A sötét kard

Nos első utam Karakurába. Szép tavaszi délellőt. Mi tud egy ilyen napot elrontani? Hát egy kis hollow vadászat. Mivel egy shinigami általában akkor jön az emberek világába ha, küldetést kap. Már át akartam jönni, de nem volt sok kedvem fogócskázni a célpontokkal, de ezt a küldetést, a drága hőn szeretett taicho adta, és neki nem lehet nemet mondani. Mert biztos, hogy én húzom a rövidebbet. Úgy gondoltam, ha már átjöttem nem a lidércekkel, fogok bíbelődni, hanem keresek magamnak egy kocsmát, elmulatom az idő, és ezt a kis kitérőt majd a keresésre fogom. Tökéletes tervnek tűnt. Laza póttestemben, amin egy alapjában gyűrt fehér ing, egy farmer nadrág, és egy kényelmes cipő volt, és hajamat lófarokba kötöttem, nehogy valaki véletlenül is megismerjen. Szóval, mint mondottam elkezdtem bolyongani Karakura utcáin, mint a gólya fos a levegőben. A baj az volt, hogy nem vagyok ismerős a városban, nem hogy még a környéken. Teljesen elvesztem, ha fogalmazhatok így. De pechemre a célpontom elkezdett randalírozni, így kéntelen voltam utána eredni. Laza póttestemtől megválva elindultam a hollow felé. Imádkoztam, hogy ne valami erős, benga nagy izé legyen. Mikor megérkeztem a helyszínre, szembesültem azzal a ténnyel, hogy a hollow egy zöld paca, az egyetlen szilárd rész rajta az a maszk. Nem tétováztam, egyből kettévágtam és hátrébbugrottam. Ez a támadás nem nagyon hatotta meg. A két részre szakadt szörny össze ált újra eggyé. Rám nézett és üvöltött egy nagyot. Valami csápféleség indult meg felém a lényből, de egy könnyed mozdulattal kettévágtam. De sajnos több ilyen nyúlvány is követte. Kénytelen
voltam vissza vonulni és aktiválni a shikait.
- Takarj el mindent, Yoru no Kage!- szólítottam kardomat. Most már nem volt sok dolgom csak egy egyszerű shadousutoraiku-t kilőni a lényre, ami eme csapástól meghalt, ha mondhatom így. Zanpakutomat visszahelyeztem a tokjába, és elindultam a póttestem felé. Eléggé elfáradtam ebben a röpke 1 perces csatában. Most már tényleg neki állhattam keresni egy kocsmát. Egy jókora séta után találtam is egyet. Barátom Loraine ült bent. Kiáltottam neki, mire ijedten fordult meg.

Karakura. Japán legerősebb lelkeinek egyik gyűjtőhelye, kedvelt svédasztala a Hueco Mundoból áttévedő hollowoknak. Emberek ezrei járkálnak mégis tudatlanul, szinte vakon a körülöttük lezajló dolgokra, semmivel sem törődve önös céljaikon kívül. Egy többemeletes épület acél vázának egyik ágán álldogálva szemlélem a csupa fény, csupa nyüzsgés várost, ami így az éjszaka közeledtével csak még inkább megélénkül. A munka már rég véget ért ezen a területen, a dolgozók hazatértek, csakhogy következő nap ugyanúgy folytassák a lélekölő robotolást, mint eddig. S mindezt miért? Az a kevés bér, amit kapnak, talán még a családjuk eltartására sem elég, ám Ők ettől függetlenül csak mennek és mennek, gürcölnek látástól vakulásig. Részemről sosem tartottam sokra az ilyen életutat, mindig is a könnyebb időtöltést részesíttettem előnyben. Talán kissé morbidnak hangozhat, de Én jobban jártam azzal a ténnyel, mely szerint évekkel ezelőtt életemet vesztettem abban a bizonyos erdőben. Sokkal másabb lényként születtem újjá Rukongaiban és habár a megszokott értékrendem nem változott meg túlságosan, mégis deformálódott annyira, hogy most egy teljesen más személyiség álljon itt. Régen ráeszméltem már, miszerint korábbi komolytalanságommal immáron nem érhetek el többet, egy vezetőnek a legtöbb esetben higgadtnak és megfontoltnak kell lennie, különben a halálba vezetheti beosztottjait. Könnyű bársonyöltönyöm anyagát meglobogtatja a kellemes koraesti szellő, hátul összekötött tincseimet is egy pillanat alatt az arcomba fújja. Hajzatom ilyesforma viselése egyáltalán nem a divat követését szolgálja, hanem egy emlékeztető, valamint egy időmérő. Vajon milyen hosszú lesz a copf, mire végre ismét a Seireitei földjére léphetek, mint szabad ember, nem pedig, mint üldözött áruló?
Eme kérdésre magam se tudom a választ, ellenben a remény hal meg utoljára. Elmerengve eddigi tetteimen vetem le magam a mélységbe, akár egy jó öngyilkosjelölt. A menetszél füttyszava remek kíséretet adna az eseménynek, sokkal egyszerűbbé válna minden. Ugyan megszűnnék létezni jelenlegi valómban, ellenben egy másik életben talán minden jobb lenne. Viszont ez gyávaság lenne a részemről… Rengeteg ember élete forog kockán, nem hagyhatom cserben azokat, akik számítanak Rám. Sőt, azokat sem, akiknek fogalmuk sincs a történésekről, létezésük mégis kardélen áll. Acélkék íriszeimet alig pár méterrel a kemény aszfaltba csapódás előtt nyitom fel, ezzel elég reagálási időt biztosítok magamnak, hogy még idejében kitörjek a gravitáció bűvköréből. Lazán, szinte légiesen landolok, csupán a talpam alatt fodrozódó por tehet tanúbizonyságot arról, miszerint itt valami nincsen rendjén. Ezt követően komótos sétára fogom haladási sebességem, nem sietek sehova. Karakura térképét néhány nap alatt teljesen megtanultam és az efféle éjszakai portyázások miatt minden utcához tudok fejben egy képet is társítani. Ennek megfelelően elég egy kósza pillantást vetnek a közeli játszótérre vagy a szökőkútra az út túlsó oldalán, s máris vágom, hogy a lakótelepek felé sikerült elkanyarodnom. Egy vállrándítással veszem tudomásul az információt, innen elég messze van a raktár, szóval jobbnak látom beülni valami kocsmába és ott elitalozgatni, minthogy most futólépésben visszasprinteljek a vaizard-lakba, ahol gyakorolhatnám a zugalkoholistaságot. Társaságra vágyom, de mégse, mulatni akarok, ám kedvem alig lenne hozzá. Önön nyomorékságomon merengve nyúlok kabátom belső zsebébe, ahonnan egy már megkezdett doboz cigaretta kerül elő. Bosszankodva kell tudomásul vennem, hogy már csak egy szál van benne, ráadásul az általam látogatott ivó még elég messze van. Az ördögbe!
Ekkor vonja magára a figyelmet az a kis krimó, amiből hamisíthatatlan rockzene dallamai törnek elő. Vonásaimon elégedetlen grimasz fut végig, ez egyáltalán nem az Én világom, azonban a szükség nagy úr! Megadó sóhajtás közepette gyújtom meg az utolsó dohányrudat, majd megszaporázom lépteimet, mielőtt még közelebbi ismeretségbe kerülhetnék egy gépkocsi karosszériájával. Belépve a helyiségbe megcsap a szag, amelyet az olcsó alkohol, a cigarettafüst és az emberi veríték semmivel össze nem téveszthető elegye alkot. Elég egy pillantást vetnem az összegyűlt társaságra, s máris nyilvánvalóvá válik, hogy úgy kitűnök a társaságból, mint albínó zebra a csordából. A hűvös elegancia valahogy nem illik ebbe a kricsmibe, ahol a bőrszerkó a legkedveltebb ruhadarab. Itt még baj lesz…
- Egy Black Devilt és lehetőleg egy tiszta poharat kérnék. – szólalok meg csöndesen, de mégis jól érthetően. – Valamint számoljon hozzá még egy üveggel a legjobb szakéjából.
Höhö, stílusom kellően lekezelő és némi hitetlenkedés is érezhető a végén, amely a minőségi ital létezését hivatott kétségbe vonni. Szerencsére a bagó mindenütt ugyanolyan, legalább ebben nem fogok csalódni. A pulton lévő mogyorós tállal szemezgetek egy ideig, ám mivel nem tudom milyen alkoholisták markoltak bele a mellékhelyiségből kifele jövet, így inkább leteszek azon elhatározásomról, mely szerint valami rágcsát viszek be a szervezetembe. A harsogó női kacajok hallatán oldalra fordítom a fejem, így pillantom meg az égővörös hajú férfit, aki nagyon az irányomba tekinget. Nos, remek, máris megvan az első delikvens, akinek nem tetszik a pofám. Szórakozottan kezdem forgatni a gyűrűsujjamon lévő ezüst ékszert, melynek eredetéről körülbelül semmit sem tudok, ám valamilyen megfoghatatlan ok miatt nem szeretnék megválni tőle. Pedig minden kétséget kizáróan elég sokat érhet, jó kis summát akaszthatnék le érte a zaciban, hogyha nem vetne fel a pénz. Yukezonak, valamint saját összeköttetéseimnek hála a playboyok gondoktól mentes életét élem, legalábbis a külvilág felé ezt az arcomat mutatom. Amit pedig amúgy csinálok, az csak Rám és a Daitenshire tartozik.

Összetűzés. Felesleges. Nem látom értelmét rátámadni egy emberre, azonban természetesen megvédeném magam, hogyha arról lenne szó. Tekintetemmel ismételten végigpásztázom a helyiséget, s figyelmemet nem kerüli el az a mogyoró sem, amivel egy újabb szám lett a zenegépbe berakva. A felcsendülő muzsika teljesen elüt az eddigi rocktól, ám nem tudnám megmondani milyen stílust képvisel az előadó. Szemöldököm eközben alig észrevehetően emelkedik meg, hisz’ ilyen erővel normális halandó képtelen lett volna ellőni azt a bizonyos rágcsálnivalót. Lomhán követem le a lövedék esetleges röppályáját, így jutok el ismét a korábban már észrevett férfihoz. Valami nagyon nincs rendjén itt, ellenben lélekenergiámat szinte minimálisan visszafogtam, de teljesen elrejteni mindenfelé segédeszköz nélkül nem lehetséges. Igazából ezt sosem tartottam problémának, ha az utcán megtalálnak a shinigamik vagy a hollowok, nemigen tudnának mit kezdeni Velem. Mivel nem szeretném kelteni szükségtelenül a feszültséget, így inkább visszafordulok a pult felé, s vizsgálgatni kezdem a kapott poharat. Úgy látszik, kérésemet kötekedésnek vették, mivel talán az egész kocsmában a legmocskosabb poharat kaptam meg. Íriszeim hideg villanásával veszem tudomásul a dolgot, ám inkább kiengedem az egészen ezidáig benn tartott füstöt, ekképp vezetem le felesleges frusztrációmat. Ingerültnek ható mozdulattal tépem le a műanyag fóliát a vásárolt cigaretta dobozáról, ekkor lép a pulthoz a vörös hajú alak. Eddig egyáltalán nem érzékeltem semmit a környéken, azonban amint a közelebb ér, érzékeimet menthetetlenül megcsapják a halálistenekre jellemző jegyek. Így már sokkal érthetőbb, hogy miért bámult meg annyira és a dobás módjának oka is egyértelművé válik. A kérdés már csak az, hogy mit kereshet itt.
- Tartsa meg a többit… - vetem oda hanyagul, miközben egy nagyobb címletet választok ki, majd teszek a pultra a pénztárcámból. A kikért itallal mit sem törődve indulok Én is a kijárat felé, ahol nem is olyan régen már eltűnt az a másik fickó. Valójában nemigen tudnék válaszolni arra a kérdésre, mely szerint miért nem hagyom egyszerűen lelépni szerencsétlen. Talán túlzottan paranoiás vagyok, egyszerűen csak átnézhetett az Emberek Világába lazítani, mint ahogy azt jómagam is megtettem nem egyszer kapitányságom idején. Másrészt viszont lehet pontosan a második legkeresettebb áruló figyelésével bízták meg, néhány kérdéstől senkinek nem esett még baja, legalábbis nem hallottam még ilyesmiről. Ezen gondolatmenet vonalán elindulva lépek ki az utcára, ezt követően pedig tekintetemmel megkeresem a bőrkabátos shinigamit, aki sétapálcáját fürgén kapkodva próbál minél távolabb kerülni ettől a krimótól. Elég sietősen távozott, ebből arra tudok következtetni, hogy megérezte a lélekenergiám szivárgását vagy egyszerűen vannak még olyan tisztek is, akik tisztában vannak a vezetőségben lezajlott váltásokkal. Bárhogy is legyen, innentől botorság lenne visszafordulnom, ha már egyszer elindultam, akkor végére fogok járni a dolgoknak. Egy gyors szökkenéssel a közeli épület egyik kilógó teraszára kormányzom magam, aztán a hasonló kiszögeléseken átlépdelve pillanatok alatt megelőzöm a fickót, aki remélhetőleg most nem veszi észre a jelenlétem. Amikor már elegendőnek tartom előnyöm, egyszerűen levágódok a saroknál, ahol a járda elkanyarodik. Hátamat lazán a falnak vetve várakozom, hamarosan meg is hallom a pálca ütemes kopogását a kövön. Sötét öltözetemnek hála szinte teljesen beolvadok az árnyékok közé, csupán az energiarúd végén világító skarlát fénypont jelzi tartózkodási helyem.
- Nem tanácsos a Maga fajtájának ezen a környéken járkálnia, Shinigami-san. – szólalok meg kimérten, mialatt a közeli utcalámpa halovány fényköre megvilágítja arcom egy részletét. – Veszélyes az éjszaka, s nemigen szoktak elkóborolni a tisztek őrjárat közben, póttestben pedig biztosan nem. Nos, ha nem vagyok indiszkrét, mi vezérelte ma szerény városunkba?
Ugyan hangomban nincs semmi fenyegető, azonban remélem sikerült egyértelművé tennem, hogy akarata itt egyáltalán nem számít. Mindenképp kíváncsi vagyok a válaszra, és ha azt nem kapom meg a könnyű úton, akkor felőlem beszélhet helyettünk az acél is, hiába nem akartam balhét. Ámbátor eddig fegyvertelennek látszódtam, ez valójában nem így van. A fejemtől kicsivel jobbra jól kivehetően látszik egy katana markolatának körvonala, amit eddig egy okos kis kidou takart el a hívatlan pillantások elől. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az emberek bizalmatlanul tekintenek arra, akinek egy méretes kard lóg a hátán, holott történelmünk során igencsak nagy szerepet játszott eme nemes fegyver. Lélekölőmet mostanában nem tudtam sose összemérni méltó ellenféllel és első ránézésre ez a férfi sem tartozik az Én kategóriámba. Lévén lételemem a harc, ez eléggé frusztrálóan hat Rám, de nem tehetek ellene semmit, valószínűleg nem is tudnék. Magamra aggathatnék mindenféle korlátozót, ám azzal nem tisztelném meg kellően az ellenfelem. Inkább járkálok kiengedett reiatsuval, hadd tudják, miszerint ez a terület védelem alatt áll! Elkalandozó gondolataimat egy alig észrevehető fejrázás kíséretében próbálom visszaterelni a történések medrébe, remélem bambulásom alatt nem lépett meg újdonsült beszélgetőpartnerem.