Nyomozás: Az újabb lidércnyomás // LEZÁRVA

KüLdEtÉs
Nyomozás: Az újabb lidércnyomás

A hamarosan lerombolásra váró, óvoda falain belül ismeretlen erők kezdenek el terjedni. Karakura Town-ban élő lakosság különleges képességekkel bíró egyénei hamarosan felfigyelnek a furcsa energiára. Nem tudják megmondani, hogy pontosan mit észlelnek, csak késztető vágyat éreznek, hogy felkutassák ezt a kiváltó okot. Néhányan ugyan megtalálják ezt az erőt, de az intézménybe lépésük után senki nem hal felőlük. Tömegesen tűnnek el az emberek.

Az emberek (akik nem a magánnyomozói irodában dolgoznak):
Egy nap arra ébredtek, hogy egy furcsa, szinte alig érzékelhető energiát észleltek. Megmondani nem tudjátok, hogy mit ez, csak néha-néha, napközben fel-fellángol ez a furcsa dolog. Mikor lenyugodni készültök, egyre erősebben érzitek a megmagyarázhatatlan erőforrást. Szinte hív, csalogat benneteket. Hajnalban, a még koromsötét utcára seregletek, öntudatokon kívül. Nem bírtok ellenállni ennek a magához ragadó erőnek. Hamarosan megtaláljátok azt az épületet, ahonnan mindez sugárzik. Beléptek az öreg, elhagyatott óvodába, s mikor a hátatok mögött becsapódik az ajtó, magatokhoz tértek.
Feladat: A legfontosabb, hogy életben maradjatok! Próbáljátok közösen megtalálni a kivezető utat, ám mivel nem mindenkit ismertek, nehéz lesz a csapatmunka. Igyekezzetek bízni egymásban, és támaszkodjatok embertársaitok különleges erejére!

A magánnyomozói iroda csapata:
A cég tulajdonosa, Yuuta, egy nap, egy igen szokatlan dokumentumot kap kézhez. A napokban tömegesen eltűnők névsora, és az utoljára feljegyzett helyszínek, ahol látták őket. Elsősorban át kell, hogy rágja magát a felsoroláson, ám hamarosan felfigyel valamire. Több név mellett is feltűntetik a lerombolásra váró óvoda nevét és fellelhetőségét. Mivel igazi detektívvel van dolgunk, gyorsan rájön, hogy azzal az intézménnyel kell kezdeni valamit. Magához hívatja beosztottjait, s hamarosan a helyszínre érkeznek.
Feladat: Helyszínelés, és nyomok felkeresése (pl.: személyes tárgyak, lábnyomok, a helyszínbe nem illő dolgok…) Legyetek óvatosak, a lehető legésszerűbben járjatok el az ügyben, ugyanis ki tudja? Lehet titeket is magával ragad az az erő…

A hat shinigami:
Nem sokkal az eltűnések után, a Gotei 13 csapata is értesülést kap a Karakura Town-ban uralkodó helyzetekről. Egy pokollepkét küldenek az önkénteseknek, s a megbeszélt gyülekezőhelyen találkoztok. Mikor mindenki készen áll, áttértek a városba.
Feladat: Elsősorban fel kell, hogy keressétek az intézményt, s kimenekíteni a túszokat. Ha ezt sikeresen megoldottátok, meg kell keresnetek azt a lényt, vagy tárgyat, mely a szálakat mozgatja.

Unalmamban megint az utcán sétálgattam, és nézelődtem jobbra-balra. Mindenkinek kómás volt a feje, mivel még elég korán volt. Mérgemben elkezdtem arrébb rugdosni egy apróbb kavicsot. Nem lehet igaz, hogy nincs valami balhé valahol, ahová én is beszállhatnék. Meddig kell még a seggemen ülni, és várni türelmesen egy akcióra? Már épp elégszer jeleztem, hogy egy nekem való küldetés nem ártana... Ekkor pillantottam meg a felém szálló pokollepkét. Meglepve hallgattam meg a mondandóját, mely szerint feladatom van. Karakura Town-ban probléma van egy öreg óvodával, meg néhányan eltűntek. Shunpoval visszaléptem a szobámba a kardomért, aztán elindultam a kijelölt gyülekezőhely felé. Reméltem, hogy nem én leszek az utolsó...

Mint egy kivert kutya, úgy dőltem le az ágyamba. ~Ezek az éjszakázások hamarosan rossz hatással lesznek rám, ha így folytatom...-három óra alvás édeskevés, főleg egy ilyen fárasztó nap után. Mintha csak most hunytam le volna a szemem, megszólalt mellettem a vekkerem. Félholtam próbáltam az ágyam legmélyére bújni, de az óra csak nem akart csöndben maradni. Nagy nehezen felkeltem és a zuhany felé vettem az irányt. Ahogy megengedtem a vizet, félig elaludtam. Arra lettem figyelmes, hogy valami nyüzög.
-Jajj te bolond!-látom meg az orrom hegyén a pokollepkét. Szegénykém annyira oktondi volt, hogy teljesen elázott a fürdőben, így nagy kapkodva, majdnem estem egyet, miközben magamra kaptam egy törülközőt, és valami szárítóeszközt kerestem. Ahogy a szobámba vittem, a hajszárítóval szárítani kezdtem a szárnyait, s közben pedig elmesélte nekem, hogy miért is jött.
-Értem... persze, hogy elvállalom a feladatot! Nade máskor ne az fürdőszoba ablakán repülj be!-fogtam meg óvatosan, majd a kert felé néző ablakból kiengedtem.
Hamarosan összekészülődtem, majd a megbeszélt hely felé vettem az irányt. örültem neki, hogy már volt ott valaki, így mosolyogva köszöntöttem shinigami társamat.
-Szia, Maya! Dejó te is küldetésre jöttél? Örülök! ^^-léptem mellé, s vártam, hogy a többiek is megérkezzenek.

[Kezdés]

*Még egy gyönyörű napfelkelte…
Kuroi jól megszokott helyén ücsörgött az egyik ház tetején, pipájával szájában. Minden héten legalább egyszer kiült ide a hajnali órákban is, mikor még nem kelt fel a Nap, hogy végignézze, ahogy fénnyel árasztja el a Soul Society-t.
~Akkor, lassan itt az ideje, hogy szolgálatba álljak.~ A festői szépségű jelenség után már éppen azon volt, hogy fölszedelőzködjön, mikor egy pokollepke lebbent pipája fejére. Csak egy biccentéssel adta jelét annak, hogy eljutott hozzá az üzenet, a pokollepke ellibegett Kuroi pedig felkelt, leporolta kabátját és egy szütyőbe elrejtette pipáját.
- Kis változás a programban… sebaj… - fordult csendesen a felkelő Napkorong felé, majd villámlépéssel elindult kardjáért.

Pár perc múlva megjelent a megjelölt helyen, ahol már ketten várakoztak. Érkezése után csendesen meghajolt.
- Üdvözlöm önöket. Kuroi Shouta vagyok a 8. osztag hatodik tisztje. – Felegyenesedett és várt pár másodpercet a reakcióra, ami vélhetőleg ugyanez a bemutatkozási formula lesz…*

Imádom a reggeleket, valamit mindig elhagyok és percekig szlalomozok keresztül kasul az egész házban, mire az orrom előtt meglátom a keresett holmimat. Most sem volt máshogy, csak jelen esetben az én gyönyörűségem nyúlta le az egyik szalagomat. Majd elolvadtam,ahogy csápol vele és kacarászik, mert bosszanthatja a mamit, de muszáj volt kicsennem az alkatrészem.
-Vigyorgó napocska!Hát így nem leszünk jóban!-hajoltam le hozzá és csikiztem meg a pociját.-A maminak mennie kell! Ne tessék kinevetni!Jahaaaj...-vágtam be fancsali képet, mert lecsapott a hajamra, amit elemi erővel kezdett rángatni. -Ez nem csengő, édesem!-próbálkoztam menteni a maradék három hajszálam.
Nem lepett meg, hogy a kisasszony rá se hederít a szövegelésemre, ezért jöhetett a bevált trükk. Valami másra terelni a figyelmét és eliszkolni. Kitartó órás próbálkozás következtében sikerült végre szabadulnom, szóval mehettem kimosni a szalagomat, mert Hitomi szemem fénye megtisztelte a nyálával.
A kapkodás szóba se jöhetett nálam. Megszokott, hogy az elmúlt pár hónapban mindig kések. Ráadásul volt némi előnyöm a kapitány puhításánál. Éljen a protekció! Ennek megfelelően ráérősen ügyködtem a fürdőben. Valami viszont nagyon zavart. Túl nagy a csend. Kisandítottam az ajtón, de semmi nesz. Érdeklődve visszabattyogtam a nappaliba, ahol az a kép fogadott, hogy a tündérlány épp szét akar szedni egy pokollepkét.
-Jaj! Nem szabad!-vetődtem a kiságyhoz és operáltam ki a praclijai közül. Átnéztem lett e valami baja, aztán meghallgattam az üzenetét. Kisebb sóhaj kíséretében kiengedtem a házból és ténylegesen menetkészbe vágtam magam. Beengedtem a mai nap dada áldozatát, aztán még egyszer elmagyaráztam manókának, hogy nem eszünk lepkéket és végre elindultam a találkozóhelyre.
Szerencsémre még nem volt ott mindenki. Viszont meglátva Namie-t kötelező volt ráhoznom a frászt. Shunpo-val a hátára ugorva üdvözöltem.
-Hát sziaaaaaaaaaaaa barátosnééééém! A te szavaiddal élve!-nyújtottam ki a nyelvemet.
-Őrült perszónaaaa! Azt hittem kiesik a szívem, úgy berezeltem! Korán van még ehheeeez!-
-MUHAHA! Mond, hogy nem ébredtél fel tőle!-
-Hogy is mondjam....ágyú is robbanhatna mellettem, talán fél szemmel is fel is néznék milyen lárma van már!-
-Ejnyeeeee! Ki nem hagy már aludni? -vonogattam a szemöldököm. Mielőtt megkaptam volna a szóbeli fenyítést gyorsan odafordultam a többiekhez.
-Bocsika!-vigyorogtam megnyerően.-Jó reggelt mindenkinek! Hana Shuuhei Akamoto lennék a harmadik osztag hadnagya!-

Hajnali 15 óra, telefoncsörgés… Szokásomhoz híven kómásan keltem, aminek meg volt a hatása.
- Igen?! Ki vagy? – „Urahara vagyok!” hallatszik a vonal másik végéről a válasz ötödjére.
- Áhám! Urahara! Miért nem ezzel kezdted? – Urahara felöl csörömpölés hallatszik, mely arról árulkodik, hogy a zöldkalapos füves férfi kezd kikészülni.
~ Biztos próbál leszokni… - sóhajtottam, de ekkor újra megszólalt a férfi.
- Nos Irusi-san arról lenne szó, hogy mostanában emberek tűnnek el. Fu. – Ez ez mi a francért kell nekem tudnom? – szakítom félbe. – Az a furcsa, hogy minden eltűnt ember rendelkezik lélekenergiával. – fejezte be a mondatot.
- Arrancar? – sóhajtottam, ám ekkor már letette a telefont. Mintha mi sem történt volna visszafeküdtem az ágyba és próbáltam elaludni, de ekkor megéreztem egy furcsa, kicsit hívogató reiatsu-t.
~ Még is utána kell járnom. – keltem fel, majd felkapva a kardomat elindultam a lélekenergia forrása felé. Útközben megéreztem pár shinigami energiát is, ami egyáltalán nem tetszett. Kicsit később megérkeztem a helyszínre ahol, mint az előbb érzékeltem már pár shinigami volt jelen.
- Reggelt! Irusi Tedeko vagyok! – üdvözöltem a jelenlévőket.

Hetek óta alig tudok aludni. Úgy zúg a fejem, hogy egy karton fájdalom csillapító sem segítene rajta. A helyes pofikám is már napok óta hullára van sápadva, és a gyönyörű kék szemeim alatt bevásárló méretű táskák vannak.
Teljes letargiába esve értem haza, egy újabb szörnyű nap után.
~Ez a vén szipirtyó kezd nagyon bosszantani... még, hogy nem tudok rendesen kötélre mászni... ha faszomnak van kedve ott lógni! Nem vagyok én majom, vagy mi a franc! Legközelebb eskü feldugom a seggébe azt a redvás kötelet, csak ugasson még egyszer!-mormogtam az orrom alatt, s az egyik sarokba ledobtam a táskámat, és kiterültem az ágyamban. Hat óra környékén járhatott az idő, vacsorázni sem mentem le. Csak dögleni akartam, semmi mást. Hihetetlen módon, még Nasi sem cseszegetett, ami nekem hatalmas megváltás volt.
Már igen késő volt, mikor felrettentem. Így kissé kómásan, de elbandukoltam a fürdőbe, s helyre tettem magam. Ahogy visszatértem a szobámba, átvedlettem valami alvós gúnyába és tovább szunyáltam.
Igen rosszat álmodtam, amikor egy ismerős dolgot éreztem. Kinyitottam a szememet. Egyre erősebben kezdtem el érezni ezt a valamit, csak nem tudtam beazonosítani, hogy mi is ez. Valahogy, olyan csalogatónak véltem. Olyan mintha hívna. Csak tudnám merre kéne elindulnom...
Akaratomon kívül, mint egy alvajáró keltem ki az ágyamból, s lassan elindultam a földszintre. Onnan kiléptem a házból, s elindultam. A következő kép, amire emlékszem, az egy hatalmas romos épület volt. Csak nagyokat lestem, hogy hogy a francba kerültem ide, hisz semmire sem emlékeztem.
Ahogy közelebb mentem az épülethez, a félig leszakadt táblára néztem.
~Áhám, szóval ez volt az az óvoda... Hm, ide még én is jártam... hihetetlen, hogy nem emlékeztem rá...-nem sokáig tudtam ezen merengeni, ugyanis egy hangosabb morgásra kaptam fel a fejemet, s pár lépést hátrébb mentem. Mikor elhalkult, ismét megéreztem azt a csalogató energiát. Nem bírtam magammal, s lehet hogy kíváncsiságomban, de beléptem a nyikorgó ajtón, ami bezárult mögöttem.
Sötét volt, csak a Hold fénye világított be. Mivel nem tudtam kimenni, ezért kissé parázva, de felderítettem a terepet.

Tárgy: Nyomozás: Az újabb lidércnyomás Pént. Május 22, 2009 9:34 pm

Minden jól indult az nap. Minden papírmunkával végeztem és már Yumeval is társalogtam egy jót. Már csak egy a gitárom hiányzott. Az irodámba mentem és rögtön elő is kotorásztam a sok kacat közül.
-Istenem, mekkora rendetlenség!-vakartam meg a fejem, mikor végre megtaláltam a gitárom és körbenéztem. Neki is láttam, hogy gyorsan kitakarítsak. Sok mindent találtam, aminek nem is nálam lett volna a helye.-Nah kész!-sóhajtottam föl mikor végre mindent sikerült a helyére tennem. De most meg fürödnöm kellett, mert vagy egy 2 órája pakoltam. Fáradtan bementem a fürdőbe és elkezdtem letusolni.
Miután végeztem végre úgy éreztem ezúttal tényleg mindennel kész vagyok. Megszárítkoztam, majd leültem a székembe, hogy gitározhassak egy keveset. De alighogy az első akkordot lepengettem egy pokol lepke repült be az ablakomon.-Ó nem igaz már! Egy perc nyugtot kérek már!-kiabáltam a lepkének, fölöslegesen, mert nem ő tehetett róla. Idegesen fölpattantam a székemből és meghallgattam az üzenetet.-Uhh...Rendben értettem...Elvállalom a küldetést...Legalább levezetem a feszültséget.-megvakartam a fejem, majd csak álltam és magam elé bámultam, nem tudtam elhinni, hogy olyan szépen indult a napom és most sorozatosan érnek a csapások. Majd letettem a gitárom a sarokba és elindultam a gyülekező pont felé.
Pár perc múlva oda is értem a régi óvoda romjaihoz, ahol is már voltak páran.
-Sziasztoook!-kiáltottam feléjük miközben a tőlem megszokott nyájas mosollyal tekintettem rájuk.-Na hogy vagyunk? Mindenki itt van, vagy esetleg van, aki még nincs itt?-néztem körbe a terepen. Majd megölelgettem Hanát, Namiét és Mayát, amiért újra látom őket. Örültem is nekik, mivel valami idegbeteg állattal is hozhatott volna a sors. Aztán eszembe jutott, hogy vannak, akik még nem tudhatják ki vagyok, bár a rangom alapján már halhattak rólam.-Elnézést a bemutatkozás kimaradásáért...A nevem Momichi Aki Ryakuren...Én lennék a 4. osztag kapitánya...örvendek!-mosolyogtam a jelenlévőkre, majd csak vártam, mikor kezdjük el a missziót.

Reggel mikor felébredtem benyomtam egy kicsit a tv-ét, hogy megnézem a reggeli híreket az éjszakai történtekről. A híradó vége felé egyszer csak egy furcsa halvány lélekenergiát vetem észre. Gyorsan felpattantam ágyamból és elkezdtem szokásos ruhámba öltözni mire felöltöztem el is tűnt a halvány de azért érezhető lélekenergia.
-nahh ha már felöltöztem gyerünk le reggelizni.
Lementem reggelizni. Reggelire még amit éjszaka kikészítettem magamnak a hűtőbe egy pohárba 3 nyers tojás feltörve sóval jó kondihoz és mellé tej zsömlével és párizsival. Miután megreggeliztem bementem a garázsba ahol a fegyver raktáram és egy kisebb fajta konditermem van és belekezdtem a napi kondizásomba közben újra elkezdtem érezni a halvány lélekenergiát úgy döntöttem a lélekenergia felfedezésében, hogy miután végeztem a napi kondival elmegyek a keresésére. Kondizás közben egyre sűrűbben előtűnt a lélekenergia. Majd miután végeztem lefürödtem és elindultam keresésére. Jártam a várost kimentem a parkba, kis zsákutcákba, ismeretlen utcákba, de semerre nem találtam. Mikor már elég sötét volt újra felbukkant az a lélekenergia, de most már sokkal erősebben olyannyira, hogy már szinte csalogató volt egyszer csak ahogy közeledtem felé elvesztettem uralmamat magam felett, öntudatomon kívül voltam és a helyszín irányába indultam mikor megérkeztem nem voltam egyedül a környéken sokan haladtak a helyszín felé ami egy kissé lerobbant óvoda volt. Mikor már sokan bent voltunk egyszer csak becsapódott utánunk az ajtó erre mindenki észhez tért és a kijáratott kezdte el fejt vesztve keresni az ajtót kivéve akik nem. Én gyorsan megnéztem, hogy fegyverem nálam van-e. Még amit otthon raktam be elindulás előtt hála ég megvolt nyugodtam meg mikor megtaláltam.

*Yuu-chan mostanában a szokottnál is izgatottabb, és nyugtalanabb* -pillantottam fel a monitor elől, az asztalánál igencsak elmélyülten papírokat nézegető főnökömre. De nem sokáig időztem a nézegetésével, mert várt még rám jónéhány fontos olvasnivaló. Miután nagyjából elolvastam a ma kijött összes új fejezetet amit csak felleltem, úgy döntöttem iszok egy kis kávét és megnézem min rágja magát annyira Yuu-chan. Meg hogy őszinte legyek a fenekem is jócskán elzsibbadt már. Szépen lassan feltápászkodtam, majd szerezve némi itókát odasétáltam a főnök asztalához, és a háta mögül kezdtem bandzsítani a papírokra amiket nézegetett. Egy ideig csak álltam ott és hümmögtem, de ő ezt elég hamar megelégelte, ezért beszámolt mindenről inkább.
-Hű hát ez nem tréfa dolog. -hörpintettem fel a kávémat.- Szóval akkor most élesben fogunk nyomozni? -kezdtek el csillogni a szemeim. Tiszta jó, mint egy igazi krimiben. -ujjongtam, majd már nem is figyelve arra mit mond, összeszedtem a holmim és felsorakoztam az ajtónál. -Na mi lesz, mire vártok. -sürgettem őket.
*Jaj végre valami izgalom, de bárcsak lenne egy olyan társam mint Takeo-kun, jaj tisztára olyanok lennénk mint egy igazi kém páros. Ha bajba kerülnénk ő mindig megmentene engem, és fél kézzel elintézné a rosszfiúkat* -álmodoztam látványosan ahogy az említett helyszín felé haladtunk.
-Megérkeztünk. -fékezett be Yuu-chan. Én visszazökkentve magam a valóságba mértem fel a terepet.
-És pontosan mit is kell keresnünk Yuu-chan? -néztem teljesen bambán, mert az irodában a magyarázat további részére nem igazán fordítottam különösebb figyelmet.

*Legszívesebben mélyen aludna elterülve asztalán, ugyanis becslése szerint legalább egy hete nem tudja normálisan kipihenni magát... Az az átkozott ügy! Eleinte csak pletykák terjedtek el a városban, melyek szerint néhány embernek nyoma veszett. Nem sokkal ezután pedig már az aggódó hozzátartozók is őt zaklatták azzal, hogy keresse meg az eltűnteket... Ami önmagában nem lenne rossz, hiszen a mocskos anyagiak most különösen jól jönnének, azonban semmi olyan nyom nincs, amin elindulhatna. Igaz, volt néhány "gyanús" esemény, de ezek nagy része kimerült abban, hogy az egyébként állatszerető férj felrúgta a család macskáját (mint később kiderült, teljesen véletlenül, mert túl álmos volt, és nem vette észre az állatot) - szóval egyértelműen semmi köze nincs az eltűnésekhez. Akárki is áll a dolgok mögött, jól képzett bűnöző lehet...
Ráadásul a feje is fáj már jó ideje valami meghatározhatatlan érzés miatt, de azt már nem képes megállapítani, mit akar ez jelenteni. Szokatlan levertsége pedig valószínűleg két beosztottjának is feltűnt, bár igyekszik leplezni azt a "vaddisznó-üzemmódot", amiben jelenleg szenved.
Már éppen sikerülne tényleg álomba merülnie, amikor megszólal a csengő. Ami mondjuk már alapjáraton különös, hiszen legjobb tudomása szerint csak akkor szólhatna, amikor valaki benyit az irodába... Aztán pedig, ahogy nehezen feltápászkodik helyéről, észrevesz egy vaskos, nagy borítékot...
Mintha teljesen kicserélték volna, úgy pattan az ajtóhoz, kapja fel a csomagot, és az alapvető óvatosságról abszolút megfeledkezve tépi fel azt. És igencsak meglepődik. A borítékban ugyanis egy rakat név áll felsorolva - ráadásul pont azoké, akikről azt rebesgetik, hogy eltűntek!
Izgatottan huppan vissza székébe, és alaposan végigtanulmányozza a lapokat. Nem lenne semmi különös rajtuk, ezeket az adatokat a nagy részükről tudja a megbízások miatt, azonban néhány helyen az óvodák és iskolák is fel vannak tüntetve, ahova járt az adott személy... Még precízebben megvizsgálva arra is rájön, hogy az óvoda mindenütt megegyezik.*
- De hát azt hamarosan lerombolják!
*Mondja ki akaratlanul is a szavakat, miközben hátradől, kis híján felborítva a mögötte álló Hoshikót. Akkor kap észbe teljesen, amikor a két lány meglehetősen érdeklődve pislog felé, és gyorsan elmagyarázza a tényállást.*
- Gondolom, ti is hallottátok, mennyien tűntek el a városból... Meg is bíztak minket jó néhány üggyel, de semmi használhatót nem találtam. Most aztán ez megoldódott! Nézzétek, ez az eltűntek listája, és elég sok helyen van ugyanannak az óvodának a neve... Amit hamarosan lebontanak, szóval sietnünk kell!
*Hadarja el gyorsan, mialatt hevesen mutogat a papírokra, nevekre és bármi másra, ami keze ügyébe kerül. Utolsó szavait pedig már kabátjának felvétele közben mondja, végül fejébe nyomja kalapját, és kilép az utcára. Újult erővel tör a cél felé, kezeit zsebébe mélyesztve és úgy általában véve igyekszik magabiztosan és sármosan haladni.*
- Megérkeztünk.
*Jelenti ki néhány perc múlva, és látványosan lefékez a kerítésnél. Előbb hatásvadász módon felméri a terepet, majd Hoshiko kérdését hallva a két lány felé fordul.*
- Nos, legelőször is valami kirívót kellene keresnünk... Sok lábnyomot, elhagyott ruhadarabkákat vagy ilyesmiket... Bármit, ami feltűnő... De azért vigyázzatok magatokra!
*Igazítja meg kalapját, és mély levegővétel után belép a kapun.*

Unottan ücsörögtem az asztalom előtt, s szívfájdalommal fürkésztem a neten a szebbnél szebb ruhákat. A legfrissebb kollekciókat ma dobták fel, s most hétfőn vittek árut a kedvenc butikjaimba, erre nekem itt kell szenvedni a munkahelyemen. Ahogy jobban belegondoltam, vállat vontam, hiszen a fizu mindig jól jön. Legalább több cuccot tudok majd megvenni! Mikor már teljesen elültem magam, hogy járjak egyet a kávéautomata felé indultam, s egy finom forró cappuccinot vettem. Ahogy kézhez kaptam, szép lassan megindultam Yuuta felé, megkérdezni, hogy kér-e ő is kávét. Miközben igyekeztem lehűteni az innivalómat a kevergetéssel, odalépve az asztalához, Matsuval valamin nagyon morfondíroztak. Ahogy hallottam eléggé különös dolgokról beszélgettek, így próbáltam bekapcsolódni a trécselésbe. Mint kiderült, a mostanság már egyre többször emlegetett eltűnésekről volt szó, amit már én is sokszor hallottam. Kis csapatunk ügyet is kapott, hogy nyomozzon ez után, így már világossá vált a számomra, hogy miért is volt a napokban Yuuta annyira feszült.
Matsu szinte majd kibújt örömében a bőréből, hogy egy igen fontos munkát kaptunk, ami nemcsak a papírmunkáról fog szólni, hanem élesben megy. Nem is tellett bele sok idő, s csapatunk el is indult a tett helyszínére. Ahogy egyre közelebb értünk az épülethez, már én is rendesen izgultam, hogy mivel fogjuk magunkat szembe találni. Mikor megérkeztünk, megálltunk az óvoda kapuja előtt, egy gyors egyeztetésre.
- Nos, legelőször is valami kirívót kellene keresnünk... Sok lábnyomot, elhagyott ruhadarabkákat vagy ilyesmiket... Bármit, ami feltűnő... De azért vigyázzatok magatokra!
-Igyekszünk!-szólaltam meg, s Yuuta mögött haladva beléptünk az épület területére.

[Úgy hiszem adtam időt arra, hogy mindenki írjon, ezért folytatnám a mesélést!]

A magánnyomozói iroda lelkes kis csapata, ahogy betér az elhagyatott épület területére, máris elkezdi felmérni a területet. Főnökük utasítására nyomok után kutatnak. A két lány, s a férfi hosszak kutatás során is csak pár lábnyomot vél felfedezni a saras földön. Ha minden igaz, a méretekből ítélve férfi lábnyomai lehettek, s úgy tűnik még friss a nyom. Ahogy jobban belemerülnek, egyre többször hallanak különös hangokat az épület felől. Biztosak benne, hogy onnan szűrődnek ki a hangok. Mivel a kinti nyomozás eredménytelenül zárul, akár tetszik egyeseknek, akár nem, de muszáj lesz belül is körülszimatolni...

Eközben az épületben már fogságba jutott emberek nagy része igyekszik kiutat találni. Mivel a hely szinte egy horrorfilmbe is simán beleillene, nem túl biztató a helyzetük. Arról természetesen nem is beszélve, hogy hőseink, nem is tudhatnak a rájuk leselkedő veszélyekről, csak érzik azt az erőt, ami úgy csalogatja magához az áldozatait. A hangok, a neszek, az árnyak, ahogy az emberek egyre beljebb haladnak, úgy fognak egyre többször előfordulni...

Shinigamiaink, ahogy összegyűlnek a megbeszélt helyre, el is indulnak a lepukkadt intézményhez. Mivel ők sem tudnak túl sokat az ellenségről, ezért nem fog ártani nekik a csapatmunka, s a kellő odafigyelés. Ahogy elérnek a helyszínre, még össze is futhatnak a nyomozócsapattal is. Talán nem is fog rosszul jönni az ő segítségük, hisz ki tudja, lehet, hogy az a számukra aprócska nyom, talán többet lendíthet a dolgon, mint az gondolnák. Akármennyire is úgy vélitek, hogy ti shinigamik vagytok, sajnos nem győzitek meg a nyomozgató brigádot, így muszáj lesz nektek engednetek, s együtt folytatni az utatokat, s együtt véghez vinni a küldetést....

Miután mind a hatan megérkeztünk, kissé meglepődve vettem tudomásul, hogy hadnagyok és kapitányok vegyesen vannak jelen. Voltak akiket már ismertem és jóban voltam velük, és olyan is, akit még nem láttam. Mosolyogva vártam, hogy megnyissák a senkai kaput, és végre induljunk - amit késlekedés nélkül meg is tettek. A kis csapat közepén besurrantam, észinte máris egy lepukkant helyen találtam magam. Egy enyhén szólva rlhanyagolt és rémes állaptban levő óvodához értünk, ahonnan többféle reiatsu áramlott kifelé. Az ajtó felé sétáltam, és igyekeztem valami nyomot találni.
- Szerintetek mi tarthatja őket fogva odabent? Talán valami illúzió?
A többiek válaszát várta, mikor egy kiáltásra lettem figyelme, és közeledő emberek egy kisebb csoportját pillantottam meg Csak nem látnak minket?

Ahogy összegyűlt a csapat, el is indultunk a helyszín felé. Ahogy útközben egyfolytában karattyoltam valamit Hananak, hip hop máris elértünk az épülethez.
- Szerintetek mi tarthatja őket fogva odabent? Talán valami illúzió?-szólalt meg elől Maya.
-Hát, őszintén szólva halvány lila dunsztom sincs semmiről sem... bár ki tudja... a mai világban...-vakarásztam zavarodottan a fejemet, ahogy a kis csapat hozzá is fogott a terep felderítéséhez. Nem is kellett sok időnek eltelnie, egy hatalmas sikoly rázta meg az egész környéket, amire olyan szinten megijedtem, hogy Hana nyakába ugrottam.
-Ó anyám, elszoktam a küldetések rémisztő pillanataitóóól!-kapálóztam reszketve, mint egy kocsonya barátném nagy örömére. Mire kapcsoltam, hogy rossz helyen foglalok helyet, kínos 100wattos vigyorral lemásztam róla és egy nagyot sóhajtva letöröltem homlokomról a verejtéket. Ideje lesz visszarázódnom, mert így egy kettőre szívinfarktust fogok kapni, ha nem vigyázok. Ahogy a többiek is felfigyeltek a sikolyra, mindenki szorgosan nézelődött össze vissza, hogy honnan is jöhetett pontosan, s arra a következtetésre jutott a kis bagázs, hogy nem máshonnan, mint a full rémisztő épületből szűrődött ki.
Már indulni is akartunk, mikor egy kisebbfajta robajra lettünk figyelmesek néhányan. A hátunk mögül jövő dobogásra megfordultunk, s én személy szerint meghökkenve láttam azt, hogy az emberekből álló kis csapat satuféket nyom és megáll előttünk.
-Mi a bánat? Látnak minket?-súgtam oda Hananak és a mellettünk álló shinigamiknak. Elég vicces ez a dolog... farkasszemet nézünk három emberkével, akik úgy tűnik, hogy látnak minket... ekkora szivolát!

Üdv Kedves Játékosok!

Az van, hogy én most untam meg azt, hogy ez a küldetés ennyi ideig állt egy ember miatt!
Úgy döntöttem, hogy leszarom ki fog ki nem fog megsértődni, de Kuroi Shouta-t így KITILTOM A KÜLDETÉS TOVÁBBI MENETELÉBŐL!!!

Ha valaki úgy gondolja, van kedve Kuroi Shouta shinigami helyére belépni, az egy pm-ben írja meg nekem!
Figyelni fogom továbbra is a küldetés menetét, s ha egy újabb huzamosabb ideig fog állni a játék, vagy ismételten karakterkitiltás vagy a küldetés törlése lesz a válasz!

További jó játékot kívánok!

Törhetetlen szorgalommal csápoltam ventilátorként a lassan, de mindenképp biztosan befutó társainknak. Komolyan azt hittem letörik a csuklóm mire ténylegesen meglesz mindenki. Mielőtt indultunk volna tartottam egy gyors ecpec játékot, hogy archoz képest számozással is felszereljem a bandát. Végtére is jó lenne hadnagyként tisztában lenni ezekkel a dolgokkal. Remélhetőleg azért nem fogok úgy kiabálni, hogy csettintgetés közben valakire meredek és vakbélgyulladásos komolysággal nyitom ki a számat, hármas ide! "Elég ciki lenne! Na meg sértő is." Fújtattam hatalmasakat látva azt a barátságtalan képet, ahogy vasvillával kerget sok dühödt shinigami indián. "Indián? Nem akarom, hogy megskalpoljanak!" Tapogattam sírós szemekkel a hosszú ideje növesztett és mellékesen imádott hajamat. Viszont Namie értetlenül méregető arca megjelentével gyorsan elhessegettem a jövőt ábrázoló mozgóképeket.
A csapat sereghajtójaként bőszen tárgyaltunk barátnőmmel. Persze minden téma felmerült kivéve a jelen helyzet. Annyira belemerültem a fecsegésbe, hogy ha az egyik női tiszt nem kérdez rá a szomorú tényre, akkor itt se lettem volna fejben, amíg frontálisan le nem koccolom a falat. Bamba pillantások között meg is jelent a jól ismert kérdőjel. Tippem se volt, de mindenképp nyugtalankodni kezdtem. Egész jól elagyaltam a megfejtésem. Épp válaszolni akartam, amikor imádott barátném a sikolyt hallva bele nem kommandózott az ölembe. A váratlan sokktól kevés hiányzott, hogy becsatlakozzak a hangszál rebegtetésbe.
-Várj még egy kicsit a nászéjszakával!-vigyorogtam erőteljesen a pillanatnyi riadalomból magamhoz térve. Még egy biztató kacsintást is megküldtem Namie felé, ami után kínosan távolodott tisztes távolba.
-Bocsika!-
-Ugyan már! -
-Elég lesz! Köszi!- Jelezgette serényen, hogy hagyjam abba az együttérző hátveregetést. Kicsit nehézkesen ment leállni, főleg meglátva a lehengerlő erővel közeledő embereket. El is eresztettem egy vészjósló "O-óóó"-t. Majd homlokon is vágtam magam a stoptáblát látott pánikolós befékezés után.
-He...lloooo!-dünnyögtem az orrom alatt, közben barátságosan mosolyogva a szellemet látott helybeliek felé. Úgy festett mi jobban begazoltunk tőlünk, ugyanis a kis csapat serényen méregetett minket. Mivel a shinigami kupac gombócot nyelt némaként ácsorgott karon ragadtam barátnőmet és közelebb araszoltunk a vészhez. A látszat alapján az évekkel lemaradt macsó stílust képviselő idősödő férfi a vezetőjük, ezért felé navigálódtunk. Néhány lépés után Namie megbökdösött, hogy békepártiként emeljük a kezünket. Körülbelül úgy festettünk mint idegen partra tévedt felfedezők. Osontunk milliméterenként, ráadásul kémleltünk körbe-körbe nehogy egy kósza lándzsa bemérjen minket. Meg is untam rövid időn belül. Elvégre egy nyelven kommunikálunk!
-Na jó!- tettem csípőre a kezeimet. -Nem fogunk bántani senkit sem! Segíteni jöttünk!- bólogatott mellettem hűségesen hadnagytársam. Biztos voltam benne mindjárt magához tér és lerohanja a váratlan vendégeket. Szigorúan csak szóban! Na meg reménykedtem a mögöttünk lapuló többi Seiretei-i is erőre kap.

1 kilométerrel a többi fekete ruhás gyászhuszár mögött baktattam, miközben néha a mellettem masírozó férfira pillantottam, aki úgy fújtatott, mint egy lóverseny utáni állapotban lévő ló. Miután átvergődtünk Karakurába, rövid időn belül megadta magát az őt gyötrő kórnak és ledobta magát az egyik padra.
~ Cöhh… Ilyen csicskák a mostani shinigamik?! – vakartam meg a tarkómat, miközben erősen gondolkoztam azon, hogy mi a halálért kellett nekem átbalettoznom Soul Society-ba, ha úgy is Karakura városban lesz a küldetés. Hatalmasakat sóhajtva próbáltam lépést tartani a három ku*vával, akik úgy siettek, mintha éppen vásárolni mennének. 10 perc „kellemes” séta után, ami során úgy éreztem le kell anputálnom mindkét lábamat, végre megérkeztünk a majd összeomló kócerájhoz, aminek fedőneve: óvoda.
- Szerintetek mi tarthatja őket fogva odabent? Talán valami illúzió? – kérdezte „Charlie angyalai” közül az egyik. Már éppen bele akartam kezdeni a frappáns válaszba, amit csak neki, csak most találtam ki, mikor a másik megelőzött.
- Hát, őszintén szólva halvány lila dunsztom sincs semmiről sem... bár ki tudja... a mai világban... - legszívesebben elsírtam volna magamat a választ hallva. „A mai világban…” - mondhatom rohadt természetes, hogy fekete ruhás emberek rohangálnak egy tetves katanával kezükben és a csúnya maszkos szörnyeket kaszabolják. Jobbnak láttam nem megszólalni, inkább elkezdtem felderíteni a helyszínt. Pár perc múlva egy sikolyt lehetett hallani. Majd rövid időn belül megjelent egy kis csapat, aminek tagja volt Kamill is.
~ Hát ez mindenhova követ?!!! – jelent meg a kis izzadtságcsepp, majd visszarázódva a jelenbe, próbáltam elmutogatni neki, hogy ne árulja el a többieknek mivoltunkat, activity sztárokat megszégyenítő módon, bár az, hogy látják a többieket azt jelenti, hogy lehet tudnak valamicskét a Karakura-ban lezajló eseményekről.

Fél órája bent kutyagoltam. Lehet volt az már egy óra is. Valahogy teljesen elvesztettem az időérzékem, mióta itt bent vagyok. Elég hátborzongató volt a placc. valahogy nem így ballagtam el innen ebből az oviból. Vagyis azok az emléktöredékek nem így jelentek meg a fejemben.
A kövön meghatározhatatlan lötty folydogált. El sem akartam képzelni, min is járkálom már egy ideje. Félelmet nem éreztem, csak ezt az egészet furcsálltam. Az a különös erő ismét feltámadt. Nem tudtam megmondani mit érzek, csak abban voltam biztos, hogy annak az energiának az irányába kell mennem. A sötét folyosó visszhangzott. Olyan volt, mintha a csövekből a víz csöpögne. Ahogy befordultam a folyosón különös neszre lettem figyelmes.
-Mi a...? Olyan volt, mint valami hörgés...
Motyogtam az orrom alatt, ahogy gyorsan hátrafordultam. Semmi és senki nem követett. Kezdett ez a dolog erősen zavarni.
~Mint valami horrorfilm. Tisztára olyan ez, mint az a gagyi film, amit nem is olyan rég láttam a haverokkal. A csávó betéved egy lakatlan kúriába és a semmiből kiugrik egy mumus, vagy mi. Uh... na ne, a picsába, én is ilyen helyzetben vagyok!
Hökkentem meg egy pillanatra.
~Mennyire gáz lenne... egy lepukkadt óvodában előbukkanna egy szellem... mondjuk a régi konyhás néni szelleme! Úristen, de beteg vagyok... Még viccnek is rossz!
Futkosott végig a hátamon a hideg, ahogy felidéztem a bibircsókos vénasszonyt. Három évesen a képe elég nagy traumát okozott nekem. Nem kéne vele összetalálkoznom, főleg nem kísértet formájában. Ki tudja mit tenne velem.
~Áh, sosem ettem meg a borsófőzeléket! Baszki, nehogy már visszatérjen, és a főzelékével kísértsen örök életemben!
Kerekedtek ki szemeim.
~Najó, túl reagálom a dolgot... egyelőre semmi sem követ.
Ráztam meg a fejemet, és azért a biztonság kedvéért tempóztam. A folyosó végén megpillantottam egy ablakot. Már csak az volt a kérdés, hogyan jutok el addig.

Belépéskor rögtön megcsapott a fura szag, amit nem csodáltam, de azért nem szokásom, hogy ilyen régen ápolt területre teszem a lábam. Azonban nem ez olt az, amit egyedül megéreztem. Nem tudom rajtam kívül kinek tűnt fel még a megdöbbentő mennyiségű lélekenergia, ami a romokban járt, de minden esetre tudtam nem vagyunk egyedül.
Körülbelül középtájt battyogtam és sajna egyedül, ugyanis ismeretségi köröm nem terjedt ki a jelenlévő közösségre túlságosan, így csak csendesen és vidáman lépkedtem. Időközben elgondolkodtam pár dolgon, mint például azon, hogy a társaságunkban jelenlevő személyek melyik osztaghoz is tartozhatnak, vagy, hogy hallottam-e már róluk. Arcról egy-két embert ismertem illetve volt, akiről hallottak alapján beazonosítottam. Sajna én kicsit hírnévtelen ember vagyok, így nem ártana, ha kihasználnám az alkalmat, hogy összeismerkedjek néhányukkal.
A csöndet, mely egész eddig nyugtalanító is volt, azonban hirtelen egy sikoly töri meg. A csapattal együtt engem is megrémisztett az üvöltés, de gyorsan összeszedtem magam, nehogy valami váratlan dolog érjen. Eközben éreztem, amint a bejáratnál is észlelt energiák egyre közelednek és igazam is lett. Emberek voltak, méghozzá nem is kevés lélekenergiával, pedig nem is voltak sokan.
-Mi a bánat? Látnak minket? -hallom, amint az előttem álló Namie halkan megszólal, bár, hogy válaszoljak én nem ezen csodálkoztam. Sokkal inkább azon, hogy mit keresnek vajon itt. Kötve hiszem, hogy túlélők, mivel csak nem érhettek máris ide. Kicsit előre léptem és egy kedves mosollyal üdvözöltem őket.
-Üdvözletem! -köszöntésem valamiért nem nyeri el kívánt hatását, pedig úgy szerettem volna! -Megtudhatjuk kik is maguk? -raktam keresztbe a kezem és megpróbáltam a lehető legbarátságosabban viselkedni, mivel úgy tűnt nem igen bíznak bennünk.
Eközben kardom folyamatosan össze-vissza zagyvált nekem.
~Nem kéne itt maradnunk!
~Egyetértek! Mennyünk innen!
~Fogjátok már be ti ketten! Muszáj, hogy Aki-sama elnyerje ezeknek az embereknek a bizalmát!
~Ugyan már! Lényegtelen!
~Fölösleges! Gyengék, pusztuljanak csak!
~ELÉG LEGYEN! -kiáltottam rájuk, jelezve, hogy enyhén szólva idegesítőek a számomra, mivel így nem tudok koncentrálni a felálló helyzetre.
~Aki-sama, annyiban azonban igazuk van, hogy nem bölcs dolog sokáig egy helyben időzni.
~Gondoljátok én ezt nem tudom? De minden segítségre szükség van! Nem támaszkodhatunk mindig a saját erőnkre.
~Ahogy urunk kívánja! De arra kérjük siessen! Furcsa erőket érzünk a közelben.-erre az utolsó közös mondatukra kicsit megráncoltam a szemöldököm és, ha éppen nem egy párbeszéd kellős közepén lennék most körül is néznék, ugyanis nem akarom, hogy valami a sötétből rám vesse magát és szétmarcangoljon.

Vérbeli nyomozók lévén egyből nekiláttunk nyomokat keresni, először csak az udvaron. Bevallom sokkal magabiztosabban kutatgattam míg nem kell bemennünk abba a rémisztően lepukkant épületbe.
-Nem csodálom hogy le akarják rombolni... -jegyeztem meg hangosan mikor egyszer a düledező falakra tévedt a tekintetem. Ahogy láttam a többiek is bőszen kutatták a környéket valami használható nyom után. Én lassan már kezdtem volna feladni, igaz még csak a romtól vagy jó tíz méterre kutatgattam. Közelebb nem nagyon mertem menni, főleg azok után, hogy még valami kísérteties hangokat is hallottam odabentről.
*Mintha nem elég rémisztő maga a kinézete, még szellemek is laknak itt?!* -rezzentem össze egy újabb neszt hallva.
Akármennyire is ódzkodtam mindenképp közelebb kellett menne, hiszen, ott még nem nézett körül senki. Kemény munka árán meghozott erőfeszítésem, miszent képes voltam két lépést közelíteni az épület felé meg is hozták az eredményt.
-Hát ez? -bámultam le csodálkozva a földre- Yuu-chan, Kamill! Ide azt hiszem találtam valamit. -integettem bőszen a többieknek, akik szinte azonnal ott is termettek mellettem.
-Meg tudsz belőle mondani valamit főnök? -figyeltem érdeklődve a lábnyomot elemző férfit. Yuu-chan persze azonnal elkezdte elemezni a dolgokat.
*Azért akármennyire bugrisnak látszik mégiscsak ért a munkájához.* -bólogattam elismerően a főnökre.
Azonban abból ami ebből a lábnyomból kiderült arra engedett következtetni, hogy van odabent valaki, ergó nekünk is be kell mennünk oda.
-ÖÖ biztos hogy mi tééényleg be akarunk menni oda? -bújtam el Yuu-chan mögé a szebb napokat is látott óvodára mutogatva. Azonban a főnök hajthatatlan volt.
Odabent csak még félelmetesebb volt mint kint...A dohos falak, a csöpögő csövek, a meghatározhatatlan eredetű neszek...mintha egy rossz horrorfilmbe csöppentem volna.

*Kalapján tartva kezét hajlong le egy-egy feltételezett nyomot találva, hogy megállapítsa, tényleg hasznát vehetik-e neki. Egyelőre azonban nem talál sok mindent - legfeljebb azt állapítja meg, hogy fizikuma már nem olyan, mint régen... A sűrű és hirtelen lehajlások közepette ugyanis többször is belehasít derekába a fájdalom... De nem is Yuutáról lenne szó, ha nem tűrné viszonylagos méltósággal a kálváriát: legfeljebb fogait szorítja össze vagy néha felszisszen. A látványos, igazán yuutás agonizálást meghagyja az irodai munkák megúszásához... Hiszen ki lenne olyan szőrös szívű segéd, hogy látván főnöke szenvedéseit, nem vállalná át annak munkáját? Nos, majdnem mindenki, de hát ez nem érdekli nagyon Karakura sztárnyomozóját, bízik abban, hogy asszisztensei az önfeláldozó kisebbségbe tartoznak.*
- Találtál valamit? Hadd lássam!
*Trappol Matsuhoz, nem törődve azzal, hogy ezzel talán újabb bizonyítékokat semmisít meg... Kérdése is abszolút felesleges ráadásul - hiszen mi másért integetne annyira a lány, ha semmire se bukkant volna rá?*
- Hm... Elég nagy lábnyomok, valószínűleg egy férfié lehetnek... És frissnek is tűnnek, ráadásul az épületbe vezetnek, szóval muszáj lesz bemennünk oda...
*Hajol a nyomok felé, és elmélyülten tanulmányozni kezdi őket. Mondjuk igencsak gyanús, hogy ennyire jól kivehető mind... Mintha csak be akarná valaki űzni őket az épületbe.*
- ...Akár akarjuk, akár nem.
*Fejezi be végül félbehagyott mondatát, és éppen készülne is kiegyenesedni, amikor is...*
- Azt hiszem, még kicsit alaposabban átvizsgálom a lábnyomok környékét...
*Jelenti ki, miközben kis izzadtságcsepp fut végig homloka oldalán hirtelen támadt - és gondosan leplezni próbált - zavarában. Túlságosan mélyre hajolt ugyanis, aminek egyenes következményévé vált, hogy képtelen kihúzni magát...*
~ Gyerünk már! ~
*Szuggerálja rebellis csontjait, amik jól láthatóan lázadást szerveztek a lassan harminchat éves elnyomás miatt... Végül, pár perc után aztán rászánja magát, hogy egy villámgyors mozdulatot visz véghez, melynek során hátha sikerül legyőznie - és nem vérbe fojtania! - a felkelést, pontosabban szólva lent maradást.
Mély levegő, három, kettő, egy...
RECCS!
Hogy mennyire hallatszik az ellenállás ropogása, nem tudja, csak azt, hogy ez most tényleg fájt - bár önmagához képest hősiesen próbálja elviselni a fájdalmakat. A lényeg, hogy sikerült a lehető legkisebb méltóságvesztéssel megúsznia az esetet...*
- Ööö... Ti is látjátok őket, vagy én kaptam napszúrást?
*Bök végül az érkező shinigami-csoport felé értetlenül, ezzel igyekszik elodázni a belépést a félelmetes aurájú óvoda épületébe.*

A nyomozás számomra igen izgalmasnak mutatkozott. Már a kezdetektől tudtam, hogy itt olyan rejtély lappang, mit senki más nem képes kideríteni, mint híres és igen nagyra becsült Yuuta-nk, a csapat esze! Nem is kellett sokat várakozni, hiszen megérkezésünk pillanatától fogva belerévedve feladatába szöszmötölt a megannyi apró jel felett. Persze én sem akartam ellébecolni az időt, ezért rögvest neki is láttam a terep feltérképezésébe. Még igazán kezdőként, nem tudtam, hogy mihez is nyúljak, vagy inkább ne nyúljak éles helyzetben. Abban viszont biztos voltam, hogy nem szaladhatok minden egyes gyanúsan álló falevéllel Yuuta-hoz. Biztosan azt hinné, hogy nagyon buta vagyok, és semmit sem konyítok a szakmához. Megszégyenülni meg nem akartam, bár hajlamos vagyok olyan dolgokat nem észrevenni, melyek fontosak lehetnek.
Nagy igyekezetemben azért próbáltam óvatosan közeledni az óvoda romos épületéhez. Elég nagy sár volt, ezért a cipőmet is féltettem, így lábujjhegyen közlekedtem. Már az első alkalommal, mikor a földre pillantottam, számomra megannyi furcsa jelnek tűnő dolgot fedeztem fel. Persze heves felindulásomból legelőször majdnem felkiáltottam, ám gyorsan észbe kaptam. Végül is felesleges volt a nagy öröm, ugyanis egy tócsában úszkáló faág nem hiszem, hogy bűnjel lett volna. Ezért kissé szomorkásan battyogtam arrébb, mikor rápillantottam a nem messze lévő munkatársamra. Kétség kívül észrevettem, hogy őt is átjárja az a bizonyos félelem, melyet én is rendesen éreztem. Nem tagadom, az épületnek olyan nyomasztó aurája volt, mivel még soha nem találkoztam életem során! Legszívesebben egy-egy pillanatnál én is fogtam volna magamat, s hazáig meg nem álltam volna. Abban is biztos voltam, ha ezt épségben átvészelem, egy darabig nem lesz kedvem romos épületek közelébe sem kerülni!
Egy nagyobb felhorkantás után odébb szökelltem, egyenesen Yuuta és Matsu pároshoz. Úgy láttam, a főnök nyomot talált! Mennyire zseniális! Nem hiába ő a vezető, egyszerűen csodás! Az az angol Sherlock fószer hozzá sem mérhető! Tudtam én, már az első találkozásnál, hogy Yuuta uram olyan isteni tehetséggel van megáldva, mit senki sem képes utánozni! Hatalmas csillogó szemekkel szemléltem a háttérből a férfi magyarázását. Persze nem felejtkeztem ám meg arról, hogy jegyzetfüzetemben mindent rögzítsek. Rózsaszín tollam alatt csak úgy füstölt a munka, oly gyorsan körmöltem. Mindent le akartam jegyezni, hisz úgy véltem, az lesz a legjobb, ha Yuuta mikor visszanézi az eseményeket, legyen részletes leírás! Viszont a nagy tanácskozás közben egyre jobban feszélyezett az a különös zaj, mely az épületből szűrődött ki, egyre többször, s egyre hangosabban.
- Hátborzongató egy hely…
Csúszott ki végül számon a mondat, melynek végét el is nyeltem. A hideg futkosott végig hátamon, mikor abba gondoltam bele, hogy Yuuta ide akar minket bevezényelni! Nem tagadom, sosem voltam az a bátor, merészfajta, aki szemrebbenés nélkül veti bele magát az akciókba, így most rendesen berezeltem.
Időközben, az óvodával szemezgetve, valami furcsa hangra lettünk figyelmesek, ám azt senki sem gondolta volna, hogy egy ilyen különös látvánnyal vár minket a háttér. Ugyanis magunk mögé pillantva egy rakat fura ruhás szamuráj ácsingózott, valami tök hülye fejet bevágva. Persze mondanom sem kell, hogy csak tátogni tudtam, mikor a népes társaságban kiszúrtam egy nagyon ismerős alakot. Első felindulásomból már kezdem is volna bele a szentbeszédbe, ám olyan nagy beleéléssel vezényelt előttem az illető, hogy először azt sem tudtam eldönteni, milye fáj. Nehézkesen ugyan, de csak megértettem mit csápol, így csak szemeimet meresztgetve kukultam meg. Egy kis időn belül végre dűlőre jutottunk a szektás csoporttal, s mikor mind a hárman úgy véltük, nem jelentenek veszélyt, ezért gyors tanácskozásba kezdünk. Persze az volt a feladatunk, hogy kiderítsük a bűntényt, de azzal egyikünk sem számolt, hogy valami állami csapat is kivonul! Szó ami szó, végeredményben a két nyomozóbrigád együtt folytatta küldetését. Yuuta is úgy vélte, több szem többet lát, ám kétségeink azért még voltak.
- Remélem ez a lökött bagázs tényleg olyan jó, mint gondolom, mert ha nem, nagy slamasztikába kerülünk…
Motyogtam az orrom alatt, mikor Yuuta és Matsu mögött haladva, reszkető lábakkal beléptem a romos, dohos óvoda ajtaján.

Szerencsére minden zökkenőmentesen alakul. Egyenlőre. Ugyanis úgy látszik, a shinigamik és a nyomozó bagázs csapat megférkőznek egymás mellett. Nem is telik bele sok időbe, hogy mindannyian elinduljatok az épület felé. Igaz, sokan közületek már az első pillanatban eszük ágában sincsen betenni lábaikat a romos intézménybe, ám a küldetés az küldetés.

Shinigamijaink számára talán kicsit nehezebb feladatuk lesz. Ugyanis nem ártana, ha nem tudódna ki minden létetekről. Biztosan egyikőtök sem szeretné, ha egy karakurai hírlapban lenne a vezető hír. Ám, megeshet, ha nem vigyáztok. Hisz ki tudja mennyire elvetemültek ezek a nyomozók!
Az épületbe belépve még rosszabb aura terjeng. Sötét van, és fullasztó dohos szag árad. A rothadó fapadló lábaitok alatt hangosan recseg, és nyikorog. Csak néhol szűrődik be fény, hol már leomlott a mennyezet. Meg kell kezdenetek a kutatást! Eldönthetitek, hogy együtt maradtok a nyomozócsapattal, vagy különváltok. Tanácsosabb, ha elsőnek választotok egy vezetőt, vagy kettőt. Nem lehettek biztosak a dolgotokban, hisz a sötét mélyén ott lappang a Veszély...

Nyomozócsapatunk feladata sem lesz könnyebb. Főleg azt nézve, hogy ők mégiscsak halandó emberek. Ámbár van különleges képességeitek, de vajon azok eleget tesznek, ha szembevicsorog veletek az ellenség?
Csapatotok vezetője, Yuuta serényen vizsgálja a megannyi bűnös jelet, míg ti ketten lányok, figyelemmel kíséritek minden egyes mozdulatát, és jegyzeteltek. Persze bennetek is felmerül az ötlet, lehet jobban járnátok, ha együtt maradnátok a shinigami csapattal, de ezt majd Yuuta eldönti, mi legyen.
Matsu-nak hála az aprócska zseblámpa most óriási segítség! Ugyanis a szemlélés közben vezetőtök megpillant egy-két sáros lábnyomot. Biztosra veszitek, hogy még friss, s nemcsak egy emberről van szó! Most eldönthetitek: követitek a lábnyomokat, vagy a veletek szemben levő lépcső felé indultok meg. Akárhogy is döntötök, legyetek óvatosak, hiszen egyik út sem biztonságos...

Bajba jutott emberkéink csak bolyongnak össze-vissza az épületben. Van aki már találkozott mással, van aki még csak most fog. Így jár a szőke herceg, ki nagy frusztráltsága közepette belebotlik egy számára teljesen idegen fiatal férfiba. Nem kicsi lesz majd a rémültség, ám egy idő múlva, mikor mindketten levetkőzitek az előbbi sokkot, eldönthetitek: vagy együtt keresitek fel a kivezető utat, vagy külön-külön.
Mihelyst dűlőre juttok, az eddigi "nyugalmat" ismételten a fura zaj fogja megtörni. Dallamos, és oly hívogató. Pont olyan, mit érkezésetekkor hallottatok. Talán ki tudjátok szűrni, talán nem, vagy a kíváncsiság, vagy más, de meg akarjátok találni azt a valamit, mi ezt a hangot kiadja.

Persze a hangra majd mindenki fel fog figyelni. Ám elhelyezkedésetektől függően, kinek hangosabban kinek pedig halkabban fog "dalolni" a furcsa nesz...

Értetlenül pislogtam körbe-körbe, mert nem értettem, hogy miért állunk itt mindannyian, mint valami hatalmas találkozó résztvevői. Valószínűleg csak engem fogott el a pánik, hogy itt mindjárt egy armageddon lesz... Hát hogyalilaégbe bízzunk mi meg a nyomozókban, amikor ők nyomozók? Még a nevük is mutatja... Biztos hogy ki akarják majd kotyogni ezt a cuccost...
A végére már én sem értettem, hogy min akadtam ki, és így inkább arrébbtáncolgattam kicsikét. Magyarán közelebb mentem a sötét hangulatú helyhez, és megböktem az épület falát. Nem mintha azt vártam volna, hogy visítva arrébbugorjon, vagy leharapja a kezem.. Ez cselekvés volt magáért a cselekvésért. csak hogy végre csinlájak valamit... az már mellékes volt, hogy nem volt semmi értelme... utána a kis csoportunk megindult befelé, én pedig reflexből elkezdtem markolászni szegény Hana ruháját. Tehettem is róla, most rendesen ki voltam készülve idegileg. Hát ki a fene ne borulna ki legalább egy csöppet ettől a baljós energiától ami itt kering? Legszívesebben nekuporodtam volna egy sarokba, lehajtottam volna a fejem, és olyasmit nyüszögtem volna, hogy "Elnézést, hogy élek!"
- De büdös van... - juttattam kifejezésre a véleményemet, majd a félig világos része felé iramodtam a helységnek. Jelenleg képtelen voltam bármiféle energiát vagy nyomot találni... bénaságom tovább fokozva egyszerűen csak leültem. Jelenleg teljesen használhatatlannak éreztem magam, és vártam, hogy valami olyasféle helyzet adódhasson, amikor hasznomat veszik. Vehetik... Ennél okosabbat most úgysem tudnék csinálni.
- Mit szólnátok, ha választanánk vezetőt? Ésésés... külön menjünk vagy együtt? Több részre bomolva, oszolva nagyobb eséllyel találnánk valamit. - nyögtem ki, miután felálltam. Szívem szerint elindultam volna valamerre, és meg sem álltam volna addig, míg nem találnék valamit, amivel kezdhetünk valamit....