Holdacska és Yuke
Kapok egy becenevet egy ex-shinigamitól

Nem tudom, nem értem, összefoglalva fogalmam sincs, miért mondok el ennek a férfinak olyan dolgokat, amiket amúgy mindenki más előtt szégyellek. Vagy csak nem akarom megosztani senki mással a naplómon kívül. Borús, még tőlem is szokatlanul nyomott hangulatban meredek előre, államat felhúzott térdeimen támasztva. Nem tudom, mi van velem, mostanában nem nagyon szokásom engedni az érzelmeimnek, most mégsem vagyok képes visszafogni magam. Olyan érzés, mintha Yuke csak azzal, hogy itt van, nyomtalanul eltüntetné ezt a gátat. Csak érzem, ahogy a levegő megmozdul mellettem, s tudom, beszélgetőpartnerem kelt fel mellőlem. Az eddigi, bűzt árasztó rudacska, mely mostanra már csak csikk, pedig a szemetesben landol. Yuke egyetlen másodperc alatt teszi meg a távolságot és már újra itt is van. Ahogy hozzám ér, összerándulok, ilyen megmozdulásra számítottam tőle a legkevésbé. Ahogy kérdő tekintetemet ráemelem, megnyugtató, barátságos mosolyával találom szembe magam. Megszólalása és egyben magyarázata elgondolkodtató, hiszen tökéletesen igaza van. De hogy eldöntsem mit is szeretnék kezdeni a saját életemmel… ezzel kapcsolatban nincs még valami sok támpontom, csak elég erős akarok lenni ahhoz, hogy megölhessem Gabriel-t. Azt viszont még nem tudom, mit csináljak utána. Sokáig azon gondolkoztam, hogy megöletem magam, hiszen ezután mi célom lenne az életben? Saját magammal nem lenne merszem végezni, azonban most még azt az ötletet is elvetem, hogy egyáltalán meghaljak. Legfeljebb majd ráakaszkodom Yukére és életünk végéig nyúzni fogom. Vicces gondolat ez tőlem, főleg, hogy soha nem tenném meg. Mikor már megszólalnék, hogy válaszoljak neki, veszem észre, hogy lefekszik a szökőkút szélére, feje szinte súrolj a combomat. Egy ismeretlen okból, egyre jobban vörösödve fordulok el és kezdem nézni lábaimon pihenő kezeimet. Eléggé csodálkozom előbbi megmozdulásán, de aztán betudom annyinak, hogy elfáradt. Nem tudom, mennyi ideig is üldözték, de már akkor úgy tűnt, eléggé ki volt fulladva, mikor megérkezett ide. Ahogy belekezd következő magyarázatába, rákapom a tekintetem. Mondandója nyomán elmosolyodom. Furcsa… ő épp azt bizonygatja nekem, hogy fajtársaimnak vannak gyengéd érzelmei is, míg én próbálom ezeket minél erősebben elzárni. Mikor befejezi a beszédet, én egy pár pillanatig csak némán nézem őt. Egészen eddig sosem gondoltam volna, hogy egyszer jóban leszek egy halálistennel, még ha az el is hagyta a hazáját.
- Igazad lehet… én is sokat gondolkoztam mára rajta és arra jutottam, hogy a shinigamik igazából a lustaságukat és a tévedéseiket próbálják palástolni azzal, hogy megölnek minden arrancart. A mi fajtánk már eleve azzal az ösztönnel születik, hogy tartsa magát minél távolabb tőletek. A nézőpontok a legfontosabbak ilyen esetben. Emlékszem, nem is olyan régen mondtam egy fiatal shinigaminak, hogy az arrancarok csak azért ölnek, harcolnak, mert meg akarják tartani az életüket. Egy ideig úgy gondoltam, ez csak üres hazugság, újabb kitaláció, hogy valakit az oldalamra állítsak, de nemrég arra jutottam, hogy talán van benne igazság. – fejtem ki neki kissé hosszan véleményem, soha nem gondoltam volna, hogy ezt bárkinek is elmondom.
Fajtársaim nagy része valóban elvakultan gyűlöli a halálisteneket, de nekem különösebb bajom csak azért van velük, mert nem halnak meg könnyen. Szeretem, ha shinigamit ehetek, sokkal finomabb és erővel telibb, mint a sima lélek. Ezt azonban eszemben sincs megosztani Yukével, hiszen nem szeretném bármivel is elérni nála azt, hogy elforduljon tőlem, Leriaton kívül talán ő az egyetlen, aki képes megérteni engem. Elgondolkozásomnak az vet véget, hogy vetkőzni kezd, mire én értetlen, nagy szemekkel nézek rá. Mit akar csinálni? A következő pillanatban, ahogy izmos felsőteste kibukkan a póló mögül, behunyom a szemem és hátrálni próbálok a szökőkúttól. Mikor tisztes távolságban érzem magam a félmeztelen férfitól, megállok és pont akkor hallok egy csobbanást. Beleesett talán a szökőkútba? Nem, inkább azt tudnám elképzelni, beleugrott… Ezt megjegyzem magamban, most már biztos, hogy Yuke sem normális annyira, mint azt én először hittem. Szilárdan elhatározom, hogy még hívogató szavai ellenére sem fogok belemenni a vízbe, ilyenkor még túl hideg a fürdéshez és amúgy is, túlságosan szemérmes vagyok én az ilyesmihez.
- Nem, én neee~! – kiáltom elnyújtott hangon tiltakozásomat, de elkésem.
Érzem, ahogy két izmos karja egy pár pillanatra átölel, majd a következő másodpercben akaratomon kívül is nagyot csobbanok a dísztárgy amúgy jéghideg vizében. Vacogva nyitom ki a szemem és nézek szúrósan a már újra mellettem fürdőző Yukéra.
- Most vizes lettem, boldog vagy? Csöpögve csak nem mehetek haza! – szidom le ingerülten, majd próbálom levenni a teljesen rám ázott ruhákat, hátha meg tudnak száradni, amíg én idebent vagyok.
- Bocsánat, nem úgy gondoltam… tudod, nem vagyok hozzászokva az ilyen gyerekes játékokhoz >.< - húzom magam össze csak úgy egy szál fehérneműben egyre kisebbre.
Úgy szégyellem magam, először leszidtam, most pedig legyerekeseztem őt T-T Hogy oldjam egy kicsit a hangulatot, megpróbálom beleélni magam a helyzetbe és bocsánatkérő szemekkel lefröcskölöm egy kicsit, hogy lássa, azért élvezem és gyorsan megtanulom, mit kell csinálni.

[Megmutatjuk a világnak, hogy kell felejteni Sachi-Michi módra >.<]

Holdacska és Yuke
Kapok egy becenevet egy ex-shinigamitól

Mielőtt még reagálhatnék bármit is, Yuke lenyomja a fejem a víz alá. Hosszú, haragos buborékokat engedek a víz felszínére, miközben már tervezem, hogy fogom Istentelenül megkínozni ezt az idegesítő, ostoba shinigamit! Haragtól vörös fejjel emelem ki a fejem a vízből és bámulok teljesen nyugodt arcába. Magyaráz valamit, megint valami szentimentális baromságot biztos, de egyáltalán nem érdekel, így már a magyarázat vége felé a szavába vágok, szinte ordítva. Jó, hogy nem hallja senki, még valamelyik féreg elterjesztené itt, hogy úgy veszekszem egy shinigamival, mintha csak házastársak lennénk és az nagyon nem tenne jót a hírnevemnek
- Na idefigyelj… eddig elviseltem a szentimentális, agyalós, ostoba és élvezkedő viselkedésedet, de betelt a pohár, méghozzá véglegesen! Vá-várj… mit mondtál? Holdacska? Soha! Nem lesz becenevem és kész. Én én vagyok, Adora Luna, nem holmi Holdacska, ami szerintem csak egy ostoba házimacska neve lehetne legfeljebb Vagy éppen halnév. Úgyhogy folytasd egyedül a kis ostoba, túlságosan emberi elfoglaltságaidat, én megyek! Nem akarok boldog lenni… tudom, hogy soha nem lehetek az. És ez volt a végszó! Viszlát, ostoba shinigami! – már kászálódnék ki a vízből, mikor meglátom, hogy ő rég itt sincs.
Csodás, akkor én kinek szövegeltem itt az előbb teljesen feleslegesen?! Fú, de megbánja ezt még valaki, de nagyon-nagyon! És… egyáltalán hová lettek a ruháim? Megverem, szétszabdalom, megkínzom, véresre karmolom a hátát Yukének, mert biztos, hogy ő vitte el! Egy dühös mordulással már ki is ugrom a vízből, a cseppek csak úgy záporoznak testemről mindenfelé. A fura átjárón keresztül benyomulok a férfi után és amint odaérek, még mindig dühtől fűtve, jobb kezemet ütésre emelem és elmémre szállt vörös ködtől vakon ugrom neki.
- Meghalsz, shinigami! Add vissza a ruháimat, most azonnal! – őrült támadásom minden bizonnyal nem jár sikerrel, hiszen korábban is konstatáltam már, milyen ereje van a férfinak.
Valószínűleg ez az egész öngyilkos küldetés lett volna, ha kapcsolatunk nem lenne több egy futó találkozásnál. Hátrébb ugrom és akkor veszem csak észre a kissé arrébb lógó ruháimat. Azonnal odairamodom hozzájuk és felkapkodom őket magamra, majd mikor végzek az öltözködéssel, törökülésben letelepszem a fűre, hogy lenyugodjak egy kicsit.
Mikor úgy érzem, hogy minden haszontalan harag elpárolgott belőlem, bocsánatkérő szemeket vetek Yukéra.
- Elnézést kérek, elragadtak az érzelmek. Ritkán, de velem is megesik az ilyen. Amúgy meg… hol vagyunk? És legfőképpen miért? – már érdeklődően nézek körül a furcsa helyen.
Vagyis nem is olyan furcsa, mert nagyon hasonlít a valódi világra, de mégis tudom, hogy valahol máshol vagyunk, ami nem természetes. Elfekszem a füves földön és két kezemet a fejem alá téve bámulni kezdem a hamis Holdat, miközben várom a férfi válaszát. Olyan furcsa vibrálást érzek a helyen, tudom, hogy én nem ide tartozom és ez kicsit idegesít és óvatosságra késztet, de mivel tudom, hogy Yuke nem akar bántani, mélyen eltemetem magamban ezeket az érzéseket. A csillagok olyan gyönyörűen ragyognak, itt talán még szeppen, mint a városok szmogos, ködös bűzében. Rózsaillat csiklandozza meg az orromat, de nem tudom, hogy ezt most a férfi érte-e el valahogy vagy csak egy régi emlék miatt jutott eszembe pont az a virág. Vajon mit csinálnék utána, ha megöltem Gabrielt? Egészen eddig úgy éltem, hogy igyekeztem minél erősebb lenni, túlszárnyalni őt, hogy egyszer végre húsába márthassam a pengét, fürödhessek a vérében, de azon nem gondolkoztam, mi lesz utána? Hiszen ez az egyetlen életcélom, csak ezért maradtam életben és küzdöttem éveken át. Gondolataimba merülve alig hallom, hogy mond-e egyáltalán valamit vagy csak áll továbbra is némán az, aki elvezetett ide.
- Szerinted mit csináljak, ha elértem a célom? Vagy felejtsem el Gabrielt? Mit tegyek? – vonom kérdőre inkább az eget, mint Yukét, de a kérdések neki is szóltak, hátha ő tud rájuk válaszolni, ha nekem már nem sikerült.

Gyönyörű, napsütéses reggelre ébredtem, legalábbis ez a kép fogad, miután kilépek a raktár ajtaján, mivel ugye a szobámban nincs ablak, csak egy függöny, aminek funkciója kimerül abban, hogy eltakarja a méretes lyukat a mögötte lévő falon. Egy vandál bandával együtt élni nem épp egy életbiztosítás, s ez nem csak személyemre, hanem minden ingóságomra is igaz. Mindenesetre a mai napot a relaxációnak szentelem, megpróbálom készleteimet a lehető legjobban feltölteni, hiszen már küszöbön áll a nagy összecsapás. Láthatatlanul építik a pilléreket, amelyek segítségével eltranszportálják majd a várost Soul Societybe, ekképp védve meg annak lakóit, valamint ily’ módon akadályozva meg Aizen azon törekvésében, mely szerint elkészíti az Ouken, azaz a Király Kulcsát. Fogalmam sincs, hogy milyen idióta ideától vezérelve akar baszakodni a nagyfőnökkel, de hát ez az Ő dolga. Az enyém pedig az, hogy a rendelkezésemre álló összes eszközt bevetve megkíséreljem megakadályozni elképzelésének megvalósítását. A Mennyei menedékben megejtett kis kaland nem igazán szolgálta az egészségemet, ennélfogva ma duplán nem fogok semmit sem csinálni. Elhatározásommal ellentétben öltözékemet igencsak elegánsra vettem, legalábbis a méregdrága ing-nadrág kombó nem nevezhető éppen köznapi öltözetnek. Szerencsés módon egy nagyobb összeg állt a házhoz a közelmúltban, így egy kis luxust megengedhetek magamnak. Fehér nyakkendőmön végigsimítva némileg tanácstalanul nézelődök körbe a kihalt utcán, azután találomra elindulok az egyik irányba. Nincs kifejezett tervem a délelőtt elcsapására, ezért azt fogom tenni, amihez éppen kedvem van. A szokásoshoz híven első utam Karakura egyetlen teaházába vezet, ahol elfogyasztva a szokásosat elmélkedem az élet rövidségén és mulandóságán.
Az óra hamar delet üt, gyomrom halk morgolódása pedig jelzi, miszerint ideje lenne harapni valamit. Nem tudván ellenállni a szükségnek fizetem ki teáimat, majd hosszúra nyújtott, magabiztos léptekkel veszem fel ismét az út fonalát. Semmi kedvem emberek között lenni, hallgatni az értelmetlen és felesleges csacsogást az élet „nagy” dolgairól, miközben jómagam olyan titkok tudója vagyok, amitől mindegyikük füle kettéállna. Ezen gondolatmenet alapján térek be a Flamolandbe, ahol egy extranagy menüt rendelek elvitelre. Be kell valljam, egész kellemesnek nevezhető eddigi programom, már csak egy jó kis szieszta kéne ebéd után. A park eléggé kihalt helynek számít, főleg a napnak ezen szakában, szóval úgy döntök, itt fogom elkölteni elemózsiámat. Nemtörődöm módon lóbálva a papírzacskót szemelek ki magamnak egy távolabbi padot, amire leülve nyugodtan étkezhetek majd. Nagy nyújtózással kezdem meg az előkészületeket, ezt követően mohón tépem szét a zacskó száját, ám legnagyobb meglepetésemre nem találok benne az ég egy adta világon semmit! Az nem lehet, hogy átvertek, hiszen alig néhány perccel ezelőttig még éreztem is a csomag súlyát! Intelligencia szintem nem hiába átlagon felüli, ennek hála a pillanat tört része alatt eszmélek rá, sikeresen elhullajtottam a becsomagolt finomságokat. Rezignált sóhaj kíséretében csóválom meg a fejem, majd gyorsan álló helyzetbe tornázom magam, amit követően Juliskához és Jancsihoz hasonlóan felszedem az általam elhagyott darabkákat. Nagy buzgóságom közepette a külvilágot teljes egészében kizárom, ekképp eshet meg az a hihetetlennek tűnő momentum, amikor egy összecsapás kellős közepén találom szerény személyem. Kissé bambán kémlelek körbe, azután jó szívemre hallgatva segítséget nyújtok az embernek.
- Te ráléptél az egyik burgeremre… - címzem szavaimat a csápos rettenetnek, mialatt rámutattok az előbb is említett tárgyra. – Máskor figyelj oda jobban! Ó, várjunk csak, mit is beszélek… Számodra nem lesz következő alkalom. :/
Egyszerű, gyenge lidérc, szinte arra sem méltó, hogy lélekenergiát pazaroljak rá. Kénytelen-kelletlen mégis megteszem, mivel semmi kedvem nincs most a kézi tusához, ráadásul bal kezem tele van, ennélfogva rendesen nem is tudnék hakudázni. Jobbomat lomhán felemelve koncentrálok reiatsut mutatóujjam végébe, ezután a közben támadásba lendülő hollow homlokára célzok. A fehér villám fényes villanásként csapódik ki az előbb is említett testrészemből, akkora energiával, ami akár egy gyengébb arrancart is képes lenne darabjaira tépni. Szerencsétlen entitás még egy utolsó elnyújtott ordítással adja a világ tudtára fájdalmát, ezt követően csendesen szellemi részecskék egész armadájára oszlik, eltűnve ezen dimenzióból. Talán sokkal jobb dolga lett volna következő életében, ha lélekölőm segítségével pusztítom el, ám lusta is voltam előhúzni azt, illetve így százszor könnyebb volt megoldani a helyzetet. Nem érzek elégedettséget tettemmel kapcsolatban, számomra ez semmi sem volt. Futó pillantást vetek a vérző vállú srácra, majd zsebembe túrva egy cigarettát halászok elő. A teljesen fekete szálat számba illesztem és meggyújtom azt. Tökéletes nyugalommal telepszek le a legközelebbi padra, mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna. Sajtburgereimet magam mellé halmazom, s ezek közül egyet kiválasztva megkezdem ebédem. A szőkének viszont érdemes lenne orvoshoz menni, mielőtt még megmurdel itt Nekem.

Mielőtt még öklömön fellángolhatna a démonmágia segítségével életre hívott tűz, a szőke a semmiből egy gyújtót varázsol elő, azután sérülésével mit sem törődve siet segítségemre dohányzási akciómban. Jobb szemöldököm némileg megemelkedik a jelenet láttán, azonban ennél több reakciót nem csikar ki belőlem a dolog. Felváltva pöfékelve és harapva a szendvicsbe mutatom be az egészséges életmód tökéletes ellentétét, amivel az ember rögtön el tud intézni magának egy kétoldali szívinfarktust, meg érelmeszesedést, illetve ezekhez hasonlatos félelmetes nevű kórságokat. Ugyan jól láthatóan érdektelenséget mutatok a sráccal kapcsolatban, ám ettől függetlenül érzékeim kiélesednek, ekképp próbálom feltérképezni kivel is állok szemben. A kapott sebek méretéből adódóan már régen a porban kellene fetrengnie, nem pedig itt ugrándozva tüzet adni Nekem. Habár lélekenergiája elhanyagolhatónak mondható, mégis kiemeli Őt a normál emberek köréből. Bizonyára az előbbi összecsapást képes lett volna túlélni nélkülem is, de akkor feltehetőleg még a mostaninál is rosszabb állapotban lenne. Legnagyobb hiányosságomként könyvelhető el a tény, mely szerint semmilyen gyógyító technikát nem ismerek, lévén mindig is az első sorban harcoltam, nem pedig a harcképtelenné válókat pátyolgattam. Ennek hála nem áll módomban segíteni szerencsétlenen, bármennyire is jó szolgálatot tett öngyújtójával. Eléggé ostobán viselkedik, inkább a kórházba kellene rohannia, nem mellém telepedni, majd teljesen egyértelmű kérdések egész hadát a nyakamba zúdítani. Csalódott sóhaj szakad fel a mellkasomból, ennyit arról, hogy ezen a helyen magányomba mélyedve képes lehetek elkölteni ebédemet. Egy grimasz kíséretében dobom ki a közeli kukába sajtburgerem negyedét, mit sem törődve a pazarlás tényével.
- Gondolom, nemigen van választásom, ugye? – nézek oldalra, tökéletesen figyelmen kívül hagyva bemutatkozását. – Van egy olyan érzésem, hogy addig loholnál utánam, amíg meg nem tudod, ami érdekel vagy amíg össze nem esel a vérveszteségtől… Menjünk ennek elébe, más sem hiányzik, mint egy félhulla a nyomomba. A lényt, melyet az előbb elpusztítottam lidércnek hívják és az éhség hajszolta át ebbe a dimenzióba. A hollowok az emberi lelkekből táplálkoznak, felfalva azokat tesznek szert még nagyobb erőre. Az általad feketeruhásként aposztrofált harcosokat shinigaminak nevezzük, egy katonai szervezet tagjai, aminek feladata megvédeni az Emberek Világát minden ártó akarattól. Egy ősidők óta fennálló ellentét, az folyik itt!
Kissé ismerős a szituáció, hiszen jó pár hónappal ezelőtt egy másik espert avattam be olyan dolgokba, amiről átlagos társaiknak fogalmuk sem lehet. Hitomi-chan persze tökéletesen más helyzet volt, némi alapképzettséggel rendelkezett a Soul Societyvel kapcsolatban, ámbátor ezen irányú tudását halálistenek megölésére használta fel. Hatalmasat fordult azóta az élet kereke, megtalálta a nővérét, egy szinte csak az előbb említett fajból álló csoportosulás tagja lett, s megtudta az igazságot is szülei halálával kapcsolatban. Ereje szemet gyönyörködtető fejlődésen ment keresztül, azt kell mondjam, igazán büszke lehetek tanítványomra, még ha csak közvetve is segédkezhettem képességeinek kifejlesztésében. Hátradőlök, eközben jobb karomat kinyújtom és a pad háttámlájának tetejére rakom. Számban a bagó lassan füstölög, miközben szinte teljesen lehunyt szemhéjakkal élvezem az arcomat simogató napsugarak érintését. Meglehetősen szokatlan időjárás ez az évnek ezen szakaszában, ezért jobb kihasználni, amíg lehetőség van rá. A viharfelhők már gyülekezésnek indultak, s ha még most tiszta is az ég, hamarosan minden felfordul majd. Sziesztámat újabb kérdés zavarja meg, ami önkéntelenül is vigyorgásra késztet. Mind a mai napig csodálattal adózom a humán fajnak, nagy tehetség kell hozzá, hogy ennyire vakon a világ történéseire éljenek gondtalanul. Untathatnám igencsak hosszúra nyúlt élettörténetemmel, ám nem sok kedvem van hozzá, ráadásul a felét sem lenne képes feldolgozni. Helyzetem nem éppen egyedüli, viszont a többi vaizardtól eltérően szerény személyem néhanapján elvégzi a régi feladatokat, ha perpillanat olyanja van. A megszokás nagy úr, illetve inkább küldöm át szakadt plusoknak Rukongaiba őket, minthogy valami agyatlan szörny gyomrát töltsék meg. Jó fej vagyok, ehhez kétség sem fér. Ideje lenne már, miszerint valami jótékonysági szervezetet nevezzenek el Rólam.
- Magasabb a reiatsud az átlagnál, ezért vagy képes érzékelni a körülötted lévő szellemeket. –adom tudtára a nagy talányt megoldását, ami ezidáig biztos megkeserítette mindennapjait. – Nem tartozom a Gotei 13-hoz, minden tekintetben önálló vagyok. Réges régen tagja voltam, ám annak már megvan néhány éve.
Mindennek megvan a maga oka, a Sors útjai kifürkészhetetlenek, ezt Én tudom a legjobban. Egyszer még irányítani is tudtam volna, viszont inkább lemondtam arról a hatalomról, mielőtt még megfertőzhette volna az elmém, s az örök sötétségbe taszított volna. Ismerem önmagam, könnyedén megrészegülnék az uralkodástól, zsarnok válna belőlem nagyon hamar. Elég egy Aizent elpusztítani, nem kell utána rögtön még egy megalomániás őrült. Másrészt a hátrazselézett haj sem passzol az imidzsembe. :/

Való igaz, tényleg könnyedén eltűnhettem volna másodperceken belül a helyszínről, azonban miért tettem volna ezt? Meghatározott céllal érkeztem, amitől semmiféle csatározás nem tud eltántorítani. Lényegesen megszaporodtak az utóbbi időben a hollow-támadások, viszont ezen nincs miért csodálkozni, mindenki készül a nagy háborúra a maga módján. Talán félelmet vagy haragot kellene éreznem, amikor a vaizardságomat okozó ex-kapitányra gondolok, ám ehelyett csupán jeges céltudatosság buzog bennem. Semmiben nem lesz másabb a Karakuráért folytatott harc, mint bármelyik eddigi küldetésem. Se csapdák, se találós kérdések, csupán egy egyszerű, de annál nehezebben megvalósítható feladat. Likvidálni az ellenség főparancsnokát még emberi mértékkel mérve sem túlzottan egyszerű attrakció, esetünkben eme kihívás hatványozottan tendál a lehetetlen felé. Jól gondolja a fiú, igazi képességeim messze túlszárnyalják egy Byakurai megidézésének szintjét, akár saját kidoukat is fejleszthetnék magamnak, hogyha lenni efféle ambícióm. Hm, ámbátor néhány új skillnek minden bizonnyal hasznát venném, ezért ez az idea elraktározásra kerül agyam egyik rejtett tekervényében. Kételkedő pillantással illetem, amikor a kapott adomány rendeltetéséről beszél, valószínűleg letörne a lelkesedére, ha elmondanám, hogy kétségtelenül nagyobb szellemi erővel rendelkező egyén közelében volt vagy fejlődése során emberi természetének egy újabb aspektusa nyílt meg, ami miatt különös, szinte varázslatnak tűnő cselekedeteket tud végrehajtani. Semmi köze nincs ehhez a rendeltetésnek, feltehetőleg az is saját döntés volt, miszerint Ő a mai napon leáll egy lidérccel birkózni. Nos, ezt a gondolatmenetet inkább megtartom magamnak, legyen csak hős, rövid életének muszáj értelmet adnia.
- Ha így érzed, talán így is van… - szólalok meg, miközben kissé oldalra döntöm a fejem, s az időközben leégett cigarettát is kiveszem a pofázmányomból. – Ettől függetlenül adok egy jó tanácsot. Amint ennél nagyobb döggel vagy emberszerű, de maszkot viselő entitással találkoznál, fuss, ahogy csak a lábad bírja! Azokhoz képest az előbb kiiktatott hollow ereje semmi, tízszer vagy akár százszor hatalmasabbakat is lehet találni, ezt pedig nem csak a méretükre értem. Szerencsére az úgynevezett jó oldal sem szűkölködik remek harcosok terén, a kapitányokat kevés dolog lenne képes megállítani. Habár… Ők is legyőzhetőek…
Nálam ezt kevesen tudják jobban, s akik ezen limitált számú csoportba tartoznak, azok a szőkéhez hasonlatos gyengécske lelkeket akár reiatsujuk nyomásával is képesek lennének elpusztítani. Hümmögve az általam felvázolt igazságon nyúlok egy másik sajtburgerért, mivel be kell lássam, hiába zavartak meg, ettől függetlenül gyomrom tartalma semmivel sem nőtt meg, ezért ideje félretenni a duzzogást és végre zabálni. Ismervén a Flamohoz hasonlatos gyorséttermek kínálatát, igencsak feltankoltam az általuk elkészített szendvicsekből. Egy tucatnyi úgy elegendőnek könyveltem el és abban az esetben, ha mégse lennék képes eltűntetni az egészet, amit amúgy kétlek, akkor a raktárlakó népség szíves-örömest segédkezne. Ingyenélő banda… Persze jómagam sem különbözöm tőlük, ám ezt az információt inkább eltusolom, ily’ módon nyugtatgatva lelkemet, miszerint fontos és építő tagja vagyok a közösségnek. Lévén az illem sose volt erősségem, ennek köszönhetően kényszerű beszélgetőpartneremnek simán hagyom, hogy végignézze jóízű falatozásomat, megkínálni biztos nem fogom! Ettől függetlenül, amennyiben szeretne egyet magának is, némi morgolódás után lepasszolom Neki, ám ellenkező esetben se vág szíven az eset, legalább több marad Nekem! Ezen idő alatt a srácban valószínűsíthetőleg túlterhelődött a rendszer, mivel eléggé össze-vissza kezd hablatyolni, az előbb megtudott információkat ismételgetve. Bizonyára rémítő lehet ez az egész számára, még úgy is, hogy valamennyi tudásnak már birtokában volt kezdetben. Az átlagpolgár a korábban elmesélt történetet hallva csupán jóízűt nevetne, azután rögtön hívná is az elmegyógyintézetet, amíg az igazat tovább próbálnám sulykolni belé. A középkorban sokkalta jobban tisztelték a spirituális világot, mostanában a sok high-tech kütyüjük miatt azt képzelik, Ők a világ urai. Pedig durván pofára esnének látva a valóságot.
- Jól van, nyugodj már le, még a végén valami epilepsziás rohamot kapsz… - zárom rövidre a helyzetet egy tasli kíséretében. – Megfelelően következtettél, tényleg nem Te vagy az egyetlen, aki más, különleges. Karakurában működik egy szervezet, a neve Raion és a hozzád hasonlókat gyűjti össze. Pontosan nem tudom megmondani hol is található a székhelye, hiszen nem vagyok a tagja, viszont némi kérdezősködést követően megtalálhatod majd. A Goteijuusantai pedig a már korábban is említett katonai csoportosulás neve, amiben a halálistenek szolgálnak.
Reményeim szerint Hitomi büszke lesz Rám, amikor majd elmesélem Neki, hogy egy eltévedt esper az Én hathatós közbenjárásomnak köszönhetően jutott el ahhoz az oroszlános cucchoz, amibe a genetikus is tartozik. Érdekes módon még egyszer sem néztem körül azon a környéken, holott simán be tudnám kamuzni a képességet. No, majd egyszer, ha épp nem lesz semmi programom.

Shin, ha jól emlékszem így hívják a srácot, hamar levágja mi is a helyzet, habár az érdem minden kétséget kizáróan engem illet, elég jól tudok magyarázni, szó se róla. Amíg gondolataiba mélyedve mered előre, jómagam kihasználom a beállt hatásszünetet és tovább folytatom a kajálást. Öltözékemhez egyáltalán nem illik ez a gyorséttermi koszt, ráadásul bizonyosan elég nehéz lenne kimosni, ha véletlenül összemaszatolnám. Alighogy felsejlik elmémben a gondolat, egy galád cseppnyi ketchup máris útnak indul a makulátlanul fehér nyakkendőm irányába. Szemeimben rémült szikre csillan, Chiyo-chan minden kétséget kizáróan végezne Velem, ha megint leenném magam. Az utolsó pillanatban mozdulok félre, ennek köszönhetően a szósz a nadrágomon köt ki. Halk káromkodás közepette kezdek el a szakadt zacskóban szalvéta után kutatni, holott minden alkalommal ez történik Velem, már igazán felkészülhettem volna erre az eshetőségre. Valamilyen furcsa okból kifolyólag felnőtt ember létemre szerencsétlenségi faktorom elképzelhetetlenül magas. Néha igazán elgondolkodom rajta, miszerint ha a mindennapokban ilyen mamlasz vagyok, akkor milyen módon voltam képes végrehajtani azokat a gyilkos küldetéseket… Érthetetlen. Továbbra is morgolódva próbálom letisztogatni ruházatom, mialatt egy újabb kérdés hangzik el. A semleges talán túlzottan erős kifejezés, mivel lényegében a Gotei 13-nak segédkezem még így is, azonban önös céljaim eltérnek attól, amit az általánosságban véve jónak nevezünk. Várok a válasszal, ez nem olyan dolog, amit csak úgy oda lehetne vetni, mert nincs jelentősége. Úgy teszek, mintha a fekete szöveten található folt teljesen lefoglalná a figyelmem, pedig valójában már nem is látszik. Régen töprengtem már hovatartozásomon, éppen ideje volt.
- Igen, akár fogalmazhatunk így is. - adok igazat a szőkének egy grimasz kíséretében. – Az igazságérzet fontos, ám relatív dolog, ezért ne becsüld alá a jelentőségét. Lényegében Téged is ez hajt, amikor azt mondod, nem engedheted, hogy a városodra törjenek. A cél határozza meg a létet, céltalanul élni értelmetlen és felesleges. Te már eldöntötted, megvéded Karakurát és feltehetőleg az itt élő szeretteidet akár az életed árán is... Viszont tévedhetek is ezzel kapcsolatban, s egyszerűen csak idióta vagy, amiért eleven rémségeknek veted magad. Lényegében érdektelen mit miért teszel, ha szándékodnak van értelme.
További sorsa vagy önmaga által kikövezett életpályája nem izgat túlságosan, hamarosan eltűnök ebből a metropoliszból és valószínűleg soha többet nem találkozunk. Legfeljebb majd csak akkor, ha egy ehhez hasonló akciója során véletlen kileheli a lelkét, s egy hozzám hasonló jótét szellem kisegíti, mielőtt még lidérctáp válna belőle. Kissé vontatottan emelem tekintetem irányába, úgy tűnik, még sincs olyan tropán, ha képes volt felállni erről a padról. Arcán valamilyen végtelenül átszellemült kifejezést vélek felfedezni, bizonyára most jött rá az élet értelmére, amit jómagam persze már évekkel ezelőtt megfejtettem. 42. Se több, se kevesebb, pont ennyi és kész. Mélabúsan sóhajtok fel két falat között, igencsak hiányzik már a feleségem, idejét sem tudom mikor láttam utoljára úgy rendesen. Mindkettőnknek megvan a maga fontos teendője, Ő kapitány, vigyáznia kell az osztagára és a Seireiteire, míg Nekem az itteni félőrülteket kell kergetnem. Mit ne mondjak, lenne néhány kellemesebb ötletem az idő eltöltésére, de a kötelesség természetesen mindenekfelett áll. Ez az egyik előnye annak, hogy már nem vagyok shinigami. Azt teszek, amit és amikor akarok, senki sem korlátozhat szabadságomban. Ez így ebben a formában mégiscsak mesterkélt illúzió, mit sem ér, ha nincs kivel megosztani. Melankolikus hangulatom vonásaimra is kiül, egy külső szemlélő tévesen azt a következtetést lenne képes levonni, mely szerint hatalmas világfájdalmamban éppen a halálba készülöm enni magam. Természetesen ez nonszensz, nem szokásom az ehhez hasonló tevékenységek űzése, eddigi pályafutásom során csak egyszer-kétszer fogalmazódott meg bennem ilyesfajta gondolat, viszont azok nagyon a mélyponton jöttek elő. Az árulás utáni első nap vagy amikor régi életem utolsó csillaga is eloszlani látszott. Azok durva idők voltak. Még a rágásban is megállok, csupán a másik férfi hangja indítja be ismét lefagyott fogaskerekeimet.
- Nem is tudod mennyire kényes ez a mostani szituáció. – zendül hangom rekedten. – Az általad említett lehetőség a küszöbön áll, már csak az a kérdés, mikor fognak lerohanni Minket. Stratégiailag Soul Society sokkalta fontosabb az Emberek Világánál, hiszen ha elpusztítják a halálisteneket, vajon ki lesz képes dacolni a hollowok seregeivel? Azonban nem kell aggódnod, vannak még páran, akik hozzám hasonlóan kiállnak majd ezért a dimenzióért is. S ne feledd… Hősnek nem születni kell, hanem azzá válni!
Az nem elég, ha csak gondolja magáról. A tettek beszélnek, minden más csak másodlagos tényező ebben az esetben. Az önzetlenség ideje leáldozóban van, nagyon kevesen csinálnak itt már bármit is anélkül, hogy abból ők ne profitáljanak. Nem tagadom, Én is ilyen vagyok és eszemben sincs az ellenkezőjével áltatni magam.

Érdekes módon az évek múlása szinte mindent megváltoztat, azonban vannak olyan dolgok, amelyek állandóak maradnak. Emberek jönnek és mennek, kormányok, birodalmak váltják egymást, ám a bátorság mindig jelen van a világban. Talán a tudat, miszerint a halandó lét csak egy múlandó állapot, olyasfajta cselekedetek megtételére sarkall, amiket több évszázadnyi életet követően, s reálisan átgondolva már nem tennénk meg. Félreértés ne essék, nem egy állásponttal ellentétben nem vagyok gyáva, néha-néha gondolkodás nélkül vetem bele magam a legveszélyesebb helyzetekbe is, viszont mostanra már kialudt bennem az a tűz, ami egykoron előre hajtott. Elgondolkodva burkolom tovább a burgert, miközben tekintetem megállapodik a fiún. Régi önmagamat vélem felfedezni benne, még azokból az időkből, amikor kezdő shinigamiként a lehető legjobban akartam szolgálni a várost, mely új életet adott. Feltehetőleg naiv módon álltam hozzá a dolgokhoz, úgy gondoltam a jók nem lehetnek tisztességtelenek, hisz’ a becsület többet ér bárminél. Tévedtem, a Seireitei is ugyanolyan mocskos és korrupt, mint az Emberek Világa, mondjon neve akármit is. Kérése meglep, viselkedési formám a mai napon minden, csak nem megkedvelendő, de ettől függetlenül Ő mégis arra kér, hogy tanítsam. Bizonyára rendelkezik ugyanazzal a potenciállal, amit egykor Hitomiban láttam, ellenben az egy teljesen más helyzet volt. Céljaim elérésének érdekében tökéletesen tisztában kellett lennem új otthonom minden bohózatával és mozzanatával, máskülönben a Dárda utáni kutatás igencsak nehézkes lett volna. Azóta persze változtak a dolgok, jelenleg inkább gondolok a lányra megbízható szövetségesként, semmint felhasználásra váró eszközként. Soul Society elhagyása némileg kivetkőztetett egykori önmagamból, azonban reményeim szerint már kezdek ismét visszatérni a normál kerékvágásba.
- Sierashi Yuusuke, Hachibantai Ex-Taichou… - mutatkozom be kelletlenül, miközben fejben már meghánytam-vetettem a lehetőségek tárházát. – Némi alaptudást tudok kölcsönözni számodra, viszont a valós fejlődést magadnak kell elérned. Megmutatom az utat, amin haladnod kell, de nem leszek melletted. Rengeteg ehhez hasonló összecsapáson fogsz még átesni, mivel az éles bevetésnél nincs jobb tanítómester. Az elhatározással jól láthatóan nem lesznek gondok, ám jegyezd meg, ez nem játék. Ha hibázol, meghalsz.
Első lecke és feltehetőleg az egyetlen is, ami igazán számít. Oktathatom hakudára és zanjutsura, viszont ha nem gyakorol, s nem használja különleges képességét oly’ könnyedén, ahogy levegőt vesz, akkor nincs miről beszélni. Valós terveim messze túlmutatnak a helyi hős kitanításán, nem vagyok Én Szecska mester, feltételezem ez egyértelmű. Mindenesetre a lehető legtöbb kapcsolatot kell kiépíteni, hiszen kitudja mikor hozza úgy a Sors, hogy véletlenül pont Shin segítségére lesz szükségem. Önkénytelenül is megmosolygom az elképzelést, minden kétséget kizáróan egy kezemen meg tudnám számolni azokat a személyeket, akiknek egyáltalán esélye lenne Velem szemben. Megjegyzését nem tudom mire alapozza, bizonyára annyira bizalomgerjesztő képem van, aminek birtokában szinte fizikai képtelenség, miszerint ne tudjak társakat gyűjteni magam mellé. Ezt inkább nem kommentálom külön, így is a szükségesnél többen tudnak már a Daitenshiről, nem lenne szerencsés egy túlpörgött gyermek tudtára adni olyan információkat, amik még veszélyt hozhatnának a nyakába. Természetesen csak szerény személyem értékrendje szerint tekinthető kölyöknek, bár húsznál biztosan nem több, egyszóval még a fajtája között is ifjoncnak mondható. Azt a következtetést hamar sikerül levonnom, mely szerint szerető családban és jó környéken nőhetett fel, lévén ezek szerepelnek védelmi listáján első helyen. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag még sosem hozott össze a balsors olyan tanítványjelöltekkel, akiknek ne lett volna egy durva törés a múltjukban. Ez az újdonság erejével hat Rám, mint ahogy az a tény is, miszerint az egyik szendvicsbe duplasajt került, ami minden kétséget kizáróan a jó szerencse jele. Ezen derülve hallgatom tovább monológját, ami rögtön visszaránt a kegyetlen valóságba.
- A múlton való kesergés semmit sem ér, ezt tapasztalatból mondom. – szólalok meg ismét, miután felálltam és rágyújtottam egy újabb cigarettára. – Ha nem kérdeztél volna meg, akkor is minden erődet beleadva harcolnod kellene és akár el is buknod, amennyiben ezzel megvédheted, amit szeretsz. Részemről egyik dimenzió sem áll közelebb a szívemhez a másiknál, mindkettőben találhatóak olyan egyének, akikért bármit feláldoznék. Ettől eltekintve a katonai szempontok adottak, ha tetszik, ha nem.
Sajnálatos módon ez így van. Valószínűleg az emberek észre sem vennék mi történik körülöttük, egy láthatatlan ellenséggel szemben felvenni a harcot majdhogynem lehetetlen, főleg, hogyha nincsenek is olyan fegyvereik, amikkel ez kivitelezhető lehetne. Egy frontális csapás a shinigamik létezése nélkül mindenképpen végzetes lenne. Minden egyes lelket felfalnának a lidércet, majd jó szokásukhoz híven egymás életére történek. Valójában csak várni kéne, sok civilizációhoz hasonlóan biztos elpusztítanák önmagukat. Vagy nem, de ezt sosem fogjuk megtudni, legalábbis nagyon remélem, hogy nem.

Épelméjű ember valóban nem akarhat ok nélkül véget vetni amúgy is rövidke életének, Shin ezen meglátásával egyet kell értenem. Természetesen az relatív, hogy ki is a normális igazából, viszont ezt nem az Én tisztem eltölteni. Amennyiben ténylegesen városának hőse akar lenni, hát rajta, minden csak azon múlik, milyen eszközöket hajlandó megmozgatni célja elérésének érdekében. Végülis igencsak jó szolgálatot tehet majd a későbbiekben, kitanítását követően, hiszen talán néhány kóbor hollow pont az átteleportált Karakura közelébe keveredik, akkor pedig valakinek mindenképp meg kell védenie az ott lévőket. Gesztusát hallva egy laza intéssel reagálok, jelenleg nem tudom megmondani, miszerint mennyire örömteli Nekem ez az új ismeretség. Remélem azért azzal tisztában van, hogyha nem az elvártaknak megfelelően fog majd fejlődni, akkor a szélnél is gyorsabban hagyom hátra, nincs annyi szabadidőm, sem kedvem, aminek hála egy reménytelen eset pátyolgatásával töltsem az időt. Hozzáállása, s a nagyobb erő kutatása azért valamilyen szinten tiszteletre méltó, habár általában ez jelenti a legtöbb baj forrását is. Halkan hümmögve fojtom magamba az információt, mely szerint feltehetőleg több hátránya, semmint haszna származik majd a megnövekedett reiatsuból. Eddig is a nyakára járhattak a lidércek, ám ezen zavaró körülmény csak tovább fog súlyosbodni fejlődésével arányos mértékben. Ellenben akkora már a gyenge, semmit sem érő Hueco Mundo-i férgek nem lesznek képesek felvenni Vele a versenyt. Nem tudhatom, milyen módon fog alakulni képzése, mint ahogy saját jövőm képe is rejtve van előttem. Az igazat megvallva mindig is örömömet leltem a tanításban, átadni a tudást olyasvalami, amire csak a legnagyobbak hívatottak. Valamint néha még a mester is tanulhat a tanítványától, ami szintén nem elhanyagolható lehetőség.
- Úgy legyen, ne kelljen a szeretteidnek csalódniuk benned. – értek egyet egy lomha bólintást követően. – Menj csak, gyors és szomorú véget érne ismeretségünk, amennyiben a következő utcasarkon feldobnád a pacskert. Keresned felesleges, úgyis csak akkor találhatsz meg, ha jómagam is így döntök. Várj türelmesen, rövidesen kezdetét veszi edzésed, amely nem lesz egy sétagalopp, ezt garantálhatom. Regenerálódj és pihend ki magad, száz százalékos fittséget várok el. Nos, akkor hamarosan… Sayonara, Toyone Shin!
Utolsó szavaimat már csak az üres levegőnek szúrhatom oda, micsoda fejvesztett sietség van itt, borzalom! Kissé ironikus módon pont Én dumálok türelemről, amikor egyáltalán nem tartozik főbb erényeim közé. Bár valójában ez nem sokat számít, de legalább az utódokba megpróbálom belenevelni, az is valami. Hirtelen eltűnéséből pár hasznos következtetést le tudok vonni, példának okáért képességének mibenlétét. Nem ez volt az első eset, amikor teleportációhoz hasonlatos helyváltoztatással találkoztam, szóval küzdőstílusát is ennek megfelelően kell majd kialakítani. Voltaképp nem személyem a legmegfelelőbb edzőpartner a számára, a Daitenshi másik két tagja sokkal megfelelőbb lenne, azonban nem sózhatok a nyakukba egy ilyen kötelezettséget, így is túl sokat várok el tőlük, megérdemlik néhanapján a pihenést. Mondjuk valamilyen mondvacsinált okkal mégis megtehetném ezt, viszont az minden szempontból nézve gerinctelen húzás lenne. Ugye…? Eme gondolatmeneten elmélkedve burkolom még be megmarad sajtburgereimet, majd miután minden szemetet kidobtam a mellettem lévő kukába, feltápászkodom a padról. Ebédem nem lett annyira nyugalmas, mint amennyire akartam, ám lényegében effektív volt. Mivel napomat a minden igényt kielégítő lazulásnak szenteltem, ennek megfelelően indulok el hazafelé. Lassú, hosszúra nyújtott lépésekkel térek rá az egyik kihaltnak számító csapásra, ezután megbizonyosodva róla, hogy senki nincs a közelben, villámtáncra kapcsolok. Alig pár másodperc leforgása alatt már olyan magasságba kerülök, ahonnan alakom már nem kivehető. Lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a menetszél hátraszegezi hajzatomat, ennek köszönhetően majdnem közelebbi ismeretségbe kerülök egy váratlanuk feltűnő madárrajjal. Mondanom sem kell, a vadkacsák valamiért nem szívlelik túlzottan a repülő embereket. Micsoda diszkrimináció!
A raktár szokásos elhanyagolt képét mutatja érkezésemkor, feltehetőleg senki sem gondolná, miszerint itt laknak. Ezért is tökéletes álca ez számunkra. Bent már megint balhé van, valaki belefőzte Hiyori papucsát a levesbe és most mindenki ki van akadva. Fejemet csóválva oldalazok el a repülő étkészlet mellett, s a lehető leggyorsabban eltűnök szobám ajtaja mögött. Elégedetten fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, azután egy csettintéssel láthatóvá teszem eddig elrejtett lélekölőmet. A lehető legnagyobb tisztelettel rakom vissza helyére a fegyvert, soha nem megyek nélküle sehova. Szeretetteljesen paskolom meg a polírozott fát, utána egy nagy ugrással elhelyezkedem az ágyon. Rövid keresgélés után a távirányító is kezembe akad, így néhány pillanat múlva már kedvenc ismeretterjesztő műsoromra bambulhatok hatalmas lelkesedéssel. No igen, az élet szép!