengéden mielőtt eltörném véletlenül a gerincét, persze a szándék most a fontos, mely jelenleg a biztatásra ment rá, afféle férfi szokáshoz hűen, hogy összekaparja magát végre lelki összeomlásból. De a felől, hogy Én elhagyjam most a házát, még így sem tántorodott. T-T Már el is kezdet kifelé terelni és hát nem lenne túl semére való viselkedés, hogyha az uke kidobásra ellenkeznék, bár lehet, hogy megtehetném? Ej, de nem vagyok tájékozott e téren. T_T Zombiként vonszolva magamat utána lépdelek mögé, ahogy az ajtóhoz ért, s várom feltárását, miközben elkönyvelem sorsomat, miszerint most ki leszek dobva. ToT De, ahogy ez megtörténne egy isteni közre avatkozás megakadályozza Midori-chant az ajtónyitásban, ahogy beleremeg valami külső tényező miatt az egész ház. A természet is úgy akarja, hogy maradjak! Na, de a viccet félretéve a furcsa földremegés mögött jómagam éreztem valami gyanúsat, egy apró lélekenergia zuhatagot. Nem volt olyan erős, gyengébb inkább és épp, hogy érezni lehetett. Szemfülesnek kellet lenni hozzá, hogy észrevegye valaki, de ennyi épp elég volt számomra, hogy aprócska gyanakvást keltsen bennem. Természetesen Midori-channak átmeneti támaszként szolgálatom miatt, elvetem gondolataimat, hogy ráfigyeljek most.
- Szerintem ez, csak egy normális földrengés Japánban gyakorta előfordul, nem? – felelek kérdésére, hogy ne zaklassa fel magát túlságosan. Jobbnak véltem nem megosztani vele a tényt miszerint ez valami furcsa Hollow akció is lehet. Bár ez csak tőlem egy kicsinyke feltételezés, az is megeshet, hogy már agyamra megy a Shinigami kötelességem és ezért mindenben azokat a szörnyeket látom. -.-’’ Midori-chant követem az ablakhoz és kérdőn lesek ki rajta hátha meglátom mit is nézhet. Ekkor tűnik fel, hogy ez az eléggé furcsa rengés, csak a házra hatott ki és semmi talaj kettéválasztódást és hasonlókat sem okozott. Elkomorodott arccal figyelek emiatt pár pillanatig kifelé a bennem felmerülő „miértek” miatt, de elkezd a gondolkodás hatására még a fejem is belefájdulni, ezért elvettem az érdekes jelenségen való agyalást. Visszaterelve gondolataimat előző ötletemre inkább, amiért jobbnak vélem körbe tekinteni a városban és úgy keresni válaszokat, megragadom Midori-chan karját és húzni kezdem magam után.
- Ha, már így meggondoltad magad a kidobásról, gyere hát velem! - magyarázom meg cselekedetemet neki, nehogy túlságosan megijedjen vagy valami. Az ajtóhoz érve ez a bejárat valamiért ellenem szegül, mert nem akar kinyílni, ezért egy másik megoldást, a kitörését választom. Szabad kezemmel könnyedén semmisítettem meg az utamba álló tényezőt, hisz puszta kezes harcban lévő jártasságomat nem csak embereken vagyok képes alkalmazni. Kitűnő példa erre az iménti ajtó halála. Remélem, Midori-chan nem fog haragudni emiatt. *>*” Nagyokat lépdelve előre vonszolom magam után a kis uket nem törődve semmivel és senkivel ki szembe jön. Most esemény van, bulizni megyünk~! *3*
Legalább az első üzletekkel kirakott utcáig cipelem magam után Midori-chant, tűrve minden egyes esetlegesen felmerülő ellenkezését. Az első üzlet, melyet kinézek egy kocsma. Igaz nem bírom a piát, de kitudja, hogy ez nem járt ezzel a változással? *>* Gonosz mosoly húzódik arcomra, ahogy bevágtatok a helyre magammal húzva természetesen továbbra is Midori-chant. Ahogy beléptem egy apró körülnézést ejtettem, hogy az esetleges ránk szegeződő furcsa tekinteteket egy ördögi szempárral letudjam, majd a pulthoz menve rácsapok arra.
- Figyelj és tanulj. – kacsintok Midori-chanra, majd a pult mögött álló fickóra nézek. – Yo! Két sört lesz’ szíves. – mondom a rendelést laza stílusban, melyre egy felvont szemöldökkel fordult felénk és mért végig minket. Elhúzva száját még felelt is valami olyat, hogy mutassuk előtte a papírjainkat vagy mit. – Hee? Oo – tanácstalanul rángatom odébb Midori-chant és hajolok a füléhez. – Michinori-kun, megbocsáss de… mit akar ez? Oo – teszem fel neki kérdésemet értetlenül, hisz tőlünk ilyesmit, mint a személyi vagy micsoda odahaza soha nem kérnek el. oO

Dalospacsirta & ütem king rand[alírozás]i kísérlete

Az idő gyorsabban telt, mint általában. Napomat szabaddá tettem, hiszen semmi ingerem nem lett volna ahhoz, hogy Karácsony szent napján is az üzletben robotoljak. Különben sem hiszem, hogy egy gördeszkaboltban annyira nagy nyüzsgés lenne ezen a nevezetes napon, szóval azt sem értettem, minek kell nyitva lennie. Mindegy, ez nem az én bajom, csak kijelentettem, hogy ma különben is programom akadt. Még szerencse, hogy jó fej a főnököm, máskülönben ott támaszthattam volna a pultot, miközben unalmamban kávét szörpölgetve firkálok valamit egy füzetbe. Érdekes és izgalmas 12 óra lett volna...
Eltekintve ettől azonban iszonyat frissességgel gördültem ki az ágyamból, olyan délután egy, fél egy környékén, ami annyit tett, hogy pont ideje volt elkezdeni a napot. Alkalmam nyílt arra, hogy hosszas, lassú órákat töltsek el azzal, hogy felkészüljek az estére. Bármennyire is furcsán hangzik, vártam az estét. Nem tudnám megfogalmazni, minek tudható be a tény, hogy kedveltem Keiko-t magát. Talán mert szórakoztatott a viselkedése, talán volt egy pár jó beszólása? Egy biztos volt; lenyűgözött a hangja. Annyira egyedi, és erős, amilyennel még nem volt alkalmam találkozni eddigi életemben. Ha más nem ez az egy dolog biztosan magával ragadott.
Délután ajándékosztogatás volt. Semmi extra, a fa alatt meglapuló csomagokat egymást közt kiosztottuk, és nagy öröm közepette köszönetet nyilvánítottunk. Szerencsére nem lehetett semmi panaszom, viszont ennek ellenére sem szerettem ezt az ünnepet. Tekintve azt, hogy mégiscsak egy idegen férfival kell egy lakásban laknom. Ha fater ugyan lelépett kölyökkoromban, akkor is bennem van az az érzés, hogy csak az ő társaságában lenne teljes az este. Megszokni pedig, hogy anyu egy számomra tök távoli manussal osztja meg ágyát... képtelen vagyok rá. Nem tesz ellenem a nevelőm semmi rosszat, de be kell vallani, mind a ketten pusztán kényszerből tűrjük meg egymás lélegzetvételét. Még mindig dédelgetem titkon az álmom, hogy hamarosan kiköltözzek. Ideje, hogy saját lábamra álljak, és éljem saját kis életemet felelősséggel, odafigyeléssel és kemény munkával. Sokan nem néznék ki belőlem, de tényleg igényelném, hogy az én döntéseim befolyásolják életemet, éppen ezért érezhetek hatalmas késztetést arra, minél előbb tiplizzek a családi házból. Addig pedig szeretném mindenben támogatni az otthoniakat. Még ha néha tényleg az idegeimre tudnak menni. Ez a tény pedig nem zárja ki, hogy elkötözésem után hátat fordítsak nekik. Ha baj van, támaszt nyújtok a számukra. Hiszen a család a legfontosabb, mert az örök. Akárcsak a zene. Furcsa gondolkodás, mi?
A nevelőmmel egész jól eltelt az idő. Elővette az üveges szekrényéből a régóta őrzött szakés üvegét, és töltött nekem. Még sosem volt ilyen meghitt alkalom. Ugyan, hogyan tudtam volna visszautasítani ilyen ajánlatot? Jó kedvem egyre magasabb ívben haladt felfelé, mindaddig míg meghajlással intéztem egy laza elhajlást, egyenest a szobám irányába. Ideje volt felkészülni az estére, amit Pinku-channal tölthetek. Fogalmam sem volt mennyire van kint ordas hideg, az internetes időjósokban meg amúgy sem hittem. Minden eshetőségre felkészülve azért beletúrtam szekrényem mélyébe és kihajítottam ágyamra néhány melegebb hacukát. Aztán a rituálét megkezdtem; tusolás, hajmosás, szárítkozás és öltözködés. Elég hosszúra nőtt már hajam, hogy nemes egyszerűséggel oldalra pöcköljem, nagyobb jelentőséget meg nem akartam neki tulajdonítani, főleg, mert tudtam, hogy úgyis sapkát fogok viselni. Így tehát a polcon porosodó hajvasalót továbbra sem horgásztam ki a nagy kupacból. Az a polc eszméletlen rendetlen volt! De éreztem, ha hozzányúlnék csak még nagyobb ganéj keletkezne rajta. Így tehát húzom, halasztom a dolgot mindaddig, míg egy zokni elő nem mászik belőle. Mondjuk biztos frászt kapnék, ha egy ilyen mutáns textília mászna át a hátamon az éjszaka kellős közepén. Kénytelen lennék arra, hogy Nasi-t uszítsam rá. Vajon megbirkózna egy ilyen jellegű feladattal az a csavargó? Ki tudja pontosan...
Egy volt biztos, hogy a téli szerelésben nem fogok fázni. Ráadásul a szakénak csak jótékony hatását ismertem, szóval leheletnyit kipirulva tepertem le a lépcsőn, és intve a famíliának nadrágzsebembe rejtettem a kulcscsomómat, telefonomat, és a pénztárcámat. A kabátom belső zsebébe pedig egy apró díszdobozt, amit jobban féltettem mint a személyes kütyüimet. Becsapva magam után az ajtót, gyors léptekkel indultam meg a buszmegálló felé, és reménykedtem abban, hogy nem késem le. Húsz perces zötykölődés után aztán sor került a metróra, ami úgy hasított, hogy időm sem volt arra, hogy összeszedjem egyáltalán mit is akarunk magunkkal kezdeni az este folyamán. Csak azon kaptam magamat, hogy a hangosbemondóban elhangzott az utca neve, és a metró nagyot fékezett. Fel is pattantam a helyemről, és valami földöntúli örömmel szeltem a köveket az aluljáróban. Lehet most tudatosult bennem, hogy találkozóm van. Pontos leírással nem tudok szolgálni, milyen találkáról van szó, de majd a helyzet alakítja! Egyelőre úgy gondolok bele, hogy bandaépítő jellegű. Ahogy felértem a felszínre gyors jobbra-balra tekintgetés után felfedeztem egy ismerős lányt, aki valamilyen cirkuszi produkciót tesztelt a nagyközönség előtt, viszont az emberek ezt nem nagyon akarták díjazni. Először le sem esett, hogy épp beégetni próbálja magát. Jobban lekötötte figyelmemet az öltözéke. Ahogy tekintete végül felfedezte az enyémet hirtelen közelebb léptem hozzá, és úgy vizslattam.
- Szia. Iszonyat csinos vagy, de nem fázol ebben a seggfagyasztó időben?
Öleltem vissza, miközben csak meregetni tudtam a szemeimet. Nem voltam sem az apja, sem pedig az anyja, de én szarrá fagytam a látványtól. Ilyen holmiban nem engedem, hogy szabadtéren kajáljunk. Ezt részletezni nem akartam neki, csak megvakartam tarkómat, amit nehezen értem el a sálam miatt, majd aztán elböktem messzire, olyan félig balra. Mekkora mázli, hogy több pénzzel indultam el, mint terveztem. Így legalább egy jobb minőségű étterembe is elrabolhatom az idejét. Ellenkezésre meg nincsen joga, különben ráadom a nagyanyám kötötte garbópulcsimat. Cink vagy sem, de legalább jó meleg!
- Örömmel hallom, hogy nem ettél sokat, így meghívlak egy szuper helyre. Ami az ajándékokat illeti, elég sikeresek voltak. Szerencsét hoztál nekem, ha nem segítesz, tuti elbaltáztam volna valamit.
Vigyorogtam le rá, aztán elismerésként jól megveregettem a vállát. Olyan érzésem volt, mintha már egy rég összeszokott párost alkotnánk. Mintha már évek óta ismernénk egymást. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól kijövök egy lánnyal, főleg azt tekintve, hogy lúzernek érzem magam köztük. Vannak még csodák, pedig a szövegelésem mellett nem túl sok jót tudok még felmutatni. Mindenesetre nem szabad hagynom, hogy egy percig is kínos csönd telepedjen duónkra, különben keresztet vethetek az este hangulatára.
- Voah! Te mekkora király vagy! Hú iszonyat jó színe van a képen~
Kaptam kezembe apró ajándékát, amitől nem egyszerűen lepődtem meg. Teljesen kiment a fejemből, hogy hajfestést terveztünk, így tényleg meglepetés ért.
- Nagyon köszi, rendes csaj vagy. Viszont, én nem tudom, hogy kell időzíteni, ezért megragadom az alkalmat, hogy ezt odaadjam Neked. Boldog Karit, Pinku-chan!
Oldalra húzott mosolyommal pedig majdnem belegubancolódtam saját monológomba, így a végét rövidre is szabtam, és abban a pillanatban előrántottam az apró dobozt, melynek belsejében egy hajpánt pihent.
- Ezt még tegnap este hazafelé menet túrtam a közeli üzletben. Tök véletlenül bukkantam rá, és a stílusa miatt valamiért egyből Te jutottál róla eszembe. Remélem nem veszed tolakodásnak.
Vigyorodtam el, ahogy vártam a reakcióit. Miután pedig kiörömködtem magát, én pedig idióta arccal csak vigyorogni tudtam, a fejemmel biccentettem, hogy forduljon egyet az étterem irányába. Az étteremnek nem is olyan tipikus étterem hangulata volt, hiszen fiatalok töltötték ki. Inkább hasonlított egy jómódú kocsmára, vagy gyorsbüfére. Szeretem, mert olcsó és nagy a választék.
- Hölgyem, kérem foglaljon helyet!
Vezettem az egyik üres kétszemélyes asztalhoz, ami az ablak mellett csak duónkra várt. Egy kis szerepjátékozás belefért, hogy eloszlassam a feszkót köztünk, így illedelmes úri ficsúr énemet előkapva lehámoztam róla a kabátot, és kihúztam neki a széket.
- Azt rendelsz, amit csak akarsz, én állom, mert jófej vagyok!
Kacsintottam rá, majd elsüllyesztettem tekintetemet a menüsorba.

Dalospacsirta & ütem king rand[alírozás]i kísérlete

Cukifaktortól lucskos hangulatban hempergőzve pattogott ide-oda körülöttem Pinku-chan, amit nehezen tudtam hova polcolni. Ha nem ismerném kerek három napja a lányt, ijedtemben nadrágot kéne cserélnem, milyen út menti nyavalya ütötte fel fejét szervezetében. Azért egy részről aranyos, nem tudnám máshogy elképzelni ezt a szivárványeregető fruskát, csak így. Egy az egyben pont olyan, amilyen. Lézengve a menü sorai között biztos bólintást intéztem Keiko felé. Naná, hogy megtömöm magamat valamivel, s már volt is egy remek ötletem. Már csak abban kellett bíznom, hogy rátalálok az amerikai sorra. Rohadtul tudott idegesíteni az a tényszerűség, hogy srága mezei pockok csak vega étkeken tudnak élni. Magával a gondolattal nincsen problémám, viszont ha minden áldott nap rizst eszel füstölt hallal, főleg úgy, hogy az elmúlt 18-20 évedet Amerikában élted, pontosabban New York City-ben, elég nagy váltás. Ha azt veszem alapul, a legtöbb amerikai szarik főzni, elintézik egy telefonnal, majd 20 percen belül kopogtat a pizzasrác... maradjunk annyiban teljes nagy kontraszt van a két nemzet között. Ha pedig azzal csaphatnád tarkón a miniszterelnököt, hogy félvér vagy, még inkább nehezebb az életed. Amerikában 1 dollárból bőségesen megtömtem a burámat hot-doggal, hamburgerrel, sült krumplival vagy fánkkal, míg itt egy dolcsiért alig kapnál valami macskakaparásnyi kaját. Három szem rizs pedig hol elég egy olyan fiatal srácnak, mint amilyen például én vagyok? Amerikában nálam a kínai kajában kimerült Ázsiával kapcsolatos ismereteim. Hozzá sem kell fűznöm, hogy az a kínai kaja annyira messze állt az original-tól, mint ide Karakura-tól a négerek vuvuzelázta Afrika szavannás, oroszlánugatta országa.
- Nem mondanám, hogy törzsvendég vagyok, de iszonyat finomak a grillezett sültjeik. Szerintem happolok is egy bacon-ös hambit.
Kocogtattam mutatóujjammal a szöveget a menülapon, majd áttekintettem a másik lapra, ahol még több világi kaja volt felsorakoztatva. Azért még akadtak csodák itt is. Éppen ezért kedveltem ezt a helyet, mert itt ha szemfüles az ember, belebukhat egy-egy külföldi kajába is. Persze most mondhatnám, hogy ez a koszt közelébe sem ér a hazai ízekhez, de egye fene, legalább nem osztrigát kell szopogatnom. A sok halkütyütől már hideg-verésem van. De mégis mit tehetnék az elkötözésen kívül? Anya és a nevelőm szeretik a japán tradíciós konyhát, húgom pedig világ életében meg volt veszve érte, szóval nincs beleszólásom. Mikor azonban nem kívánja a kis lábujjam sem, akkor folyamodok ahhoz, hogy a szekrény leghátsó sorai közül kihalászok egy-egy eldugott zacskó chips-et vagy hasonló. Tudom, szemét vagyok, hogy nem örülök annak, hogy a szüleim biztosítani tudják számomra az egészséges mindennapi ételt, de megérthetnék, hogy az én gyomrom sem egy fekete lyuk, ami minden 'izét' felemészt.
- Áh, helyes a beszéd. De elég felelőtlen vagy... ki foglak inni a vagyonodból!
Kukkantottam föl a lapok közül fülig érő vigyorral, majd nyúlra vadászó kopóként nézelődtem jobbra-balra, hátha be tudom vonzani a terem másik végében unalmasan rágózó pincérnő tekintetét. Egy kis idő eltelte után végül találkozott és kezet is fogott tekintetünk, asztalunkhoz billegve meg megnyerő mosollyal üdvözöltem.
- No~s... üm, kérnék egy ilyen hamburgert nagy adag sült krumplival. Igen, egy kis ketchup jól jönne mellé. Ja, meg kezdésnek egy Jack Daniels-t. Részemről ennyi, kösz!
Bólintottam, majd áttereltem figyelmemet Keiko felé. Kíváncsian vártam, vajon ő milyen kajákat szeret, bár kinézem belőle, hogy édességet fog rendelni. Nem tudom, valamiért azt gondoltam, hogy a sushi-t is csak csokiszósszal fogyasztaná el. Bár elég bizarr, de kinek mi tetszik. Viszont a whiskey-t szigorúan csak kaja után iszom meg. Milyen gáz lenne már úgy szürcsölgetném a zaba mellé, mintha mezei ice teát innék. Azért akkora bunkó még nem vagyok. De remélem később sem leszek. A pincérnő szépen eloldalgott, hogy jelentse a rendelést, addig pedig rendet tettem magam körül, hogy majd legyen helye a tányéroknak, és poharaknak. Egy pillanatig csak az előttem ragyogó Pinku-chant tudtam figyelni, amitől csak mosolyogni tudtam. Néha lefagy az agyam, és semmi érdemi megszólalás nem jut eszembe – ekkor jön az, mikor csak hülyén bambulok magam elé és 'ámulok' az elém terülő látványon, vigyorogva, akár dilis kisgyerek a szomszédból. Tehát még mielőtt meg nem kapnám a jegyemet az ötcsillagos gumiszobámba gyorsan rávetettem a könyökömet az asztal szélére, és belekezdtem egy kérdésbe, ami már régóta furdalta az oldalamat. Ahogy pedig elnéztem Keiko-t talán nem veszi túl indiszkrétnek a stalkerkedésemet.
- Te, áruld már el, egy ilyen lánynak, mint amilyen Te vagy, hogy nem lehet pasija? Biztos, mert a cuki külsőd valójában egy szexéhes vadállatot takar! Tudtam, szóval ezért nem volt ellenedre az a latex-szereléses, sikátorba behúzós, bilincsezős action is!
Tettem szám elé drámaian tenyeremet, kikerekedett szemekkel. Alig bírtam ki röhögés nélkül, ráadásul abban sem voltam már túl biztos, hogy a felsorolt játékok közül, melyikek is hangzottak el pontosan a múltkori beszélgetésünkben.

Dalospacsirta & ütem king rand[alírozás]i kísérlete

Keiko választása meglepett. Az igazat megvallva nem gondoltam volna, hogy nehéz kajákat is bemer vállalni. Itt két dolog fogalmazódott meg bennem: vagy überkedni próbál és később az estét édes kettesben tölti a vécékagylóval, vagy pedig tényleg csipázza a külföldi ízeket, és vevő az ínyencségekre. Ha az utóbbi áll fent, akkor a legjobb emberrel jött el ide habzsolni. Ugyanis ha arra kerülne a sor, nem tudja mit is egyen következőleg, kezeskedem róla megbízzon ízlelőbimbóim határtalan szuper képességeiben. Azért poén, hogy egy nővel akarok később kajacsatákat rendezni, de ki tudja mire is képes. A bátor, karizmatikus hangjáról már tanúbizonyságot tett, szóval egykönnyen megeshet a föld alá eszi a fószert 'Fald fel Amerikát' nevű műsorában. Azért jobb, ha odafigyelek mit eszünk össze, egy komoly gyomorrontás Szentestére biztosan kontrasztos színárnyalatot adna a hófehér hónak.
Az italválasztást is bőven kielemezve gondolati síkon, lassan tényleg érett az a piros pont Pinku-chan ellenőrzőjébe. Le a kalappal előtte, gondolhattam volna kemény egy csajjal állok szemben. A felhőtlen jókedve pedig érezhetően egyre jobban hatott rám is. Már csak tényleg azon kaptam magamat, hogy pusztán a ténytől is képes voltam mosolyogva ücsörögni, miközben szorgalmasan munkálkodtam az előttem kikészített szalvétákkal. Nem mellékesen a humorával sem akadt semmi problémám. Ezt kedveltem – nem az a fajta buksza, aki kiborul egy egy elhintett viccen, hanem simán belemegy a mókába. Sőt, még vissza is kapja a kéretlen kölcsönt. Az ilyen szórakozásokat sosem vetettem el, főleg ha azt veszem én bármikor képes voltam oda-odaszólni az embereknek, ha épp 'cikizéshez' támadt kedvem. Na de még mielőtt mindenki olyannak könyvelne el, akinek az az élete, hogy terrorban tartsa mások lelki világát, hozzá kell fűznöm tudok mértéket tartani!
Ez azonban merész határokra sodort Pinku-chan esetében. Úgy tűnt lassan én szökdelek bele saját vermembe, és ott is maradok. Időközben előkotort fogpiszkálóval kapargatva az asztal sarkát egy percre meg is hőköltem, mikor a lány olyan kérdéseket vágott elém, amikre hirtelenjében nem is tudtam jól neveltként válaszolni. Ha egy olyan helyzetet veszek alapul, hogy egy tényleg de tényleg japán iskolás lánykával beszélgetem, ha még bitófára küldik, akkor sem tenne fel ilyen kérdéseket, viszont most Keiko-val voltam egy légtérben. Úgyhogy ez az elmélet már az elején megbukott. Azért nem ártott volna, hogyha tisztelettel leszek rá, de magának köszönje a választ, ha már ennyire érdeklődő típus.
- Szerepjátékban szerintem silány lennék. Nem tudok más szerepbe bújni, egyszerűen csak magamat tudom adni. Az mondjuk nem lenne ellenemre, ha egy csinos csaj lejtene előttem táncot, egy annál is rövidebb szoknyában...
Húztam összébb szemeimet, és lassú mozdulattal én is elmélkedő pózt vettem fel, akárcsak Keiko. Körülbelül ennyiben ki is merül színészi tehetségem. Nem mintha annyit gyakoroltam volna, talán még az is előfordulhat, hogy mélyen rejtegetett színészi vénám egy kis motiváció hatására felszínre is törne, de akkor mi lenne a bandával? Kishitű vagyok, vagy csak szimplán beképzelt, de azt gondolom dobos nélkül képtelenség lenne bandaként ügyködni. Tuti megoldanák nélkülem is, de nem hiszem hogy színészkedésre adnám a fejemet. Bőven tökéletes nekem dobosként élni az életemet. Ott is van még mit fejlődnöm, sőt! Közel sem vagyok még olyan jó, mint amilyen szeretnék lenni. Amíg pedig nem vittem véghez egy álmot, addig távolról integetek Hollywoodban hagyott kéznyomomnak. Majd lesz az is, ha világhírű zenész leszek. Csak pozitívan.
Könyökömet felpolcolva az asztal szélére raktam tenyeremet állam alá, majd lassú mozdulatokkal néha-néha simítottam egyet rajta. Még suliból rémlik a művészettörténelmi órák tananyaga. Műsorom leginkább arra a gondolkodós ürgére akart hajazni, de majd a közönség eldönti mennyire volt hiteles a figura. Nem elröhögve magamat szerettem minél komolyabb tekintettel pásztázni Keiko szemei között, és teljes beleéléssel, annál is teljesebb nyugalommal megfogalmazni válaszaimat.
- A misszionárius, mert irányító típus vagyok, és szeretem látni a másik fél szemeit. Természetesen egy nagy franciaágy, amiben kényelmesen tudok helyezkedni. Ahol pedig kipróbálnám... liftben vészcsengőt nyomva, vagy egy próbafülkében... Kihagytam esetleg valamit?
Néztem még egy pillanatig Keiko-t aztán vigyorral arcomon hátradőltem székemben. Eddig tartott míg tudtam hozni egy másik karaktert. Erotikus, búgó hangomat aztán visszaállítottam eredeti hangszínébe, és még mielőtt számba tudtam volna venni, valamilyen óhaj-sóhaj felett átsiklott figyelmem, a pincérnő megérkezett asztalunkhoz. Gyors mozdulattal hátrébb mozdultam, kezeimet elvettem az útból, és türelmesen megvártam, míg minden az asztalra kerül. Miután elfarolt párosunk közeléből, minden finomkodás nélkül csúsztattam arrébb az evőeszközöket. Minek egy hamburgerhez villa meg kés? Egy jó amerikai két kezét használja, minden segédeszközök nélkül.
- Ümm, ümm... jóétvágyat!
Mormogtam szendviccsel teli szájjal, mert elfelejtettem az illemet. Egy pillanatra felé is néztem, aztán koncentrációmat visszahelyeztem a burger irányába. Miután pedig leküzdöttem az első falatokat, kigondoltam, vajon melyik volt életem legcikisebb sztorija. Azokat általában akkor követtem el, mikor seggrészegek voltunk a haverokkal. Itt Japánban nagyon barátok sincsenek, a két deviles majommal pedig még nem volt alkalmam rendesen lerészegedni.
- Ahol égtem, mint a rongy, az még egy régi New York-i dolog. Egyszer beakartam fűzni egy csajt, és meg is volt, mikor kiderült, hogy a randira azonban az ikertesóját hívtam el. Utána nem tudtam hogy kimagyarázni magamat. Így történt hogy a legnagyobb riválisai lettek egymásnak, és hosszú hónapokig nem bírtam levakarni magamról őket.
Forgattam a szemeimet kínosan, aztán nevettem. Elég gáz volt kapni az SMS-eket meg az emaileket megszakítások nélkül. Hiába nem válaszoltam, akkor is bombáztak. Ha most meg megtudnák, hogy komolyra fordult zenei pályafutásom... biztosan őrültekként loholnának, és szelnék át az óceánokat a 'kegyeimért'. A hideg is kiráz tőle...

Dalospacsirta & ütem king rand[alírozás]i kísérlete

Valahogy annyira nem vonzott a téma, hogy pénzt is költsek táncoló lányokra. Az igazat megvallva, nem az én világomnak tartottam. Nálam teljesen más alakot öltött a szórakozás. Persze férfiból vagyok, ha adódik rá alkalmam megnézem magamnak a csinos csajokat, de úgy, hogy be is üljek egy rúdtáncestre, hát még nem adódott alkalmam. Magamtól biztosan nem mennék.
- Haha, én is megnézném magamat!
Törtem ki röhögésben, amiért Keiko egy olyan képet vetített elém, ami annyira távoli tőlem, hogy nem bírtam tovább magammal. Azért valljuk be, ez a csaj nem százas. Még buzdítani akar arra, hogy sztriptízbárokban költsem el a fizetésemet. Nem értettem, miből gondolta azt, hogy ez nekem annyira fekszik, de azért jól mulattam. Az már csak az önbizalmamat simogatta, mikor 'true férfinak' titulált. Nem pont értettem, hogy mit is akar ezzel mondani, de az elismerés mindig jó érzéssel tölt el. Ha ő így látja, akkor biztos úgy van. Nem szerénykedésből, de magamat sosem éreztem annak a nagy és tipikus nőfalónak. Sokat jártatom a számat azért, mert folyton megbámultak Amerikában, amiért ázsiai vonásaim vannak, de ennek ellenére sokan rajongtak értem. Hülyén hangzik, de többször is adódott rá alkalom, mikor ilyen meg olyan barátnők jöttek oda hozzám, hogy szerelmet valljanak, viszont az ilyet nem tudtam kezelni. Nekem sosem volt elég az, ha csak az egyik fél vonzódik, kellett az a kapocs, vagy mi. Annyira bele tudok bonyolódni ebbe a témába, hogy inkább csak megrántom a vállamat. A japán lányokra ki is éleződött a beszélgetés. Nem tudtam őket kezelni! Annyira ellentétei a amerikai csajoknak, hogy hú. Ráadásul ez nekem túl nagy váltás volt, és néha még most sem tudom pontosan, hogyan is kéne viselkedni a közelükben. Ilyen meg olyan elvárásokat állítanak elém, szabályok tornyosulnak fejem fölé, és ez kurvára ki tud buktatni.
- Viccet félre téve, be vagyok oltva az ilyen csajok ellen. Ijesztőek, komolyan mondom.
Pillantottam balra, majd jobbra, hiszen itt még a falnak is füle akadt. Megértettem Keiko problémáit. A japán divattal örökös hadban leszek. Míg az USA-ban éltem, fingom, de még dunsztom sem volt arról, ebben az országban mi folyik. Az összes japánt egy nembe soroltam, ha pedig húgom fejbe vágott egy párnával, pusztán csak jelezze, hogy a képeken pucsító egyének egytől-egyig férfiak, csak a szemeimet tudtam meresztgetni. Nekem mindegyik csajnak látszott, főleg amelyik képes göndör loknikkal, kisminkelt arccal és abroncsos ruhával feszíteni néhány poszteren, az nekem ne mondja, hogy férfi! Jó, biztos menő, hogy felveszi ezt a szerepet, de ez nekem annyira groteszk, hogy eldobom az agyam. Már azóta hozzászoktam a sok furcsasághoz, de a nagyvárosok még mindig tudnak furcsa finomságokkal szolgálni.
- Képzelheted, mikor idekerültem. Én bekajáltam, hogy mindegyikük nő...
Fejelgettem óvatosan az asztal szélét. Nincs mit azon ragozni, hogy fájó, mikor egy férfi melltartóra cseréli a bokszer alsóját. Csak azért nem mennék vissza Amerikába, mert túl sok mindent otthagytam. A múlthoz visszafordulni meg szerintem fölösleges. Azokat a sebeket, amik már begyógyultak, nem kell újra felhasítani. Azonban érdekelt volna, Pinku-chan miért akar innen elszabadulni. Kötve hiszem, mert ennyire megcsipázott volna két nap alatt. Biztos érdekli, milyen is az amerikai élet. Mondjuk sok újdonsággal nem szolgálhatna, bár ki tudja. Lehet csak én vagyok ennyire eltelve az amcsi léttel.
- Szerencsére leszálltak rólam.
Csócsáltam egy falatot, miközben igyekeztem azon lenni, hogy ne nyeljek félre. Nem akartam túlzottan részletezni az elmúlt évek kínos eseteit, főleg nem egy csajnak. Ide vagy oda, de na, Keiko mégiscsak egy nő lenne, nem? Most milyen gáz lenne már, ha arról regélnék neki hogyan koptattam a csajokat, meg ilyenek? Nem hiszem hogy ennek itt lenne az ideje... Szerencsémre megúsztam a kellemetlen szájtépést, ugyanis a kajálás befejeztével koccintottunk és belemerültünk a saját piáink élvezetébe. A whisky maró íze tüzes italként gurult végig nyelőcsövemen, és hirtelen kellemes melegség járt át. Idejét sem tudom, mikor ittam ilyen tömény szeszt. A sör nyári napokon ugyan legördült, de mint hangsúlyoztam itt, Japánban még nem volt alkalmam rendesen berúgni. Mintha csak ez a cél hajtott volna. Vicces.
Poharamat letéve az asztalra robogtam Pinku-chan után, hogy megbizonyosodhassunk arról, vajon működőképes-e a sarokban porosodó zenedoboz. A pub hangulata felidézte bennem azokat a tipikusan amerikai büféket; szürkés cigarettafüst, sárgán világító lámpák, és bőrkanapék. Megvolt a hely saját fílingje, az biztos. Ahogy pedig Keiko eszeveszettül lapozgatott a számok között abban reménykedtem nemcsak idegesítő japán popszámokkal van tömve a gépezet. Hirtelen rá is böktem egy Nickelback számra, és nem akartam a gondolattól tágítani, miszerint hallgassuk meg. Gyorsan elő is kotortam egy kis aprót, majd vezényléssel parancsba adtam a szám elindítását. Mi sem jobb egy laza kanadai rocknál.
- Poén, másokkal ellentétben, semmi rossz indulat nincs bennem a kanadaiakkal szemben... sőt, csipázom a zenéjüket.
Dobogtam a parkettán az ütemet, ahogy mosoly ült ki az arcomra. Leginkább a kedves emlékeim törtek felszínre. Mennyi mindent tudnék mesélni. Közben pedig intettem a pincérnek, hogy jöhet még egy kör az italokból, hiszen alakult a party hangulat.

Dalospacsirta & ütem king rand[alírozás]i kísérlete

Időm sem volt arra, hogy kínosan érezzem magamat. Keiko olyan jelenetet levágott, hogy felért kabaréval. Már nem is azért vigyorogtam, mert nem tudtam kezelni a helyzetet, hanem azért, mert a csaj totál zakkant volt! Annyira röhögött, hogy én meg rajta nevettem. Hiába próbáltam takargatni a számat, ne nyerítsek, mint egy ló, nem ment. Keiko csak szakadt, csak csapkodta az asztalt, én pedig már könnyeztem tőle. Nagy fulladozások közepette meg azon kaptam magam, hogy talán már-már csillapodnak a kedélyek. Elég meleg helyzet volt, ha most nem, akkor sosem hívjuk fel a kocsmatöltelékek figyelmét. Azért legyintettem egyet a lánynak, nincs oka az aggodalomra. Nem érdekelt, ki mit gondol párosunkról, meg különben is. Biztos vagyok benne ezeken a parkettákon történtek már furcsább dolgok is, minthogy két fiatal önkívületi állapotban vircsaftol. Mindenesetre jól esett, hogy kifújhattam magamat, és Pinku-chan is lenyugodott.
A zeneválasztást meg gyorsan letudtuk. Tökre örültem neki, hogy nem ismeretlen a kis Vattapamacs számára a banda. Még egy kis sztorit is megosztott, ami csak fokozta a hangulatot. Csipázom az ilyen oldschool sztorikat. Amit pedig ő röttyintett kissé hasonlított az én régi sulis emlékeimre.
- Te, öreg? Akkor meg sem említem, hogy volt, mikor bakelit lemezen hallgattam zenéket...
Mosolyogtam. Nem is tudja miket beszél. Ránézésre mintha be sem töltötte volna még a húszat. Hol van Ő még az öreghez? Kissé túlspilázta a dolgot, de ilyenek ezek a csajok. Folyton a korukkal meg az alakjukkal vannak elfoglalva. Lehet én vagyok hülye de az olyan lányoktól gutaütést kapok, akik nem korukhoz megfelelően néznek ki. Ne viselkedjen és ne is öltözzön úgy egy húsz éves, mint egy óvodás. Jó Keiko-nak is megvan a saját hóbortja, de ez egy stílus. Annyira meg szerintem nem viszi túlzásba. Ha meg igen, majd jól kiröhögöm. Megkérdezem majd, talán sötétben öltözködött-e. Lehet leveszi a fejemet, de mindenképp megéri. Pusztán a sötétségbe boruló tekintete miatt is!
- Valahogy sejtettem, hogy neked is arra voltak a szabályok, hogy szarj rájuk. Dettó. Csak én ügyesen csináltam. Minden balhéban benne voltam, viszont sosem vontak felelősségre. Nem tudom, hogy csináltam, de mindig jókor voltam jó helyen. Én imádtam suliba járni. Sok haver, még több sztori. Majd egyszer talán összeülhetnénk dumálni erről!
Kacsintottam felé. Túl sok mindent kéne hirtelen összeszedni ahhoz, hogy érthető legyen a történet. Kerek, egészhez meg olyan helyzet kell, most pedig az nem kívánkozott. Azt viszont nem gondoltam, hogy ennyire a zenének hódol Pinku-chan. Volt valami igazság abban, amit mondott. Annyira még nem merültem bele ebbe a témába, de igazat adtam neki. Hülyeség ítélkezni. Ha egy zene jó, az jól fog szólni angolul, spanyolul, japánul, akár koreaiul is. Mindegy, milyen nyelven szólaltatják meg, ha van mondanivalója. Vagy egyszerűen istenkirály a hangzása. Egy idő után mindketten elfoglaltuk magunkat; Keiko a lemezek között turkált, addig én a számot hallgattam és iszogattam. Néha-néha ütöttem az ütemet lábammal, ami a fapadlón elég jól hallatszott, pedig szolidan járt a lábam. Ahogy bele voltam merülve a gondolataimba, hirtelen majdnem megfulladtam a pián, mikor Keiko felkiáltott. Hirtelen azt sem tudtam melyik orvoshoz szaladjak vele, Karácsony szent estéjén. De megnyugtatott, nincsen gáz, csak talált egy számot, amint feltétlenül meg kell hallgatnunk. Nem vagyok túlzottan Blink182-fan, de akadt pár jó számuk. Bírom ezt a vonalat, a srácoknak meg a klipjei ütnek a legnagyobbat. Emlékszem, mikor a Backstreet Boys-t figurázták ki, totál besírtam rajta. Nagy állatok, az tény. A punk zenét meg körbelengte egyfajta életérzés, mitől jó hangulatom támadt. Nem tudom, mi volt ez, de ilyenkor tökre úgy érzem magamat, mintha szabad lennék. Gátlások, és felelősség nélküli élet. Néha ez hiányzott nekem a legjobban.
És mintha csak meghallották volna elhintett vágyamat, Keiko szimplán a semmiből elkezdett újra őrjöngeni. Még egy széket is mellém húzott és úgy karolt át, a zenét ordítva. Baromi lázba hozott. A pia is dolgozott már, én meg úgy gondoltam, miért is ne csatlakoznék be a spontán koncertbe? Gyorsan levágtam a zenedoboz tetejére a poharamat. Lábamon vertem az ütemet kezeimmel, közben pedig a dalt énekeltem. Felelősséget nem vállaltam a hangomért, de abban a percben az egészet nagy ívről leszartam. Tombolni akartam, baromkodni, mint régen a haverokkal. A fejemet ráztam, meg énekeltem. Ennél jobban nem is kelhettem volna ki magamból. Az előadás után még meg is tapsoltak! Majdnem lementem hídba, látszik itt többen részegek, mint gondoltam. A díva felé mutatva gyorsan megragadtam a kezét, és győztesként emeltem az égbe. Majd színpadiasan kezet csókolva neki, vigyorogva lesegítettem a székről és úgy hajlongtunk tovább. Azt hiszem egyelőre elég volt a közszereplésünkből. Ezek után már csak jót hozhatott az este. Főleg, mikor megkaptuk az újabb kör italunkat. Azaz ígéret volt, már csak számon kellett kérni. Míg Keiko mosdóba ment, addig helyet foglaltam a pultnál, és megvártam az ingyen kört. Miután pedig visszatért a lány elé toltam a piát.
- Látom rendbe tetted magad. Kicsit megviseltnek tűntél a sok sipítozás után.
Nevettem el magamat. Már csak azt kellett kitalálni, hogyan tovább. Aztán ahogy oldalra pillantottam, találtam egy papírt, amin valami reklám volt. Csak összegöngyöltem, és rávágtam Keiko vállára. Majd még egyszer. Meg megint. Egyre többször és közben rárivalltam:
- Addig innen fel nem állsz, míg ezt le nem húztad! Vagy! Aki előbb lenyeli, az nyer. A vesztes fizeti a következő kört!
Meg sem vártam a válaszát, csak gyorsan elhajítottam a papírt, és magam elé húztam a korsó sört. Termetes volt, egy vikingnek is elég lett volna a tartalma. De szeretjük a kihívásokat, így máris el kezdtem számolni.
- Egy-kettő-HÁROM! RA-!!
Levegővétel után egyből nyakalni kezdtem a piát. Már csak azon kellett ügyeskednem, nehogy az orromban kössön ki több, mint a fele. Cink lenne, ha lenyomna egy csaj. Bár már az elmúlt események után nem merek ilyet mondani. Azért ne essen csorba férfi büszkeségemen, a fenébe is!