Egyáltalán nem ijedt meg tőlem, s kaján vigyora sikeresen húzza felfele az agyamat. Karom lazán lóg az oldalam mellett, de a legkisebb mozdulatra is odafigyelek. Érzékeim kiélesednek, bár ez nem igazán szerencsés, hisz' így jobban érzem a fojtogató bűzt. Igazán kiszellőztethetnének itt néhanapján. Kötekedő szavai leperegnek rólam, már régóta tudom mi célt szolgálnak az efféle beszólongatások. A koncentrációm megtörésére pályázik, d e sajnos csalódnia kellesz. Arcomon gúnyos mosoly villan, miközben ő egy sonidoval közelebb lép és pengéje az én kardomhoz ütközik. A mozdulatot csupán elmosódva érzékeltem, ami egyre több okot add az idegességre. Úgy látszik nem épp egy gyenge ellenfelet kaptam ki magamnak. Arcunk néhány centiméterre van egymástól és búgó hangja ismét felhangzik a szűk folyosón.
- Na, mivan, shinigami? Gyerünk, mutasd az igazi erődet! - szól vigyorogva, majd egyre inkább hátrafelé taszít. Azonban fizikai erőmnek köszönhetően állom a sarat, így kiegyenlítettek az erőviszonyok. Egyik szemöldököm kérdőn felemelkedik, miközben hátrébb próbálom taszítani. Ha akcióm sikeres lesz ismét leeresztem Zanpakutoumat, s csak utána válaszolok.
- Az igazi erőmet? - kérdezek vissza tetetett értetlenkedéssel, de közben képemen magabiztos vigyor pihen. Azonban ez hamarosan gyilkos vicsorrá változik. - Nincs szükségem rá, hogy szólítsam „azt". Veled még maszk nélkül is elbírok. Bocs, Cica, de nem pazarolok feleslegesen lélekenergiát.
Kijelentéseim nélkülözik a realitást, hisz' fogalmam sincs milyen erős a csaj. Azonban az egom nem hagyja, hogy valós gondolataim a felszínre törjenek. Sosem szabad a gyengeség jelét mutatni, mert akkor már rég vesztettél is. Magabiztosan állok, egy pillanatra sem olvasható le kétség az arcomról. Hirtelen Shunpora kapcsolok, majd a levegőbe szökkenek. A fejem súrolja a plafont, ám sikerül az ütközést elkerülnöm. Kardomat magam elé rántom, azután egy döféssel próbálkozok. Akár sikeres a támadásom, akár nem, újra alkalmazom a villámtáncot, s kissé távolabb jelenek meg tőle. Szabad kezembe lélekenergiát koncentrálok, míg gyorsan elhadarom az idézés szövegét. Így sokkal erősebb lesz a támadás, ami egy ilyen szintű ellenfélhez el is kél. Az orrom alatt mormogom a szavakat, aminek köszönhetően balom vörösen felizzik. Tekintetem hirtelen felvillan, míg elkiáltom a Kidou nevét.
- Hadou 31: Shakkahou! - vérvörös energianyaláb szeli át a kettőnk között lévő távolságot, s rettentő sebességgel tart az Espada felé. A démonmágia erejébe beleremegnek a falak, úgy tűnik kissé túllőttem a célon... Ismét... Elgondolkodva várom kis akcióm eredményét, miközben azért fohászkodom, hogy nehogy a fejemre szakadjon az egész kóceráj. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy több tonna kő alatt végezzem!

Úgy tűnik a kettőnk szópárbaja rohadtul nem vezet semmire, csak a gyomrunk hűlhet ki. Mivel ez az ipse annyira el van magától szállva, rögtön nyomja a sódert, hogy ő simán elintéz akár fél kézzel is. Hagyjuk már, nála sokkal erősebbek is küzdöttem, és még mindig egyben vagyok. Legrosszabbik esetben, a gonoszokhoz illően szépen eltűnök egy időre. Inkább mentem a bőrömet, majd a többi idióta küzd vele tovább. Kurvára nem hiányzik nekem, hogy elpatkoljak...
Hamarosan egy támadásba kezd, shunpoval a levegőbe kerül, majd egy egyszerűbb döféssel próbál felnyesni. Persze ezt a technikát, még talán álmomban is visszaverném, nem pont ilyenkor, mikor a topon vagyok agyilag. Kissé berogyasztom lábaimat, majd kardomat magam elé tartva várom a támadása célba érését, amit igyekszek hárítani. A kardja a falba fúródik, aminek hatására megrepedezik. Sajnos én nem tudok visszatámadni, ugyanis villámtánccal messzebb kerül tőlem. Egy újabb technikáját alkalmazza, valamit elmotyog az orra alatt, aztán már csak arra leszek figyelmes, hogy egy vöröses fény közelít felém óriási sebességgel. Meghökkenve állok ledermedve, aztán utána ismét sikerül visszazökkennem a jelenbe. Egy sonidoval igyekszem kikerülni a teljes becsapódást, ám ez a valami olyan erővel rendelkezett, hogy a folyosó meg is sínylette kissé. Nem volt már túl biztonságos a terep, a mennyezet nagy része leomlott, s a falaknak is csak egy pöccintésnyi erő hiányzott, hogy ledőljenek. Valahogy a sarokba érkeztem földet, s ahogy próbálok feltápászkodni két köhögés között, egy rossz mozdulatnak hála a lábamra esik egy adag tégla. Jajveszékelésem közepette egy kiálló kőre lépek, ami a padlón kissé lejjebb csúszik. Pillanatokon belül az egész kóceráj kezd összeomlani. Mivel egyikőnk sem nagyon tudja mit tegyen, ezért sürgősen valami kiutat keresünk. Hamarosan meg is találjuk a falon azt a rést, amin távozhatni tudunk. Ebben az esetben nem hiszem, hogy menekülés közben harcolnunk kéne, ezért bevetődök a kiúton. Sajnos arra egyikünk sem számított, hogy a fal másik felén egy hatalmas semmi van, így ügyesen esni kezdtem. Szerencsére mégiscsak macskából vagyok, így sikeresen túlélem a landolást is. Csodálkozva pillantok fel. Úgy tűnik a laborba pottyantam. Itt még undorítóbb bűz terjengett, ezért az első pár percben tényleg azt hittem, olyat okádok, hogy a tegnapi reggelim is visszajön. Egy csomó fura lötty bugyogott a rengeteg üvegben, ami kicsit sem volt megnyugtató. Már alapból a hely igen bizarr volt. Egy picit sikerült is összeszarnom magam a félelemtől, főleg mikor furcsa hörgések visszhangja rázta meg a helyet. Nemsokára ellenfelem is befut, akivel egyelőre nem nagyon törődök. Most valahogy a hely feltérképezése sokkal sokkal érdekesebbnek tűnik...

*Unott arccal figyeli és hallgatja a shinigamik rögtönzött kupaktanácsát, és a különös tiszt védőpajzs mögé rendelését. Így még talán jobb is - legalább eggyel kevesebb irányba kell figyelniük, bár ránézésre amúgy sem zavarna valószínűleg túl sok vizet a zöld hajú lány...*
- Talán egy kicsit foglalkozhatnátok mással is, mint egymással...
*Sóhajt fel az ikrek újabb csatározásának szem- és fültanújaként, viszont a balát észrevéve feladja próbálkozásait fracciónjai megfékezésére. Rájön ugyanis, hogy a látottak alapján veszekedés közben is képesek nagy erővel támadni...
Inkább hagyja a testvérpárt, tegyenek, amit jónak látnak, ő maga pedig Hana felé tesz pár lépést rezzenéstelen arccal. Gondolatban az épület alaprajzát próbálja meg felidézni, amit még Las Nochesben mutattak neki. Jól jönne, ha eszébe jutna néhány titkos helyiség tele vérengző kísérleti patkányokkal...*
- A kardoddal is böködheted, legalább kevesebb dolgom lesz...
*Telepszik ki arcára farkasvigyora, amikor feltűnik neki, hogy Hana a másik hadnagyot mivel próbálja magához téríteni.*
- Látszik, mennyire felkészületlen Seireitei... Elég egy espadának megjelennie, és máris ledermednek a hadnagyaik...
*Folytatja az idegtépést, amivel remélgetőleg sikerül elvonnia a shinigamik figyelmét céljáról. Futólag hátrapillantva látja, ahogy az ikrek rájönnek felettesük tervére, és szokásos stílusukban igyekeznek segíteni neki a terelgetésben...*
- Csak nem arra vársz, hogy én támadjak először?
*Beszél tovább jéghideg hangsúllyal, amint észreveszi, hogy Hana védekezésre kezd berendezkedni egyelőre. Bár az gyanús lehet, hogy az egyébként szűkszavú Alegra most szinte megállás nélkül mond valamit... Ezalatt jobb tenyerében lélekenergiát kezd el összegyűjteni.*
- Ahogy gondolod... Cero!
*Lövi el az energiagömböt látszólag a hadnagyok felé, de az utolsó pillanatban kicsit változtat a célzásán, így a cero elvileg a shinigamik elé csapódik majd be... Viszont ez remélhetőleg elég ahhoz, hogy az esetleges elugrásnál pontosan a legközelebbi, alig észrevehető verembe pottyanjanak be a halálistenek...*

Valahogy mindig is jó érzéssel tölt el, ha ráijeszthettem valakire. No ez most is úgy volt. Vigyorogva raktam csendben a lány sikítását. Kérdésem hallatán hátrafordult, és eléggé, számomra idióta kérdéssel állt elő, ami így hangzott:
-Mit csinálsz te?! Tudod, hogy megijedtem?
- Tudom ez volt a célom feleltem két duzzogás és toporzékolása közben. Rendkívül jól mulattam rajta. Lehet hogy végre valaki, aki nem veszi komolyan a halál komoly harcokat?
- Talán neked kéne először bemutatkoznod ezek után neked kéne elmondanod a neved?
Csak felvontam a szemöldökömet, majd gondolkozásba kezdtem. Bárhogy is erőltettem az agyam nem sikerült olyan esetet találnom, mikor ha megkérdeztem bárki nevét, ő visszavágott volna, hogy előbb én mondjam. Jah de! Már emlékszem, az óvodában volt, egy kiskölyöknél aki ugyenezt eljátszotta. Boldogan nagy levegőt vettem, hogy ezt megosszam újdonsült....újdonsült kimmel is? Na mind1. De erre nem került sor. Megszánt engem.
-Na jó most kivételt teszek...Az én nevem Amane Syneza Hiszame, de nyugodtan szólíts Hiszának
-Amane szizena hiszema miszema? - Néztem rá elég sületlenül. - Te jó ég, hogy lehet, ilyen névvel élni? Na ó lehet maradunk a Hiszánál, nekem ez a szizena hiszema miszema túl komplikált.
De a bemutatkozásomig még mindig nem jutottam el.
- Velem akarsz harcolni? - rakta mutatóujját a szájára, majd hátrafordult, mintha valakit keresne. Úgy látszott nem találta meg, így nem maradt sok választása. - Hát jó! Akkor megtudhatom a te nevedet?
- Naná hogy veled. Na jó csak téged láttalak meg itt először. Voltám már abban a templomban? Megy be a halál oda, kiráz tőle a hideg, mint egy rossz szellem kastély. Kinuye Hikari, de maradjunk a Hirakinál, nem nagyon szeretem ha becézgetnek. Szóval kérlek ezt mellőzd majd.
A következő pillanatban eltűntem a szeme elől egy Shounpuval. A következő másodpercben már a feje fölött voltam néhány méterrel. A két kezemet magam elé tartottam kinyújtva, a kéz éleimet összeillesztettem, majd halkan mormolni kezdtem.
-Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása, Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar Tenger hullámzó akadálya, Indul dél felé. Hadou 31: Shakkahou.
És a már jól ismert vörös tűzágyú indult meg Hisza felé. És a robbanás is bekövetkezett, de mivel nem sűrűn bízok a véletlenekben, és feltételezem, hogy nem is találtam el, leshounpuztam a lányhoz. Kardom, persze tokostól a kezemben volt. A robbanás helyén álltam, várva, hogy a por eltűnjön, mert így nem sok midnent láttam, és érzékeltem. Kezem a markolaton pihent, bár még most nem szívesen használtam volna Fusicsót.

*A fák illata egy pillanatra elbódít, ahogy az idegen erdőben követem azt a két, magasabb reiatsut; életemben – jó, gyakorlatilag halott vagyok - először járok Soul Societyben. A fák tapintása nem különbözik az emberi világban megtalálhatóaktól, mégis mintha egészen más lenne. Talán csak az a tudat hiteti ezt velem, hogy ez Soul Society. Egy magamfajta lénynek ez olyan, mintha az ember egy hatalmas asztalt talál megrakva mindenféle csemegével. Igazi lakoma is várhatna itt rám, bár igazság szerint egészen más célból érkeztem ide.
Kerekre tágult szemekkel figyelem az arrancart, aki egy shinigamival harcol. A lélekenergiámat mindeddig elrejtettem. Tudom jól, hogy más arrancarok és espadák is vannak itt rajtam kívül, ám Aizen-sama is csak az utolsó pillanatban hívatott magához, hogy elküldjön életem első Soul Society-s túrájára. Azt hittem, a mai napom azzal fogom tölteni, hogy végre befejezzem a képregény első kötetét; most, hogy már nem csak a fejlődésemre koncentrálok, van időm vele is foglalkozni. Még pár oldalt kell megrajzolnom, a történet is lassan kikerekedik. Azután persze jön a legmacerásabb dolog, a kiadás, meg hogy Soul Societybe is eljusson a kész művem. Nem mondom, nem lesz egyszerű, pláne mindezt úgy csinálni, hogy végig inkognitóban maradhassak. Nem akarom, hogy bárki ezzel nyaggasson. Képzelem, Ceph hogy befanulna, ha megtudná, én ilyenekkel is foglalkozom. >_> Na jó, egyszer talán rajzolok neki valami szépet… Talán.
Szóval, a mai napot ahelyett, hogy a képregényemmel töltöttem volna, Gin vigyorát kellett elviselnem, aki egy kopogás után pofátlankodott be a szobámba. Nem hozzá vagyok hűséges, hanem Aizen.samához, őt csak hajlandó vagyok elviselni. A kis hadseregünk egyik fontos tagja. Attól még nem kell szeretnem őt. Tousen legalább nem zavar sok vizet. Bár elég félelmetes figura, nem szeretek a közelében lenni. Ijesztő egy fickó.
Szóval, a hívásra válaszolnom kellett, így hamarosan Aizen-sama személyesen adott nekem egy feladatot. Gyorsan felvázolta, hogy mi a küldetés. S amikor megkérdeztem, hogy mit tegyek egy olyan shinigamival, aki az utamba áll, két szóban azt is elmagyarázta nekem. Egy gonosz vigyorral adtam tudtára, hogy megértettem mindent.
Tíz perc múlva már egy kihalt folyosón találom magam. Megtaláltam a módját annak, hogy ide jussak. A furcsa firkák a falon nem egy rajzművésztől származnak… Nosztalgiával gondolok a saját, jelenleg félbehagyott kreálmányaimra, valamint a Rembrandt albumomra, amit pár napja sikerült megszereznem egy kisebb, emberek világában tartott túrámon. A reiatsum természetesen még mindig elrejtem; espadaként ez az első küldetésem shinigamik ellen. Nem hiszem, hogy olyan fantasztikus képességű kémeik lennének, hogy megtudnák, új espada lépett színre. Vagyis gyakorlatilag először kaphatnak hírt rólam. Már ha a shinigami túléli a találkozást.
Egy pillanatra valami furcsa érzés fog el; távoli hangok, s egy-két rémkép az, ami próbál elbódítani. Nem igazán tudom mire vélni a dolgot, s igyekszem ezt a külső hatást kizárni. Egyszerűen őrjítő, pedig én igazán nem tartom magam őrültnek. Jó, néha hamar felkapom a vizet, de szeretem a személyiségemet épen tudni. Talán egyszer volt olyan, hogy valaki őrült nőszemélynek nevezett, csak mert szerinte túl heves a harci stílusom.
A hangokat s képeket végül sikerül kizárnom, amikor egy hatalmas robajra leszek figyelmes. Érzem, hogy ez most a valós síkon történik, nem pedig csak a fejemben. Ezután pedig csak várok. Hiszen innen érzem egy shinigami lélekenergiáját. Nekem csak annyi a dolgom, hogy megmutassam a kardomnak, milyen szép is tud lenni egy shinigami belülről.
Amikor megérkezik, egy sonidoval lopózok mögé. Ebben a pillanatban engedem csak szabadon a lélekenergiám; nem vagyok az az aljas fajta, ennyi esélyt adok neki a védekezésre. Nem mintha sok esélye lehetne ellenem.*
- Üdv, shinigami. - *szólítom meg egy nőhöz képest mély, komoly csendülésű hangomon. A kardommal a feje felé csapok, s ha a halálisten nem reagál a kellő pillanatban, pár pillanat múlva a földön landolhat egy fej. Arckifejezésem most nem csúfítja grimasz, ugyanis nincs miért vigyorognom. Inkább a közöny olvasható ki rólam. Ha megérdemli, akkor láthatja, milyen szépek is a fogaim. Már ha sikerül egyáltalán megmentenie a fejét. Ruhám most is jól takarja a lapockámon virító 5-ös számot. Nem szeretek felvágni. Az nem az én műfajom.*

Höhö, úgy tűnik sikerül a fejünkre robbantanom az egész kócerájt. Legalábbis erre következtetek, miután a falak remegni, a vakulat pedig hullani kezd. Követhetetlenül shunpozgatok a lehulló kődarabok között, miközben egy gonosz hangocska egyre csak azt suttogja a fülembe, hogy „Meg fogsz dögleni!". Próbálok nem foglalkozni vele, hiszen hányszor suttogta már ezt nekem az évek során. Az Espada hirtelen eltűnik a látómezőmből, de hamarosan észreveszem az egyik falon tátongó embernagyságú lyukat. Mások biztosan elgondolkodnának rajta, beugorjanak-e, ám nekem van most fontosabb elmélkedni valóm is. Egy határozott csukafejessel vetődöm be egy újabb ismeretlenbe, majd félkézzel landolok a földön, azután innen egy félszaltóval talpra ugranék, ha az első másodpercekben nem létesíteni az arcom közelebbi kapcsolatot a szoba padlózatával. Fájdalmas jajdulással konstalálom, hogy nem tört el az orrom, viszont rohadtul fáj. Könnyező szemmel üldögélek egy kicsit, eközben előre hátra ringatom magam. Ekkor hirtelen remegés fut át a termen, aztán látszólag visszapörög az idő. A műszerekről és a sarkokból eltűnnek a pókhálók, az ezeréves por is elpárolog. Meleg fénnyel fáklyák villannak, s én jobbnak látom magamhoz ragadni Zanpakutoumat. Mindig is jó volt a reiatsu érzékelésem, így a kémcsövek meglökése nélkül is tudtam volna, hogy van még valaki rajtunk kívül a szobában. Rövid gondolkodás után máris megvan a tervem.
- Bocs, Cica, de nem érek rá veled játszadozni. - lököm oda gúnyos vigyorral a képemen, ami még mindig vöröslik az előbbi fájdalmas találkozástól. - Küldetésem van, szal' próbálj meg nem az utamba kerülni, ha még játszadozni akarsz a fonalgombolyagjaiddal.
Utolsó mondatomat még megtoldom egy kacsintással, majd reakcióját meg sem várva vettem magam a tudóska után. Gyorsan szedheti a lábát, mert nem látom hol van. Gondterhelt sóhaj szakad fel mellkasomból, miközben Dotonryuut féloldalasan magam előtt tartom, s így nyomulok egyre előrébb. Egész hangulatos kis őrültgonosztevő főhadiszállásocska lett ebből a helyből, miután eltűnt a posványszag és a kosz. A fény is jól jön, legalább nem kell vakoskodva botorkálnom egy szűk járatban. Óóó, mennyivel kényelmesebb így, hogy világosságban járkálok egy szűk járatban! Áldom az eget, amiért nem vagyok klausztrofóbiás, különben már rég végtermékkel lenne tele a gatyám. Ámbátor ÉN vagyok az ügyeletes hőscsávó, ennek köszönhetően bátran lépek a veszély elébe, s beleröhögök a Halál pofájába!
~Úristen, meg fogok halni... ~ - fut át a gondolat gyorsan az agyamon, tudván, hogy a filmekben mindig a szépfiút ölik meg másodjára. Mert ez megint csak olyan, mint egy rossz horror, ahogy a legtöbb küldetésem is ilyesforma. Miért mindig nekem kell elkapni az elmebeteg gyökereket?! Nem tetettem be Chiyo-channal egy kis flaskányi saket, amit most már nagyon bánok. Csak néhány szál cigaretta van nálam, ezért az ő feladatuk lesz megtépázott idegeim nyugtatása. Gyorsan körbenézek nincs-e a közelben Hana, s mikor meggyőződtem biztonságomról, rágyújtok. Sűrű, sötétszürke füst száll a plafon felé és máris sokkal idillikusabb a környezet. Láncdohányos mivoltomat bizonyítván, nem telik bele fél percbe, hogy egy tövig égett csikk tündököljön kezemben. Azonban az energiarudacskának hála érzem, eltölt az Erő, valamint a bátorságom is a régi. Kúlsági mutatóm ismét az egekben szárnyal, így nincs ami vagy aki megállíthatna!

- Vigyázz már, te szerencsétlen!!!
*Horkan fel Lily idegesen, és nyakánál fogva rángatja vissza testvérét a csapdától minél messzebb, Lala pedig a nem éppen finom bánásmód hatására szolid fuldoklásba kezd. Eddig ugyanis, általános higgadtságán felülkerekedve, válaszként pofákat akart vágni annak a hadnagynak, mígnem kis híján beleborult ő is a csapdába, ahonnan végül kelletlen gondolatbérlője rángatta ki... Még hogy meg kelljen menteni bárkinek is, ráadásul pont Lilynek!*
- Eressz el, tudom, mit csinálok! >.>
- Látszik... Épp készülsz önként elpatkolni...
- Egy fenét... Egyedül is el tudom intézni mindet...
*Kapálózik Lala, ahogy próbál megszabadulni testvére szorításából, ami aztán kisebb verekedéssé fajul a páros tagjai közt. Hiába, ugyan lilásrózsaszín hajú lány a nyugodtabb általában véve, azonban ha nagy ritkán felhúzza magát, jóval idegbetegebb képes lenni, mint Lily... És ezt a másik arrancar is tudja, így hát nem fogja vissza magát ő sem - hiszen ezúton legalább kitombolja magát, és visszatér a normális üzemmódba.*
- Most az átlagosnál is hülyébb vagy... >.>
- Cöh, ne beszélj így a nővéreddel!
- Nem vagy a nővérem!!! >_<
*Visszhangzik kiáltozásuk a teremben, ahogy egyre jobban belelovallják magukat kettejük párharcába. Már szinte szikrákat vet tekintetük egymásra, és egyértelműen lerí róluk, hogy egy cseppnyi vízben képesek lennének megfojtani a másikat - no persze csak akkor, ha Las Nochesben ez nem minősülne indokolatlan vízpocsékolásnak. Bár... kétségkívül mindkét fél hihetetlenül meggyőzően tudná előadni a maga igazát ilyen szempontból.
Szóval a lényeg az, hogy néhány másodpercen belül valamelyik fél jóvoltából már a padlón folytatódik civakodásuk, a tompa puffanásuk a földre pedig nagy porfelhőt kavar fel...*
- A füleeee~m! Ezért megfizetsz! >.>
- Akkor előbb térj magadhoz végre!
*Hallatszanak a mondatfoszlányok a csetepaté közepette, miközben a lehető legkevésbé foglalkoznak azzal, hogy esetleg egy kósza shinigami könnyedén hátba támadhatná őket. Azonban hamarosan abbamarad a csatározás, mégpedig amiatt, mert feltűnik nekik, hogy senki sem szándékozik leállítani őket...*
- Alegra-sama...?
- Hova tűnt...?
*Válnak szét egy pillanat alatt, és egymásnak háttal lesik a környéket. Ötletük sincs, miért hagyta őket magukra espadájuk, ráadásul szó nélkül... Egyébként is, máskor biztosan már rég szétcsapott volna köztük a megszokottnál jobban elfajuló vita legelső jelének láttán... Aztán hirtelen észrevesznek egy újabb alakot. Vagyis, pontosabban szólva, először csak a lélekenergiáját érzik meg...*
- Cielo?!
*Nyekkennek fel végül egyszerre meglepetten, amikor végre beazonosítják az espadát.*

Éppen a napi semmit tevésemet töltöttem, amikor rám szállt egy pokol lepke, ami azt az üzenetet hozta, hogy küldetés van kilátásban, és hogy induljak meg a gyülekező pont felé hátha a későbbiekben szükség lesz rám. Persze „ha nincs ló jó a szamár is” alapon hívtak szóval túlzottan nem borítja fel a ”napi teendőimet”. Majdhogynem utolsónak érkeztem, de azért még nem maradtam le semmiről. Pár méterre tőlük pont olyan távolságban heveredtem le a földre, hogy még hallani lehessen a feladatunk főbb információt. Miután az utolsó ember is betoppan felültem és egy kicsit jobban szemügyre vettem a társaim. Eléggé színes volt a felhozatal. Szinte minden osztagból volt itt ember a hadnagyoktól kezdve a különböző tisztekig. Nagyokat pislogtam, amikor észrevettem azonban hamar vissza kellett zökkennem, mert már jött is a felvilágosító beszéd a feladatunkról. Az egészből annyi jött le nekem hogy van valami furcsa templom, amit ellenőriznünk kell. Ennyi embert mozgósítani egy rutin felderítéshez enyhetúlzásnak éreztem. Amikor vége lett az eligazításnak meg is indult a tömeg a templom felé én azonban ott maradtam még heverészni gondolván, hogy úgy se lesz rám szükség. Némi idő elteltével viszont növekvő lélekenergiát pontosabban szólva lélekenergiák éreztem a templom felöl. Rossz érzés kezdett elfogni ezzel kapcsolatban ezért inkább feltápászkodtam és megindultam követve az energiák irányát. Némi gyalogtúra után oda is értem a célterülethez. Lepusztult egy épület volt, már ha ezt lehet annak nevezni. Feltett szándékom volt, hogy utánuk megyek a templomba, de amikor ajtót nyitottam képen vágott a penetráns hullaszag.
- Basszus!... – és ezzel el is léptem az ajtótól remélhetőleg olyan távolságra ahol már nem fogom érezni ezt a bűzt.
- Nincs az a pénz, amiért én bemenjek oda! – motyogtam magamnak azonban szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy már nem vagyok egyedül. Egy újabb ismeretlen lélekenergiára lettem figyelmes nem is messze tőlem. Azonnal az irányába kaptam a fejemet és egy férfi állt ott. Ahogy jobban szemügyre akartam venni egyből szemet szúrt az orrát eltakaró hollow maszk darabka. Biztosan egy arrancar még egyel se találkoztam csak hallottam róluk, de egyszer ennek is be kellett következnie.
- Üdvözletem. – intek felé – Gondolom nem ezért vagy most itt, hogy körbevezess a kis búvóhelyeteken ugye? És gondolom… - hagyom abba a mondatomat egy fejvakarás és némi gondolkozás erejéig – a harc se lesz elkerültető…