*Azt hiszem, Mayánál súlyos gondok vannak. Úgy értem, az addig teljesen okés, ha néha-néha engeded felszabadulni a poklot, s hagyod, hogy kiéld a környezeteden minden frusztrációdat, ami az idők során összegyűlt benned, de azt hiszem, hogy barátnőm kezdi kicsit túlzásba vinni a dolgot. Jó, tudom, az alkesz inkább meg se szólaljon, hallom így is eleget egyesektől, meg valami különös oknál fogva elég sokan szeretnek teljesen félreérteni, ám ez az ő bajuk. Nem vagyok az a típus, aki ajándékként megkönnyítené mások dolgát.
Szóval az a helyzet, hogy komolyan aggódok Maya miatt. Egyre jobban kezd szétesni, s le se tagadhatja, hogy komoly problémái vannak. Azonban ki vagyok én, hogy a magánéletében turkálhassak? Bizonyára megteszik sokan mások is helyettem, hisz amikor szíves vendéglátását élveztem Seireiteiben, megbizonyosodtam róla, hogy az egyik legnépszerűbb személlyel hozott össze a sors, s igazából máig nem értem, hogy miért nem vagyok képes ellenségemként tekinteni rá. Úgy értem… Maya egy shinigami. Shinigami egyenlő vacsora. Végül is, azért létezek, hogy shinigamikat öljek, s azért vagyok az Espada tagja, hogy a legerősebb halálistenekkel vegyem fel a versenyt, hogy aztán a győztesek közül emelkedjek ki. Ehelyett megint azzal töltöttem egy éjszakát, hogy egy _kapitányt_ vigasztaljak, természetesen a magam módján. Nem vagyok lelki szemetes, és mint azt már említettem, semmi közöm nincs Maya magánéletéhez, úgyis ott van neki egy halom másik spanja, akivel megbeszélheti ezt a dolgot, kitárgyalhatja, lelkizhet, és tudom is én, hogy mit szoktak ilyenkor csinálni. Én csak egy rongyos, naplónak kinevezett füzettel osztom meg ezeket a gondolataimat, a többihez senkinek semmi köze, különben meg, nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének tituláljanak. Elég nagyravágyó arrancar él Las Nochesben, akik azonnal lecsapnának az alkalomra, ha egy Espada pillanatnyi gyengeséget mutat, s nem, nem vagyok hajlandó ilyen egyszerűen leváltatni magam. De gyáva sem leszek, s bár nem értek egyet Aizen politikájával s életem egyik legszebb napja lenne, ha valaki végre kirobbantaná a hülye trónjából, mert elegem van már abból, hogy magas rangom ellenére gyakorlatilag naponta kell a büdös lábát szagolgatnom, hogy szakadna le a mája. >.> Jó, tudom, sohasem leszünk demokratikus köztársaság, mert egyszerűen ilyen a természetünk. A nagyhal megeszi a kishalat, az erős marad, a gyenge elpusztul. Még sem érzem tisztességesnek, hogy egy kívülálló irányítson mindent. Úgy értem, szép és jó, hogy meghógolyózta a társadalmat, de köszi szépen, most már hazamehetsz. >.> Már az is megbocsájthatatlan, amit szerencsétlen Ryuunosukéval tett. Tuti azért fokozta le, mert nem tetszett a képe, nem pedig a képességei miatt. Bizonyára jobb espada lenne, mint az antiszociális páros másik fele. Komolyan, kik közé kerültem? -.-
Kicsit fintorogva fogadom el a felkínált csokoládét, amikor már enyhén másnaposan témelygünk Karakura utcáin; nem tehettem róla, egyszerűen nem vagyok édesszájú. Nagyon ritkán jól esik egy-két falat csokoládé, de jobban szeretem a normális kaját, mondjuk egy nagy tál salátánál és egy kis rizses húsnál tényleg nincs jobb. Viszont helyt kell adnom Maya állításának, jelenleg minden energiára szükségünk van, ráadásul ennél sokkal szörnyebben is éreztem már magam. Egy kis fej és gyomorfájás nem a világ vége, sőt, lassan már az lenne a furcsa, ha nem fájna állandóan a fejem. Bár kellemesebb nélküle, ha már választani kéne.
Igencsak meglep, amikor megpillantom azt az iskolát, aminek rövid időre, de tagjává válhattam, amikor Aizen valami buta kémkedésre küldött holmi különleges képességű emberek után. A dologból persze nem lett semmi, amúgy is kétlem, hogy pár halandó lenne az, ami megdöntené a hatalmát, szóval erősen élek a gyanúval, hogy talán csak el akart távolítani, mert már volt rá alkalom, nem ez lenne az első eset, igaz, a dolog akkor fordítva sült el, hiszen legyőztem az akkori 5. Espadát, így a helyére léphettem. Minden esetre azért nem is volt olyan szörnyű ez a kényszer száműzetés, hiszen még normális emberekkel is megismerkedtem, a fizikaórák, hát attól meg egyenesen el voltam ájulva! *.* Azt se sokan tudják rólam, hogy természettudomány fanatikus vagyok, s szerintem fél Las Nochesnek a földről kéne felseperni az állát, ha tudnának erről. Nem mintha bármi közük lenne hozzá.
Szóval, az iskola, ami ilyen érdekes emlékeket szerzett számomra a bőrkabátos bemutatkozással kezdve a kopaszodó, maradék haját előre söprő, s mindig mindenbe belekötő tanáron keresztül a Sierashival való, eléggé megalázó és kellemetlen találkozásommal zárva sort, jelenleg cseppet sem úgy fest, ahogyan a legutóbb nézett ki, s gyanítom, hogy nem ember műve az, ami történik. Hiába, na, megkedveltem a skacokat, s nem engedhetem, hogy valami bajuk essen, legalábbis nem olyan, amit shinigami vagy lidérc, esetleg egyéb, „természetfeletti” dolog okoz.*
- Egyet értek… - *teszem hozzá rövid és tömör válaszom, megerősítve ezzel Mayát abban, hogy követni fogom az épület felé. Aztán néhány idegen lélekenergia közeledtével meg is torpanok hirtelen, jóval Maya mögött; ismerős a lélekenergia összetétele, bár elég ritka az, ha felismerem ezt a típust. Vaizard… Rejtélyes teremtmények, s nem is igazán értem őket, s őszintén szólva nem is akarok beleszólni a dolgaikba. Egyenértékűek a szememben a shinigamikkal, vagyis az ellenségeim, azt leszámítva persze, hogy a legtöbbjüknél jóval erősebbek. Nem, nem vagyok gyáva, de hülye sem… Nem fogom engedni, hogy valami kelepcébe csaljanak. S látván a két vaizardot s összehasonlítva reiatsujukat Mayáéval… Gyanúsan hasonlóak.*
- Slarin Sleryrrlyn’dreskel… az 5. espada. - *mutatkozok be teljesen nyersen és ténylegesen, hiszen amúgy se lenne értelme letagadnom, hogy arrancar vagyok, a lapockámon lévő, jól látható tetoválás pedig amúgy is árulkodó jel. Karjaim azonban összefonom mellkason elől s szkeptikusan méregetem a triót; nem lenne esélyem hármójuk ellen, s még ha Mayát az oldalamra is tudnám állítani… valahogy kétlem, hogy egy esetleges összecsapásban mellettem állna ki, nem pedig mellettük. Igencsak nagy erőt kell vennem magamon, hogy ismét elzárjak mindenféle gyengeségre utaló nyomot magamon – beleszámítva a fejfájásom nem mutatását, s arckifejezéseim teljes visszafojtását. Addig jó mindenkinek, amíg csak a mindig laza és mindig menő Slarint ismerik. Mindenki csak őt akarja úgyis. >.> (xD)
A „felmentőseregem” két arrancar által érkezik meg, szóval újabb dilemmába ütközök, hiszen a barátságomról egy kapitánnyal olyan bűn Aizen szemében, amiért egyből likvidálna, amint lehetősége van rá. Nem kívánok a kivégzőosztaggal szembetalálkozni, amikor visszamegyek Hueco Mundoba, így ez a barátságom titok kell, hogy maradjon. Bár Raúllal nem hiszem, hogy probléma lenne, szerintem azt se tudja, hogy hol van, de hát őt nem az eszéért szeretjük. ♥ :/ Ám ez a másik arrancar, ő teljesen idegen számomra. Jobb lesz őt is szemmel tartanom.*
- Maya, bemutatom Raúl Suspicaz de Afuerát, az úr pedig… Ja, igen, te meg ki a franc is vagy? - *kérdezek rá az ismeretlen arrancar nevére nem titkolva azt, hogy nem lesz olyan könnyű elnyernie a bizalmam. Jobb, ha nem kérdez semmit, és bebizonyítja azt is, hogy nem jár el a szája, különben kénytelen leszek radikálisabb eszközöket is bevetni, aminek ő nem fog örülni. Minden esetre bemutatkozással nem bajlódom, hiszen tudnia kell, ki vagyok, végtére is, engem Las Nochesben mindenki ismer. *

Egy ideje már a szobámban kuksolok. Gondolkodom az elmúlt napok történésein. Nagyon sok dolog változott, miután elmentem Karakurába, hogy ott kutassak a múltamban. Reméltem, hogy ha ismerős helyen járok, talán visszatérnek az emlékeim, de nem így történt, sőt, bonyolódott a helyzet egy shinigami megismerésével. Nem harcoltunk, hanem leültünk beszélgetni. Azóta találkoztunk már egyszer, közös "edzést is tartozzunk". De ez mind csak elvonta a figyelmemet az igaz célomról. Most már teljes gőzzel azon kellene dolgoznom, hogy visszatérjenek az emlékeim. Még ha lehet egyszerűen nem tudok visszaemlékezni, legalább pár kép, vagy monológ eszembe juthatna... Mindhiába, amíg itt ücsörgök, az agyam ezen fog járni, nem pedig a kikapcsolódáson.
Egy könyv esik le az ágy széléről, mikor felkelek a bútorról, hogy elinduljak. Halk puffanással jelzi nekem, hogy megérkezett a földre, vegyem fel. Készségesen eleget teszek ennek, sőt berakom a könyvespolcnak azon részére, ahol a legjobban kedvelteket tartom. Borostás államat dörzsölgetve állok polc előtt, s szemem ide-oda jár a címek között.
- Melyik legyen a következő? Egy ismétlés? - tekintek a 'kedvelt' polcra. - Vagy most legyen valami új? - s rápillantok a 'elolvasandók' polcra. Nehéz ám választani. Mostanában egyre kevesebb a szabadidőm, amit a saját magam kulturálódására bírok fordítani, így jól meg kell nézni, hogy mivel foglalom magam le az elkövetkezendő szabadidőben. Egy jó könyv sorsfordító értékű... Éppen ezért lekapom a "Battle Royale" című könyvet. Odalépek az ágyhoz, megigazítom a párnákat, majd melléjük rakom a könyvet. Ha visszaértem, el is kezdem olvasni...
Az eredeti uticélom nem a könyves polc lett volna, hanem Karakura. Ugyan is elhatároztam, hogy ma is elmegyek oda elmélkedni, vagy csak figyelni, látni és okulni.
Las Noches fehér folyosóin átmenvén senkivel sem találkoztam. Furcsa, hogy így egyedül a cipő kopogása mennyire zavaró tud lenni. Főleg, ha csak a sajátodat hallod. Néha mintha a hely átváltozna egy kísértet-kastéllyá, ami ijesztgetni próbál. Nem dőlök be neki, engem nem ijeszt meg a magány, habár az elmúlt napokra az is igaz, hogy szert tettem több új barátra is, ami igazán figyelemre méltó.
A nap égeti a szemem. Annyira erősen tűz, hogy érzem a bőrömön, éget. Nem is késlekedek, a gargantanát gyorsan és precízen megnyitom, majd átlépek vele az emberek világába...
Kilépve az átjáróból csengő hangjára leszek figyelmes. Nem holmi kis csengettyű, vagy harang, kolomp. Ismerős hangzása van, s ahogy homlok ráncolva körbenézek, egy iskolát fedezek fel majdnem a hátam mögött abból a szögből, amibe érkeztem. Idejét se tudom mikor voltam utoljára iskolában, vagy ha volt egyáltalán, akkor mit csináltam.
Ha jól látom, akkor az iskola tetején egy medence is helyet foglal. Pazar látvány... Úgy értem az emberek ezt biztos élvezik..! Közelebb mentem, aztán még közelebb és végül már ott álltam a medence szélén a fürdőző fiatalokat figyelve. Már éppen kényelembe helyeztem volna magam, mikor nagy morajlás csapja meg a fülem. Ezzel egy időben rázkódni is kezdett a hely.
- Mi a franc? - mondom, majd felrepülök a levegőbe. Nem tudok mást csinálni, mint ismételtem a homlokomat ráncolni. Az épület lassan a földbe süllyed. Ami szerencsétlen helyzet a benne lévő embereknek. Lehet segíteni kéne nekik... Megpillantok pár alakot a suli előtt, s érzem is felőlük áradó reiatsu mennyiséget igazán erősek, legalábbis innen úgy érzem. Ha közelebb megyek, talán még agyon is nyomnak a lélekerejükkel... Bizakodó vagyok, továbbá egy erős arrancar jelenlétét is érzem. Látom azt is, hogy egy másik arrancar is csatlakozik hozzájuk, így gyorsítok én is a tempómon.
- Maya, bemutatom Raúl Suspicaz de Afuerát, az úr pedig… Ja, igen, te meg ki a franc is vagy? - hál' istennek az 5. espada az, aki itt van, plusz egy Raúl nevű arrancar. Tekintetem a tőlünk távolabb állókra téved. Nagyon brutálnak tűnnek..!
- A nevem Rodrigez Therfore, 15. számú arrancar. - mondom miközben az espadara figyelek. Mit keres vajon itt? Nem hiszem, hogy egy összedőlő iskola érdekelné ennyire az 5. espadát. Ha jól értelmezem annak a leányzónak mutatott be, aki nagyon hasonló reiatsut áraszt magából, mint a másik kettő. Sosem találkoztam még ilyen lélekenergia kibocsátással, de végül is nekem mindegy, hogy kicsodák, amíg békességet akarnak...

*A fene se gondolta volna még reggel, hogy ilyen fordulatot vesz ez a nap! A szokásos kávérituálé (vagyis a nélkülözhetetlen ital létező legváltozatosabb kombinációkban való tönkretétele - többek közt ide tartozik a darált kávé és a cukor felcserélése) után, melynek során ezúttal is a csapban végzi a nedű, táskáját felkapva kezdett rohanni célirányosan az iskola felé. Nem is tudja igazán, miért próbálkozik újra és újra reménytelenül azért, hogy iható kávét főzzön magának, mikor eddig még sosem sikerült ez a mutatvány indulás előtt... Rendre munkába menet veszi meg magának reggeli indító-adagját az első automatából, ami keresztezi útját - bár még ekkor is előfordul, hogy az érméket rossz nyíláson igyekszik beszuszakolni a gépbe. Viszont, ha sikerült hozzájutnia a napi első pohárhoz, már viszonylag simán megy a folytatás. Na azért nem kell azt gondolni, hogy olyan hatással van rá, mint az Asterix-képregények csodaitala, aminek következtében Kouta teljesen megtáltosodna, a hátralévő órákban pedig emberfeletti energiát és/vagy fangörlök hadainak szívét megdobogtató kúlságot szerezne... Nem. Pusztán annyi a különbség, hogy már nem köt belé minden lámpaoszlop, reklámtábla és fatörzs, melyeket félálomban (vagy inkább félkómában?) nem vesz észre még. Hát igen, nem kimondottan neki való ez a koránkelős mizéria... Pláne úgy, hogy rendszeresen este jut eszébe, ha valami statisztikát el kell készítenie másnapra.
Mindenesetre a lényeg, hogy ezúttal is többé-kevésbé épségben beért, és még az első órájáról sem késett el. Nem árt pontosnak lennie, mivel másnak könnyedén elnézik azt is, ha egyáltalán nem megy be órát tartani, Kouta viszont egyelőre a "kölyök" státuszban leledzik, mert kevesebb, mint három éve tanít... Szóval rohanhat is összes motyójával a második emeletre, mert van teljes két perce, hogy pontosan megkezdhesse németóráját. Lihegve pakolja ki könyveit és jegyzeteit az asztalra, miközben viszonylag csend van az osztály részéről - hiába, ők már részei annak a kimondatlan kompromisszumnak, mely alapján azonnal szódolgozatot írat velük Kouta, ha a megszokottnál nagyobb zajt csapnak. És mivel egy-két emberen kívül senki sem tanul az óráira - különösen akkor, ha az a legelső aznap -, mindenki jobban jár, ha nem oszt ki egy rakat egyest közvetlenül tanév vége előtt...
Most azonban valami szokatlanul gyanús - állapítja meg, ahogy felpillant a névsorból. Legelőször is az feltűnő, hogy elég sok por szállingózik a teremben (kisebb köhögésroham tör rá emiatt), pedig nyitva vannak az ablakok. Aztán észreveszi a tanári asztal elé lehullott, emberes méretű vakolatdarabot... Utána pedig megtántorodik, mintha valami kisebb földrengés lenne - vagy meg túl gyenge volt a reggeli kávé, - a sikoltásokat követően azonban inkább az első lehetőséget (avagy eshetőséget, hogy stílszerűek legyünk) tartja valószínűnek.*
- Azonnal induljon el mindenki az udvarra! Mindent hagyjatok itt, a lényeg, hogy gyorsan kiérjetek! Az ajtókra ki vannak téve a legrövidebb útvonalak, tűzriadón is gyakoroltátok már, azt kövessétek! És az istenért, maradjatok nyugodtak, semmit se értek, ha ordítoztok...
*Ejti asztalára könyveit, és rögtön kézzel-lábbal mutogat az ajtó felé, kifelé terelve a tanuló ifjúságot. Ő még a teremben marad, megvárja, míg mindenki el nem indul... Időnként a kezdő löketet is megadja pár gyereknek, akik mindenáron elő akarják még kotorni táskájuk mélyéről például a hácunemikus vagy narutós bentósdobozát - ej, mintha nem lehetne minden sarkon kapni ilyen műanyag vackokat potom pénzekért... >.> Bár lehet, még mindig jobb, mint azok a nyugati műanyag sztárok, akiknek a marketingjébe belebotlott Európában. Elvégre ki hallott már olyanról, hogy egy énekes(?) saját csipszet forgalmazzon?!*
- Igyekezzetek minél messzebb menni az omlásoktól, ne hősködjön senki, nem mangában vagyunk! Majd az igazgató úr megmondja, mit csináljatok a továbbiakban!
*Kántálja sorra, ahogy végigsétál tempósan a folyosókon, minden terembe belesve, nem maradt-e bent valaki véletlenül. Időnként a falnak támaszkodva kisebb szünetet tart, egy-egy nagyobb morajlás során, és maga is csodálkozik, milyen higgadtan viseli az omlást... Egészen addig, amíg valaki váratlanul meg nem szólítja a háta mögött.*
- Áh, jó reggelt! Hát ön hogyan került ide?
*Fordul meg riadtan és meglepetten, hiszen biztos volt benne, hogy senki sincs mögötte, majd gyorsan végigméri a fiatal lányt. Diák lenne? Mielőtt azonban eldarálhatná kérdéseit, az ismeretlen megelőzi ebben.*
- Épp azt ellenőrzöm, nem maradt-e bent valaki... Reggel óta omladoznak a falak, a vakolat, és időnként megremeg az épület, senki se tudja, miért... Vigyázzon, el ne essen!
*Nyúl szabad kezével a lány után, és megpróbálja megtámasztani, mialatt tovább kapaszkodik egy közeli, kiálló szegélydarabban, amiről már valószínűleg az építők se tudták, hogy került oda - most viszont kifejezetten jó szolgálatot tesz, hogy nagyjából megőrizze vele stabilitását.*
- Mori Kouta, művészettörténet- és német szakos tanár. Úgy érzem, el fog kelni a segítség...
*Viszonozza a bemutatkozást, majd még egyszer körülnéz a folyosón, nem szándékozik-e rájuk hullani egy újabb vakolatdarab. Quincységéről inkább nem ejt szót - nem mintha nagyon titkolni akarná, hiszen Hitomi is különleges képességű embernek titulálta magát, szóval valószínűleg hasonló cipőben járnak, azonban nem tartja annyira fontosnak saját hovatartozását, elvégre nem valami kiemelkedő a nagy íjászkodásban...*

Ez a reggel is unalmasan indult, nagy nehezen kimásztam az ágyamból és rávettem magam, hogy készítsek valami kaját reggelire. Úgy gondoltam, hogy a miso leves rizzsel elég gyorsan elkészül, így arra esett a választásom. Olyan tíz perces szeletelgetés és főzőcskézés után végre meg volt munkám gyümölcse, vagyis inkább levese, mert ez nem gyümölcs. És mivel én olyan előre gondolkodó vagyok, ezért nem csak egy adagot csináltam, hanem többet, mondván majd jó lesz az későbbre. Szép lassan megreggeliztem közben azon gondolkoztam, hogy ma mit csináljak a semmittevésen kívül, de nem jutott semmi értelmes az eszembe, ezért maradt a szunyókálás a kedvenc fám tövében. Miután végeztem az evéssel, elindultam az osztag kertje felé, mivel ott volt a kedvenc fám. Amint odaértem letelepedtem a fa árnyékába és felvettem a henyélő pózomat, amit hosszú gyakorlás után fejlesztettem ki.
Éppen csak egy pillanatra csuktam le a szemem, amikor meghallottam egy Pokollepke közeledését, ami végül az orromon landolt. Meghallgattam az üzenetet és megtudtam, hogy az Akadémián furcsa dolgok történnek, amit ki kell vizsgálni. Ettől a hírtől egyből belelkesültem, ezért rögtön felpattantam, hogy megyek segíteni. Bár ez a viselkedés nem volt rám jellemző és ez a zanpakutomnak is feltűnt.
- Hé, Partner! Hogy hogy fellelkesültél, te nem szoktál ilyen lenni?
- Most nem érek rá veled csevegni, küldetésre kell mennem.
- Küldetésre? Kell? Te nem is szeretsz küldetésre menni és ez az üzenet nem is csak neked jött, hanem mindenkinek.
- Most nem erről van szó! Meg kell menteni az Akadémiát, mert az a hely a legjobb az ifjú shinigami tanoncoknak, hogy szundítsanak egyet az órák alatt. Ha nem lenne meg az Akadémia épülete, akkor lehet, hogy az udvaron lennének az órák és ott könnyebben észreveheti őket a tanár, mint a zsúfolt tantermekben. Ez most elvi kérdés.
- Akkor én nem is szólok bele és elmegyek aludni. Majd kelts fel, ha kellek. De csak finoman.
- OK. Értettem.
Miután befejeztem a kiselőadásomat a zampakutomnak, visszamentem a szobámba, hogy előkészítsem a "hadnagy megvesztegető hadműveletet", ami csak egy kis biztosíték, hogy biztos én mennyek, erre a küldetésre. Ez az előkészület, abból állt, hogy szedtem egy tál levest és rizst reggelről és azt adom kedvenc hadnagyomnak. Vera már biztos belemerült szokásos papír munkájába és lehet, hogy nem volt ideje még enni. Feltételezésem helyesnek bizonyult és a "hadnagy megvesztegető hadművelet" Vera e szavaival, Persze menjél csak, sikeresen lezárult.
Elkezdtem örömtáncot járni, de persze csak módjával és úgy, hogy senki ne lásson meg, majd elindultam Nagano taichou-t keresni, mivel ő vezeti a küldetést. A 12. osztagnál értem utol, ahol a csapat utolsó tagját szedte fel, Hosijo Ren-t. Így most már teljes volt a csapat és illendőnek találtam, hogy most már személyesen is bemutatkozzak nekik.
- Nagano taichou engedelmével bemutatkoznák. Én a 10 osztag 6. tisztje vagyok Nara Shiratori. Örülök, hogy megismerhetem önöket és mentsük meg együtt az Akadémiát.
Mihelyt befejeztünk a bemutatkozást és a küldetést menetének megbeszélését, egyből elindultunk shunpoval az Akadémia felé. Amikor odaértünk láttuk, hogy már kihozták a diákokat az iskolából, de amint beléptünk mégis találkoztunk egy párral, aki azt vették a fejükbe, hogy nekünk szükségünk van rájuk. Hát én biztos nem leszek bébiszitter, vagy ha mégis nekem kéni rájuk vigyáznom, akkor kikötném őket a legközelebbi fához és ott hagynám őket. Bár ez nem az én döntésem lesz, hanem Nagano taichou-é, akit eközben még mindig próbáltak a tanulók meggyőzni az igazukról. Én meg Ren pedig csak néztük, hogy mit fog nekik válaszolni a kapitány.

Jézusúristen a Mennyben, Ördög a pokolban, Aizen Las Noches Teszkóban vett műbőrszékében! Elfogyott a hal meg a tej! Mégpedig nem reggeli után, hanem reggeli előtt, úgy délután 1 óra fele! Hogy lehet ez? Emlékszem még, hogy tegnap maradt valami kis adag még a hűtőben, mikor lefeküdtem este 6 fele, de most meg eltűnt. Hogy lehet ez?! ...Lehet, hogy tudtomon kívül alvajáró vagyok, és éjjel beszlopáltam az összes maradék vésztartalékot, meg a halat? De nem, ez lehetetlen, mert az, és kész! Inkább..lehet valami betörő arrancar volt itt nálam éjjel, aki direkt a szent tejemre meg halamra van specializálódva, és ilyen fullos kommandófelszerelésben tört be hozzám, mint a Missün Inpásszibülben a..hogy is hívták a főszereplőt? Mindig elfelejtem ,mert olyan hülye neve van...őő, ja meg van...Tom Krúz. Persze ez még nagyobb hülyeség, mint az első, szóval maradok inkább annál a verziónál, hogy saját magam keltem fel éjjel inni és enni egy keveset, és emiatt fogyott el az összes kajám, csak nem emlékszem rá. Hát igen, hajlamos vagyok a szokottnál "valamivel többet, és mélyebben" aludni. De épp csak egy picivel. Az én szervezetem még fejlődésben van, és sok alvás kell neki, hogy mindig pihent és napra kész legyek a nap hátralevő úgy 3-4-5 órájában, mikor nem alszom! Filmet is egyre többet nézek! Múltkor véletlenül..hogy is mondják az emberek? Ja..."leesett a vonat platójáról", vagy valami ilyesmi...na szóval igen, leesett a platóról egy olyan kütyü, amit dvd lejátszónak hívnak, meg egész véletlenül sikerült szereztem hozzá egy olyan 5.1-es hangfal szettet, szóval most elég jól elvagyok én itthon a filmjeimmel. Hiába, ki kell használni, ha valaki láthatatlan az emberi szemek számára. Na de ott tartottam, hogy épp eszelős tekintettel túrom a hűtőm legmélyét annak reményében, hogy valami kis nekem való kaját találjak, de néhány penészes paprikán kívül nem találtam mást.
- Úristen, így felborul a bifidusz esszenciám! - borulok ki hajat tépve, és úgy nézek szerencsétlen hűtőmre, mintha Ő ette meg volna az összes kajámat, és az Ő hibája lenne, hogy nem maradt semmi. És miért írom nagy ő-vel az őt? A hűtőmnek nincs is személyisége...O.o
Csak egy lehetőségem van! Nincs más választásom...igen..muszáj lesz megtennem...meg KELL tennem! El fogom menni Karakurába egy szupermarketbe és veszek magamnak. >.> Itt Las Nochesben szar minőségű hal van. Szóval igen, egyből fogtam is magam, és rendkívül elszánt fejjel igyekszem kicsit távolabb LNtől, hogy nyugodtan nyithassak egy gargantanát. Valamiért nekem nehezebben megy, mint másoknak, és csönd kell hozzá, különben elrontom, és nem oda lyukadok ki, ahova szeretnék. Múltkor is valami Ukrán kis falu közelében lyukadtam ki, aminek az volt a neve, hogy "Csernobil". Éreztem, hogy valami baj van, és elrontottam valamit, és mikor megláttam egy két fejű kutyát, aminek a szájaiból hat, két méter hosszú nyelv lógott ki, egyből tudtam, hogy nem ide akartam jönni, hanem valami rendszerhiba következett be a dologban. Na azóta inkább jobban odafigyelek az ilyen dolgokra, mert nem akarok olyan lényekkel találkozni megint, amelyeknek több végtagja van, mint kéne.
Azért a végén csak sikerült, és büszkén meg is szemléltem pár másodperc erejéig azt a hatalmas csodát, hogy tudtam nyitni egy életerős gargantanát! *,* xD Hamarosan meg is érkeztem küldetésem helyszínére, és be is támadtam a legközelebbi szupermárketot. Hadd ne mondjam, hogy Raúlka kihasználta tehetségét és mivel láthatatlan volt, MÉG NEKI sem esett nehezére leemelni pár littyó tejet meg pár mázsa halat a polcról, illetve a hűtőszekrényből. Tényleg...hogy itt mekkora hűtőszekrények vannak! Lehet el kéne egyet lopnom otthonra. Bár valószínűleg feltűnő lenne, ha egy nagydarab gép elkezdene magától lebegni egy bolt közepén, nem? Na nembaj, majd veszek, vagy szerzek...valahogy!
Na de, most hogy már megvan a hadiellátmány, nincs más dolgom. Öt percért meg felesleges lett volna ennyi bajlódnom az átjáró nyitással, szóval hamár itt vagyok, körülnézek! Séta közben megpillantok egy plakátot, ami egy újonnan nyílt uszodát reklámoz. Nem is lenne rossz ötlet abban az esetben, ha szeretném a vizet. De nem rajongok érte, csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges. Viszont, hirtelen megéreztem egy lélekenergiát a közelben, ami nagyon hasonlított Slarinkáéra! Ha már itt vagyok, nemár, hogy ne nézzem meg, mit csinál. Amúgy is, rá mindig számíthatok, szóval lehet megkérem, hogy ugyan segítsen má' ellopni egy alig pár mázsás hűtőt a Teszkóból!
Hamarosan meg is érkezem az épülethez, és neki is látnék felkutatni a Főnököm, mikor hirtelen valami morajlani kezd. Nevetve fogtam meg a hasamat, és lelkiekben suttogtam neki, hogy "Nyugi, mindjárt lesz kaja, nem kell ennyire kiabálni", de miután ennek hatására sem maradt abba a robaj, amihez közben sikoltások is párosultak, kezdtem gyanakodni, hogy nem az én hasam korog ennyire hallgatóan. Épp időben esett le a dolog, és sikerült még egy halálugrással odébbvetődni az egyik nagyobb darab törmelék útjáról, ami az iskoláról vált le. Zsörtölődve tápászkodtam fel és bizonyosodtam meg arról ,hogy semmi baja nem esett a zsákmányomnak, mikor megláttam, hogy az épület...süllyed. Na mármost, én úgy tudtam, hogy a japán építészek meg mérnökök elég precízek. Lehet tévedtem, vagy csak az épület dípelt be és roskadt magába! Na mindegy, ide nem vagyok elég egyedül, szóval jobb lesz, ha megkeresem Slarint.
- Szia Slariiiiin! - futottam a kiszemelt áldozat felé csápolva, majd mikor odaértem, észrevettem, hogy hát izé, nem vagyok egyedül, és igencsak fura lélekenergiával megáldott személyekkel van körülvéve.
[color=#993300]- Te Slarin...ez a lány most hollow, vagy shinigami? /color] - kérdem tőle, mivel csak nem tudok dűlőre jutni. Hollowhoz túl szép, mert azok csúnyák szoktak lenni általában, na meg a lábméretük nagyobb szokott lenni az intelligencia hányadosuknál, szóval az kizárható. Félre ne értsen senki se! Nem vagyok rasszista! O.o
- Ja, amúgy igen, Raúl vagyok, és épp bevásároltam, mert elfogyott a hal, meg a tej, és muszáj volt venni! Mi a fene folyik itt? - mutatkozok be azért az említett Mayának is meg az időközben felbukkant idegen arrancar srácnak, és fordultam Slarinhoz, hogy megtudakoljam, hogy mi folyik itt, mivel hát Ő tudni szokta az ilyen dolgokat.

Slarin félrehúzódik az egyik ismeretlen lánnyal. Valószínűleg régebbről ismerhetik egymást és most már az biztos, hogy ugyan azon az oldalon állnak.
A többiek semmi érdemelegeset nem csinálnak dúláson-fúláson kívül. Az iskola annál inkább mocorog. Azok az ablakok is széttörnek, amik eddig megúszták. Nagyobb vakolat darabok és sok parányi üvegszilánk zuhan alá nem messze tőlünk. Még most álljunk hátrébb, vagy induljunk el befelé, de az szent, hogy odabent már most áldatlan állapotok uralkodnak. Erre megesküdnék. Diákok is lehetnek még odabent, biztos halálra vannak rémülve. Persze biztos vannak bátor hősök, akik megmentik a többieket, valahol azt olvastam, hogy ilyenekből lesznek később a vezető személyiségek. A gyávák meg a fanatikus követők.
Egy fura hang üti meg a fülem. Alig hallható, de koncentrálok rá akkor jobban észrevehető. A szemem előtt egy óra jelenik meg és elkezdem számolni a másodperceket. Mindig ezt csinálom, ha unatkozom és nincs jobb dolgom. És most sincs mindaddig, amíg a feljebbvaló el nem dönti, hogy mit csináljunk.
- Négy perc, plusz mínusz pár másodperc.
Mondom, mikor felocsúdok a bambulásból az újabb remegés és búgó hang hallatán.
- Most már tényleg el kéne indulni.
Mormogom alig hallhatóan, mikor az espada befejezi a csevelyt az idegennel. Happynek tűnik, lehet hogy mégis a shoppingolásról volt szó? Áhh mindegy, a lényeg, hogy végre várhatók fejlemények az akcióval kapcsolatban. Slarin közelebb jön hozzám és a másik arrancarhoz, hogy figyelmeztessen: ne kérdezzünk rá semmire. Akaratlanul is az emberek hadseregei jutnak az eszembe, vagyis inkább az, ami ott folyik. Ott megtanítanak arra, hogy ne gondolkozz.
Az espada elindul és én szó nélkül követem. Nem az iskolába vesszük az irányt, hanem a hang felé. Ennek még örülök is, semmi kedvem nem lett volna bemenni abba a mindjárt összedőlő épületbe. A másik három szerencsétlennek biztos jó időtöltés lesz összeszedni a bentrekedteket. Na persze ez a hang is nyomasztó, csak akkor tűnik fel, ha az iskola remeg, mintha éppen egy földrengés támadná meg.
- Amíg a mi oldalunkon állnak, felőlem rendben.
Mondom Slarinnak, mikor rejtetten fenyegetni kezd engem. A másik arrancart bezzeg nem kell, ő már biztos ismeri a dörgést. Egyébként meg tudom érteni az espadat, nekem is van egy hasonló kaliberű ismeretségem, habár mi nem vásárolni járunk össze, hanem inkább, hogy tanuljunk a másiktól. Sosem szégyen megismerni az „ellenséget”, még akkor is, ha nekem nem az, csak a rendszernek, amiben én élek.
- Van valami terv?
Érdeklődöm meg az espadatól és ahogy eddig tapasztaltam, csak remélhetem, hogy nem szedi le a fejemet.

*Most, hogy már nem egyedül kell kóvályognia az éppen összeomlani készülő épületben, valamivel nyugodtabb. Ha mástól nem, hát attól megmenekült, hogy egymaga legyen a romok alá temetve... Azért mégis másabb a tudat, hogy van társasága, akivel jó esetben tudnak egymáson segíteni! Remélhetőleg szeretne is segíteni rajta a lány... Bár, ha egyszer már itt maradt annak ellenére, hogy mindenki menekül kifelé, csak az a szándéka, hogy kihúzza a bajból, ha neadjisten arra kerülne a sor.*
- Ah, es ist interessant, deutsche Wörter von dir zu hören! Wo hast du diese Fremdsprache gelernt so gut?
*Válaszol reflexszerűen németül, igen gyorsan hadarva, ráadásul erősen érződik az is akcentusán, hogy hosszú időt az adott nyelvterületen töltött a quincy - örömében pedig, hogy végre másvalaki is beszéli a szóban forgó nyelvet, fel se tűnik neki Hitomi kiejtése és akadozása. Vagyis szemrebbenés nélkül képes lenne a továbbiakban akár németül is folytatni az egész társalgást nagy lelkesedésében, amit a lány valószínűleg kevésbé díjazna... Pedig olyan ritkán tud olyasvalakivel beszélni, aki megérti, amikor németül beszél! Mindenki azzal jár legjobban, ha diákjai nyelvtudásáról inkább említést se tesztünk, elvégre ami nem létezik, arra felesleges pazarolni a szót. De ha egyszer nem létezik valami, akkor hogy tudunk róla beszélni? Tehát valamiféle ideának kell lennie róla az emberek fejében - idézi fel Kouta a már nagyon homályos, egyetlen félévig folytatott filozófiai tanulmányait (amik persze megintcsak nem léteznek - vagyis elméletben léteznek? -, mivel nem lehet róla elmondani, hogy túlzottan figyelt volna előadásokon. Mármint azon a kettőn, amin az adott témában jelen volt), amiknek véleménye szerint az égegyadta világon semmi értelme nem volt, legfeljebb annyi, hogy túlságosan unatkozó alakok jelentéktelen hülyeségekről vitáztak egymás közt jóízűen. Csak azt nem érti, minek kell ezt tanítani... Jó, nem mintha az ő tárgyai nagyon érdekelnék a fiatalságot, de még mindig érthetőbbek a barokk épületek stílusjegyei (jellegzetes színekről nem is beszélve, amiket viszont legalább annyira nem ért, mint "a nagy gondolkodók" eszmefuttatásait) vagy éppen a német igeragozás, mint az olyan, heveny fejfájást okozó kifejezések, hogy "a pegazus nem bír az aktualizáltság tulajdonságával" vagy hogy "a pegazus az a dolog, ami pegazlik"!
Elmélyült filozófiai eszmefuttatásából az is alig zökkenti ki, hogy Hitomi-san javasolja az indulást, elvégre a még bent rekedt diákokat nem ártana kimenekíteni az épületből - mihelyst pedig sikerül értelmeznie a lány szavait (mindössze néhány percbe telik jelenleg ez a mutatvány a quincynél), már úton is van, felváltva keresve a kapaszkodókat az egyre bizonytalanabbá váló épület miatt és egymást támogatva újdonsült ismerősével. A fennmaradó időben pedig rendületlenül válaszol a lány szakadatlan kérdésáradatára, hátha ezzel is sikerül közelebb kerülniük a rejtély megoldásához...*
- Hm? Ja, igen, persze!
*Bólogat hevesen az újabb kérdésre válaszként, mely arra irányul, érzi-e... De mi a francot?! Nos, Koutának ugyan semmi sem tűnt fel a nem éppen barátságos lélekenergiából, ez azonban, hogy valamit nem vett észre, amit valószínűleg észre kellett volna, elég frusztrációt okoz ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha az ismeretlen reiatsutól akadt volna ki. Ha szegény Hitomi tudná, mi játszódik le most a quincyben, nagy eséllyel először Koutát mentené ki az épületből, és utána egyedül jönne vissza körülszaglászni... De hát hogy lehetne elvárni tőle, hogy messziről felismerjen és beazonosítson reiatsukat, ha egyszer az orra előtt nem tudja megkülönböztetni a lelkeket az élő embertől? Jó, persze, a lánc sokat segít, de ez az apróság még nem akadályozza meg abban, hogy ugyanúgy élőkként tekintsen rájuk, elvégre színvaksága miatt a dolgok körvonalait is csak kissé elmosódva látja, ami nem igazán segíti ki a kérdéses probléma megoldásakor.
Az újabb - és ha jól sejti, utolsó - teremajtó elhúzásakor először nem lát semmit, egészen addig, míg Hitomi fel nem kapcsolja a világítást. A hirtelen jött fénytől kicsit ugyan elvakul, de hamarosan már látja a tárgyak és egy lány körvonalait.*
- Haruka-chan?
*Kérdez rá az első keresztnévre, ami éppen eszébe jut abban a pillanatban, hátha eltalálja a lány nevét - bár erre vajmi kevés az esély, lévén még akkor se ismerné fel biztosan, ha történetesen az osztályába járna... Mindenesetre egy próbát megér, és hát annyi hozzá hasonló fiatalt látott már e falak közt! Fel sem merül benne, hogy esetleg köze lehet az eseményekhez, vagy éppen akár ő is lehet azok okozója - elvégre csak egy ártatlan diáklány... Egészen addig, amíg a szóban forgó ártatlan diáklány fejbe nem vágja erősen a kezében tartott könyvvel, ráadásul éppen akkor, amikor kiselőadást kezdene tartani az iskolaépületben való dohányzásról és a fenti szabályszegéssel kapcsolatos szankciókról. Ehelyett azonban csak szó nélkül elterülne a földön - mármint ha valami ocsmány gubó nem fogná fel zuhanását. Az első pár szó után pedig, amiket képtelen kiejteni, inkább csendben próbál kitörni a sötétségből, persze nem túl sok sikerrel...*