*Watanabe Yuusuke... Elég egyszer hallanom a nevet, és egyből felforr az agyvizem. A sörös üveget ennek hatására kicsit erősebben szorítom meg, ami így szépen megreped. Ennyit erről a sörről. Most már kénytelen leszek valami ütősebbet inni. Átkozott a sors.*
- Halálos ellenség? Cöhh... Azt már most közlöm veled, hogy ha legközelebb meglátom, megölöm, és sem a te, sem más kedvéért nem vagyok hajlandó kegyelmezni a nyomorult kis életének. Szavakkal ki se tudom fejezni, mennyire gyűlölöm. Legközelebb cseppet sem lesz oylan könnyű dolga velem, mint azon a napon. - *csapok egyet az asztalra is, ökölbe szorított kezem pedig csak még jobban jelzi elhatározottságom. Az a nap akkor tönkretett, ám mégis, abból erősödtem. Mégis, szégyenletes számomra, egy espada számára az, hogy még mindig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egyedül le tudjam győzni. Többed magammal kell nekiindulnom a harcnak. Mi ez, ha nem szánalmas?
Nem, a haragom nem Mayán fogom kitölteni. Szerintem így is tisztában van a helyzettel; hogy az állítólagos "fogadott bátyja" és a "barátnője" biztosan egymás torkának ugranak, ha találkoznak. Bár szerintem erre számított is, hiszen mégiscsak espada vagyok, míg ők alantas lények... csupán shinigamik.
Az viszont már engem lep meg, amikor Maya gyakorlatilag letámadja szegény bácsit, aki csak egy cigarettát szeretett volna kérni. Sosem zavart különösebben, ha más dohányzik, csak ne az én orrom alá, mert azért a füst irritáló tud lenni.*
- Hé, hé, nyugi, csigavér, Maya... - *próbálom visszarángatni, nehogy letépje szegény bácsi fejét. Jó, én sem vagyok az a nyugodt fajta, az előbb pedig kis híján berserk módra váltottam egyetlen egy név miatt, de azért tudni kell, hol a határ. Amíg a bácsi nem próbálja letaperolni egyikünk fenekét sem, és nem kezd el beszélni a régi szép időkről - amikben amúgy még én is éltem - , addig felőlem aztán attól tarhálhat cigit, akitől csak akar, meg a tüdejét is károsíthatja. Nem az én életem, nem érdekel.
Visszatérve lerakom Maya elé a neki szánt tequilát, és igencsak meglepődök azon, hogy ő is készült nem kevés alkohollal. És jó töményekkel! Akár abszintot is vedelhetnénk ennyi erővel, bár félek, hogy szegény nem bírná annyira az italt, mint én. Nem vagyok alkoholista, de napi egy pohár bor azért el szokott fogyni. Meg aztán ott vannak a régi bulik, amik, hát, fogalmazzunk úgy, hogy elég durvák voltak.*
- Hé, nem kéne enned is valamit? Elég éhes lehetsz, ha hozzáértél ehhez a vacakhoz. - *bökök rá a ropira, azután Maya elé toszom a poharat, meg a kis tálkát, amin a citromkarikák befigyelnek. Só, citrom, tequila, és az a kellemes borsódzás a hátamon.*
- Hogy érted, hogy sürgölődik körülöttem valaki? - *nézek kérdőn ivótársnőmre, mert igazán nem értem, mit is értett ez alatt.*
- Meg tudom különböztetni az igaz barátaimat a talpnyalóktól, ha erre gondolsz. Puszta sztereotípia, amikor egy shinigami azt állítja, hogy érzelemmentes szörnyek vagyunk, mert nem vagyunk azok. Az már más kérdés, hogy ha egy barátom hátráltatna egy küldetésben, akkor képes lennék félreállítani az utamból, de vannak békés idők is. Egyesekért majdnem mindenre képes lennék, és segítek nekik azért, hogy fejlődjön a jellemük. Bár legtöbbjüket már azelőtt ismertem, mielőtt Aizen-sama kinevezett volna új espadának. Meg aztán van egy-két egész rendes arc is, akit megismertem, például az a Kodama-gyerek is egész rendes. A fracciónjaim meg... hát, érdekes fazon mind, az biztos. De legalább a rang nem változtat meg. Tudod, kicsit utálom, ha valaki teljesen elszáll csak azért, mert erősnek kiáltják ki. - *kezdek bele egy kis agonizálásba, majd meglepetten tapasztalom, hogy Maya már whiskeyt és kígyószakét is cipelt az asztalhoz. Végül is ő tudja, én meg úgyis rég voltam másnapos utoljára, és nem hagyhatom, hogy alulmaradjak az ivászatban. Így mire Maya visszaérkezik a zeneszerzésről, az asztalt már tequila, abszint, whiskey, vodka, és pár üveg sör telíti el. Amíg kihozattam a rendelést valami fazonnal, addig volt időm a helyi vezetékes telefonon rendelni egy pizzát. Fura, még emlékszem, hogy működik, ráadásul a pizzás száma is ki volt biggyesztve a telefon mellé, mintha készülnének az ilyen esetekre. Valami rühes csöves közben elfoglalta az asztalt, és kis híján beleivott az egyik abszintba, ám egy szép és elegáns mozdulattal kirántottam alóla a széket, és olyat rúgtam a sípcsontjába, hogy még véletlenül se az italokra essen. Így azok biztonságban, én pedig szépen rákiabáltam túlordítva a zenét, hogy húzzon el innen. Egy kis lélekenergiát is elengedtem. Bár az emberek többnyire érzéketlenek az ilyen dolgokra, azt hiszem, espadaként merem azt állítani, hogy az enyémtől már képesek lehetnek megriadni. Legalább nem próbál meg senki sem belenyúlni a piámba. Még csak az kéne.*
- jól látod, készültem. Valami kaját is rendeltem, bár biztos nincs olyan finom, mint amit Aizen-sama hummusz bárjában kapni. Ja, és felőlem meg nyavalyogj nyugodtan, a pia úgyis kihozza belőled. Sört? - *nyomom az orra alá az egyik üveget, és ellentmondást nem tűrően bontom ki neki puszta kézzel.*

*Az első abszint után valószínűleg igencsak keresztbe állnak a szemeim, ám hosszú idő után végre szabadnak érzem magam. Először, amióta arrancarrá váltam. Szabadság! Hiszen bármit megtehetek, és akit zavar, azt olyan egyszerűen le tudnám csapni, mint egy legyet, ami a reggeli lekváros pirítósom felett mer körözni. Akár... énekelhetnék is, talán nem romlott annyit a hangom. Évtizedek óta alig edzettem a hangom, pedig annak idején az életem, a megélhetésem múlott rajta, de most... Most már nem is igazán számít, hogy ki mit gondol rólam. Igazából az sem érdekel, ha Maya előtt járatom le magam. Na meg elnézve őt - már amennyire látok, mert igencsak szédelgek a sok töménytől - , ő is olyan állapotban lehet már, mint én. Olyan egyszerűbb így a világ, és az idő is mintha felgyorsult volna. Pörög velem a világ, és igen, végre igazán jól érzem magam a bőrömben. Nem kell több színészkedés és jópofizás, csak elengedem magam, és azt teszem, ami éppen jól esik. Senki sem állíthat meg.*
- Ugyan már... felőlem annyit bőgsz, amennyit akarsz, addig majd én énekelek. - *csuklok egyet-kettőt a végére, ám a nyelvem gyorsan pörög. Remek, most még tudok rendesen artikulálni, vagyis nem fognak kiröhögni, ha elrontom a dalszöveget.
Az asztaltánc gondolatára ujjongok én is egyet, hisz miért ne táncolhatnánk az asztalon is akár. Itt most mi vagyunk a sztárvendégek, mindenki más pedig csak dísz. Egy-egy kellék, ami elengedhetetlen egy ilyen jó buliba. Így mindig lesz kivel spanolni, kötekedni, vagy épp belenyomni a vécékagylóba a fejét, ha merészel kikezdeni velem. Van itt pár lengén öltözött kis cicababa is, őket tapogassák, ne minket. Az a félhosszú hajú kis pisis is inkább őket lessen, aki már pár perce nem képes mást csinálni a haverjával, csak engem figyelni meg vigyorogni, mint egy vadalma. Ha akarnak valamit, akkor jöjjenek ide. Ha normálisak, talán megtisztelem őket Én, az 5. Espada azzal, hogy hajlandó vagyok őket nem annyira alacsonyabb rendűként kezelni. Meg aztán, merjen a bögyös csapos nő is elküldeni minket, ha véletlen úgy végződik az ismerkedés, hogy kénytelen leszek megmártani a srác séróját a mosdóban. Akkor se tetszik nekem, hogy csak így vigyorog. Nekem aztán senki se vigyorogjon. igaz, nem néz ki rosszul, meg szép a mosolya, de az nem jelenti azt, hogy hagyom is, hogy valami idióta tinicsajnak nézzen, amikor a nagyanyja is lehetnék.
A pizza a legjobbkor jön, bár átfut az agyamon a gondolat, hogy talán kettőt kellett volna rendelni. Aztán meg az, hogy mégsem, mert ki tudja, mennyi jön vissza belőle, ha már most ennyire kezdünk szétesni. Az első falat után át is fut rajtam a rosszullét, a kezem a számhoz kapom, ám amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. Mit ne mondjak, nem valami hosszú életű szegény pizza, de azért igyekszek jó pofát vágni ahhoz, hogy Legalább sikerült ennünk egy keveset is. Valamennyire valóban kitisztítja a fejem, már nem is szédülök annyira, de az alkohol szinten tartása érdekében le is nyomom a maradék söröm, majd odadöcögök a zenegéphez, ahol megint azok a hülye srácok nyomkodják a gombokat.*
- Segítsek? - *terem hirtelen mellettem az a srác, aki már jó ideje engem bámul. A haverja úgy látom, az asztalunkhoz telepedett, és Mayával próbál beszélni valamiről. Hogy mekkora sikerrel és hogy miről, azt egyhamar nem tudom meg, inkább arra fordítom az energiáim, hogy megmutassam ennek a sztalkernek, hogy nem vagyok egy magányos és védtelen nő. Jó, magányos, talán ez igaz. Talán tényleg kicsit nőiesebbnek kéne lennem ahhoz, hogy végre észrevegyenek és nőként kezeljenek. Vajon megváltozna rólam mások véleménye, ha esetleg szoknyában járkálnék, és gyakrabban hordanám kibontva a hajam?*
- Köszi, megoldom egyedül is. - *könyöklöm ezután hasba azt az idiótát, aki rossz módszerrel szeretett volna ismerkedni. Hiába, a harcok megedzettek, és hiába akar a hátam mögül előrenyúlni, hogy letapogassa a mellméreteim, ez nem fog összejönni neki. Örülhet annak is, hogy nem törtem ki a kezét. Mégis, valahogy szórakoztat, hogy nem engedem el az összes lélekenergiámat, így mernek megközelíteni. Bohócok...
Kifejező vigyor terül szét arcomon, amikor az egyik haverja az illető srácnak megpróbál hozzám vágni egy üveget, azonban lazán elkapom a csuklóját, fordítok rajta egyet, és ezzel vége. Nem okoztam neki ezzel komoly sérülést, még csak el se törtem a csontját, csak fájni fog egy darabig, és be fog duzzadni. Ugyan már... az 5. legerősebb hollow vagyok, mégis mit akarnak tőlem? Na persze, ők nem tudják, mi az a hollow, nagy ügy...
A srác, aki az imént a segítségét ajánlotta fel, igencsak elvigyorodik, mintha kifejezetten tetszene neki az, ahogyan kezelem a helyzetet. Egy sötét vigyort megejtve rakok be a zenegépen egy számot - érdekes módon most senki sem mer az utamba állni, ám úgy tűnik, hogy még nem sok embernek tűnt fel a két sérült. Mindegy is, a lényeg, hogy már szól a zene, majd visszakúszok az asztalhoz.*
- Mi van, nem ülsz le? - *szólok hanyagul a kis rajongómnak, majd amikor végre elkezdődik a szám, már fel is pattanok, felrángatom Mayát is, és énekelni kezdek. Hihetetlen, még mindig nem kopott a hangom. Még mindig olyan kellemesen mély, mint annak idején. Vagy csak a részegség miatt érzem úgy?*

- I know you tried to change.... - *fejezem be a dalt, továbbra is önkívületi állapotomat pedig hasznosan kellemessé teszem. Igen... végtére is miért ne táncolhatnék az asztalon? A fejemben zúgó vonattal, mely a lüktető fájdalmam első jele, most nem törődök. Igen, tudom, hogy holnap nagyon rosszul fogom érezni magam, tudom, hogy úgyis másnapos leszek, de mit számít ez? Végtére is melyik espada mondhatja el magáról, hogy egy kapitánnyal részegedik le, póttestben, az emberi világ valamelyik füstös kis kocsmájában? Miért is ne tehetnénk félre az ellentéteket? Fejemben egymást követik az idilli világképek egy utópiáról, ahol kiderül, hogy nem is mindegyik shinigami patkány, és még talán ők sem akarnak feltétlen ártani az arrancarnak, aki tényleg csak csendben szeretne naplót írni a háztetőn. Talán nem mindegyik shinigami fog beléd kötni azért, mert egyetlen bajuk veled, hogy megszülettél és arrancar vagy. Az is lehet, hogy nem is lesz szükségünk többé Aizen-samára. Hiszen valljuk csak be, többet árt nekünk, mint segít. Bármelyik pillanatban elhajíthat, mint egy rongyot. Bármikor feleslegessé válhatok számára. Hisz én csak... csak egy csitri vagyok, aki felkapaszkodott egy magas pozícióra, és képes volt elhinni Aizen-sama meleg és hívogató szavait, miszerint erős vagyok. Én... mint vezető. Mégis, alig tudom kezelni ezt a rangot, pedig már eltelt pár hét a kinevezésem óta.
Nem, ez így nem jó... mégis mikre gondolok már megint? Nem bírnám ott hagyni Hueco Mundot. Csak pillanatnyi eltévelyedés az, amit érzek most. Nem, nem, nem, az alkohol hibája az egész. Képtelen lennék ott hagyni a sivatagot, Las Nochest, és azokat, akik a szívemhez nőttek. Ryuunosuke, Cephi, és a fracciónjaim... Na jó, Lala és Lily nélkül meglennék, és szerintem ők is nélkülem, mégis hiányozna az életemből, vagyis létformámból valami, ami mostanra a részévé vált. És mégis... a rang! Büszkeségem van elég ahhoz, hogy tudjam, botorság lenne ott hagyni egy ilyen csábító rangot. Az 5. legerősebb... Akkor mégis miért nem vagyok elég ahhoz, hogy egyedül le tudjam győzni azt a nyomorult patkány-kunt?
Az asztalról letántorogva sikerül elejtenem a sörösüveget, egy hoppá felkiáltás után pedig úgy teszek, mintha ott se lenne. Ha nem nézek rá, és nem látom, akkor nem létezik.
Valami kemény és kigyúrt legény megkocogtatja a vállam, és egy felmosórongyot nyom a kezembe, csak nem tudom, mit kezdjek vele. Finoman közlöm vele, hogy nem értem, mit akar, és hogy nem akarok táncolni a felmosóronggyal, mire fejcsóválva húzza el a belét. Persze valószínűleg azért, mert nem akar egy nővel verekedni. Viccesek ezek az emberek. Nekünk, arrancaroknak már nem sokat jelentenek a nemek, legalábbis a becsület, amit ehhez társítanak.*
- Maya, mi lenne, ha... - *nézek Maya üres székére, hiszen nincs itt. A pizzás doboz is üres, és tényleg fogalmam sincs, hogy hova tűnhetett az asztaltársnőm. Na mindegy is, egy kis friss levegő úgy sem árt. Ki is trappolok a kocsma elé, majd két perc múlva vissza is húzok, mert még véletlenül se vittem volna kabátot. Nem készültem ilyen hidegre, se póttestre, mégiscsak először vagyok egy ilyen vacakban. Ami kicsit kényelmetlen is, ráadásul máris tönkreteszem a sok alkohollal. De legalább a tüdőmbe friss levegő került a benti fülledt izzadság és cigiszag után. Meg már egész normális zenék szólnak. Pörgősek, de annyira nem, hogy ne pihenhessek kicsit le, miután lehuppanok egy székre.*
- Imádlak, Maya, egyre gondoltunk! - *veszem a kezembe ezt a csicsás kis poharat, ami egyáltalán nem az én kezembe való, és igazából a martinit is utálom, mert nekem túl lányos pia, de jelenleg még a körömlakklemosót is meg bírnám inni. Még ha nem is festem a körmeimet, csak rendben tartom őket.
Újabb vállkocogtatás, ezúttal viszont kedves barátosnémat érinti a támadás. Az a pár fazon nagyon nem tudja, hol a helye. Ó, ha tudnák, hogy kikkel kezdenek... Bizonyára bevágták a durcát, amiért Maya elutasította az egyiküket, de hát így jártak. Érdekes, a kis rajongóm most a zenegépnél figyel és persze nem bírja levenni rólam a szemét. >_>*
- Gondolom, bolo... boldo-ulsz magad is. - *kezdődnek nálam a nyelvi problémák, ám még nagyjából eszemnél vagyok. Azt hiszem. Na jó, nem. Igazából teljesen szét vagyok csúszva. A lélekenergiám pedig teljesen visszafojtom, ezáltal a megközelíthetőség és gyengeség látszatát keltve. Amíg pedig Maya eljátszadozik a kanokkal, meg hamarosan valami biztonsági őrrel is talán, vagy mi a fene annak a neve, én veszek a pultnál sós mogyorót. *.* S egészen addig, amíg valamelyik idióta a bordáimba nem könyököl, még könnyed játéknak tekinthető az, amit Maya művel a többiekkel.*

*A kocsmai verekedésből nekem is jutott egy kicsi, hála annak a perverz öregnek - nem mintha nem lennék öregebb nála - , aki véletlenül rossz helyen fog meg. Történetesen méretesre nőtt kebleim lettek a célpontok, és nagyon nem szeretem, ha hozzám érnek. Kínos téma nekem így is ez a mellméret-dolog, mert kicsit nagyobbra nőttek, mint amekkorát szerettem volna kislány koromban - gondolom - , de hogy meg is fogják, nem pedig csak szóvá tegyék őket, már túl sok nekem. Már a "neked aztán jól megnőttek" megjegyzés is túl sok nekem, különösen, hogy közben nem is a szemembe néz az illető, hanem... rájuk. Így aztán az illető találkozhat is a női mosdóval, egészen közelről, felfrissítés gyanánt pedig sikerül beletömnöm a mosdókagylóba a fejét. Így merjen nekem bárki is utalgatni kebleim nagyságára.
A kis rajongóm részegen borul a nyakamba, amikor visszaülnék az asztalomhoz, mire én egy "Haggyá!" felkiáltással reagálok, és egyszerűen eltaszítom magamtól. Már nehezen tudom kordában tartani az erőm és a lélekenegiám, és ha nem szédelegnék úgy, mintha most jöttem volna a körhintáról, valószínűleg szégyellném magam, amiért a másik falnak repítettem szegényt. De hát ő jött nekem szerencsétlenül! Az meg már nem az én bajom, hogy közben eltörte a kezében lévő sörösüveget, meg pár poharat is, ami épp útban volt. A feldöntött székekről nem is beszélve.
A kocsmában egyre nagyobb káosz uralkodik, ám ebből már tényleg nem fogok fel semmit. Leülök a székre, hogy kicsit az asztalra borulva pihenjek, vagyis leülnék, de ehelyett seggre huppanok. Sikerül rájönnöm arra, hogy a szék be van tolva, nekem meg ki kell húznom ahhoz, hogy leülhessek, így a következő két perc azzal telik el, hogy ezt a nagyon megerőltető mozdulatsort véghez vigyem. Maya úgyis elboldogul egyedül azzal a pár suhanccal. Még így, a detox szélén állva is.
A gyomrom mélyén lévő émelygés jelzi, hogy már rég túlfeszítettem a határokat. Lám, nem is a rangon múlik a tűrőképességem az alkohol hatására. Így legyen valaki espada. Így aztán sipirc vissza a wécébe, az öreg tatát, akinek meg belenyomtam a mosdóba a fejét, kihajítom, és egy kis öklendezés után sikerül kiadnom magamból azt, ami felesleges. Undorító látvány a mogyoródarabkákat visszalátni, viszont megéri, az biztos. Mintha a tudatom is kitisztult volna. Egy kicsit. Persze ettől a szédelgés nem áll le teljesen, úgyhogy miután a csap alá nyomom a fejem, hogy jó sok hideg vízzel megáztassam a búrám és hosszú hajam, már vonulok is vissza, mit sem törődve azzal, hogy csöpög a loboncomból a víz.*
- Maya tájcsó! - *kiáltok fel, amikor megpillantom kedvenc asztaltársnőmet, és rángatom fel szinte azonnal, miután leült a székre. Még egy utolsó sört... Még meg bírom inni...*
- Az egyik kedves... kedvin... szó'al jójezaz szám! - *hebegem-habogom, már igencsak nehezen artikulálva a szavakat. A beszédproblémák legalább úgy tűnik, nem csak nálam jelentek meg, de hát mit számít az? Buli van! A sztriptízhez pedig nem kell beszélni. Ha már mindenki az óriási melleimet akarja, tessék!
Teljesen kikelve magamból szabadulok meg pólómtól, melltartóm pedig csak leeresztem annyira, hogy még takarjon is valamennyire. Az övem kicsatolva, ám csak egy fél bakancsom az, amitől sikerül megszabadulnom, mert közben elfelejtettem, hogyan is kell a cipőfűzőt kibontani. Na mindegy, jó a buli, és kész.*
- Nézd, egy gillian vagyok! - *állok fel az asztalra, beletaposva egy hamutálba, és MOAAAH-zok egy sort, miközben igyekszek a lehető legbambábban nézni, és a karjaimmal hadonászni. Ennek hatására le is esek onnan, ám semmi gond, még öt perc, és sikerül feltápászkodnom, hogy ott folytassam, ahol abbahagytam.
Aztán átkarolom ivócimborámat és az egyetlen barátnőmet, hiszen az élet egy hatalmas problémájával kerültünk szembe. Amikor le akartam venni a gatyám, észrevettem, hogy a zsebemben már alig maradt egy kis aprópénz, ami már csak egy csomag ropira volna elegendő. Szóval itt a nagy helyzet, ami megoldást kíván.*
- Figyejj' csa, Ma-a. Ee'ootta pézzem. - *nézek komolyan a lány szemeibe, és közlöm vele a tragédiát. Nem vagyok benne biztos, hogy megértette, de azt hiszem, sikerült megértenie, hogy azt akartam mondani, hogy "elfogyott a pénzem". Már az utolsó sört és rövidet is sikerült lehúznom, és fel se tűnik, hogy még mindig nincs rajtam póló, meg egy fél bakancsom is hiányzik. így is elég meleg van idebent.*

//Szökés után a jól megérdemelt pia//

Nemsokára megérkeztünk a kocsmába. Beültünk egy boxba. Yuke rendelt 4 korsó sört. Majd leült velem szembe.
- Mond csak, csináltál amúgy bármit is, amióta elmentem? -kérdezte tőlem miközben fürkészte leendő áldozatainkat.
- Igazából semmi különöset. Voltam egy küldetésen, befejeztem az új palota építését és gyakoroltam. Nagyjából ennyi.- válaszom egy fej biccentéssel vette, majd két csajhoz fordult és meghívta őket két sörre. Bemutatkoztunk egymásnak.
- Értem. És a hölgyek mi járatban errefelé... Nem veszélyes egy kicsit ez a környék? -kérdezte Yukezo. Valami mondtak, de nem igazán érdekelt és miután befejezte hozzáettem:
- De most már itt vagyunk. Szóval már nem kell félni.- mosolyogtam - Nincs kedvünk valahova máshova is benézni, ahol nagyobb a nyüzsgés?- tettem fel a kérdés, de fejemben már egy hatalmas házibuli kezdett kibontakozni.
- Még húzzunk le egy felest. - intettem neki és felálltam. Oda sétáltam a pulthoz és kértem két tequilát.
- Mi lenne, ha holnapra csinálnánk egy hatalmas party-t. Ma elmegyünk az ismertebb helyekre és gyűjtünk embereket. Na?

[Amnéziás hadnagy hallucinál egy kocsmában, avagy pihenés Vera módra]

*Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy kerülök ide. Az utolsó emlékem az, hogy az utolsó jelentést néztem át az osztag mosdóinak állapotáról, meg hogy mikor takarította ki a 4. osztag akármelyik tisztje, most viszont egy világoskék koktélruhában kempelek abban a kocsmában, amiben valamikor nagyon régen még jártam. Vagyis még a volt másik személyiségem, aki mostanában Eras néven terrorizálja szerelmemet azáltal, hogy merészeli megszállni a testem, vagy nem tudom hogyan. Szóval, hogy valami újabb gáz van a fejemben, az biztos, és még csak arra sem emlékszem, hogy mikor is vedlettem át póttestembe, pláne a tűsarkúba, de lényeg a lényeg, hogy most itt vagyok, ahelyett, hogy Kainál lennék. Pedig ilyenkorra már tuti, hogy végezne azzal a húdefontos edzésével is meg minden. Szóval ahelyett, hogy most szerelmemmel tölthetném az időm, egy nem annyira vadidegen hely közepén iszogatok valami koktélt, amit persze nem tudom, hogy mikor vettem, de bizonyára én vettem, mert legalább nem akaszkodnak rám vadidegen férfiak, akiknek a legnagyobb hibájuk, hogy egyikük sem Kai.
Em, nem, ez nem lehet… Valószínűleg megint csak hallucinálok. Én itt se vagyok, bizonyára láthatatlan vagyok, és ez is csak valami csúnya tréfa zanpakutomtól, hiszen én nem lehetek itt. Bizonyára az történhetett, hogy befejeztem a papírmunkát, megsétáltattam Macskát, hazamentem készülődni és megvárni, míg Kai edzésének biztosan vége lesz, aztán pedig biztosan átmentem szerelmemhez, megvacsoráztunk, megint az ágyban kötöttünk ki, és most alszok. Itt csak az a bibi, hogy nekem Kai-al kéne álmodnom, mert mindig vele szoktam álmodni, meg néha zanpum lelke is megkínoz rémképekkel, meg ilyen mindennapi apróságok, de mindegy is, szóval valami miatt itt vagyok, és kész. Fogalmam sincs róla, hogy ez most álom akar lenni, vagy valóság, de a kedvenc cigarettám aromája elég valóságosnak tűnik, és a pohár tapintását sem vagyok képes illúziónak elkönyvelni. Bár, az én illúzióim elég valóságosak, hiszen ennek vagyok a mestere… Maga az eleven téboly az, amit zanpakutom által uralok, így képes vagyok arra a technikára, ami teljesen egyedi shinigamik körében. Először az elme és a lélek az, amit megtörök, a test csak ezután következik.
Persze, ez úgy hangzik, mintha valami vérszomjas, szadista sorozatgyilkos lennék, pedig tényleg nem vagyok az. >.< Én csak… csak egy békés Kai fangörl vagyok, bár annál azért több, mert a többi kiscsajjal ellentétben én együtt is vagyok vele, meg már ezer éve ismertem, mielőtt összejöttünk, szóval ez igaz szerelem, az ő kis fellángolásaikkal ellentétben. >.< Tudom jól, hogy mindenkinek az én Kai-om kell, de azt leshetik, mert nem adom oda nekik. Elképzelhetőnek tartom, hogy kínzó hallucinációkkal távozna mindenki, aki egyáltalán rá mer nézni Kaira. Úgy se tudnák, hogy én voltam, na. >_>
Na szóval, valahogy akkor is itt vagyok egy kocsma közepén, ahol valamikor már jártam, és inkább arra engedek következtetni, hogy a másik énem szórakozott egyet, és döntött úgy, hogy lejön ide, az emberi világba nosztalgiázni egyet. Amúgy se nagyon szoktam elmenni ilyen szórakozóhelyekre Kai nélkül, meg egyáltalán szórakozni is alig szoktam, mert berögződésemmé vált, hogy hadnagyi kötelességeimet tökéletesen elvégezzem. Nem hiába olyan tökéletes a rend és a nyugalom a 10. osztag területén, és azt hiszem, hogy még a Főkapitány is büszke lehet rám, amiért ilyen jól vezetem az osztagot. Persze, a harci részét meg a céges profilt meghagyom a taichounak, nekem nem való a pózőrködés amúgy sem, meg amúgy is mindenki tisztában van azzal, hogy miféle őrületekre vagyok képes, és néhányan éppen ezért mintha kerülnének, meg nem mernének a szemembe nézni, vagy nem tudom… Pedig én tényleg nem harapok, meg semmi ilyesmi, és amíg nem használom a kardomat, még az őrülettől is távol maradnak, hogy tiszta, ép elmével élhessenek tovább. Jó nekik. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy kardom által el vagyok kárhoztatva, és így már nincs esélyem arra, hogy igazán meggyógyulhassak, még ha csupán az a tény, hogy Kai létezik, máris gyógyírként használ. Csak az, hogy ott van velem, megbízhatok benne, és hogy igazán törődik velem, akkora önbizalommal és lelkesedéssel tölt el, mint semmi más. Különben már biztosan megpróbáltam volna véget vetni életemnek abban az időszakban, amikor a taichouval kicsit rosszra fordultak a dolgok, mert valamiféle kis árulónak nézett.
Végül úgy döntök, hogy most mégis a valóságban vagyok, bár lehet, öt perc múlva majd meggondolom magam. Igazán szépek azok a rózsák, amik a plafonról csüngenek, a múltkor még nem voltak ott, szép díszítésnek tartom. Persze, csak én látom őket, ez már részletkérdés, de hát nem tudom mindig számon tartani magamban, hogy mikor mit hallucinálok. >.< A cigarettámat most is a megszokott kecsességgel tartom kacsómban, és elmélázva bámulom a táncoló rózsákat, melyekből lassan apró tündérkék is alább szállnak, és miért ne alapon csillogó virágport hintenek az alattuk fesztelenül mulatozó emberekre. Mivel ők nem látják a tündérkéket, én viszont látom őket, ezért arra a következtetésre jutok, hogy ők sem látnak engem. Nem baj, legalább észre se fogják venni, ha végre valami igényesebb zenét rakok be a zenegépbe. Kai által igazán megkedveltem a klasszikus zenét. Jól van na, tudom, hogy nem néznéd ki belőle, de hát ez van, tud zongorázni is, de ezt nem mondom el, mert hétpecsétes titok, ami csak rám és Kaira tartozik. >_> Abban persze nem reménykedek, hogy az ő által írt dalokat megtalálom a zenelejátszó gépen, de hátha találok valami más, kedvemre valót. Úgyhogy fel is állok az asztalomról, s odatipegnék a zenegéphez, amikor valaki megböki a vállaimat. Reflexből megfordulok, hogy valami öltönyös albínóval nézzek szembe, szóval magamban el is neveztem Albinak, mert miért ne. Úgy se tud beleszólni.*
- Nem látsz, láthatatlan vagyok. - *jelentem ki higgadtan, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közöltem volna, mert hát én már eldöntöttem, hogy én most láthatatlannak képzelem magam, vagyis az is vagyok. Különben sem állunk szóba idegenekkel, pláne olyanokkal, akik bókolnak, meg Hadnagynak is szólítanak. Mégis mit keresne itt valaki, aki tudja, hogy hadnagy vagyok? Semmit. Vagyis ő is egy semmi. Lehet, hogy nem is létezik, ami pedig azt jelenti, hogy megint sikerült hallucinálnom. Jelen esetben egy öltönyös albínót. Különben nem tudná, hogy hadnagy vagyok. Egyértelmű, nem igaz? Na mindegy is, nagyon nem zavartatom magam, inkább megyek a zenegéphez valami jó kis klasszikus zenét keresni ehelyett az undorító zaj helyett.*

[Amnéziás hadnagy hallucinál egy kocsmában, avagy pihenés Vera módra]

*Igazából nem is tudom, hogyan gondolhattam azt, hogy egy efféle helyen találok komolyzenét is a zenegépben. A múltkor valami kellemesen sötét cyber goth számot raktam be, és igencsak meglep a tény, hogy mégis találok kedvemre való zenét. Aztán az albínó megérinti a kezem, hogy kiválassza nekem a megfelelő számot. Hihetetlen, hogy milyen élethűek tudnak lenni ezek a hallucinációk!
Üres tekintettel nyugtázom bemutatkozását, bár én már elkönyveltem magam Albiként a fehér haja miatt, mert miért ne. Az meg se fordul a fejemben, hogy akkor Watanabe taichout miért nem nevezem albínónak, mert a hangok azt mondják, hogy neki zöld haja van. A hangok azt suttogják, hogy jó lenne magányosan ácsorogni a táncparkettként funkcionáló, emberektől teli placc közepén. És miért ne… Miért is ne ringatóznék úgy, ahogyan a zene diktálja? Hamarosan még egy koktélt is nyom a kezembe a kedves albínó, meg egy cigit is nyom a képembe, biztosan neki is szóltak a hangok, hogy adjon nekem piát meg cigit. Mindegy, nem bánom, hiszen a hangok csak jót akarnak, szeretnek. Okkal mondják azt, hogy talán jó lenne belefojtanom magam egy folyóba, mert utána minden szép és jó lesz, és vége lesz minden szenvedésnek.
Nem törődve a külvilággal, és a lassacskán eltávozó emberekkel táncolok gyakorlatilag egymagamban. Nincs szükségem partnerre ahhoz, hogy jól érezzem magam. Nem ismerem őket, és nem táncolhatok csak úgy idegenekkel, különben is, Kai mit szólna hozzá? Biztosan nem lenne boldog, és nem okozhatok neki csalódást. Már Ayura is féltékeny volt, csak mert megöleltem, és talán ideje lenne véget vetni a gyermeki naivitásomnak. Ki akarok szállni ebből a buborékból, ahol minden szép és jó, különben a sötétség körülöttem teljesen elnyel, pusztán az óvatlanságom miatt.*
- Nem, minden rendben van, fura albínó szerzet. - *válaszolok kavargó tébolytól izzó szemeimmel tekintve rá, kicsit oldalra döntve a fejem, hogy aztán megunva a táncolást inkább csak álljak egy helyben az immáron szinte már teljesen üres táncparketten, a koktélomat kortyolgatva. Még egy utolsót beleszívok a cigarettába, és egy közeli hamutálat keresek, ugyanis sosem szerettem szemetelni, még az utcán is inkább végigvonszolom magam több száz méteren át, hogy egy szemetest kereshessek. Eközben felmérem a bolyhos, vörösen izzó szemű vérnyuszikat Albi poharában, és a fejemet csóválom, mert igazán nem értem, hogy bírja azt meginni így. Engem biztosan halálra idegesítenének a vérszomjas kis dögök, de hát ő tudja.
Egy idő után biztossá válik, miszerint az albínó gyakorlatilag az ágyába akar csalni, abból pedig köszönöm, nem kérek. Idegesen érintem meg a gyűrűt az ujjamon, amit Kaitól kaptam, és biztos vagyok benne, ha Kai itt lenne, és ő is látná ezt a képzeletbeli lényt, akkor kitekerné a nyakát, amiért merészelt elhívni magához. Nem tartoztam sohasem a könnyűvérű fruskák közé, és naivságomnak is vannak határai.*
- Nem állhatok szóba idegenekkel, Mr. Sztalker, és különben sem vagyok olyan lány. Mellesleg én a helyedben nem innám meg azt a koktélt, mert már teljesen ellepték a vérnyuszik, és szerintem nem szeretnél te is vérnyuszivá válni. - *jelentem ki a legteljesebb komolysággal hangomban, mintha csak az egyik tisztet oktatnám ki egy teljesen egyértelmű dologról, amivel az illetőnek ideje szembesülnie. Aztán visszatérek a plafon bámulásához, hisz a csillámport szóró tündérkék épp most változnak át kavargó, sötét felhőkké. Ideje zenestílust váltani, hisz ehhez a hangulathoz már sötétebb zene illik. Meg is találok egy cyber goth bandát a sok közül a zenegépen, és miután rágyújtok a következő szál cigarettámra, leülök az egyik asztalhoz, hogy tovább folytassam a plafon bámulását. Olyan végtelennek tűnik a sok felhőtől, olyan fenyegetőnek, mintha a ritmus diktálná a kavargásukat is. Még véletlenül sem fordul meg a fejemben, miszerint egy kóbor kutyává vált, otthonról elcsatangolt shinigami a kedves sztalkerem, hiszen tudom jól, hogy én most itt sem vagyok, csak képzelem ezt az egészet. S még mindig, olyan felettébb felszabadító érzés lenne az egyik folyóba ugrani. Akkor vége lenne mindennek, nem kéne többé szenvednem, és másokat is megkímélnék saját magamtól. Úgy sincs senki sem, akinek igazán szüksége van rám.*

[Amnéziás hadnagy hallucinál egy kocsmában, avagy pihenés Vera módra]

*A tekintetem ideiglenesen magára vonja az albínó, aki épp azt próbálja bizonygatni nekem, miszerint ő igenis, valóságos. Persze, persze, majd hiszek is neki... Ha valóság lenne, akkor nem ilyen furcsán mozogna a fején az a korona. Olyan természetellenes szögben dől el rajta, ami alapján teljesen világos, hogy ennek köze sincs a valósághoz. Érzem a torzulást ebben a valóságban, valamennyi része valóság kell, hogy legyen. Szürreális, hogy a plafonon sötét viharfelhőket látok, tudom, ráadásul amikor Albi arrébb megy pár lépéssel, a korona is megmarad a levegőben, mintha csak egy madzagon függene.
Végül is, nem számít, már közölhettem az albínóval, hogy nem vagyok olyan lány, akit olyan könnyen az ágyába tud csalni, ráadásul ott van nekem Kai, és kizárt dolog, hogy bárki másnak is megengedjem, hogy hozzám érjen. Mert Kai tökéletes minden szempontból, ugyanis szívdöglesztő és művelt egyszerre, ráadásul még vicces is, és a legfontosabb, hogy foglalkozik velem, és nem küld el a francba, ha bejelentem neki, hogy tulajdonképpen van egy másik személyiségem, aki Eras néven, a jelek szerint arrancarként él tovább.*
- Nem vagyok hülye, tudom, hogy hallucináció vagy. Különben is, már megmondtam, hogy nem láthatsz, mert most épp láthatatlan vagyok. - *felelem kedvenc puffogó hörcsögfejemet bevágva, amiért Albi merészeli azt feltételezni, hogy hülye vagyok, pedig nem is! tudom, hogy itt semmi sem igaz, mert mi a francot keresnél Karakura közepén, az emberi világban egy olyan kocsmában, ahol már egyszer nagyon régen jártam? Talált, süllyedt, semmit, nekem most bizonyára Kai mellett/felett/alatt kéne lennem, nem pedig itt. Vagyis az egész csak egy álom, teljesen logikus. Bizonyára már Kai is alszik, szóval nem akarom felébreszteni, ezért én sem ébredek fel, folytatom tehát ezt a furcsa álmot, amiben a kísérőm ez az Albi nevű fickó.*
- Megtalálni…? - *ismétlem meg a szót kétkedve, ugyanis nem értem, hogy Albi miért is viselkedik így velem. Eddig olyan kedves volt, adott cigarettát, italt, és még a zenegépben is segített választani zenét, most pedig dühös, s pont úgy viselkedik, mintha csak Kagami hatása alatt lenne. A téboly, melyet képes vagyok kardom által feloldani, hihetetlen dolgokra késztetik az embereket. Kihozza belőled azt az oldalad, amiről mindeddig nem is tudtad, hogy egyáltalán létezik, s felfedi a valódi, eredeti éned, amely ott lapul a sok réteg, felesleges dolog és maszk alatt.*
- Én nem kerestem senkit, én csak… itt vagyok. Gyilkos sem vagyok, csak shinigami. A porrá zúzott lelkekről viszont nem vitatkozok, képes vagyok rá, még ha ettől én is nyomorékká válok. Nem tehetek róla, ezzel az erővel áldott meg a Sors. - *villantok meg egy természetes mosolyt, mintha csak egy mosóport reklámoznék a TV-ben, meg végül is most sem hazudtam semmit. Nem szoktam hazudni, inkább csak titkolózni. Titkolom, hogy csak egy lélekdarab vagyok, és betegségem létezésébe sem avatok bele mindenkit, mert nincs közük hozzá. Még a kapitányomnak is csak azért mondtam el mindent – majdnem mindent - , mert kénytelen voltam, hisz a valóság egy-egy apró szelete valahogy eljutott Watanabe taichouhoz. Különben biztosan hallgattam volna arról, hogy már nem vagyok se teljes, sem egész. Suwun nélkül nem.*
- Nem, köszönöm, nekem jó itt, Albi-kun. És köszönöm az italt is. Hihetetlen, mennyire valóságos… - *meredek a koktélomra jó néhány pillanatra, de hogy egy fél percet mozdulatlanul szobrozok, az már egyszer biztos. Mintha csak egy filmet állítottak volna meg pár másodpercre, hogy aztán folytatódjon tovább, mintha mi sem történt volna.*
- Egyébként Verashu Suwun vagyok. Mindenki Verának hív. Tudod, egyszer már voltam ezen a helyen, Albi-kun. Hihetetlen, de alig változott, leszámítva ezeket az idegesítő esőfelhőket. És már esni is kezdett, remek. Remélem, nem ázok meg, elég hideg van. - *takarom el a poharam tetejét, hogy a képzeletbeli esőcseppek ne károsítsák az italom. Természetesen odakint is tiszta az ég, nemhogy bent, de hát ez a fejemben mit sem számít. *