[Aya-chan fogadása]

A kislány talán egy kicsivel lehet idősebb csak Miyokonál, az apró beszédhibája miatt mégis Miyochancsikám kedves barátnője, Rei-chan jut eszembe. Néha igazán nehezemre esik megérteni, mit szeretne mondani, de csak nem rivallhatok rá egy gyerekre, hogy beszéljen tisztán és érthetően. Még csak gyerekek mindketten, majd kinövik. Feltételezem, szüleikben van annyi felelősségérzet, hogy megfelelő taníttatást biztosítsanak saját gyerekeiknek. Egyértelmű, az én Miyo-chanomból nem lehet műveletlen parasztlány, hiszen mégis csak az apja genetikáját örökölte, s ha valaha is bárki úgy dönt, egyetemet nyit Soul Societyben, Miyoko lesz az első, akit be kell majd íratnom, persze csak miután eléggé felnőtt hozzá. Magamból indulok ki persze, de én kifejezetten élveztem az egyetemi életet, bár maga a szak nem kifejezetten érdekelt. Bár inkább az, mintsem húgomhoz hasonlóan valami konzerv vagy töltény gyárban kelljen elhelyezkednem… Jó nekem a kényelmes papírmunka, semmi stressz, nyugalom, kényelmes aktatologatás, pihentetőként a napi edzések és egyéb feladatok mellett. Hála az égnek, hogy már nem kell az őrjáratokkal foglalkoznom… Megvolt a maga romantikája, de az évtizedek által egyre unalmasabbá vált az egész meg minden. Rendszerint csak az alvó tiszteket kellett szekálnom, amiért szabályt sértettek. :/
- Ha kérsz még, akkor nyugodtan vegyél. A taiyakit a hadnagyunk, Kotomin készítette. Kiismerte már az ízlésemet, tudja, hogy a csokis a kedvencem. – kacsintok rá, s veszek egyet én magam is a finomságból. Ha meg már a sütinél tartunk, igazán szükség lenne már egy teafőzőre, vagy még jobb, kakaóra! Sajnos nem mindenki szereti a kávét annyira, mint én, ami teljességgel érthetetlen, meg olvastam az egyik női magazinban, hogy gyerekeknek nem szokás kávét adni, úgyhogy mással sajnos amúgy sem tudok szolgálni.
Szabad kezemmel ajkaimat takarom el, s egy kis kuncogást hallatok, amikor megpillantom, amint a kislány Macskára vetül. Általában vagy ez a reakció, amikor végre meglátják, vagy a szoba másik végébe igyekeznek. Nem igazán értem, hiszen teljesen ártalmatlan, s meglátszik rajta, hogy kikezdte őt a kor. Már akkor nagyon idős volt, amikor befogadtam, s azóta csak még többet öregedett. Kész csoda igazából, hogy még életben van, sőt, napról napra rosszabb. Egyre kevesebb a mozgásigénye, meglátszanak rajta az öreg kor jelei. Viszont túl sokat jelent számomra, hogy magára hagyjam.
- Csak nyugodtan, nagyon békés állat, Macskának hívják. ^.^ – válaszolom teljes természetességgel, mintha amúgy csak mellékesen semmi különös nem lenne abban, hogy így neveztem el egy kutyát. Más meg a kedvenc zenészéről vagy meseszereplőjéről nevezi el az állatát, én meg annak nem látom értelmét, mi ebben a baj?
- Bizonyára érdekel, hogy miért is a Mi osztagunkba nyert felvételt. – rendezem el magam előtt Moriyama-san hivatalos iratait. Hangnemem szintén hivatalossá vált, a tegező forma hirtelen kanyarodott el magázásra, mint mindig, amikor komoly dolgokat szeretnék közölni. Ugyanezt én is elvárom a tisztjeimtől, hisz ha munka van, ott nincs helye személyeskedésnek. Hivatalon kívül persze minden más, de én mégis úgy érzem, hogy néha meg kell szabni azt a bizonyos határt.
- Képességeid alapján soroltunk be az Onmitsukidouba, hiszen volt tanáraid szerint elég tehetséges vagy shunpoban. – magyarázom, bár kicsit félek tőle, hogy nem fog mindent megérteni abból egyből, amit most elmondok. Miyokonak persze ez nem jelent problémát, hiszen ebben nő fel, ezt látja tőlem és az apjától is, mégis csak két kapitány gyermeke, azonban nem tudom, Aya-channak mennyit tanítottak, vagy egyáltalán mennyit fog fel az egészből. Nyilvánvaló, néhány rutinfeladaton kívül addig nem kap mást, amíg el nem ér egy bizonyos kort, eszem ágában sincs harcba küldeni egy gyereket. Azonban feladatköre így is olyan képességeket igényel, amit csak korlátozott számú halálisten képes elvégezni. Személy szerint megfelelőnek tartom pozíciója betöltésére.
- Feladatköröd részleteiről Kojiro Kuroda-kun, a Riretai parancsnoka fog beavatni, aki hamarosan bizonyára fel is keres téged a kötelességeket illetően. Az Onmitsukidou fő feladata Seireitei rendjének és biztonságának őrzése. Elég ritka az, ha az Emberek Világában kapunk küldetést, vagyis ritkán van dolgunk lidércekkel, azonban cseppet sem mondanám, hogy unalmas lenne az életünk Soul Society „rendőrjeiként”. Hogy ízlik a sütemény? A mögöttem lévő csapnál kezet is tudsz mosni a kutyázás után. Esetleg körbevezesselek? ^.^ – mutatok hátra a csap felé. Lehet, csak én vagyok ilyen, hogy folyton beképzelem, miszerint megint koszos a kezem, de nem bírom ki, hogy ne mossak kezet bizonyos cselekedetek előtt vagy után. Legyen ez étkezés vagy éppen kutyasimogatás…

Érdekes, mindig mindenki másképp reagál szegény Macskára, leszámítva persze a nevét, mert arra egyaránt mindenki lesokkol. A magam részéről pedig egyáltalán nem értem, miért. Ahogyan azt sem értem, Kotomin miért szokott ennyire félni tőle. :/ Persze, ez a fajta elég nagyra nő meg minden, ám ettől függetlenül ő a világ legjámborabb jószága, aki még egy macskát sem tudna bántani, sőt, kifejezetten macskabarát.
Világos színű szemöldökeimet kicsit összevonom, miközben a kislányt hallgatom. Kételyeket érzek felőle, ami számomra egyáltalán nem tetszik. Ez itt az Onmitsukidou, itt nincs helye a kételyeknek. Mi is shinigamik vagyunk, akárcsak bárki más a Gotei 13 kötelékén belül, sőt, merem állítani, mi a Goteinél még fontosabb szervezet is vagyunk. Hisz mi vagyunk azok, akik a Goteit is ellenőrzésük alatt tartják. Persze a fülembe jutott némi pletyka, miszerint a Riretai új parancsnoka nem veszi eléggé komolyan a munkáját. Természetesen nem szeretnék semmi rosszat feltételezni Kojiro-sanról, azonban ezt a saját szememmel kell majd látnom. Ha valóban bebizonyosodik róla, hogy munkáját az emberi világ postásaihoz hasonlítja, kénytelen leszek megfosztani őt tisztségétől. A Riretai tagjai nem postások. Nem szerelmes leveleket küldözgetnek egyik shinigamitól a másiknak, s nem is képeslapokat holmi nyaralásokról, amiben elmondják egymásnak az emberek, hogy milyen jó épp Görögországban. Hadititkokat szállítanak. Hadititkokat, méghozzá magas rangú shinigamiknak. Ők azok, akik még szervezettebbé teszik a Gotei 13 életét. Ők azok, akik a kapitányokat értesítik egy-egy fontos gyűlésről, vagy éppen egy elsimítandó ügyről. Gyakran sokkal veszélyesebb, mint aminek tűnik. Annak ellenére, hogy első pillantásra talán nem tűnhet annak, hiszen közvetlen harcba ritkán keverednek, ők még igenis, ugyanolyan szerves részei a Gotei életének, mint bármelyik másik shinigami. Sőt, mi több, egy fokkal még fontosabbak is. Lehet, csak az elfogultság beszél belőlem, végtére is én szívemet-lelkemet a munkába fojtom, másképp nem is tarthatnék ott, ahol, különösen megfelelő háttér nélkül – elődeim többsége ugyanis nemesi házak sarjai voltak szinte kivétel nélkül, míg én teljesen önerőmből küzdöttem fel magam idáig - , de szeretem ezt csinálni. Szeretem a felelősséget, és mindent elkövetek annak érdekében, hogy osztagunk megfelelő képet állítson magáról. Itt pedig nincs helye személyeskedésnek. Ha valaki úgy érzi, az Onmitsukidou nem neki való, akkor egyszerűen nincs itt a helye. Néha még én is tévedhetek a másikkal kapcsolatban.
- Mi is shinimicsodák vagyunk, Moriyama-san. – válaszolom magabiztosan, ám szelíden mosolyogva. Igaz, én mikor nem mosolygok. ^^” – Azonban kételyeket vélek látni rajtad. Amennyiben úgy érzed, az Onmitsukidou nem neked való, egyszerűen értesíts róla. – állok fel az asztaltól; igen, az a bizonyos csap, Miyokonak is rendszeresen gondja van vele. Én pedig anyuka vagyok, természetesen tudom, hogyan kell egy ilyen helyzetben viselkedni. Gyengéden emelem fel Aya-chant, úgy, hogy ne akadályozzam a mozgásban, hogy kezet moshasson, persze előtte ki is nyitom neki a csapot, s kellemesen langyos hőmérsékletre állítom be, hogy ne forrázza le magát. Miután végzett, óvatosan leteszem a földre, s egy törölközőt is adok neki, hogy megtörölhesse a kezét benne. Lehet, egyszer jó barátok lesznek az én Miyokommal. Végtére is egy generáció, miért is ne lehetnének jóban?
- Remélem, szereted a virágokat. A kertben nagyon sok van belőlük, és megmutatom a szökőkutat is, ha érdekel. Hmm, és mi lenne, ha megennénk egy haaaatalmas tábla csokoládét? **>** – kötöm eközben Macska nyakára a pórázt, hisz akkor már ő is had sétáljon, valamint a kedvenc labdáját, és egy nagy tábla csokit is magammal viszek. A mai már csak ilyen lazás nap. Igaz, egészségügyi okok miatt most egy darabig úgyis el vagyok tiltva az edzésektől. ^^” Tudom, hogy kínos kicsit meg minden, de na, nem csak kapitány, hanem nő, sőt, mi több, anyuka is vagyok egyben.

A reggeli edzés okozta kellemes izomlázam heverem ki a papírmunka intézése között. Történt ugyanis nemrégiben egy kis mizéria, amit személyesen nekem kellett elsimítanom, s az ezzel járó formalitásokat utólag vagyok kénytelen pótolni a negyvenhatok számára. Mi pedig büszkén vállaljuk a Gotei legrendezettebb osztaga titulust. Hiszen ez itt az Onmitsukidou. Nem is lehetne ez másképp.
A dolog viszont kicsit szétzúzta az időbeosztásomat, márpedig én nem szeretem, ha másnapra marad a munka, ezeket a jelentéseket pedig még mindig nekem kell átnéznem, hogy aztán aláírjam és pecsételjem őket. Persze a hadnagyomra is rábízhatnám, azonban van neki így is elég gondja. Bőven elég, hogy az osztag edzéseit gyakorlatilag kivétel nélkül rábíztam. Ezt nevezik ideális munkakapcsolatnak vagy minek. És még így is én járok a legjobban vele, hála annak a temérdek süteménynek, amit kapok tőle. **>** Nos, khmm… Végtére is nem hiába hívnak minket A Sütiosztagnak, hisz rajtam kívül kevesen vannak, akik nem tudnak sütit sütni, s ha valaki mégis van, az egyszerűen csatlakozik hozzám a sütemény megevésében.
Megfáradtan nyújtózok egyet a székben, bár ez az izomlázam miatt némi fájdalommal is jár, amit csak később konstatálok. A tollam véletlenszerűen ejtem le a földre, lábammal pedig sikeresen elrúgom azt az asztal alá, egy nehezen elérhető zugba. Megadóan sóhajtok egyet, sajnos kénytelen leszek lehajolni érte, hogy felvegyem azt. Mindennek köszönhető az, hogy nem veszem észre azt, hogy valaki benyit az ajtón, s a hangokra épp annyira meglepődök, mint bizonyára a betérő Macskától. Sietve állnék fel, hogy megnyugtassam vagy valami, azonban mindeközben megfeledkezek arról, hogy épp az asztal alatt vagyok, s sikeresen beverem a kobakom az asztal lapjába. Pedig mindig is azt hittem, hogy én nem lehetek ilyen béna… erre mégis. T.T
- Aucs… T^T – tántorodok kissé hátrébb, egyik kezemmel az elgurult tollammal, a másikkal pedig fejem búbját markolászva, a fájó pontnál. Végül szembesülök azzal, hogy egy shinigami, bizonyára egy tisztem, akinek még nem ismerem a nevét, épp az egyik szekrényen! szerencsétlenkedik. Sok mindent láttam már életemben, találkoztam már olyannal, aki tényleg félt szegény, jámbor jószágomtól, ám lehet, ez a lány még rajtuk is túltesz?
- Nyugalom, nyugalom… Nem bánt, teljesen ártalmatlan. Látod? ^^ – sietek oda, hogy próbáljam valahogy oldani a helyzetet. Kifejezetten fura ez a lány, hogy csontokat tart a zsebében. :/ Az oldalára kötött zanpakuto egyből megragadja tekintetem. Újoncok. Rendszeresen elkövetik ezt a hibát, hiszen egy tiszt szolgálaton kívül (őrjáratok, edzések, akciók) nem viheti magával zanpakutoját sehová, pláne nem egy kapitány irodájába, egyszerűen tiszteletlenség. Mivel nyilvánvalóan egy újoncról van szó, így egyelőre viszont elnézem neki mindezt, persze ha ezentúl nem fordul elő. ^^ Mi, az Onmitsukidou tagjai különben sem vagyunk rászorulva annyira zanpakutonkra, mint más osztagok tagjai.
- Én vagyok a kapitány, Yamasaki-san. Verashu Suwun… Az Onmitsukidou főparancsnoka… – világosítom fel őt sértetten. Sértés… Igen, ezt sértésnek veszem. Nem most kapaszkodtam fel a kapitányi székbe, és hatalmas pofátlanságnak érzem azt, hogy a kutyámat hiszik a kapitánynak. Az Onmitsukidou főparancsnokának. Emellett még a padlóm is összekoszolják egy húsleves csonttal, s úgy érzem, ez már kezd kicsit több lenni a soknál. Mi a fegyelem mintaképe kellene, hogy legyünk. Márpedig látom a lányon az osztag egyenruháját, így nem kételkedek abban, hogy ő maga is szerves része kell, hogy legyen az osztagunknak. Sértettségem ellenére is képes vagyok egy csalódott, szomorkás mosolyt megejteni felé. Nem, én nem azért végzem a munkám, hogy aztán így viselkedjenek velem.
- Foglaljon helyet… Öhm… Miben segíthetek, Yamasaki-san? – ráncigálom vissza Macskát a sarokba, majd egy zsebkendővel én magam veszem fel a földre dobott csontot és dobom a kukába, majd kezet is mosok gyorsan. Bevallom, kicsit tisztaságmániás vagyok, de hát mit lehet tenni? ^^” Bár cseppet megalázónak tartom az egészet… hogy még nekem kell felszednem azt a félig megrágott csontot, amit más a földre dobott. Kézmosásom után pedig vissza is ülök a helyemre, Macskát mindeközben közel tartva magamhoz. Nem akarom, hogy kitúrja a kukából azt a szemetet, vagy valami, mert azért mégis. :/
- Ó, persze… Igen, igen, már emlékszem! A 6. osztag volt tagja, igaz? – próbálom félretenni sértettségemet, miközben naptáramban kutatva jövök rá, hogy tulajdonképpen miért is jött. Bíztam Yurenai taichouban, valamivel stabilabb személyiségre számítottam, mikor egy megfelelő tisztet ígért nekem a pozícióra. – Feltételezem, hakudából még sem olyan képzett, mint ahogyan arról Yurenai taichou beszámolt. Észrevettem a kardot az oldalán. ^^ – mutatok egyik mutatóujjammal a lány oldalára, majd kezemmel a süteményes doboz felé nyúlok, hogy kényelmesen elfogyasszak egyet. Véletlenül természetesen elfelejtem őt megkínálni, túl nagy sértést követett el egy kapitány ellen. S ez nem beképzeltség vagy arrogancia, csupán tudom, hogy kapitányként ennyit megengedhetek magamnak.

Botrányos, egyszerűen botrányos! Fel nem foghatom, hogyan képesek egy ilyen személyből kapitányt csinálni. Még mindig nem tettem túl magam a múltkorin, hiszen alig egy hét telt el azóta, hogy Shiroichi taichou majdnem megölte a még meg nem született gyermekem folyamatos hisztériájával és figyelmetlenségével. Nem értem, miért nem látja senki, hogy teljesen alkalmatlan pozíciójára. Bezzeg Watanabe taichou idején ilyen sosem fordulhatott elő… Máig nem értem, akkor ez miért nem jutott az eszembe, amikor az alkalmassági vizsgáján jelentem meg.
Ugyan tegnap már hosszasan elecseteltem sérelmeim Kagami taichounak az esetet illetően, miközben dühömet a lehető legtöbb sütemény elpusztításán töltöttem ki, ez még mindig nem elég. Pedig én igazán nem vagyok egy agresszív személy, mégis, elég egy pillanatra visszagondolnom Shiroichi-kunra és tetteire, hogy ismét elöntsön a méreg, ez pedig nem jó. Számomra mindig is fontos volt a racionalitás, másként nem is lennék alkalmas az Onmitsukidou főkapitányi pozíciójára, de egyre inkább úgy érzem, hogy egyszer csak el fogom veszíteni a türelmem vele szemben. Még csak egy kimerítő edzés keretében sem tudom kitölteni haragom, hiszen el vagyok tiltva mindennemű megerőltető tevékenységtől. Pocakom már igencsak látszik, így tehát érthető, hogy én magam miért nem jelenek meg az utóbbi három hónapban az osztag edzésein. Szerencsére Kotomin állja a sarat, s ha mást nem, a veszéllyel nem járó tevékenységeket így is el tudom látni. Nem mintha nálunk valaha is probléma lett volna a papírmunkával, ugyanis szeretem csinálni és szívesen csinálom, nyugodt szívvel akár aktakukacnak is lehet engem nevezni.
Az utolsó jelentések egyikét futom át, hogy a megszokott aláírás és pecsét kombinációval bizonyítsam hitelességét, amikor felfigyelek a kopogásra; jelzek az érkezőnek, hogy nyugodtan bejöhet, én magam pedig kicsit kiegyenesedek a székemen, fejem pedig felszegem, hogy kellőképpen láthassam az érkező arcát. Emlékszek rá, hogy a mai napra kért időpontot tőlem az egyik újonc, akit én maga személyesen igazítok el, ez pedig arra is megfelelő alkalom, hogy egy kicsit megismerhessem. Nem viszem túlzásba a barátkozást az osztagom tagjaival, és abban sem vagyok biztos, hogy vajon Kotomit egyáltalán tudhatom-e magamhoz olyan közel, mint amennyire szeretném, de azt hiszem, már nem vagyok az a rideg perszóna, aki hajdanán voltam. Tanulnom kellett hibáimból, bár ki tudja, nem szült-e ez a folyamat még több hibát.
A tradicionális köszöntés nem hoz zavarba, igaz, az sem mondható el rólam, hogy hozzá vagyok szokva. Én nem a tiszteletet követelem meg a tisztjeimtől, hanem a teljesítményt. Nem tudom, hogy sikerült-e valaha akár csak egy tisztemtől kivívnom, hogy megbecsülje munkám, de nem is szoktam ilyeneken gondolkozni, hiszen saját munkám kárára mehet, ha ezen aggodalmaskodok.
- Üdvözletem, Genki-san. ^^ – jelzek számára, hogy felállhat. Kedves mosolyommal találhatja szemben magát; öltözéke egyelőre nem egyezik meg az Onmitsukidouban elfogadott egyenruhával, de majd szállásán azt is megkapja. Macska, aki mindeddig az egyik fal mellett hevert, kicsit felemeli a fejét, hogy megnézze magának az új tisztet. Előfordult már, hogy sokan megilletődtek a kutya láttán, de elég békés állat, nem szokott senkit sem zavarni.
- Mint azt bizonyára már tudja, Verashu Suwun vagyok, a második osztag kapitánya, az Onmitsukidou főparancsnoka és a Keigun parancsnoka. – alapjába véve kellemesen mély hangom nyugodtan, kellően határozottan cseng. Lila íriszeimmel egyszer gyorsan végigmérem a tisztet, miközben elraktározom magamban nevét, és anélkül, hogy felállnék, nyújtom felé az egyik kezem, hogy elkérjem tőle iratait. Furcsállom, hogy zanpakutot nem látok nála, de bizonyára erre is van magyarázat.
- A személyes iratait, egy pillanatra. ^^ Sütit? – kérem el tőle a megfelelő papírokat. Hellyel nem kínálom annak ellenére sem, hogy akad egy szék az asztalommal szemben, de terveim szerint nem maradnánk sokat az irodában, tehát nincs jelentősége. Csak akkor szoktam hellyel kínálni a másikat, ha valami hosszadalmas procedúrán vagy lelki fröccsön kell átesnie. Miután pedig elvettem tőle a papírokat, az egyik süteményes tálat tuszkolom felé, mert egyszerűen nem bírok ránézni. Érdekes, hiszen alapjába véve a kedvenceim a csokoládés csodák, de amióta ismét várandós vagyok, egyszerűen nem bírok ránézni, rosszul vagyok a szagától. Nem mondható el viszont ez Kotomin narancsos finomságairól, egyszerűen nem tudom megunni. *3*

Ugyan néhány fontosabb iratot, valamint egy akadémiai ajánlást már megkaptam a shinigamiról – mindig időben értesítenek, ha olyan növendéket fedeztek fel, aki alkalmas lehet az Onmitsukidou soraiba. Persze ezek csak eredmények, nem mindig figyelnek arra, hogy jellemileg is megfeleljenek az osztag normáinak. Elég csak arra az apró incidensre gondolnom Kojiro-sant illetően, aki csupán jóindulatomnak köszönheti, hogy nem került a Féregbolyba azok közé, akiket mi elzárva tartunk a társadalom elől. Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy mi, második osztagosok ne tudnánk lazítani, példának okáért ezért is van egy luxus gyógyfürdőnk is az edzőtermünk alatt. A saját kis onsenünk, ahol mindig mindenki jól érzi magát, és ott pedig alkalmunk van igazán megismerni a másikat. Sőt, mi több, talán ez az egyetlen olyan hely az osztagban, ahol erre lehetőség van. Meg persze a vasárnapi süteményes edzések Kotomival. *3* Azt hiszem, sokáig fogom még bánni, hogy nem jelenhettem meg, pedig Kotomin biztosan sok nagyon finom süteménnyel készült ismét. T^T
Az akadémiai eredményeket vizsgálom meg először; ezek alapján valóban helyt tudna állni köztünk, na meg, ha információim nem csalnak, családjából többen is az Onmitsukidou soraiba kerültek. Minderre persze az egyik olyan irat hívta fel a figyelmem, amit még előzetesen juttattak el nekem.
- Nyugodtan vigye csak el az egészet, sőt, örülnék, ha eltüntetné. – tuszkolom még arrébb a süteményes dobozt, mert nekem nem kell, sőt, a szagától is rosszul vagyok. Remélem, odahaza valami csokoládémentes édesség fogad, vagy esetleg egy kis anko pasztás finomság.
- Amennyiben információim helyesek, családjából generációk óta kerülnek be tisztek az Onmitsukidou soraiba. – veszek elő egy másik iratot a már-már kínosan tökéletesen rendezett íróasztalom egyik pontjáról, majd lengetem meg, hogy Genki-san tudja, honnan szerzem az adatokat.
- Szeretném tehát megkérdezni, hogy Ön mennyit tud az Onmitsukidouról, mielőtt kiosztanám rangját és besorolását. ^^ – teszem vissza az iratot, és mosolygok rá kedélyesen. Nem árt, ha tisztában vagyok vele, mi az, amire fel kell készítenem, és mi az, amire nem. Nekem csak könnyítené munkám, ha nem kell minden apróságot elmagyaráznom, hiszen az eligazítás, amit eddig kaphatott, nem mehetett bele elég mélyen az osztag életének rejtelmeibe. Nekem egy erős, stabil személyiségnek tűnik, akit nem lehet egyszerű megrendíteni, és ez jó. Azonban ennél több információra van szükségem, hogy tudjam, mi az, amihez a legmegfelelőbb képzettsége.

Az újoncról eddig megkapott információim alapján mindenképpen nagy dolgokat várok el tőle. Akinek a családja generációk óta az Onmitsukidouval fűz efféle köteléket, az rendszerint mindig magas rangot ér el az osztagon belül. Példának okáért az egyik volt hadnagyunk és annak ősei is rendszerint ugyanazt a pozíciót érte el, egy hadnagyi rang pedig azért egy igencsak nagy dolognak számít. Ugyanakkor ott van többek között Kamioka-san is, igaz, amennyire én tudom, ő beházasodott a családjába. Talán hosszú idő óta én lehetek az egyetlen nem nemes vezetője az Onmitsukidounak, hiszen amennyire én tudom, Shouboushi taichou is nemesi felmenőkkel rendelkezett. Igazán kár, hogy az történt, ami, én tényleg kedveltem őt, azt hiszem, valamennyire hasonlítottunk is egymásra. Azonban tettei megtorlást érdemelnek, és csupán szerencséjének köszönheti, hogy sikerült elmenekülnie méltó büntetése elől.
Elégedett vagyok mindazzal, amit Genki-santól kapok válaszként. A családja az elmondottak alapján igen diszkrétnek hangzik, ami tulajdonképpen aranyszabály is nálunk, hiszen nem tudódhat ki az osztagon kívülre az osztag féltve őrzött titkainak nagy része. Ebbe pedig nem csak a Féregboly, hanem az edzőterem alatti onsen is beletartozik. Igaz, utóbbiról már úgyis elterjedtek bizonyos pletykák, az önműködő ajtók láttán pedig egy erre tévedő gyakorlatilag már biztosra venné a hír igazát, de ez csak a miénk, a mi privilégiumunk.
- Látom, kellően felkészítették Önt arra, hogy itt, az Onmitsukidouban szolgáljon. – dőlök egy kicsit asztalomon, miközben egy formai nyomtatványt veszek elő, és csúsztatom az asztal szélére. Csak a szokásos procedúra, egy aláírásra lesz szükségem, hogy hitelesítsem vele, hogy itt járt, felvéve, satöbbi. - Valóban, a mi dolgunk a törvénysértő shinigamik elfogása, ugyanakkor azoké is, akik egyszerűen… veszélyesek. – próbálom megfogalmazni ezt a feladatkört. Remélem, ebből megérti, hogy mire akarok célozni. Azok, akiket mi, vagy éppen a 46-ok tanácsa veszélyesnek ítél, ugyan nem tettek semmit, azonban nincs kizárva a dolog, hogy egyszer még komoly bűnöző válhatna belőlük. Szégyen, hogy nemrégiben kellett saját kezűleg bebörtönöznöm egy kapitányt, akit ráadásul a nőegyletből is ismerek. Néha van bűntudatom emiatt, igen, hiszen a saját lányom legjobb barátnőjének az anyjáról van szó. Azonban kötelességem volt megtenni, mielőtt Soul Society még a mostaninál is nagyobb slamasztikába kerül. Éppen elég, hogy megannyi kapitányt kellett árulónak találni, na meg ott az a zűrös ügy Sierashival és a kis klubjával… Hogy a háború okozta rombolásokról, többek között az Akadémia épületének lerombolásáról ne is beszéljünk.
- Mint azt bizonyára tudja, a törvénysértőknek halálbüntetés jár. Azonban azok, akik még nem tettek semmit, azonban minden bizonnyal közveszélyesek, vagy legalábbis annak lettek nyilvánítva, őket egy titkos börtönkomplexumba, a Féregbolyba szállítunk. Természetesen ha a 46-ok tanácsa úgy ítéli, hogy egy-egy alany ártalmatlan, elengedjük, de a történelem folyamán erre eddig csak egyszer volt példa, Kurotsuchi ex-taichou esetében. – ismertetem Genki-sant a tényekkel. Hangom tárgyilagos, szemeimmel pedig az újoncéba nézek, hogy lássam esetleges reakcióját erre. Mestere vagyok az emberismeretnek, sokszor hasznát vettem már ennek az adottságnak, emberi életemben mégis csak pszichológiát tanultam annak idején.
- A Névtelen Egység feladatai még az osztagon belül is titoknak számítanak. A 46-ok tanácsától közvetlenül kapják meg a megbízásokat, így csupán nekem, valamint a 46-ok tanácsának tartoznak elszámolással. További feladatköreiket Ön előtt is titokban kell tartanom. – egy tollat nyújtok ki felé ezzel szólítva fel őt arra, hogy írja alá a papírt, amit kapott. Természetesen a titoktartás és a diszkréció alap, de ezt talán felesleges is kiemelnem.
- Fontos még tudnia, hogy a Féregbolyba fegyvert nem vihet be, zanpakutoját a Féregboly előtt kell átadnia megőrzésre az egyik tiszt számára. Edzések minden nap, speciális edzések a kiképzőtelepen. Az edzőterem alatt egy onsen található, szabadidejében bármikor felkeresheti szórakozás céljából. ^^ – dőlök kicsit hátrébb, és egyenesítem ki a hátam. Gyakorlatilag a legfontosabb dolgokat már ismertettem vele. Már csupán a rangjának és a feladatkörének kiosztása maradt hátra. S miért is ne? Szerintem képességei pont megfelelőek ahhoz, hogy a saját divíziómban szolgáljon.
- Elkísérem a szobájához. ^^ Ha van valami kérdése, akkor azt út közben tegye fel. Macska, gyere ide. – az utóbbit persze már a még mindig lustálkodó kutyámnak mondom, aki engedelmesen oda is tolja felém a buksiját. *>* Szükségem van már egy kis mozgásra, végtére is minden munkával végeztem. Régebben minden nap órákat töltöttem el edzéssel, de most ezt sem szabad nekem az állapotom miatt. Egy séta azonban sosem árthat senkinek.

Roppant érdekesnek találom azt, amit Genki-san a zanpakutojáról mond. Még meg is mutatja nekem az apró fuvolát, s ettől egyből megvilágosodik számomra, pontosan miért is mondta azt, hogy nem lehet baj vele, ha véletlenül a Féregbolyba kellene mennie. Valóban, ezzel legfeljebb szép dalokat tudna egy rab fakasztani, nem pedig vérző sebeket. Mindazonáltal a szabály az szabály, és nem teszünk, nem tehetünk kivételeket.
- Áh, értem már! – csodálkozok rá egy pillanatra; eszembe jut az is, amit olvastam, miszerint a zanpakutojának shikai formája „nincs”. Ugyan nekem is van egy… trükköm, amikor a zanpakutom úgymond egyesül velem, azonban az cseppet más, és csupán egyetlen shikai képességem igényli, hogy ezt tegyem magammal. Nem szeretem használni, és csakis indokolt esetben veszem elő zanpakutomat, ennek ellenére valószínűleg sokkal többet foglalkozok belső világommal, mint a többi kapitány együttvéve. Kénytelen vagyok, ha nem akarom, hogy egyszer ereje ellenem forduljon. Végtére is, az én zanpakutom a legveszélyesebbnek számít, amit shinigami valaha is birtokolt.
- Remélem, nem számítana ostoba, esetleg sértő kérdésnek, ha megtudakolnám, zenélni tud-e rajta? – kísérem ki a tisztet az irodából és a szállások felé vezetem őt, valamint kutyámat is. Gömbölyödő pocakom lehet, hogy magára vonhatja figyelmét, hiszen biztosan nem erre számított, azonban nekem a család is ugyanolyan fontos, mint a munkám. Nyilvánvalóan teljesen másként viseltetek szeretteim környezetében, ezt pedig ha valaki, akkor a hadnagyom, Kotomi tudja a leginkább. Bár szerencsére úgy tűnik, nem vesz róla tudomást, mégis néha úgy érzem, hogy túlságosan távolságtartó velem szemben. Mintha mellettem másként viselkedne, mint amúgy másokkal. Vagy lehet, csak én vagyok paranoiás?
- Önt a saját alakulatomba, a Keigunba osztom, hetedik tiszti pozícióval. A feladatköréről minden bizonnyal nem kell felvilágosítanom. – pillantok fel rá, miközben bezárom az irodám ajtaját; csak most figyelek fel arra, hogy ő is milyen magas, néha egészen úgy érzem, hogy én vagyok a legalacsonyabb az egész osztagban. T^T A családomban mindenki olyan alacsony volt, mint én, húgom még nálam is kisebb, pedig ő aztán igazán egy vehemens alkat.
- Nem tudom, én olyan savanyúnak éreztem. Lehet, hogy megromlott? :/ – húzom a számat, amikor még egyszer rápillantok a süteményre; természetesen annak semmi baja, csupán a hormonaim szórakoznak velem. Ugyanez volt akkor is, amikor Miyokoval voltam terhes, egyszerűen nem kívántam a csokisat, meg még néhány kedvencemet, ellenben olyan ételeket igen, amiket amúgy nem igazán szeretek. Nem mintha finnyás lennék, bár nem vagyok egy nagy szakács, az uram viszont remekül főz helyettem is.
Néhány percnyi séta után érkezünk meg a szállásokon; Takashi eközben arra is felfigyelhet, hogy az osztag épületei sokkal impozánsabbak, mint a Gotei bármelyik másik osztagáé. Például az ajtók önműködően nyílnak, s a maguk spártai módján is kellően díszített minden épület. Ugyan ez paradoxonnak hangozhat, azonban lényegébe véve talán ez a leginkább illő kifejezés az épületegyüttesekre. Még a kerten is áthaladunk a szökőkút mellett – kiváló hely meditációra, én rendszeresen kijövök ide, ha jó idő van - , mielőtt a szállásokhoz érkeznénk.
- Tehát, ez lenne a szállása. Nagy edzések és küldetések előtti eligazítások a kiképzőtelepen, reggeli edzések pedig az edzőteremben, többnyire Sakai Kotomi vezetésével. Valamint a vasárnapi edzésekre is érdemes ellátogatnia, ha szereti a süteményt. Az egyenruháját pedig… – bekísérem eközben a szobába; a padlófűtés kellően meleggé teszi a lábunk alatt a talajt. - az ágyán kikészítve találhatja, ahogyan látja. Mindenkinek jár egy külön fürdőszoba. Tehát üdvözlet az Onmitsukidouban. ^^ – a magam részéről befejezettnek érzem a társalgást, így ha nincs más kérdése, elköszönök tőle, és elindulok hazafelé. Állapotom miatt kevesebb felelősséget tudok csak elvállalnom, viszont több időt tölthetek a családommal, ami szerintem egy jó dolog. Hisz ki mással is foglalkozhatnék, ha nem az én kis Miyo-chancsimmal?

Pocakom már eltakargatni sem érdemes, megszokott egyenruhámat sem vagyok képes így viselni, hiszen az Onmitsukidou egyenruhájának számító bőrruha egyszerűen szorít, ez pedig nem jó se nekem, se a babának. Természetesen így csak részben vagyok képes elvégezni kapitányi teendőimet, az edzésektől teljesen el is vagyok tiltva Yuki-chan, a negyedik osztag tündéri hadnagya jóvoltából, ráadásul folyton jönnek ezek a hangulatingadozások, és néha úgy érzem magam, mint tinédzser koromban, hiszen akkor volt ez csupán jellemző rám. T.T Talán emiatt nem festhetem jelenleg a legjobb képet önmagamról, mint az Onmitsukidou főparancsnokáról, azonban mellékállásban anya is vagyok, az anyaság pedig éppen olyan fontos, mint a Gotei szolgálata. Ameddig pedig tehetem, legalább kis mértékben hozzájárulok ahhoz, hogy az osztag ne veszítsen fényéből. Úgy érzem, vezetésem alatt sikerült kilépnünk elődeink baljós árnyékából, melyeket itt hagytak nekünk, kezdve egy alkalmatlan kapitánnyal, majd pedig Naraku ex-taichou árulásával. Igaz, az új törvények szerint lehetőségünk lenne felhagyni üldözésével, azonban túl nagy sérelmet tett az osztagunk számára. Nem egészen értem ezeket a vaizardokat, még ha fel is világosítottak mibenlétükről, valamint annak idején a szemem előtt élt ezzel a hatalommal Naraku ex-taichou. Azonban mostanság egyre többször ötlik a fejembe, hogy mi van, ha önhibáján kívül tette azt, amit? Mi van, ha egyszerűen nem bírta kezelni azt az erőt, amihez rejtélyes módon hozzájutott?
Ez azonban nem változtat a tényen, hogy egy szégyenfolt lett az osztag számára, nekem pedig kötelességem helyrehozni ezt, eddig pedig úgy tűnik, sikerrel jártam. Most azonban képtelen vagyok minden feladatomat ellátni, így a papírmunkát leszámítva mindent ismételtem Kotomi-chanra kell hárítanom. Már komolyan rosszul esik ez az egész, hiába mondja, hogy nem zavarja, és hogy boldog azért, mert hamarosan megszületik második gyermekem. T^T Szegénynek így is rengeteg baja van, s személyesen kellett eljárnom egy igen… kínos ügyben. Ugyan a kapitányok tisztában vannak ezzel, s minden bizonnyal a 46-ok tanácsa is pontosan ismeri a helyzet mibenlétét, de gondoskodtam róla, hogy ne legyenek ebből pletykák. Ez nem tartozik másra, addig nem, amíg a Gotei nem lép, esetlegesen a 46-ok parancsára. Személyesen intézkedtem az ügyben, de cseppet sem könnyű úgy védened a hadnagyod, hogy közben teljesítsd azt is, amit a Gotei törvényei elvárnak tőled. Nem fogok letérni a helyes útról. Így hát azt teszem, ami törvényes, valamint azt is, amit jónak látok.
A mai napon egy újoncot várhatok az irodámba. Már rutinmunkának minősül számomra egy-egy új tag számomra, hiszen több éves tapasztalatom van benne, s bevallom, néha már kicsit unalmas, azonban kapitányként – ahogyan annak idején hadnagyként is – kötelességem eleget tenni ennek. Én magam is szeretek új shinigamikat, új osztagtársakat megismerni, s talán nem is baj, ha megtudok róluk egyet s mást. Ha mást nem, legalább az alkalmasságukat. Na meg, nincs is annál szebb érzés, amikor később egy olyan újonc nyer magas rangot, akit annak idején te fogadtál először kezdő shinigamiként.
Pontosan reggel kilencre van bejegyezve a naptáramban osztagom legújabb tagjának bejelentkezése. Pontossága igen meglepő, s kicsit elkerekedett szemekkel pillantom meg a beérkező, szőke hajú ifjút. Nem a gesztusa az, ami meglep, inkább az, hogy az órámra pillantva tényleg pont kilenc van. Finoman elmosolyodom ezen, s kissé fejet hajtok számára, hogy jelezzem, nyugodtan felállhat. Talán elkerülte a figyelmét, de az egyik sarokban Macska, a kutyám pihen egy szőnyegen. Azonban Macska nem tűnik úgy, mintha zavarná őt az érkező.
- Üdvözletem önnek, Kazuho-san. ^^ – arcomon továbbra is ott pihen a megszokott mosoly, s intek számára, hogy foglaljon helyet nyugodtan. Remélem, nem veszi rossz néven, hogy egyenruhám helyett egy díszes, virágmintás, könnyed kimonót hordok, s haorim is a mögöttem lévő fogasra van csupán felakasztva. Pocakom jól látható, második gyermekemmel vagyok várandós, így talán ez sok mindent megmagyaráz számára. Az asztal, ami előtt ülök, alacsony, ahogyan a tradicionális japán étkezőasztalok is azok, azonban terítő nincs rajta, csupán rengeteg, tökéletes rendbe szedett irat, egy tál sütemény, egy csésze kávé, néhány íróeszköz, valamint egy fénykép a családomról. Én magam a földön ülök, egészen pontosan térdelek, levetett lábbelivel.
- Mint azt bizonyára tudja, az Onmitsukidou főparancsnoka, a második osztag kapitánya, valamint a Keigun parancsnoka vagyok. – mutatkozok be neki, bár minden bizonnyal ennyi információt már ismer és tud rólam. – Megkaptam a dokumentumait az Akadémiáról, a tanárai igen tehetségesnek, valamint pont az Onmitsukidouba valónak vélték önt. – az asztalról egy papírt veszek elő, amin általános adatok szerepelnek a tisztről, mint például az akadémiai eredményei, valamint mi az, amit a zanpakutojáról feljegyeztek. Semmi komoly, csupán formális dolgok, azonban elengedhetetlenek, ha itt akar szolgálatot teljesíteni.
- Szeretném megkérdezni, mi az, amit tud az Onmitsukidouról és feladatköreiről, mennyire világosították fel Önt a Titkos Mozgó Alakulat tevékenységeiről? Süteményt? – nyújtom felé a süteményes tálat, mely állandóan az asztalomon van, természetesen folyamatosan frissülő finomságokkal. A gondolatra én is éhes leszek, de tiszteletlenség lenne venni egyet addig, amíg a tiszt nem teszi ezt meg, így hát megvárom, míg ő is elfogad legalább egy szemet.

Kíváncsian pislogok a tiszte, hogy bemutatkozása után a többi formalitásnak, valamint felszólításomnak is eleget tegyen. Sosem lehetek benne biztos, hogy teljes körű felvilágosítást kaptak-e az újoncaink az Onmitsukidou feladatköreiről, sőt, vannak dolgok, amikről ha akarnák, sem tudósíthatnák őket, hiszen az ellenkezik mind Soul Society törvényei, mind pedig az Onmitsukidou szabályai ellen. Ugyan minden osztagnak megvan a maga kisebb-nagyobb titka, nálunk, az Onmitsukidouban arról is teszünk, hogy ezek titkok is maradjanak. Így hát megválogatjuk azt, hogy kiket veszünk fel; személy szerint nem örülök annak, hogy vannak olyan volt tisztjeink, akik már hadnagyként foglalkoznak az osztagon kívül, azonban nincs más választásom, még én sem szabhatok nekik erre vonatkozóan határokat. Bíznom kell tehát Rosa-chanban és Tasu-chanban is, hogy jó kezekben van náluk az osztag megannyi titka, s nem jutnak ki ezek a falainkon kívülre.
Remélem, Kazuho-san bátran vesz a süteményből, én igazán nem sajnálom tőle, ez pedig nem csak egy kedves gesztus, de már-már egy amolyan beavatási rítusnak is megfelel itt, a második osztagban. Magunk közt néha süti osztagnak is gúnyoljuk, persze csak saját magunkat, és ezt is csak egy egyszerű tréfának szánva, amit mindannyian jól megmosolyoghatunk. Személy szerint alig várom már, hogy megint bizonyíthassak Kotomi-chan vasárnapi sütiedzésén! *>* Persze nyilvánvalóan nekem akkor is kijár a süti, ha nem kell teljesíteni, ezért is kóstolgatom olyan lelkesen a Kotomi-féle narancsos finomságot, amire valamiért teljesen rákattantam az utóbbi időben. Kíváncsian pislogok az újoncra, hogy a kérdéseimre válaszoljon, azonban amikor elkezd beszélni… nos… hát… nem egészen erre számítottam. Arcom egy kicsit sápadttá válik az aggodalomtól, nekem úgy tűnik, mintha rosszul lenne, s remélem, nem kell egy negyedik osztagost kihívni emiatt. Beszédéből nem fogok fel emiatt sokat, csak elváltva veszem ki a szavakat, amiket elmond, de igazából összefüggő szöveg egyáltalán nem kerekedik ki belőle a szőke buksimban. ^^” A névtelen alakulattal kapcsolatos mondandóját még éppen csak sikerül kiértenem dadogásából, az ezután következő, gyorsan és tisztán elhadart mondata pedig feltette azt a bizonyos pontot az i-re, még akkor is, ha nincs itt semmiféle i, meg hirtelen tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mi van, s mi történt, csupán abban vagyok biztos, hogy ez nem volt normális. Hosszúnak tűnő, ám rövid másodpercekig falfehér arccal, döbbenten, lefagyott mosollyal pásztázom Kazuho-sant, mint aki nem akart hinni a fülének, egyszerűen annyira képtelenségnek hangzott immáron mindez, hogy egyáltalán nem tudom hova tenni ezt az egészet. A kezdeti döbbentséget felváltja az aggodalom, így miután túlteszem magam az első sokkon, felállok a helyemről – bár már igencsak meg kell kapaszkodnom az asztalban, hogy ez sikerüljön - , s hátrébb vonulok, hogy egy pohár vizet töltsek Kazuho-sannak.
- Jól van? Minden rendben? – sietek mellé a pohár vízzel, amit a kezébe is nyomok azonnal. - Tessék, idd meg ezt a vizet. Hívjak egy negyedik osztagost? – a hátán végigsimítok a kezemmel, hogy megpróbáljam megnyugtatni, és biztosítani őt arról, hogy semmi baj nincs, vigyázok rá, még akkor is, ha nem egészen ez a feladatköröm. Szegény… biztosan sokat szenvedhet. Remélem, rendbe fog jönni. :/

Tündéri a kislány, igaz, az én Miyo-chancsimnál nem tündéribb, viszont kislány, és egyszerűen olyan aranyos, ahogyan beszél! *-* Természetesen boldogan megemelem, hogy elérje a csapot, odahaza Miyokonak is szüksége van egy sámlira, hogy elérhesse, na meg azt hiszem, az én magasságomat fogja örökölni, én pedig egyáltalán nem nőttem nagyra, igaz, ázsiai mértékkel olyan normális vagyok, azt hiszem. Néha kicsit furcsa, hogy még a saját hadnagyom is nagyobbra nőtt nálam, de persze ez nem akadályoz engem semmiben tulajdonképpen, sőt, én szeretek ilyen magas lenni. A gyerekeket viszont még ennél is jobban szeretem, különösen, ha olyan aranyosak, mint amilyen Aya-chan is. A mosolyától érzem magamon, hogy teljesen elolvadok, s még fel is kuncogok kicsit, ahogyan azt próbálja bizonyítgatni, hogy ő hű, milyen gyors lesz. Természetesen nem vonom kétségbe szavait, azonban jelen pillanatban jobban lefoglal az, hogy ráadjam a pórázt Macskára. Persze ez hamar meglesz, mert miért is ne lenne így, ellenben az ajtó kinyitásával, ami úgy tűnik, okoz némi problémát a lánynak. Egyik kezemet a szám elé teszem, és kicsit felkuncogok ismét, a kawaii faktor kezd az egekbe emelkedni.
A leeső Aya-chan miatt kicsit aggódok ugyan, ezért segítek neki felállni a földről; kisgyermekként én is egy kicsit ügyetlen voltam, igaz, én a csendesebb, magának való típus voltam, nem is nagyon barátkoztam, ez pedig az egész fiatal koromra kihatott. Miyoko ezzel ellentétben cserfes, szeret játszani, látszik rajta, hogy apja lánya. Remélem azért, hogy a magasságomat és a szemeimet kivéve mást is örökölt tőlem, jellemben ugyanis inkább apjára üt, bár nem is csoda, hiszen nagyon szereti az apját. ^^” Persze ha én lennék Kai kislánya, én is nagyon szeretném ám őt, igaz, a felesége vagyok, így aztán még talán ennél is jobban szerethetem őt.
- Csak óvatosan. ^^ – segítem fel Aya-chant a földről; remélem, nem esett túl nagyot, bár úgy látszik, semmi baja.
- Gyere egy kicsit hátrébb… és látod? Itt. ^^ – világítok rá Aya-channál egy pontra a padlózaton; a padlón valóban ott egy kicsit különálló, kör alakú minta, azonban egyáltalán nem feltűnő a burkolat ezen mintázata, hiszen úgy lett kitalálva, hogy ne legyen az. Ha Aya-chan pedig végighalad ezen a mintán, az ajtó önmagától kinyílik, hiszen ott a kapcsoló az érzékelőhöz. Ha esetleg valami nem működne, beragadni úgy sem fogunk, hiszen az ajtókat kézzel is ki lehet nyitni, akárcsak egy közönséges, hétköznapi tolóajtót is.
Nem túlzom el az osztag területének a bemutatását, azonban mindent megmutatok neki, amit fontos. A kerten át jutunk el az edzőtermekhez, igaz, bemenni nem megyünk most, de biztosan sokat fog így is járni ott. Nálunk elég kemények és kötelezőek az edzések, de nem féltem Aya-chant, hiszen az Akadémián is megkövetelnek tőle ennyit, nálunk pedig csak abban különböznek az edzéseink az akadémiaiaktól, hogy kicsit magasabb szinten, főleg hakudára specializálódva tesszük ezt, valamint a Kiképzőtelepen hetente egyszer végrehajtjuk a különböző, főleg csapatmunkát igénylő feladatsorokat, melyeknek lényege többségébe véve az, hogy engem, a kapitányt, vagy a hadnagyot rejtsék el, hogy meglepetésszerűen tudjunk támadni, és hasonlók. Valamint ott tartjuk a fontosabb elirányításokat is, amolyan osztaggyűléseket, ha valami miatt szükség van rá. Ellenben lazítani is ugyanúgy tudunk, természetesen szolgálati időn kívül, emiatt is van egy külön onsenünk az edzőterem alatt, valamint a kertben is megtalálható néhány pihenő, vagy éppen meditáló tiszt.
Miután a fontos dolgokat bemutattam, a szobájához irányítom el Aya-chant, ahol az egyenruhája is várja, természetesen. Búcsúzás előtt még biztosítom róla, hogy ha unatkozna az osztagban, nyugodtan csöngessen be hozzám, hiszen a lányom vele nagyjából egykorú, és biztosan jól tudnának szórakozni, ha szeretnének. Azonban számomra még hosszú ez a nap, így sajnos ezek után magára kell hagynom őcukiságát. Remélem, sikerül beilleszkednie majd az osztagba.

Komolyan sikerült megrémülnöm Kazuho-san reakciói miatt, így aztán az a minimum, hogy odamegyek hozzá, hátha sikerül megtudnom, mi a baj. Úgy néz ki, mintha fuldokolna, talán nem kap levegőt… Remélem, nem Macskára allergiás, már így is épp elég szívfájdalom, hogy Kotomi-chan egyáltalán nem szereti a kutyákat, és hát na, rosszul érint… ^^” De Macskát legalább megtűri, igaz, egyáltalán nem értem, hogy képes nem szeretni őt. Elég csak ránézni az ábrázatára, és azonnal dögönyözhetnékem van, hiába, mindig is szerettem ezt a kutyát. Már évek óta velem van, azt hiszem, érthető, miért ragaszkodom hozzá ennyire.
Már azt fontolom a pohár vízzel a kezemben – amit meglehetősen sietve igyekszem Kazuho-san kezébe tuszkolni - , hogy kinyissam az ablakot, hátha úgy érzi, kevés a levegő idebent. Talán a legjobb lenne hívnom egy yonbantai tagot? Yuki-chan bizonyára ura lenne a helyzetnek, ő biztosan tudná, mi lenne a helyes teendő, igaz, nekem is vannak azért fogalmaim a dolgokról. Miyo-chan szerencsére ritkán beteg, egészséges gyermek, nagyon ritka az, ha lebetegedik, hála az égnek érte, igaz, mindeddig az olyan tipikus gyermekbetegségek is elkerülték őt, mint a bárányhimlő, amin viszont jobb lenne mihamarabb túlesni. Úgy tudom, idős korban már súlyosabb is lehet… Mindenesetre ez most egy másik történet, jelenleg az új tisztem egészségügyi állapota kapott prioritást. Hallhatóan megnyugszom persze egy finom, lágy sóhajt hallatva, mikor meghallom, hogy állítólag minden rendben, és biccentek egyet számára, mikor megkérdezi, tudok-e titkot tartani. Megannyi titok őrzője vagyok már egyébként is, köztük talán a sajátjaimat féltem a leginkább, de persze ez titok, különben gyanakodnának, így aztán nem tehetek említést sem erről.
Mivel úgy látom, látszólag minden rendben, visszaülök a helyemre, egyszerűen nehezen esik már felállni, s fizikumomból is veszthettem valamelyest. Igaz, hakudámban nem az erőre, hanem a pontosságra törekszem, s inkább arra specializálódtam, hogy gyors, pontos ütésekkel és rúgásokkal találjam el az ellenfelet főleg idegpontoknál, így tulajdonképpen nem lényeg, ha fizikumomból vesztek egy keveset. Kíváncsian pislogok arra, amikor a tiszt egy tollat és egy papírlapot vesz le az asztalról, nem igazán értem, miért van erre szükség, egészen addig persze, míg felém nem nyújtja azt. Arcomról nem tűnik neheztelés, még kicsit fel is kuncogok a sorokat olvasván. A szöveg megmagyarázza az előbbi viselkedést, azonban én azzal is tisztában vagyok, hogy ezek a dolgok kezelhetőek is. Nálunk persze jobb, ha hozzászokik ehhez, ugyanis nem fog tudni részt venni az onsenünkben a kikapcsolódásokon, ha folyton kijön belőle ez a tünet. Ugyanakkor arról nem tudok így látatlanban meggyőződni, miszerint ez munkájában akadályozná-e. Mindezt majd a saját szememmel kell megtapasztalnom.
- Milyen gyakran szoktál meditálni? Van valami kedvenc szabadidős elfoglaltságod? – teljesen véletlenszerűnek tarthatja a kérdésem, azonban én fontosnak vélem. Ezeket a betegségeket – hiszen lényegébe véve arról van szó – lehet kezelni, én pedig jelenleg azt tartom a legjobbnak, ha valóban foglalkozunk vele. Valamiféle trauma hatására jöhetett létre, bizonyára még gyermek vagy serdülő korában. Talán az segítene neki a leginkább, ha megpróbálna beszélni róla? Bár… ha nem képes megszólalni, lényegébe véve olyan mindegy.
- Tudod, régebben nekem is voltak hasonló problémáim. Nem dadogtam, az valami más volt. – nem fejtem ki neki részletesen, erről nem kell tudnia senkinek engem, valamint a volt kapitányomat leszámítva. Az egészet zanpakutomnak köszönhetem, az én lélekölőm ugyanis teljesen más, mint másoké. Jóval veszélyesebb. A részleteket azonban nem osztom meg Kazuho-sannal. Úgy gondolom, éppen elég annyit tudnia, hogy nekem is voltak, sőt, talán vannak is problémáim. Végtére is, én is csak ember, vagyis shinigami vagyok. - Nekem az segített, hogy annak idején a kapitányom szerzett nekem egy kutyát. Tudom, ostobaságnak hangozhat, de nekem ez kellett, valamint azóta már férjes asszony vagyok, és a családom is kitart mellettem. – fejemmel pár másodperc erejéig a sarokban pihenő kutyámra pillantok. Nem szokásom elmesélni másoknak, hogy miért van az, hogy Macska – ez a neve – miért olyan fontos számomra, most azonban készségesen osztom meg a tiszttel ezt a bizalmas információt.
- Nekünk, shinigamiknak, főleg az Onmitsukidou tagjainak rendkívül lényeges az, hogy megtartsuk belső egyensúlyunk. Ugyanakkor mi nem csak katonák vagyunk, hanem lelkek is. Vannak barátaink, családunk, magánéletünk, és az élet gyakran, vagyis a leggyakrabban nem úgy alakul, ahogyan mi azt szeretnénk. – tartok néhány másodpercnyi szünetet, s belekortyolok a teámba. – Kötelesek vagyunk hát a munkát elválasztani a magánélettől és a problémáinktól, ezt pedig a legjobban úgy tehetjük, ha megbirkózunk azokkal az akadályokkal, amiket az élet maga gördít elénk. Ez a betegséged is egy ilyen akadály, melyet le kell küzdened, ha szeretnéd elérni belső egyensúlyodat. Hisz aki zavaros belül, az zavaros kívül, valamint a harctéren is. Bízhatok Önben, ha azt kérem Öntől, hogy próbálja meg elérni saját belső nyugalmát? – finomkodó szavak, ám ha nyers stílusra fordítanám le, valami olyasmi lenne az egész, hogy keressen megoldást a problémájára. Lényegtelennek állítja ugyan, de számomra igenis, lényeges. Foglalkozom a tisztjeim hétköznapi problémáival is, hiszen ha nem teszem, a figyelmük folyton ezen problémák körül fog kallódni. Kazuho-san sem kivétel ez alól, így hát ha jól dönt, türelmi időt kap.
- Az Onmitsukidou kézjeleket gondolom, még nem ismeri. Nem helyettesíti a kommunikációt teljes egészében, azonban küldetéseken gyakran fog találkozni vele. A holnapi napon feltétlenül keresse fel Sakai Kotomi fukutaichout, aki majd megtanítja Önnek azokat. – hangnemem már tárgyilagosabb, a mosolyom azonban mindezen mondandók ellenére sem tűnik el arcomról. Úgy gondolom, egy remek programnak ígérkezik Kazuho-san számára, hogy Kotomi-chan megtanítsa neki ezeket a kézjeleket, minimális verbális kommunikációt igényel, azonban valljuk be, Kotomi-chan igencsak jól néz ki, különösen, ha felveszi azt a ruhát, amit a születésnapjára adtam. Mindezt azonban hagyom, hogy a holnapi napon majd a tiszt is megtapasztalhassa.