Ehhh...Nem becsülik meg az arrancart. Ha nem vagy elit, lenéznek, kis piszoknak gondolnak, akit persze ráérnek kiszolgálni, meg hülyén néznek rá, ha esetleg nem olyan dolgot kér enni, ami nem szokványos. Pedig ez van, és csak tejes és halat vagy hajlandó enni, és ha nem kapom meg, akkor jelenetet rendezek! Mert persze ugyebár tiszteletet követelő személyiségem van..(xD). Áh, persze ez nem igaz, de ha valami gondja lenne valakinek, madj szólok Slarinnak, és majd nagy keményen odaállok a háta mögé, de úgy, hogy engem ne lehessen látni, csak tudja az illető, hogy ott vagyok, és hogy Slarinnal vagyok, ezért is félne tőlem! Ranilt is felhúzták a hülyeségükkel, meg engem is kezdtek volna, ha nem nyugodtam le azelőtt, még mielőtt felhúzhattak volna, ezért sem húztak fel! (Zseniális okfejtés..xD)
Végre valahára meghozták a kajámat, meg a tejet is, igaz többszöri figyelmeztetés, és odaszólás után, de legalább kihozták, és nekiláthattam az evésnek. Éhes voltam, meg szomjas is, meg álmos is kezdtem lenni, mert rég aludtam már. Már két órája is lehetett, hogy felkeltem...Így legalább kellemesebben el lehetett beszélgetni, hogy az arrancar közben eszik, meg ilyenek. Mégiscsak elfoglalom magam valamivel, és nem az alvással/fekvéssel/dögléssel foglalkozom, hanem eszem, ja meg beszélgetek.
- Hát, nem igen. Megvagyok én küldetések nélkül is. Nem hiányoznak nekem, elvagyok magam a szobámban, meg itt LNben. Nem keresem a bajt, és a baj sem keres engem, és ez így tökéletesen jó nekem. - magyaráztam, miközben egy falat haldarabkát rágtam meg, és nyeltem le, majd ittam rá egy korty tejet. Igazán kitettek magukért a szakácsok, nagyon finom volt ez a hal. Remélem, hogy nem mérgezték meg, vagy valami ilyesmi...
- Az biztos nagyon szórakoztató tud lenni! - bólintottam, mikor Ranil-chan elmondta, hogy mit szokott szabadidejében csinálni. Bár én ki nem néztem volna belőle, hogy halloween jelmezeket csinál, de hát ha egyszer ez tetszik neki, akkor ez van.
- És mondd csak, régóta vagy itt? Én nem rég jöttem, igazából nem igen érdekel Aizen, meg a nagyratörő tervei, én csak meghúztam itt magam, mert nem akartam kint sétálgatni a kietlen pusztaságban, de egész jó helyem van itt, és kezdem megkedvelni. - kérdeztem a lánytól, miközben szeltem egy darabka halat magamnak.

Húúúúúha! Elmira után megint találtam magamnak egy olyan arrancart, aki talán nem néz le, mert olyan vagyok, amilyen. Ja Slarin se néz le, de Ő más. A tejes incidens óta nem igen megyek vele sehova, mert ki tudja, mikor akar megint "jót" nekem...>.> Legutóbb is 14 órát nem aludtam egyhuzamban...ez borzasztó! Slarinhoz képest Ranil igazán kedves lánynak tűnik! *.* Vagy csak megint én vagyok a naiv és a végén koppanok egyet, mint szoktam, de most úgy érzem, hogy tényleg jók a megérzéseim. Na mindegy, minden meg volt épp, ami kellett, kaja (hal *.*), pia (tej *.*) meg beszélgetőtárs is (Ranil *.* xD). Jóízűen nyeltem a halrudacskákat. Egész jól elkészítették ahhoz képest, hogy gondolom nem nagyon szoktak ilyen rendeléseket kapni, de most kitettek magukért, azt hiszem még sem jelentem fel őket Slarinnál. Nyugodtan eszegettem a kajámat egy bizonyos pontnál, ahol a villa megállt a levegőben, mielőtt még bekaptam volna a falatot róla.
- He? Mit értesz az alatt, hogy "véletlenül" megint Ranil-chan? O.o - néztem rá kicsit megrettenve. Ki nem néztem volna Ranil-chanból, hogy egy őrült darabolós gyilkos. O.O Akkor lehet, hogy ezért barátkozik, hogy tőrbe csaljon, megöljön, és megegyed? OMG!....Áh, tuti nem, hülye vagyok. Biztos néha felhúzzák ésésés megüt 1-2 embert, vagy megeszi. Na de kannibalizmus? Mondjuk adjuchasként én is ugyanezt csináltam, na de arrancarként? Hát mindegy, ízlések és pofonok.
Gyorsan túl is jutottam az idegsokkon, hisz folytattuk a beszélgetést és Ranil tényleg nem darabolós gyilkos, csak először hangzott annak..(xD)
- Öhm...-kezdtem el lázasan gondolkozni, hogy mi is szoktam csinálni, de nem sok minden jutott eszembe.
- Hümm hümm, az első dolog, amit imádok szabaidőmben csinálni, az az alvás. Imádok aludni valamiért. A második meg a kajálás. Imádok halat enni, mindenfélét, meg a tejet is szeretem. De ha épp nem eszek meg alszok, akkor általában az enciklopédiámat szoktam csinálgatni, rajzolgatni, bővítgetni. Szeretem a macskákat is, lehet részben azért olyan a ressum, amilyen. Ne mtehetek róla, oda vagyok értük. *.* - gyorsan befejeztem a dumát, mielőtt elkezdenék Ranilnak kiselőadást tartani a nagymacskák párzási szokásairól, mert lehet engem is megevett volna a végén, ha ilyen hülyeségekkel traktálom.
- Aha, így van, így van! Szomorú, de nem nagyon érdeklődik irántunk Azien, még az Espadákat is simán a halálba küldené szerintem, bár ilyenekről nem szívesen beszélek, mert még a végén lázítással vádolnának, és kivégeznének. O.o - helyeseltem Ranil-channak. Valóban igaz volt. Messziről látszott, hogy nem jelentünk semmit Aizennek ,és csak arra kellünk neki, hogy legyen kiket az első sorban előre küldeni, ám ha ezt gondolja, akkor téved. Én biztos nem fogok az első sorban harcba vonulni, sőt, ha kell, el is árulom Őt, hisz nem tett nekem semmi jót azon kívül, hogy arrancarrá változtatott, így nem tartozok neki hűséggel, csak erről Ő nem tud. Mosolyogva hallgattam ,míg a LNről beszélgettünk. Nem azt mondom, én is szerettem ezt a helyet, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudnám elhagyni.
- Én is szeretem, egyre több ismerősöm, és talán barátom is lesz itt!
Meg is világosodtam egyből. Miért ne lehetne? Hisz egész eddig kedves volt velem Ranil. Lehet, hogy kedvel, és barátok is lehetünk, az pedig nagyon jó lenne! Így hát el kéne mennünk valahova, de hova? Törtem a fejem erősen, de nem nagyon jutott semmi eszembe. Ha jól rémlett, Karakurában van 1-2 szórakozóhely, bár nem nagyon jártam az ilyen helyekre. Vagyis egyeltalán nem...
- Mondd csak Ranil...nincs kedved eljönni velem Karakurába mondjuk a vidámparkba? Persze ha nem akarsz én megértem, csak gondoltaaam.... - viszsakoztam egyből, hisz rájöttem, hogy lehet Ranil nem igen szereti az ilyen helyeket, és elküld a fenébe, sőt, ami még rosszabb, ha azt hinné, hogy én valami hátsó szándékkal akarom Őt elvinni magammal a vidámparkba, pedig csak barátkozni szeretnék vele!

/Slarin-Ceph-René-Raúl csoportja/

Az újságot mélán lapozgatva rá kellett ébrednem, hogy gondolataimat már rég nem a személyemről íródott cikk és a képeim elemzése uralta, bármennyire is igyekeztem visszaterelni elmélkedésemet a kezdeti ösvényre. Cephalus mondata visszhangzott a fejemben, amit abban a pillanatban, amikor kimondta észre se vettem, mondhatni kizártam a tényét annak, hogy egyértelmű és megfellebbezhetetlen okfejtésemre Cephalus rákontrázná a csontig hatoló, rideg valóságot. Nem is az döbbentett meg igazán, hogy ismét tanúbizonyságát tette annak, hogy ő már nem az az esetlen álmodozó, akit magam mögött hagytam száz évvel ezelőtt, hanem a tény, hogy én viszont egy fikarcnyit sem változtam, nem tettek az évek bölcsebbé, megfontoltabbá, józanabbá, mint ahogy gondoltam. Cephalus pont ugyanolyan könnyű szerrel lát át rajtam, mint amennyire megfejthetetlennek éreztem a gondolataimat abban a hitben, hogy a hűvös racionalitás és a szelíd mosoly mögé rejtett sérelmeket nem fenyegeti a leleplezés veszélye. Minden bizonnyal öreg barátom is tisztában volt vele, hogy elemi erővel tépte le a ragtapaszt a sebet óvó varról, legalábbis ezt véltem kikövetkeztetni zavart viselkedése láttán.
Abban a hiszemben lapozgattam tovább a magazint, hogy gyengeségemre utaló egyetlen jel sem került napvilágra, és pár perc múltán, mikorra alábbhagy gyomrom enyhe remegése, ugyan olyan jó kedéllyel folytathatom a csevejt, mint ahogy az várható személyemtől. Valószínűleg ekkorra már utolért az elmémet sújtó zárlat, melyről egészen addig nem voltam hajlandó tudomást venni, mígnem bizonyossá vált, hogy a széles körültekintést mellőző hipotézisem tévútra csalt, mikor nem számoltam a Kisasszony kiszámíthatatlanságával.
Meg se fordulhatott a fejemben, hogy amikor merengésemből hirtelen révedve tekintetem Slarinéval találkozik, egy olyan aljas és könyörtelen kelepce csapdájába esek, amilyennel nem találkoztam hosszú életem során. Láttam már sokkal pusztítóbbat, rémisztőbbet, olyat, ami elmém épségét fenyegette, de annyira kiszolgáltatottnak még sohasem éreztem magam, mikor rádöbbentem, hogy nem vagyok képes levegőt venni vagy akár pislogni, hogy egy szánalmas sóbálvánnyá dermedtem, amely ugyan észleli a körülötte történteket, ám reagálni már nem tud rájuk. Mintha az espada megérezte volna, hogy egy pillanat alatt milyen sebezhetővé váltam, beszélgetésünk során keresve se találhatott volna "alkalmasabb" pillanatot ezen képessége bevetésére. Ezen túl ha őszinte iróniával tekintek magamra, szent meggyőződésem, hogy kevés nálam megfelelőbb alany áll rendelkezésre egy ilyen kísérlet lebonyolításánál, ugyanis figyelembe véve a mérhetetlen gőgöt, önelégültséget és csőlátású büszkeséget amit a Gondviselés a nyakamba varrt személyiség címszó alatt, egy ilyen trükk könnyedén csinál hülyét egy olyan arrogáns vén rókából, mint jómagam.
Racionális énem egy karosszékben ülve, integetve mondott búcsút a józan észnek, elveit és önbecsülését siratva, amit megsérteni készült. Mit megsérteni, szilánkokra törni és addig tiporni, amíg csak egy meggyötört öregember marad utána, aki már nem tudja tovább vigasztalni magát azzal az életben, hogy sok hibát elkövetett ugyan, de szent normáit soha nem szegte meg. Isten veled hát önbecsülés és tisztesség, üdvözöllek hát, arconköpés százada!
- Kikérem magamnak ezt a stílust egy olyan nőszemély szájából, aki annyira vágyik alárendeltjei őszinte megbecsülésére, hogy görcsösségében bárkit képes elijeszteni maga mellől! - Csaptam öklöm az asztalra, miközben már-már állati üvöltés hagyta el torkomat. Ha van bármi, ami mentségemre szolgálhatna, akkor ez az: az talán már nem is én voltam.- Határozottan humorosnak találom, hogy az veti rám az első követ, aki szintén a megtévesztés mögé rejtőzik, hogy védje magát a lelki sérüléstől! Igen! Önző vagyok, egy pökhendi seggfej, de ahogy most is, mindig elsődleges szempont volt számomra Cephalus jól felfogott érdeke! És ha én azt mondom, hogy nem most kívánom megvitatni életem egyik legnehezebb döntését, az nem azért van, mert a sznob hátsóm jobban érezné magát egy ilyen fennkölt téma megvitatása közben egy mahagóni keretű Baltex fotelben mint ezen a vásári bóvli műbőr rémségen ülve, hanem mert ez csakis Cephalusra és rám tartozik, és azon kívül egy poratkára sem!! Őszintén hálás vagyok kedves Minden Lében Kanál Kisasszony, de egyedül is tisztába tudom magam rakni, tartsa meg magának a szíves közreműködését!
Műsorom záróakkordjaként még az asztalra vágtam a zsebemben található összes készpénzt, hogy még véletlenül se maradjak adósa senkinek a fogyasztásom árával, majd egy erőltetett vigyor és pukedli után tisztességes menetszelet kavarva jutottam le a bár bejárata elé. Nagyot szusszanva vetettem a hátam az épület falának míg jobbommal cigarettát emeltem kínos mosolyra húzódó számhoz. Ha nem is jellemzőek rám az efféle kirohanások, a menekülés lassan védjegyemmé válik. Otthagytam Las Nochest, mikor forró lett a lábam alatt a talaj, az emberek világában pedig semmi másból nem állt az életem, mint folytonos menekülésből. Menekülés a férjes asszonyok és férjeik elől, az adóhatóságok, a rendőrök és egyéb jóakarók elől, a múltam elől... Nem is én lennék, ha egyszer nyíltan vállalnám tetteim következményét. Most is szívem szerint meg se állnék hazáig, futnék Mi Vida szoknyája alá, lesújtva saját szégyenem által.
A mély szippantások egyre ritkultak, hamarosan cigarettám is a földön végezte, ahogy agyamból tovaszállt a tömérdek gondolat, és átvette helyüket a teljes szenvtelenség. Még fel se merült egy probléma a fejemben, mikor már kapásból rávágtam, hogy "nem érdekel". Pár perc után három öngyújtó hevert előttem a földön, amiket nem tudtam meggyújtani elsőre egy végtelenül flegma mozdulattal, a negyedik tette meg csak azt a szívességet, hogy majdhogynem helyettem gyújtotta meg magát. Ha rajtam múlt volna, talán a végtelenségig állnék ott apatikusan ismételgetve a dohányzáshoz szükséges, reflexszerű mozdulatokat. Ki tudja? Érdekel ez engem egyáltalán?

*Cephalus azon egyének közé tartozik, akiket valóban könnyedén ki lehet ismerni egy-egy pillantással s odafigyeléssel. Nem kerüli el figyelmem, hogy bemutatkozása Raúl felé igencsak hűvösre sikeredett, s egy pillanatra még bennem is meghűl a vér ezt hallván. Naivság és ártatlanság ide vagy oda, akkor is egy arrancarról beszélünk, s talán még Cephi sem tud arról a sötétségből, mely ott lapul benne. Az mindenkiben ott van, s nekünk, arrancaroknak pedig különösen fontos, hogy ismerjük ezt az oldalunkat. Talán Cephalusnak még nem volt lehetősége felfedezni ezt a rejtett sötétséget, talán csak nem volt szüksége rá, de kétség sem fér hozzá, hogy ott van, s csupán a moráljai korlátozzák abban, hogy végre kitörjön belőle. Elég csak figyelni egy kicsit az élre a hangjában, s még csak különös jóstehetség sem kell ahhoz, hogy tudd, a lehetőség benne arra, hogy egy igazán erős arrancarrá váljon, megvan benne. Csupán ez az anarchista valami miatt úgy gondolta, hogy Cephalust mindentől védeni kell, és átvállalta egy apuka szerepét, aki még hugyozni is elkíséri a fiát. Undorító. Bár eddigi szavai meggyőztek arról, hogy egy bölcs társammal vetett össze a Sors, s már-már a tiszteletemet is elnyerte, amit Cephivel művel, egyszerűen sok. Nem védheti meg mindentől, nem lehet mindig ott, hogy fogja a kezét, és különben is, Cephalus egy teljesen önálló, független arrancar, és bizonyára tud magára vigyázni, különben már rég feldobta volna a pacskert abban a száz évben, míg Nyúlcipő Herceg kalandozásra indult az Emberek világába. Tuti, hogy Cephalus élete sem a gombolyagok gyűjtéséből meg szabásmintákkal való nem tudom, mit csinálásból állt, bizonyára néha muszáj volt harcolnia. Jó, hát életemben nem vettem még a kezembe tűt, na, nem vagyok éppen háziasszony típus, elég, hogy eltakarítok magam után és megfőzök magamnak, ha kell, meg különben is, én tökéletesen elvagyok a hülye képregényeimmel meg az atomfizikámmal!
Azért sikerült érdekesen néznem Raúlra, amikor valami rossz nekomimi módjára tejet meg halat kér, de hát ő tudja. Ami azt illeti, egy kicsit álmatagnak tűnik, de legalább még csak feleannyira sem olyan bunkó, mint René. Kifejezetten rendes dolog tőle, hogy próbál Cephivel barátkozni, még ha észrevételem szerint Cephalus számára nem annyira szimpatikus az arrancar. Mondjuk az is igaz, hogy nem úgy ismertem meg az arrancart, aki szánt szándékkal bárkinek is ártani tudna, úgyhogy nem tartok attól, hogy esetleg neki támadna, maximum a már egészen ismert – bár saját bőrön nem tapasztalt – csípős megjegyzésekre lehet számítani.
Figyelmem mégis a gyávák leggyávábbika tereli magára, hiszen a reakció, amit a kis trükköm bevetése után kaptam, cseppet sem az, amire számítottam. Nem, nem is számítottam… elvártam. Gyakorlatilag kezdem megszokni, hogy ha én valamit akarok, akkor azt megkapom, és kész. Az elszökött báránykánk viszont ellenáll, s bármennyire is jogos vagy jogtalan a megsértődése, a lényeg, hogy megtörténik. Soha senki nem volt, aki így a képembe merte vágni a véleményét rólam, azonban hiába vártam el minden beosztottamtól és az úgynevezett barátaimtól, hogy mondják meg a szemembe, ha valami gondjuk van, nem kaptam meg. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas lesz.*
- Kedves Minden Lében Kanál Kisasszony köszöni szépen, és üzeni, hogy legalább nem fogja felvenni a nyúlcipőt, hogy mentse a hátsóját a diktatúra elől. Nem egy olyan rozzant anarchistától akarom mindezt hallani, aki annyira kíméli Cephalust, hogy többet árt neki ezzel, mint segíti, ráadásul egy évszázadig felé sem néz. - *hűl el teljesen hangom a válaszom során, majd teljes apatikussággal nézem végig, ahogy René ismét az egyetlen dolgot teszi, amihez ért: menekül. Menekül a válaszadás elől, s menekül előlem is. Talán igaza van, elriasztok magam körül mindenkit, ahogyan őt is, de kit érdekel?*
- Egy pillanat. - *hagyom hátra Raúlt két percre, s a mosdót keresem. Tudom, hogy illetlenség egyedül hagynom őt, meg minden, de nem bírok több időt abban a fotelban ülni. Nem értem, mi ez a fájdalom a mellkasomban, s miért lett hirtelen olyan piros az arcom… én nem szoktam sírni. A sírás a gyengék ismérve, és én, én nem vagyok gyenge, az 5. espada rangjával megbélyegezve pedig egyszerűen nem is engedhetem meg magamnak, hogy ilyesfajta gyengeséget mutassak, az imázsom is teljesen odalenne. Ha valaki megtudná, hogy egy olcsó hummusz bár mosdójában markolom a csapot, s a másik kezemmel meg az arcomat tartom, hogy minél nagyobb részét eltakarjam vele, bizonyára világgá kürtölné, hogy képes voltam efféle gyengeséget mutatni. S hiába próbálom visszafojtani, valami megakadályoz, nem megy. Könnyek… én nem szoktam sírni, nem engedhetek meg magamnak ilyen luxust.
Néhány perc múlva sikerül végre felkászálódnom a földről. Igazából teljesen kiesett minden, ami az elmúlt pár percben történt velem, s a tükörbe pillantva ijesztő látványt nyújt a nyúzott arcom, vörös szemeim és az összekócolódott hajam látványa. Végül is már úgyis mindegy, inkább kibontom az eddig összefogott hajamat, meg legalább egy kicsit biztosan fog takarni valamennyit az arcomból. Különben is, nagyon harapós kedvemben vagyok, ha valaki beszól, meghal, és szerintem ezzel ők is tisztában vannak.*
- Valami rövidet és egy csapolt sört kérek, majd vigye fel valaki az emeletre. - *csapódik a kelletténél talán kicsit hangosabban a mosdó ajtaja, s célzom be egyből az egyik csapost, aki valószínűleg felfogta a rendelést, hála nyomatékos hangnememnek, s egy kicsit szabadjára engedett lélekenergiámnak. Nem hagyom, hogy az a kis utolsó senkiházi elrontsa a napomat, és még Cephalus is megkapja a magáét, amiért egyből lelépett a sebeit nyalogatni annak a személynek, aki egyébként elárulta őt. Szóval ja, számíthat egy kis dorgálásra, és különben sem értem, miért is nem képes végre kiállni magáért, s megbocsájtani annak a gyáva szerencsétlennek.*
- Nos, hát akkor… Mint azt már tudod, Slarin vagyok, az 5. Espada, mostantól pedig az én alárendeltem vagy, mert Aizen így rendelkezett, és a többit meg úgyis tudod, ha van egy kis eszed. Mesélj csak magadról, Raúl. Biztosan nem kérsz valami mást is azon a tejen kívül? Elég szegényes a menüd. - *csóválom a fejem a fehér lötty láttán, mert akkor is furcsa, hogy valaki pezsgőt ihatna, de inkább tejet fogyaszt. Minden esetre elvállalom azt a megtisztelő feladatot, hogy megigyam a pezsgő maradékát, és igen, az üvegből teszem ezt. Aztán persze érkezik is a tequila, szóval lábaim kényelmesen az asztalra teszem, csülkeim pedig az italok közelében vannak, hogy fel is hajthassam az első feles tequilát, ami épp kibökte a kezem. Útban volt, na. Ahogyan szerencsére még a söröm is pont a kezem útjában van, és nincs is kellemesebb, mint hátradőlni és hagyni, hogy az a René megpukkadjon saját gyávaságában. Még ha egy számomra fontos személy is követi őt, mert azt hiszi, valamit is számít neki. Mindegy, majd megszívja, és akkor tudni fogja, hogy mellettem kellett volna állnia. Késő bánat. Különben sem vagyok bébiszitter, bizonyára egyedül is képes foglalkozni a dolgaival.*

Sierra és Rodrigez csoportja

Már jó ideje Hueco Mundoban tengetem az időt, de számomra mégsem telik. A napok szürkék, az idő kesernyés, mindkettő a semmibe veszik, így sok időm van gondolkodni. Mindenen. Nem érzem a "fényt" a többi arrancarban. Az összetartozás, de még inkább egy együvé tartozás érzelmét hiányolom. Egyetlen emberért harcolnak, mint a fanatikusok. Persze hálásnak kell lennünk neki, amiért erőt adott, de így kiveszik belőlünk a kollektíva hatása. A hollowok, mik hajdan mi is voltunk, még emlékeznek erre. Az arrancarok egyesével, erejüket fitogtatva harcolnak, de a hollowok, akár úgy is mondhatjuk, hogy vállt-vállnak vetve győzik le az ellenséget. Hova tűnt a csapatmunka? Nem... Biztos velem van a baj és csak túlreagálom ezt az egészet. Talán bele kéne nyugodnom abba, hogy Aizen-sama kedvére küldhet minket a halálba. Vagyis, jobban mondva azt az érzetet kelti, hogy nekünk ez kötelességünk és mi már szinte el is hisszük. Én nem megyek ebbe bele. Az egyén, a szellem fontossága mindenek felett van.
Ezen gondolatokkal közeledek a Hummusz bár felé. Könnyedén felfedezhettem volna a bárt eddig is, csupán nem volt kedvem Las Nochest járni egyedül. Amióta itt vagyok, nincsenek barátaim, vagy jobban mondva társaim, akikben feltétel nélkül megbíznék. Aztán arra gondoltam, hogy az ismerettségek önmaguktól nem repülnek oda hozzám, azért tenni is kell valamit. Így hát felkerekedtem, s elindultam. A bár létezését és hollétét két arrancar beszélgetéséből szűrtem le, mint a jó bort. Szüretem eredménye pedig az, hogy most itt állok, a Hummusz bár bejáratánál.
Egy ideig, mintha haboznék, kétségek merülnek fel bennem. Nem lehetek ennyire antiszociális, csak megy ez... És tényleg! Az ajtó akadály nélkül nyílik, s bent kellemes hangulat fogad. Amolyan igazi csendes pihenő "sarok". Lágy környezet, gusztusos berendezés. Néhány arrancar és a helyi személyzet egy röpke pillantást vet rám. Biztos látják, hogy még nem jártam itt.
Körülnézek, és szememmel egy sarkot választok ki, hol egy kis asztalnál két szék foglal helyet. Immáron nem habozok, irányomat arra veszem. Szemem sarkából látom, hogy a személyzet egyik tagja már kezébe készítette az étlapot. Ez elégedettséggel tölt el. Nem is kell sokat várnom, alig ülök le, máris hozzák az étlapot, melyet gyorsan átfutva egy gyöngéd italra bökök. A választás megszületésével vissza is adom a lapot, s a hollow máris indult, hogy elkészítse.
Ahogy jobban szemügyre veszem a belső elrendezést, szemem megakad a falon tapétaként elhelyezett újságokon. Többségükön felvillan Aizen-sama profilja is. Az az ember mindig karizmatikusan néz. Nyugodtan beszél és viselkedik, mintha nem kéne tartania semmitől. Persze ez érthető, hollowok seregeivel veszi körül magát, s ezek között ott vannak az espadak is, Hueco Mundo elitjei. Egyszer egy kósza gondolatként bennem is felmerült, hogy milyen lenne espadanak lenni. Aztán az is teret nyer, hogy nem vagyok hozzá elég erős. Képességem ugyan ízig-vérig hollow erő, de harcban nem tudom megfelelően kamatoztatni. Mi lennék már én? Békebeli arrancar? Tiszta vicc...

//Slarin-Raúl-René-Ceph, avagy kommunikációs zavar a köbön//

*Hát, finoman szólva mindenre számított válaszlehetőségként Raúltól, csak erre nem. "Kedves neved van" - visszhangzanak a szavak a fejében, Ceph maga pedig teljesen ledöbbenve készül a földbe gyökerezni, természetesen abszolút kiesve az előbbi, hűvös eleganciával és elutasítással átitatott szerepből...*
- Persze... Egyébként is így szoktak szólítani.
*Válaszol végül, ismét a régi, megszokott Cephi-stílusban. Előző "kirohanásának" tudatában sincs, valahogy ösztönösen játszik úgy a hangjával, mint néhány perccel ezelőtt. Talán előző, emberi életének utolsó darabkái lennének ezek a néha feltörő jéghideg szavak, melyek nyomot hagytak benne tudat alatt? Igen, talán emberi mivoltáért vezekel azzal, hogy most, arrancarként ilyen békésen, sőt, meglehetősen nyámnyilán viselkedik. Valószínűleg senki sem nézné ki belőle, hogy ha neadjisten arra kerülne a sor, igenis képes lenne megvédenie magát, akár ellenfele élete árán is... Különösebb szívfájdalom nélkül.
De most nem áll fent ez a helyzet szerencsére: Ceph csak ül bambán, Raúlra bámulva, akinek látszólag feltett szándéka barátkozni vele. Talán nem is olyan ellenszenves, mint amilyennek első megérzése súgta... Azonban nem foglalkozik tovább a másik fracciónnal, mivel a két espada közti jelenet vonja magára figyelmét.*
- Re...né...sa...ma...
*Motyogja maga elé elhűlten, volt felettesének váratlan kirohanását látva. Éveken keresztül szolgálta René-samát, de még egyszer sem látta ilyennek... Teljesen kikelt magából - Ceph valószínűleg rá sem ismerne, ha nem lenne mélyen lelkébe vésve a privaron espada legjelentéktelenebb mozdulata is. Bár a jelenetet elnézve igencsak meginog abban a hitben, hogy tényleg kiismerte René-samát... Vagy az eltelt száz év homályosította - esetleg szépítette - volna el ennyire emlékezetét?
Ekkor pedig eljut a következő sarkalatos ponthoz. Ez az egész veszekedés és hisztéria őmiatta tört ki?! Legalábbis ezt szűri le a szavakból - igen, csakis ez lehet az oka. Ennek tudatában pedig hirtelen úgy érzi, nagyon kicsivé válik, majd pedig elsüllyed a kinti homok legmélyére... Ő sosem akarta, hogy bárki is megsértődjön környezetében azok közül, akikhez ennyire ragaszkodik, pláne nem olyan apróságok miatt, mint a saját életmódja! Tudja jól, hogy nem lenne szabad ennyire függnie másoktól, de mégsem képes változtatni rajta, tulajdonképpen szüksége van arra, hogy legyen valakije, akiért bármit feláldozna. Régen egyedül René-sama tartozott ide, azonban Ceph jelenében már Slarin is kirobbanthatatlan ebből a kategóriából... Az arrancarnak pedig különösen rosszul esik, hogy ez a két személy - véleménye szerint legalábbis - az ő hibájából kapott össze ilyen csúnyán. Olyannyira, hogy René-sama leviharzik a lépcsőn, Slarin pedig röviddel ezután követi a mosdó irányába... Először tehát volt espadája után kap tétován, majd Slarin felé is intéz egy hasonló mozdulatot. Többet nem képes tenni így hirtelen...*
- Igen, igen, de most inkább menj Slarin után...
*Pattan fel kis idő múlva helyéből, késve ugyan, de válaszolva Raúlnak. Mihelyst pedig sikerült elhatározásra jutnia, már siet is le a lépcsőn, René-sama nyomában - elvégre már csak hivatalból is utána kell mennie, ha már egyszer a közvetlen főnöke volt... Aki már megint el akar menekülni a szembenézés elől, mikor szorulni kezd a hurok. Most azonban Ceph feltett szándéka, hogy nem követi el ugyanazt a hibát, mint száz évvel ezelőtt - név szerint, hogy nyugton marad a fenekén, amíg nem talál egy újabb szerencsétlent, akire rácsimpaszkodhat...
Végigbaktat a földszinten, majd miután megbizonyosodott arról, hogy a privaron nincs jelen - erre utal az előző ajtócsapódás is -, egy mély sóhajt követően kilép a szabadba: itt aztán rövidesen megpillantja a keresett személyt, háttal az épület falának dőlve.*
- Jellemző, René-sama...
*Lépdel felé, látszólag higgadtan - vagyis hát csak annak próbál tűnni -, belül azonban minden porcikája remeg. Most, most mindenképpen, egyszer s mindenkorra tisztáznia kell azt az ügyet, amin száz éve rágódik, mint egy ócska gumicsonton...! Ennek jegyében tehát igyekszik határozottságot erőltetni magára, ami meglepő módon remélhetőleg sikerül is ezúttal, ahogy egyre közeledik a dohányzó René-sama felé. Nemsokára már csupán néhány lépés távolság van kettejük közt - hacsak idő közben ismét arrébb nem slisszol az espada, ez esetben azonban addig ismétli a műveletet, amíg nem sikerül sarokba szorítania.*
- Remélem, most megfelelnek a körülmények ahhoz, hogy választ kaphassak a kérdésemre, René-sama...
*Néz mélyen a privaron szemeibe. Mintha teljesen kicserélték volna - annak ellenére, hogy remeg hangja az elfojtott indulattól -, ahogy lángvörös tekintetével fürkészi a másik arcát, végül pedig hozzáfűzi:*
- ...ha jól látom, egyetlen poratka sincs, legfeljebb homokszemcsék...

Csak sikerül azért felérnem a második emeletre, és egy gyors rögtönzött, mivel rólam van szó, ezért természetesen elbénázott bemutatkozás után gyorsan helyet foglalok a szélső kanapén, ami jó nagy, kényelmes, meg minden. Mikor felértem már akkor kinéztem magamnak ezt a bútort, mivel senki sem ült rajta, és egy jó beszélgetés alapkövetelménye a kényelmes ülőalkalmatosság, és nem utolsó sorban a kényelmes, tökéletes alvásé is. Persze meg se fordult a fejemben, hogy itt esetleg aludhatnék, távol álljon tőlem, hogy ilyet tegyek! Cephalussal úgy tűnik máris remek barátságot sikerült kötnünk, bár lehet, hogy csak én képzelem bele a dolgokat a dolgokba, de szerintem szimpatikus vagyok neki, sőt! Viszont a másik alaknak szemlátomást szúrom a szemét, vagy nemtudom, valami ilyesmi lehet, de nem nagyon foglalkozott velem, mikor bemutatkoztam. Nem gáz, majd rájön, hogy milyen nagy értéket veszít szerény személyemmel, és térden csúszva fog visszajönni, kegyeimet keresve..xD Slarin meg Slarin...legalábbis olyan, amilyennek leírták. Vagyis nem írták le, de hallottam pletykákat róla, de igazából nem érdekel, majd eldöntöm magam, hogy milyen. Mindenesetre a feltűnésem és a kanapéra való lekempelésem elég rendesen elüthetett az eddig itt jelenlévőktől. Mintha egy albínó menne be egy csapat néger közé, de legalább, mintha egy gazella szeretne lespanolni néhány éhes nílusi krokodillal. Szép csöndben meg is húzom magam, és várom a rendelésem, meg hallgatózok, hogy miről megy a csevej, ami egyre inkább kezd átmenni valami másba, amit a tvben a "Maunika, meg Bálázs" sóban szoktak mutatni. Sok kedvem nem volt beleszólni, így inkább maradtam csöndben, és a lépcső felső fokát fixíroztam, hogy mikor hozzák már ki a rendelésem. Néhány percen belül ez meg is történt, így már a tejemmel karöltve várakoztam, hogy sorra kerüljek, és túlessek az amúgy kínos bemutatkozáson. A levegő is nyomott volt, meg kicsit sötétebb is volt a hummusz bárnak ezen részén, szóval hiába volt nálam tej, kezdtem elálmosodni. Na, nem aludtam be, mint mondtam, ez távol áll tőlem, főleg ilyen nagy tömegben, csak kezdtem nagyokat és álmosakat pislogni, és a jelenlévők beszédének jó ha 10%-át fogtam már csak fel. Majd már semmi sem jött át a hallócsatornámon, de mint kiderült, nem azért, mert bealudtam volna (háhá, megmondtam, hogy nem fogok!), hanem mert hirtelen olyan csönd lett, hogy az már fülsértő volt. Hogy miért, azt nem tudom, a Ceph által szólított "Renészama" hallgatott el hirtelen úgy, mint aki levegőt is elfelejtett volna venni, majd néhány másodperc múlva összeszedte magát, és kis terápiás csoportunkban kitört a harmadik világháború, de úgy, mintha azt még megszoroznánk a D-nappal, meg ha ehhez még hozzá vennénk az egész amcsi hadsereget. Gyorsan mérlegelek egy jót, aztán arra jutok ,hogy legjobb, ha a poharamba kapaszkodok és egy mukkot sem szólok, mert még porba hull a fejem valami alacsonyan repülő tárgytól, de végül aztán nem röpköd semmi sem, maximum a vérnyomás az egekbe, meg ez a René repül szinte kifele a bárból, de úgy, hogy követni is alig bírtam. Aztán Slarin is távozik valamerre a női mosdó irányába egy sebtében elhadart "pillanat" után. Cephi még ott maradt egy picit, de csak azért, hogy közölje, hogy szerinte Slarin után kéne mennem, majd Ő is otthagy, és távozik a lépcső irányába. Egy darabig csak pislogni van időm, meg ilyenek, próbálom megemészteni Cephi szavait. Mégis mi a fenéért kéne nekem Slarin után mennem, ráadásul a női mosdóba? De, az kéne már csak! Még a végén azt hinnék, hogy valami perverz kukkoló vagyok, meg ilyenek, szóval Raúlka köszöni szépen, nagyon jól el tud partizgatni az egy szem pohár tejével, Slarin, meg a többiek meg majd vissza jönnek, ha lerendezték dolgaikat! Jól megmondom a magamét mindenkinek, persze csendesen, szigorúan elméleti alapon, majd igencsak kezdek unatkozni egyedül, mert a tejes pohár se valami nagy társaság már, ha kiürült. úgy döntök, ha már egyedül vagyok, kihasználom a lehetőséget, és letesztelem a kanapét, tehát hátra is dőlök kényelmesen, és be kell látnom, hogy nagyon is kényelmes, sőt, mi több, olyannyira, hogy néhány másodperc múlva fejem oldalra bukik, és komótosokat horkantva alszok. Megtette a tej a hatását. *>*
Sajnos másodpercek múlva -legalábbis nekem úgy tűnt, de nem kizárt, hogy tényleg csak másodpercek voltak - fel is riadok és rándulok egy nagyot úgy ültömben, mert Slarin tért vissza a mellékhelyiségről, és szólt hozzám. Nem voltam benne biztos, hogy mit mondott, de nem akartam bunkónak tűnni, ezért inkább nem szóltam semmit.
- Őőő... - kezdek bele a roppant elmés és tökéletesen felépített mondandómba, amit két napig gyakoroltam a szobámban, ahogy a nagy elnökök szokták egy-egy beszédük előtt.- Őő Raúl vagyok! Nem rég érkeztem. *.* De igazad van, egy kis rántott hal jól esne, de nem valami készségesek itt a kiszolgálók, legalábbis velem... - végül azt választom, ami a legkézenfekvőbb. Kaja. Arra legalább emlékszem, mikor ezt Slarin megemlítette az imént, másra viszont nem. Ha olyan fontos lenne, biztos megint megkérdi újra, addig meg jó lesz témának a helyi munkások fikázása.

- Nemsokára itt van... - mormogom magam elé eme szavakat, mikor megérzem leendő espadam reiatsuját. Még be sem lépett azon az ajtón, melyre most mindkét szemem szinte rá van tapadva. Epedezve várják, hogy újra viszont láthassák Sierra-sama gyönyörű alakját, kecses mozdulatait.
Szám gyöngéd, alig látható mosolyra kanyarodik, mikor az ajtó kitárul, s csakugyan a várt hölgyemény érkezik meg. Körbenéz, majd mikor észrevesz engem, határozott mozdulatokkal indul el felém. Le se tudom venni róla a tekintetemet. Egy idő után ugyan kínosnak hat, s az egyszerű lesésből, felpattanok, s az asztal másik oldalára állok. Kihúzom Sierra-sama székét, s megvárom míg helyet foglal, csupán ekkor megyek vissza az én helyemre és ülök le én is.
- Üdvözlöm Sierra-sama, igazán lekötelez, hogy ismét találkozhatunk... - mondom illedelmesem a velem szemben ülőnek. Meg kell adnom neki a megfelelő illendőséget, elvégre mégiscsak ő parancsol nekem. Azzal meg nem jutok előbbre, hogy ellent mondok neki, netán bunkó vagyok. Amennyire kinézem az erejéből, egy pillanatig sem tartana az, hogy felszabdaljon. De erre hülyeség is gondolni, ez nem történhet meg. Nem, főleg ha sikerül a beszélgetésnek legalább a felét irányítanom...
- Lássuk csak... Azt nem fogom mondani, hogy bízzon meg bennem, hiszen ezt majd úgy is ön dönti el. Mint gondolom tudja, én vagyok a 15. számú arrancar. Az elsők között vagyok, de keveset mozdulok ki Las Nochesből. Talán a gondolkodásmódom miatt van így, de főleg a képességeim okozzák.
No igen, de hogy is fogalmazhatnám ezt meg a legjobban, hogy Sierra-sama se nézzen hülyének? Máshogy gondolkodom, mint az arrancarok többsége, úgymond. Az én erőm nagy félelmeket tud előidézni és már-már úgy tűnhet, hogy az ellenfél valami délibáb ellen harcol. De támadni jóformán nem tudok, sőt nem is akarok. Csak úgy, mint a sötétség, lassan telepszik rá a vidékre és elzárja mindentől, majd... De honnan tudjam, hogy ez Sierra-samát egyáltalán érdekli?
- Mindig is arra vágytam, hogy egy nagyszerű csapat tagja legyek. Úgy gondolom, hogy önnel jó csapatot tudnék alkotni. Vagyis... Szerintem megfelelően bírnám támogatni. Habár csatákból még kevés tapasztalatom van, bízom abban, hogy jól helytállnék.
Na de mi szüksége lehet egy espadanak pont az én szolgálataimra? SZinte éppen most mondtam ki azt, hogy a tudásom javarészt elméleti. Jobbára csak magamban, a sivatag dűnéi között engedem szabadjára erőmet, s ott csapok szét a homokszemek között. Magányos harcművészet. A sötétségnek nincsenek társai, vagy barátai. Milyen kellemetlen. De ezzel a hatalommal születtem, együtt kell vele élnem.
- A hatalmam, a sötétség. De talán ennyi erről elég is lesz, később úgy is többet megtudhat róla. - mondom, majd rámosolygok a velem szembe lévő nőre.
- Mondja Sierra-sama, a többi fraccionja miyen erős? Úgy értem, ha rászolgáltak arra, hogy az ön irányítása alatt tevékenykedhetnek, akkor biztos nem hétköznapiak!

Igazából számítottam arra, hogy Sierra-sama felteszi nekem azt a kérdést, hogy mit gondolok Aizenről, de abba nem gonoltam bele, hogy mit is mondhatnék rá. Vagyis jobban mondva nem volt még időm megfogalmazni azt, hogy hogyan gondolkodom az adott helyzetről. Igazán válságos állapot. Elvégre tudásom szerint az arrancarok is két részre oszlanak, a két tábor pedig ellentétben áll egymással ebben a témában. Én a saját helyzetemet csupán elméletileg, tudnám meghatározni, valahol a kettő között lennék, egy harmadik csoportot alkotva, amit a másik kettő jogosan rühellhetne is meg nem is.
- Semleges vagyok, ha Aizen-samáról van szó. Elvégzem a rám kiszabott feladatot, de senki se kérje, hogy hajbókoljak neki, vagy legalábbis játsszam meg a tiszteletet, ami nem létezik. Nagyra értékelem a segítséget, amit ad nekünk, de ha jobban megnézzük, cserébe azt várja el, hogy éljünk-haljunk érte. Nekem ez nem tetszik.
Megdörzsölöm kissé borostás állam, majd a plafonra tekintek, miközben gondolkodó tekintetem komoly agymunkáról árulkodik. De nem így van. Az egyetlen dolog, amiért ezt teszem, hogy addig se bámuljam Sierra-samat. Attól félek, ha komolyabban rátekintenék, elolvadnék. Mmm... A mosolya, amit már többször is mutatott felém, egyszerűen mesés!
- Szóval inkább csak közvetetten szeretek dolgozni. Nem szeretem személyesen Aizentől felvenni a feladatot, egyszerűen nem fűlik hozzá a fogam. De ha már ott vagyok, hogy teljesíteni kell, akkor mindent beleadok, mert úgy érzem, hogy ezzel is csak a többi arrancart segítem! - Mondom, majd én is mosolygok egyet.
- Igaz ami igaz, az is tény, hogy keveset járok bármilyen jellegű küldetésre, mivel Aizen-samanak is megvan az a rétege, amire inkább támaszkodik és természetesen ebből preferál, ha komolyabb küldetésről van szó. Biztos vannak olyanok is, akik emiatt úgy érzik, Aizen jobban kedveli őket, de ha annak az embernek a szemébe nézek, csak azt látom, hogy ugyan úgy kezel minket, mint a rab állatokat, akiket igába foghat és kedve szerint addig dolgoztat, míg éhen nem halunk... Tovább, olyan jól csinálja ezt, hogy az alany el is hiszi, hogy így a helyes és ennek így kell lennie... Vannak, akik nem látnak tovább az orruknál.
Lesütöm kissé a fejem. Már megint sokat pofázok szinte a semmiről. De az nem lehet semmi, elvégre a saját véleményem, amire általában csak én magam adok. Mégis úgy látom, hogy Sierra-samát érdekli, így talán nem lehet ebből baj.
- Azt még hozzá tenném, hogy kimondottan a kérdésére válaszoljak, hogy igen, úgy érzem, hogy azért növeli a hatalmunkat, hogy ne ő legyen az egyszemélyes hadsereg, hanem legyen mellette egy olyan fanatikus banda, akik mindent megtesznek neki...
Jobb kezemmel a poharamért nyúlok, ami félig tele van. Iszok belőle pár kortyot, majd újra a nőre figyelek. Van valami, amit meg akarok tudni.
- Ez természetesen az én véleményem, ahogy ön is mondta. Kérem mondja el, hogy ön hogy érez ezzel kapcsolatban..!

- Igazat kell adnom, a félelem tényleg nagy úr... De ne is beszéljünk arról, hogy vagyunk olyan erősek, hogy legyőzhetnénk ezt a rémuralmat. Ráadásul nagy eséllyel. A magunk urai lehetnénk..! - árasztom el Sierra-samát hirtelen jött agymenéssel, amit egyáltalán nem tartok hülyeségnek, sőt egyenest látok benne értelmet is. Habár nem hiszem, hogy valaha is megvalósulna, éppen a fanatikus gárda "jóvoltából". Polgárháború Las Nochesben... Ezzel csak a shinigamiknak tennénk nagy szolgálatot. Maah... Mindhiába, keresni kell egy jobb megoldást erre, de nagy válság számomra, hogy nem vagyok jó az ilyen szintű problémák legyűrésében.
- Ó, nagyon szívesen önnel tartanék egy küldetésre... Vagy akár többre is..! - mondom, majd mosolygok. Ujjongásomat próbálom leplezni, nem nagy sikerrel. Szinte látszik rajtam, hogy mennyire élvezem a pillanatot, hogy az espadam küldetésre hív... Kettesben! A többi arrancar biztos megpukkad az irigységtől, ha megtudják, hogy egy ilyen jó nővel megyek valahova... Hmm, még ha csak küldetésre is. De ez is jó pont, Sierra-sama láthatja, hogy mire vagyok képes, nekem ez már tetszetős állapot.
Sierra éppen a csészéjével van elfoglalatoskodva. Önkéntelenül is nézem. Olyan, mintha tényleg több oldala lenne. Egy komoly és egy játékos kislány. De mindkettő egy ilyen szép testben.
- Lekötelezne. - mondom, mikor felajánlja, hogy nekem is rendel italt. - Olyat szeretnék, amit ön is iszik. - újabb mosoly az arcomon. Nagyon megkedvelt Sierrát az elmúlt pár percben. Uhhm, de miért Sierrázom csak le csak úgy? Most veszem csak észre, hogy korábban is megtettem már. Vajon mi lenne, ha elhagynám a sama jelzőt? Persze, ez a tisztelet miatt van így, de mi van akkor, ha már nincs is rá szükség? Áhh, ezt inkább elvetem és visszatérek rá akkor, ha Ő mondja, hogy nyugodtan tegezhetük egymást. Addig továbbra is erősen tiszteletteljesen folytatom a társalgást, mivel ez meg van követelve. Nem csak az illedelmességért, hanem magam miatt is.
- Gondolom az emberek világába megyünk. Ha már ott vagyunk, talán szét is nézhetünk jobban. Úgy értem civilben... - lehet hülye ötlet, nem tudom, hogy ő mennyire lenne oda egy ilyen ötletért. Továbbá azt sem tudom, hogy milyen a viszonya az emberekkel. Sok arrancar ki nem állhatja őket. Én viszont legutóbbi Karakura Town-ban eltöltött időmben inkább csodálattal tekintettem rájuk. Szegények, nem tudják, hogy egy háborúban vannak. És mégis figyelemre méltóak, mivel egyfolytában hajtják magukat azon, hogy megfeleljenek a társadalmuk elvárásainak...
- Ön hogy viszonyul az emberekhez? - kérdem, miután a pincér meghozta az italunkat és belekóstoltam. Meglehetősen finom.
- Sokan azt mondják, hogy nem is emlékeznek a múltjukra, mások meg inkább kitörölnék...

Mire az ötödik szál cigarettámat emeltem a számhoz, már önkénytelenül is hagytam néhány kósza gondolatot bekúszni az elmém peremén. Már nem zavart a tudat sem, hogy mennyire kellemetlen szituációba hoztam magam, ahogy az enyhe gyomorremegés sem, amivel a tudatalattim legmélye jelezte a helyzet teljes mértékű frusztratív jellegét.
Slarin utolsó szavai kavarogtak a fejemben, amiket valójában meg se hallottam a távozásom pillanatában, kellett nekik pár perc, hogy a leülepedés után eljuthassak az értelmezésükig. Tulajdonképpen nem vitatkozhattam egyetlen felvetésével sem, sőt, kimondottan humorosnak találtam így, zsibbadt agyvelővel a rozzant anarchistás hasonlatot, mindemellett úgy gondolom, hogy kellően tisztában vagyok a személyiségemből adódó negatívumokkal ahhoz, hogy ne lehessen meglepni egyetlen természetemet érintő állítással sem. Mélyebben átgondolva az sem lehet kérdés, hogy az aggódás, a mások érdekében való cselekvés a létező legnagyobb önzés amit ember elkövethet, hiszen mégis miért vágyunk számunka fontos egyének jólétére..? Természetesen azért, hogy az ő anyagi, szellemi és testi biztonságuk által saját elkárhozott lelkünk is felszabaduljon a gyötrő szorongás alól. Így lehet az, hogy belső önvédelmi mechanizmusom teljes bizonyossággal elhitette velem, hogy helyén való Cephalust hátrahagynom egy teljes évszázadig, hiszen így tiszta lelkiismerettel és joggal gondolhattam, hogy biztonságban van, és a szakmai előmenetelének sem szabtam gátat. A helyzet ilyetén való felfogása tehát csak számomra volt kedvező, hiszen puszta spekulációra alapozva szentül meg voltam győződve, hogy a lehető legjobbat tettem egykori hű bajtársammal, számításba se véve a tévedés lehetőségét.
Cephalus szavait meghallva sem néztem az érkezőre, nem vágytam látni az arcizmait uraló dacos, már-már gyerekes grimaszt, amit minden valószínűséggel még hangsúlyosabbá tettek az elrejtésére irányuló kísérletei. Mindig is szerettem benne ezt a nyíltságot, amivel bárkit levesz a lábáról, és ami az egyik legnagyobb gyengéje is egyben. És lám, mit tesz a bűnös önzés? Bár forszíroztam szíve megkeményítését, arra sosem tettem egy kósza kísérletet, hogy kiírtsam személyiségének ezen vonását.
Nem tüntetőleg nem reagáltam a belépő "köszöntésére", egyszerűen csak nem volt mit mondanom számára. Tudtam, hogy csak a kötelességtudat és a kíváncsiság vezérelte utánam és azon felül, hogy hízelgőnek találtam miszerint kirohanásom után sem feltételezett bennem komolyabb bántottságot, valahol, a lelkem egy apró szeletkéjét kínozta a tudat, hogy ennyire semmibe veszi igenis figyelemre méltó belső defektusom.
- Mégis mire vagy kíváncsi? - Szólaltam meg végül színtelen hangon, miközben olyan hűvösen emeltem rá tekintetem, ahogy sose tettem vele való találkozásaim alkalmával. Biztos voltam benne, hogy rég ismeri a választ, egyszerűen csak az én számból akarja hallani, érezve, ahogy megtör. Minden gyermeki bája mellett van benne egy csipetnyi szadizmus, ami mindig megzavart, amikor már úgy éreztem, teljesen kiismertem Cephalust. Ott volt kétségtelenül a kezdetektől fogva, már csak az volt kérdéses, mikor válik tudatossá ez az ösztönös viselkedés. - Mint már említettem, ott hagytalak, mert így találtam helyesnek, és mert csak így lehetett tiszta a lelkiismeretem. Igen, tulajdonképpen tőled megtagadva a választási lehetőséget úgy döntöttem, ahogy a saját önérzetem szempontjából a legelőnyösebb végkifejlet megkövetelte. Valóban sajnálom, de századszorra se cselekednék másként. Ugye nem kell pont neked elmagyaráznom, hogy miért..? - Ahogy Cephalus mélyen, szinte megbabonázva nézett velem farkasszemet, és ahogy láttam íriszén az őt belülről feszítő, forrongó dühöt, utolsó mondatom végére szám széle önkénytelenül húzódott ördögi vigyorra. Mint amikor fény derül egy közös kis titokra, amiről mindketten tudjuk legbelül, hogy nem tartozik senki másra. Ami miatt képes vagyok őt nem csak egykori alárendeltnek tekinteni, ami miatt Cephalus az egyetlen, akiben meg tudok bízni a végletekig.
Néha megrettenek ettől, az énemnek megvilágítatlan oldalától amit minden igyekezetemmel próbálok palástolni mások előtt, de akkor valahogy hátborzongatóan jól esett púder nélkül önmagamnak lenni. Része a természetemnek, ugyan úgy, mint a világ felé mutatott arcom, ami afféle maszkként is szolgál, hogy elfedje ezen vonásomat és amit egy pillanat alatt visszanyertem egy derűs mosoly keretében.
- Azt hiszem, épp eleget időztünk távol, nem illene megváratni a Kisasszonyt! - Tettem kezem a vállára invitálólag, mintha mi se történt volna, majd visszanyert kiegyensúlyozottságommal indultam meg a bár legfelső emelete felé. Számolnom kellett vele, hogy Slarin nem úgy kezeli a helyzetet, ahogy azt jómagam teszem, így jobbnak láttam egy üveg abszint társaságában visszatérni az asztalhoz. Nem az a minőség, amihez hozzá voltam szokva, bár így is kellemesen kellett csalódnom, hogy egyáltalán tartanak a Zöld Tündérből egy ilyen lepukkant csehóban.
Visszaérkezve kézenfekvőbbnek tűnt szótlanul leülni az asztalhoz, elvégre nem szándékoztam magyarázkodásba bocsátkozni, hagyni akartam, hogy Slarin vegye magához a szólás jogát, ha kívánja. Bár még csak pár órája ismertem, jelentett annyit a társasága, hogy megpróbáljak javítani a kialakult szituáción, ám ha látványosan elutasítja a személyemet, nem tehetek mást, mint elfogadom a döntését.

Inception - Mind Heist

Értem, hogy Sierra mire gondol. Ha tehetném, én is elfelejteném azt, amire emlékszem... Vagyis...
Egy pillanatra elkerekedik a szemem, ahogy rám tör a felismerés. Azzal, ha mi elfelejtjük az emlékeinket, vagy el akarjuk felejteni az emlékeinket, csak menekülünk. Menekülünk az elől az igazság elől, amit nem vagyunk képesek elfogadni, amit nem tudunk megérteni. Gyávák vagyunk, nem is, inkább félünk. Félünk attól, hogy mit gondolnánk magunktól és hogy újra úrrá lehet az életünkön. Miért van az, hogy minden arrancar szenvedett élete folyamán? A fájdalom, a kétségbeesés az életünk része volt és most nem akarjuk, hogy újra az legyen. Új esélyt kaptunk az élettől azzal, hogy nem emlékszünk tökéletes pontossággal a múltunkra. És az új eséllyel új lehetőségeket is, hogy boldogok legyünk.
Rápillantok Sierrára, s a tekintetét keresem. Nem telik bele sok időbe, pillantásunk találkozik. Eddig nem is értettem, hogy miért esik ilyen jól, hogy itt van. Nem is... Jobban mondva abba nem gondoltam bele, hogy egyáltalán itt ül velem szemben ez a nő és hogy mennyire is tetszik nekem. Nem emlékszem arra sem, hogy voltam-e valaha szerelmes. Egyszerűen elfelejthettem, hogy milyen érzés is az és főleg, hogy hogyan kell kifejezni. Olyan vagyok, mint egy gyerek, aki azt sem tudja mit akar és ha tudja is, nem bírja kifejezni magát. Minden esetre, ez a társalgás kezd többé válni számomra, mint egy egyszerű eszmecsere az espadammal...
- Figyelemre méltó. Nem is tudják, hogy ez várja őket a másvilágon... Egy háború, tele pusztítással és könyörtelenséggel. Nem számít, hogy melyik oldalon vagy, a másik úgy is arra összpontosít, hogy téged levágjon...
Fancsali képet vágok. Nagyon így érzem. Ahelyett, hogy a két nemzettség békében élne egymás mellett, folyton a vér folyik. Persze ez is mind az idióta vezetőség miatt van így. Mindkét részről. Pedig egy kis változtatás is elegendő lenne a békéhez... Valakinek, valakinek létre kéne már hoznia ezt, vagy legalábbis egy ilyen irányú arrancar mozgalom. Egyre jobban hajlok egy független szervezet irányába, ahol nem számít, hogy mi vagy, csak az, hogy hogyan élsz és miért harcolsz. Mert ez a fontos.
- Hogy mit gondolok az emberekről? Hmm... Fogós kérdés... Egy egyszerű élet, ahol nem kellene csaták miatt aggódni. Ők így élnek. Nem tudják, csupán azok, akiknek az átlagnál nagyobb a reiatsujuk. Az ő világuk inkább csak máshogy működik. Ezért irigylem őket... Gondtalan élni és szeretni...
Utolsó mondatomban ismét Sierrára pillantok, s megeresztek egy mosolyt is. Azt hiszem be kell látnom magamnak, hogy annyira lenyűgözött ez a nő, már most, hogy egyszerűen szerelmes lettem! *-*
- Sierra, hogyan váltál espadává? - mondom, majd szemem ismét elkerekedik. Észre se vettem, mikor kimondtam, de letegeztem az espadam. Uhm, remélem nem veszi sértésnek. Hmm és mintha azt mondta volna, hogy lenne még egy fontos kérdésre, amire választ vár... Vajon mi lehet az? Ha nem tudnám, hogy el akar menni kettesben valahová, akkor biztos erre tippelnék. De így nem tudom mire gondolhat. Talán az arrancarrá válásom..? Nehem, abban nincs semmi pláne. Biztos valami fontosabb. Na de majd kiderül...