~ Már ideje volt! ~ - gondolom, amikor Namieval a nyomomban megérkezek a kertbe. Gyorsan felmérem a kialakult helyzetet. Az előző arrancar eltűnt, s most egy új, eddig ismeretlen képességekkel bírókerült a helyébe.
~ Mi a f****m? Hova tűnt az előző?~ - teszem fel a kérdést magamban. Pár másodperc múlva meglátom, hogy a kapitány megsérült. A vér látványa ránt vissza a valóságba.
- Kapitány! A kardja!- kiáltom, miközben Hanae felé dobom a fegyverét.
> Vigyázz, Yuusuke!<- hallatszik a fejemben Dotonryuu figyelmeztetése. Gyorsan hátra kapom a fejem, s még van időm rá, hogy katanámat előrántva védekezhessek az arrancar támadása ellen.
-Huh, ez rohadt meleg helyzet volt!-sóhajt fel a hadnagy, kicsit megkönnyebbülve.
A szélpengék elsuhannak mellettem, néhányat sikerül hárítanom, de érzem, hogy éles fájdalom hasít a karomba. A meleg vér lassan lecsordul az alkaromon és kis patakba gyűlik mellettem a padlón. Felszisszenek, amikor megérzem, hogy a fájdalom karmai belém marnak. Fogamat összeszorítva emelem tekintettem a hollowra. Véres ujjaimmal egy vonalat húzok a kard pengéjére, azután elkiáltom magam:
- Me ga sameru, Dotonryuu!
Hirtelen homokvihar vesz körbe, s miután leülepszik újra láthatóvá válok. Kezemben tartva kardomat, amely immár shikai formájában tündököl.

- Honnan veszed, hogy ez lenne a valódi alakom?- kérdi gúnyosan
-Nekem bőven elég ha nem az előző a valódi alakod...
*hol maradnak már* -néztem körbe kicsit aggódva mikor végre megpillantottam a közeledő Namiét és Yuusukét, és a kezükben tartott Yamazakurát.
-Kapitány! A kardja!-dobja ide Yuusuke a zanpakutoumat.
Amint ismét a kezembe került elszállt minden aggodalmam, és nyugalom öntötte el a lelkem. Furcsa érzés, eddig nem is tudtam hogy, vagyis inkább magától értetődő volt hogy veszélyhelyzetben Yamazakura mindig itt van hogy megvédjen.
-Hanae jól vagy? -jelenik meg mellettem Namie.
-Igen, semmi bajom. -de nem volt sok időnk beszélgetni ugyanis az arrancar megtámadta őket. Szerencsésen kivédték a támadást de hátrébb kerültek.
-Nekem bőven elég, ha egy-két shinigamival kevesebb lesz Seireiteiben.
-Sajnálom de azt hiszem a játszadozásnak itt most végeszakad.- húzom elő a kardot a hüvelyéből, amit utána csak ledobok magam mellé a földre.
*Örülök hogy újra itt vagy*
< Már aggódtam érted. Éreztem az arrancart, és a bizonytalanságod rezgéseit. >
*Már minden rendben. Készen állsz?*
< Bármikor > -hangzott a válasz
Kétkézre fogtam a kardom. Yamazakura energiája kellemesen átjárta a testem és éreztem hogy újra egész vagyok. Majd a bal kezemmel elengedtem és csak jobbkézben tartva elrugaszkodtam a földtől. A levegőben fordultam néhányat, majd shunpot használva eltűntem az arrancar látóköréből, először egy pillanatra megjelentem előtte, majd mögötte hogy összezavarjam, és utána egy jól irányzott mozdulattal kiütöttem a kezéből a karját és egy egy rúgást mértem a mellkasára, amitől kicsit hátrébbcsúszott.
-Én viszont nem hagyhatom hogy akár egy tisztemnek is bántódása essen. -mondtam miután ráléptem az elejtett kardjára. Közben kicsit aggódva pillantottam hátra a sebesült Yuusukéra.
*Remélem nincs nagy baja. Jó lesz ezt hamar befejezni, mert akármennyire is nem tűnik komolynak azért az én sebemet is el kell látni* -húztam össze magamon a néhány helyen kiszakadt kimonófelsőmet.

-Hé, Yuusuke! Minden okés?-néztem aggódva a tiszt felé. Sajnos sokáig nem állhattam egy helyben, ugyanis aza dög arrancar a kardja nélkül is sziporkáztatta harci technikáját. Gyorsan rohangászott ide-oda, kapitányomat kerülgetve. Gyors léptekkel haladtam az arrancar felé, és egy bénító varázslatot akartam alkalmazni, sajnos eredménytelenül. A nyavalyás, oly könnyedén lerázta magáról, mintha csak megpöcköltem volna.
-Te nyomorult!-kiáltok felé, s kardot rántok. A lábával könnyedén kivédte az újabb támadásom. Egyik karját meglendítve egy erős bal horoggal a földre küldött. Kicsit megzavarodva feküdtem a porban, ám gyorsan magamhoz tértem. Közben a többiek is támadást indítottak felé. Töprengeni kezdtem, s kerestem a gyenge pontját.

- Hé, Yuusuke! Minden okés?- kérdezi tőlem Namie, s látva aggódó tekintetét rögtön nyugtatgatni kezdem.
- Persze! Semmi bajom, ne aggódjatok. – szóltam, majd letéptem kimonóm elrongyolódott ujját. Miközben a véres ruhadarab a földre hull, én egy shunpoval máris az arrancar mellett termek. Újabb szélpengéket indít felém, amiket sikerül kivédenem. Eközben egy bal horoggal földre küldi a hadnagyot. Egy újabb villámtánc után már mellette jelenek meg újra.
- Jól vagy, Namie? – kérdezem, közben észreveszem, hogy az arrancar újabb szélpengéket indít felénk. Zanpakutoumat az ellenség irányába fordítom és elmormolom a védekező parancsszót. - Suna no Fusegu tate (Homok védőpajzs)!
Rögtön egy nagy homokgömb vesz körül bennünket, aminek külseje elnyeli a pengéket. Néhány másodperc múlva szétrobban a gömb, s fegyverem újra egyesül kezemben. Felállok és kardomat védekezően magam előtt tartva várom, hogy mi fog történni.

Kardja még mindig a lábam alatt pihent, én pedig aggódva pillantottam a két tisztem felé. Azonban az aljas dög ezt a néhány pillanatot is kihasználta hogy megpróbálkozzon kirántani alólam a fegyverét.
Olyannyira sikerrel járt hogy a hirtelen meglepetéstől még hátra is estem. Próbáltam minél hamarabb megint szembe kerülni vele, de ezt megakadályozta azzal hogy jól gyomorszájon taposott és megrúgott. Én oldalra dőltem és vért köptem, de a következő alantas támadása előtt védekezően magam elé emeltem a kardomat. Majd mikor újabb rúgást kísérelt meg a felém tartó lábát ellöktem a zanpakutoummal. Ettől kicsit elvesztette az egyensúlyát, amit viszont most én használtam ki arra hogy talpra ugorjak.
Mikor arra néztem láttam hogy Namie és Yuusuke épségben túlélték a támadást a homokgömbben, így most lehetőségük van megtámadni az arrancart.
*Még mindig nem teljesen tiszta a fejem. Koncentrálnom kell különben megjárom. De akkor is nagyon megrémített, mégha csak illúzió volt is. Mi lesz ha ez egyszer tényleg megtörténik? Mégis ki garantálja nekem azt hogy egész eddig nem csak parancsot teljesítve volt velem hogy kémkedjen Hueco mundonak. De ez nem lehet* -ráztam meg a fejem - *Úristen miket beszélek ezt én sem gondolhatom komolyan. Szégyenlem magam amiért ilyet mondok*
-Most már tényleg meg kell halnod. -néztem tőlem szokatlanul elég kegyetlenül az arrancarra.

Megrettenve láttam, ahogy kapitányunk a földre hull, az arrancar támadása révén. Egy pillanatig én is ledermedve figyeltem, ám ahogy Yuusuke megindult a dög felé, egyből észbe kaptam és én is indultam. Egy hatalmas ordítás közepette, katanámat előre szegezve, az arrancar felé ugrottam és sikeresen meg tudtam sebesíteni bal karját. Ahogy visszaléptem harci állásba, egyből jött az újabb csapás Yuusuke felől. Jóformán azt sem tudta a szörny, hogy most előre vagy hátra van... Csak sebeihez kapott, s közben Hanae is sikeresen kiszabadult a csapdájából. Így mindhárman egymás mellé felsorakoztunk, és vártuk az újabb leleményes támadását.
-Vajon most mire készül?-néztem kikerekedett szemekkel a már addigra örülten nevető arrancar felé.

Ahogyan a kapitány a földre hull rémülten kapom felé a fejem. Viszont látom, hogy nincs okom az aggodalomra. Hanae kivédi az arrancar támadását, majd nagyot taszít rajta, aminek következtében hátratántorodik.
~ Most!~ - gondolom, és rögtön cselekedni kezdek. Kardomat a fejem fölé emelve, egy shunpo után máris függőleges vágást mérek ellenfelemre. Nehezen bár, de sikerül kivédeni támadásomat. Amint elugrok a közeléből látom, hogy Namie is támadásba lendül. Az arrancar csak kapkodja a fejét, de még mindig meg tudja védeni magát a veszélyesebb támadásoktól.
~ A fenébe! Szerencse, hogy nem egyedül találkoztam ezzel a döggel… Egyre jobban zsibbad a karom.~ - teszem hozzá magamban, majd felsorakozok én is kapitányom mellett, s várom, mi lesz az ellenség következő lépése. Gyorsan letépek egy csíkot kimonóm felső részéből, s egy rögtönzött kötést eszkábálok a karomon tátongó, egyre csak vérző sebre.

Feszülten figyeltem az arrancar reakcióját, de kicsit meglepődtem mikor hangosan felnevetett. Majd előrántotta a zanpakutouját, és lehívta a release formáját.
- Gaoー, Draconia!-mondta, majd miután átváltozott egyből barával támadt minket.
*Ez a páncél még gondot jelenthet. Nem tudom mennyire lehet erős, de ha meggondolatlanul megtámadom megjárhatom* -gondolkoztam, miközben félreugrottam a bara elől.
-Akkor ha te is felfedted az erőd, akkor én sem maradok adósod.... -emeltem magam elé a zanpakutoumat, majd kimondtam a parancsszót.- Kakeru Yamazakura. -mondtam, majd megjelentek a szokásos cseresznyevirágszárnyak. Szintet lépett sebességemet felhasználva egy shunpoval fölé kerültem, és egy sakura no hana kazéval próbáltam letesztelni hogy mennyire vastag a páncélja. Sajnos amint gondoltam ezt egyelőre nem nagyon okozott neki gondot kivédeni.
*A fenébe* -húztam félre a szám, majd gyorsan helyet változtattam hogy egy esetleges visszatámadás elől.
-Namie, Yuusuke legyetek óvatosak! A bőre sokkal keményebb lett mint előtte volt. -jelentem meg ismét mellettük- Három különböző irányból kellene megtámadnunk. -próbáltam kitalálni valami használható tervet.

Egy percig már-már azt hittem, a csatának vége, mikor az arrancar ördögi kacajba kezdett és elordította magát
- Gaoー, Draconia!-majd átváltozott egy különös szörnnyé. Aztán egy erősebb támadást, egy barát célzott felénk, amellyel mind a hárman szétváltunk. A terve eddig sikeresnek bizonyult, de Hanae nem sokáig várt tétlenül. Yamazakurát elővéve, a parancsszót elmondva az arrancart célozta. Sajnos sikertelen volt a próbálkozás, de azt legalább megtudtuk, hogy nem lesz könnyű a likvidálása.
-Namie, Yuusuke legyetek óvatosak! A bőre sokkal keményebb lett mint előtte volt.-szólt mellénk ugorva kapitányunk, amire mindketten felfigyeltünk. ~Igaza van... most mégjobban vigyáznunk kell... Ez a dög nem fogja magát megadni olyan könnyen...-merengtem el, mire észbe kaptam Yuusuke lendült támadásba. Gyors shunpoval termett a szörny előtt és karcsapásokkal próbálta páncél erős bőrét felsérteni. E közben én az arrancar mögé kerültem, és egy erőteljes csapást mértem rá, aminek az lett a következménye, hogy az erő visszahatott rám, és a szörnytől jó messzire ellökött. Igaz bevertem a fejem, de gyorsan magamhoz tértem. Nem magamat, hanem a többieket féltettem, hisz így is voltak már sebesüléseik.
~Remélem Hanae vagy Yuusuke kitalálnak valamit, mert nekem most semmi ötletem sincs...-fogtam meg fájlóan a fejem, majd belekapaszkodtam katanámba.

Már épp azon vagyok, hogy elájulok és itt hagyom az egészet a fenébe, amikor az a mocsok arrancar újabb örült ötletet villant elő.
- Gaoー, Draconia! - ordítja el magát, majd egy sárkányszerű valamivé változik át. Hirtelen egy Barát indít el hármunk felé, aminek hatására sikeresen szétválaszt minket.
~ Nah, k*rva jó! Még a végén elő kellesz hívnom a maszkot...~ - gondolom ingerülten, miközben Hanae támadásba lendül. Shikaiját előhívva mér csapást az ellenségre, de annak meg se kottyan.
- Namie, Yuusuke legyetek óvatosak! A bőre sokkal keményebb lett, mint előtte volt. - figyelmeztet a kapitány. Egy bólintással jelzem, hogy megértettem, azután pedig egy villámtánc után máris fölötte termek, hogy egy függőleges csapással elválasszam a fejét a nyakától. Sajnos, észre kell vennem, hogy a kardom éppen csak megkarcolta az arrancar kemény páncélját.
Eközben Namie is az ellenség felé lendül. Hátulról támadja meg, de a dög visszaveri őt is. Rémülten látom, hogy a hadnagy egy erős lökésnek köszönhetően messzire repül és csúnyán beveri a fejét.
~Remélem nem esett komolyabb baja...~ - gondolom, s megkönnyebbülten látom, hogy pár másodperc múlva magához tér. ~ Nem lehet igaz, hogy egy ilyen pondróval sem bírunk el!~
Úgy döntök, hogy egy kicsivel több lélekenergiát szabadítok fel. Szemem egy pillanatra feketén megvillan, de rögtön ki is fehéredik. Nem akarom, hogy kiderüljön a vaizardságom. Legalábbis még most nem. Érzem, ahogy a reiatsu egyre növekedik a testemben és ez fel is tűnik az arrancarnak. Felordít és egy Cerot indít felénk. Dotonryuuval kettéhasítom az energia sugarat, ami mellettem elhaladva lerombolja a kertet körülvevő fal egy részét. Egy shunpo után máris mögötte termek, s megpróbálok egy Kidouval végezni vele:
- Hadou 04: Byakuray! - kiáltok fel, miközben a vakító fehér fény elhagyja az ujjamat. Ahogy eltalálja a sárkánytestű gyökeret, a robbanás ereje hátra vet és egy bokorban landolok. Füstfelhő veszi körül az arrancart, de biztos vagyok benne, hogy ennyivel nem sikerült elintézni. Kikászálódok a bokorból és megpróbálok a kapitány és a hadnagy közelébe kerülni, hisz' együtt erősebbek vagyunk, mint külön-külön.

Yuusukének sikerült elterelnie a figylemét, így vissza nem térő lehetőség adódott az arrancar megtámadására.
-Namie most! Most túlságosan leköti a figylemét Yuusuke, te kerülj az egyik oldalára én pedig a másikról támadom meg. Ha megtámadtad akkor ugorj majd el az útból nehogy az én támadásom a túloldalról téged is megsebesítsen! -adtam ki az utasítást, majd egy shunpoval eltűntem mellőle.
-Memei kamen -suttogtam közben, majd mikor előbukkantam az arrancar másik oldalán akkor már nem láthatott. Kivártam azt a pár másodpercet míg Namie támad és mikor az arrancar nekiindult volna hogy visszatámadjon, akkor eléugrottam, és beledöftem a kardomat. Feloldottam a kidout, majd kimndtam a parancsszót.
-Hagasu! -fordítottam egyet a pengén- Na ennek álljon ellen az a híres hiero....
Feszülten vártam a támadásom hatását.
*Ennek sikerülnie kell...Yamazakura pengéje egyre erősebb mióta én is fejlődök, és a sakurapengék is okozhatnak benne némi kárt. Főleg ha megsértik valamilyen belső szervét*

Kitartóan küzdünk, aminek meg lesz az eredménye. Yuusuke támadása pont annyira elég, hogy elterelje a figyelmét az arrancarnak, hogy a közelébe tudjunk férkőzni Hanaevel.
-Namie most! Most túlságosan leköti a figylemét Yuusuke, te kerülj az egyik oldalára én pedig a másikról támadom meg. Ha megtámadtad akkor ugorj majd el az útból nehogy az én támadásom a túloldalról téged is megsebesítsen! -egy bólintással lenyugtáztam a dolgot, hogy megértettem, s egy shunpoval mögötte teremtem.
-Tövisszablya! Indíts!-fogtam bele egy kisebb varázslatba, majd a földből kiemelkedő tövis megsebesítette a dögöt. Ahogy ő is támadásba lenült, egyet hátra ugorva a kapitányra bíztam a dolgot. a pengét beleszúrva, majd azt elforgatva mért támadást az arrancaron. Hatalmasat ordított, nagy fájdalmai lehettek.
-Na ennek álljon ellen az a híres hiero....-hangzott Hanae szavai.
A távolból figyelve, erősen megmarkolva kardomat vártam és készen voltam egy újabb támadásra, ha nem jönne be a kapitány támadása.

Az arrancar elkap a kimonómnál fogva, de én mégis jeges nyugalommal nézek vele szembe.
- Engedj el, akkor talán gyors halálod lesz. - mondom neki, majd mikor nem reagál egy hátra szaltóval kiszabadulok, közben pedig jól fejbe rúgom. Azután a kapitány lendül támadásba és figyelmezteti Namiet, hogy menjen távolabb. Ennek hatására én is messzebb shunpozok az arrancar-taicho kettőstől. Hanae támadásba lendül, s Zanpakutuoját beleszúrja az ellenség kemény bőrébe. Valószínűleg valamivel kombinálva volt a döfés, mert a dög eszeveszettül üvölteni kezd.
- Na ennek álljon ellen az a híres hiero.... - hallom a kapitány szavait, amiből arra következtetek, hogy talán ezzel a támadással sikerül harcképtelenné tenni. Dotonryuut védekezően magam előtt tartva megyek egyre közelebb, hátha van még valami trükk a tarsolyában.
~Ideje lenne már megdöglenie...~ - gondolom, miközben letörlöm az izzadságot homlokomról. ~ Ahhoz képest, hogy milyen kis féreg, eléggé megizzasztott minket... Nah, de majd most Hanae kapitány elintézi.

Ƹ̵̡Ӝ̵̨̄Ʒ .:. [Piknikkel egybekötött hadnagy-tiszt találkozó] .:. Ƹ̵̡Ӝ̵̨̄Ʒ

Már egy ideje kész voltam az aznapi papírmunkával, így ábrándozva támasztottam a fejem, miközben a lábaimat lóbáltam az asztal alatt. Fáradt voltam, de nem volt kedvem a szobámba menekülni, az energiát igénylő tevékenységekhez pedig túlságosan is ki voltam szívva, így ötlettelenségemen nyekeregve borultam az asztalra. Jó volt arcomat a hűs fához nyomni, még némi életerő is tért belém, aminek köszönhetően eszembe jutott a szakácskönyv, amit a napokban vettem, viszont idő hiányában eddig fel se lapoztam.
Hirtelen elöntött a boldogság, amiért hamarosan új recepteket tanulmányozhatok, lelkesedésem már odáig fajult, hogy alig vártam a pillanatot, amikor elkészíthetem az összes újonnan megismert finomságot. Lelki szemeim előtt már láttam a rengeteg csillogó tekintetek, amik varázslatos főzőtudományomat dicsérik, így erőt vettem magamon, és elvonszolódtam a szobámig.
Miután magamhoz vettem a szakácskönyvet és egy tál cseresznyét, megindultam az osztag kertje felé, ugyanis teljességgel bizonyos voltam afelől a megkérőjelezhetetlen tény felől, hogy ilyen szép napsütésben főben járó bűn volna a szobában lebzselni.
Hamarosan megérkeztem, majd miután kiszúrtam magamnak a tökéletes fát, leültem a tövébe, a cseresznyés tálból nagyot markoltam, a szakácskönyvet pedig felütöttem a desszerteknél.
Már éppen elmerültem a a görögdinnyés citromszörbet elkészítési útmutatójában, amikor egy idegen lány szólított meg. Nagyon megörültem a váratlan társaságnak, de amikor kiderült, hogy az osztagom hadnagyához van szerencsém, leolvadt a mosoly a számról. Itt vagyok már jó pár hónapja, és csak most találkozok először a saját hadnagyommal?? Hát ez valami rettentő ciki, nem is nagyon tudtam hirtelen hogy kezelni a helyzetet, ezért hosszú percekig csak némán mosolyogtam, hogy erőt gyűjtsek a bemutatkozáshoz.
- Nagyon örülök, Yasuji Chiyoko, és a tizenharmadik osztag tisztje... Hehe... - legyeztem arcomat zavartan. - Nagyon megtisztel a hadnagy.. és izé... köszönöm szépen, kedves tényleg.. nagyon... Mert ugyebár nincs fontosabb dolgom, csak olvasgatok.. Könyvecskét, szakácskönyvecskét, bizony, de ez ráér, igazán nem fontos, majd olvasok máskor, igen, tényleg, igazán köszönöm az invitálást, kedves, nagyon kedves, komolyan, én igazán.... Cseresznyét?? - nyújtottam felé a tálat zavartságomat leplezve.
Igazából valamiért kicsit jobban éreztem magam így, hogy nem egy hivatalos viziten találkoztam először a hadnagyommal, azt hiszem akkor még többet gagyogtam volna összefüggéstelenül ijedtemben. Szívesen kérdeztem volna valamit tőle, de ahogy a lehetséges kérdések cikáztak a fejemben, mindegyiket vagy túl bugyutának, vagy túl erőltetettnek éreztem, ezért inkább csak lesütött szemmel tömtem magamba a gyümölcsöt.

Miközben Namie-ék vígan csenevésznek, addig szép álmokat szövögetve az almafa tövében Nowa aludt. Néha-néha felhorkolt a fiú, mert kezdte zavarni a két nő beszélgetése, de végül is nem a kertben kéne aludni, hanem a saját szobájában. Egy nagyhorkolás után Shouryou felébredt és csak a beszélgetés egy részét hallotta:
- …el csak nyugodtan, ami tetszik!
~ Mi a franc? Hadnagy és az egyik tiszt? Legalább ők jól el vannak.
Nowa nem is nézte meg jól, hogy pontosan kik azok, csupán hangból és a felkelés utáni homályos képből jött rá. Megvakarta magát, utána leporolta magát, majd folytatni akarta az útját, de az éhség már gyötörte. Lassan felnézett a fa lomjaira, majd vissza, s kibontotta a kardhüvelyt az övről. A fatörzsre tompa ütést mért, s egy alma épp leesett a fáról. A kardot kihúzta a tokból s egy alsó suhintással ketté szelte az almát. Az alma egyik felét szájjal kapta el. A másik felét a tokkal felfele ütötte és egy reflexszúrással feltűzte a pengére az alma darabot. Átnézett a válla felett Nowa és egy kis mosolyt ejtett, majd megfordult és integetni kezdett a karddal közben az alma darab lecsúszott a kardról., de azt ár észre se vette a 4. tiszt.
- Heóó! – köszönt teli szájjal a fiú, majd kivette a szájából a megmaradt almát s elindult.

//ha netán belerondítottam akkor bocsi, már nem tudok mit csinálni egyelőre. ^^Fogjatok fel, mint egy szellemnek //

- Ki korán kel aranyat lel!- gondoltam magamban mikor pirkadatkor kimásztam az ágyamból megreggeliztem és azon töprengtem mikor fog elmúlni ez a fene fejfájás. Úgy gondoltam, hogy kimegyek az osztag kertjébe egy hatalmas sétára, hisz úgyse jártam még arra. Utána pedig betérek az edzőterembe egy kis mókára. Szobámból kilépve egy hatalmas nyújtózással köszöntöttem a napot. Fájós fejjel, kissé álmosan elindultam a hatalmas kertbe, pár percnyi séta után meg láttam egy gyönyörűen csörgedező kispatakot. A szívem majd kiugrott annyira gyönyörű volt a látvány! A kispatak mellet megpillantottam egy magányosan ácsorgó fát.
- szegénykém milyen magányos! Nah majd én felvidítom!- beszéltem meg önmagammal. A fa felé indultam, majd le is táboroztam. A fa törzsének neki dőlve elő kotortam a szütyőmből egy alaposan megrágott könyvecskét. Majd neki álltam olvasni, de nem haladtam túl sokat, mivel mindig elkalandoztam a tegnap történtekhez. Addig-addig kalandoztam elméleti síkon, amíg elszundítottam, szokásomhoz híven… pedig az edzőterembe szeretem volna menni.No de,ha majd felébredek!

- Nyitott szájjal aludni igen csak veszélyes! Derült ki az imént… - meséltem nagy hévvel.
- Még én Ayashi Ume legmélyebb és legpihentetőbb álmomat aludtam. Mivel az éjjel nem igazán sikerült kipihenem magam.
- részegen haza esni közben lefejelni egy könyves polcot nem lehetet túl kellemes!- morogta a fiú. De én nem foglalkoztam vele és tovább folytattam…
- Elszundítottam ennek a kellemes kis fa árnyékában. Ami ugye nem is lenne nagy probléma, De én nyitott szájjal alszom! Ez nem csak azért probléma mert kicsit ciki, hogy minden erre járó még a reggelimet is láthatja a gyomromba,de még Életveszélyes is!!! Történt (kb. 3 perce), hogy egy kósza levelecske lehullott a fáról… ami igazán csak érdekes nyár közepén. Összeesküdött ellenem még a természet is! Csak erre a következtetésre tudok gondolni… és én gyanútlanul szunditok, ugye nyitott szájjal. Erre ez a pimasz levél belehullik a számba! Tovább alszom, és már csak akkor eszmélek mikor a fulladás határán vagyok! Legmélyebb álmomból felébresztve meg nem éppen vagyok a legfrissebb, így hát hirtelen azt se tudtam, hogy sírjak-e vagy inkább egy megfulladjak! De a végén csak nem fulladtam meg, hanem felköhögtem… mit szólsz mind ezekhez Hibiki?
- Ume, kérlek kezeltesd magad!- morogta tovább Hibiki.
- iiigen? Nahát, milyen vagy, ha meghalok, akkor te is! Te tökfilkó! – torkoltam le a kardom lakóját.
- nem az a probléma, hogy mesélsz, hanem hogy milyen sületlenségeket – csapot a homlokára a fiú- se vége,se hossza a mondókáidnak… és még ha értelme is lenne…
- jó! Tudod mit? Inkább alszok tovább!- sértődötten dőltem hátra, és aludtam vissza pillanatok alatt. Kardomat álmom közben magamhoz öleltem, jelezve neki tudat alatt, hogy nem haragszom a mogorva viselkedésért. Hiszen pár év alatt már hozzá szoktam a mogorva és nyers nyelvezetéhez… de pont ezért szeretem őt ennyire.

Egy újabb nap kezdődött, tegnap sikeresen odaértem őrjáratra, az edzőteremben történtek után de őrjárat végére már tudtam, hogy biztosan nem jó ha kifárasztom magam, este úgy estem bele az ágyba.
Mára viszont mást terveztem. Valamit ami nem fog lefárasztani. Ahogy kiléptem a mosdóból és rápillantottam kedvenc kötetemre, mintha kacsintott volna, igen, szép idő van, és már korábban kiszemeltem a kertben egy jó padot. Elkészültem mindennel, kiléptem az ajtómon, kezemben a könyvel, a nap szikrázott a szél kellemesen simogatta bőrömet, igen.
Elindultam gyors léptekkel a kert felé, elég rossz érzés fogott el út közben; ha most előbukkan egy felettesem és elkezd parancsokat osztogatni, akkor lőttek az egész napomnak. Szerencsémre senkit nem láttam út közben. A kert most is olyan szép volt mint bármikor, és igen, a pad üres. Tökéletes! Gondoltam, és már ott is voltam a padnál, elheveredtem rajta és belekezdtem az olvasásba, nem sok időm van míg kezdődik a munka, úgyhogy minden pillanatát ki szeretném élvezni.