Az épület kívülről:



Ha belépsz, azonnal fogad téged a kedves személyzet – igaz, abból kettő beszéd és kommunikáció képtelen. Három tagja: 1 2 3 Ezek a hollowk a humusz készítésére specializálódtak. A sütő is ceroval működik, így spórolva az energiával.
A falat egy gyönyörű, Andy Warhol által elkészített portré díszíti, megalapozva ezzel a hely hangulatát. Két emelet is található itt, ám a legfelső emelet Aizen-samának, Ginnek, Kanaménak, az espadáknak és azok vendégeinek van fenntartva. Mondhatnánk úgy is, hogy VIP hely.
A kellemes hangulatú galériából gyönyörű kilátás nyílik a sivatagra, de a vendég akár az újságokon is elidőzhet, melyek a falon díszítés céljából vannak kitapasztva. 1 2 3

Étlap

Gin kedvence – 200 ryou
- Kis adag hummusz
- Kis tea

Aizen-speciál, avagy 2 órára kiüt – 350 ryou
- Nagy adag hummusz babbal és/vagy gombával
- Nagy tea
- Tripla adag szalvéta

Tousen-féle vakebéd – 300 ryou
- Falafel tál
- Közepes tea
- Saláta

Ulquiorra szeme - zöld hatalom tál - 410 ryou
- extra adag salátatál választható szósszal
- tofugolyós pita
- zöld tea citromlével

A rendeléseket pár perc alatt kiszállítják, a szalvétákon három kedvenc shinigamink képe vigyorog. Természetesen a legnépszerűbb az Aizen-sama arcával díszített darab.

Köszönjük látogatását! ^_^

*A szokásos program. Napló a kézbe, és indulás. Messze. Minél messzebb ettől az átkozott szobától. Mondjuk a napokban inkább menedék… hiszen amióta levakarták a hátamról azt az egyest, a népszerűségi listán „hirtelen” megugrottam. Na persze nem azért, mert tényleg kedvelnének, vagy valami. Hiszen miután kikaptam attól a shinigamitól, akkor érdekes módon nem volt hozzám mindenki kedves. Na meg még Ryuunosukénak sem mondtam el, hogy Aizen-sama fő emberei közé vett. Nem akarom, hogy mástól tudja meg, mert olyan érzékeny a lelkem… Pláne, hogy ő egy privaron… Félek, hogy rosszul fog reagálni rá. Néha meglátom azt a csillogást a szemében, ami a hataloméhségét jelzi. Inkább csak megérzés az egész… szóval nem tudom, hogyan fogadná a hírt. Végül is férfi, őket meg lehetetlen kiismerni. Ráadásul privaron is… hogy csak bonyolódjon a helyzet.
A különös illat akkor csapja meg az orrom, mikor már Las Noches tornyai közt sétálok. Az épület most először tűnik fel nekem – pedig biztos vagyok abban, hogy már ezerszer elmentem itt. Végül is, kellemes bárnak tűnik. A gyomrom halkan kordul, a reggeli hiánya azért kiütközik. S bár már délután van, még van időm arra, hogy bemenjek, s odabent merüljek el a gondolataimban. Abból van most bőven. Úgy érzem, mintha ki akarna csordulni a fejemből, s ha nem írom le őket, akkor széthasad a fejem.
Igazán kellemes a hely hangulata, bár azt a portrét kifejezetten csúnyának találom. Bár nem nézik ki belőlem – nagyon sok dolgot nem nézne ki belőlem az arrancar, ugyanis a sztereotípiákra hagyatkoznak mind - , én is művész vagyok. Én sokkal szebb képet tudnék festeni Aizen-samáról. Nem nekem való a pop-art.
A három hollow kiszolgáló valami táblás játékkal üti el az időt. A nagydarab odaslattyog hozzám, s dörmögő hangján próbál közölni velem valamit. Amiből egy szót nem értek. Megkérem, hogy ismételje meg, de most is csak ugyanazt a felismerhetetlen nyelvű szöveget kapom. Ekkor persze valamit mutogat, először azt hiszem nekem. Kiderül, hogy csak az egyik munkatársának szólt, aki pedig egyből levágta, hogy miről is van szó.
Leadom a rendelésem, a kis adag humusz nekem most bőven megteszi. Ezután a lépcső felé intenek, gondolom, azt akarják, hogy menjek fel. Felérve a legszembetűnőbb az érdekes díszítés a falon – újságok. A legtöbb cikk Aizen-samáról szól, de látok néhány espadáról is egy-egy képet. Elmosolyodok ennek láttán, s helyet is foglalok az ablakra néző asztalnál. Bár nem kerülte el tekintetem a VIP terület felhívás, ami az espadákat a felső emeletre utasítja, nekem valahogy beképzeltségnek tűnik, hogy kihasználjam az új rang által szolgáltatott helyzeti előnyöket. Nem akarok egy elkényeztetett kis fruskává válni, aki elkényelmesedik csak azért, mert espada lett. Nekem szolgák se kellenek. Én csak saját magam akarok lenni.
Míg a rendelésemre várok, a naplónak szánt füzetet kinyitom, s írni kezdek. Hihetetlen, mennyire hiányzott ez az érzés. Az időérzékem is kezdem kicsit elveszíteni, azonban bízok benne, hogy hamarosan meghozzák a rendelésem. Meglepetésemre viszont az, akit legközelebb meglátok az asztalomnál, nem a kiszolgáló személyzetbe tartozik. Hanem egy másik arrancar, kivel még sosem találkoztam.*

Még az utca túloldalára is elhallatszott Hittatrutty keserves üvöltése, amint utánam óbégat kétségbeesetten. Nem viseli túlságosan jól, ha magára hagyom, de jelen esetben nem engedhettem meg magamnak, hogy engedve érzékeny szívem kiáltásának magammal vigyem a menos grandét, hiszen Huco Mundoban nem el kell kerülnöm a felesleges feltűnősködést. Egy afféle besúgómmal készültem találkozni, aki időnként informál Aizen és a bűnbandája ténykedéseiről, elvégre nem árt szemmel követni az ellenfél mozgolódását, főleg ha az ember az illető életére pályázik.
Gondterhelt arccal nyitottam meg az átjárót, mivel őszintén szólva nem volt túl sok kedvem tiszteletemet tenni egykori hazámban, már csak azért sem, mert legutóbbi látogatásom alkalmával is sikerült egy nemkívánatos személlyel összefutnom. Bár hírszerzőm, Kataraka elmondása szerint olyan helyen kerül sor az összejövetelünkre, ahol garantált az efféle veszélyfaktorok távolléte, hiszen ha minden igaz, egy Las Noches falaitól viszonylag távol eső, legfőképp hollowok féle aljanép által látogatott hummusz bárban tartatik meg az esemény.
Átlépve a kapun, a megadott koordináták felé indulva egyre inkább az a rossz érzés kerített hatalmába, hogy az az alávaló senkiházi át akar verni, mivel közeledve célom felé lassan realizálni kényszerültem a tényt, miszerint még sem olyan eldugott hely szolgál otthonául a már említett vendéglátóhelynek. Fáradt mosollyal konstatáltam észrevételem, és azt, hogy nem mindenki viseli olyan jól a hovatartozásból adódó különbségeket, azt meg pláne nem, ha egy magasan fölötte álló személy (jelen esetben szerény személyem) többször is a tudatára adja, hogy még annyi megbecsülést és tiszteletet sem táplál iránta, mint egy aszott, döglött légy iránt. Másfelől az is gondolkodóba ejtett, hogy a hollow talán csak így akarja bebiztosítani személyes védelmét, ám a balga jószág igazán sejthetné, hogy nem faragtak olyan fából, akinek nehezére esne nyilvános kivégzés keretében kettészelni egy kellemetlen delikvenst.
Hozzávetőlegesen negyed órányi fesztelen sétálás után olybá tűnt, hogy megérkeztem a megbeszélt helyre, hiszen akarva se lehetett volna eltéveszteni egy ennyire feltűnő és ízléstelen épületet, így egy megadó sóhaj után kelletlenül beléptem az ajtón.
A bár tökéletesen fémjelezte az Azizen hatalomátvételét követő rendszerváltást, hiszen a szemközti falról egyből az "újdonsült" diktátor" aljas vigyorával találtam szemben magam. Hogy őszinte legyek, bár elég sok helyen megfordultam már hosszú életem folytán, de ez a giccses és ízléstelen dekoráció még engem is meglepett annak rendje és módja szerint, így beletelt egy kis időbe, mire sikerült egy rövid hunyorgás után ráeszmélnem, hogy egy tagbaszakadt, fertelmes külsejű hollow esetlenül gesztikulálva próbálja felkelteni a figyelmem. Egy jelentőségteljes pillantás kíséretében intettem várakozásra, majd körbefuttattam a tekintetem a helyiségen a találkozópartnerem után kutatva. Kataraka még nem volt jelen, ami igazolja korábbi felvetésem, és valóban azzal a szándékkal hívott el egy efféle darázsfészekbe, hogy tőrbecsalván bosszút állhat az őt ért sérelmek miatt, hiszen nagyon jól tudja, hogy nem viselem valami jól a késést, és eddig sem engedett még soha ekkora luxust meg magának.
Egy alig észlelhető fejcsóválás után a kiadópulthoz léptem figyelmen kívül hagyva az előttem ácsorgó rettenetet, majd reményvesztetten pásztáztam a menülapot, hiszen általános csillapíthatatlan éhségem ellenére nem kívántam enni, mivel megvan az a kissé bosszantó szokásom, hogy csak olyan ételt vagyok hajlandó elfogyasztani, amit saját kezűleg készítettem.
- Egy teát, legyen szíves... - Intettem lemondóan a pult mögött helyet foglaló hollownak, majd hamarosan a kezembe is kaptam a forró italt.
Tekintetem hamar megakadt egy, a helyiség szélén lévő, felfelé futó lépcsőn, így határozott léptekkel megindultam a galéria irányába néhány vendég kíváncsi pillantásától kísérve. Bár volt rá némi esély, hogy néhány szebb kort megélt hollow rám ismer talán, de nem tartottam túl valószínűnek, hogy konfliktusba kívántak volna bonyolódni személyemmel, elvégre a jelentős létszámfölényt is beleszámítva se lett volna esélyük ellenem, és én is elfogadhatónak tartottam, hogy elkerülhetem a fölösleges vérontást.
Az emeletre érve csalódottan állapítottam meg, hogy egy az espadaknak fenntartott VIP szektort leszámítva az összes asztalt körbeülve csámcsogott fülsiketítő hangerővel a pórnép, csak egy, feltételezéseim szerint igen magas szintű hölgyemény ült társaság nélkül, egy füzet fölé hajolva.
- Ne haragudjon, hogy megszólítom, Kisasszony.. - léptem jelentőségteljesen az asztal mellé - Afelől érdeklődnék, hogy zavarná e, ha helyet foglalnék az asztal másik felén? Nem kellemetlenkednék sokáig, csak egy tea vár elfogyasztásra.
Látszólagos barátságos mosolyom közben igyekeztem végigmérni az időközben rám pillantó nőt, elvégre manapság már lehetetlenség számba megy elkerülni Hueco Mundoban egy rám veszélyt nem jelentő egyént, és volt egy olyan sejtésem, hogy az arrancar igen magas pozíciót foglalhat el Aizen kutyái közt ahhoz, hogy esetleg támadólag lépjen fel ellenem.

*Már két oldalt teleírtam, amikor megszólít valaki; fel se tűnt, hogy milyen hamar megtelt a hely, hiszen annyira belemerültem az elmúlt percekben az írásba. Tekintetem a másik arrancarra emelem. A bár nem csak arrancarok számára lett fenn tartva, más hollowk is lézengenek itt. Mit ne mondjak, nem tűnnek valami intelligens társaságnak. Arrancar szemmel nézve nem. Szóval kifejezetten örülök, hogy más arrancar is megjelenik itt, így nem érzem magam annyira elveszettnek ebben a sokaságban. Elég csendes legalább a többi hollow. Bár még most se jöttem rá arra, hogy igazából az a tetoválás érdekli őket annyira a lapockámon.
Az asztaltárs kifejezetten ismerősnek tűnik; lehet, összefutottam már vele egyszer-kétszer a folyosókon, nem tudom beazonosítani viszont. Bólintok egyet, hogy nyugodtan üljön le. Bár igazán finomnak tűnik ez a humusz vagy mi a rák, nem értem, miért nem rendelt ő is belőle.*
- Persze, ülj csak le, foglalj helyet. - *mondom, s intek a mellettem levő székre. Nem vagyok olyan finnyás, hogy megtagadjam egy nem espadának a leülés jogát. Ami azt illeti, én abszolút nem akarok olyan elkényeztetett kis ripacs lenni, mint a többi. Hiába, amennyit tudok a többi espadáról… nem tettek bennem olyan mély benyomást.
Csendben írom tovább a naplómat, bár az idegen érkezése kicsit kirángatott a gondolatmenetemből. Pár mondattal le is zárom ezt a fejezetet, meg valami rajzot is biggyesztek oda. A szemem sarkából látom, hogy érkezik a rendelésem. Legalább az a hollow hozta fel, aki egészen emberien néz ki. Leszámítva, hogy az arcát nem látni, ráadásul a nyúlánk végtagjai is szembetűnők. Mintha egy csontváz lenne. Azon csodálkozok, hogy egyáltalán elfér azokkal a hosszú lábakkal meg karokkal.
A koponya szerű maszkja mögött ülő szemek viszont vészesen felvillannak, amikor megérkezik az asztalhoz. A tányéron pihenő étel csábítóan közel van – na persze a csontika most kezd el kötözködni.
Először csak hevesen mutogat, rám, aztán a tetoválásra, majd a másik lépcső felé gesztikulál. Azt hiszem, sejtem, mire akar kilyukadni. A naplómat egyből becsukom, hisz nem kell tudnia arról, hogy miket firkáltam én ebbe.*
- Slarin-sama, Ön egy mélyen tisztelt vendégünk. - *kezdte a talpnyalást a lehető legnyájasabb hangon. Amíg nem jött rá, ki vagyok, addig tök normálisan kezelt. Utálom, ha hímes tojásnak néznek.*
- Miért nem fárad fel a másik emeletre? Ott sokkal csendesebb, és senki se zavarná. Természetesen a vendége is Önnel tarthat. - *hajol meg alázatosan René előtt, amitől engem a hányinger kerülget. Utálom a talpnyalást, bár azért hihetetlen, hogy azok a hosszú és vékonyka végtagok ilyen kecsesen és biztosan tartják eközben azt a tányért.*
- Nem kellenek talpnyalók. - *vetem oda neki, sokkal bunkóbb hangnemben, mint ahogyan a rendelésem leadtam. Észre se veszem, hogy a fejem is belevörösödött ebbe a „bókáradatba”. Nem vagyok hozzászokva, na meg én szeretem az egyszerűséget.*
- Félek, odafent még többet látok abból a ronda képből, ami a földszinten virított rám. Nem tudom, ki a művész, de semmi szépérzéke nincs. Flancolás helyett csak tedd le szépen azt a tányért meg a poharat, kérlek, mert nincs olyan hangulatom, hogy ezen veszekedjek, jó?
*Őszinte, de szigorú tekintet vetődik a csontvázra. A fejem még mindig vörös, de sose arról voltam híres, aki nem tudja tartani a szemkontaktust egy ilyen apró ügy miatt, mint amilyen ez. Mégis csak az egyik kedvenc képességem alapozom erre.
Meglepetten néz rám a csontváz, majd ezután René arcát fürkészi. Egy kicsit elbambul, leteszi az asztalra, amit kértem, aztán az ujjait ismét felemeli. Szinte hallom az agykerekeinek zakatolását, de legalább fél percbe beletelik, mire kinyögi, mit akar.*
- Téged ismerlek… nagyon ismerős vagy. Jártál már nálunk ezelőtt? - *szól, közelebb tolva koponyáját az asztaltársamhoz. Már a fejemet fogom, mert ez már komolyan lefáraszt.*
- Légy szíves. - *mondom, erre megint rám néz. Azt hiszem, a szigorú tekintet az, amit a jövőben gyakran kell használnom. Akkor biztosan, ha az egyjegyű szám ilyen kellemetlenségekkel jár.
Legalább használ; a csonti még egyszer végignéz kettőnkön, majd fejcsóválva mászik le a lépcsőn. Észreveszem, hogy több tekintet még mindig az én arcomat fürkészi. Mintha paparazzók lennének, vagy nem tudom… pedig csak egy-két nap telt el azóta, hogy azon a bizonyos napon Aizen-sama magához hívatott. Azt nem értem, hogy néhányan miért gyűlnek oda a falhoz megnézni egy újságcikket. Vállvonogatás, addig sem engem bámulnak.*
- Bocs érte… - *szólok asztaltársamhoz elnézést kérő hangnemben.*
- Remélem, nem okoztak kellemetlenséget. Attól félek, hogy mostantól nem fognak leszállni rólam. - *folytattam, miközben azon gondolkoztam, hogy talán mégis gyakran fogom meglátogatni azt a VIP helyiséget, ha még sokáig fogok ilyen bánásmódot tapasztalni a hollow és arrancar társaim részéről.
Elégedetten veszem a kezembe a megkapott ételt – a gyomrom már követeli, hogy gyömöszöljem magamba. A kis adag nekem bőven megteszi, a lelkeket jobban preferálom az étlapomon, de időnként ilyet is kell enni, nem igaz?*

Kérdésemre hamar pozitív választ kapok, amint a leányzó a körmölésből felpillantva végigmér. Tekintete mentes a ráismerés legkisebb szikrájától is, bár mintha kicsit gondolkodóba ejtené kilétem. Ahogy sejtettem. És végtére is nincs okom panaszra, eredeti célom, miszerint nem fedem fel magam, eddig még tarthatónak bizonyult, és mégis... Kicsinyes büszkeségemnek valamiért nehezére esett megemészteni a tényt, hogy száz év távlatából már kevesen vannak akik emlékezhetnének egy lesajnált és kiselejtezett árnyalakra.
Negatív gondolataim leghalványabb látható jele nélkül foglaltam helyet a hölgyeménnyel szemben, aki hamarosan vissza is tért irományához, ügyet se vetve rám, így hát magányomba burkolózva próbáltam ismét egyensúlyba hozni kissé kisiklott hangulatomat, több kevesebb sikerrel. Igazság szerint már rég nem foglalkoztatott komolyabban Hueco Mundo népe, ám ez az első alkalom, hogy huzamosabb időt töltöttem el újra a végtelen sivatagban már amennyire értelmes lények között s a régi emlékek hamarosan menthetetlenül szentimentális hangulatba ringattak, így ámbár viseltessek mély megvetéssel régmúlt otthonom jelenlegi lakói iránt, kedves jámborsággal tekintettem végig földijeim során.
Réveteg ábrándozásomból a kiszolgálószemélyzet egyik tagjának megtéveszthetetlen szaga rántott ki, amint az asztal felé közeledett. Feltételeztem, hogy nem velem van dolga az illetőnek, így rövid kizökkenésem után hátamat a falnak vetve merültem vissza zsibongó gondolataim tengerébe, illetve csak merültem volna, ha nem vonta volna el a figyelmem végleg az a kalimpáló mamlasz, aki az éppen velem szemközt helyet foglaló arrancarral kívánt megértetni valamit heves gesztikuláció kíséretében. Bármennyire is igyekeztem tudomást sem venni róluk, a hölgyemény szavai hatására kénytelen voltam felpillantani az időközben bevörösödő asztaltársamra.
Kettejük párbeszédéből sejtésem igazolást nyert: a lány tényleg nem akárki Las Noches rideg falai között, ha a mutogatás hatására a válla irányába fordult szemeim nem csalnak, az ötödik espadaval hozott össze a sors fintora..
A leányzó kemény és meglehetősen őszinte szavai halvány mosolyt csaltak arcomra, amit hamarosan felváltott egy kifejező szemöldökrándítás, amint a rémség felém fordult és megszólított.
Na tessék, pár perce még ismertség után vágyakoztam, most meg mély undorral kellett tudomásul vennem, hogy ez a felszínen oly' nyájas és tenyérbemászó modorú tuskó veszi a bátorságot, és olyan hangnemben merészel megszólítani, amit én egy rühes kutyával szemben sem engednék meg magamnak, bár hibás a hasonlatom, mivel sokkal többre tartom a legalantasabb állatokat is az efféle kétszínű nyomorultaknál.
- Bocs érte… - fordul felém a lány, miután egy határozott kijelentésének hatására a kellemetlen fráter távozik a színről - Remélem, nem okoztak kellemetlenséget. Attól félek, hogy mostantól nem fognak leszállni rólam.
- Kisasszony, kérem... Felejtse el. - Mosolyogtam fel kedélyesen csészém mögül. - Remélem nem veszi tolakodásnak a kérdésem, de mondja, jók a benyomásaim arra vonatkozólag, hogy egy frissen kinevezett espadahoz van szerencsém? - Komolyodott meg hangom, bár szám szegletében továbbra is kíváncsi mosoly bújkált. Látván, hogy még nehezen kezeli a rangjával járó megkülönböztetést, és szavait hallva egyre világosabbá vált, hogy az arrancart csak nem rég érte ez a tisztesség, és őszintén szólva tényleg foglalkoztatott, hogy miként mennek manapság a dolgok Aizen háza táján.
- Elnézést, kérem bocsásson meg modortalanságomért, hiszen még a nevemet sem árultam el, miközben Önt ilyen személyes jellegű témában faggatom... René Zubarán, szolgálatára. - Álltam fel nevem említése közben egy jelentőségteljes biccentéssel kísérve. Ha az arcom nem is, a nevemet talán ismerheti, de így sem tagadhattam meg saját elveimet, ami az alapvető udvariasságot illeti. Bár..... Honnan is ismerhetné? Büszkeségem megint megtévesztett, és pár pillanatra abba az illúzióba ringatott, hogy még vagyok annyira fontos, én, az egykori harmadik espada, hogy olyanok is ismerjék a nevem, akik talán még a világon se voltak, mikor én hátam mögött hagytam az örök éjszaka birodalmát. Talán már az a személy is eltörölte emlékem halvány körvonalát, aki hosszú hosszú éveken át a leghűségesebb bizalmasom volt...? Esetleg már az életemet venné? Bosszantó, mennyi felesleges gondolat ver sátrat újabban az elmémben...

*Már örültem annak, hogy talán nem kerülök a figyelem középpontjába egy hülye tetoválás miatt, erre ez az arrancar rákérdez arra, hogy frissen kinevezett espada vagyok-e. Szeretek a figyelem középpontjában lenni. De a személyiségem, nem pedig a rangom miatt. Élvezem, ha egy társaságban mindenki odafigyel arra, amit mondok, s hogy hangulatot teremtek. Már emberként is nagyon közvetlen voltam másokkal, erre emlékszem. Ez ama kevés emlékfoszlányok egyike, amit sikerült felidéznem, miután arrancarrá váltam. Egyszerűen tudom, hogy én mindig is ilyen voltam. A társasági lény, kit az tesz boldoggá, ha sok barát veszi őt körül. Általában én irányítom a beszélgetéseket is, mert egyszerűen domináns típus vagyok. Ha más nem képes megerőltetni magát, hogy ne csak punnyadásból és kempelésből teljen egy összeröffenés, akkor majd én leszek az, aki felhozza a témákat. Szóval, szeretem a nagy társaságokat, és imádom összehozni az embereket. De ne egy tetoválás legyen az, amit szeretnek bennem. Az nem én vagyok. Csak egy hülye bélyeg. Amiről mások ítélnek.
A fejembe szökik a vér, szép, piros színre festve így arcomat, amikor válaszolok. Hogy a pillanatnyi haragtól, vagy inkább a zavartságtól, az nem derül ki egyértelműen. Kicsit mindkettő van bennem. Szememet pedig a férfiéba fúrom, ahogyan heves kitöréssel válaszolok.*
- Alegra volt az, aki orvul rám támadott, én pedig nem hagyhattam ezt annyiban. Ami történt vele, azt csak magának köszönheti. - *mondom, még mindig elég zavartan. Talán sikerült kicsit hangosabban is beszélnem, mint akartam, de igyekszem ignorálni az engem pásztázó tekinteteket. Azt persze csak magamban teszem hozzá, hogy valószínűleg Aizen-sama a kivégzésemre küldte az akkori espadát, a végkifejlet pedig őt is legalább annyira megdöbbentette, mint ahogy engem. Igazából még most se tartok ott, hogy felfogjam, mekkorát ugrott az erőm hála Ryuunosuke segítségének, és annak a Maya nevű shinigaminak, aki miatt azóta is emészt a bűntudat. Mert megkedveltem arrancar létemre. Pedig ő egy shinigami. Szegény…
Igazából még most sem érzem, hogy valamiben változnom kéne, csak mert magasabb rangra kerültem. Annak idején – vagyis néhány nappal ezelőtt – még áhítattal figyeltem őket. Olyan büszkének tűntek kívülálló szemszögből. Valahogy másnak, magasabb rendű entitásnak. Olyan elérhetetlennek, megközelíthetetlennek néztek ki, akiknek sosem érek a nyomába. De így, hogy én is eme exkluzív csoport tagjává váltam, már egészen más szemszögből tudok tekinteni rájuk, avagy magunkra. Bár azt hiszem, az én esetemben súlyos önértékelési zavarok ütköztek fel. Azt hiszem, szükségem lesz a nagyobb egó és büszkeség felépítésére, ha nem akarom, hogy az első adandó alkalommal hátba támadjanak. Hiába, a mi társadalmunk a rendezett káosz. Mindenki magasabb rangokra pályázik, és ha lehetőséget meglátják, kihasználják. Bár a rendszerünk azt mutatja a kívülállóknak, hogy tökéletes hadseregünk van, valójában viszont a káosz az, ami eluralkodott Las Nochesen. Mindenki mindenki ellensége, s nem tudod, igazából kiben bízhatsz. A kegyelem pedig egy ismeretlen fogalom. S ha valaki, akár egy espada eltűnik, és valaki más lép a helyére, akkor nem szükséges kimondani, mi történt. Aizen-sama ügyesen elsimítja az ügyet azzal az indokkal, hogy „gyenge” volt, de igazából mindenki tudja, hogy valójában mi is történt és miről is van szó. Az egyetlen különbség köztünk, arrancarok és a sivatag többi, közönséges hollowja között inkább az, hogy mi több trükköt és csapdát használunk ahhoz, hogy eltegyük egy társunkat láb alól. Az ész nagyobb szerepet kap az erőnél, hisz nem támadhatjuk le a másikat olyan egyszerűen az egyik folyosón. Aizen-sama különösen dühös lenne, ha a várost sikerülne összezúzni. Igazából csak helyeselni tudom azt a szabályt, miszerint a falak közt nincs se cero, se resurrección. Kíméljük a várost, s illúzióba kergetjük magunkat. Túl sok történelmi könyvet olvastam ahhoz, hogy ne értsem ennek a fontosságát. Nem mintha bárki is kinézné belőlem, hogy műveltségem egy több diplomás halandó doktoréval vetekedik. Hiába, szeretek tanulni. Mindenről. És hogy egy közhellyel fejezzem ki magam: a történelem ismétli önmagát. Ami az emberi világban megtörténik, az bár más formában, de itt is megeshet. Érdemes tanulni belőle. Talán ennek is köszönhetem, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen jelentéktelen szerepet kaptam Aizen-samától. Mégis az oldalán akarok harcolni, hisz neki köszönhetem, hogy ismét látom az arcomat. Ha ő nincs, akkor most nem lennék képes annyi mindent tanulni a világról, és a barát fogalom is teljesen megsemmisült volna bennem. Emberségem egy igen nagy szelete az, amit visszaadott azáltal, hogy a maszkom letörte. Hajlandó vagyok egy pótolható katonának állni csupán azért, hogy újra érezhessek, s ne csak az éhség és a méreg az, ami kínoz engem. S bár espada lettem, tennem kell arról, hogy a sereg pótolhatatlan darabja legyek. Erővel? Tudással? Aizen-sama biztosan nem a roppant érdekfeszítő személyiségem miatt akar megtartani.
A másik arrancar feláll az asztaltól, hogy bemutatkozzon. Cseppet nyálas a modora, de már kezdem megszokni, hogy az én tesztoszteron-szintem magasan veri az összes általam ismert hímnemű arrancarét. Először Ceph, aztán Zilbi… Most már egy René is csatlakozott hozzájuk egy triót alkotva ezzel. Még a neve is lányos, de annyi baj legyen. A neve…
Igen, a neve kifejezetten ismerős, lehet, valaki már említette nekem őt. Talán még közös ismerősünk is van, de akkor se jut eszembe, hogy ki az, aki említhette. Na mindegy, végtére is nem lényeges. Talán majd megkérdezek valakit, hogy ismerős-e nekik ez a név. Természetesen nem jut eszembe az igazság, miszerint egy privaronnal állok, vagyis ülök most szemben.
A meghajlás szép gesztus, de én a kézfogáshoz vagyok szokva. Felesleges flancolásnak tartom, én nem a középkorban éltem. Szóval én a markomat nyújtom úgy, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni. Nem kézcsókot várok. Ha meg meri kockáztatni, azonnal visszahúzom a kezem. Biztos van annyi esze, hogy ne tegye.*
- Slarin Sleryrrlyn’dreskel, numerós 5. - *mutatkozok be.*
- Csak a talpnyalásból nem kérek; ha neked is az a szándékod, mint annak a másiknak, akit most küldtem el, akkor nem tartok igényt a társaságodra. Nem kellenek csicskák. De gyanítom, neked több eszed van annál, mintsem ilyen felszínes dologgal próbálkozz. - *mondom, majd egy nagyot harapok a hummuszba. Igazán ízletes; meglepő, hogy ezek a hollowk milyen jól tudnak főzni. És még ha tudnám, hogy a tűzhely is ceroval működik…*
- Amúgy meg pár napja nevezett ki Aizen-sama, bár még nem igazán szoktam hozzá a gondolathoz. A híre elég hamar elterjedt, és csodálkozok azon, hogy van, aki még nem tud róla.- *vonom meg vállamat, miután lenyelem az első falatot. Vészesen csöpög a tányérba a szósz, ami kicsit csalódottá tesz. Kíváncsi vagyok, milyen pitát használnak ehhez.*
- Egyébként nem értem, miért nem rendeltél hummuszt. Tényleg finom, csak ajánlani tudom. - *mondom, egy halvány mosollyal ajkaimon, hogy aztán megint beleharaphassak a kajámba. Rég ettem ilyen finomat, és azt hiszem, ez még azt a kis hollowt is megmentette, aki nemrégiben még annyira igyekezett bevágódni meg nyalizni.*

*A Slarinnal való találkozása óta mintha nem találná helyét... Maga sem tudja megmondani, miért, de elég nagy hatással volt rá az arrancar, pedig nem is folytattak eszmecserét semmiféle világmegváltó témáról - vagy kötő- és horgolópraktikákról. Mindenesetre magában eldöntötte akkor, hogy majd fog ajándékozni neki mondjuk egy szép pulóvert vagy sálat, hadd egye az irigység azt a ficsúr bukott espadát, aki ki akart zsarolni belőle magának egy hamisítatlan Ceph-féle ruhadarabot!
Persze ehhez előbb rá kell jönnie, hogy milyen színeket is szeret Slarin. Azt ugyan valamiféle rejtélyes okból sejti, hogy rózsaszínnel nem a várt hatást - vagyis a legalább egy hangyányit kimutatott örömöt, esetleg köszönetet - sikerülne elérnie, de arról fogalma sincs, miféle árnyalatokat kedvelhet "kiszemeltje". Viszont azt már megálmodta, hogy egy rénszarvasos-norvégmintás darab biztosan tetszene Slarinnak... Igaz, hogy itt, Hueco Mundóban nincs szüksége az egyszeri arrancarnak ilyesmikre, de meg merne esküdni rá, hogy egy emberek világában lévő kiküldetésen nagy hasznukat lehet venni, különösen a téli időszakban.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal megrakodva közelít nyurga léptekkel a nemrégiben nyílt hummusz bárhoz. Már a nyitás óta fel szeretné térképezni az éttermet, de még eddig nem volt rá alkalma... Meg aztán a tömegből sem kér, ami az ilyen helyeket megtölti a nyitási akciók miatt. Közben az is eszébe jut, hogy milyen apropóból fogja majd átadni a ruhadarabot - a pletykáknak tudniillik még az ő Praktika magazinokkal elbarikádozott kis birodalmát is sikerült megostromolniuk, ezért nem kerülte el figyelmét az a történet, mely szerint Slarint előléptették... Tehát adott a feladat számára: legelőször kiszimatolja, mennyi igazság van a sztoriban - legjobb lenne magától az alanytól megtudni ezt -, majd pedig a nő által kedvelt színeket tudakolja meg burkoltan. Sőt, a nemes cél érdekében képes lesz még azt a pacsuliszagú Gombóc Artúrt is kifaggatni! Vagy esetleg lefizeti egy csomag házi készítésű bonbonnal... Igaz, ekkor meg fennáll annak a veszélye, hogy folyton zaklatni fogja utána, készítsen még az édességből, de úgy véli, megéri a kockázatot.
Ekkor pedig megszakad gondolatmenete - részint azért, mert kis híján belefejel az ajtóba. Fene se gondolta volna, hogy ilyen gyorsan elérkezik úticéljához... Orrát megdörzsölve nyit be a helyiségbe, majd egyből a pult felé veszi az irányt.*
- Egy mentateát kérek csak egyelőre.
*Pásztázza végig figyelmesen az ét- és itallapot, majd a forró innivalót megkapva körülnéz alaposabban. Elég nagy még most is a tömeg, ami kezdi elbizonytalanítani. Már azt sem tudja, miért jött ide - hiszen nem is tartja magát éhesnek, ráadásul ismerős arcot se lát. Hatalmas megkönnyebbülés, amikor észreveszi a lépcsőt, mely rozogának tűnik ugyan, de megadja a reményt számára, hogy az emeleten talán kevesen lesznek, vagy pedig meglát valakit, akit ismer.
Lassan feltornázza magát a galériába, miközben erősen a lépcsőkorlátba kapaszkodik fél kézzel - másik mancsában a teával egyensúlyozik -, majd felérve még jobban elszontyolodik, ahogy még talán a lentinél is több arrancart meglátja. Azonban alaposabban végigmérve az alakokat, hirtelen feltűnik neki egy ismerős sötét hajkorona. Nem is kell neki több, már szlalomozik is az asztalok között Slarin irányába. Azonban van asztaltársa is a nőnek... Bár meglepően ismerős az alak, mégsem tudja hova tenni hirtelen. No, nem baj - bár kissé zavarja, hogy valószínűleg megzavarja őket. Meg is torpan kis időre, ahogy mérlegeli esélyeit arra nézve, mennyire lesz leharapva a feje, ha odapofátlankodik a pároshoz. Végül azonban úgy dönt, mégis megkockáztatja ezt a lépést, és egy utolsót fújva teáján odaslattyog ráérősen az ominózus asztalhoz.*
- Szép napot! Remélem, nem za...
*Kezdené rá zavartan mosolyogva, majd az idegen felé fordul, aminek következtében nem képes befejezni a mondatot. Helyette még a pohár is kicsúszik kezéből, nehogy már valami is megkönnyítse dolgát.*
- René-sama...
*Csak a megszólítást képes elmotyogni halkan, falfehérré sápadva, enyhén remegő kézzel - több szót nem képes magából kipréselni...*

Összefont ujjaimon pihentettem állam, miközben az asztalon könyökölve követtem ahogy a lány arcának színe újra egy alig észrevehető árnyalatváltozáson megy keresztül, amint felelevenítette kinevezésének körülményeit. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon időszakos-e ez a természetes zavartság, ami egy ilyen szituációban kezdetben elkerülhetetlen, vagy az arrancar tényleg nem való vezetőnek? Hiszen legyen bármennyire is erős, ha nem képes megküzdeni az előléptetésével járó változásokkal és kellemetlenségekkel, nem válhat beosztottjai hasznára. Mindig is hibás gondolatnak tartottam azt az általánosan elfogadott tévhitet, hogy az alattvalók vannak a királyért, és nem pedig fordítva. Nevéből is adódóan a jó vezető azért kerül a posztjára, hogy megfelelő irányítással, odafigyeléssel és törődéssel az alárendelt réteg tudásának legjavát hozza ki, hogy annak kamatoztatásával érhessen el érdemi fejlődést bármilyen téren. És jó vezetőnek születni kell, ha nem jön ösztönösen csak kőkemény tanulással sajátíthatóak el fortélyai, melynek során a puszta erő haszontalan, sőt, inkább hátráltatja az előmenetelt, mint segíti. Egy jó vezető magabiztos és határozott a helyes döntéshozatal érdekében, és ez az, aminek halvány szikráját ugyan látom a lány tüzes tekintetében, viszont korántsem tartom elegendőnek, bár alapnak megfelelő, ha érez magában némi hajlandóságot arra vonatkozólag, hogy készségei csiszolásával gyengeségeit előnnyé kovácsolja. Sokra viheti még, ha nem csak látszólagosan tiszteli önmagát.
Mikor a leányzó felállt és bemutatkozott, akaratlanul is széles vigyorra húzódott a szám, amint megláttam feszes, minden kétséget kizáróan egy magabiztos kézfogásra nyújtott karját, így nem maradhattam adósa a majdhogynem megkövetelt üdvözlési formával; úgy szorítottam meg a kezét, mintha csak egy férfi ajánlotta volna fel jobbját. Feltételeztem, hogy nem udvarlásnak tulajdonítja majd be finom modorom, így őszintén szólva nem is tartottam ilyesfajta félreértéstől, hiszen ezért is döntöttem a tiszteletteljes ám mégis méltóságos biccentésnél, ám ha a hölgy be kívánja biztosítani saját maga alkotta különös státuszát, ám legyen, nem okozok neki csalódást.
Mikor azonban meghallottam a lány meglehetősen erős szavait, nem tudtam elfojtani egy döbbent nevetést, mialatt épp újra helyet foglaltam az asztalnál. Nem szoktam ilyen harsányan mások tudtára adni véleményem és valódi érzéseim, de olyannyira elcsodálkoztam a szemben ülő kijelentésén, hogy nem tudtam gátat szabni egy jóízű kacajnak. Bár... Elvégre az arrancar személyem ismerete nélkül akár joggal feltételezhetné, hogy az ő szavaival élve talpnyalásnak szánom valóban kissé antik hangnemem és stílusom.
- Bocsásson meg kérem, bevallom, most kissé meglepett. - simítottam végig arcomon még mindig egy kis nevetéssel a hangomban. - Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, puszta kíváncsiság vezérelt, mikor feltettem a kérdésem... És ne féljen, nem kell attól tartania, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is be kívánnám hízelegni önnek magam... Tudja, már rég nincs meg az e fajta képességem. Ellenben bátorkodom megjegyezni, hogy néha mintha összekeverné a tiszteletet a talpnyalással..... - Néztem immár komolyan a szemben ülő nőre. - Ne feledkezzen meg azon egyszerű tényről, hogy egy önhöz hasonló pozíciójú személynek igenis kötelessége megkövetelni az alázatosságot, továbbá nem tekinthet..... "csicskának" egy egyszerű halandót, aki szívében becsülettel néz fel kegyedre.... - Amit mondtam, afféle védőbeszédnek szántam azoknak a hűséges társnak a védelmében, akik oly sok éven keresztül voltak alárendeltjeim Las Noches falai közt. Tiszteltem és becsültem mindegyiküket, ha őszinte tanácsra volt szükségem, hozzájuk bármikor fordulhattam, mégis elvártam, hogy mint felettesükre, nézzenek rám, és ők meg is feleltek ezen követelményemnek. Az életüket is eldobták volna, ha én puszta kedvtelésből erre utasítom őket, de lojalitásukat én felbecsülhetetlen értéknek tartottam ahelyett, hogy ilyen, a lány által megfogalmazott alantas életformához társítottam volna. Ámbár, így jobban végig gondolva talán csak ennek a kiismerhetetlenül sötét diktatórikus rendszernek köszönhető, hogy az arrancar nem adja olcsón a bizalmát, és hajlamos "csicskának" titulálni még az arra érdemteleneket is.
- És kérem, véletlenül se vélje kioktatónak szavaimat, szívemre venném, ha efféle negatív érzéseket ébresztenék önben. Csupán arra biztatnám, fontolja meg jobban szavait mielőtt mások színe elé tárja őket, ne adj isten a végén szívének kedves személyeknek akaratlanul is fájdalmat okozna. - Hajoltam vissza korábbi kellemes hangulatomat visszanyerve szokásos, derűs mosolyom kíséretében. - Minden esetre gratulálok a kinevezéséhez, kérem nézze el tájékozatlanságomat. Ami pedig a rendelést illeti..... Az az igazság, hogy nem részesítem előnyben a bizonytalan eredetű ételeket, mondhatni csak a saját főztömet fogyasztom szívesen. Végső soron megtehetem, hiszen jómagam kiváló szakács hírében állok, hehe - Nevetgéltem kissé egocentrikus megjegyzésemen, de nincs mit szépíteni a dolgon, keresve se találhatnának nálam mesteribb ételbűvészt.
Gondolataimból magamhoz egy kiváltképp ismerős lélekenergia térített, miközben a csészém alján lágyan keringő utolsó csepp teát vettem magamhoz. Ahogy a bizonyos alak az asztalhoz lépett, és a meglepettség által tágra nyitott szemeit rám emelte, egyből ráismertem egykori hűséges vazallusomra, Cephalus Ó-Madaidhínra. Felette is kezd ugyan eljárni az idő vasfoga, de még mindig szembetűntek számomra oly kedves gyermeki vonásai, melyek annyi kedves és régi emléket idéztek fel bennem.
- Cephalus, kedves barátom... - álltam fel leplezetlen örömmel régi fracciónomat köszöntve. Kimért léptekkel indultam meg felé, hiszen nem tudhattam, pontosan milyen érzelmeket táplálhat irántam hátrahagyott alárendeltem, de fél úton megtorpanásra kényszerültem. Cephalus mögött egy halom hollow gyűlt össze egy, a tapétaként szolgáló újságcikk előtt, asztaltársam felé irányuló kéjes pillantások kedvéért alkalmanként levéve kocsányon csüngő szemgolyóikat a falat díszítő képről, mert az így, hunyorogva is bizonyossá vált számomra, hogy egy fotó vonzotta oda a bestiákat. Szemüvegemet hamar előkapva, összeráncolt szemöldökkel, a koncentrálás hatására csücsörített szájjal haladtam el Cephalus mellett szemügyre venni a fényképet, hogy végére járhassak a dolognak. Tartva korábbi arcberendezésemet állvakarással kiegészítve kémleltem a portrét, amin az ötödik espada pózolt művészien meglehetősen hiányos öltözékben. Okulárém üvegének vészjósló csillanása jelezte felismerésem, ám a szóban forgó hölgynek továbbra is háttal állva szóltam irányába.
- Hmmm......... Kisasszony.... Be kell valljam, félreismertem kegyedet, valahogy nem feltételeztem volna egy önhöz hasonló, magát minden bizonnyal emancipált nőnek tartó személyről, hogy egy férfimagazin címlapján látom viszont. - Mondandóm végére érve egy félfordulatnak köszönhetően találkozott hűvös pillantásom a pőre arrancaréval. Szemüvegemet levéve léptem vissza Cephalushoz, mialatt a szemem sarkából figyelemmel követtem a hölgyemény heveny dühkitörését.
- Régen találkoztunk........ - Vettem elő újra jellegzetes mosolyomat a férfi felé fordulva, miközben igyekeztem tudomást sem venni, az időközben minden bizonnyal toporzékolásba kezdő nőről, és régi ismerősömre koncentrálni.

*René elég értelmesnek tűnik, s valami azt súgja, hogy hihetek szavainak, amikor azt ecseteli, hogy nem kíván olyan féreggé válni, mint az, aki kihozta nekem a rendelésem. Valahogy megnyugtat ez a tudat, ám még mindig igencsak zavar az, hogy a többi hollow és arrancar - majdnem mind hímneműnek tűnik persze – valami falra kiragasztott újságcikkben merülnek el. Kíváncsivá esz, hogy mi olyan érdekes, de pofátlanság lenne odamenni megnézni, s itt hagyni asztaltársam. Persze egyesek néha felpillantanak az újságcikkből, hogy rajtam legeltessék a szemüket. Mint akik nem láttak még espadát közelről.
Tisztelet és talpnyalás közti különbségek… azt hiszem, fel tudom ismerni. Gyanítom, hogy elég mélyek a lélektani ismereteim ahhoz, hogy felismerjem, ha valaki azért tisztel, aki vagyok, nem pedig azért, amit Aizen-sama akar láttatni általam. Viszont ez egy egészen új helyzet számomra, hisz pár napja még Hueco Mundi egyik vesztesét látták bennem egy hülye vereség miatt, most pedig ahol megjelenek, éljeneznek. Szóval ezt nem csak el kell viselni, hanem hozzá kell szokni. Legalább sikerült megváltoztatnom a véleményüket, ami már önmagában nagy szó.
Kioktatást azt kapok bőven, de kivételesen nem húzom fel magam rajta. Végtére is, elég nagy az agykapacitása ennek a lányos nevű úriembernek. Sőt, kifejezetten hasznos tanácsokat kapok. Így hát tovább szenvedek a hummusszal, amiből lassan kezd a tányérba potyog a sok zöldség, miközben hallgatom mondandóját. Végtére is, vannak igazságok a szavaiban. Lehet, a neve onnan ismerős, hogy ő írta az egyik emberi viselkedésről szóló könyvet, amit olvastam. Mégis… én nem szeretem, ha kivételeznek velem. A jövőben pedig különösen vigyáznom kell arra, hogy kit engedek magamhoz közel. És mennyire.
Nos igen. A nagy szám az, amire ügyelnem kell. Előfordult már, hogy akaratlanul bántottam meg másokat egy-egy élesebb hangvételű megjegyzésemmel. Például Cephalus is kissé riadt volt, amikor rászóltam, hogy nézzen az orra elé, amikor valahova megy. De azt hiszem – legalábbis remélem - , hogy még időben bocsánatot kértem. Felettébb nehéz beismerni, ha téved az ember, vagy arrancar, vagy akármi. Viszont az önérzetem tőlem megköveteli, hogy kifejezzem sajnálatom, ha valamit elrontottam. Azonban mi lesz, ha egyszer nem tudom kimagyarázni magam? Ha valaki annyira bevágja a durcát, hogy látni akar? Mondjuk ha Zilbinek lesz elege ebből… >_> Amúgy sem vagyok egy number one csaj, simán találhatna magának jobbat. Valakit, akinek nincs ekkora szája, és nem akarja ennyire dominálni, esetleg jobban érdekli őt az, hogy mindig szép és puha legyen a bőre és makulátlanul tiszta a ruhája, és nem eszi úgy a humuszt, hogy lassan darabokra esik az egész és a fele a tányérban landol. Egy-két zöldségdarab pedig az asztalra pottyan, ezeket gyorsan fel is takarítom az Aizenes szalvétával. Aztán, amikor meglátom, hogy milyen minta van a szalvétán, kerekre tágult szemekkel nézem meg, hogy mibe is szedegetem bele azt a kevés, félreesett zöldséget. Egyszerre dulakszik bennem az „ez képtelenség, beteg ötlet, túlzás” kifejezések adta hangulat, valamint az elégedettség. Végül úgy döntök, hogy nem kerítek nagy feneket neki, sőt, kifejezetten tetszik is. Sokkal dekoratívabb, mint az az Andy Warhol utánzat a földszinten.*
- Köszönöm. - *bólintok. A kritikához igenis van joga, és én képes vagyok ezt kezelni. Elfogadom, amit mondott. Úgy érzem, hogy tényleg segíteni fog rajtam az, amit tanácsolt. Mondhatni, elég nagyot nőtt a szememben, s a tisztelet fénye is felcsillan a szememben.*
- Azonban én mindenképp csak bíztatni tudlak arra, hogy kóstold meg ezt a hummuszt. Kihagyhatatlan. Igaz, potyog mindenfelé a zöldség, de nem hiszem, hogy félni kéne tőle. Talán annyi ellenséged van, hogy valaki meg akarna mérgezni, vagy mi? - *mosolyodok el, aztán egy hang hívja fel magára a figyelmet. Nem kis meglepetésemre Ceph kerül látókörömbe. Mintha csupán megidéztem volna őt azáltal, hogy gondoltam rá. Ám elhessegetem a fejemből azt a gondolatot, hogy valami új és idétlen képességet szereztem volna, biztosan csak a véletlen műve az egész.*
- Szia, Ceph. Ülj le nyugodtan. - *köszönök, s húzom ki magam mellett a széket, amikor üvegtörést hallok. Visszanézek az arrancarra, aki megdermedve áll. A lábánál törött üvegszilánkok úszkálnak a mentateánál. Tény, hogy egy kicsit furcsa fazon ez a Cephalus, de akkor sem értem, hogy mi baja lett hirtelen.
Na persze, amikor lerené-samázza az asztaltársamat, már kezdem úgy érezni, hogy ezt a különös viselkedést René váltotta ki. Eme hipotézisem bebizonyosodik, amikor René a nevén szólítja Cephet. Nem igazán értem, hogy most mi a fenéről is van szó. Sokkal inkább szeretném a sokkolt állapotban lévő Cephalust leültetni a székre, s szólni a személyzetnek, hogy takarítsák ezt fel és hozzanak még egy teát.
A legközelebbi arrancarnak, valami kislánynak biccentek is, hogy menjen le a földszintre azért a csontvázért vagy valakiért, aki biccent egyet és elindul. Hihetetlen. Csak kérnem kellett.
Miközben azon igyekszek, hogy Cephet próbáljam leültetni a székre, René odamegy az összecsoportosult hollowkhoz, hogy megnézzen valamit. Vállvonogatás, nem rám tartozik.
Eme utolsó gondolatot azonnal kiverem a fejemből, miután az arrancar igen modortalan kritikát vág a fejemhez. Pőre? Férfimagazin? Címlap? Pár lépéssel közelebb megyek, és akkor meglátom.
A lélekenergiám hirtelen megugrik, hiszen ha valamikor, akkor MOST igazán dühös vagyok. A képen elég egyértelműen én vagyok; már eszembe is jut az az eset, amikor EGYEDÜL mentem el egy kis vakációra. A bikini felsőm valami különös oknál fogva eltűnt, szóval csak felkaptam magamra egy fehér pólót, és azzal vonultam ki arra a strandra. Egyedül. Volt egy nagyon szép napom, amikor kicsit kipihenhettem az arrancar léttel járó fáradalmakat. Azt is egyedül tettem. Sosem vennék részt efféle fotózásokon, és kétségtelen, hogy nem adtam engedélyt arra, hogy a képem megjelenjen egy ilyen gusztustalan újságban.*
- Én nem vagyok egy útszéli és könnyűvérű kis fruska, aki megengedi, hogy róla ilyen képeket készítsenek! - *ordítom, elég hangosan. Amúgy is arról vagyok híres, hogy hamar felhúzom magam, de ez most kiverte a biztosítékot.*
- Ha megtudom, hogy kinek a műve ez, a következő címlapot a fotós belei fogják díszíteni! - *söprök félre mindenkit, aki közém és a kép közé áll. Talán egy-két hollow el is taknyol emiatt, de nagyon nem érdekel, ha bibis lesz a térdük. A büszkeségem fontosabb.
Gyorsan elolvasom a címlapot, ami egy nem túl megtisztelő szalagcímmel hirdet, aztán morogva tépem le a falról ezt a borzalmat. Ekkor ér fel a csonti, a nyakában valami mini-hollow fickándozik, egy szemeteslapátot tartva a farkával. Látom rajta, hogy szólna, hogy mit csinálok, de jelenleg nincs olyan helyzetben, hogy kötekedjen velem. Egyedül én vagyok az, aki most panaszkodhat. Megtudom, hogy kinek a műve ez a fénykép… és a cikk… aztán kitekerem a nyakát.*
- Azt ott tüntessétek el. - *szólok a személyzetnek, s bökök a teára és az üvegszilánkokra.*
- Azután hozzatok fel még két adag kis humuszt és kis teát, és vigyétek az emeletre. Remélem, ott nem fog a saját képem vigyorogni rám. - *szólok, olyan vörös fejjel, mint még soha. Legutóbb akkor voltam ilyen dühös, amikor azzal a patkánnyal harcoltam. El bírnék viselni egy Goodbye Suke felsőt. Éjjel-nappal azt hordanám. Hehe.
Ezután még gyorsan körbeszimatolok a cikkek között; másikat szerencsére nem találok ebből, ám fő az óvatosság. A fejem még mindig élénk piros, azonban azt hiszem, a többi hollow most érzi, hogy jobb, ha nem szólnak hozzám és lapítanak az asztaluknál. Valóban, alig van olyan, aki a szemembe mer nézni. Patetikus fickók….*
- Indulás az emeletre. Ellenőriznem kell valamit. - *támaszkodok rá Cephre és Renére a karjaimmal, az egyik kezemben még mindig a letépett és összegyűrt címlapot fogva. Majd odafönt áttanulmányozom, hogy mit is tudnak rólam. Meg hogy milyen jogon kerültem be ebben a szennylapba.
Ellentmondást nem tűrően nézek utoljára a másik két arrancar szemébe, s Renének valami olyasmit is morgok az orrom alatt, hogy „összeesküdtek ellenem”. Nem akarom, hogy egy olcsó szajhaként könyveljen el. Pont, hogy nem vagyok az, és megvetem mindet. >_> A tekintetemből még mindig sugárzik az a hatalmas düh és harag, amit a gonosz és aljas elkövető iránt táplálok. Na meg azok se kivételek, akik láthatták a testemet igen alulöltözötten. Nem szokásom mások előtt pucérkodni. -.-
Elsőként ballagok fel az emeletre; lehet, jobban teszem, ha ezentúl igénybe veszem a bár eme különleges szolgáltatását. Nincs kedvem olyanok közt folytatni az evést, akik túl sokat láttak belőlem. Még René szemébe is alig merek belenézni emiatt; még sem könnyű ezt megemészteni.
A szokásos asztalokat itt kanapék és fotelek váltják fel. Kétség kívül kényelmesebbek a fa székeknél. Egyenlőre viszont csak leteszem az asztalra a már megkezdett hummuszomat és a teámat. Első dolgom, hogy a VIP hely minden szegletét átkutassam a saját képeim után. Mint valami pszichopata, nézem végig a falakat, ám amit keresek, azt egy kosárban találom, ahol különböző újságok vannak bedobálva.
Kiveszem az összes magazint, és azokat is az asztalhoz pakolom. Helyet foglalok a kanapén, majd első dolgom, hogy azt a bizonyos férfimagazint vegyem a kezembe. Vörös fejjel lapozom fel a megfelelő oldalt, és igyekszem úgy elolvasni azt, hogy a másik kettő semmit se láthasson a képekből. Ugyanis több is van, nem kis megrökönyödésemre. Az információk rólam pedig szerencsére elég tévesek; néhol valami „tsunedere” jelzővel illetnek, de életemben először hallom ezt a szót, és fogalmam sincs, hogy mit jelent.*
- Mi az a… tsunedere? - *kérdezem meg a másik kettőt vörös fejjel. Remélem, semmi durvát nem jelent. Ki tudja, hogy a férfiak milyen fogalmakat használnak. Arról meg is feledkezek, hogy nekem most el kéne azon csodálkoznom, hogy Ceph és René ismerik egymást. Mindegy végül is… meghívtam már mindkettőt egy-egy menüre, és igazán szép gesztus lenne mindkettőtől, ha elfogadnák. Vagyis mindketten megennék a humuszt. Még ha ez a René olyan híres és jó szakács is.*

*Teljesen megsemmisülten ácsorog az asztal előtt, maga elé bámulva. El sem jut tudatáig Slarin hangja vagy az étterem háttérzaja - márványszoborrá merevedve cövekel továbbra is, mert hát nem a legkönnyebb feldolgoznia René-sama viszontlátását... Hány éve is volt már? Legalább száz lehet, ha jól saccolja... És igen, azzal etették azóta, hogy meghalt... Baleset vagy öngyilkosság, hát persze... Ismeri az ilyet. Nem tudja már, kiről olvasott hasonlót (még talán emberi életében); az illető öngyilkos lett valami elmegyógyintézetben - fejbe lőtte magát a saját fegyverével három méterről. Na, ehhez hasonlót képzelt el leginkább a René-samáról szóló hírekkel kapcsolatban is. Az azonban, hogy legvalószínűtlenebb reményei még valaha is valóra fognak válni, annyira lehetetlennek tűnik számára, hogy most sem hiszi el... Ha kicsit sikerülne összeszednie magát, valószínűleg rögtön igyekezne megérinteni volt felettesét, hogy meggyőződjön arról, nemcsak napszúrás keltette tünemény-e az alak.
Igen, biztos ez lesz; csak képzelődött - dönti el, mihelyst idáig elér gondolatmenetében, mely a kívülállók számára annyiban nyilvánul meg, hogy mintha üveges tekintetébe kezdene lassan visszatérni az élet, - mihelyst ismét Slarin asztalához fordul, el fog tűnni René-sama alakja! Túlságosan felzaklatta annak idején az eltűnése, és minden bizonnyal most jön ki rajta újult erővel ez a stressz...
Nagyot sóhajt, majd az előzőnél valamivel értelmesebb tekintettel pillant exfelettese előző helyére. Teóriája bebizonyosodni látszik, ami módfelett könnyít ezúttal lelkén - az alak, akit nemrég ide vizualizált, már nem ül a széken... Homlokát megtörölve mosolyodik el ismét; ezúttal szórakozottan, melyben azt szándékozik kimutatni, hogyan lehetett annyira balga, hogy hitt egy egyszerű délibábnak. Pedig képességei miatt nem kellene bedőlnie ehhez hasonló illúzióknak... És a pohár is biztosan azért nincs a kezében, mert elfelejtett rendelni lent teát, csak képzelte. Nos, igen - ha az előző percekben nem zárta volna ki teljesen a külvilágot, hallotta volna az üvegtörmelék eltakarításának zaját, ahogy azt is látta volna, hogy René-sama kissé félreérthető arckifejezéssel kerüli ki őt valamiféle plakát szemrevételezésének céljából...
Hagyja magát leültetni a székre, majd lopva körülnéz.*
- Biztos megártott a kinti tűző napfény, pedig már hozzászokhattam volna...
*Szól halkan, ruháját igazgatva. Már azt is elfelejtette, hogy eredetileg mit szeretett volna Slarintól kérdezni... De nem foglalkozik vele - a lényeg, hogy a zavaró tényező nem létezik a bárban. Vagyis nem zavaró, hanem felkavaró... Hiszen azt hitte, száz év alatt sikerült feldolgoznia mélyen tisztelt espadája eltűnését, de tévednie kellett. Maga sem tudná megmondani, miket gondol René-samáról most. Hihetetlen, mennyire nem képes még mindig elengedni emlékeit...
Megköszörüli torkát mintegy elterelő hadműveletként, hátha nem tűnik fel Slarinnak előző elmerengése. Csak most vette észre, mennyire kiszáradt a torka. És a nagy mozgolódás is feltűnik neki a háttérből...*
- Mi történik ott?
*Néz hátra válla fölött kicsit félve, mert megint hallja a jól ismert hangot. Fene ebbe az átkozott napszúrásba... Aztán, miután ismét meglátja a gyanús körülmények közt eltűnt espadát, kezd lassan rájönni arra, hogy akármennyire is szeretné lelkivilágát ezzel nyugtatni, nemcsak képzeletének szüleménye az orra előtt álló és valamilyen képet elmélyülten tanulmányozó René-sama... Most már valamivel felkészültebb, ezért csak röpke néhány perc telik arra, hogy összeszedje magát, majd érdeklődve a csoportosuláshoz slattyog.*
- De hisz ez...!
*Hápog fülig vörösödve, ahogy szembesül a ledér öltözetű Slarint ábrázoló fényképekkel, és tekintetét elkapja a falról.*
- Biztos csak megszerkesztették...
*Kel Slarin védelmére pironkodva és tarkóját dörzsölgetve. Nem tudja mire vélni a fotókat, hiszen a legkevésbé róla gondolt volna ilyen alantas magazinban való szereplést... Nagyot csalódna benne, ha kiderülne, hogy igaz az egész, és nemcsak valami szánalmas lesifotós műve az egész, aki még a nevét se meri felvállalni. Egy újabb csalódást pedig nem szeretne, elég volt a száz évvel ezelőtti is...*
- Hát igen, René-sama... Mindenki azt mondta, hogy meghaltál és elárultad társaidat...
*Válaszol szemlesütve, hangjában érezhető szemrehányással és durcássággal. Nem mondja ki, de nagyon szeretne magyarázatokat hallani, miért is kellett itthagynia a másiknak Las Nochest, nem értesítve őt... Vagy talán azt gondolta róla, hogy képes lenne elkotyogni felettesének hollétét? Mindenesetre a szavai mögött bujkáló célzások hátha ráveszik arra a másikat, hogy meséljen egy kicsit.*
- Ööö, rendben.
*Pillant Slarinra, amikor a lány rátámaszkodik, és tétován elindul a VIP részleg felé. Elég kedvelt mozdulata lehet ez, hiszen nem az első eset, hogy így tesz a másik arrancar...*
- De ide csak espadák jöhetnek fel...
*Jegyzi meg elgondolkodva, miközben megmássza a lépcsőt. Ezek szerint igazak voltak a szóbeszédek... Bár azt is kinézné ismerőséből, hogy enélkül is simán használná az espadák számára fenntartott részt. Miután felértek, helyet foglal annál az asztalnál, ahova Slarin tette ételét, majd még mindig megbűvölten les időnként René felé, mintha azt várná, bármelyik másodpercben ismét köddé válhat az árulónak titulált espada.*

"Várakozásaimnak" megfelelően a paparazzó céltáblájává vált hölgyemény hamarosan a bárra szabadította éktelen haragját, amint szavaim hatására, szemügyre véve a magazinból kitépett lapot, magára ismert. Számomra is kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy forrongó dühe nem csak egy gyenge elterelési hadművelet, hanem valóban nem volt tudatában annak, hogy éppen egy gátlástalan fotós használja ki a pillanat adta lehetőségeket.
Nem akarom megjátszani az álszentet, hiszen nem sokkal ezelőttig még egy csapodár cafka is tökéletes szórakozást biztosított volna számomra; de egy olyan féreggel szemben, aki bemocskolja egy tiszta nő gyémántként ragyogó, szeplőtlen erkölcsét, létezésem során csak mély undorral és megvetéssel tudtam viseltetni. Hányinger kergülget, ha csak arra gondolok, hogy miközben ez a szegény, ártatlan fiatal lány a csodálatos természettel harmóniára kelve élvezte a ragyogó napsütést a türkiz szikrákat vető tenger mellett, egy alávaló, hitvány, alantas csúszómászó arra folyamodott, hogy egy romlatlan hajadon fedetlen testét megörökítse haszonszerzési célokból. Bűzös mételyből felszabaduló, kelések borította férgek ezek a magukat férfiaknak nevező gazemberek, kik megbocsájthatatlan bűnükkel szégyenfoltjai saját nemüknek, kik miatt manapság egyre inkább utópisztikus képzelgésnek hat az illedelmes úriemberek puszta léte. Akik miatt rám is egyre úgy tekintenek, mint egy kihalóban lévő fajra, vagy pedig mint egy identitászavaros selyemfiúra, bár merem állítani, hogy modorom több férfiasságot takar, mint ami fellelhető az összes semmirekellő akasztófáravalóban együttvéve. Ezért is tartom lovagi kötelességemnek továbbadni ezt az értékes örökséget, hogy a világ minden leánya és asszonya olyan bánásmódban részesülhessen, ami a szebbik nem elvitathatatlan joga. Sokan menthetetlen szoknyapecérnek tartottak világ életemben, pedig én csak önfeláldozó és áldott küldetésem teljesítettem, mikor az oly kiismerhetetlenül varázslatos női lélek mélybe ható elemzésének szenteltem életem. Nincs is csodálatosabb annál, mikor az ember a puszta tekintetével bíbor pírt csalhat egy romlatlan szűz arcára, vagy mikor egy, a férfi nemben végsőkig csalódott szépség életébe csempészheti vissza a kéjes örömök mágikus csodáját. Minden nőt legalább olyannyira kell szeretni, hogy önön magát is szerethesse, és én testestül-lelkestül övék voltam, a kiégett örömlánytól kezdve a boldogtalan férjes asszonyig. Mi Vida mégis más. Hozzá nem csak tiszta érzelmek fűznek, ő az, aki létezésével arra ösztönöz, hogy jobb legyek, mint amilyen valaha lehettem volna. Ő nem csak egy cél az életemben, ő maga az élet. Hosszú órákig próbálhatnám elemezni misztikumát, de az örökkévalóság se volna elegendő, hogy megértsem.
Ez a fiatal arrancar viszont számomra eddig ismeretlen emóciókat ébresztett bennem, vitathatatlan nőiessége ellenére mégsem ezt az oldalát láttam meg benne, hanem a segítségért kiáltó, magányos kislányét, aki védelmezésre szorul. A szebbik nem iránt oly annyira elfogult szívem rögtön lángra is lobbant az új érzés keltette eufórikus állapot hatására, bár mivel még nem teljesen tudtam mire vélni a dolgot, Cephalusra próbáltam irányítani minden idegszálam.
- Valóban? - Néztem őszinte részvéttel egykori fracciónomra, mikor tudomásomra adta, hogy száz évvel ezelőtt halálhíremmel próbáltak elfogadható magyarázatot adni eltűnésemre. Tudtam, hogy jelentős szerepet játszottam alárendeltem életében, így mély szánakozással gondoltam az annak idején minden bizonnyal megtört segítőmre. - Sajnálom, hogy ilyen alantas hazugságot kellett igaznak vélned hosszú évek során... Ám nem tudom, hogy ez e a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy válaszoljak arra a rengetek kérdésre, amit magyarázatra áhítozó tekinteted sugall. Őszintén remélem, hogy lesz még alkalmunk egy komolyabb beszélgetésre. - Néztem mélyen a velem szemközt álló férfi mélyvörös íriszébe. Reméltem, hogy egyenlőre beéri ennyivel, annak ellenére, hogy őt ismerve elő kell készülnöm egy részletes magyarázattal.
Egy kedves mosollyal konstatáltam az időközben lassan nyugodni látszó hölgyemény visszatértét. Láttam rajta a mély zavartságot, így próbáltam a történtekre semmisként tekinteni a vele való interakció során, a világért sem állt szándékomban megerősíteni szégyenérzetét, így egy megértő pillantást követve némán követtem őt a kiváltságos rétegeknek fenntartott, elkülönített helyiségbe.
Az emeletre érve kellemes meglepetés lett rajtam úrrá a nagyságrendekkel ízlésesebb bútorzatot pásztázva, miután helyet foglaltam annál az asztalnál, ahova az espada az ételét helyezte. Ha jól értelmeztem pár perccel korábban, hamarosan nekem is farkasszemet kell majd néznem egy adaggal, amit balgaság lenne visszautasítani a magazinokba feledkező kisasszony lelki állapotát figyelembe véve. Cephalus ugyan tisztában van különös étkezési szokásaimmal, de nem akartam megkockáztatni a leányzó dühének fokozását, így nagy erőkkel láttam neki egy mentő ötlet kieszelésének.
Hamarosan a kérdéses veszélyfaktort is meghozták, így időhúzás céljából a pincért leküldtem villáért, amivel aztán hosszú percekig piszkáltam kifelé a pitába pakolt uborkát. Úgy tűnt, ennyivel talán meg is úszom, tekintve, hogy a hölgyeménynek éppen halaszthatatlan dolga akadt az újságok átfésülésével, mikor pedig alkalmanként rám pillantott, meggyőző arckifejezéssel emeltem számhoz egy-egy, az evőeszközömre tűzött zöldséget. Egy újabb ilyen alkalommal a lány egy kérdést is intézett felém, amin nehezemre esett nem egy jóízűt kuncogni, tekintve, hogy a jelző mesterien illik az espada személyiségéhez.
- Tsunedere? - raktam le a villát az asztalra, miközben kezemmel igyekeztem eltakarni vigyorra görbülő számat. - Leginkább olyan hölgyekre használatos kifejezés, akik belső érzelmei éles differenciában állnak a külvilág felé mutatott cselekedeteivel. Értem ezalatt, hogy feltűnően elutasítóan viselkednek az általuk kedvelt személyekkel szemben, szöges ellentétben a valódi érzelmeik által logikusnak gondolt viselkedésformával. - Mondandóm végére érve egy kocka uborkát roppantottam ketté fogaimmal a kellő hatás elérése érdekében, majd a kanapén kényelmesen hátradőlve emeltem tekintetem Cephalusra.
Száz év hosszú idő, és őszintén érdekelt, mi történhetett ez alatt kedves barátommal, bár dacos arckifejezéséből ítélve nem lehetett különösen mesélős kedvében, azért még is szerencsét próbáltam, hátha nem veszi gúnyolódásnak szavaimat.
- Minden bizonnyal haragszol rám, mégis, kérlek mesélj, mi ért az elmúlt száz év alatt. Tudom, hogy lehetetlenségszámba megy épkézláb gondolatokat összeszedni ennyi idő távlatában, mégis arra kérlek, hogy szólj valamit....
Valamiért úgy éreztem, hogy ha nem noszogatom az arrancart, képes volna dacból szótlanul gubbasztani még hosszú órákon keresztül, esetleg rám csak félpillantásokat vetve csevegne a zsörtölődő leányzóval, amit őszintén szólva igazán rossz néven vennék. Persze teljes joggal érez így irányomba, hiszen valóban szó nélkül hagytam őt magára, mikor tudom, hogy nem érdemelte meg, hogy erre legyen kárhoztatva. Csak ő döntheti el, hogy érdemes vagyok-e a bocsánatára, és ennek a döntésnek a meghozatalában kicsit sem kívánom befolyásolni, ám hamis érdektelenséggel sem kívánom megtéveszteni.

*Nem vagyok egy nyávogós kis liba, de most kifejezetten jól esne az IQ hiánnyal rendelkező csitrik szintjére süllyedve nyafogni egy sort. Bárki is volt az a tökkelütött, aki elkészítette azokat a fotókat rólam, nem ússza meg élve. Ahogy az sem, aki ezeket egy címlappá varázsolta, s képes volt terjeszteni Hueco Mundoban. Nem tartom magam olyan jó csajnak, hogy efféle magazinokba kerüljek; jó, elég nagy keblekkel áldott meg az atyaúristen, és semmit se változtatnék meg a külsőmön. De még se tudom magam a tipikus címlaplányokhoz hasonlítani. Mert én nem vagyok olyan. Mások az erkölcseim, én más világban élek. Na meg ennek a rólam készült cikknek egy valamiben igaza van: „tomboy” vagyok, és én ezt büszkén vállalom. Nekem nincs problémám azzal, hogy egy kicsit talán fiúsabb vagyok egy „’igazi nőhöz” képest. Így érzem magam jól a bőrömben. Kifejezetten feszélyezve érezném magam, ha szoknyának nevezett rongyokban kéne flangálnom, és kerülöm a rózsaszínre hajazó árnyalatok mindenféle formáját. Szóval nem vagyok olyan nő, akit olyan lazán rá lehetne venni arra, hogy efféle magazinokban vállaljon szereplést. Sőt, sehogy sem lehet. Mert nem az én világom. És nekem más a morális értékrendem, más erkölcsi szabályok szerint élem kicsi életem.
Azt ajánlom minden kedves olvasónak, hogy véssék szépen a fejükbe, hogy egy szót nem akarok erről hallani. Ha valaki azzal merészel rágalmazni, miszerint én igenis engedélyt adtam a fotók elkészülésének, akkor azt keresztbe nyelem le. De mindegy, már nem is fontos. Az újságot nagyjából átlapoztam, amiben rólam cikkeznek.
Az újdonsült ismerős felettébb kényes fajzat, ám nem vagyok olyan állapotban, hogy ezen agonizáljak. Akkor sem értem, minek kényeskedni, ezt a kaját kézzel is meg lehet enni, de ha neki csak így felel meg, akkor ez van. Remélem, a pezsgővel azért megbirkózik, és nem változik kis nyuszivá, aki az első kortytól fejre áll. Ha már itt van Ceph, akkor legalább van kivel megünnepelnem espadává válásom. S az elcsípett mondatfoszlányokból ítélve most egy nagy újralátásnak is vagyok tanúja. Már kezd érdekelni, hogy ki is ez a René, és honnan ismerhetem, de még mindig nem jut eszembe semmi értelmes.
René nehezen tudja elfojtani magában a kuncogási ingert. Normális esetben most olyan csúnyán néznék rá, mint anyós a vejére, de ezek után annak is örülök, hogy egyáltalán a szemébe merek nézni.
Tsunedere. Ez az a szó, amit ki akarok irtani a szótárakból. Pláne így, hogy ismerem a jelentését. A tomboy jelzőnek még igazat adok, de én igenis kimutatom az érzelmeimet! Ha valami tetszik, akkor elmondom a véleményem, és ha valami nem tetszik, akkor gyilkolok. Tiszta, nem? Engem ne merészeljenek holmi kétszínű szukákhoz hasonlítani… ><
Az arcszínem látványosan változik pirosból fehérre, majd ismét pirosba. Ez egy olyan dolog, ami felett nincs kontrollom, nem tudom irányítani, s sokszor még csak észre se veszem ezt a változást.
Aztán hirtelen villan belém a felismerés. Mikor változtam én egy ilyen kis nyafkává? Én képes vagyok szembenézni a saját hibáimmal, ez pedig egyértelműen nem rajtam múlott. Egy kis összeesküvés ellenem, nagy ügy… túléltem már ennél nagyobb megaláztatásokat is. És mit tettem ilyenkor? Nem menekültem el a szobámba kuporogni egy sort, hanem emelt fővel róttam továbbra is a folyosókat. Majd elfelejtik egyszer; nem hiszem, hogy bárki merné felemlegetni.
Kitépem hát azt a néhány lapot, és összegyűröm őket. A zsebemben jó helyen lesznek; cseppet sem érdekel, hogy a pincér mennyire tudja összehúzni nem létező szemöldökét. Ám a pezsgő – elég drága volt, úgyhogy ajánlom, hogy Ceph és René is igyanak belőle; csak így, kitisztult fejjel veszem észre, hogy milyen keveset evett belőle az új srác – hamarosan az asztalon landol, ahogy három pohár is. Remélem, senkinek sincs kifogása ellene.*
- Ahem, ahem… - *köszörülöm meg a torkomat, s fordulok a másik kettő felé.*
- Nem nagyon figyeltem a beszélgetésetekre, de annyit megértettem, hogy újratalálkozásról van szó. Na meg, Aizen-sama előléptetett, és nem minden nap lesz az arrancarból espada. - *kacsintok egyet Cephre, a maradék önsajnálatomat is kiirtva magamból. Aztán a kezembe veszem az üveget, és néhány mozdulattal kibontom azt. Hiába, azért meglátszik rajtam, hogy rutinos vagyok a pezsgőnyitogatásban.
Fél perc múlva mindenki egy pohár pezsgőt tart a kezében. Ha valaki nem kér, akkor is a kezébe nyomom. Mert én most pezsgőzni akarok, és kész. Ünnepelünk, vagy mi a fene.*
- Hát akkor… Az újratalálkozásotokra. És persze az egy jegyű számokra. - *vigyorodok el, hogy aztán koccintsak mindkettejükkel. Szerintem Ceph fülébe is eljutottak a pletykák. Nem kívánok felvágni vele, de ennyi jár azért, nem? Tökéletes ürügy egy pezsgő felbontására.*
- Egyébként meg… Honnan ismeritek egymást? Csak mert kicsit meglepődtem azon, hogy így alakultak a dolgok. - *kérdezem cseverésző hangon, miközben észrevétlenül kibújok a cipőmből, hogy aztán kényelmes törökülésben helyezkedhessek el. Csak nem szól senki emiatt… lazábban kell venni a dolgokat.
Az egyik kezemben a pezsgőt fogom, a másikkal pedig az ölembe húzott magazinokat kezdem lapozgatni. Hallgatom, amit mesélnek, és ha az igazságot hallom meg, valószínűleg sikerül ledöbbennem. Mégis, a legnagyobb döbbenetet az okozza, amikor meglátom Cephalust az egyik CERO girl magazin címlapján… Valamint arra is rájövök, hogy honnan is olyan ismerős René arca és neve. Hiszen egy másik számban ő az, akiről egy kicsit provokatív, de igen jól sikerült kép díszíti a címlapot. Na persze ebbe nem pirulok bele. Azért ártatlan szűzlánynak senki se nézzen csak azért, mert nem vagyok playboy nyuszi.*
- Ceph, látom, te se úsztad meg a címlap szereplést. - *nyújtom oda a lapot, s persze René is megkapja a magáét. Sokkal inkább érdekel, hogy mit értenek Zilbi hódítása alatt. Nem szoktam venni ezt a magazint, de mégis csak Slagi van benne… talán érdemes elolvasnom, miket is írnak róla a lapban. Igazán kíváncsi vagyok, mennyire sikerül nyálas cikket összehozni róla. Ezek a kiscsajok, akik az újságot készítik, csak a külsőségekre utaznak. Nem csoda, hogy alig fogy.*

*Tartja előző pozícióját a fotelben, annyi különbséggel, hogy ezúttal keresztbe fonja karjait és igyekszik rendkívül sértődött arcot vágni, hogy egyértelműen észrevegye René-sama, mennyire rosszul érintette a száz évvel ezelőtti eset. Pedig azt hitte, hogy legalább neki szólt volna ilyenkor! Úgy érzi, nem bízott meg eléggé benne felettese annak ellenére, hogy mindig igyekezett úgy viselkedni, amivel kifejezi, mennyire ragaszkodik hozzá, és semmi pénzért nem lett volna hajlandó ártani neki a legkisebb módon sem. Bár jelen lelkiállapotában egyre inkább afelé hajlik, hogy nem érdemelte meg tiszteletét... Mert hát most sem kap egyenes választ, hanem csak köntörfalazást. Pedig a privaron espada szavaiból egyértelműen kitűnik, hogy jól tudja, miről szeretné hallani az igazságot, mégsem hajlandó könnyíteni vele Ceph lelkén.*
- Csak egy kérdésem volt, és azt is megkerülted - mint mindig, amikor nem akartál valamit az orromra kötni, mert biztos túl naivnak és tudatlannak néztél, pedig nem vagyok az...
*Emeli fel tőle szokatlan módon hangját, miután sikeresen belelovallta magát a "René-sama biztos felelőtlennek, megbízhatatlannak gondol"-teóriába. Látszik rajta, hogy legszívesebben folytatná még mondókáját, de mintha hirtelen elszállna a vörös köd szeme elől, zavartan elcsendesedik, tekintetével precízen kerülve a másik két szempárt. Ezúttal gondolatban már saját magát szidja, hogy lehetett ilyen goromba az előbb... Bele is vörösödik ismét, és egyik hosszabb tincsét kezdi el igazgatni. Már neki is irritáló, hogy egy ilyen apróságon felcsattant - pedig türelmesnek tartja magát, mégis...*
- Egyedül azt szeretném tudni, miért kellett itthagynod Las Nochest olyan hirtelen...
*...és miért hagytál itt teljesen egyedül - tenné hozzá legszívesebben, miután visszanyerte kontrollját. Bár az elég egyértelmű utalás lehet a mondat befejezésére, hogy ismét elpirul, és a lábfeje előtti padlót kezdi el bámulni elmélyülten. Csak a szemébe ne kelljen néznie volt felettesének... Kis ideig így mered orra elé, majd úgy dönt, jobb minél hamarabb szembesülnie az esetleges következményekkel és méltósággal viseli azokat. Mondjuk előző felháborodásával amúgy sem maradt túl sok a méltóságából...
Észre sem veszi, hogy időközben már a rendelt ételt is kihozták. Meglepetten konstatálja hát a pita megjelenését az asztalon, majd óvatosan felveszi, és gyanakodva beleszagol. Nem azért, mintha méregtől tartana - pusztán csak életében nem látott még ilyen táplálékot, ráadásul nem is szokott sokat enni. Érdeklődve méri végig a zöldségdarabkákat és tésztát, majd beleharap - legalább addig sem kell megszólalnia újra, amíg ezzel foglalatoskodik...
A tsunedere jelzőről való társalgásba nem folyik bele inkább, csak fél füllel hallgatja, mialatt igyekszik fenntartani a látszatot, hogy a hummusz által szolgáltatott új impressziókon kívül nem érdekli más jelenleg. A szó magyarázatát meghallva kicsit elmosolyodik és alig láthatóan bólint - mennyire igaz ez a leírás Slarinra! Mindenesetre még mindig nem szólal meg; túl veszélyesnek tartja azt, hogy feltűnőbben helyeseljen.*
- Megvoltam eddig is... Igazság szerint nem vettem részt az itteni dolgokban, szóval nem tudok sokat mesélni.
*Válaszol unottan, és tekintetével megpróbálja szuggerálni René-samát, hogy adjon már végre neki is magyarázatot. Hiszen annyira szeretné hallani, mi történt vele - hiába akar közönyösen viselkedni. Száz év hosszú idő, és akármennyire szeretne még legalább egy kicsit haragot tartani, nem képes rá... Legszívesebben a nyakába ugrana a másiknak...*
- Akkor igazak voltak a szóbeszédek! Gratulálok, Slarin!
*Derül fel tekintete, ahogy hallja a megerősítést az újdonsült espada részéről. Örül a másik sikerének, bár saját maga sosem értette, mi lehet olyan jó abban, ha a tíz legerősebb közé tartozik az arrancar. Kicsit meglepődik ugyan, amikor a poharat a kezébe nyomják, de tűri, elvégre nem mindennap van ilyen alkalom... És ezt pedig meg kell ünnepelniük, aminek keretében még ő is elfogadja az italt.*
- Száz éve René-sama fracciónja voltam.
*Válaszol a kérdést hallva meglepetten, és majdnem megáll kezében a pezsgőspohár, amit koccintásra emelt - nem várta, hogy pont most fog érdeklődni ismeretségük felől Slarin...
Aztán kis híján ismét majdnem kiejti kezéből a poharat, a lánymagazin címlapjával találkozva, bár szerencsére ezúttal még időben észbe kap, és megakadályozza a balesetet.*
- Címlap? Szereplés?
*Motyogja teljesen ledöbbenve, és kezébe veszi a lapot. A szalagcímet elolvasva aztán kisebb szívrohamot készül kapni, majd gyorsan fellapozza a róla szóló cikket és átfutja azt.*
- De én... nem is tudtam, hogy újságba lesz... Azt hittem, csak beszélgetni szeretne az a kedves lány...
*Szontyolodik el, és amennyiben hallószervei is utalnának resurrecciónjára, minden bizonnyal szomorúan lekonyolnának fülei. Hát már senkiben sem lehet bízni? Az fel sem tűnik neki, hogy néhány perccel ezelőtti felszólalását, miszerint ő nem naiv, ezzel a zavart félmondattal úgy semmissé tette, ahogy az a nagykönyvben meg van írva...*

Miután annyi hosszú év után sikerült végre magamtól megválnom úgy-ahogy a maszkomtól, úgy döntöttem, hogy csatlakozom Aizenhez, és Las Nochesbe költözök, mert nem volt biztonságos már kint a sivár vidékeken egyedül. El lustálkodtam volna egész nap egy fa tetején, vagy egy barlangban, ám rendes, 'humánusabb" körülményekre vágytam most, hogy arrancar lettem, ezért is döntöttem a csatlakozás mellett. Nem Aizen miatt, nem a hatalom miatt, csak úgy magam miatt. Aizen és "társai", vagy akárkik is voltak azok, befogadtak, így már magam is a Las Nochesi arrancarok közé tartoztam. Valami főnököt is kaptam, akit Slarinnak hívtak, így én lettem az Ő új fracciónja. Első feladatként azt kaptam, hogy keressem meg Őt, és mutatkozzak be neki, hogy ezentúl az Ő fracciónja leszek. Jobban örültem volna előbb egy kényelmes szobának, egy pohár hideg tejnek, meg némi sült halnak, vagy csak úgy simán nyers halnak, de nem akartam feleselni.
Így hát ezzel a paranccsal léptem ki a nagy teremből. Miután becsuktam az ajtót, sóhajtottam egy nagyot, majd kezeimet a tarkómra kulcsolva unott arccal, lassan elindultam az espada keresésére. Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet ez a Slarin, meg hogy nő vagy férfi e egyeltalán. Ezeket az információkat nem közölték velem, így magamnak kellett utána járnom. A mellettem elhaladó többi arrancar jól megnézet magának, nyilván mert még nem láttak errefelé. Sok kedvem nem volt beszélgetni, túl lusta voltam hozzá, így unott arckifejezéssel mentem el mellettük. Ha valaki szeretett volna valamit, úgyis szól. Fogalmam sem volt, hogy merre keressem Slarint, épp ezért úgy gondoltam, hogy ha már mindenképp tennem kell valamit, akkor azon minél gyorsabban túl kell lennem. Így hát kiszemeltem magamnak egy magas, morcos képű arrancart és megszólítottam. Sosem voltam túl jó az emberrekkel való kommunikációban, és ez kihatott most is.
- Elnézést. Nem tudod véletlenül, hogy merre találom Slarint? - kérdeztem tőle.
- Nem. Ha tudnám se mondanám meg. Mit akarsz tőle? - vágta rá a másik.
- Öö, a fracciónja vagyok, és be kell jelentkeznem hozzá. - mondtam unott hangon.
- Nem rég láttam. A hummusz bárba tartott. Ott meg találod.
Megköszöntem az infot és indultam tovább.
- Várj csak, mi az a humm... - fordultam vissza, de a srác már eltűnt valahova. Hummusz? Mi lehet az? Valami ital? Vagy étel? Mindegy, legalább már tudtam, hogy merre találom Slarint. Újult erővel, ám változatlanul lassan haladtam tovább a bár fele. Jó fél órás fel alá mászkálás után végre rátaláltam a helyre. Bementem, majd körülnéztem. Elég ízléstelen módon mindenhol Aizen képe díszelgett, ahol meg nem, ott ki volt tapétázva újságokkal a fal. A személyzet meg a vendégek nem sok figyelmet tulajdonítottak nekem, meg én se nekik. Odamentem az egyik hollowhoz, majd megkérdeztem, hogy hol találom Slarint.
- Oda te nem mehetsz fel. Az a hely az elitnek van fenntartva. - magyarázta a hollow.
- Én csak Slarint keresem. A fracciónja vagyok. - magyaráztam a hollownak, de kezdtem unni a dolgot. Még itt sem vagyok LN-ben, máris mindenki elküld melegebb éghajlatra. Nem mintha nem lenne elég meleg itt. -.-
KÜlönös módon a hollow hangneme rögtön megváltozott, mihelyst szóba jött az espada neve. Egyből elkezdett magyarázni, hogy nem akarta, és nyugodtan menjek csak fel hozzá. Lustán legyintettem egyet, ezzel is letudva a dolgot, majd felmentem a lépcsőn. Pár pillanat múlva meg is érkeztem a VIP helyre, ami jóval kényelmesebbnek látszott, mint a másik szint. Mindenhol kanapék. Puha kanapék, ahol jókat lehet aludni. *.* Körülnéztem a teremben, majd tekintetem megállt az egyik asztalnál, ahol hárman voltak. Egy nő, meg 2 férfi ült. Gondoltam, próbaként megpróbálom, max kidobnak, mint macskát...amivel teljes mértékben nem értettem egyet, mert a macskákat csak ne dobálják sehova. >.>
Odaaraszoltam az asztalukhoz, majd elég bátortalan hangon megszólítottam a hármast.
- Elnézést. Raúl Suspicaz de Auera vagyok, 14. arrancar. Slarint keresem. Nem tudják merre van? Én vagyok az új fracciónja, és Aizen küldött ide, hogy bemutatkozzak neki. - kérdeztem nagyokat passogatva, mert már aludtam volna egy jót.

Keresztbe tett lábamon könyökölve igyekeztem méltóságos pozíciónak álcázni vigyorra göbülő szám takargatását, így játszva tovább a kegyetlen és önző árulót Cephalus drámájában, hiszen ha már ilyen körültekintően véghezvitte a szereposztás, nem okozhattam neki csalódást. Ennek megfelelően folytatódott is tovább a szín, mígnem elérkeztünk a cselekmény kibontakozásáig, ami olyannyira jól sikerült, hogy újfent valóban kezdtem magam rosszul érezni Cephalus miatt, ámbár tudtam, hogy ha százszor is kéne újraélnem Las Nochesből való távozásomat, százegyedszerre is ugyan így tenném.
Nagyon szép és erkölcsös gondolatok kavaroghatnak egykori fracciónom fejében a bajtársiasságról és a hűségről, csak azt felejti el beleszőni valószínűleg a hipotéziseibe, hogy nincs jogom úgy bánni vele, mintha a tulajdonom volna akkor sem, ha ő nem is érezné így. Nem volt jogom kész döntés elé állítani, bár őszintén szólva az is hagy maga után kivetnivalót, hogy az esetleges választáshoz nem adtam neki lehetőséget.
- Ha tudattalannak tartottalak volna, gondolod, hogy megosztom veled a gondolataimat? Élveztem a társaságod, hiszen azon kevesek közé tartoztál, akit egyenrangú félnek tudtam tekinteni egy beszélgetés során... Viszont valóban naiv vagy, de ezt kérlek ne vedd sértésnek. Ha nem lennének naiv emberek a földön, ez a világ végtelenül komor és boldogtalan lenne... Bár én is naiv lehetnék..-
Cephalus ingerült szavai csak alátámasztották száz évvel ezelőtti döntésem, mikor nem tártam fel előtte a terveimet. Nem tartom valószínűnek, hogy az akkori Cephalus hatalmas szívét félretéve, kizárólag racionális érvek alapján mérlegelni tudta volna a problémát, a végén egy helyes következtetésre jutva. Vagy csupán félek bízni benne?
És végül jött a várva várt kérdés, mely már minden bizonnyal túl rég óta nyomja régi barátom szívét. Gyűlöltem magam, de nem mondhattam semmit, egy ilyen volumenű konfliktust nem egy lepukkant étkezdében kívántam megvitatni többed magunkkal, így egy afféle apai szigorral vegyített jelentőségteljes pillantással igyekeztem a tudtára adni, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely, egy ilyen beszélgetéshez.
Ezt követően Cephalus az ételének vizsgálásába feledkezett, bár tudtam, hogy nem fogom ennyivel megúszni a dolgot, és mindaddig érezhetem szúrós pillantásait, amíg végre nyílt választ nem adok. Erre engedett következtetni kicsivel későbbi, unott és látványosan nemtörődöm válasza, mintha csak azt akarná mondani, hogy "nesze neked, te bájgúnár, na ilyen az, amikor nem olyan választ kapsz, mint amilyet vártál!". Ekkor már nem kívántam palástolni a jelenet keltette tetszésemet, és mintha csak előre lett volna megkomponálva a jelenet, hamarosan egy pohár pezsgőt is tarthattam a kezemben.
A kisasszony köszöntőjére azonban már csak csak egy elegáns műmosolyra futja, hiszen mindig a legváratlanabb pillanatban törnek rám a szentimentális önsajnáló perceim. Néha elgondolkodtat a férfi klimax esetleges tényleges létezése, mert az elmúlt lassan egy évben, mióta Karakura városa az otthonom, egyre gyakrabban jelentkeznek ezek a felettébb bosszantó hangulatingadozások. Talán valami antidepresszánst kellene szednem s ezzel elismerve bekövetkezett vénülésemet, hiszen mégse alhatom át hátralevő életem nagy részét ópium hatása alatt.
És mikor véglegesen átadnám magam a totális önmarcangolásnak, a kislány, mint valami védőangyal, a szemembe nyom egy női magazint, aminek a borítójáról az én egykor sudár alakom és pompás arcélem köszön vissza. Mondjuk ha objektíven szemlélem a dolgokat, és nem hagyom, hogy a pillanatnyi gyengeségem befolyásolja a véleményem, meg kell hogy mondjam, még mindig igen kellemes külsővel bírok.. Mi több! Az időközben megszaporodott apró ráncok csak tovább hangsúlyozzák markáns vonásaimat, még ellenálhatatlanabbá varázsolva amúgy is vonzó kisugárzásomat!
Némán, gyermeteg önteltségtől megrészegülve forgattam a lapot a kezemben ügyet se vetve a körülöttem levőkre. Lopva pillantgattam a pohárról visszatükröződő másomra, hunyorogva hasonlítva össze a kép és a jelenlegi formám közti különbségeket, mikor új lélekenergiára lettem figyelmes. Tettetett mélázással vettem szemügyre a helyiséget, mikor feltűnt az érkező, aki éppen a mi asztalunkhoz igyekezett. Mint utólag kiderült, a kisasszony újdonsült fracciónja törte meg hármasunk idillét kissé zavart bemutatkozásával. Újabban az espada tagjai már bárokban fogadják a frissen kinevezett alkalmazottaikat? Érdekes...

Valamelyik folyosón sétálgattam lassacskán, céltalanul. Illetve a célom megvolt, csak elfelejtettem, hogy merre is van. Az úgy volt, hogy mikor felkeltem a szobámban a reggeli és a tízórai közötti sziesztából, rájöttem, hogy elfogyott a kajám, vagyis nem tudok enni majd. Néhány perces vért izzadós gondolkodás után aztán végre megszületett a tervem, hogy el kéne menni valahova enni, utána meg feltölteni a hűtőm tartalmát, és ezt a lehető leggyorsabban, mert aludni is kell valamikor még a nap folyamán. Nemsokára el is indultam, és kiléptem a folyosóra, ami a szobám előtt volt, majd elindultam valamerre. Az úti cél egyértelmű volt, nem ismertem másfajta kajáldát Las Nochesben, mint a hummusz bárt. Bár a főztjük hagyott maga után némi kívánni valót, most megfelelt, mert igencsak kezdtem éhes lenni.
Kezdődtek a gondot, egyik folyosó után jött a másik, és kezdtem eltévedni, mert annyira még nem ismertem ezt a helyet. Jobbra, balra, megint jobbra, megint balra, és nagyjából tíz perces bolyongás után visszaértem a szobámhoz, és ezzel tudatosult bennem, hogy eltévedtem.
- Ehhh..... - nyögtem fáradtan, majd megint elindultam, hogy kijussak a folyosólabirintusból, ám ezúttal sikerült is néhány perc után. Kizárásos alapon a másik utat választottam mindig, és ennek eredményeként ki is jutottam. Legalább arra emlékeztem, hogy a hummusz bár merre van. Jah, nem a hosszútávú memóriámról voltam híres.
Unott fejjel sétálgattam a melegben, nem szerettem sokat távol lenni a szobámtól. Még jó, hogy a maszkom maradványa a fejemen van, így napszúrást nem fogok kapni, sőt, még kicsit le is lóg, így olyan, mintha baseball sapkám lenne, eltakarja a napot. Haladtam, haladtam, aztán egyszer csak a távolban megjelent a hummusz bár táblája, hogy arra van, meg minden, és megszaporáztam a lépteim, mert már csorgott a nyálam, egy kis halra. Néhány perc múlva odaértem végre, és beléptem a helyiségbe, ami természetesen tele volt, és a sor több méterre kígyózott vissza a pulttól. Egyből lesápadtam ennek láttán, és a szokásos lemondó sóhaj+nemááár kombót elhasználva odaslattyogtam a pult egyik távolabbi részéhez, ahol volt egy üres hely, egy kék hajú arrancarlány mellett. Gondoltam, csak nem bánja, ha leülök mellé, míg arra várok, hogy haladjon a sor, ezért leültem mellé.
- Szia, nem zavarok? - kérdeztem, majd leültem gyorsan, mielőtt mondhatná, hogy igen. Max majd odébbállok akkor, ha nem tetszik a képem neki.
- Milyen sokan vannak ma is! Legalább egy óra, míg sorra kerül az arrancar, pedig már ennék egy kis halat! - mondtam tarkótvakargatva a lánynak, és odasandítottam a közeli sorhoz, hogy hogy halad, de azt kellett látnom, hogy a vendégek csak jönnek, és jönnek, és nem mostanában fogom leadni a rendelésem.

*Kis híján félrenyelem a falatot, amikor Ceph bejelenti, hogy valaha René-sama fracciónja volt. Fracción... S most, hogy jobban belegondolok, rájövök, hogy ez megmagyarázza mindazt, amit René magyarázott a megfelelő vezetői képességekről. Na igen, azt azért álmomban sem gondoltam volna, hogy egy privaron fog úgymond tanácsot adni abban, hogy hogyan is kezeljem az új "rangomat", s az ezzel együtt járó, nem éppen kellemes dolgokat.
Viszont azt meg kell hagynom, a privaron igencsak ért a kínzáshoz. Látom, ahogy Cephalus gyötrődik miatta. Talán egy perc az, amíg bírom nézni; ahogy hallgatom a beszédüket, úgy össze is áll a kép az áruló Renéről, aki hátrahagyja hűséges fracciónját. Ott hagyja, mintha csak egy kutya lenne, akit megunt, s nem vállalja a felelősséget iránta.
Hirtelen hatalmas undor az, melyet táplálni kezdek a privaron iránt. Gusztustalan dolgot művelt. A legszörnyebb dolgot, amit arrancar tehet a másikkal; faképnél hagyni valakit, amikor valószínűleg szüksége lett volna rá. Hirtelen mély sajnálatot, részvétet érzek Cephalus iránt. Nem, nem szoktam érzelegni, mégis van egy olyan késztetésem, hogy megöleljem. És hogy egy hatalmas pofont adjak ennek a volt espadának.
Undorító, hogy egy ilyen kétszínű kis senki az, akinek még van pofája kioktatni arról, hogy mit is kéne tennem espadaként majdan a leendő fracciónjaimmal. Látom rajta, hogy valaha Cephalus felnézett rá; már-már mestereként tekintett rá, akit a világ végére is követett volna. A hűség nem csak holmi flancos és nemes dolog, valóban van értéke. Én szeretem értékelni. Ám ezt a gusztustalan lényt itt mellettem nem értékeli. Nem vállalta a múltban a felelősséget, ezzel pedig egy számomra fontos személy lelkét tiporta össze.
Vajon lesznek olyanok, akik úgy fognak rám tekinteni, mint Cephalus Renére? Félelmetes belegondolni, nekem nem áll szándékomban mások érzéseivel játszadozni. Nem akarok ilyen szörnyeteggé válni, aki ilyen érzéketlen módon hajítja el magától azokat, akik az életüket adnák érte. Bár még mindig nem tudom, hogy lesz-e egyáltalán bárki is, aki képes lenne így felnézni rám. Hiszen mi az, ami ennyire kiemelne mások közül? Én csak szeretem az egyszerűséget, az őszinteséget, és a magam módján egészen normális életem van. Bár most, hogy jobban belegondolok, sokan mintha tartanának egy-két lépés távolságot, még ha én igyekszek is közvetlen lenni azzal, akit megkedvelek. De mégis; honnan tudom, ha mások tisztelnek?*
- Egy privaron, értem... - *húzom össze a szemöldököm, s vetek egy nagyon csúnya pillantást Renére. Ez nem az a fenyegető nézés, amit harc közben szoktam akaratlanul, de másokra vetni, hanem inkább a szigorú anyukáé, aki fiacskája újdonsült barátnőjét akarja felmérni, ha épp nem szimpatikus neki az egyén. Na nem mintha Ceph anyukájának tartanám magam, vagy valami. Bár ismerem az anyai ösztönöket, és igen, maradtak emlékeim az emberi életemről, amiben szerepelt egy kisfiú is. Viszont ösztönösen tudom, hogy nem az én gyerekem volt annak ellenére, hogy rokonom. Na meg azt is, hogy hollowwá válásomkor az első áldozataim között szerepelt. Hihetetlen, hogy ezeket ilyen érzelemmentesen, szívfájdalom nélkül, tényként tudom felfogni. Csak egy vállrándítás számomra. Megtettem, az idő kerekét pedig még az 5. legerősebb arrancarként sem vagyok képes visszaforgatni.
Aztán mintha csak a Sors játszana velem; egy eddig ismeretlen arrancar téved köreinkbe, aki egy bemutatkozás után bejelenti, hogy engem keres, mert hogy mostantól ő az én fracciónom. Kicsit kihúzom magam, még mindig törökülésben helyezkedek el a kanapén, aztán pedig odanyújtom a kezem egy kézfogás erejéig. Nem akarom megjátszani magam, mert az nem nekem való, de azért szeretném, ha jó benyomást teszek rá. Igaz, ez nem éppen a legmegfelelőbb pillanat, hogy ezzel foglalkozzak. A fejemben még mindig René és Ceph drámája zajlik; látom a szálakat, melyek összegubancolódva mozognak a térben, én pedig azon vagyok, hogy kibogozzam őket, s átlássam végre ezt a helyzetet. Úgy érzem, hogy akkor talán Ceph problémája is megoldódik. legalább abban a tudatban nézhetek ismét a szemébe, hogy én mindent megtettem az érdekében, és nem kell ezt a sajnálatot éreznem. Nem szeretek másokat sajnálni, de Ceph... valahogy ő kiérdemli, hála René-samának.*
- Akkor engem keresel. Slarin Sleryrrlyn'dreskel vagyok, Numerós 5. Foglalj csak helyet. - *mutatok az egyik fotelre, miután egy erős és határozott kézfogást váltok Raúllal.*
- Most egy kis dolgom van, úgyhogy addig rendelj csak valamit. A hummuszt ajánlom, nagyon finom. - *bökök rá a saját kajámra. Na persze ekkor már feltűnik az is, hogy a másik kettő nem sokat evett ebből a fennséges ételből. Nem is értem, miért teszik ezt. Pedig isteni az íze, még ha a tészta nem is éppen a legbiztosabb.*
- Még van egy-két dolog, amiről szeretnék beszélni ezzel a fickóval, addig is csak helyezd kényelembe magad, jó? - *próbálok a lehető legmagabiztosabbnak tűnni, ami igazából nem esik nehezemre, bár őszintén szólva fogalmam sincs, mit csinálok. Az egyetlen eltervezett cselekvésem most az, hogy kicsit előredőlök úgy, hogy René szemeibe nézhessek. Na persze, ő sokáig csak a magazint bújja, és el kell telnie jó pár másodpercnek ahhoz, hogy a privaron észrevegye, hogy őt bámulom. Végül sikerül elérnem azt, hogy nézzem a szemembe, még ha csak egy futó pillanatra is. Ez elég nekem ahhoz, hogy haszáljam rajta azt a képességem, amire a legbüszkébb vagyok. Imádom, hogy képes vagyok bárkit megbénítani, aki a szemembe néz. Csak akarnom kell. Ezt a képességemet pedig használom is, ha alkalmam adódik rá.
Na persze, attól nem tartok, hogy Ceph vagy Raúl rájönnének arra, hogy mit csinálok. Ők csak azt látják, hogy mondok neki valamit, aztán pedig valószínűleg René-sama ontani fogja magából a szavakat. Legalábbis, ajánlom neki, hogy mondjon el mindent, ami fontos, és a kérdések megkerülése helyett egyszerűen közölje a tényeket. Kár, hogy az ember még lélegezni, nem hogy beszélni sem tud, amíg én sakkban tartom a pillantásommal. Pedig az talán még hatásosabb lenne.*
- Na ide figyelj. Ne kínozd szegényt tovább. A felesleges bájgúnárkodás helyett csak meséld el neki azt, amit tudni szeretne. Röviden. - *pislantok egyet, ezzel felszabadítva Renét is, aki minden bizonnyal már képes és hajlandó is arra, hogy meséljen egy kicsit az utóbbi - ha jól értettem - száz évről. Attól nem tartok, hogy esetleg olyan szavak hangoznak el, amit René-sama nem akar Hueco Mundo tudtára hozni. Amíg a privaron tartja a megállapodásunkat - méghozzá azt megkötöttük, az elmúlt néhány percben, még ha tudattalanul is - , akkor én is tartom a szám. Raúl pedig első parancsát kapja majd azzal, hogy ne beszéljen arról, ami itt elhangzott. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog odaszaladni Aizen-samához. Na meg időközben a felszolgáló meghozta Raúl rendelését is, meg még egy poharat, úgyhogy őt is megkínálom pezsgővel, miközben valószínűleg a privaront hallgatom.
Még utoljára egy bizalomgerjesztő vigyorral lepem meg Cephet, hogy aztán René szavait hallgassam. Tényleg fogja rövidre. Semmi kedvem holnap is itt ülni. Na meg, szerintem ő is tudja jól, hogy a türelmem elég hamar kimeríthető...*

Nagy nehezen, szépen lassan, tökre unatkozva, bár elértem végre a hummusz bárba, ám mikor beléptem, az fogadott, hogy méteres, órás sorok vannak a pultnál. Bárkinek elment volna az életkedve, ha meglátja ezt a szörnyűséget, nem csak nekem. A várakozással nem lett volna gond, vagyis gond lett volna, de talán nagy nyűgések közepette ki tudtam volna várni a sorom, de úgy, hogy közben állni is kell, na az már végképp elfogadhatatlan volt. Gyorsan körbe is pásztáztam a helyiséget valami ülőalkalmatosság után, és találtam is egy más üres széket a pult előtt. Hát nem mondhattam nemet ennek a késztetésnek, így el is indultam, hogy helyet foglaljak ott. Lehet, hogy jobban is jártam így, mivel a pult előtt van a szék, és így talán észreveszik, hogy még nem vettem fel rendelést, és előbb sorra is kerülnék, ez pedig azt jelentené, hogy előbb szabadulnék, és előbb mehetnék vissza a szobába fetrengeni.
Szóval odamásztam gyorsan, míg üres volt a hely, lesütött szemmel köszöntem az arrancar lánynak, aki ott ült, és gyorsan elfoglaltam méltó helyemet. Egy röpke pillanatra mégis ránéztem a kék hajú lányra, akinek a szemeiről azt olvastam le, hogy elég bunkóságnak tartja, hogy csak úgy ide ültem, meg ilyenek. Na de, egy, nem volt ráírva a neve a székre, kettő, éppen elég neki egy szék is, szóval nem értem, miért én voltam a hibás. NA de nem tette ezt szóvá, szóval megnyugodhattam, és tök bamba arccal ülhettem tovább arra várva, hogy végül szólítsanak, és rendelhessek végre egy sült lazacot, vagy akármit aminek köze van halhoz.
- Áh, igen. Még csak nem rég nyitott a bár, máris nagy híre van. Mégiscsak Aizen nyitotta. - magyaráztam nagy beleéléssel, mert végre volt valami olyan téma, amihez hozzá tudtam szólni, és nem csak kukán bámultam magam elé, és másokat hallgattam. - Uhum, szeretem a halat. Imádom, sőt, leginkább csak azt eszek mindig. Na meg tejet iszok, sokat. - mondtam félmosollyal az arcomon a lánynak.
- Áh, örvendek, Raúl Suspicaz de Afuera, 14. arrancar, Slarin fracciónja. Örülök, hogy megismerhetlek! Pedig a hal is nagyon finom, bizony! - mondtam mosolyogva, kissé feszengve, majd kezet fogtam Ranillal. Nem sok ismerősöm volt a fraccióntársaimon, meg Slarinon kívül, meg amúgy se ismerkedtem annyira. Nem bíztam meg sok arrancarban.
- Ömm, igazán kedves,de gondolom nincs benne hal. - néztem bambán bele a Ranil előtt heverő tálba, és valóban, nem sok halat láttam. >.> Azért kvettem egy salátadarabot, mert nem akartam bunkónak tűnni, hogy nem fogadom el a kaját, ha már egyszer megkínált, de nem voltam oda érte. Vért izzadva, apró vonaglások közepette rágtam meg, majd nyeltem le a falatot, és mosolyogva néztem Ranilra.
- Hmm, igazán..ízletes. - mondtam neki, de magamban eldöntöttem, hogy inkább maradok a halnál. Gyorsan körülnéztem, hogy halad e a sor, de nem igazán akartak fogyni, épp ellenkezőleg, csak jöttek és jöttek az idiótábbnál idiótábban kinéző arrancarok. Már magamban elkönyveltem, hogy itt, ezen a szent helyen fogok éhen pusztulni, mikor megszólított az egyik pultos hollow, hogy mit szeretnék.
- Ömm, hal van? Mert akkor azt szeretnék. - adtam le a rendelést. A pultos úgy nézett rám, mint egy hülyére szokás, én meg ugyan úgy vissza, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy étteremben ne legyen hal. Komor hangon odamorogta a hollow, hogy várni kell néhány percet, mert sok a rendelés. Persze hogy sok a rendelés, mikor ennyien vannak, erre magamtól is rájöttem, idióta. -.- Nem vagyok én hülye, csak lassú.
Sóhajtottam egyet, majd visszafordultam Ranilhoz.
- Nem becsülik az arrancart... Igaz is, mi járatban errefelé? - kérdeztem megint feszengve, mint ahogy mindig is, ha egy nő a közelemben volt.

Arrancarlány keresi finom kis szócsatáját... ~ Ismerkedjünk!

Hűvösen pillantottam körbe, majd falatozni kezdtem a salátám. Ez az alak tényleg nem veszi észre, hogy maga alatt vágja a fát? Biztosan nem, mert nagyon lelkesen magyarázza nekem, hogy mennyire finom a hal. A tejjel nem vitázom, néha én is iszok egy pohárral. Kálciumdús és tápláló. Nem annyira, mint a hollowok vagy a satnya arrancarok, de megteszi. Beleittam a teámba, majd szembefordultam vele.
[color:3e8b=#40E0D0]- Igen. Aizen-sama nyitotta, így egyértelmű hogy ez lesz Hueco legnébszerűbb helye. Ha jól hallottam, halat szeretnél enni. Itt az nincs, nézd meg az étlapot. - nyomtam a kezébe, és a számba tömtem az egyik pitám maradékát. Jobban belegondolva, rohadt nehéz visszafogni magamat. Nem is emlékszem, hogy mikor bírtam ki ennyit arrogancia nélkül, és ezt sikerként könyveltem el.
- Ó, a jó életbe már, te szerencsétlen! Csinálj már valamit magaddal, degenerált nyomorék! - mordultam fel, amikor valaki belerúgott a székembe. Komolyan fontolgattam, hogy megtépem, mert belém rúgott. Nem tűröm én el az ilyesmit az ilyen kis görcsöktől... Akkor sem, ha érzem, hogy erősebb nálam. Csak egyvalamitől félek jelenleg, de attól még közel sem vagyok gyáva!
- Utálom az ilyen nyomorékokat... Ömhh, ne haragudj, de egy kicsit agresszív személyiség vagyok. - megengedtem magamnak egy zavart, félszeg mosolyt. Ami inkább kínosnak hatott, mert őszintén mosolyogni már régóta nem tudtam. Örökké felvillan előttem, ami történt, és nem nagyon tudok boldog lenni. Toromat megköszörülve toltam elé egyik pohár teámat, amihez még nem nyúltam.
- Tessék, bár nem tudom, szereted-e... iszol valamit a tejen kívül, macsek? - mosolyogtam játékosan. Aztán magam elé pakoltam a másik pitát meg a salátám maradékát, és vígan kezdtem falatozni. A szokásos káromkodhatnék és sértegethetnék ott égett bennem, de egyenlőre sikerült magam visszafognom. Egyenlőre. Amíg valaki fel nem bosszant megint...
- Raúl, mit szoktál csinálni? Elég kialvatlannak tűnsz... - jegyeztem meg , és nem bírtam ki, hogy a hangomban ne legyen egy csöpp, egy árnyalatnyi arrogancia és irónia. Közben hajamat babráltam, és hátra is dobtam. Gyorsan körbepillantottam, és tekintetemet egy - két csinos arcon állapítottam meg. Vajon nekik mennyi időbe telik majd, hogy vastag pajzsot vonjanak maguk köré? Nagy tévedés, hogy a rút vagy átlagos emberek vonnak köré pajzsot csak... Azok, akiket a körülöttük levő világ szépnek tart, néha azért arrogánsak, mert túl sokat bántották őket a szépségük, a külsejük miatt. Az ilyenek olyanok , mint én.

*Igen. Sejthette volna jól, hogy ez lesz. Mint bármikor, amikor olyat kérdezett René-samától, amire kellemetlen volt felettesének válaszolnia... Tettetett atyai szigor, szavak, miknek hallatán még Cephnek kellene zavarba jönni és rosszul éreznie magát, amiért kérdezni mert... De most eldöntötte, nem ez lesz - addig nem hagyja békén, míg választ nem kap kételyeire! Ha már René-sama nekiállt erős erkölcsű apaként viselkedni, hát Ceph meg lesz a szülői elnyomás ellen lázadó fiú...*
- ...hogy bízhass másokban?
*Fejezi be kérés nélkül a privaron espada mondatát, előző fogadalmának jegyében. Bár utólag megbánja szavait, és ez ki is ütközik arckifejezésén: a szokottnál is jobban elvörösödik, majd, hogy ez ne legyen annyira feltűnő, tüntetőleg elfordul másik irányba és meghúzza magát, végül pedig ételét kezdi el vizslatni. Nem tűnik valami bizalomgerjesztőnek számára - elvégre bizonyos fokig mégiscsak egy kutya, és mint olyan, nem igazán rajong a zöldségekért...
Néma tüntetéséből egy újabb - és mindeddig ismeretlen - érkező hangja ébreszti fel. Első benyomása az az idegenről, hogy nem túl szimpatikus neki, fogalma sincs, miért. Olyan... álmatagnak tűnik. Nem mintha ez lenne a legfőbb gond (bár azt nem érti, miért nem pihente ki magát rendesen az alak), hanem valami megfoghatatlan, ösztönös ellenérzés felé, hogy Cephnek márpedig tartózkodnia kell tőle. Az újdonság azonban elég ahhoz, hogy valamivel méltóságteljesebb testtartást vegyen fel, és ne törődjön látszólag többet René-samával.*
- Cephalus Ó-Madaidhín, 41. arrancar, Midoriiro Hikage-sama fracciónja.
*Hadarja el jól megszokott bemutatkozását az átlagosnál hűvösebben, nem is foglalkozva a magát Raúlnak nevező arrancar szavaival. És csak ilyenkor válik feltűnővé, mennyire képes hanghordozásával kifejezni érzéseinek, gondolatainak legapróbb különbségeit is. Például az a bizonyos "-sama" megszólítás... Míg René neve után még mindig érezni lehet mély megbecsülését, tiszteletét és rajongását régi mestere iránt, addig a "Hikage-sama" kiejtése végtelenül tárgyilagos: mintha valamiféle szükségszerű dolog lenne. És ha valaki észreveszi az arrancar ezen "képességét", szinte olvasni tud Ceph gondolataiban...
A bemutatkozást követően aztán Slarin felé összpontosul figyelme. A nő bizalmas mosolyát látva a változatosság kedvéért elvörösödik, ezúttal már nemcsak zavarában. Jól esik neki, hogy megpróbál együtt érezni vele valaki... A következő néhány pillanatot pedig nem igazán sikerül értelmeznie - Slarin előre hajol, és valamit mormol René-samának, mire volt felettese elég különösen kezd viselkedni...*
- Jó látni egy új barátság kezdetét...
*Motyogja halkan, ahogy megbabonázva figyeli az eseményeket, mi fog történni.*

Igazán szórakoztató hely...lett volna ez a hummusz bár, ha nem lettek volna annyian, és ne nézték volna hülyének az arrancart azért, amiért esetleg halat szeretne kérni. A várakozás még csak a kisebbik gond volt. Na jó, lehet hogy az volt a nagyobb gond mégis, hogy nagy volt a sor, mert ugyebár sokan voltak, és nehezen haladtak az arrancarok előre, és mit nem szeretek? Várni. Unalmas, meg fárasztó is. Utána mindig aludni kell egy jót, mert ki kell pihenni a várakozás okozta sérelmeket. Volt más is...a pultos hülyének nézett. Pedig nem vagyok hülye. Egy nagymacska volt az adjuchas formám, mégis mit egyek? Kutyakekszet?! Azért szépen elmondtam a pultos hollownak, hogy halat szeretnék. Ha már hummusz van, biztos akad hal is, elvégre nem csak hummuszt árulnak itt. Biztos van egy kis sügér, vagy ponty, vagy lazac. *.*
- Igen, Halat szeretnék. Biztos van valami, nem? - kérdeztem kissé értetlenül. Nemigaz, hogy egy ilyen elit helyen ne lenne hal. Aztán a végén kiderült, hogy nem az volt a gond, hogy nincs hal, hanem az, hogy lassú volt a pultos hollownak a felfogása. Manapság már minden fura alakot felvesznek...
Nem tetszésem Ranil-channak is elmondtam, mert mégiscsak felháborító volt ez az egész.
- De de, biztosan van. Egy ilyen elit helyen van minden, nem csak hummusz, csak nem írják ki, mert a hummusz vonzza a vendégeket, de biztosan van hal is! A pultos se mondta, hogy nincs, igaz azt sem, hogy van, de bólintott vagy 1 perc után, és elment a konyha fele, szóval valószínűleg a halamat rendelte meg. Kicsit lassúak az itteni munkások. - magyaráztam nagy lelkesen a lánynak a teóriámat.
Gyorsan végiggondoltam még egyszer a teóriámat, hogy helyes e, míg Ranil leteremtett valami arrancart, hogy figyeljen már a lába elé. Hát igen, nem csak a munkások, de jó néhány vendég kicsit...fura volt.
- Sok a figyelmetlen vendég, és csak egyre több lesz. Ne foglalkozz velük, nem érnek annyit, hogy felhúzd magad rajtuk. Ha már mi sem tartunk össze, akkor mi lesz az arrancar társadalommal? Semmi... - mondtam mosolyogva a lánynak, miközben kézhez kaptam a sült halamat. *.* Egy baj volt. Tejes elfelejtettem rendelni mellé, túlságosan is lefoglalt az, hogy megértessem a lassú pultossal, hogy mit szeretnék.
- Egy pohár tejet még légyszíves, az előbb elfelejtettem kérni. Igen T-E-J-E-T! - tagoltam kissé ingerülten a pultosnak. Nem igaz már, hogy ilyen értetlen...Mindenesetre, míg nem hozza a pohár tejetem, elfogadtam Ranil-chan táját is. Az is jobb, mint a semmi.
- Persze, szoktam, például vizet. Alkoholt nem szoktam inni, vagyis nem sűrűn. Teát meg csak akkor, ha nincs más, de azért köszönöm. - mondtam mosolyogva, majd belekortyoltam a teába. Ízletes volt, de azért szerintem a tej jobb volt, szóval maradtam annál. Különben meg jó lett volna sietni az evéssel, mert kezdtem álmos lenni, bár még bírtam volna jócskán, de minek erőltesse magát az arrancar?
- Mit szoktam csinálni? - kérdeztem vissza meglepve. - A szobámban rajzolgatok, vagy alszok. inkább alszok, és mikor felkelek eszek, meg rajzolgatok, esetleg írom tovább a művemet. Mást nem igen szoktam, küldetésem még nem volt. - magyaráztam nagy komolyan megint csak a dolgaimat. Valóban nem szoktam sok mindent csinálni, de nekem ez így megfelelt tökéletesen. Addig volt jó, míg nem kellett magunkat megerőltetni, ugyebár.
- És te mit szoktál csinálni? - kérdeztem vissza, ha már egyszer tőlem is megkérdezte a lány.

Nagy nehezen csak sikerült eljuttatnom magam ebbe a hummusz bárba. Bár mikor megláttam, igazából rájöttem, hogy már voltam itt, csak elfelejtettem a nevét, és ezért furcsának tűnt, hogy nem tudtam, hogy miről is van szó. De már emlékszem. Hogy is felejthetném el? Itt néztek hülyének, hogy halat kértem, meg tejet. Persze aztán egyből ki is szolgáltak a kért étellel és itallal, csak nem mulasztották el tudtomra adni, hogy nem sokan szoktak itt rendelni ilyesféle dolgokat. Nem érdekel, ezen túl is ugyan azt fogom rendelni, amit eddig. Nem fogok csak azért humuszt enni, vagy mi ez, csak mert mindenki más is azt eszi. Amúgy se szerettem. Meg folyt...mindenfele. Mindegy, túl tettem magam rajta, és beléptem a bárba, majd elkezdtem keresni a főnökömet. Fel sem akartak először engedni, mert ugyebár csak "koszos" arrancar voltam, ám miután bejelentettem, hogy mégis miért vagyok itt, egyből sűrű hajlongások közepette mutatták felfele az utat. Felérve egyből kiszúrtam a pihe-puha kanapékat, amiket tök kényelmesen el lehet nyúlni, meg aludni, meg jókat álmodni, meg minden. Majd egyszer Slarinra hivatkozva visszajövök ide és durmolok egy jót azokon a bőrkanapékon.
Vettem egy nagy levegőt majd letudtam gyorsan a formaságokat. Slarin normálisan fogadott, nem volt se nagyképű, se nyálas, se semmilyen. Olyan nemtudom milyen volt. (xD) Bár a kézfogása elég határozott volt, talán túl határozott is, de nem adtam tudtára a dolgot, hanem lehuppantam mellé az egyik kényelmes fotelre, és már csukódtak volna le a szemeim, de szerencsére időben észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, és ébren maradtam. Sőt még egy bizonytalan mosoly plusz integetés kombót is nyomattam Slarin beszélgetőtársai felé. Kedves arrancarosnak tűntek, csak nehogy a végén kiderüljön, hogy túl naiv vagyok. Mindenesetre jól megnéztem magamnak a másik két alakot. Egyik sem tűnt valami veszélyesnek. Cephalus még lassabbnak tűnt, mint Én, vagy..nem is tudom, viszont nem ez volt a baj vele. Inkább az ahogy nézett rám. Mint mikor egy éhes kutya néz egy macskára, hogy jól meghajtsa, és megrázza a grabancát. Kissé nyugtalanító volt, de hát biztosan csak képzelődtem.
- Kedves neved van! Hívhatlak Cephnek? - kérdeztem barátságosnak tűnő hangnemben. Micsoda hülye mondat ez? Kedves neved van...jézusom. Mindegy, max elküld a fenébe. Ám tovább nem szidhattam magam emiatt, mert Slarin szólt, hogy rendeljek valamit, amíg Ő valamit elintéz. Fintorogva ránéztem a tányérjára, és egyel talán nem tetszett, amit ott láttam. Szóval így nézett ki a humusz. Vagy hummusz? Franc se érti már. Amúgy se nézett ki valami jól. Nem volt benne hal, és amiben nincs legalább egy kis hal, vagy annak nyoma, az nem tartozik a legjobb ételek közé. Ja de amúgy beugrott, hogy ilyet is láttam, már, Ranilnál. Mostanában a szokásosnál is lassabb voltam. Lehet nem aludtam eleget? A napi 18 helyett 20 órát kéne lehet, és akkor nem lenne gond. Viszont ahogy néztem nem csak nekem volt gondom a hummusszal. Cephnek sem nagyon tetszett a kaja. Lehet Ő is csak a halat szereti? *.* Majd rákérdezek, most viszont jött a kiszolgáló hollow, és le kellett adni a rendelésem. Kínos másodpercek következtek, csak remélni tudtam, hogy ez nem lesz olyan értetlen, mint a társa a pultnál lent.
- Mit hozhatok? - kérdezte mély, érdes, barátságtalan hangján, ami arra utalt, hogy nem szívesen szolgált ki Espadáknál alacsonyabb rangú személyeket.
- Egy pohár tejet...és egy adag sült halat, krumplival. Lazacot, ha nem túl nagy kérés. - adtam le a lehető leghalkabban ,és leggyorsabban a rendelést, de így is hallotta valószínűleg mindenkit a környéken. Zavartan megvakartam a tarkóm, majd inkább a földet kezdtem el bámulni. A hollow csak horkantott egy nagyot. Lerítt róla, hogy a fejemre borítaná az egész asztalt a rendelésemmel együtt, de nem merte megtenni, mert Espada is volt a köreinkben, így biztonságban voltam. Legalább túl voltam a rendelésen ,így nem volt más dolgom, mint nyugodtan ülni Slarin mellett, és várni. Azonban egy idő után kezdett unalmas lenni, meg kétszer arra riadtam fel, hogy oldalra billent a fejem, mert bealudtam, így jobb ötletem nem lévén, és mivel Slarin a fekete hajú férfival beszélgetett, odahajoltam Ceph fele, és barátságosan megszólítottam.
- Hogy vagy? Kicsit bunkók a kiszolgálók, de amúgy egész jó hely, nem? - kérdeztem zavartan, majd rájöttem, hogy tök hülyeséget kérdeztem, de ha már egyszer unatkoztam, akkor valamivel el kellett ütni az időt.