Unottan kapcsolgatom a tévét, s szinte minden csatornán ugyan az az egyhangú, semmitmondó adás megy. Ritka alkalmak egyike, ha rá tudom magam szánni, hogy leüljek a vetítődoboz elé, és megnézzem legalább a Híreket. Mégis minek, ha egyszer ugyan azt fújja mindegyik? A maga kis hülyeségeit, apróságait a világról, amik eltörpülnek azok mellett a szörnyűségek mellett, melyek valóban megtörténnek. Ahelyett, hogy a gyilkosságokról, vagy a fontosabb eseményekről tudósítanának inkább csak azt nyomatják, hogy XYZ mennyivel többet sikkasztott az előző idén, mint az előző években, meg hogy Juliska néni ninjákat megszégyenítő módon rabolta ki járókeretével az egyik éjjel-nappalit. Szánalmas, hogy az embereknek ezt jelenti a hír, holott lényegében minden egyes alkalomkor ugyan az megy…
Lassacskán sikerül megunnom a „műsort”, s úgy határozok, hogy készítek némi harapni valót. Elvégre enni is kéne, hiszen ma még semmit se ettem, és ezt már a gyomrom is jelezte. Monoton módon pakolom egymásra a szalámit és a sajtot, amit végül megspékelek egy kevés majonézzel, és mustárral. Kit érdekel, hogy nem egészséges? Ráérek az egészségi állapotommal foglalkozni, hiszen ennél sokkal fontosabb feladatom van. Elvégre nekem kell megmentenem az emberiséget a szellemek legrosszabb fajtájától. Az emberek még csak megérteni se képesek, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek rájuk odaátról, a szellemvilágból. Hollowok tömkelege jár át a mi világunkba lakomákat csapva az ártatlan emberek lelkéből, hogy aztán minél erősebbek legyenek. Szánalmas lények, s azt hiszem, ezzel valamennyire tisztában is vannak…
Fejemben folyamatosan az a fura álom jár, amit az éjszaka álmodtam. Valahogy képtelen voltam felébredni, akárhogy próbálkoztam. Mintha saját álmom rabja lettem volna… A látvány szörnyű volt, s kételkedem benne, hogy valaha is láttam volna ennél ocsmányabb, és rémisztőbb álmot. Vagy talán mégis… Talán azoknál az álmoknál mégsem szörnyűbb, amiket Róla álmodok minden egyes éjszaka… De mégis… Ha rangsorolnom kéne, mindenképp a második helyen lenne, szorosan a Róla szóló álmok után. Igaz, az álom viszonylag barátságosan kezdődött. A tenger hullámai által borított bársonyos homok, melyeken lábnyomok rajzolódtak ki. S talán nem is én lettem volna, ha nem szegődök az előttem talán nem is olyan rég vándorolt emberek után. Fene a kíváncsiságomba, hogy folyton az kever bajba…! Lassacskán végül eljutottam egy magasabb homokdűne tetejére, ahonnan szétnézve egy eldugott barlangot láttam meg. Nem is olyan messze, egy furcsa fazon állt, s körülötte még furcsább lények lézengtek. Néhány pillanat múlva már az is feltűnt, hogy ezek a lények tulajdonképpen a férfi minden mozdulatának engedelmeskednek. Borsódzott a hátam ettől az egész helytől, és azt kívántam, bárcsak valahol máshol lennék. Akár még a rózsaszín, bodros nyuszikákkal telepakolt álmokat is képes lettem volna elviselni, csak hogy ne ott legyek. Szinte már éreztem, ahogy torkomon kiszalad az üvöltés, azonban még sikerült ezt megakadályoznom, s kezemet szorosan a számra tapasztottam, hogy még csak véletlenül se vegyenek észre. Habár lehet, hogy teljesen tisztában voltak jelenlétemmel. Bár ki tudja… hiszen ez csak egy ostoba álom volt, nem igaz? Tovább nézelődtem. Az égen hirtelen valami átjáróféle nyílik, mintha Garganta, vagy hasonló lenne, amin a lények a férfi vezénylésére átáramlanak. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha valaki figyelt volna. Talán a férfi vett észre? Igen… Egyenesen felém nézett… Bár ha ez meg is történt, semmi jelentősége, hiszen mindez csak álom volt. Az álmok meg ugyebár nincsenek hatással a valóságra…
Hirtelen a hideg ráz ki, s mintha csak távvezérléssel működtetnének, elsétálok egy közeli ablakhoz, s a függönyöket elhúzva azonnal kitekintek rajta. Ismerős látvány fogad, melyet azonnal a szokásos morgásom kommentál. Megint hollowok… Azonban ez más volt… Valamiért olyan érzésem volt, hogy talán köze lehet az álmomhoz. Bár igazából ezt hülyeségnek tartottam, elvégre világ életemben szkeptikus voltam a jövőbe látás, meg a médiumos cuccokkal kapcsolatban. De mégis… ott motoszkált a fejemben, hogy ez az egész talán a mostani látogatás előzménye lehetett.
A fejem, mintha dobverővel kezdték volna el verni. Igaz, csak alig érzékelhetően, de mégis fájt… Lüktetett, és ez egyre jobban érzékelhető volt, ahogy közeledtem, hiszen úgy döntöttem, utána járok ennek az egésznek, hogy végülis köze van-e az álmomnak ehhez az egészhez. Talán választ is találok a kérdéseimre…

Kinyitottam a szemem, és nem értettem, hogy hol vagyok. A lehúzott redőnyömön átsütött a fény, ami ellen úgy tiltakoztam, hogy a fejemre húztam a takarómat. Pár perc múlva csörgött az órám, és valami zörej hallatszott át az enyém mellett levő szobából. Pár pillanatig próbáltam azzal áltatni magam, hogy nem kell felkelnem.
A szobaajtóm kicsapódott, valaki megragadta a takarómat, és lerántotta rólam. Most elfelejtettem belekapaszkodni, ami kétségbeejtő volt, tekintve a szakadt, kockás pólót, amit pizsamának használtam, meg a személyt, aki költött.
- Natsuki! Kel fel! Ma még be kell menned... - kezdett el lehúzni az ágytól Zed, és le is húzott. Kócos szőke hajam a képembe lógott miközben felültem, és ő meg felrántotta a redőnyöm. Tiltakozva másztam el az iskolába szánt ruhámért meg a köntösömért, majd elmásztam gyorsan megmosdani. Miközben elhaladtam bátyám ajtaja előtt, fáradt sóhaj szakadt fel a mellemből. Még mindig... Még mindig azt hiszi, hogy jobban szeretem nála Zedet. Ő évek óta az életem része, és itt volt velem akkor, amikor görcsbe rántott a kín, amikor ő csak msn-en tudott beszélni velem. Ez tény, és nem lehet megmásítani. Zed olyan nekem, mint egy testvér. Nem, több annál, olyan, mint egy őrangyal… Ezt el kell fogadnia. De ő a vértestvérem, és természetes hogy szeretem, elfogadom a hóbortjaival együtt. Az a szó, hogy testvér, mindent magába foglal. Megölöm, aki csak hozzá mer érni… Noa pedig imádkozzon, hogy ne lássam meg. Nem érdekel, ha beledöglök, de akkor is megtépem azért, amit Toumával tett.
Mélázva húztam magamra a ruhát, majd szinte már semlegesen vettem a nyakamba a táskát. Nem akartam felébreszteni a minden bizonnyal még mélyen alvó bátyámat, ezért csak gyorsan megöleltem Zedet, felkaptam egy brióst és kirohantam az ajtón, hogy begyalogoljak az iskolába. Közben bekaptam egy kávés rágót, és pár perc múlva megérkeztem az iskolába is. Már csak néhány hét hátra, és érettségi. Mit lehetne erről mondani? Semmit sem tanultam még rá, és borzalmasan zavart. A körülöttem levők mind azt hiszik, hogy okos vagyok, hogy könnyen megy majd… Ami csak részben igaz. Nincs bennem szorgalom, így búcsút mondhatok orvosi pályafutásomnak…
Halk sóhajjal rúgtam be az osztályterem ajtaját, és végigmértem a sok idiótát, akikkel egy osztályba jártam. Hogy lehet az, hogy csak néhányuknak van valamennyi reiatsuja? Morogva ültem le a székemre, és azon agyaltam, hogy ma igenis edzeni fogunk Toumával. Számomra igen, még mindig büszkeség quincynek lenni. Addig nem nyugszok, míg erős nem leszek; itt a tehetség édeskevés.
Kezdett furcsa érzésem lenni, ami a gyomromban kezdődött. Először arra gondoltam, hogy az elfogyasztott briós volt rossz, de aztán megéreztem a hollowokat. Tekintetem akaratlanul is az ég felé tévedt, és döbbenten nyílt tágra a szemem: kezeimmel lesepertem az asztalomról mindent, ahogyan felpattantam. Óriási fekete lyukat láttam, amiből legalább tíz gigantikus hollow mászott elő. Hollow? Már abban sem voltam biztos…
Arra hivatkozva, hogy rosszul vagyok, kirohantam az iskolából, és közelebb mentem a valamikhez, amiknek kígyófarkukból áradó sziszegésük nyomán majd széthasadt a fejem. Alig bírtam mozdulni, annyira lüktetett, és csak egy személy járt jelenleg a fejemben: Touma. Tudnom kellett hol van, mit csinál, jól van-e… Tudtam, hogy mennyire megrémül majd ettől, ha meglátja. Lehet, hogy egy pincében találok majd rá remegve.
Hyrenkiakuval gyorsan hazaértem, és olyan szintű megkönnyebbüléssel ugrottam bátyám nyakába, amit szerintem nem tudott mire vélni. Örültem, hogy még nem ment el a munkahelyére, vagy a spanjához, bár az is tanított most.
- Touma! Muszáj velem jönnöd! – közöltem izgatottan, eget verő pulzussal. Most, hogy tudtam, jól van, el kellett vinnem. Muszáj volt, hogy rákényszerítsem erre.
Megmarkoltam a kezét, és húztam magam után. Elhatároztam, hogy most igenis ráébresztem arra, miért kell quincynek lennünk, hogy mi a feladatunk. Ha másért nem, hát azért, mert nem lesz képes mindig minden és mindenki elől elszaladni…
A közeli parkban egy ugyanolyan lény bóklászott, mint amit az előbb láttam.
- Oda… nézd! – mutattam rá, és nem törődve Touma fejével, dühösen förmedtem rá.
- Nem lehetsz mindig Te a leggyorsabb. Én pedig meg fogom tanítani neked, hogyan védd meg magad! – közöltem ellentmondást nem tűrően, és a hollow felé vonszoltam…

*Kamill-channal igazán jól alakulnak mostanában a dolgok, bár tény és való, hogy sikerült kicsit elvonnia a figyelmem a munkáról. Nem mintha megengedhetném magamnak, hisz nem végezhetek hanyag munkát, de valahogy sokkal jobban esett felhívni őt a munkahelyére ahelyett, hogy a tényleges dolgommal foglalkozzak. Viszont sokkal jobb volt hallani az Ő hangját, még ha teljes fizikai valójában nem is láthatom beszélgetés közben… Inkább ő, mint Zed, aki valami miatt ma később ment el egyetemre, mint szokott, és úgy vettem észre, hogy igencsak zavarja, hogy merészelek a nappaliban telefonálni, de azért remélem, hogy nem én keltettem fel, mert igazán nem akartam hangos lenni. Persze, ő sosem fogja megérteni, hogy Kamill-chan csodálatos, nagyszerű, gyönyörű, és ismét csak csodálatos, és persze tökéletes, míg ő nem. >< Már el is terveztem, hogy amint lesz neki is egy kis szabadideje, elviszem arra a divatbemutatóra, amitől fél Japán hangos, biztosan tetszeni fog neki. *.* Bár modellként csak még jobban festene a divatbemutatón, hiszen mindene megvan hozzá. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak szép, hanem okos is, egyszóval minden, amiről álmodni merhetek.
Az átlagos, rózsaszín felhőkben úszkáló napom, s egyúttal a telefonbeszélgetésem először egy iszonyatos fejfájás, majd pár perc múlva Natsuki hirtelen megjelenése szakítja meg. Kérdőn nézek rá, hiszen ilyenkor még mindig suliban kéne lennie. Nem hiszem, hogy félreismertem volna őt, hiszen bár kicsit nagyszájú, az tény, de a tanárai nem nagyon szoktak reklamálni, mert rendesen tanul meg minden, és még az érettségijét is komolyan veszi. Lehet, esetleg rosszul lett, és hazaküldték? Igen, csak ez az egy oka lehet annak, hogy hazasietett, mert el nem tudnám képzelni patyolat tiszta lelkű hugicámról, hogy esetleg lóg a suliból. Persze az eszembe se jut, hogy esetleg valami hollow bibi van a dologban, és azért rohant haza, mert harcállapot van, és készülni kell rá, meg ilyesmi.
Gyorsan elbúcsúzok hát Kamilltól, hisz látom Natsukin az izgatottságot, sőt, mintha még rémült is lenne. Persze eleinte nem igazán fogom fel, hogy valóban van ok a félelemre, csak zavartan pislogok és ölelem vissza húgomat. Valami biztosan történhetett, különben talán esze ágában sem lenne megölelni engem.*
- M-mi történt? Tudod, hogy most nem érek rá, egy óra múlva el kell indulnom dolgozni. - *próbálom kimagyarázni magam, hisz nem akarom, hogy azt higgye, hogy állandóan csak a telefonon csüngök, ami természetesen így volt, főleg, amióta megismertük egymást Kamillal. Most, hogy végre nincs, ami teljes mértékben eltereli a figyelmem, jövök rá arra, hogy valójában mennyire lüktet a fejem. Mintha odabent dobolnának, s érzem szívem lüktetését is, ami furcsa mód egyre hevesebbé válik. Ismerem ezt az arcot, Natsuki csak akkor ilyen, ha komoly gond van. Ha valami lidérccel van probléma.*
- N-Natsuki… Remélem, nem azt tervezed, amire gondolok… - *haladok mellette, mert nem igazán van más választásom. Szégyen vagy sem, a húgom erősebb nálam, és nem esik nehezére karon ragadni és elráncigálni engem oda, ahova csak szeretne. S a fejfájás pedig nem múlik, időnként kénytelen vagyok egy-egy pillanatra behunyni szemeim, s megfogni a homlokom, hogy beletemetkezhessek, amiből azonnal kirángat húgom azzal, hogy húz magával tovább a városban.
Azonnal megtorpanok, amikor észreveszem, hogy miről is van szó. A parknál bóklászik egy hollow, shinigamik pedig sehol sincsenek. Az ő dolguk, hogy ezeket a lényeket likvidálják, megtisztítva ezzel az emberi világot meg a hollowt is, meg így megmarad a világ egyensúlya is szerintük, bár sosem értettem teljes mértékben ezt a zagyvaságot. Meg elvileg szerződést kötöttünk, nem? Hogy a halálistenek intézik a dolgukat, mi meg nem avatkozunk bele, cserébe nem válik Toumából és társaiból se kísérleti alany, se vacsora, se mészárolni való, élő hús.*
- Tudod jól, mi a véleményem erről a dologról, és hogy döntöttem. - *lépek hátra, hiszen ha nehezen is, de lábaim engedelmeskednek, csak hogy aztán ismét leragadjanak. Az összes hollow közül, amit valaha is láttam, ezt a példányt találom a leggusztustalanabbnak és a legfélelmetesebbnek, de hát nem tudok mit csinálni. Natsuki pedig akaratom ellenére közelebb vonszol, kezeim pedig remegve emelkednek fel, hogy megpróbáljak védekezni, ha esetleg szükség lenne rá. Nem akarom ezt, nem akarok itt lenni, ez a fejfájás elviselhetetlen, és alig egy óra múlva nekem a Hell’s Rose-ban kell lennem, hogy segítsek megtervezni egy menyasszonyi ruhát. Mégis megpróbálok egy gyenge nyilat materializálni, bár már előre látom a kudarcot, hisz sose ment ez nekem, biztos vagyok abban, hogy ismét fel fogok sülni. Hiába bizonygattam magamnak az utóbbi időben mindannyiszor, hogy legközelebb talán menni fog, most, hogy éles „bevetésen” vagyok, már pontosan tudom, hogy most is az lesz a végeredmény, mint eddig mindig. Nem akarom sem a saját, sem Natsuki életét kockáztatni egy lidérc miatt, a shinigamik pedig… Igazán ideérhetnének már.*

Nem elég, hogy ismét feltűntek a hollowok, még a fejem is elkezdett fájni. Zúg, mintha valami darázsfészek lenne a fejem helyén. Utálom, amikor ez van… Utálom, amikor zúg, vagy fáj a fejem. Nem tehetek mást, minthogy sorban veszem be az erősebbnél erősebb fájdalomcsillapítókat, vagy próbálom kialudni magam. Persze legtöbbször az alvás mellett döntök, hiszen nem vagyok hajlandó szennyezni a szervezetem ezekkel a bizonyos „gyógyszerekkel”, amik inkább csak a bajt csinálják. Mindegy… most valószínűleg egyik se használna, hiszen más oka van annak, hogy most épp nem stimmel valami a fejemmel. Valószínűleg valamelyik hollow képessége lehet, ami csak még unszimpatikusabbá teszi őket számomra. Nyugodtabb lenne a világ, ha ezek a szörnyek eltűnnének a Föld színéről. Gusztustalan élősködők, akik csak gyilkolni, és harcolni tudnak. Bár igaz, hogy ez fennmaradásuk feltétele… Igazából mi, emberek se vagyunk különbek, hiszen halomra öljük egymást a háborúkban, amiknek lényegében csak az a célja, hogy minél nagyobb területen uralkodhassanak. Szánalmas…
Az ajtón kilépve fejfájásom csak még erősebb lesz. Már ebből is sejthető, hogy tényleg a hollowok műve lehet ez az egész. Igaz, elég sűrűn szokott hasonló lenni, de eddig még sose fájt jobban, ha kiléptem az ajtón. Talán a ház blokkolta a hollow erejét, vagy meg ahogy közelebb kerülök hozzá, annál jobban hat rám? Végülis… ha nem megyek közelebb, sose derül ki. Nem igaz? Ráadásul muszáj megfizetnie a hollownak minden bűnéért. Tőlem nem kapja meg azt a lelki nyugalmat, amiről a shinigamik beszélnek. Nem érdemlik meg, hogy megkapják, elvégre egymás után falják fel a lelkeket, és ölik az embereket. Őket is egy ölte meg, s talán épp ezért vagyok képtelen megbocsátani nekik. Egy számomra fontos személlyel végeztek, aki gyermekünket hordta szíve alatt. Sosem fogom megbocsátani nekik, hogy tönkre tették az életemet, még akkor se, ha az életem múlik rajta. Megesküdtem, hogy mindegyszálig végzek velük, ha az életem is múlik rajta. Most se fogok megfutamodni egy kis fejfájás miatt. Nem olyan fából faragtak…
Útközben fejfájásom erősödik, ám annyira még nem fáj, hogy ne tudnék úgy viselkedni, mint általában. Hirtelen egy szörnyeteget pillantok meg, ahogy az utcán kergetnek néhány embert. Igazából hagynám, had végezzenek velük, de a hollowok elleni gyűlöletem hatalmasabb, így amellett döntök, hogy segítek. Nem… téves, ha bárki is azt hitte, hogy az emberek védelme miatt adtam a fejem quincyskedésre… Az ostoba embereknek ehhez semmi köze… Csupán szerencséjük, hogy épp őket ölik azok, akiket én minden áron el akarok pusztítani. Azok, akik lényem egy részét is elpusztították… Kezemben lassan egy íj materializálódik, majd azt kifeszítve egy nyilat is megidézek, s karomat a két hollow felé irányítom, majd azonnal feléjük kiáltok:
- Ajánlom, hogy állj meg ott, ahol vagy, különben kapsz még egy lyukat, de ezúttal a szemed közé!
A hollow egy pillanatra megtorpan, látszólag hatásos volt a magabiztos belépőm. Egy halvány, ám annál sunyibb mosoly jelenik meg az arcomon. Hogy miért? Egyszerűen túl magabiztos vagyok, és talán épp ezért sikerül minden alkalommal legalább egy sérülést összekaparnom. Amíg ez a pillanatnyi hezitálás még életben van nála, elsütöm fegyverem, így a nyíl már egyenesen felé tart, s remélhetőleg el is találja pontosan a fejét, hiszen arra céloztam.
- Bocs... megcsúszott a kezem.

Agyvizem pár másodperc alatt az egekig szökött: elég volt egy pillantást vetnem Toumára, aki halálra váltan kezdett l tiltakozni a lidércek láttán. Szemem résnyire húztam össze, miközben mély levegőt vettem, hogy leordítsam: ekkor toppant be egy lány toppant be hozzánk. Gyorsan el is intézett egy hollowot, én pedig végre felismertem. Zekka volt az, a főhadiszálláson már láttam párszor, sőt, beszéltem is vele, miután majdnem felborítottam, mert annyira olvastam egy könyvet. kedves lány volt, és már nem szenvedett olyanokkal, mint az érettségi, amitől én a falra másztam.
- Na ide figyelj, te idióta. Lesérülök, nem bírok íjat materializálni. A halálomon vagyok, mert nem bírok el egy... arrancarral. Te pedig látod ezt, mert ott vagy, és nem vihetsz el, mert engem fogva tartanak, mondjuk ez a képessége. Bírnád nézni, ahogy megölnek, csak azért, mert nem akarsz harcolni, tudomást venni egy világ létezéséről, aminek a része vagy? Touma, ezt nem választhatod meg... Ebbe születtél, ezt kell csinálnod. - morogtam indulatosan, és tudtam, hogy ezzel nagyon meg fogom bántani. De nem akartam, hogy védtelenül mászkáljon az utcán, azt akartam, hogy legyen elég ereje, hogy meg bírja magát védeni. Nem lehettem vele mindig ott, hogy megóvjam a bajtól... Amibe mellesleg hajlamos volt belesétálni.
Mikor végre eljutott a tudatomig, hogy már az előbb is oda akartam menni Zekkához, gyorsan odaléptem, mert a hollow kezdett nagyon durván viselkedni, én meg aggódni kezdtem. Gyorsan előhívtam az íjam, ami nem okozott különösebb sérülést a hollownak.
- Szia Zekka, rég láttalak! Remélem nincs veled nagy baj, mintha fájna valamid... - beszéltem vidáman, miközben igyekeztem felrúgni a hollowot. Hát... végülis lehetnek primitív módszereim, nem? Vagyis inkább, egyéniek. Most már kezdtem átkozni a percet, maiért nem hívtam fel Zedet, hogy jöjjön ide, és segítsen nekem. Touma... vele nem sokra megyek, ő nem a társam, akivel évekig harcoltunk és gyakoroltunk együtt. Még külön szekrénye is van a főhadiszálláson...
- Páncél van rajtad, bogaram? - búgtam negédesen, és egy nyilat lőttem ki a szemére. Elkapta a fejét, és így a páncélját érte a nyilam, ami egészen felvillanyozott, mert mintha megrepedt volna.
Mellé léptem, aggódva pislogtam Zekkára, majd tekintetemmel a bátyámat kerestem, és elkezdett a fejemben körvonalazódni egy terv is, amit majd talán később tudok használni, és így legalább komolyan veszi ezt az egészet. Megálltam, és folyton egy pontot lőttem a nyilaimmal, ha a célom elmozdult, vele mozdultam én is: meg akartam repeszteni a páncélját, hogy kinyírhassuk...

*Valahol mélyen, legbelül mindig is megvetettem magamat. Nem vagyok képes felvállalni magam, és inkább elterelem a saját figyelmem egyéb teendőimmel, csak ne kelljen addig se a lidércekre gondolnom. Nem vagyok képes a lábamra állni, és hát, nem vagyok az a világmegmentős figura. Azonban olyan gerinctelen se vagyok, hogy hagynám Natsukit meghalni. Még ha nem is lenne esélyem egy arrancar ellen, hisz egyértelmű, hogy nem vagyok elég hozzájuk… Nem, akkor sem hagynám, hogy Natsukit bántsák, még ha ez a saját végzetemet is jelentené. Nem lennék képes tovább élni mindennapi életemet nélküle. Persze, tudom, hogy számára Zed fontosabb, meg minden, és sose leszek méltó arra, hogy egyáltalán bátyjaként tekintsen rám, s kivételesen velem nevessen, ne pedig azzal az idegennel. Csak legyen végre vége ennek a rémálomnak… Nem bánom, segítek eltüntetni ezt a lidércet, bár a lábaim jobban remegnek, mint egy oltás előtt, de ha cserébe utána hazamehetek Natsukival, és újabb napokra elfeledhetném ezt az egészet, bőven megéri.
Már ha sikerül túlélnem. Esélytelen vagyok egy ilyen szörnyeteg ellen. És ha jobban belegondolok, hogy valaha ez a lény egy ember volt, pont úgy, mint én… Nem tehet arról, hogy a Sors ilyen kegyetlen tréfát űz vele, mert a legtöbb lidérc nem bűnös lelkekből, gyilkosokból jött létre. Azzal, hogy mi, quincyk nyilainkkal elpusztítjuk őket, még kevesebb esélyt adunk nekik a megváltásra, pedig én biztos vagyok abban, hogy vannak olyan shinigamik, akik tényleg nem akarnak rosszat! Különben nem néznének ki ennyire… emberien. Velünk ellentétben ők a lidérceket is megmentik, nem csak a lelkeket és az embereket. Félek, gyilkosnak érezném magam, ha valaha is valóban szert tennék a quincy erőre és a hollow gyilkolás hatalmára. Bőven elégedett lennék egy háttérbeli szereppel, ha már ennyire muszáj belecsatlakoznom egy olyan háborúba, amit jobban szeretnék elkerülni. Szurkolnék is kis zászlókkal, meg minden, meg a gyógyításom sem olyan pocsék, sőt, azt hiszem, még jól is megy nekem, meg minden! Persze, közben eszembe jutnak Noa szavai, meg az a jóslat, amiből igazából nem jegyeztem meg sokat, mert annyi vért szívott belőlem, hogy hamarosan eszméletemet vesztettem. De valami olyasmit is mondott, hogy csak nem bízok magamban… Nem hiszem, hogy az önbizalmammal lenne a probléma, csupán tisztában vagyok képességeimmel, és tudom jól, hogy ez egy olyan dolog, amit már gyerekként is utáltam.
Falfehér arccal meredek a hollowra, a maszkja mögött ülő, hatalmas szemek pedig tesznek róla, még rémültebb legyek ebben a helyzetben. Először csak a szemem sarkában látom meg azt a quincy társunkat, akit alkalom adtán sikerült megpillantanom, amikor Natsuki – erőszakkal – elrángatott a quincy főhadiszállásra, hogy megpróbáljon rávenni az edzés komolyan vételére. Aztán nekem is eszembe jut a neve, miután Natsuki kimondja azt, s játszi könnyedséggel rúg bele a lidércbe, mintha csak egy üdítős doboz lenne, ami épp útban van. Szerintem cseppet sem illik hozzá ez a viselkedés, bár hiába mondanék neki bármit, akkor se hallgatna rám. S most, most csak egy dologra tudok koncentrálni. Hogy minél hamarabb túl legyünk ezen az egészen, hogy aztán hazamehessünk, és úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. Valószínűleg a legközelebbi alkalomig. Tisztában vagyok azzal, hogy sorsom megpecsételődik, amikor kinyújtom a karomat, és – nagy koncentrációval – megpróbálok megidézni egy nyilat. Már érzem is a lélekenergia részecskék finom simogatását, ahogy az ujjaimhoz érnek, míg megpróbálom a materiális síkon létrehozni a fegyvert. Persze, most sem olyan tökéletesen, ahogyan kellett volna. Hiszen még csak a testtartásom sem megfelelő! A könyököm is behajlítom, ezáltal sokkal nagyobb erőfeszítésbe kerül, hogy végre megfeszítsem a húrt, hiszen ha szabályosan fognám a fegyvert, nem pedig ilyen amatőr módon, akkor nem kerülne ennyi izommunkába a dolog. Szóval, szabálytalanul tartom az íjat, s miután Natsuki megjegyzi a páncélos dolgot, én is észreveszem azt. Aztán arra is rájövök, hogy miért jó Natsukinak az, hogy úgy lövöldöz szerencsétlenre, mintha nem íjakkal harcolna, hanem sorlövővel. Mintha egy kicsit meg is repedt volna egy ponton a páncélja. Ott, ahol Natsuki támadta meg újra és újra.
Magam sem értem az okát, hisz ha a józan eszemre hallgattam volna, már félúton lennék New York felé, a hónom alatt felcsapva Natsukit és Zekka-chant is. Azért remélem, hogy nem fogom elbénázni, mert nekem tuti lőttek, ha nem sikerül a dolog. Legalább az a szörnyű és idegesítő fejfájás elmúlt, amin még a legerősebb fájdalomcsillapító sem segített.
Szóval, hirenkyaku segítségével jelenek meg azon a ponton, ahonnan a legkönnyebb eltalálni azt a pontot, ahol Natsuki megrepesztette a páncélt. Persze még így is tartom a kellő távolságot, nagyjából behatárolva azt a messzeséget, ahol már elég biztonságban, de még úgy-ahogy célzó képesnek tartom magam. Na jó, tudom, ez hülyeség, mert a legbiztonságosabban most a tengerentúlon érezném magam.*
- Igazán sajnálom. - *csuklik el hangom, mielőtt elereszteném a már egy ideje íjamon feszülő nyilamat. Persze, millió az egyhez, hogy sikerül eltalálnom a megfelelő pontot, mert egyszerűen béna vagyok ebből és kész. Azért remélem, hogy többet sikerül ezzel elérnem annál, mintsem magamra vonjam a figyelmét, de biztos, ami biztos, Natsuki és Zekka-chan mellé (na jó, kicsit mögéjük) suhanok, mielőtt még ideje lenne a lidércnek megfordulni. Ráérek majd innen megtudni szánalmas próbálkozásom eredményét.*

Zseniális, és tökéletes nyilam süvítve halad a szörnyeteg felé, azonban megtörténik az, melyre egyáltalán nem számítottam. A hollow maga elé rántja társát, s így nyilam, a kígyónak ütközve szerte foszlik, és még csak egy karcolást se ejt rajta. Miféle lény lehet az, melyben nem tesz kárt egy quincy fegyver? Mondjuk az is lehet, hogy egyszerűen csak gyenge vagyok hozzá. De nem… hiszen ez teljességgel lehetetlen, elvégre nálam erősebb nincs Karakurában. Az aljanép még csak nyomomba se érhet, hiszen nekem lett elrendelve, hogy megmentsem az embereket a hollowoktól. Egy szánalmas kis féreg nem lehet nálam ennyivel erősebb… vagy talán mégis? Nem… kizárt… Lehet valamilyen védőpáncélja van, mellyel le tudja pattintani a lélekrészecskékből álló nyilamat. Még talán ez lenne a legésszerűbb számomra, hiszen a gyengeség nem lehet magyarázat az efféle hibára.
Megdöbbenésemre a kígyó néhány pillanat múlva eltűnik, méghozzá a földben. Egy pillanatig állok, s feszülten figyelek, hátha sikerül valahogy kisilabizálnom, hogy mégis honnan támad majd, de semmi. Még csak lélekenergiát se érzek… semmit… A föld mögöttem hirtelen repedezni kezd, majd előbukkan a kígyó is. Mielőtt még reagálhattam volna bárhogy is a történtekre, a lábamra tekeredett úgy, hogy sehogy se tudtam leszedni. Egyszerűen a földhöz szegezett, ezzel könnyűprédává téve társának. Szánalmas, hogy csak így, ketten képesek valamit elérni velem szemben. Ha külön találkoznék velük, valószínűleg már nem élnének, s én már sétálhatnék is nyugodtan tovább, hogy megtaláljam, és megöljem következő áldozatomat. Milyen jó is lenne, ha ilyen egyszerű lenne. De sajnos nem, hiszen az élet ebben a világban túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy bárki is egyszerűen élhessen.
Alig eszmélek fel az első meglepődésből, máris jön a következő: a hollow elkezd felém rontani, hogy belepasszírozzon a földbe. Egy pillanatra kerek szemekkel figyelem a közeledő ellenfelet, majd megpróbálom megemberelni magam. Elvégre azért mégis rajtam múlik minden… Az íjamat megidézve becélzom, majd fennhangon ismét megpróbálom megtorpanásra késztetni, hátha ezúttal is beválik.
- Ott maradsz, hústorony, különben most már tényleg szitát varázsálok belőled. Az ementáli piskóta lesz hozzád képest, rohadék!
Förmedek rá, mire ismét csak meg áll. Bingó, sikerült megoldanom a helyzetet, most már csak azt kell elintézni, hogy tényleg el is találjam, és hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Egy pillanatig még farkasszemet nézünk, s várom, hogy megmoccanjon, indokot adva a nyíl kilövésére. Azonban semmi, még mindig hezitál… Hirtelen a kígyó szorítása kicsit erősebb lesz, majd csak azt veszem észre, hogy hirtelen süllyedni kezdek, elég nagy sebességgel.
- Fenébe…
Morgok, miközben a kígyó a föld alá ránt. Még előtte el tudtam lőni a nyilat, már csak el is kéne találnia azt, akit kéne…

Az az idióta Touma... Hogy lehet ennyire agyatlan?! Az már régen nem lep meg, hogy Kuka-kunnal az élen menekülnek a hagyományok elől, amit őseink adtak nekünk. Most.... komolyan csak egyedül én szeretem a quincy - létet? Ez kizárt, hogy nem fogják fel ennek a nagyszerűségét? Segíthetünk azokon a szerencsétleneken, akik egy szikra lélekenergia nélkül sétálnak, bele egyenesen mindenféle hollow kitárt szájába... Nem, ez nem lehet. Biztos, hogy Toumát is érdekli, hogy mi lesz velük. Számomra ez már rég eldöntött, nem is elvi kérdés. Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy más is úgy nőjön fel, ahogyan én... anya, apa nélkül. Úgy, hogy közben a kedves bátyám világát éli New Yorkban vagy hol... Idióta, hülye, faragatlan bunkó... Nem lehet, hogy nem érti, hogy csak neki akarok jót >< De így is... még ha komolyan is venné... Akkor is képtelen lenne megvédeni magát, annyira kis málé szerencsétlen ><
Morogva húzódtam arrébb, és igyekeztem nem felrobbanni az idegtől, pedig most tényleg szívesen belerúgtam volna valakibe... vagy valamibe. Felcsillanó szemmel vettem tudomásul, hogy a hollow, vagy ahhoz hasonló valami még ott van. És igaz, hogy egykor ő is olyan volt, mint én, és lehet, hogy nem önszántából lett ilyen szörnyeteg, de attól még azzá vált, és csak a pusztítás jár a fejében. Ez az egész quincy-shinigami-arrancar-hollow dolog olyan, mint egy nevetséges vírus... Az arrancarok és a hollowok - meg egy ideje természetesen a vámpírok is- a vírusok, amik ellepték a földet. A quincyk és a shinigamik pedig az ellenszer. Belerúgás helyett azonban egy nyilat lőttem még ki, miközben igyekeztem válaszolni Zekkának.
- Igen... Kicsit megváltozott. Igazából azért, hogy hasonlítsunk egymásra Toumával... - magyaráztam neki zavartan. Igazából ezt a döntésem még tényleg senkinek nem indokoltam meg, nem is kérdezték. Talán azért, mert nem is mertek hozzám szólni, ami egyébként teljesen hülyeség. Az egy dolog, hogy nem tűröm azt, hogy viccet csináljanak a quincységből és félvállról vegyék. Ez a sorsunk, és már csak a bennünk lévő büszkeség sem engedi meg azt, hogy elhagyjuk ezt az egészet... Bár, több, mint valószínű, hogy Touma büszkesége belém helyeződött át. Ráadásul jót röhöghet azon, hogy így akartam hozzá hasonlítani, kiváltképp, amiért lehordtam a hajszínváltás miatt. Nem a színnel volt bajom... a festékkel. Csak méreg a szervezetnek, erre tessék, én is ezzel éltem. De ha egyszerűen kénytelen vagyok így kifejezni magam. Nem állhatok oda elé a nyakába borulni, hogy "szeretek bátyám", mert utána nem félne tőlem... Így legalább majd valahogyan és valamikor képes leszek talán rávenni őt a dolog komolyan vételére.
Persze míg ilyeneken agyaltam, nem hagytam abba a támadást, és úgy tűnt, van eredménye is. Repedezni kezdett a páncél, amit alig tudtam elhinni. Hidegen mosolyogtam a lényre abban a biztos tudatban, hogy meg fog dögleni. Nem érdekeltek az érzései, az, hogy mi volt, mi lett volna... Csak pusztuljon >< Pusztuljon minden, és mindenki, aki veszélyt jelenthet Toumára.
Aztán a kezem is lehanyatlott, amikor egy másik nyíl suhant el mellettem, és törte szét a páncélt, aminek apró darabjai csillogva hulltak a földre majd tűntek el a semmibe. A furcsa jelenséget csak fél szemmel tudtam követni, és szinte semlegesen néztem ahogyan a kígyó nyakáról kiinduló lánc marangolni kezdi magát. Tudtam, hogy nem Zekka lőtte ki a nyilat, így hitetlenkedve, kerekre tágult szemmel és döbbenten fordultam bátyám felé...
- Touma? - a hangomból még én is kiéreztem a fellángoló büszkeséget, és a következmények nem is érdekeltek, mikor bátyám nyakába vetettem magam, és megölelgettem.

*Nehéz felfognom, hogy nyilam célba talált, és ezáltal sikerült elérnem, hogy a páncél darabokra hulljon. Időt legalább nyerhettünk vele, s biztos vagyok abban, hogy a shinigamik meg fognak érkezni. Előbb vagy utóbb, de ide kell érniük, hiszen kétlem, hogy ne szereznének tudomást egy hollow itt létéről. Velünk, quincykkel ellentétben nekik tényleg ez az egyetlen kötelességük; az, hogy a lidércekkel harcoljanak. Nem értem, miért lehet olyan bonyolult időben kiérniük, hisz nekik még nem is kell normális életet élniük, meg dolgozniuk a napi betevőért, meg minden. Ha meg már annak idején az őseink elviekben megegyeztek velük, hogy visszalépünk a harctól, csak hogy a világ egyensúlya megmaradjon, csak nem hagynák, hogy megöljenek… Ugye tényleg nem?
Szóval, továbbra is bízok abban, hogy fekete ruhás megmentőink hamarosan megérkeznek, bár igencsak tátva marad a szám a lehulló páncél látványától. Viszonylag biztonságos helyet szemeltem ki magamnak Natsuki és Zekka-chan között, ugyanis mindketten erősebbek nálam, igaz, Zekkát csak a gyakorló téren láttam, már amikor Natsukinak sikerült elrángatnia oda. A gyakorlások nagy részét végül azzal töltöttem, hogy saját tervezésű, a tradicionális kék-fehér mintázatot mellőző egyenruhámban feszítettem valamelyik sarokban, és a papírhalmokba, ruhatervekbe vetettem bele magam, így „dolgozok” felszólalással általában sikerült kibúvót találnom az edzés alól. Szóval, nem gyakorlásra vagy ismerkedésre használtam az edzés idejét, így már az is csoda, hogy egyáltalán sikerült megjegyeznem néhány nevet. Minden fontosabb a quincyk feladatánál, többek között az, hogy egy-egy ruha gallérját tervezzem, meg mit tudom én. Nem is esik nehezemre észrevenni, hogy Zekka-chan sem az quincy birtokon tanulta meg a nevem, hanem valamelyik divat magazinból, hisz aki egy kicsit is informált a divat világában, az természetesen tisztában van azzal, hogy ezt a régiót ki uralja a divat terén. Egy mosolyt felvillantva fogom meg kinyújtott kacsóját, s fejemet egy nagyon kicsit leszegve lehelek kézcsókot rá, s fel sem tűnik, hogy másik kezét direkt rejtegeti előlem.*
- Nagyon örvendek a találkozásnak, Zekka-chan, bár a körülmények… - *pillantok a lidércre, s igencsak kínos, talán cseppet bárgyú mosoly is fellelhető arcomon, csak hogy utána a mai nap legnagyobb meglepetése érjen. Nem, nem a hollow az. Szerencsére. Sokkal jobb történik annál, ami bőven megérte a mai nap fáradalmait. Ennyi izgalom valószínűleg a következő tíz évre mentesít mindenféle hollow elől, legalábbis igazán kegyes lenne a Sorstól, ha végre békén hagyna, hisz már így is eleget fáradtam, meg még arra is rávettek, hogy ellőjek egy nyilat. Legszívesebben a hónom alá csapnám Natsukit és Zekkát is, és rohannék innen jó messzire, valami hollowbiztos környezetbe, reménykedve abban, hogy ott nem találnak meg, de sajnos a lidércek mindenütt ott vannak. Szó szerint. Még odaát, a másik kontinensen se volt nyugtom tőlük, igaz, lényegesen ritkábban találtak rám, mint itt. De lehet, ez Cedric közbeavatkozásainak is köszönhető volt. Én hülye meg észre se vettem, hogy végig ő volt az, aki a shinigamik munkáját végezte, amikor azok nem voltak ott.
Szóval, mi mást is kívánhatna egy ilyen fárasztó és felettébb depresszív, stresszes nap után egy húgkomplexussal rendelkező egyén, akit a saját testvére csak akkor hajlandó megölelni, ha tényleg nincs más választása? Az ölelés igencsak váratlanul ért, azonban cseppet sem kellemetlenül; mintha az utóbbi hetek és hónapok minden kételye a múlté lett volna, hisz végre bizonyítékot is kaptam üres, nagyon ritkán odavetett tőmondatok helyett, miszerint igenis, számítok még valamit a családomnak. Persze, talán Zednek még mindig jobban örülne, ő nem hezitálna annyit ebben az egész harcolós dologban, bár még mindig fogalmam sincs, hogy milyen képessége is van a „lakótársnak”, és már csak ezért sem tudok benne bízni. >_> Na most majd bebizonyítom Natsukinak, hogy igenis, jobb vagyok nála, és senki se képes pótolni az igazi bátyját, még ha anyánk is bízta rá azt a szerencsétlent, aki persze mindig mindent jobban tud nálam, meg lazább, és persze Natsukit is jobban ismeri. Úgyis visszaszerzem tőle a húgomat. Valahogy. Még ha ezért áldozatot is kellett hoznom.*
- Natsuki… Minden rendben, ugye? Fejezzük be ezt a valamit és menjünk innen… - *szorítom magamhoz húgom, bár igencsak le kell hajolnom, mert valami furcsa oknál fogva sikerült elég magasra nőnöm. Lehet, ez az oka annak is, hogy egy átlagos quincynél is gyorsabban tudok futni, ha épp szükség van rá.*
- Ööö… Most mi is történik pontosan? - *nézek tanácstalanul hol Natsukira, hol Zekkára, hol pedig a lidércre, ami hirtelen oszlani kezd, én pedig abban reménykedem, hogy ez happy end-et jelent, és mehetünk haza kempeni, meg rendelünk valami finom kaját egy étteremből, hogy megünnepeljük, hogy túléltük ezt az egészet. Még szerencse, hogy abszolút nem vagyok képben a hollowk dolgaival, és nem igazán értem, hogy most miről is van pontosan szó.*

Nincs mese, elpatkolok… Egyszerűen képtelenség a föld alatt lélegezni, és harcolni egyszerre. Vagy lehámozom magamról a kígyót, vagy megfulladok. Bár a fulladás esélye nagyobb ebben a pillanatban, hiszen nem egyszerű úgy verekedni, hogy közben több kiló föld súlya nehezedik rám. Szar ügy, de így jártam. Azonban mindenképp ki kell innen szabadulnom, hiszen el kell takarítanom a hollowokat az útból. Nincs más, aki megtegye, csak is én.
Mielőtt kígyó a föld alá ránt, még észre veszem, hogy a másik hollow hallgat rám. Furcsa, hiszen ezek a rohadékok nem szoktak, csak a főnökükre hallgatni. Talán annak tart? Vagy olyan a kisugárzásom, hogy már alapból beszarik a félelemtől, ha meglát? Igazából nem érdekel ez az egész, viszont akár még segíthet is. Vicces, hogy szükségem van egy rohadt lidérc segítségére, hogy kiszabaduljak a föld alól, de úgy érzem, nincs más választásom. A kígyó összeköttetésben van a nagydarabbal, így csak rá kell förmednem, hogy szedjen már ki. Egyszerűbben hangzik, mint amilyen valójában. A föld alatt nem egyszerű a beszéd… A levegőm is egyre fogy. Ha nem jön be ez az egész, akkor valószínűleg a föld alatt fogok megdögleni, hála a figyelmetlenségemnek. De nem… nem én vagyok figyelmetlen, csak ők játszanak aljas trükkökkel. Én sosem vagyok figyelmetlen. Lehetetlenség, hogy valami elkerülje a figyelmemet. Na jó, talán nem lehetetlen, de ritkán fordul elő, épp ezért utálom az ilyen helyzeteket.
Némi gondolkodás, és fuldoklás után végül elhatározom magam, hiszen így is úgy is meghalok. Vagy a kígyó szorítja ki belőlem a szuszt, vagy meg csak simán elfogy a levegőm. Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy a kígyó hamarabb fog megölni, mint a levegőhiány. Csontjaim szorításától egyre jobban fájnak, érzem, hogy bármelyik pillanatban összeroppanthat. Utálom a kígyókat… Alattomosak, és némelyikük rohadtul erős is, na meg persze halálos.
Próbálom összeszedni minden erőmet, hogy ki tudjam adni a parancsot annak az izének odakint. Talán ha szerencsém van, még engedelmeskedik, és kihúz a kígyóval együtt. A földön több esélyem lenne ellen, mint a földben…
- Hé, te bengaállat! Most azonnal húzz ki innen, különben ha megdöglök, és shinigami lesz belőlem, szétrúgom a segged!
Üvöltöttem el magam, amit talán még meg is hall, és talán még ki is szabadít. Rohadtul nincs kedvem a föld alatt megdögleni egy kígyó szorításától. Úgy tűnt, hogy sikerült felfogni az izomagyú szarzsáknak, hogy azt akarom; szabadítson ki a kígyó szorításából. Az viszont már nem ért el a borsónyi méretű agyához, hogy engem is ki kéne belőle rángatnia. A föld alatt rekedve szitkozódtam, és átkoztam mindenkit, akinek kapcsolata lehetett a hollowokkal. Mivel nem rejtegetek minden zsebemben ásót, így kénytelen voltam hozzá látni, hogy kézzel kaparjam ki magam a gondosan kialakított kis síromból. Ásás közben sikerült felfedeznem egy lélekenergiát, mely az enyémhez volt hasonlatos. Talán ő tudna segíteni… Igaz, az is lehet, hogy ugyan úgy eltemették élve, mint engem. Szép kilátások, de nem ezen kéne filóznom. Ajánlatosabb inkább azon aggódnom, hogy hogy kerülök ki innen.
Mivel egyre kevesebb levegőm van, így már nem kiálthatok, egyedül abban reménykedhetek, hogy időben kimászok, vagy kiszabadítanak. Minden esetre nem szabad pánikolnom, hiszen annál gyorsabban fogy a levegőm

Amikor egész egyszerűen tényleg kezdem elhinni, hogy mégis van remény, és a bátyám nem egy tehetségtelen quincy, akkor mindig történik valami. Jelen pillanatban az, hogy Zekka összeesett. Tanácstalanul pislogtam pár pillanatig, aztán kibontakoztam az öleléséből kedves bátyámnak, és igyekeztem Zekkát arrébb vinni valamerre... Ahol biztonságban lenne. Mert ugye csak olyan helyre kellene fektetni, ahol nem eshet baja. Valahogy azt is kétlettem, hogy magához térne, ha felemelném a lábát. annyira abszurd volt az egész cécó, amibe belecsöppentünk, hogy legszívesebben a hajamat téptem volna. Kétségbeesve támasztottam hát Zekkát egy fához, ahol még úgy-ahogy takarásban is volt. Aztán meg rohantam vissza Toumához, csak hogy a közelében legyek. Tudom, hogy nagyon szánalmas és gyerekes dolog volt ,amit tettem, de annyira jól esett a közelében lenni. Nem azért, mert "megvéd", hanem mert így legalább tudom hol van, és hogy hol keveredik bajba. Igenis szerettem Toumát, nem tehettem róla, hogy irányában egyszerűen máshogy működök.Nem bírtam rendesen kifejezni felé az érzelmeim, míg Zednél ez nem jelentett problémát. Azt hiszem, ez volt a probléma forrása végső soron... Nem igaz? Hiszen tudtam mindig is, hogy csak kényszerből jópofizik a társammal. Még azt is ráfogta, hogy rettegésben tart, és erőszakol. Meg persze a koton... Legalább védekezzünk. Bár poénos volt a helyzet, életemben nem égettek le még annyira, mint akkor, és ezt a mai napig nem tudom megbocsátani szeretett bátyámnak. Nem tudom egyszerűen, hogy mit vár tőlem. Talán azt, hogy visítva vetüljek bele a nyakába minden egyes alkalommal, maikor meglátom? Vagy megelégszik a hűvös biccenéssel is? Mindkettőben volt már része bőven, bár az előbbinek a csendes változatában, az igaz.
Ahogyan ott álltam mellette, és kényszeredetten magyaráztam, hogy még nem mehetünk el, és maradjon nyugtom, egyre csak azt kívántam magamban, hogy tűnjön már fel valami Zednek, és jöjjön ide hozzám. Nélküle teljesen szerencsétlen vagyok, ő a másik felem, a partnerem. Azt hiszem, ez az, amit Touma sohasem fog megérteni. A partnerre... gondolkozás nélkül rábízod az életed. Több egy barátnál, de nem szerető. Olyan, mint az őrangyalod, aki veled együtt sír és nevet. Elégedett voltam az életemnek azon részével, ami az én partneremet érintette: megtaláltam a tökéletes társat.
- Éhes vagyok, és semmi kaja nincs nálam. Egyszerűen megveszek egy pizzáért....- törtek elő belőlem a szavak, teljesen oda nem illően a szituációhoz. Nem tehettem róla, meg kellett törnöm a csendet, ami hirtelen beállt. Ráadásul még igaz is volt, amit mondtam: a gyomrom fájdalmasan ficánkolt, én pedig hátradobtam hosszú, immár szőke hajam. De talán csak azért, hogy a következő pillanatban felhangzó üvöltéstől és elsötétülő égtől félbemaradjon a mozdulat, és nyeljek egyet. Szerencsétlen módon így reagáltam a rá m törő pánikra, majd mély levegőt véve nyugalmat erőltettem magamra. Nem veszthetem el a fejemet pont most...
Feltámadt a szél, körülöttünk pedig olyan anyagot hordozott a szél, amit általában a hollowok képében szoktam látni, maszk formájában. Persze csak addig, míg meg nem ölöm őket. Aztán felbukkant a hatalmas kétpupu teve csemetéje, és én döbbenten nyögtem fel. Nem lesz ez egy kicsit nagy falat nekünk? Szinte már intenzíven visítoztam magamban Zed után, és azon imádkoztam, hogy bukkanjon fel a következő másodpercek valamelyikében, és én megnyugodhassak, ráhagyatkozhassak, és együtt dolgozzak vele. Aztán pedig menjünk haza diadalittasan, mert győztünk. De ahelyett, hogy hangosan is imádkozni kezdtem volna kedvenc emberem után, karon ragadtam bátyámat, és félrerántottam Moncsicsi útjából. A kis akaratos viszont jött utánunk, én pedig egy hangos, megadó sóhaj után megidéztem az íjam. Szét fogom lőni... és lőttem is, bár mintha az íjak meg se karcolták volna a szörnyet.
- Touma, robbantsuk szét! Gintoukal kellene becélozni, én meg rárobbantanám... Vagy van valami egyéb ötleted? - kérdeztem, miközben Hirenkyakuval táncoltam legújabb vendégünk körül.

*Sajnos örömöm nem tarthat sokáig, ugyanis az a lidérc ismét elkezd mocorogni. Vagy nem is tudnom, mit csinálni, de az biztos, hogy sohasem voltam még ilyen sápadt és rémült egyszerre egész életemben. Gusztustalan, ahogyan az a lény kinéz, ami materializálódik előttünk, különben meg sosem szerettem az ilyen szörnyes-kaszabolós számítógépes játékokat, mert tök fölöslegesnek tartom ezt a sok vérengzést. Olyan erőszakos miattuk az emberiség, vagy nem tudom… Persze, ha a való életben találkoznának ezekkel a szörnyekkel, már sírva könyörögnének azért, hogy az egész csak egy rossz álom legyen. Számomra viszont ez sajnos nem egy álom, hanem maga a valóság, amivel kénytelen vagyok együtt élni. Idegesen markolok bele Natsuki karjába, talán erősebben is, mint szerettem volna, de legalább neki helyén van az esze, s emlékeztet arra, hogy egészen véletlenül nálam maradt pár gintou, amit amúgy egy edzésen kellett volna felhasználnunk.
A felszabaduló lélekenergia fojtogató ereje rémületet ébreszt bennem, ám belátom, hogy jelenleg nincs esélyem a menekülésre, s mire a shinigamik ideérnek – márpedig tartom magam abban a hitben, miszerint meg fognak jelenni és elvégzik a munka további részét, nagy csalódás lenne, ha nem így lenne - , már legalább meg kell fékeznünk ezt a valamit, ami úgy néz ki, mintha két test egybeolvadt volna, vagy nem tudom. A varratok és a négy kar legalábbis erre enged következtetni, bár azért szívesen elküldeném egy kis kiruccanásra Miamiba, a plasztikai sebészet fellegvárába, mert ők legalább igyekeznek nem nyomot hagyni a műtéteik után.
Natsukinak hála az edzések alkalmával sikerült néhány quincy technikát a fejembe vésnem, s azt hiszem, itt az ideje, hogy teszteljem ezek hatékonyságát, de legalábbis megpróbáljam. Áldom az eget a gyorsaságomért, így ha minden igaz, ezt az elvileg bénításra alkalmas technikát talán képes vagyok alkalmazni, bár kérdés, hogy elég erős-e ahhoz, hogy ezt a monstrumot megakadályozzam a mozgásban. Nem, nem esik jól a lény közelébe lépni, azonban kénytelen vagyok rá, ha valaha is épségben szeretném tudni Natsukit. Így aztán hirenkyaku segítségével igyekszem elhelyezni öt darab gintout a hollowizé körül, elmormolva a parancsszavakat, nem mintha az angolt akarnám gyakorolni.*
- A silver rod strikes the five-fingered stone bed - Quintuple Restraining Frames! - *végzem el a technikához szükséges metodikát abban a reményben, hogy közben nem leszek lecsapva azzal a nagy fegyverrel. Ha minden igaz, akkor legalább sikerül megbénítani a szörnyet, ezáltal egy mozdulatlan célponttá változtatva, amit máris könnyebb lesz eltalálni. Kérdés, hogy a technika az én kezeimben elég erős kötést biztosít vagy sem.*

Na igen, az addig okés, hogy megkértem azt a nagy mamlaszt, hogy szedjen ki a föld alól, mert nem vagyok hulla, de az már rohadtul nem tetszik, hogy csak rángatott. Így csak még rosszabb lett a helyzetem. Egyáltalán nem is értem, hogy hogyan juthatott eszembe lényegében segítséget kérni egy hollowtól. Hogy lehettem ekkora ökör, hogy megbíztam ebben az izében. Látszik rajta, hogy annyi esze sincs, mint egy csirkének… Így már nem tehetek mást, minthogy csak várakozom, hátha lesz valaki olyan kegyes, hogy méltóztatik rajtam segíteni. Talán az, akinek a lélekenergiáját éreztem a közelben segíthet, hogy végre kiszabaduljak innen, és ne legyek végleg eltemetve élve, ugyanis kezdek kicsit pánikba esni a bezártság miatt. Nem tudom túl sokáig elviselni, ha kis helyen vagyok, ennyi. -.-
A fejem fölül hirtelen mintha mocorgást hallanék. Mintha… valaki ásna felettem… Ennek következtében kicsit lenyugszok, és megpróbálom még egyszer utoljára levakarni magamról a kígyót, kevés sikerrel. Habár elkezdett mozgolódni a kígyó, mégse azt tette, amit én akartam. A rohadék csúszó-mászója belém mar, így egy elfojtott kedves anyázással adom tudtára, hogy ezt talán rohadtul nem kellett volna. Esküszöm, ha kijutok innen, kicsinálom úgy, hogy azt fogja kívánni, bár mást közeli barátot talált volna. -.- Meglepő módon nem érzem, hogy zsibbadni kezdene a karom. Sőt, semmit nem érzek, ami arra utalna, hogy megmart egy kígyó. Csupán csak annyit érzékelek belőle, mintha egy szúnyog csípett volna meg. Őszintén szólva nem erre számítottam. Azt hittem, hogy legalább az agyam szétolvad a kígyóharapástól, de ehelyett csak úgy érzem magam, mintha valami degenerált szúnyog csípett volna meg, aki nem tudja, hogy hol a helye, és kit lehet megcsípni, meg kit nem.
Hirtelen mintha egy teljesen más helyen lennék. Valami furcsa és idegen helyen, s valamiért az az érzésem támad, hogy talán kapcsolatban lehet a kint lévő hollowval, és az épp engem gyilkoló kígyóval. Egy sötét helyiségben vagyok, s egyelőre csak egyetlen hangot hallok. Mintha valami csepegne nem is olyan messze tőlem. Idegesítő. Főleg mivel semmi mást nem lehet hallani csak azt a rohadt csepegést. Miközben ezt figyelem, képek kezdenek bevillanni. Csodás… már nem csak a vízcsepegés, de már a képek is fel akarnak húzni. Úgy tűnik, hogy valakik nagyon nem tudják, hogy kivel van dolguk. Azt hiszem, hogy amint kijutok innen, máris javítok ezen a kis problémát. Örülhetnek majd, ha a fejüket képesek lesznek kanállal kikaparni az aszfaltból. -.- Még ez se elég, de egy rohadt hollow is elkezd üvölteni, ami csak még tovább idegesít. Abszolúte nem érdekel, hogy mit művelnek a hollowokkal. Felőlem akár ki is nyírhatják őket, vagy nem tudom. Engem aztán egyáltalán nem érdekelnek. Az viszont már érdekel, hogy körös-körül mindent vér borít, s a közelben lévő gyűrűsféreg lassanként darabraira szakad. Igaz, hogy utálom a hollowokat, meg mindent, ami hozzájuk fűzhető, de ez akkor is szörnyű látvány volt… :/ Szerencsére nem láttam a többi részét, mert valami belevilágított a szemembe. Rohadt egy érzés volt… azt hittem, megvakulok. Ez után már más képek jelentek meg: egy hatalmas hollow, melyet kapcsok tartanak egyben, s egy másik, mellyel össze próbálják kötni. Talán az oxigénhiány miatt van ez az egész, de az is lehet, hogy mégsem. Lehetséges, hogy a kígyó harapásának nagyobb hatása volt, mint ahogy azt gondoltam volna, és valami újabb képességet szereztem. Remélem nem, mert valahogy rohadtul nincs kedvem ilyen képeket nézegetni a nap 24 órájában…
Néhány pillanat múlva, mintha érezném, hogy kapok levegőt. Úgy tűnik, hogy megmentőmnek sikerült annyi földet elkaparnia felőlem, hogy már egy kis oxigén is be tudjon hozzánk áramolni. Ez valószínűleg az új barátomnak is feltűnt, hiszen kapott az alkalmon, s rögtön kicsusszant a kijáraton. Már csak azt kéne elintézni, hogy én is kikeveredjek innen valahogyan. Mivel már a karom szabad, s nem szorongat egy kígyó sem, így viszonylag könnyen ki tudom magam szabadítani a föld fogságából. Csak annyi a dolgom, hogy eltakarítsam magam felől a földet. Amint ezt megteszem, jó mélyet szippantok a friss levegőből.

Mondanom sem kell, hogy a helyzet egyre idegesítőbbé vált- lassan attól féltem, hogy felrobbanok, és üvöltve rontok neki az alaknak, aki veszélyezteti a bátyám. bizonyos szempontból csak ő van nekem, senki másom nincs! Hiszen tényleg egyedül benne folyik az én vérem, és még akkor is, ha nem kellek neki, ő a bátyám, és meg kell védenem. Jelenleg ugyanis úgy áll a helyzet, hogy én vagyok az erősebb, vagy lehet úgy is mondani, hogy a pontosabban célzó. Nem akartam, hogy akár egy haja szála is görbüljön, mer utána... én lennék a hibás. Ha szavakkal nem is mondaná, a tekintete mást sem sugározna, csak kegyetlen haragot, amiért nem védtem meg. Azt hiszem, ha elég mélyen depressziós lenne, képes lenneh ozzámvágni azt, hogy minden az én hibám. Így belegondolva, biztos elvisleném, hiszen eddig sem sírtam előtte, addig meg kibírnám, míg a szobámba érek. Nem lenne neki újabb meglepetés, hiszen már annyi csalódást okoztam a környezetemben élőknek, hogy jobb se kell.
S hogy vajon a támadás sikeres volt-e? Nem hinném... ugyanis a szötnyeteg Touma felé mozgolódott, leplezetlen céllal: az életére akart törni, az ő drága életére...
- Takarodj onnan! Hozzá ne merjérni Toumához! - ordítottam rá, és dühödten, meggondolatlanul rontottam rá Hyrenkiakuval. Nem érdekelt, engem úgy basz fel a flara, ahogy akar, de a bátyámhoz hozzá se érhet. Felkoncolom különben... Gondolkodás nélkül materializáltam a nyilamat, és lőttem ki íjaimat, de megint csak a maró kétségbeesés jutott osztályrészemül: a lényt mintha tollal csikiztem volna, csak éppenséggel nem nevetett. Hogy a rohadás álljon bele... Összehúzott szemmel méregettem ellenfelem, és dobtam hátra a hajam, majd elhatároztam magam: felugrok és pofánbaszom a nyilammal, azt már csak megérzi! ><
Ám ekkor komplikációk merültek fel... a lény Toumával meg a hellyel együtt eltűnt! Én pedig a földben, pontosabban a homokban ücsörögve ébredtem öntudatra, és villámgyorsan felpattantam. Szóval... ez lenne Hueco Mundo? Nem mintha ide akartam volna jönni nyári vakációra. Egyáltalán hogyan kerülök én ide, és...
Gondolatmenetemet még csak végig sem tudtam futtatni, mert valami hangzavar kezdett el felgyülemleni mögöttem, s villámsújtva fordultam meg, hogy döbbenten felnyögjek. Egy egész hadsereg volt mögöttem, s nem volt kellemes az az érzés sem, ami meglepett: a spontán szívszorulás után gőzerővel tört rám a pánik, és gyorsabb léptekkel igyekeztem valami biztonságosabb hely után kutatni. Az egyre közeledő lényk láttán pedig intenzíven elkezdtem imádkozni egy hős megmentő, vagy bárki után, aki engem innen ki tudott volna rángatni. Biztos, hogy a horrormániám most maximális kielégítést talált, hiszen a lények kinézete felélt egy gyorstalpaló retinaégető kurzussal, és nekem több sem kellett volna ahhoz, hogy felvisítsak, mint a biztató hangok, amiket kiadtak.
- Touma~, legalább te legyél jól...- motyogtam, miközben megpróbáltam a lehető legjobban elbújni az egyik buckánál. Azért jó lett volna tudni, hogy mit, vagy kit üldöznek ezek... Mert annak azért rohadtul nem örülnék, ha kiderüln, hogy én vagyok a cél... Jó, pár mogyorót magammal vinnék a sírba, de akkor is túl fiatal vagyok még a halálhoz.

Oké, elismerem, nem vagyok egy nagy gintou-használó mester, de többnyire azért elértem velük azt, amit akartam. A gyógyításban meglepő módon ugyanakkora tehetségem van, mint hirenkyakuval, hiszen végtére is nem is olyan nehéz… Csak kicsit koncentrálni kell, hogy a lélekenergia abba az irányba terelődjön, amerre én akarom. Arra azonban ritkán van példa, hogy ennyire félresikerüljön, amit művelek. Mármint, az íj,-és nyílidézésen kívül. De ez most kurvára nem az a pillanat, amikor gyengének mutatkozhatok. Túl sok minden forog kockán… Natsuki élete és Zekka-chan is, mind a ketten meghalhatnak, ha ismét csődöt mondok, csalódást okozok, s elbénázok mindent.
Csalódás… Hát ismét hű társammá váltál. A lány, akármi is legyen az, a végtagjait kezdi el mozgatni ezzel bebizonyítva számomra, mennyire jelentéktelen is vagyok. Erő, annak híján vagyok, de eddig mindig képes voltam biztonságban tartani Natsukit… Igyekeztem messze elkerülni és elkerültetni a harcokat, hogy ne essen bajunk, ám most mégis adódott egy olyan helyzet, amiből nem tudok menekülni. Végiggondolva az életem tényleg nem tettem semmi figyelemre méltót… Csak szégyent hoztam a családomra, s puszta gyávaságból olyan messzire menekültem előlük, amennyire csak tudtam. A munkám lett az új otthonom, de magamat is csak álltattam azzal, hogy Natsuki jólétéért teszem mindezt. Persze, nem volt olyan egyszerű olyan sokat tanulni az üzleti életről, valamint tehetségem a divattervezésben kamatoztatni, ám mindez, melyet az életemnek neveztem, csak egy jól megrendezett színpadi előadás volt, amivel bármikor bárkinek elkérkedhettem. Engem még a szüleim halála sem rengetett meg igazán, s valljuk be, valahol mélyen egy érzéketlen tuskó vagyok, egy szadista, aki a magához közel tartott, „szerettek” címszóval megbélyegzett egyéneket is képes a hülyeségeivel és a teljes önzőségével, érzéketlenségével kínozni.
A technika olybá tűnik, valamennyire mégis hatott, hisz a behemót szörnyeteg mozgása jóval lomhább, mint az előbb volt. Kétségbeesetten igyekszem felvenni a nyíl idézéséhez szükséges testtartást, ám a halálom nem történik meg… Nem értem, mit művel, egyszerűen nem ésszerű, mégis miért nem végzett velem? Talán csak taktika, vagy valóban nyugalmat, békét hozó halálért sóvárog, valóban a Végért epekedik?
Csak egy pillanatra terelődik el a figyelmem, Natsukinak idő közben nyoma veszett. Nem, nem hallhatott meg, akkor biztosan hagyott volna valami jelt! Riadtsággal vegyes harag gyúlik lélektükreimben. Felőlem megkaphatja a halált, ha ennyire sóvárog utána… De a húgomhoz nem nyúlhat. Egy új nyilat materializálok, s gondosan a lény fejére célzok, hátha ezzel sikerül eltörnöm a maszkját, hisz akkor elvileg mindennek vége… Ha csak egy ujjal is hozzáért Natsukihoz, megölöm. Túl értékes számomra ahhoz, hogy egy ilyen gusztustalan szörnyeteg prédájává váljon.