Nagyot nyújtózva ropogtattam meg az ujjaimat, majd magamra rángattam a lecsúszott takarót. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült megfejtenem, hogy miért fetrengek egy ágyban egy halom latexmókázóscuccos és szőrösbilincs társaságában, és miért van tele a levegő leégett gyertyák és a viasz isteni illatával, de egy két percnyi agykattogtatás után rájöttem, hogy talán kicsit sikerült megint elragadtatnom magam, amikor törleszteni kívántam Yuu-chan edzőtermi gonoszkodásait. Kaján vigyor terült el a képemen ami azért egy homár színét is felvette -elvégre mégiscsak egy ártatlan és bájos leányzó volnék!-, így addig fetrengtem a hátamon, tenyereimbe temetett arccal, amíg sikerült összeszedegetni a pár órával ezelőtt történtek képeit, és feldolgozni azokat. Miután minden kocka a helyére került, kissé bűnbánó fejjel fordultam Mackómedve felé, aki sajnos ismét áldozatául vált a a harc hevében felszabadult, kissé heves szenvedélyemnek; de szegénykém láthatóan igencsak kimerült, mivel egyenletes szuszogással durmolt mellettem.
Tíz percnyi szenvedés és forgolódás után kezdem igencsak unni, hogy Ő alszik én meg nem csinálok semmi értelmeset, úgyhogy mivel itt úgyis van olyan nagy cucckeret, amiben mozognak az emberek és mindig valami mókásat csinálnak, előkotortam a párna alól a gombos akármicsodát, és addig nyomkodtam, amíg meg nem jelentek a kis mukók a falon. Egy hatalmas ugrással vetődtem a takaró alá, mivel nem várt hangerővel kapcsolt be a masina, majd az irányítóbigyula kétségbeesett csapkodásával próbáltam csendesebbre venni a dolgot, ami fél perc kínkeserves csatározás után olyannyira sikerült, hogy a fura kicsi lények egy csapásra elnémultak és így, hangtalanul tették a dolgukat. Riadtan kaptam a fejem Yuu-chan irányába, hiszen nem vettem volna a szívemre, ha két órányi kínzás után még fel is ébresztem, de az én egyetlen Póréhagymabefőttem csak egy mordulással, meg a másik oldalára való fordulással jelezte nemtetszését, majd szuszogott tovább.
Miután visszaállt a lelki békém, még olyan fél óráig sikerült lekötnöm magam azzal, hogy a vicces kis akármiken kuncogtam, miközben próbáltam elképzelni, hogy vajon miről is cseverészhetnek, de mikor valami nagy szürke macska, meg egy irritálóan gonosz fejű kisegér állt le egymást gyepálni, rövid úton meguntam a dolgot, mivel nekik nem adhattam szavakat a pofikájukba. Pár unott nyújtózás után epedve (nesze!!xD) pillantgattam a még mindig szunyáló Yuu-chancsira, de hiába szugeráltam, hogy keljen fel, esze ágában sem volt kinyitni a szemét. Beletörődve hát sanyarú sorsomba nagy nehezen kivergődtem magam a paplan alól, hogy aztán a kistáskámban tűnjek el tus- és habfürdő után kutakodva, amit nagy előrelátással suvasztottam be a kis játékszereim mellé, majd miután megtaláltam amit kerestem, nekiálltam töprengeni, hogy vajon merre lehet a fürdő, mint olyan. Mivel a szobából két ajtó nyílt, és én az egyiken bejöttem, tehát tudtam, hogy mi van a túloldalán, és az nem fürdőszoba, a másikra esett a választásom. Ám mivel igencsak ciki lenne, ha tévednék, és ne adj isten egy másik ottlakó szobácskájába toppannék be egy szál semmiben, egy gyors körbekémlelés után belebújtam az egyetlen elöl lévő ingbe. Azért az erősen elgondolkodtató volt, hogy a szobát általános rend jellemezte, ami elég különös, ha egy hímlakról van szó, főleg, ha Yuu-chanéról... Több se kellett, bőszen nekiálltam gyártani az összeesküvés elméleteket, melyek szerint vagy valami luvnya jár át az én Mackómhoz és az tart tisztaságot, vagy Mackó tölti az éjszakákat valami repedsarkú nőcskénél, mindenesetre bármelyik is igaz legyen, két hullát kell aznap ellapátolnom a városszéli erdőben.
Kellő indulatossággal téptem fel az ajtót, ami mögött a fürdőt sejtettem, és talán az se érdekelt volna, ha egy csodálkozva pislogó szempárral találom szembe magam, nekem mindenképpen és azonnaldetüstént szükségem volt egy relaxáló aromaterápiára idegeim csillapításához, de azért egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy nem tévesztettem célt. Gyanakodva, női kenceficék után kémlelve slattyogtam a kádig, majd mivel nem találtam terhelő bizonyítékot, az egy literes habfürdős tubus felét egy laza mozdulattal borítottam a kádba, majd ráengedtem a forró vizet.
A habok csak gyűltek és gyűltek, annyira nagyon gyűltek, hogy mire a víz magassága elérte a kellő szintet, a fehér kis felhőakármik majdnem félméterre magasodtak ki a kádból az én precíz adagolásomnak köszönhetően. Továbbra is átszellemülten duzzogva operáltam le magamról annak a lókötőnek a gúnyáját, majd mikor a hajam fejbúbomraapplikálásával is végeztem, sikongatva merültem el a forró vízben.
Az időközben beüzemelt gyertyácskáim lassan kezdték újra egyenes kerékbe vágni a kis agyam, úgyhogy már nem szándékoztam kérdés nélkül elharapni az én Rántottásmakarónim nyakacskáját, bár talán így is megérdemelné, mivel az enyémre olyan méretes foltokat sikerült varázsolnia, hogy az valami rettenet. Egy hétig legalább sálban kell járnom, úgyhogy addig összeszedhetnék valami tüdőgyuszit, hogy legyen indokom a fura viseletre.

~ Semmittevés egy szadomazo parti után Chiyo-chan és Yuu-chan módra~

Kissé kótyagosan nyitom ki acélkék íriszeimet, majd bambán körbekémlelek a szobában. Hirtelen nem tudom ki vagyok, hol vagyok és miért fáj ennyire a hátam. Lassacskán ülök fel az ágyban, ám nem tudok teljesen felemelkedni, hisz' valami visszatart. Ködös tekintettel fókuszálok bal csuklómra, melyet egy élénk-rózsaszín szőrösbilincs tart fogságban. Arcomat az értetlenkedés felhőzi el, majd kisvártatva kitisztul a kép. Rekedtes kacaj hangzik fel torkomból, azután visszahanyatlok a párnára. Az elmúlt pár óra eseményei fájdalmas mosolyt csalnak szám szegletébe, ám most több benne a kín, semmint az öröm. Kicsit félreértettük egymást Chiyo-channal, amikor azt mondtam: "Játszunk!". Sose gondoltam volna, hogy egy kisebb raktárnyi cuccal rendelkezik a különféle szexuális segédeszközökből. Azt kell mondjam, egy ideig még élveztem is a dolgot, ám mikor előkerült a selyemostor, Cicamicámmal kicsit elszaladt a ló. Talán így akarta tudtomra adni, miszerint nem szép dolog tönkretenni más szederszedő ruháját. Akárhogy is kérleltem, nem hagyta abba. Biztos azt hitte, hogy a szadomazo cucc közben a szerepjátszásra is kedvet kaptam. Pedig nagyon nem...
Pár percnyi fetrengés után ideje volna a bilincses probléma megoldásán gondolkodni. A kulcsok természetesen nem kerültek elő, így ez a lehetőség kilőve. Emlékszem rá, hogy ki lehet szabadulni az effélékből, de a "Hogyan?"-ra nem sikerül rájönnöm. Egyre éledő figyelemmel próbálok valami eszközt keríteni, amivel kiszabadíthatnám magam. Nem is olyan messze a fal mellé van támasztva Dotonryuu. Agyamban rögtön megnyikordulnak a fogaskerekek, melyek rövid kattogás után elém tárják géniuszom újabb csodálatos ötletét. A katanával kiszabadítom magam! Megrészegülve saját zsenim hatalmasságától, bárgyú mosollyal lendülök akcióba. Hasztalanul nyújtózkodom, a kard túl messze van. Már-már kiesek az ágyból, ám még mindig nem érem el. Eközben a selyemtakaró is önálló életre kell, s az ellenkező irányba kezd csúszni. Szitkozódva veszem tudomásul ezen jelenséget, de már csak pár centi választ el fegyveremtől. Kb. ugyanennyi centi hiányzik ahhoz is, hogy a királyi jogar előtűnjön. Nem lenne szerencsés, ha ilyen testhelyzetben benyitna valaki. Habár... biztos segítenének a többiek, ezzel megkímélve engem a vesződségektől. Diadalittas kiáltásom bezengi a szobát, amint markomban érzem a tsuka selymes borítását. Ugyanezen lendülettel lebucskázom fekvőhelyemről és sikerül amúgy is fájó hátamon landolni. Elhalló ordítással konstalálom karom meghúzódását, valamint a tsuba koccanását a homlokomon, hisz' a lendülettől természetesen felborult zanpkautuom.
Könnyek szöknek a szemembe a fájdalomtól, azonban még tartom magam, mert ez egy híró kötelessége. Ingerülten húzom elő az acélpengét, s csapok a gyenge béklyóra. Sikerül majdnem a kézfejemet is leapplikálnom, de szerencsére az még a helyén marad. Pillanatnyi pihenőt szúrok be a nagy felkelési akcióba, mely ideje alatt van időm a némán tátogó meseszereplőkre merednem. Valami gyorslábú csirkét üldöz egy zseniális prérifarkas, ám sosem jönnek össze a tervei. Ez kissé zavar, hiszen a valóságban már rég ki kellett volna purcannia annak a madárnak. Lemondó sóhajjal tápászkodom fel az ágy mellől, azután nemes egyszerűséggel magamhoz ragadom a kicsit megviseltnek tűnő távirányítót, végül egyetlen gombnyomással kikapcsolom azt. Be kell vallanom, kisebb káosz uralkodott el az amúgy rendezett helyiségben. A leégett gyertyák fanyarkás illata piszkálja a nyálkahártyámat, viszont nem találok egy jó cigarettát, amivel elfedhetném eme zavaró jelenséget. Csobogás közeli hangja tolakodik be a tudatomba, mely a fürdőből jön. Áhh, szóval odabent van szívem egyetlen mézeskalácsa. Céltudatosan veszem a helyiség felé az irányt, ám előbb Dotonryuut visszateszem tartójába. Halkan nyitok be a helyiségbe, szeretném meglepni kedvesem. Chiyo-channál egyfajta gyertyamánia figyelhető meg, hisz' itt is minden tele van velük. Némán lopódzom el a kádig, ezt követően megpróbálok meglepetésszerűen befurakodni mögé. Nos, ezen törekvéseimet gátolják a fránya gyertyák. Ismételt ordítás jelzi, amint az egyik lángja lekapja a szőr egy részét faromról. Megváltásként ereszkedem be Padlizsánkrémes-fésűkagylóm mögé, s remélem nem hozom rá a frászt... nagyon. Újabb sokkhatás ér, amikor a forró víz találkozik a korbácsolás nyomával. Erősen alsó ajkamba harapok, nem akarom, hogy sírni lássanak. Önuralmam végül felül kerekedik, így már bátran szólhatok.
- Szervusz, Cicus! - suttogom kedvesem fülébe, miután sikerül rendesen elhelyezkednünk a fürdőkádban. - Nem mondom, jól kikarmoltál... Hogy aludtál?
Apró csókot nyomok az arcára, miközben jobbom ujjait végigfuttatom nyakának ugyanezen oldalán. Sikerült három méretes foltot készítenem rá, de ez ugye nem róható fel a számlámra, hisz' a megfékezhetetlen vágy vezérelt! Kezdek kicsit ellazulni a méretes habok között, újonnan szerzett sérüléseim se fájnak már annyira. Kezdem megérteni, miért szajkózza Chiyo-chancsi állandóan ezt az aromaterápiát.

Tökéletesen sikerült magam átadni az aromaterápia varázsának; az alfában való lubickolás rendesen kizáratta velem a külvilágot, és kiszelektálta az agyacskámban felgyülemlett soook sok bosszúságot. A morcogás helyett lefoglalt, hogy megszámoljam a lila csíkos őzikéket, de a tizenötödik-tizenhatodik tájékán mindig elgabalyodtam, nem sikerült elérni a teljes ellazultság állapotát, hogy rájöhessek, melyik őzit számoltam már, melyiket nem, és hogy hol tartottam tulajdonképpen.
Negyed óra ázás után végre éreztem, hogy elékezett a pillanat, amikor felülkerekedhetek a patásokon és továbbléphetek a tizenhetedikre, de hirtelen valami éktelen ordítás űzte el a színes állatkákat és rángatott ki engem a meditatív állapotból. Nem elég, hogy halálra rémültem, ez a nagy óbégató valami még arrébb is lökdösött, így a paterolás és az ijedtség eredményeképp a víz alá zuttyanva, a hátamon csúsztam előrébb a kádban.
Egy adag habbal a fejemen, ámde méltóságosan ültem fel újra, mivel addigra sikerült rájönnöm, hogy a merénylőm személye azonos Yuu-chancsiéval, aki iránt a haragom újult erővel lobbant fel. Ismét bevillant a vele kapcsolatos összeesküvéselméletem, méghozzá olyannyira, hogy teljesen valóságosnak véltem a feltételezéseimet, mintha csak egy ismeretlen női tangát találtam volna a szennyestartó tetején.
- Kár tagadnod! Tudok mindent! - sipákoltam Mackómedve képébe félig hátrafordulva, hogy az arcomra kiülő morccal is alátámasszam a mondandómat. Miután az egyik mécses tartalmát a karjára borítottam egy sértődött fejfelszegés után felpattantam, kiléptem a kádból, és magamraapllikáltam az első kezem ügyébe akadó törölközőt.
Az se foglalkoztatott különösebben, hogy vizes tappancsnyomokat hagyok magam után a szobáig tartó utam során, pár pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ahogy vagyok, egy szál törcsiben és kobaktetőre műtött hajjal fogok elbattyogni egészen hazáig, és ha Sereiteben ne adj isten valaki leáll kérdezősködni, annak tőből tépem ki a fülét.
Ezt az az elgondolásomat aztán egy hatalmas sikollyal töröltem el, mikor rápillantottam az üresen tátongó varázskeretre. Az utálkozás helyét átvette a totális kétségbeesés, hiszen a cuki kis izgő mozgó akármik, akik olyan boldogan nyúzták egymást még némán is, nem voltak sehol, helyükben csak a gonosz és mindent elnyelő sötétség terpeszkedett.
- A cicaaaaaaaa!!! A gonosznézésű egér!!!!!! A lila madár, a kék kis takony, a sok kis beazonosíthatatlan cuki szutymallás, eltűnt az összes, mind meghaltaaak!!! - Sivítoztam a földre rogyva, majd miután letöröltem a könnyeim első adagját, egy kicsit rendberáztam magam, és nekiestem a cucckeretnek, hogy megkeressem elveszett kis barátaimat. Sokkos állapotban igyekeztem lefeszegetni a keretet a falról, de csak nem akart sikerülni, meg közben az is eszembe jutott, hogy az mivel nyilvánvalóan egy átjáró, ha leszaggatnám, biztos elvágnám a cucchelók sorsát, hiszen ha élnek is, a két világ közé rekedve tutira halálra lennének ítélve a csórik. Pár perc keserves küzdelem után összetörten gubbasztottam a csodamasina előtt, hiszen nyilvánvalóan az engem sújtó rossz karma hatása, hogy utolérte a vég a kis bigyókat.
- Yuu-chancsi, szörnyeteg vagyok, miattam kellett meghalniuk!! - emeltem könnyáztatta szemeimet az időközben bekászálódott Pecsenyeszeletre, majd félretéve a lángoló féltékenységemet, zokogva vetettem magam a nyakába. Hirtelen azon kaptam magam, hogy totál rámszakadt az egész világfájdalom, és lassan már nem a mukókák miatt sírtam, hanem mert nem akartam Yuu-chan nélkül hazamenni. Ráadásul a tény, hogy mindig ezt csinálom, jól telezsúfolt a pici szívem lelkifurkával. Tényleg, annyira gáz, hogy két hónapig kell rinyálnom Mackósajt után amíg végre Vele lehetek, erre ilyenkor valami mondvacsinált hülyeség miatt mindig elkezdek neki hisztériázni. Tisztára meghülyülök ha újra látom, és mintha egy napba akarnám sűríteni két hónap szenvedélyét és patáliáit, olyan elánnal török ki ezen a két fronton, hogy totálisan elárasztom szerencsétlent a gyökérségeimmel. Ennek a felismerésnek köszönhetően aztán sikeresen rá is ébredtem, hogy ha egyáltalán van valóságalapja a félelmeimnek, akkor az csakis az én idiótaságom számlájára írható, és csak áltatom magam azzal, ha megpróbálom másra kenni. Egyszerűen csak veszettül hiányzik, ha nincs velem, akkor azért, ha meg velem van, akkor meg azért, mert nemsokára nem lesz velem.
Olyan másfél perc nyígás után sikerült eljutnom odáig, hogy elengedjem Yuu-chancsit, hogy aztán tisztességesen leamortiizált fejjel ülhessek le az ágy szélére magamon szorosabbra húzva a törölközőt. Üres fejjel bambultam a még mindig sötét varázsdobozt, elutasítva az arról való agyalást, hogy milyen sikeresen lejárattam magam és köptem le az amúgy is megtépázott önbecsülésem. Csak hogy a nyomorom is kiteljesedjen, a bélésem erőteljes morgással igyekezett a tudomásomra hozni, hogy bizony kimondottan éhes vagyok, de nem volt pofám ilyesmivel előjönni a "zseniális" jelenetem után, úgyhogy térdeimet felhúzva álmodoztam valami grillezett csirkemellről, ami begyógyíthatná lelki defektusom. Akkor talán még jobb ember is lehetnék.

~ Semmittevés egy szadomazo parti után Chiyo-chan és Yuu-chan módra~

Igen, megcsináltam. Sikerül Chiyo-chancsit teljesen halálra rémisztenem, aki néhány másodpercre még a víz alá is lebukik. Visszafojtott nevetéssel szemlélem, amint a nagy adag habbal a fején ismét feltűnik, azonban szúrós nézése leolvasztja az arcomról a mosolyt. Fogalmam sincs, mire gondol, ám a karomra öntött forró viasz szerint valami nagyon rosszat tettem. Megint. Időm sincs válaszolni neki, csupán egy igen férfias sikoltásra futja, valamint egy lemondó sóhajra, mellyel nyugtázom kivonulását. Szomorkásan csúszok lejjebb a kádban, addig, míg a vízszint el nem éri a számat. Lassan bugyborékolni kezdek, viszont hamarosan fel kell függesztenem igen konstruktív elfoglaltságomat. Éles sikoltás hallatszódik be a fürdőbe, ami rögtön mozgásra bír. Először összerándulok a hangtól, majd nagy igyekezetemben megfejelem a csapot. Fájó homlokomat tapogatva zuhanok ki a helyiségben található egyetlen szőnyegre, azután pillanatnyi szünetet engedélyezek magamnak, s felveszem az igen pihentető magzatpózt. Már-már elmerülnék a fájdalom tajtékzó óceánjában, amikor újabb kiáltásokat hallok. El se tudom hirtelen képzelni, hogy mit csinálhat Mézestepertőm. A Vaizard-lak helyét alig pár ember tudja, így a behatolás lehetősége elvetendő. Amúgy is már rég kiszúrtam volna, ha ilyesmi történik. Kábán ragadok magamhoz egy törölközőt, és derekam köré csavarva lépek ki a fürdőszobából. Rögtön egy felém libbenő Chiyo-channal találom magam szembe, aki az idegösszeomlás szélén áll. Értetlenkedve próbálok kihámozni valamit beszédéből, miközben egyre jobban szorítja a nyakam. Erősen magamhoz ölelem, míg jobbommal finoman simogatni kezdem a haját.
- Csss, nyugalom, nincs semmi baj. – próbálom nyugtatgatni, amint rájövök mi is a probléma alapja. – Nem vagy szörnyeteg, ezt verd ki gyorsan a fejedből! A cucchelók pedig nem haltak meg, látod?
Teszem fel a kérdést, utána pedig visszakapcsolom a tv-t. Az izgő-mozgó rajzfilmfigurák ismét visszatérnek a képernyőre, remélem ez elég lesz kedvesem lenyugtatásához. Eközben a lány letelepszik az ágy végébe, végül felhúzott térdekkel maga elé mered. Rossz jel, ideje lenne tenni valamit. Sosem voltam nagy vigasztalós lélek, így most se tudom, mit kellene mondanom. Helyet foglalok mellette, azután sután megölelgetem. Mint egy megváltásképp jön az a bizonyos mordulás, ami véletlenül nem belőlem tör fel előbb. Ajkaimon halovány vigyor villan fel, jelezvén egyetértésemet Cicusom pocakjával. Rögtönzött ötlettől vezérelve vetődöm rá szerelmemre, ezt követően könyökömmel támasztom meg magam, hogy ne nehezedjek rá teljes súlyommal. Kibontom hollófekete haját, jobban szeretem, ha nincs ennyire felcuccolva. Merengve nézek barna szemeibe, ujjhegyeimmel gyengéden simogatva arcát. Egyszerűen képtelen vagyok betelni szépségével, illatával, közelségével. Újra egésznek érzem magam, majdnem úgy, mint amikor még Seireiteiben éltünk és minden tökéletes volt. Ismét realizálódik bennem, mennyire is szeretem ezt a nőt. Nem tudnám mással elképzelni az életem, hiába vannak bizonyos furcsaságai. Akárhányszor megmentem neki a cucchelókat, ha kell, s még az ostorozást is bevállalom, bár azt érthetetlen módon nem csipázom annyira. Majd beleőrültem abba a két hónapba, míg nem láthattam. Ám most itt van, karjaim között, de tudom, ismét el kell majd engednem. Keserű ízt érzek a számban, amikor erre gondolok. Az én hibáim miatt mindkettőnknek szenvednünk kell…
Hangos mordulás jelzi, miszerint jómagam is megéheztem. Kissé elmerültem gondolataimban, így teljesen megfeledkeztem a kajáról. Bocsánatkérő kiskutyaszemeket villantok Mákosgaluskámra, ezután egy futó csókot nyomok ajkaira, s lekasszálódok Róla. Hosszúra nyújtott léptekkel kommandózom ruhásszekrényemhez, majd határozott mozdulattal feltépem ajtaját. Rövid keresgélés után kiveszek egy random nadrágot és törülközőmet félredobva belemászom. Vidám kacsintás után oldalazok ki a szobából, behúzva magam után az ajtót. Könnyed kocogással vágok át a raktáron, lépteimet céltudatosan a konyha felé fordítom. Lövésem sincs van-e itthon valami burkolnivaló, habár ennyi embernek biztos mindig van kajája. Legtöbbünk konyhai tudása a béka feneke alatt van, ezért örülni fogok, ha sikerül találnom néhány mirelit halrudacskát. Emberfeletti képességeimet kihasználva török be az ételkészítő szentélybe, ahol jelenleg Kensei fogyaszt jóízűen egy halból és rizsből álló menüt. Hirtelen fellobban az a bizonyos isteni szikra, ennek köszönhetően gyorsulok villámlépésre és kapom el a megtermett vaizard elől a tányért. Nevetve térek ki a felém szálló evőpálcikák elől, és az evőeszközös fiókhoz lendülök. Gyors mozdulattal kikapok két villát, aztán még összeszedek néhány zacskónyi csipszet, meg vagy két tábla csokit, így távozom angolosan a helyiségből, mielőtt a 9. osztag volt kapitánya át nem rendezi az arcberendezésem. Sajnos semmi pia nincs ebben a rákos raktárban, ezért muszáj leszünk vizet inni vagy nyelni a nyálunkat. Ezt követően visszatérek szobámba, szerzeményeimet az ágyra szórom, s kifújom magam, mert kicsit elfáradtam ebben a nagy szaladgálásban.
- No, nem sikerült valami sok kaját találnom, de remélem elég lesz. – mondom, miközben zavartan vakargatom tarkómat. – Így is egy kétajtós szekrénytől csöveltem a rizst, meg a halat. Majd később kilépek valami innivalóért is, mert asszem pont most mentek el Shinjiék a boltba. Ám addig is, Itadakimasu!
Hangos felkiáltással esek neki az egyik szerencsétlen zacskós burgonyasziromnak, akinek csak annyi a bűne, hogy rosszkor volt rossz helyen, s ezért most bűnhődnie kell. Már megint szeméttel tömöm magam, holott igazán jólesne valami főttkaja is. Talán meg kellene tanulnom főzni? Ugyan már, ezt még én sem hiszem el…

Igencsak sikerült elmerülnöm a barnaszószban fetrengő pipiről szóló fantáziálgatásomban, de szerencsémre nem az államon esetlegesen végigfolyó nyál rángatott vissza a valóságba, hanem Yuu-chancsi. Szegényt eléggé sikerülhetett megszeppentenem a nagy királydrámámmal, hiszen valahogy úgy ölelt meg, mint ahogyan az agresszív kisfiúk kényszerből szeretgetik a nagy plüssmackót az iskolai fotózáson. Láthatólag meg is könnyebbült amikor a belem morgása felmentette a vigasztalás alól, újult erővel vigyorgott az arcomba, majd nagy boldogan rám vetette magát. Nem tudom, hova essek már előtte zavarba, de azért mégis sikerült, főleg miután kibontotta a hajamat, és csak bámult bele a képembe. Nem valami megszokott tőle ez a szentimentális ábrándozás no, de azért... Olyan ennivalóan cukrosborsó ilyenkor, hogy lehetetlenség eldöntenem, hogy halálra szeretgessem, vagy megegyem pici cseresznyével az orra hegyén!
Már kezdett kissé kínosan érinteni, hogy egyetlen Cupákburek tálalásához agyalok a megfelelő köreten, így elkezdtem háton fekve, és Mackómedve takarásában pásztázni a szobát, amikor is a látómezőmbe került a csodakeret. Legnagyobb csodálatomra visszatértek a kis mukókák, akik olyan boldogan rohangáltak fel-alá, mintha egy pillanatra se lettek volna meghalva.
- Nééézd, nééézd!! Feléledtek a cucchelóóók!! - mutogattam Mackómedve hónalja alatt a varázsdobozra, de ő le se bagózta a csodával határos jelenséget, hanem egy puszancs után kiszambázott a helyiségből.
Az ágyról felpattanva, valami rögtönzött törzsi esőtánccal ugráltam körbe a mágikus kutymaszványt a mukik életének visszaadásáért, majd újra betolakodott a kobakomba a feszélyező, nem az én kezemhez tapadó rend jelenléte, úgyhogy egy elszánt homlokráncolás után összekapartam az inget, amiben nemrég a fürdőt kerestem, és túrtam hozzá egy alsógatyát, hogy teljes legyen a kollekció.
Teljesen felcsigázódva indiánszökelltem a szobában körbe körbe, mikor is Szalonnásmenyétem visszaérkezett, és vadászzsákmányát az ágyra szórta, majd valami zacskóból kezdett kerek kis matricaszerű izéket a képébe lapátolni. Kíváncsian lopakodtam a felhalmozott élelem közelébe, majd az ágyra telepedve, Mackómedvééhez hasonló mozdulattal téptem fel egy hasonló csörgő színes csomagolást. Abban a pillanatban valami olyan csodálatos illat csapta meg az orrom, mintha a mennyország menzáján kukáznék... Hagyma és valami borsos-tejszínes szósz.... Szennyei manna!
A hirtelen rám zúduló eufórikus érzés teljesen elvette az eszem, így nem is olyan nagy csoda, hogy egy csapásra nagyon jó ötletnek tartottam kibontani az összes zacsit, és tartalmukat hangos kacarászás közepette szétszórni a helyiségben, legfőképpen az ágyon. A paplan göcsörtös mivoltának köszönhetően azonban hamarosan sikerült nyomnom egy hátast, így azon kívül, hogy sikeresen bevertem a fejem az ágy támlájába, ez a jelenség ráébresztett arra a nemolyannagyonmókás tényre, hogy ezek a kis korongok bizony hajlamosak egészen apró darabra törni, és ha az ember még hempereg is rajtuk, akkor az ágyneműbe is különös előszeretettel dolgozódnak bele. Egy zavart kuncogással igyekezetem eltussolni az ügyet, majd morzsák tömkelegével a fejemen másztam négykézláb Mackómedve felé, hogy egy nagy cuppanóssal népileg kárpótoljam az okozott katasztrófáért. Miután felszedegettem a takarót beborító romhalmaz nagy részét és a képembe tömtem, bevillant, hogy ez egy nagyon jó lehetőség arra, hogy esetleg egy még nagyobb kuplerájt akár rendbe is vághatnék, így talán a nyomasztó rémképeket is sikerülne kiüldöznöm a fejemből.
- Yuu-chancsiiiii~, mi lenne, hogyha netalántán.. tántátántán egy picúr kupit csinálnánk, aztán meg rendet raknék? Nananana, mit szólsz? - vigyorogtam közvetlen közelről Mikkamakkár majd pár apró puszi és egy felpattanás után potenciális rumlifaktort keresgélve mászkáltam a szobában. Már éppen azon voltam, hogy egy könyvespolc tartalmát pakolom a földre, mikor az egyik sarokban valami igen idióta küllemű váza bökte ki a szemem, egy halom párnával körülvéve.
- Ez miez, Mackómedve? - lóbáltam a gnóm virágtartót, ami talán valami permetező funkciókat is elláthatott, mert egy slagszerű müttymürütty is csatlakozott a cucchoz. Gondoltam fejjel lefele rángatom tovább a bizgerét, hogy jobban szemügyre vehessem a tetejét, ám akkor az a fránya kerámiacucc rázakózott a képemre, és csak a csodálatosan kifinomult reflexeimnek köszönhettem, hogy épp idejében elkaptam a lepattanó bizgerét. Totál életveszély ez a kóceráj, hogy mit ki nem találnak errefelé..!

~ Semmittevés egy szadomazo parti után Chiyo-chan és Yuu-chan módra~

Rövidke kajakereső expedícióm alatt Chiyo-chan önkényesen felveszi egyik ingemet, amit még kiegészít egy általam hordott alsóval is. Az igazat megvallva jobban tetszett törölközőben, de még inkább a nélkül! Szomorúan kell belátnom, hogy civilizált világban élünk, így nem rohangálhatunk egyfolytában ruha nélkül. Kár, pedig el tudnám viselni. Álmatagon bámulok a tv-ben ugrándozó izékre, miközben kedvesem épp számomra értelmetlen módon kinyitogatja az összes csipszeszacskót, majd tartalmukat az ágyra szórja. Ez még nem is lenne baj, ám amint ugrálni kezd az ágyon és egy gyönyörű hátassal befejeli a fejtámlát, kezd olyan érzésem lenni, miszerint megártott az aromaterápia. Már éppen szóvá tenném a dolgokat, amikor sikerül egy puszival lefegyverezni. Igazából azt csinál, amit akar, legfeljebb mást is tudok majd csinálni itthon a folytonos henyélésen kívül. Például újra kitakaríthatom a szobát, amit rengeteg itt tartózkodásomból adódóan elég havonta egyszer megejteni. Eközben Nyuszómuszó újabb agyament ötlettel áll elő; csináljunk rendetlenséget, mert Ő mindenáron pakolni akar. Egy vállrándítás a válasz, majd a földre dobom a kiürült zacskót. Vigyorogva viszonzom a puszikat, azonban izgága kedvesen hamarosan felpattan és a szoba egyik sarkában állomásozó vízipipa felé veszi az irányt. Nem olyan régen szereztem be, igazából még használva se volt. Fényes szikraként villan fel ködös elmémben az isteni szikra, amely rögtön megvilágosít. Nem is lenne jobb alkalom a pipa felavatására, mint a mostani. Fürgén pattanok ki az ágyból, azután finoman elveszem Chiyo-chancsitól a szerkezetet, mielőtt még kárt tesz benne vagy magában.
- Hogy ez miez? – kérdezek vissza nevetve, miután visszaraktam a párnák közé. – Ez kérlek egy vízipipa. Tudod, dohány, szén, füst, a víz megszűri, és nem megy annyi kátrány a szervezetedbe. Na, kipróbáljuk?
Választ sem várva vetődök az egyik éjjeli szekrényhez, amiben sejteni vélek egy csomag bontatlan dohányt. Biztos vettem azt is mellé, mert nem dísznek akartam tartani a cuccost. Diadalittas rikkantás hagyja el a számat, amint kezeim közé kerül az áhított termék. Rövid időn belül a szenet is megtalálom, így már nincs más hátra, mint előkészíteni a pipát. Ide-oda rohangálok a szobában, hisz’ minden máshova van eltéve. A csipesz érthetetlen módon a kanapé egyik párnája alól kerül elő. Gyors csókot nyomok értetlenül álldogáló szerelmem ajkaira, míg elrobogok a fürdő felé vizet engedni. A fürdőben azonban érdekes ötlet fogalmazódik meg bennem. Elmélkedve nyitom ki a tükörként is szuperáló szekrényt, melynek belsejében kétméretes üvegnyi szaké foglal helyett. Eltettem őket vészhelyzet esetére, s úgy tűnik elérkezett az idő, hogy felhasználjam mennyei segítségüket. Félve pillantok körbe, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, gyorsan beletöltöm az üvegbe a rizspálinkát. Ezt követően elégedetten biccentek magamnak és a két butykost belehajítom a szennyestartóba. Ártatlan kifejezéssel az arcomon térek vissza és telepszem le a párna-halom közepébe. Mókusmaszatot is magamhoz intem, ezt követően tetemes mennyiségnyi dohánnyal töltöm meg a pipát. Hosszadalmas és fárasztó munkának köszönhetően nem telik bele öt perc, s máris izzik a fekete szénkorong az ezüstös alufólián. Megragadom a szívókát, azután hatalmasat szipkázok belőle. Köhögve fújom ki az első slukknyi füstöt, ami azt bizonyítja, hogy igencsak ütős lett a cucc. Vonásaim ellazulnak, ezzel egy beszívott csöves arckifejezését kölcsönözve nekem.
- T-Te jössz… - szólalok meg kissé akadozva, mert a szakés füst még mindig marja a torkomat. Ám érdekes módon az alkoholnak köszönhetően máris a fellegekben járok. Lazán szívok még egyet a mennyei adományból és lazán átnyújtom a szívócsőt. Megpróbálok egy szívecskét fújni Chiyo-chanra, de sajnos csupán körökre vagyok képes. Kissé elszontyolodva gondolok egyik kedves ismerősömre, aki nagy mágus ilyen téren. Tud hadihajóflottát, cápát és még nyuszikát is fújni. Az a poén az egészben, hogy a végén a nyuszika széttépi a másik két alakzatot. Na igen, a nyulak tudvalevően vérszomjas és veszélyes állatok. Egy régi esett emléke furakszik gondolataim közé, egy nagy betépős délután szó szerint ködös mivolta. Ajkaimat szakadozó vihogás hagyja el, amint visszagondolok mennyire be is voltam sztrondulva aznap. Furcsán csillogó tekintetem életem értelmére vándorul, aki épp nagyban hadakozik a „gumikígyóval”.
- Cicám… - zendül rekedtes baritonom, amit sikerül visszarekedtelenítenem néhány köhécseléssel. – Mondtam már ma, hogy szeretlek?
Lassan előre dőlök, azután belecsókolok a lány nyakába, mivel tudom, mennyire szereti. Gonosz mosollyal személem meg közelebbről a szívásnyomok sötétlő eredményeit, amelyek büszkeséggel töltenek el. Legalább egy kis revánsot vehettem ezzel a korbácsolásért.

Yuu-chancsi nagyon jókor időzített, mikor kioperálta a kezemből azt a fenevadat, mert már nagyon ott tartottam, hogy földhöz vágom, miután rendesen fejbe kólintott. Hamarosan fel is lettem világosítódva, hogy a rémség ami az életemre tört, nem más, mint egy vízipipa, tehát egy dolog és kicsit sem gnóm virágváza. Miután a működési elvét is beleverte az okos kis fejembe, eléggé el kezdett foglalkoztatni, hogy hogy is használják ezt a valamit és mire is jó egyáltalán, úgyhogy egy jót "uhumm"-ogtam Yuu-chancsi után, akit mintha nem igazán érdekelt volna a tényleges válaszom. Úgy kezdett el rohangálni fel-alá a szobában, mint egy beanyagozott sivatagi ugróegér, úgyhogy én lehuppantam az egyik párnára miszter Darabjaithullajtó Fontosnaktűnőgnómváza mellé. Néztem, nézegettem, és egyre szimpatikusabbnak tűnt, habár valami furcsa belső hang azt súgta, hogy jobb vigyázni vele. Korábbi gyanakvásom ellenére egészen kezdtem barátinak érezni a köztünk kialakult légkört, olyannyira, hogy bátorkodtam Yuu-chant megkérdezni az illető nevéről, de Mackómedve valamivel nagyon lekötötte a figyelmét, ugyanis nem igazán válaszolt. Átvillant a fejemben, hogy talán már van neve ennek a viziizének, de ha így is van, Spagettigombóc névadási tehetségét figyelembe véve nem fűzhető túl sok remény a dologhoz, így úgy döntöttem, én nevezem el újdonsült pajtimat. Szálim (mert hogy ez lett a neve) olyan megértően mosolygott felém, mintha szavak nélkül megértené minden egyes gondolatomat, de az is megeshet, hogy békés magatartása csupán annak tudható be, hogy szem és fültanúja volt a pár órával ezelőtti szadomazo akciónak, és nem látta jó ötletnek ujjat húzni velem... Ó hogy és mennyire igaza van!
Már épp elővezettem volna Szálimnak, hogy milyen remekül feltérképezte az erőviszonyokat, mikor Sajtosttangli visszatalált hozzánk, majd egy kupac párna közé telepedve elkezdett szétbarmolni valami szutymázt ami később abba a bigyulába került, ami nem olyan régen még a homlokommal koccolt. Nemsokára már egy fekete korong is virított Szálim fején, mint valami helyes kis kipa, így teljes csudálatosságában élvezhette a társaságunkat.
Az már viszont nem volt túl bizalomgerjesztő, mikor Yuu-chan egy tisztességes szippantás után majdhogynem meghalni készült, majd hamarosan olyan kifejezéstelen képet öltött, hogy kezdtem komolyan elgondolkodni rajta, hogy jó e nekem, ha én is beleszívok a cuccba. Mire meggyőztem magam, hogy én is akarok ilyen viccesen krákogni, már mintha Yuu-chan mancsához nőtt volna a kék bigyó, mert hiába tartotta felém és vakerált, hogy én jövök, véletlenül se sikerült kiapplikálnom a kezéből a cuccost. Mire végre megváltak egymástól, én már annyira elvesztettem a türelmemet, hogy lányos zavaromban kissé összekuszáltam a kígyóakármit, úgyhogy egy darabig sikeresen elszerencsétlenkedtem vele, miközben Yuu-chanon lassan megjelentek a zombiság első jelei.
- Hmpf... Nem.. Úgy általában nem sokat mondogatod.. - játszottam egy darabig a sértődöttet, bár a viszonylag feltűnő vigyorom hamar elárulhatott. Mindig is tisztában voltam vele, hogy Mackómedve nem az a kimondott szószátyár típus, az első nagy vallomásából is sikerült egy szerdát kihozni, úgyhogy én már igazán nem vártam nagy monológokra. Bár be kell vallani, hogy nagyon cukor volt tőle ez a megnyilvánulás, úgyhogy a nyakrapuszikhoz társuló jóízű kacarászás után egy jó hosszú cuppanóst nyomtam arra a füstös képére határtalan szeretetem jeléül.
Az Őt körüllengő dohányba ivódott barackillat arra késztetett, hogy most már aztán én is csapoljam meg a füsttel telített üveget, úgyhogy Mackóhoz hasonlóan én is méreteset szívtam a pipából, majd fulladozásban is követtem szívem szottyát. Már éppen nekikészülődtem, hogy ezért aztán nagyon megmondom a magamét annak a csirkefogó Szálimnak, mikor hirtelen minthogyha valami naaagy és puha párnával fejbevertek volna, furán megindult befelé a homlokom. Egy pillanatra megszédültem, meg a torkomban is olyan hülyén éreztem a levegőt, de az első negatívan kellemes élmény valamiért mégis arra ösztönzött hogy újra és újra beleszippantsak a szipanntóscucchelóba. Két füstkifújás közt egy darabig tök jót szórakoztam azon, hogy mintha egy-egy pillanatban tiszta fejjel látnám az amúgy nagyon viccesen elkenődött és furánvigyorgós képemet, úgyhogy hamarosan jó kis rekedt és belassult kacarászásban törtem ki. A következő pillanatban már oldalra voltam zuhanva, de mivel úgy eléggé kényelmetlennek tűnt, egy öt perces viaskodás után sikerült a hátamra fordulnom. Ekkor realizálódott bennem, hogy tulajdonképpen Yuu-chan ölében fekszem és belelátok az orrlyukába. Potyogó könnyekkel visongatva nyújtottam felé a szipkát, majd nekiálltam az arcát és az állát böködni, hátha kicsit lenyugtat ez az elfoglaltság.
- Teeeee, teeeeeh... - próbáltam komolyságot erőltetni mosolygós ábrázatomra. - Teeeh, hallod ezt a zúgást? Olyan, mintha egy vizikagylót tennél a füledhez, nem érdekes? Tényleg, abba hogy megy bele a csobogás? - fogdostam Yuu-chancsi fülcimpáját immár totálisan átszellemülten semmilyen képpel. Egy darabig csak nézegettem bambán, és hol az arcának körvonalain túl eső világra zúmoltam rá, hol a bőrének egy egy részletére. Rá kellett jönnöm, hogy annak ellenére, hogy eddig azt hittem, hogy ennél jobban már nem is ismerhetném, mégis annyi új vonást, gödröcskét, ismeretlen pórust láttam akkor az arcán, hogy valósággal megrémített a tudat, hogy eddig ilyen felszínesen tekintettem Rá. Át akartam látni a bőrén, a húsán, a csontjain, a szavain, a gondolatain, és magamévá tenni ezt az egész masszát, hogy csak az enyém legyen és senki másé. Egy közeli emlékfoszlány széles mosolyt csalt az arcomra, mikor valami olyan, amúgy képtelenségnek ható butaságon agyaltam, hogy nem kell szemmel látható jelekkel telerámolni valakit, hogy úgymond megjelöljük... Hiszen ha ezt az egész masszát, tehát a bőrét, a húsát, a csontjait, a kimondott szavait és a gondolt gondolatait mind mind összegyurmázzuk majd újra alkotóelemeire szétszedjük, akkor az ujjunk hegyével beleírhatjuk a nevünk kezdőbetűjét az előttünk lévő tömegbe. Látni ugyan nem látszik, de erősebb bármilyen köteléknél.

~ Semmittevés egy szadomazo parti után Chiyo-chan és Yuu-chan módra~

Gondoltam, biztos kissé hallucinogén lesz a cucc, de arra már nem számítottam, hogy ennyire! Rózsaszín felhőcskék úszkálnak a plafon felé, miközben egy szivárvány elefánt ide-oda ugrál közöttük. Próbálnék neki szólni, miszerint ez nagyon veszélyes, ám a szavak a torkomra forrnak. Csupán egy kisebb csuklással adom tudtukra nemtetszésemet. Ezen kívül további okfejtésemet is meggátolja Chiyo-chancsi nyelve, bár ezt nem igazán bánom. Hosszabb csókszünet után kedvesem is nekilát kipróbálni a pipát. Bárgyú mosollyal figyelem köhécselését, azután az arcán végbemenő változásokat. Nem telik bele pár másodperbe, s máris kacarászva fekszik az ölemben. Valami nagyon vicceset találhatott bennem, hisz’ hamarosan ujjaival nyomkodja az arcomat, miközben egy igen csak filozofikus kérdést tesz fel. Elgondolkodva ragadom meg egyik tapogatózó kezét, és gyengéd puszikat nyomok rá. Újra hozzám kerül a szipka, így tudok ihletet meríteni a barackos dohányból. Hm, furcsa módon már én is kezdem hallani a tengerzúgást, pedig a város közepén vagyunk, sehol semmi víz vagy valami. Míg fejem eltűnik egy nagyobb füstfelhőben, sikerül megvilágosodnom. Valószínűleg az is úgy működik, mint az élet többi megfejthetetlen titka. Egyszóval negyvenkettő! Ez lehet a megoldás, minden erre vezethető vissza. Ha a kagyló negyvenkét percet töltött az óceánban, akkor már átvette a csobogást. Acélkék íriszeim tágra nyílnak, hisz’ még jómagam is meglepődök zsenialitásom efféle képzetein. Krákogva legyezgetem el magam elől a füstöt, mert ideje hangot adnom teóriámnak.
- A negyvenkettő miatt megy bele a csobogás! – szólalok meg drámaian, vonásaimat kísérteties hatást keltő pozícióba helyezve. Mondjuk, mintha rontaná meggyőző készségemet Mézesmustároscsirkemellem folytonos böködése.
Valós büszkeséggel dőlök hátra, ezen idő alatt balommal szerelmem fekete tincseit simogatom. Ha lenne bennem elég lélekjelenlét, akkor biztosan észrevenném a tv-ben zajló hangyaháborút, ami a zúgást szolgáltatja. Ám mivel nincs, így nem is veszem észre és a „tengermorajlás” megmarad háttérzajként. Érzem, amint a fejem kezd kissé elnehezülni, ezért kicsusszanok a lány alól, s inkább mellé fekszem. A vízipipa vészesen kileng az akció közben, de szerencsére állva marad. Újabb slukk után visszaadom a csövet, majd fejemet vállgödrébe fúrom. Balom az ing könnyed anyaga alá kúszik, s megállapodik Cica feszes hasán. Villámként hasít belém a gondolat, miszerint már majdnem egy éve leléptem Seireiteiből. Nem láttam domborodó pocakkal gyermekeim anyját, hisz’ épp a nevetséges világmegmentéssel foglalatoskodtam. Apróságnak tűnnek ezek, de mégis meghatározó pontok egy ember életében. Fogalmam sincs milyenek a fiaim, habár biztos erős és egészséges porontyok, ismerve az apjukat. Valahogy mostanában sosem bírok felhőtlenül örülni a dolgoknak. A sötétség kezd bekebelezni, ez pedig aggodalommal tölt el. Szerencsére még mindig fényes csillagként tündököl életem kormos egén a nő, akivel egy nap talán hivatalosan is összekötjük majd az életünket. Ugyan jelképesen megkértem azzal a gyűrűvel a kezét, habár ahhoz sem voltam elég bátor. Érthetetlen módon, mindig is gyenge voltam az efféle érzelgős helyzetekben. Túlságosan is harcközpontú volt az életem, és ez nem tett jót a jellemfejlődésemnek. Talán Kenshinnek volt igaza… A hatalommal járó teher kezd maga alá temetni. Ezt nem hagyhatom ennyiben! Többre vagyok képes ennél. El fogom érni, hogy rendes életünk lehessen együtt, hazugságok és félelmek nélkül.
Vicces, hogy még betépve se tudok elvonatkoztatni az élet gondjaitól. Hiszen nem ez lenne ennek a cuccnak a lényege? Nézem a szeretett nőt, miközben megfogalmazódik bennem mennyire megváltoztam az utóbbi időben. Eddig is szerettem Chiyokot, jobban, mint bármi mást az életemben. Végtelenül öregnek érzem magam, hosszú éveim súlyokként húzzák alá testem. Bölcsesség, tapasztalat, tudás… Szavak melyekért régebben mindent eldobtam volna. Szerelem, család, béke… Mennyivel másabb értékrend alakult ki bennem, amíg a Dárda után kutattam. Ironikus módon megint harcolnom kell a békéért. Ez olyan, mintha a szüzességért szexelnék. Jó, hogy Ő most itt van velem, érzem a közelségét, hallom a szívverését. Tudom, bármi történik, hozzá mindig visszatérhetek. Ezen gondolat tartja bennem a lelket, ezért nem fásultam még bele a kilátástalan küzdelembe. Gondolatmenetem végére be kell látnom; nem becsülöm meg Őt eléggé.
- Bocs, amiért ilyen balfék vagyok… - motyogom bele az ing anyagába, szemeimet szorosan lehunyva. Kezdek nyálas nyomingerré változni, s ez bosszant a leginkább. Rövid időn belül sikerül összeszednem magam, ezután ajkaim ismét vidám mosolyra húzódnak. Apró csókot lehellek a fülé mögé, amivel jelzem éberségem. Ideje lenne felpörgetni az eseményeket, mert kezdünk teljesen eltunyulni. Összeszedem a közelből a kék gumikígyót és nagyot szívok belőle, mert kezd múlni a cuccheló hatása. Nagy cuppanósat nyomok Chiyo-chancsi homlokára, ennek köszönhetően a rengeteg füst is az arcába megy. Sátáni kacajt hallatok, azután nemes egyszerűséggel félredobom a szipkát és csiklandozni kezdem. Tudván, mennyire nem bírja ezt, jobbnak látom fölé kerülni, hogy fizikai erőmnek hála féken tudjam tartani ezt a kis vadmacskát.

Viziló. Nyamvadt állat. Nem sok minden tudja kivívni az utálatomat, de az az álszent szörnyeteg legalább háromnegyed testhosszal vezet a gyűlölt dolgok toplistáján. Kellemesebb látvány a zsiráf. Meg a felhő. Meg a mézesbödön, meg a virágosláda, meg a tépett bundájú, rühes kutya - aki mellesleg négy napja egy árva falatot sem evett, de mégsem kuncsorog a ramenes előtt - meg a sok, vizilónál jóval kellemesebb dolog, amit még kirakhatok, ha Yuu-chan állán ágaskodó, legalább kétnapos borosta egy egy alkotóelemét egymáshoz viszonyítva úgy pakolom az olykor borzasztóan valóságosnak tűnő képzeletben, hogy zsiráf legyen belőle, vagy felhő, vagy mézesbödön, vagy virágosláda, vagy esetleg netalántán egészen véletlenül egy tépett bundájú, rühes kutya, aki annak ellenére, hogy négy napja egy árva falatot sem evett, mégsem kuncsorog büszkeségét a porba tiporva a ramenes előtt.
Pukk. Sehol a mézesbödön meg a rühes kutya. Vagyis hát de, mert megfosztva a mozizástól, Mackómedve mellém hempergőzik, tehát agyam szüleményei mind vízszintesben hevernek mellettem, csak hát na, nem olyan jó így a kilátás. De nem is a legrosszabb. Afféle ilyen is, olyan is, se nem kiváló de élvezhetetlennek se mondanám. Viszont egész sokat dob az ingatlanon, hogy olyan kellemesen mediterrán a légáramlás, amit Prézlifóka a nyakamba fújdogál. Ohóóó hát a morajlás! Ja meg hogy negyvenkettő! Hát majdnem elfelejtődött ez a csudálatos eszmefuttatás, amivel világot lehetne menteni, embereknek visszaadni az állását, meg több aprót kapni a virágostól két utcával feljebb lévő kis boltban a visszavitt üvegekért, aminek az egyik árufeltöltője a főnöke iránt érzett bosszúból épp egy sámlira állva vizeli le a kilincset. Így megy ez.
Szóval tengermorajlás, mediterrán hőhullámok... Jó a kéró, bár a kilátáson lehetne javítani. Talán ki kéne vágni pár fát. De talajerózió meg környezetvédelem, hát azt nem szabad, meg talán még csak nem is illik. Lehet, hogy nem is érdekel, lehet, hogy nekem direkt tetszik ez a nem egészen festői panoráma. Lehet, hogy az van, hogy úgy a legesmegfelelőbb ez az egész, ahogy most van, és lehet, hogy nem cserélném el egy másikra. Biztosan nem.
Közben füst ki, füst be. A légszennyezés sem zavar. Mackómedve brümmög meg fúj, én meg nagy kedvesen vakarászom a kobakját, mint valami tépett bundájú, rühes kutyának, csak annyi a különbség, hogy ő nem tépett bundájú, meg nem rühös. Meg nem kutya. Ja és tulajdonképpen bundája sincsen.
Motyog valamit a balfékségről, ami olyan vicces szó, hogy én félrenyelem az épp kifújni készült barackos füstöt. Lila a plafon, a szemem meg beesett a koponyámba és most ott gurulgál céltalanul, közben meg meg akarok halni ettől a fránya köhögéstől.
Visítás, éktelen visítás. Izomfájdalom, meg hirtelen meleg, tisztára, mintha negyvenfokos lázzal dideregnék egy takaró alatt, még csak lázálmokért se kell videótékába menni. Mackómedve nagyon energikus, olyan elánnal csiklandoz, hogy kétségbeesett rángatózásom és az a hülye hang, amit minden bizonnyal én adok ki visítással kevert nevetés címszó alatt még véletlenül se tudja vele felvenni a versenyt. Annyira fáj már minden izmom a folytonos stimulálástól, hogy a vicces liláskékeszöldessárgás köd meg a lábnyulak ellenére egész tiszta fejjel érzem, hogy végelgyengülésben fogok elhalálozni. Ha már visítok, gondolom visíthatnék valami értelmeset is, így ahogy nemrég Yuu-chancsi szőrszálaiból pakolásztam ki valami értelmezhetőt, most a vijjogáson van a sor, hogy megregulázzam.
- A teremburáját, na tessék ezt a foglalatosságot letapétázni!! - nevetem ki magamból az első értelmesnek tűnő szóhalmazt nagyon komoly arckifejezéssel, mert ez aztán már nem állja meg a helyét a dolgok párizsikutymázos plasztikbögréjében, meg amúgy is, hát mi' buta ez a Szaloncukormáz. - Nahá, hát te oktondi... Hát beszélsz itt butaságokat... Te kérlekszépen nem vagy balfék... Már hogy volnál balfék amikor engedelmeddel te jobbfék vagy, már ha szabad őszintének lenni... - Azzal felácsingózok valami sárgásan puha kötélbe kapaszkodva, hogy át lehessen élni a valómból áradó szolidáris nagyfokúságot. Nem akarok ám én okosabbnak látszani mint ami vagyok, de ez most egy vitathatatlan félrenézés volt Májtekercstől, önző lennék, ha tudálmányomat magamnak tartva sután korcsolyáznék.
- Na figyelj rám jól te bitang... Neem, nem vagy bitang csak viccelek.. Na tehát az van, hogy itt nem jó a csí. - Böködöm az okos fejét, hogy azért tartsam benne a rám irányuló figyelmezést, aztán megragadom a szép kis kacsóját, hogy állóhelyzetbe állítsam. Csak az a baj, hogy nem állunk ám, hanem hirtelen én is betemetődök. De én, az igazi kalandor, én bizony kikecmergek, majd pár tigrisbakfitty után ellentmondásokat nem tűrök a talajjal.
- Mint mondtam, nem jó.. Azért megy tele a búrád fejetlenséggel.. Szerencse, hogy tudom mi fán terem a feng sui, na ne lustálkodj, átrendírozzuk a szobácskád..
Megyek mendegélek hogy megküzdjek az ágyóriással. Akkor lesz az jó, ha a lába égnek áll, mert az hozza a végeleáthatatlan bölcseletességet. A sok Buddha mind azért olyan bölcs ám, mert sokat lavíroznak a búbjuk tetején. Na ha rajtam múlik, az én szerelmetes tubarózsám fejenállva még talpon is fogja tudni magát köpni.
Az ágyóriásszörny azonban inkább oktondi mint művelt agyú, nem is nagyon híve a tudálékosságnak. Kevésbé segítőkész, mint gondoltam, azt is lehet akár mondani, hogy makacsul ellenáll. Tíz percnek tűnő időintervallum alatt csak a takarómutáns vetődik rám, minek követekésének képpen a földön vagyok kénytelen lefegyverezni a támadót, és hosszas kecmergés után eshetek neki újra az ágyóriásnak. A pontos helye a szoba másik felében kell legyen, én meg aztán nem hagyom, hogy kifogjon velem! Ha törik, ha szakad, a talpát fogja szagolni a mennyezet, bármit az én Kecskepörköltöm kimunkálásáért!

~ Semmittevés egy szadomazo parti után Chiyo-chan és Yuu-chan módra~

Chiyo-chancsi nagy visongatása zene füleimnek. Nevetve futtatom tovább ujjaimat az oldalán, miközben ő köhögve próbál kinyögni valamit. Olyan viccese beszél, talán neki jobban megártott a pipa, mint nekem. Kuncogva hagyom abba a csiklandozását, miközben leszállok kedvesemről és az egyik párnára telepedek törökülésben. Teljes egyetértéssel bólogatok szavaira, holott inkább az alsóból kilógó lábacskáit fixírozom. Lassacskán megpróbál felállni, ami szerintem nem egy szerencsés ötlet. Hamarosan vissza is zuhan, de szerencsére rajtam landol. A lendülettől eldőlünk, majd két puha valami nyomását érzem az arcomon. Egyértelműen a Mennyországba jutottam, hisz’ hol máshol találkoznék ilyen gyönyörű dolgokkal. Már épp azon lennék, hogy kézzel is letapogatom a hamvas dombokat, amikor Eprespudingom újra mozgásba lendül. Csalódottan nézek rá összeráncolt homlokom alól, amikor engem is megpróbál felrángatni. Valami fing sunyiról beszél, ám beleszagolva a levegőbe csupán a vízipipa barackos aromáját érzem. Értetlenkedve figyelem munkálkodását, s szerencsétlenkedését a takaróval. Nagy harcban lehet, így nem kockáztatom meg a segítségnyújtást. Hamarosan előtűnik a szövet alól, gyilkos pillantásokat lövellve támadójára. Nekifeszül a nagy franciaágynak, azonban nem sok eredménnyel járnak próbálkozásai. Lövésem sincs, mit akar elérni, viszont ha így folytatja a nagy rohangászásban még kárt tesz magában. Úgy döntök, inkább segítek neki, mielőtt tönkretenné Francit.
Néhány vidám szökkenéssel átszelem a kettőnk között lévő távolságot, majd hátulról átkarolom a szerelmem. Apró puszit nyomok a nyakára, ezt követően megragadom az ágy szélét és megpróbálom megemelni. Nos, be kell vallanom, nehezebb, mint gondoltam. Pluszban Chiyo-chan is karjaim között volt, ebből adódóan ezen akció alapból kudarcra volt ítélve. Nagy „ajajajaj”-ozás közben dőlök előre, majdnem lábujjamra ejtve a fekvőalkalmatosság szélét. Az meg nem lenne valami kellemes, ugyebár. A lendülettől előredőlök és Mézescsupromat is magammal sodrom. Ezúttal én kerülök felülre, egész súlyommal az aprócska nőre nehezedve. Nem vagyok kövér, de azért 70 kilónyi izmot nem egyszerű megtartani. Nevetve kászálódok le Róla, és már érzem, hogy ez a cipekedés nagyon-nagyon sokáig el fog húzódni. Természetesen támogatom az építő jellegű ötleteit, ezért most sem ragadnak lefele a szemeim, dehogyis! Álmosan hempergőzöm ide-oda az ágyon, pedig nem olyan rég keltem fel. Hirtelen megdermedek, azután szigorúan Cicusomra nézek. Itt henyél, miközben a csím kitudja hova a píbe áramlik! Megpaskolom formás hátsóját, hiszen pont kézre áll, és miért ne tenném? Egy újabb forgolódással ellentétes irányba fordulok, így most a vádlija van a fejemnél. Nézegetve zseniális felfedezést teszem, miszerint tökéletesen mutatna rajta egy tetkó. Igaz, rajta bármi tökéletesen mutatna, csak rajta legyen. Kutatok kavargó gondolataim között egy megfelelő ábra után. Rá kell jönnöm, hogy egy édes pink póni lenne a legmegfelelőbb! A neve lehetne mondjuk Vendel, mert az illene hozzá. Már épp elmesélném Chiyo-chancsinak a grandiózus tervemet, bár Ő valószínűleg nem osztaná meggyőződésemet. Másfelől meg a párocskák gyakran hasonló tetoválást csinálnak, nekem pedig nem állna jól egy törpeló a hátamon. Kicsit lelombozódom, azonban sikerül másodperceken belül feldolgoznom a témát.
- Gyere mááááá~ár, Mókusmaszat! – vonyítok fel panaszosan, mintha eddig nem miattam lazsáltunk volna. – Sosem visszük át így az ágyat, pedig ma még szeretném használni, ha lehetséges.
Nyögdécselve felülök, azután finoman végigsimítok Mákosgaluskám egyik combján, ezzel bírva mozgásra. Nagy nehezen átkommandózok az ágy másik végébe, s magamhoz ragadom az egyik párnát. Újabb ördögi terv fogalmazódik meg bennem, ami vonásaimat is sátáni maszkká torzítja. Hidegen villanó tekintettel fordulok életem értelme felé, ezt követően kegyelmet nem ismerően hozzávágom a puha selyempárnát. Ehhez ördögi kacagást is csatolok, hisz’ a gonosz nézés és a félőrültröhögés mindig együtt jár. Jól tudom, hogy akcióm nem marad megtorlatlanul, ezért magamhoz ragadom a másik ágyneműdarabot és gyorsan felpattanok.
- Kard ki kard, szép Hölgy! – kurjantok vidáman, majd párnámmal formális vívótisztelgést imitálok. – Van-e kegyedben elég bátorság, amivel megtorolhatja előbbi gaz tettemet?
Remélem ezzel sikerül elfelejtetnem a cipekedést, mert mostanában úgy fáj a derekam, és az ágy emelgetése biztos nem tenne jót neki. :/ Fél szemmel körbepillantok a helyiségben, s megrökönyödve konstalálom az itt uralkodó kaotikus rendetlenséget. Egyik oldalon a Csipszeszacskók Pártja képez ellenállást, míg a másikon a Törölközők Társasága foglal helyet. Azt hittem sikerült sztornózni a rendetlenítést, de jól láthatóan tévedtem. Az ágynemű pedig többek között az én hibámból került a földre, pedig még vadonat új volt! Laza kezdőállást veszek fel, így várom Chiyo-chancsi támadását. Szerencsére többszörös párnacsatabajnok vagyok, ezért nincs mitől tartanom.

Nagyon kis cserfes, nem hagyja magát a disznó. Hiába kérlelem, hiába utasítom, hiába magyarmázolom elő neki a tudományos okait annak, amiért neki a szoba másik felében tótágast kell állni, ez a semmirekellő egy mocc, annyi se sok, nem mozdul egy tapodtat sem. Na de mármost ez így igazán nem rendjén való, ez verhet szöget a fejébe Körömpörköltesfenyőpálinkám észkerekvényeibe is, mert zsupsz mint a hurrikán odatoppan a valóságosságom déli oldalára, következésképp arccal előre az északi saroknak. Azt is lehetne akár mondani, hogy ő a hat óra, én meg a tizenkettő. Ha már én ilyen coffadt plöttyedtséggel vagyok megáldva ami a kari erőforrást illeti, Mackómedve kölcsönzött nekem két mancsot, mint azokban a varietékben, ahol történnek dolgok és ahol van egy test meg kéz ami nem az övé. Emelgőzik, olyan mint egy masina, csak hát nem épp működőképes. Lehet meg kell olajozni. Recseg ropog, bummeldől, ennyire futja Mackómedve fixírozásából, én meg fulldokolva kapálok, megint csak bizonyossággal gyanítva, hogy ez a vég. A nagy puhálmányok úgy fúródnak az arcomba, mintha a zselés szutymázt is ki akarnák nyomni a szemgödrömből, mintha az volna a feltett szándékuk, hogy a hallójárataimon bekússzanak és személyességemmel fúzionálva valami új legyen belőlünk. Mi lennénk az áltimét ágyszörny, én lennék a fej meg a kéz meg a két szép láb, a matrac a has, az ágykeret meg a hátpáncél. Sok a kegyetlen ember a világban, mindenképp szükséges a hátpáncél. A természet erre már rávilágított, mikor megalkotta a teknősöket.
Már épp kezd tetszeni, hogy mint az áltimét ágyszörny szerves részelete, uralmam alá hajtom a világot, de Mackómedve elmászása megszakítja a matraccal való egybeolvadás utolsó fokozatosságát.
Nevet, nevetgél, mintha kicsit be is lenne torzítva. Annyira vicces itt az akusztika, minden sokkal mélyebb vagy rikoltóbb, valami mindig úgy komponálja, hogy úgy jöjjön ki az eredményzet, hogy jót lehessen rajta nevetni. Nevetek én is, együtt nevetünk kackackukac, tök mókás a lét. Mosómasa aztán már nem kuncorál, áramlik felém a vetés valamiért, lehet nem nevettem elég hangosan. Hát ezen ne múljék, hangosabban nevetek. Ez se használ. Forgolódik, nyekergőzik, mint valami havi bajos krokodil, már ha azoknak van havi baja. Na ha nincs, akkor ilyen lenne, mint az én Cukormázaskátrányváladékom. Én meg akkor biztos valami hormonzavaros elefánt lennék, hogy tudjam szeretni anélkül, hogy leharapná az ormányom. Igazából azért nincs kedvem elefántnak lenni.
Mintha Yuu-chancsi se akarna minden áron krokodil lenni, hanem inkább valami állatkerti idomár, rácsap a hátsómra. Nem rémlik, hogy máskor is ennyire fájt volna, de most végighullámzódik az egész lénységemen a zsibbadás, beadták a lónyugtatót. Elvágódok, ma se szökök meg az állatkertből.
- Haggyál, én most prédikálok. - Morgok a hajcsárra, bár nem tudom mit jelent ebben az esetben a prédikáció. Lehetne sokminden, de most nincs kedvem megfejteni, hogyan is értettem, jobban esik nyekeregve forogni a világ körül. Mélyül a matrac, lehet hogy elérkezett a pillanat, hogy áltimét ágszörnyként hajtsam uralmasság alá a mennyezetet. Szorongok egy picikét.
Bucómacó lázad a defektus ellen, nem hagy nyomorgoni. Ahelyett, hogy elesne, és lenne velem ő is áltimét ágyszörny, Ő hős lovag, felkel a démonom ellen, hozzámvagdalkoz egy párnát. Na nem mintha ez használna, oktondi. Nincs kedvem légbemelni a fejem, de megköveteli a megkövetelő.
- Namármost... - Meg akarnám magyarázni amit meg kell, de gyorsan elfelejtődik hogy mi van tulajdonképpen. Úgy megenném azt a nyomingert, olyan kis falatka, és én mindig olyan gonosz vagyok. Nem akarok csalódást okozni, gonosz vagyok most is. Annyira nem is. Egy kicsit hápogok rá, mert száraz a szám, igazából innék valamit. Egy olyan kutymázt például, amit a csodamasinában láttam, amikor valami csuda helyen voltak a mukik. Dubaiban, mert emlékszem arra amit nem lehetséges elfelejteni.
Nevetek megint, mert mintha vicces fejet vágnék. Nem látom, de azért megmosolyogtat. Kéjesen vigyorgok, mint valami kéjnő. Biztos azok is a kéjes vigyorukról kapták a nevüket. Nem egyszerű menni ezen a talajzaton, kicsit mintha háromszor elesnék két lépés alatt. Gyorsabb ha ugrok, hát ugrok. Mackómedve alattam, ez így élvezhetőbb, jobb a kilátás. Nem is olyan rémes ez az ingatlan.
- Héékaaa~, na.. Na.. Nemár a vagdalkozás, hogy él úgy boldogan a királyfi meg a királylány? - Jól esik a nyújtózás, jó nyújtózni Mackómedvén elterülve, meg így könnyű szavakat sisteregni a fülébe. Olyan nagyon imádolom ezt a fajankót, hogy kijárdogál már neki egy kis kedvesség tőlem. Meg nekem is magamtól. Bár mióta Dubaiban ülünk a babérokon, jobb az ülés.
- Szerelmetesség, tudod hogy majd megeszlek? A Cicus felborítja neked a bárpultot! - Jó körömmel firkálni Mackómedve pockára, de most fontosabb dolog akad. Teveháton kirepülök, valami rémlik egy dézsa nagy habról, de nem egészen tiszta. Pohár a kézbe, emlékszem hogy csinálták. Ott van két tubus, a hajamat lengeti az óceán szelleje.... Ha nagyon hunyorgok, az egyikre "Vhiteee... vhiiteee.. ning Fogkrém" a másika meg "Cserszömörcés Szájvíz" van írva. Egy igazi messzi vidékről származó ízesítő és valami hazavágós szesz, tudják ám erre felé, mitől döglődik a légy... Jég az nincs meg szívószál, viszont van "Kakaóvajas krémszappan", ami nagyon egzotikus lehet, mert még csak nem is csengelődik ismerősen. Jószagú, elbírja a cucc, és legalább színes meg csíkos.
Valamiért még mindig ingoványos a földezet, bár nem olyan könnyű puha, forró homokon járni. Szívem Szalonnája úgy hever a pamlagon, mint egy latin félisten, bár a szemei kicsit csálék. Sikongatva szaladok hozzá, kezemben a páratlan alkotásommal, imádni fog érte. Imádom, ha imád.
- A hely speciálatossága, ilyet ivott a múlthéten a Dalai Láma! - nem tudom ki az a muksó, de emlegették mostanában őt is a csodamasinában, nagy arc lehet, ha ekkora a népsűrűsége. Olyan szuperált ez így kiszuperálva, Mackómedvével Buddha legszebb álmaiban csücsülve. A tenger kékje olyan, mint Mackómedve pislogója, ami olyan mint az a cucc, amit akkor este találtam. El se bírom már képzelni, mennyire rossz volt akkor.
- Fuuuu, te hallooo~d, olyat találtam a múltkor... Egy kockázmányban volt valami pofás karika, te felejtetted otthon? - Én őt szorongatom a háta mögött ülve, ő meg a poharat. Most is én vagyok a tizenkétóra pedig, furcsa dolog ez a föld ingása. Biztos attól csúszik gyorsan a léc a havon. Láttam hogy itt is lehet havon csúszni. Én is havon akarok csúszni. Kinyújtom lábaim Tereprtőskalács virgácsai mellett, hogy ne fúródjon a léc az ágyszörnybe. Kényelmetlen úgy.
- Mackó, tudunk úgy csúszni, ha én közben beléd kapaszkodok? - Épphogy kimondom, már csúszunk is. Hangos vihorászás, a hó meg csapódik az arcomba, ez azért nem olyan nevetséges. Az a baj, hogy nagyon hideg, rajtam meg nincs hófogó. Eldőlök, miután leértünk, dől velem a Donhuánom, mert én azt akarom. Ha csúszás közben nem lögyböli ki löttyét, most se fogja.
Didergek egy sort, hideg van itt északon. Álmos is vagyok talán, jól esne egy élményfürdő. Mert annak olyan színe van, mint Mackómedve pislogójának, aminek olyan színe van, mint annak a cuccnak, amit aznap este találtam és ami jó volt, hogy van, mikor fájt.

~ Semmittevés egy szadomazo parti után Chiyo-chan és Yuu-chan módra~

Mézescsuprom kezd egy icipicit furcsán viselkedni. Már amennyire ezt meg tudom állapítani jelenlegi állapotomban. Először is olyan furcsán néz rám azokkal a nagy, barna szemeivel, valamint furcsa nyöszörgésszerű hangokat ad ki és csattogtatja felém a fogait. Kedves gesztusomat semmibe veszi, mert Ő most prédikál. Nem tudom miről, meg kinek, mert én nem hallom, hogy beszélne. Biztos mürmüncéken keresztül kommunikál, de a mürmünce-csatornán se hallok semmit. Növekvő értetlenséggel huppanok vissza az ágyra, hisz’ kihívásomat is semmibe veszi. Arcán furcsa mosoly játszik, ami normál esetben talál megrémítene, ám így csak egy hasonló kaliberű vigyorgással válaszolok. Ugrabugrál össze és vissza, majd hamarosan rajtam köt ki. Mivel én jó királyfi vagyok, így magamhoz szorítom, eközben Ő csak ficereg. Kacagva érzékelem, ahogy körmeivel formákat rajzol a hasamra, viszont ezt sem sokáig élvezhetem, mert Tárkonyoscsirkém kivágtat a fürdőbe. Nem tudom mit keres ott, azonban mintha fél füllel valami bárpult emlegetését hallottam volna. Bele telik egy kis időbe mire rájövök, hogy nincs is bárpult a fürdőben, meg úgy egyáltalán sincs. Annál nagyobb a meglepetésem, amikor egy beazonosíthatatlan kinézetű itallal tér vissza. Gyorsan a kezembe nyomja, azután mögém telepszik. A Dalai Láma is ilyet ivott, legalábbis szerinte. Ha jól emlékszem a múlt héten írtak a haláláról, Isten nyugosztalja. Nézem a fura italt és pislogok. Az ital néz engem és visszapislog! Na, itt látom jónak, ha megszabadulok Tőle minél rövidebb úton. Kétségbeesve tekintek körül a szobában, hogy hova is önthetném. Érthetetlen módon semmilyen szobanövényem nincs, meginni meg végképp nincs kedvem. Pont kapóra jön, amikor Chiyo-chan csúszni akar. Hát ha ezt akarja, akkor csináljuk. Mikor oldalra dől, én is hasonlóképpen teszek, így sajnálatos, de életmentő módon kiborul a lötty. Nem sokat sajnálkozom, inkább ráhempergőzöm a Cicalányra, mert látom fázik. Kisöprök néhány kósza tincset az arcából, azután egy kis puszit nyomok az orrára.
- Karikácska, Cicácska? – kérdezek vissza full értelmesen egy szívdöglesztő mosoly kíséretében, ennek köszönhetően kompenzálom jelenlegi agyi kapacitásom a kinézetemmel. Biztos a gyűrűre gondolhatott, amit még aznap este hagytam ott szerelmem zálogaként. – Pont-pont, vesszőcske, hadd gondolkozzam egy kicsit… Biztos arra a méregdrága gyémántcsodára gondolsz! Nos, azt életem szerelmének tartogattam, remélem nem keverted el, mert oda akarom neki adni… - vágok teljesen komoly képet, ám meglátva szerelmetes édesem arckifejezését, jobbnak látom nem viccelni – Az természetesen egy eljegyzési gyűrű, Te butus! No, hozzám jössz?
Utolsó kérdésem a helyzethez nem illő komolysággal teszem fel, azonban nem találnék Rá ennél megfelelőbb alkalmat. Olyan idilli most minden, sikerült lopnunk magunknak néhány kellemes órát. Csodás dolog érezni vékony karjait a nyakam körül, vagy ahogy lábaival körülfonja a derekam. Érinteni, csókolni vágyom ezt az angyalt, aki bearanyozza az életem. Visszagondolva múltam azon része kopár legelőnek tűnik, amikor még nem ismertem Őt. Most viszont nem lennék már képes elengedni, valószínű elvesztésébe beleörülnék. Annyira a részemmé vált, mint a karjaim vagy a szívem. Nem muszáj válaszolni a fentebb feltett költői kérdésre, tudom Chiyo is hasonlóképp érez irántam. Úgy látom, ideje kicsit pihentetni ezt a feng sui-s dolgot, inkább vissza kellene vonulni a fürdőbe. Ölembe kapom szerelmemet, s már robogok is az előbb említett helyiség felé. Útközben összeszedem Szálimot is, hisz’ lassan már családtagnak számít, ezért nem hagyhatom magányosan sínylődni a kihalt csatatérré vált helyiségben. Szóval egyik karomban Chiyo-chancsival, míg másikban Szálim bácsival vágok át az aknamezőn. Mivel én vagyok a tökéletes katona, így ez nem jelent számomra kihívást. Ismét hallom a tenger morajlását, ami jó jel, mert ebből adódóan biztos van még víz a kádban! A padló és a falak hullámzása is e hitemet erősíti. Kolombusz Kristóf egy nyikhaj volt hozzám képest, legalábbis eme gondolat harsan elmémben, amikor a fürdőszoba csempéjére lépek. Igen, ebben biztos vagyok, mert nekem van nőm és pipám, míg neki csak pár fogatlan matróza volt, akik nem szedtek elég C-vitamint! Mivel én rengeteg C-vitamint fogyasztok, ezért fogaim tökéletes állapotban vannak. Mondjuk igazából már vagy száz éve halott vagyok, de attól még kitűnő száj-higiéniának örvendek. Jah, és még a húsom se rohad… asszem.
Lihegve pakolom le „terheimet” a földre, majd gyors szökkenéssel a csaphoz termek, s megnyitom a meleg vizet, mert már biztos kihűlt az előző adag. Üdvözült mosollyal fordulok hátra Pudingosfánkocskám felé, azután rövid úton megszabadítom a felesleges textildaraboktól. Hm, így máris jobbak a kilátások. Egy csókkal kísérve emelem fel ismét, míg kiszerencsétlenkedem magam a farmerből. Lassan ereszkedek bele az ismét kellemes vízbe, majd lazán hátra dőlök.
- Ez egy élmény, nem? – kérdezem vigyorogva, eközben magamhoz ragadom a vízipipa csövét. Nagy szippantás után máris kiszáll belőlem minden nem létező görcsösség, szinte szétfolyok Chiyo-chan alatt. Ki kell használnom minden másodpercet, amit a közelében tölthetek, hiszen ezt követően lehet megint hónapokig távol leszünk egymástól. Már ha csak erre gondolok, akkor is hiányzik. Félrelököm a csövet és addig mocorgok, amíg Mazsoláscsokipudingom háttal nem lesz nekem, s lábaimat az övéi mellett kinyújtom. Buksiját a vállamnak támasztom, ennek köszönhetően nedves haja majdnem beteríti az egész mellkasomat. Nem, nem azért mert olyan kicsi a mellkasom, hanem mert olyan sok haja van! Finoman simítok végig ujjaim hegyével karjain, azután gyengéden masszírozni kezdem a vállait. Igen, ilyet is tudok, mivel multifunksön volt ráírva a kiszerelésemre. Néha-néha puszit nyomok a nyakára, ezzel kárpótolva azt, amiért nem kap a masszázsból.
- Szeretlek, Cica… - mormogom bele a hajába ismét, habár egy ilyen egyszerű szó képtelen kifejezni azt, amit iránta érzek. Nem is létezik olyan szó, amely el tudná mondani érzéseim mélységét, így nem is keresek tovább. Az elmúlt percekben többször is elhangzott Tőlem az előbbi szócska, mert rájöttem túl keveset mondom neki. Nagyon jól tudja, hogy nem vagyok egy érzelgős fajta, inkább a tetteket részesítem előnyben. Most mégis újra és újra megismétlem a fenti mondatot, hisz’ tudom, nélküle fénytelen lenne az életem.

Lobog a haj, szél, százszázalékosság, hogy lenyomassuk ma a népet. Tök szerencse, hogy múltkor láttam a csudamasinériában, hogy az ilyen ötkarikás versengőzés téli edisönje kiváltképp aktuális. Nem tudom, van e ott ilyen páros egylécencsúszás, merthogymár mi azt csináljuk. Nemrég még volt két léc, de már nincs, mert így meghittebb, meg menőbb egy lécen csúszni. Két lécen mindenki tud, nem nagy kunszt. Na már ha nincsen páros egylécencsúszás, akkor majd lesz. Mindenhol van valami vén pingvin, akire ha szépen pillog az ember lányzata, és utána disznóságokat suttorgál a fülébe, akkor tuti beadja a derekát a fószer. Namármost nekem kell olyan arany karika a nyakamba.
Nahát, nem kellett disznóságot suttorgálni, mégis süvítünk az univerzum sarkában. Tök jók vagyunk, nem vitás, virág, ingyenpezsgő, műluvnyák meg hóesés. Meg karika. Karikácska Cicácska? "Méregdrága gyémántcsoda", hát naná hogy tudtam, hogy az egy eljegyzési gyűrű. A nőlényeknek van ehhez szeme, én meg nem vagyok teljesen gyagyás csak mert rétizokni. Nyilvánvaló volt, hogy azért felejtődött ott a karikácska, mert hátra lett hagyva, ahogy én. Együtt szomorkodunk amiért le se vagyunk bagózva. Sírok neki, ő sír nekem, mert mi egymáséi lennénk, csak hát le se vagyunk bagózva. Egy lehetséges jövő vagyunk mi ketten, ami lehetségesből átment kudarcba fulladt állapotba. Egy frászt.
Nem vagyok én teljesen gyagyás. Nem kevertem el, ami jó, mert oda tudja adni majd valami luvnyának. Hazugság a karika, hazugság a hó és az ingyen pezsgő, hazugság hogy megtaláltam, és hazugság, hogy azt hittem, hogy együtt vagyunk le se bagózva. Egyedül vagyok le se bagózva, mert én vagyok egy nagy, egy rohadt nagy hazugság. Semmi sem igaz, amit magamnak ötöltem magamról, lehet hogy egy hülye kitaláció vagyok. Nincs szemem, nincs orrom, nincs ujjam amire ráhúzhatnám azt a "méregdrága gyémántcsodát", amit akkor is magamnak akarnék, ha egy kilyuggatott söröskupak lenne. De nem vagyok ám teljesen gyagyás, csak totálisan nemnormális, amiért hazudtam magamnak egy életet, hogy pofával előre essek a susnyásba. A nád levele éles, és fáj is ám, ahogy szétvagdossa a képem. Lap vagyok, soksok lap, ahogy szétesek egy agyonfőtt vöröshagyma látképében.
Én butus...... Na hogy esne ki a szemfoga, hát lehet ilyet csinálni??! Hát lehet??! Az is lehet, hogy tenyérnyomot fluoreszkálnék a képére, de az is lehet, hogy visongva szétszeretném, kész szerencse, hogy szappanbuborékká válok és nekicsapódok a plafonnak. Nem szeretem a stresszhelyzeteket, amúgy is kéynelmes az ájulás.
Egyik dobb a másik után, egészen olybá van vélhetnékem, hogy a fülemben dobog a szíve. Van még vízszag, de én nem vagyok buborék. Van húsom meg sok idegvégződésem, egész pontosan sok milliónyi biztosan, és most az a sok millió egyenként rángatja az agyam, ahogy szúr a forró víz, ahogy mar a hűvös levegő, ahogy apró porszemek szállingóznak a bőrömre, ahogy Mackómedve pórusai egészen eggyé válnak az enyémekkel. Néha úgy lennék drogfüggő, hogy élethűen tudjak magamnak hazudni. Jó volna azt hinni, hogy velem van, amikor nincs. Megfordulok a habos krémben, mert ha nekitapasztom a fülem a mellkasának, akkor talán benne marad a szívdobogása, mint a kagylóban a tengerzúgás. Mert negyvenkettő, hiszen amit kell, sose felejtek el. Durva cucc kéne ahhoz, hogy ennyire az enyém legyen, amikor nem lehet. Jobban járnék, ha kapásból jégcsákánnyal esnék az agysejtjeimnek. Nem leszek drogos, csak néha egy kicsit szomorú.
Nincsen semmi fura a fejemben, pedig eddig olyan vicces volt. Már nem vicces. Csak egy nagy nagy apparátus vagyok, ami pontosan érzékel mindent, az aktuális páratartalmat is leközölném, vagy a légnyomást. Zúg a fejem, a mellkasom meg egy nagy feszítő kályha ami fáj, pedig boldognak kell lenni. Megint csak megy a sunavihar, kár rám vidámságot pazarolni. Annyira faszányos minden, hogy szomorúvá tesz. Ekkora butaságot...
Szálim még mindig jó katona, érzem is az illatát, ha nem fúrom épp Mackómedve nyakába az arcom. Olyan mintha a szememre belülről vetítenének valami filmet, mintha vak lennék, és valami spéci cucc adná a kívülről jövő jeleket. Tulajdonképpen lehet, hogy vak vagyok, csak nem emlékszek. Kész szerencse, hogy a vakoknak is folyik könny a szeméből, mert nem is én lennék, ha nem maratnám szét az arcom a sós löttyel. Tiszta kémia, mint elvileg az érzelmek. Lehet, hogy valami fontosat könnyezek ki magamból, valami nagyon fontosat, amit nem akarom, hogy szétguberáljanak a lomtalanításra járók, és hiába nem akarom, folyatom tovább a sósavat a képemen. Jó volna tudni, hogy ha már sírok, miért teszem, de lehet, hogy nem vagyok arra alkalmas állapotban, hogy megfejtsem. Ég a fejem, mert nem változok, mert sose változok, és mert muszáj lesz sírnom teljesen oktalanul néha, hogy lecsapoljak az agyamból valamit, ami talán fontos, talán nem. Bizonyára túlcsordult a szívem, ami lezárlatolta az agyam, ami így adja le a fölös cuccokat, hogy egy kis helyet csináljon magának.
Hiába lett hely, mondani még mindig nem megy semmit, csak tapogatom a meleg pofikáját. Nem adom ám fel a hangokkal, szavakkal mondatrészekkel és mondatokkal való vívást, legalábbis két percig küzdök, aztán mégiscsak feladom. Könnyebb ölelni a nyakát, és apró lassú cuppanósokat nyomni az arca minden szegletébe, mint valami okosat mondani, pedig eddig sosenemse volt bajom a szövegeléssel. Talán a köd, sőt biztosan a köd az oka, amit amióta beszippantottam, folyamatosan rágcsálja az agyam, bár már csak a bódulat maradt a fura tévképzetek helyén. Lehet, hogy vissza kéne csalni a fura tekervényeket, bár nem tudom, hogy Yuu-chancsi a szeretetrohamos vagy az űrlényeket hajkurászó énemmel jár jobban. Mintha öngyilkosságra készülnék, és nem tudnám, hogy mi vár a kötél másik felén; talán még jobban elragadnak az ösztöneim, de az is lehet, hogy nem is én leszek én. Az első opcióval nem is volna sok probléma, ha nem lennék olyan betegesen szentimentális, hogy ne akarjak leredukálni minden együtt töltött órát pusztán fizikai dolgokra, akkor sem, ha az gyógyír pici lelkem vágyaira is. Le kell higgadni, meg kell bolondulni, higgadtan kell bolondnak lenni, mielőtt megint nekiesnék szívem kuglófjának egyetlen szem mazsolájának. Egy nagy slukk után kell ám a bivalyerős helytállás, ami nekem aztán van ám dögivel. Hanyatlás, kapaszkodás, jó helyen van a csaptelep, bennem meg röfög a ráérzés, csapatja a hideg víz, ó és milyen sok van belőle! Hanyatlok mert csak elhanyatlok, sikítva röhécsel az állam. Még pár szippantás a jóból, és már Yuu-chancsimejjehusa is sikít, hogy harapjak bele, direkt jó, hogy irgalmas szamaritánus vagyok. Kapaszkodni kell ám a nyakába, mert sodornak a hullámok, meg mert radiátor és nekem már hidegem van. Ki volt az a kányasarlóképű, aki lehozta az északi fényt a jó éghajlatra? Nem tetszik, hogy kosárlabdából van a bőrzekém, franc akar lapaj mancsok alatt pattogni. Inkább vagyok óceánjáró, jót dudálok a Jéghegyem nyakzatába mielőtt elsüllyednék. Nyugis lehet aludni a víz alatt.

Hullámzás, kavargó gondolatok, vihar! Jó ám a habok között, de hirtelen elromlani tűnik minden. Drágaságom szemei hirtelen fennakadnak, s már csak azt veszem észre, hogy egyre jobban csúszik alá. Valós rémülettel ragadom meg, majd rántom magamhoz. Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, szívem egyre hevesebben ver, talán még a mellkasom falát is képes lenne áttörni. Remegő hanggal szólítgatom, óvatosan rázva a vállainál fogva. Oly’ kecses, nem merem erősebben markolni, félek, a végén még összeroppan a kezemben, akár egy porcelánbaba. Sóhaj, megkönnyebbülés. A barna íriszek ismét feltűnnek, és én ölelem Őt, nem hagyhat magamra. Arcát a mellkasomnak nyomja, fekete fürtjei megcsiklandozzák a bőröm, aminek hála rövid kuncogás hagyja el a számat. Megint sír, de remélem ezúttal csak a boldogságtól. A sós cseppek végigszánkáznak az arcán, azután elvesznek a habok tengerében. Könnyei megint értem hullanak, holott nem érdemlem meg Őket. Mind-mind apró igazgyöngy, túl értékesek ahhoz, hogy Rám pazaroljon belőlük. Buksiját a nyakamba fúrja, karjaim reflexszerűen fonódnak derekára. Forró ajkainak selymes érintését érzem az arcom minden pontján, eközben Ő megint magához ragadja Szálim csövét. Belefüstölög a képembe, azonban ez nem zavar. Újabb slukknyi felleg kavarodik a számban, s én megpróbálom keverni a kellemest a hasznossal. Finoman emelem fel Chiyo-chancsi állát, könnyed csókot lehelve beszélőkéjére. A kiáramló fehér felhő viccesen fellebbenti a hajunkat, miközben egyre jobban kezdem belelovalni magam a dologba. A vér kezd eltűnni az agyamból, más helyet keresve magának a tárolódásra.
Halkan szisszenek fel, amikor a jéghideg víz a testemhez ér. Pórusaim egyként üvöltenek fel, aztán rögtön vigyázzállásba vágják magukat. Kicsit hűs van így, viszont legalább sikerült lehiggadnom. Zengő nevetés szabadul fel bensőmből, amikor a nyakamba trombitál. Vacogva emelem derekánál fogva az ölembe szerelmemet, ennek köszönhetően kissé kiemelkedünk az amúgy is tünedező habok közül. Könnyed puszikkal borítom el vállait, kulcscsontját és a mennyei dombságok által képzett völgybe is lejut néhány. Annyira nehéz visszafogni a vágyaimat, de hát nem olyan rég csináltuk, azért tartani kellene néha egy kis pihenőt. Kezdi a fagy csiklandozni az országalmákat, ezért jobbnak látom távozni innen, mielőtt jégcsap nő az orromra vagy valahova máshova. Persze eszembe juthatna a melegvizes megoldás is, ámbátor már elég régen lubickolunk itt ahhoz, hogy elegendőnek érezzem. Így is már tiszta libabőrösök vagyunk mindketten, csak egy jó kis megfázást kockáztatunk a hidegben üldögéléssel, ami nem jönne jól egyikünknek sem. Még egy utolsó nagy cuppanósat nyomok a hasára, ezt követően kimászok a kádból és kisegítem Cicácskát is. Gyorsan magunk köré csavarok egy hófehér pamuttörölközőt, ezzel előzve meg az esetleges meghűlést kockázatát. Balom elkalandozik az anyag rejtekében, míg jobbommal beletúrok selymes tincseibe, s orromat az övéhez érintem.
- Örülök, hogy itt vagy Velem… - szólalok meg kicsi rekedtes hangon, erősen szorítva életem értelmét. Lassan kihátrálok a fürdőből magam után húzva Őt is, majd az ágy felé irányítom lépéseinket. A bútordarab széle hamar a vádlimba vág, így hát félelmek nélkül döntöm kettőnket hátra és nagy puffanással landolunk a puha ágynemű helyén, mivel az szépen le lett dobálva a sarokba. Visszagondolva érthetetlennek tartom miért nem csúsztam el semmin, pedig az esélye meg volt a dolognak. Már sokkal jobban vagyok, mint az előbb, ezért megejthetjük az ágytologatós cuccost, ha már annyira akarja. Nehézkesen kiverekedem magam a kényszerzubbonyként ránk csavarodott pamutból, aztán laza indiánszökelléssel a ruhásszekrényhez kommandózom, már megint. Két póló, két melegítőalsó és két boxer, mert sajnálatos módon nem tartok női fehérneműt a fiókjaimban. Igen, nem vagyok elég perverz, ebből adódóan Chiyo-chancsinak be kell érnie azzal, ami van. A felöltözés sem megy valami simán, mivel figyelmem mindig elkalandozik, még jó, hogy nem épp láncfűrésszel dolgozom. Mehetne az ujjam a picsába… Addig-addig szerencsétlenkedem, amíg nem sikerül tökéletesen helyére illeszteni minden ruhadarabot. Megfordul a fejemben, miszerint a nem létező reumámra hivatkozva ellógom a cipelést, de valszeg a maratoni szadocsata és az ide-oda cipelés miatt nem lenne hiteles az alakítás. Nem tehetek mást, muszáj vagyok ezt a böhöm nagy ágyat átcipelni oda, ahova Mákslepényem szeretné.
- Biztos jobb lesz nekem ettől a fingsunyitól? – kérdezem meg reménykedve, amivel talán rádöbbentem azon igazságra, ami kimondja: Lustaság fél egészség, ami többet ér a sunyi fingnál. Ezt most ebben a fél pillanatban találtam ki, ám előre láthatólag helytálló hipotézisnek tűnik. Mindig is jó voltam az érvelésben, ezért is lehettem volna kitűnő ügyvéd, ha nem harapja lesz a kezem egy farkas… Viszont a mocsok dögje mégis megtette, s még a rohadt cigimet se tudtam elpipákolni életem utolsó perceiben! Na, az a kibaszás, semmi más. Hm, talán hivatkozhatnék erre a sérülésre is, mivel alig van már mancsom. Ámbátor jól láthatóan van és használni tudom őket különböző célokra, amit nem olyan régen be is bizonyítottam, ennél fogva ez is kilőve. Mártírképpel kel tudomásul vennem, miszerint sorsom örök időkre megpecsételődött, s mostantól a rakodófiúk szörnyű megpróbáltatásai várnak Rám. Egyáltalán nem vagyok kilökve a harctól, á dehogy. Tiszta vézna vagyok, alig van rajtam csont, meg bőr. Az izom meg csak mutatóba van, rengeteg cigi és szakéscsésze emelgetésének emlékét őrzik bicepszeim. Erről jut eszembe, hogy nagyon rég gyúrtam ilyen téren, valamikor a közeljövőben meg kellene ejteni. Úgyis mostanában lesz Mókusmaszat szülcsinapcsija, ott majd összedobunk ketten valami áfterpartít. Fáradt sóhaj után újra megszólalok, megadva magam egy fensőbb akaratnak.
- Hova vigyem akkor ezt a rettenetet? – érdeklődöm lelkesedést színlelve, miközben megragadom az ágy egyik sarkát. Természetesen akár fél kézzel is meg tudnám emelni, de akkor nem játszhatnám el a szomorú sorsú hőst.

A víz alatt mindig van egy csomó színes hal meg korallzátony, meg minden csecse cuccheló, aminek igazából semmi értelme. Ha a tenger fenekén olyan iszonyatmódűbernagyonsötét van (ami most valamilyen különös oknál fogva nincs, hála a Gondviselésnek, mert akkor én minden valószínűség szerint egy csapásra szörnyethalnék), akkor már ezer bocsánat, de mi a francért színesek a halacskák meg a kagylók meg a korallok, meg a víziuborkák? Na mindegy, bár annyira mégsem, de örökre megjegyzem magamban, hogy ez az evolúciónak egy igen nagy félrenézése, mert butaság és kész, ráadásul személyesen is érint a dolog, hiszen ha már feláldoztam létezésemet, hogy egy nagy, kettétörött hajóként éljem le hátralevő életem a tenger alján, akkor igazán megérdemelnék annyit, hogy színes halacskák szórakoztassanak, hogy ne unjam halálra magam. De itt bezzeg nem futja másra, csak egy termetes, háromlábú polipra, ami ráadásul még rózsaszínű is. Nem olyan nagyon rózsaszínű, csak annyira, mint a kagylók, ha az ember nagy erőlködések árán lefejti róluk a házikójukat. Namármost ez minden bizonnyal egy mutáns polip, mivel nem elég, hogy a polipok mindig lilák és még véletlenül sem rózsaszínek, ennek nyolc láb helyett csak három van, amiből az egyik lényegesen kisebb a másik kettőnél. Igazából lehetséges, hogy ez még valami ősállat, mert mostanában sok ilyen fura szörnyeteg került elő a tengerek és óceánok aljáról, mert felkavargózták őket a sok viharok meg esők meg villámlások meg a forgószelek. Hát, tökéletesen elmebeteg dolog ez az evolúció.
Pánik, mert ez már több a soknál, lehet, hogy az ilyen vérengző vadállatok a hordozói a tifusznak, meg látványosan agresszív a mocska, mikor végrevalahára jön a hős lovag, és kiemel a Marianna-árokból. Érdekes módon jól esik levegőt venni, ahogy zsibbasztva fújtatok és kapálok, pedig a hajóknak ez annyira nem igazán szokása. Az is eléggé érdekes tényzet, hogy jobban esnek a pusszanósok, mintha tengericsillagok tapadnának a hajófenékre, ami felettébb kétségbeejtő dolog, mivel lehet, hogy nem is szolgáltam meg igazán, hogy egy büszke hajóként szeljem az óceánt. Az meg a másik, hogy ki tudja hány évtizedig áztam a tenger alján, nyilván már mállik a vakolatom meg biztos több rajtam a moha mint az ép festék, kész szerencse, hogy nincs is szemem, meg olyan nagy tükör sem, amibe beleférnék. Azért szólni kéne Pongyolapitypangnak, hogy rozsdás lesz a csőre, hogyha még sokáig tapasztgatja a részegységeimre, de egy letropált tengerjárónak azért csak kijár ennyi élvezkedés, majd lefesti a képét Hammerliteal, úgyis ő kezdte.
Már éppen szólnék, hogy ha ilyen jól halad, a hajópadlót is felsikálhatná, de kiráz a gondolatfelhőim közül, úgyhogy egy darabig csak a semmiben lebegek bármiféle elképzelés nélkül, hogy mi is vagyok én valójában. Teljesen megfellebződik a létezésem hovája és miértje, és hiába igyekeznék valami biztos pontba kapaszkodni, csak küllők vannak mindenhol, amik becsípik a kezem, ahogy forognak a végtelenségbe.
Éles csikorgás a fejben, és mintha mindig is tudtam volna, miért vagyok a világon. Töltelék vagyok egy mályvacukorban, holott a mályvacukrok nem is töltöttek, én vagyok a világ legbüszkébb epres tölteléke, és ez mindig is így volt, amióta világ a világ. Mackómedve is itt van, hát persze hogy itt van, mert a semmiben lebegve a küllők közt láttam a bokáját, és tudtam hogy az övé, miközben mégse, tehát ő a stabil pontom. Nem is lebegtem semmiben, mert én mindig is töltelék voltam egy mályvacukorban, ahogy Mackómedve is, csak ő csokoládés. Illünk is ám egymáshoz, na meg hogy ne illenénk, amikor én neki vagyok teremtve, ő meg nekem. A csokoládés meg az epres mályvacukortöltelék az univerzum alfája és omegája, az is megeshet, hogy mi vagyunk a mindenség ősapája és ősanyája. Nem kizárt, hiszen azóta létezünk, amióta világ a világ.
Amikor csokiorrát az enyémhez nyomja, és a hangja a töltelékhallójárataimon keresztül az eperagyamig ér, valamiért mégis szomorú vagyok, pedig a mályvacukortöltelékek sose szomorúak. Kicsit olyan, mintha valamikor nagyon régen a világ istenei egy szemöldökcsipesszel kiszedtek volna minket a mályvacukorból és egy szikével, amivel pár napja még egy gyakorlaton boncoltak csirkét, ketté lettünk vágva és elhajítva a világ két felébe, más-más idősíkba. De a csokoládés és az epres töltelék nem holmi szilárdság, benne marad eper, bennem meg csokoládé. És most, több tízezer év után az elvágott felületemnek újra része a régen elhagyott darabja, hogy aztán megint elváljon tőle, és várjon újabb tízezer évig, amikor talán végleg összeforradok a vágás mentén. Mert csak így vagyok egész.
A fejem fáj, méghozzá istentelenül, de valamiért mégsem tesz morcossá. Ki tudja mióta fetrengek az ágyon pucéran, a paplanba gabalyodva, úgyhogy szerencsés, hogy egyáltalán nagyjából sikerül bekalkularizálnom a körülményt, amiben egyensúlyt keresve téblábolok. Nyilván azért hever mellettem pár ruha, mert fel kéne vennem, de fogalmam nincs, hogy képes vagyok-e rá, az is hihetetlen koncentrációt igényel, hogy egy kicsit elűzzem a valóságos valóságtalant, és a mindenkori feladatra koncentráljak, így egyáltalán a karom csak hosszas belső viaskodás után tudom felemelni. A táptalaj is ingoványos, én meg olyan irányíthatatlan végtagokkal meg bőrrel folyok szanaszét, mint egy epres mályvacukortöltelék. Valami idióta gondolat száll meg a dologgal kapcsolatban, amiről még így is tudom, hogy képtelenség, mivel a mályvacukrot nem szokták töltögetni.
Igazi elszánt afrikai harcoskirálynőként legyőzöm természetesen az elém háruló akadályt, úgyhogy büszkén emelhetem fejem az ég felé, amint sikerült felölteni a női jellegeimet tökéletesen semmivé varázsoló ruhadarabokat. Felváltva tör elő a fájdalom, amiért egy krumpliszsákként kell megaláznom a nememből fakadó előnyöket, és a büszkeség, hogy egy afrikai nemzetség hős királynőjeként én ilyen megalázó és sértő helyzeteket is büszkén megoldok. Hű segítőm, Szálim most is velem van a véres csatában, hiszen szükségem van megbízható támaszomra, mikor eljön az idő. Egy pimasz közlegény közben megkérdőjelezi a haditerv amúgy teljesen nyilvánvalóan nagyfokú hatékonyságát, amiért, ha nem hívna a harctér, legalább kétszáz csapást mérnék a hátára.
- Ne kérdezz, katona! Az istenek engem választottak ki, hogy győzelemre vezessem népünk, előre hát a halálba! - Adom ki a könyörtelen utasítást, hiszen sajnos tisztában vagyok vele, hogy a Masszavonek törzs a jelentős létszámfölényének köszönhetően valószínűleg az utolsó villanás lesz majd életünkben, de nem futamodhatunk meg! Büszke mártírokként hullunk majd a porba, örökre belevésve nevünk a történelemkönyvekbe!
Harci szekerem meg-meg inog, ahogy a neveletlen harcos bucskázik vele előre a homokdűnéken. Minden bizonnyal a felfokozott adrenalin és a sivatagi hőmérséklet az oka, de nehezemre esik az előttünk álló küzdelemre koncentrálni, ahogy a megfeszülő hátizmok valósággal hipnózisba ejtenek. Már majdnem teljesen megfeledkezek önmagamról, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy csakis az ellenség keze lehet a dologban, akik ideküldték ezt a hímet, hogy megbabonázzon és elgyengítsen a nagy csata előtt!
- Nem ejt csapdába gonosz kis terved! - Vetem magam a hátára egy harci üvöltés kíséretében, és addig hempergőzök, mígnem sikerül teljes valómmal fölé kerekedve árulóm szemébe nézni.
- Most megfizetsz bűnödért, nem ismerek kegyelmet! - Szorítom az állánál fogva, hogy még véletlenül se nyerhessen egérutat, kétségtelen, hogy forrongó dühöm lesújt rá. Egyenlőre nem teljesen logikus, hogy miért csókolom meg, de a későbbiek folyamán biztos megvilágosodik, hogy erre miért van szükség a leszámoláshoz. Egy afrikai harcoskirálynő minden büszkeségével és sugárzó erejével húzom végig körmeimet felsőteste oldalán, hogy aztán végül a válla és a nyaka essen könyörtelen masszírozásom áldozatává. Olyan tíz percnyi furfangos játszadozás után, mikor már biztos vagyok benne, hogy az összes harcászati csomópontot alaposan megvizsgáltam, diadalittas vigyorral húztam ki magam egyértelművé téve, hogy az afrikai istenek szent leszármazottjaként rajtam a legaljasabb csel sem fog ki.
- Végeztem veled, masszavonekek bérence! - Valami fura oknál fogva egy kicsit élvezem a szenvedést látni a szemeiben, amint faképnél hagyom, bár egy kis lelkiismeretfurdalás is vegyül a magasztos érzésbe. Az is lehet, hogy én tévedek, és az áruló még sem áruló, és én anélkül mértem ki rá a büntetést, hogy alaposan eljártam volna az ügyében. Gondterhelt homlokom alatt egyre csak ezen gondolkodva rovom a sivatagot fel-alá, hiszen mégiscsak én vagyok az igazság bajnoka, ennek ellenére hagytam, hogy elragadjanak a hirtelen indulatok. Minden bizonnyal jobb, ha elvonulok a világ színe elől, én, ki csalódást okoztam szent őseimnek, így fejére kell fordítanom a harci szekeret, és az alatt átkozni bűnös személyemet az idők végezetéig.
Soha többé nem mászhatok már ki onnan, nem várhatom, hogy Mackómedve megbocsájt. A nap folyamán már másodszorra hozom hogyismondjam, kellemetlen helyzetbe, ami égbekiáltó bűn, tekintve, hogy életem értelmével szemben aljaskodok. Nem halhatok meg túl hamar, hiszen ezért a borzadájosságért elég sokáig kell szenvednem, úgyhogy bármennyire is megalázó Majonézespogácsát ugráltatni, az ő érdekében szükségem lesz pár dologra, hogy minél tovább húzzam ki.
- Mackóó~.. Tudom, hogy nem illene bármit is kérnem, de a minél továbbig való szenvedésem érdekében, megtennéd, hogy idehozod a táskámból a piperecuccom, meg ellátsz némi elemózsiával? - Szörcsögöm szipogva az egyik takaró alól, ami nagyszerű arra, hogy még több réteggel legyek elszigetelve a külvilágtól. Nincs az az élő isten, ami ki tudna engem rángatni szégyenem barlangjából, egészen bizonyos, hogy ott fogok sorvadni önön rettenetességemben, amíg világ a világ.

~ Semmittevés egy szadomazo parti után Chiyo-chan és Yuu-chan módra~

Azért vannak, akik tudnak élni. Ki kell jelentenem, hogy Chiyo-chancsi is közéjük tartozik. Amíg én a nagy ággyal küzdök, addig Ő nagy kegyesen felpattan a matracra a vízipipával karöltve. Így könnyű cipekedni, nekem is sokkal több kedvem lenne hozzá. Szavaiból ítélve jó lenne leállni a cuccossal, mert lassan valami törzsfőasszonynak képzeli magát, én meg valami rabszolgácska lehetek, aki meghajol hatalma és isteni szépsége előtt. Mert bizony mondom nektek, gyönyörű egy főnökasszonyról van szó. Még így is megdobogtatja a szívemet, hiába nem látni semmit formás idomaiból. Vagyis hát körvonalak vannak, de az kinek elég? Céltudatosan botorkálok a szoba másik vége felé, miközben kerülgetem a tucatnyi szemetet a padlón. Ennek köszönhetően az ágy meg-meginog, remélem szerelmem nem lesz tengeribeteg a nagy út alatt. Hm, egész kellemes kis testmozgásnak tűnik, habár a vaskeret súlya is elhanyagolható. Ennek ellenére majdnem kicsúszik a kezemből, amikor úrnőm a hátamra ugrik. Értetlenkedve szemlélem a lány akcióját, mígnem elém nem kerül és vékonyka ujjaival meg nem ragadja az államat. Valamiféle kegyetlen büntetést emleget, de miután ajkai az enyéimhez érnek, már nem tudom komolyan venni. Meg, ha minden büntetést ilyen édes, akkor örökre bűnös akarok maradni. Körmei az oldalamba vájnak, ám ezt csak zavaró mellékhatásként könyvelem el magamban. Nagy durranás kíséretében ejtem le terhem a szoba közepén, hogy kezeimet is segítségül tudjam hívni. Míg a vállaimat és a nyakamat kezdi masszírozni, én addig teljesen más tájak felfedezésére indulok. Gyengéden beleharapok az alsó ajkába, azután az állát kezdem puszilgatni. Jobbom a dombságok szent magasságai felé indul, majd ott megpihen, hisz’ ha már masszírozgatunk, akkor hadd viszonozzam én is! Balom a hátsójára tapad, ami biztos a rengeteg farizom-erősítő gyakorlattól ilyen eszméletlenül kerek. Eközben szám már a fülénél jár, ahol ismételten aljas húzásra szánom el magam. Emlékszem ám, amikor mellbe harapott! Gonosz mosoly jelenik meg beszélőkém sarkában, ezt követően kicsit erősebben megkóstolom a fülcimpáját. Ámbátor, gondolom ez bejön Neki, legalábbis a szado-mazo hercegnőtől nem vár el gyengeséget az ember szerencsétlen szexrabszolgája.
Meglepően hamar lesz vége a gyereknapnak, pedig már kezdtem belemelegedni. Morcosan nézek ringó csípője után, eközben valami macsupicsu-bérencként emleget, ami meg kell valljam, kissé rosszul érint. Apacs vagyok, kérem szépen, mint ahogy régen a Nagy Winnetou is az volt. Sajnos, csak a nagy harcos címét tudhattam magaménak, sosem tudtam törzsfőnöki magasságokba emelkedni. Ezért is hálát kell adnom a szellemeknek, amiért egy királynő vágyait szolgálhatom ki. Valamilyen megfontolásból, biztos a fing sunyi miatt, Chiyo-chancsi felborítja az ágyat, így most lábai az ég felé mutatnak. Érdekes gondolat, viszont kétlem, hogy így képes leszek aludni rajta. Életem értelme jól láthatóan mégis kényelembe helyezi magát, azután még egy takarót is a magára húz. Nevetve hallgatom meg kéréseit, majd gyorsan bedugom a fejem a takaró alá és egy cuppanósat nyomok az arcára.
- Persze, Cica, máris hozom őket… - zendül mély hangom, miközben újra megcsókolom. A szolgáltatásoknak természetesen meglesz az ára, ám arról essen később szó. Ismét kivágtatok a szobából, s a konyha felé veszem az irányt. A nappaliból kiszűrődő hangokból ítélve Shinjiék már visszaértek a vásárlásból. Végigcaplatok a folyosón, úgysem hallja meg senki lépéseim zaját, hiszen a szokásos kiabálás megint elnyom minden mást. Szerencsére üresen találom az étkezőt, ezért nyugodtan tudok válogatni a kaják között. Van itt minden, mi szemnek és Vaizardnak ingere. A csipszek felé nem is nézek, az előbbi adagnak is sanyarú sorsa lett, apró darabokra lettek zúzódva, pedig csak arra voltak hivatottak, hogy az éhséget csillapítsák. Erre persze biztos megjegyezné valaki, miszerint csipsszel nem is lehet jól lakni, de ez kit érdekel? Ha IC azt mondom, akkor az bizony úgy is lesz! Naszóval… Tovább nézelődök, s rövid időn belül megakad a szemem egy kerek izén. Hamarosan sikerül beazonosítanom és nevet rendelni hozzá. Pizza. Nagy fasza, úgyis régen ettem már az olaszok nemzeti ételéből. Rossz mikrós változat ugyan, ám jelenleg ez is több a semminél. Hosszan tartó keresgélés után végre találok egy még nem mocskos papírtányért, azután bebaszom a kaját a sütőbe és felcsavarom vagy hány percre. Türelmetlenül dobolok a talpammal, majd úgy döntök, ez kevés lesz kettőnknek, plusz a főétel után illik enni desszertet is! A mélyhűtőben sikerül találnom egy kis jégkrémet, ráadásul csoki-eper ízben, ami a kedvencem. Halk pittyegés jelzi a tészta megmelegedtét, ezért gyorsan kikapom a szerkezetből és hónom alá csapva a fagyos krémet, már rohanok is visszafelé.
Belépve megint elszörnyedek milyen rendetlenséget vágtunk rendrakás címen, de gyorsan túlteszem magam a dolgon. A kajákat lepakolom a fal mellett álló asztalra, ami különös módon még épen van. A bútordarabot az ágyhoz húzom, s végül a piperecuccot is előkerítem valahonnan. Miután mindent felhalmoztam, ideje kiűzni Chiyo-chancsi a barlangjából. Felemelem a takaró alját és én is bemászom alá. Hátulról támadok, mert így kevesebb az esélye észrevételemnek. Könyökömmel kitámasztom magam, így nem nehezedek rá túlságosan Tárkonyoskacsasültemre. Államat a vállának támasztom, s egy csókot nyomok az arcára.
- Teljesítettem a feladatot, Ó királynők legkirálynőibbike! – szólaltam meg vicces formális hangon. – Viszont most ha megengedi, behajtanám a megérdemelt jutalmamat is. A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadok el.
Még jobban kettőnkre húzom a vékony szövettakarót, így egy nagy formátlan buckának látszunk csupán. Lejjebb kászálódok Mézeskalácsomon, ezután feljebb hajtom a pólót. Apró puszikkal halmozom el a gerince vonalán, egészen a nadrág széléig. Ujjaimmal ezen idő alatt az oldalát simogatom, szinte minden négyzetcentiméternyi bőrfelületre emlékszem, ami a testén van. Hisz’ ugyanúgy a részen, mint ahogy én az Övé. Illata mindig megbabonázz, egy forróbb levegőt lehellek a hátára. Még egyszer-kétszer eljátszom az előbbi kombinációt, ám a zabának való mindjárt kihűl, nekem meg nincs kedvem megint kimenni. Addig-addig forgolódok, amíg ki nem sikerül kecmeregnem a szövet alól. Chiyo-chancsit is a kezénél fogva kihúzom remeteségének sanyarú színhelyéről, s egy újabb csókkal próbálok életet lehelni bele. Felpillantva meg kell állapítanom, miszerint semmilyen evőeszközt nem hoztam. Hóhó, nem várt komplikáció ez. Tanácstalanul forgatom körbe tekintetem, ennek köszönhetően meglátom a falon függő Dotonryuut. Heves tiltakozás visszhangzik fel a fejemben, amint lélekölőm szelleme rájön, mire is készülök. Szerencsétlenségére, nincs olyan állapotban, hogy ellenkezni tudjon. Laza mozdulattal lépek a tartóhoz és könnyedén rántom elő a katanát az éjfekete sayából. Az acél búgva tűnik elő, tökéletesen csiszolt felületén megbotlik a fény. Azt hiszem, a következő akciómra is igaz lesz a következő mondat, ami kimondja: „A tárgy nem céljának megfelelően volt használva.”. Akárki akárhogy is vélekedik, szerintem a legjobb pizzadaraboló, az nem más, mint a Zanpakutuo. Néhány precíz csapás után máris absztrakt darabokra sikerül szeletelnem az ételt.
- A vacsora tálalva, jó étvágyat kívánok hozzá! - mondom mély baritonomon, majd rögtön magamhoz is ragadok egy nagyobb szeletet. Gombás-sonkás vagy milyen, habár én nem nagyon kedvelem a gombát. Olyan íze van, mint a guminak, s ha gumit akarnék enni, akkor kimennék az utcára és lerágnám valamelyik autó abroncsát. Na mindegy, azonban most éhes vagyok, ebből adódóan ez a féle is simán lecsúszik. Maszatos kardomat a vállamnak támasztom, így úgy nézek ki, mintha valami nagy mészárlásból tértem volna haza. Ez nem is olyan téves következtetés, hiszen a mai napon volt itt minden. Harc, fájdalom, sírás és győzelmeskedés is. Mondjuk, ha jól emlékszem Nekem fájt jobban és én sírtam többet. Az előbbi gondolat hatására majdnem sikerül megfulladnom, de sikeresen megmentem magam. Köhögve nevetek fel, ennek köszönhetően úgy nézek ki, mint egy elmebeteg, aki pizzát lopott. Egyre inkább kezd kitisztulni a fejem, így eszembe jut a jövő héten elkövetkezendő fontos esemény.
- Figyelj csak, Mókusmaszat… - kezdek bele tapogatózva, többször meggondolva szavaimat, nehogy lelőjem a poént. – Nem tudnánk a következő héten is találkozni? Pont nem lesz semmi dolgom és megint együtt tölthetnénk egy kellemes napot. Na, mit szólsz?
Direkt nem említem Neki a születésnapját, hadd higgye csak, hogy elfelejtettem. Pedig nem és már az ajándékot is kiválasztottam, viszont még nem vettem meg, mert tudtam, hogyha itt van, akkor a nagy felfordulásban úgyis sikerülne volna megtalálnia a szajrét. Olyan orra van a drága ékszerek felkutatásához, mint egy nyomozókutyának a heroin kereséséhez.

Kétségtelen, az igazságos és hatalmatosságos Gondviselés haragja mindenkit utolér, senki ember fia se álljon a talpán, ha egyszer a Karma azt mondja, hogy "Márpedig neked kampec, kedves barátom!". Én meg, aki olyan soknak gondolom magam, persze nem véletlenül, hiszen afrikai istenek vére csörög az ereimben, én hiába fundálhatom ám ki, hogy márpedig hosszú évszázadok gyötrő hullámai sem taszíthatnak a halálba, kiszenvedem, mit büntetésül mért rám a sors, illetve amit én mértem magamra. Merthogy a sors bármilyen könyörtelen is volna a maga spirituális-misztikuláris megteljesülésében, van annyira jófej vagy csak gyenge gyomrú, hogy ne szeressen egy halálraítéltet hosszú kínszenvedések és vonaglások és fetrengések és nyígások és hányások és siklások és vonyítások és elhalások közepette végignézni, persze ha lehetséges ennek az elkerülése. És már mér ne volna lehetséges az elkerülése, ha már egyszer a Sorsról van szó, aki vagy ami mint tudjuk igencsak tisztességes hatalommal bír, vagy legalábbis az biztos, hogy ő mondja meg, hogy mi a tuti. Na hát úgy tűnik, én meg az örökké tartó szenvedésről szóló elméletem igen csúnyán le lett szavazva, merthogy a kedves Karmabácsi fogta a legterebélyesebb hólapátját, és olyat baszarintott a csinos kis kobakomra, hogy egy érzéstelenítéstelen veseműtétet is különösebb mozgolódás nélkül végigszunyáltam volna. Lám, mily' egyszerű is a dolgok állása. Pszichomókusokkal bedrogoztatni egy szerencsétlent, aki véget akar vetni silány kis életének? Ugyanmááár, jól fejbe kell csűrni, hogy aludjon három napig, tutira elfelejti minden beképzelt hisztériáját, amiért ezt a szerencsétlen világot okolta.
Hiába cikázott a hangulatom faltól falig olyan sebességgel, mint egy főbelövésre készülő LSDsnek, a fura köd, ami tompa hülyeségek tévképzetével tömte tele a fejem, alábbhagyni látszott, ahogy átvette a helyét az álom kevésbé reálisabb, de akkor éppen valahogy megnyugtatóbb légköre. Odáig még tudtam nagyjából követni az eseményeket, hogy valami nagy és meleg tehénkedik rám, de egy képzeletbeli legyintéssel elintéztem az ügyet, lévén úgyis álmodom. Meg különben is, lehet, hogy ez a különös perverzió a rejtett mazochizmusomból származik, de amikor hirtelen a tüdőmben nincsen egy gyufafejnyi levegő sem és mégse vagyok meghalva, akkor valami olyan eufórikus lötty önti el az agyam, amit csak az tud túlszárnyalni, amikor a tüdőm ismét megtelik levegővel. Lehet, hogy könnyűbúvárnak kéne lennem. Vagy zongoracipelőnek.
Minden esetre, miközben szépen lassan újra megteltek a hörgőim oxigénnel, olyan mély álomba zuhantam, amiből nem szabadott volna felkelnem egy fél napon keresztül, bár ha azt vesszük, hogy pár perc volt az egész, elég tartalmas, lájtosanerotikus álmot sikerült összehoznom, amit tökéletesen el is felejtettem addigra, mikor arra eszméltem fel, hogy Mackómedve rángat a karomnál fogva. Hirtelen persze azt se tudtam beazonosítani, hogy hol vagyok, de néhány éles agyondöfés után sikerült kikódolnom a titkos üzeneteket, amik a nem sokkal korábbi csapongás emlékeit próbálták minél hamarabb a múlt homályába tuszkolni. Azt az egyet viszont sehogy nem sikerült megfejtenem, hogy Mézesmackó milyen indíttatásból szervírozott gombás pizzát, amit legjobb tudomásom szerint utál, az meg viszont fix, hogy én nem vagyok éhes!
Ilyen és hasonló elgondolásokból fészkeltem bele magam Juharszirupmadzag ölébe, és tűrtem egy mukkanás nélkül, hogy rázkódva-fuldokolva tömi magába az egyik legcsudálatosabb kulináris istenséget, amiből két pofára tudnék zabálni, ha nem keringetne a szagától is a heveny hányinger. Ürességtől kongó fejembe néha beszuszakolódott az az undormányos gondolat, hogy elképzelésem sincs róla, hány óra lehet, de hála utánozhatatlan világmegváltó aranyhal memóriámnak, rendre sikerült megszabadulnom ettől a rémes és fenyegető nyavajától. Öt percen belül legalább harmadszorra felejtettem volna el, amikor Nyuszómuszó egy pillanat alatt tojt bele egy nagyot a varázsomba és köntörfalazva a képembe sulykolta, hogy "Mennyé má' haza, késő van, majd legközelebb találkozunk!". Na hát ez rövid úton csapta ki nálam a biztosítékot, amire csak rátett egy lapáttal, hogy láthatóan a legkevésbé sem volt tisztában a közelgő szülinapommal, amit pedig annyiszor igyekeztem álcázva reklámozni, hogy már én untam előre az egészet.
- Ha a kellemes kis nap alatt megint csak a szexet és a drogot érted, akkor tudok inkább ajánlani valami hangulatos bordélyházat! - Kapartam össze magam fortyogó dühömben, hogy meginduljak a fürdőszoba felé valami vállalhatót varázsolni szétcsúszott képem helyére. "Pont ráér", na köszönöm szépen, igazán kedves, hogy lapjával beleférek Miszter Majdénmegmentemavilágot határidőnaplójába, mint valami utolsó kis nőcske... Arról nem is beszélve, hogy van két zabálni való fiacskája, akiket még nem is látott, és láthatóan nem vágyik a velük való találkozásra, vagy legalábbis nem úgy néz ki, mintha foglalkoztatná egyáltalán a dolog, én pedig nem fogom ráerőltetni a témát. Lehet, hogy egyáltalán magunkat nem kéne ráerőltetnem, elvégre azt se tudom, hogy mi ez a nagy hacacáré amivel ügyködik és amiről egy szót nem szól, hadd főjek a saját levemben. Valahogy kezdem úgy érezni, hogy a számára ez az egész már nem kétszemélyes játék, hanem az ő szupertitkos szuperküldetése, én meg vagyok a körülmény. Talán ez már tényleg az ő szuperküldetése, talán már tényleg nincs hely számomra az életében.
Teljesen feleslegesen maszkíroztam a fejem negyed óráig, mivel rövid úton sikerült elmaszatolnom a jó részét. Nem emlékszem már ki mondta, hogy ha megálljt akarunk parancsolni a könnyeknek, akkor negyvenöt fokban kell felfelé nézni. A dolog még csak be se jött, viszont a fejem is belefájdult.
A szobába visszatérve sírhatnékomat a dühös házisárkány álcája mögé rejtettem, had morogjon megint, hogy mindig csak hisztériázok. Lesz egy szuper oka, hogy matt részegre igya magát, nekem meg arra, hogy újra kiverjem a balhét, és így folyik szépen tovább az élet nagy körforgása. Vagy nem. Vagy nem török rá többet a semmiből, hogy egy kis hancúr és heverészés kedvéért megint ráébredjek, hogy egészen egyszerűen belebetegszem, hogy ennyire nem bízik bennem. Nem vágyok másra, csak hogy a támasza lehessek, de ő fél lábbal is eldobná a mankót a nyamvadt egója miatt. Bár egy hús-vér nőre lehetnék féltékeny, annak legalább kitéphetném a haját, de hogy vegyem fel a harcot a büszkeségével..?
A Gondviselésben azt szeretem a legjobban, hogyha haragszik valamiért, utána rögtön megbocsát. Ha ő nem lenne, tuti nem vergődöm ki magam pánikroham nélkül a vaizardlakból, nem megyek végig az utcán egy egyszerű, szürke egérként, és hazaérve nem mosolygok őszintén a két csodálatos pici fiam arcába, miközben megszakad a szívem. Kössz, Miszter Gondviselés, megígérem, hogy mostantól jó kislány leszek.



/*dobpergés* Ééééés ezennel jelentem, hogy x hónap után végre pontot tettem a semmittevős játék végéreee! *.* xD/

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!”

Sötét némaság és félhomály uralkodik a helyiségben, csupán a méregdrága plazmatv ledjei világítanak halványzöld fénnyel. Szokásomhoz híven kezem-lábam széttárva terpeszkedem kényelmes ágyamban, azonban szememről már rég tovatűnt az állom. Bambán meredek a plafonra, miközben megpróbálom megszámlálni a számtalan repedést, amely a mennyezeten fut keresztül. Ismételten egy teljesen felesleges nap, amit semmittevéssel tölthetek, a Dárda kutatása helyett. Halk sóhaj kíséretében fordulok az oldalamra, majd tekintetem önkéntelenül is az éjjeliszekrényen lévő digitális órára vetül. Fakó íriszeimmel először fel sem fogom, hogy mit ír ki a szerkezet, de ez hamarosan megoldódik. Pislogás… és még egy… TEJÓISTEN! Hiszen ma lesz Chiyo-chancsi születésnapja, erre Én itt döglődök, pedig már világos hajnal van! Kapkodva próbálok meg kikászálódni a paplanból, ám most is ugyanazt érem el ügyetlenkedésemmel, amit szoktam. Egy íves zuhanást követően hangos csattanással terülök el a parkettán, mely ennek köszönhetően panaszosan felnyög. Szerencsére nem tettem kárt benne, így miután letépkedtem a lábamról a túlságosan ragaszkodó ágyneműt, a fürdő felé vehetem az irányt. Út közben ledobálom magamról azt a néhány ruhadarabot, amiben tegnap az álom ért, ezzel is gyorsítva a készülődést. Egy utolsó vetődéssel máris a zuhanyzóban termek, s megnyitom a csapot. Ezután férfiasan elsikoltom magam, mivel a jéghideg víz tőrként döfködi a bőröm. Elmormogok néhány keresetlen szót a nem megfelelő hőfok miatt, majd kellemesre behangolom a vizet. Igazán felemelő, ahogy az immáron langyos folyadék bebarangolja a testem, teljesen ellazulok tőle. Azonban most nem pazarolhatom az időt ilyesmire, hisz’ sietnem kell!
Gyors szárítkozást követően kiviharzok a fürdőszobából, azután kapkodva magamra kapok valami göncöt és viharzok is kifelé. Ám mielőtt még megfelelő távolságra jutnék, visszafordulok és pénztárcámmal, valamint Zanpakutuommal felszerelkezve indulok meg ismét. Nem jellemző Rám efféle szétszórtság, biztos az időjárás teszi vagy valami. A raktárból kikommandózva rögtön megcsap a fagyos szellő, ebből adódóan levonom a következtetést, miszerint halálra fogok fagyni. Vágyakozva pillantok vissza az épület felé, de azután megacélozom elhatározásomat. Dacolva a feltámadó hóviharral vágok neki az útnak, mivel a mostani küldetésem fontosabb minden eddigitől. Shunpómat kihasználva könnyedén siklok a kb. térdig érő fagyoscucc felet, szerencsére nem kell attól tartanom, hogy néhány ember kiszúr. Mégis ki merészkedne ki ilyen időben? Természetesen Rajtam kívül, mert ugye hős lennék vagy mi, holmi gyilkos vihar nem állhat az utamba! Célom világosan lebeg szemeim előtt, s a megfelelő ösvényről azok az oszlopok sem képesek eltántorítani, amiket persze mind-mind arccal távolítok el magam elől. Kissé fájó orral botladozom tovább a tejszerű hóködben, aminek hála a látótávolság minimálisra csökkent. Hiába mondták mindig, hogy használjam a fejem, valahogy még sincs kedvem további ismeretségeket kialakítani a villanyoszlopokkal. A távolban piros izzást vélek felfedezni, talán épp a Végzet Angyala közelít Felém? Nos, ha így lenne, akkor elég tré módon egy ékszeresnél talált magának szállást. Hangos kurjantás kíséretében lépek be a boltba, ennek köszönhetően a bent tartozódó öreg eladót rögtön elkapja a szívroham. Rémülten próbálok valami életet verni belé, mert nem halhat meg pont most! Először szolgáljon ki, majd utána!
A küldetés végül sikeresen záródik, mert a vénember is életben marad és Én is megkaptam, amit akartam. Vidáman köszönök el, majd szerzeményemet magamhoz szorítva indulok el hazafelé. Jó kis vásárt csináltam, remélem tetszeni fog Chiyo-channak, amit vettem Neki. Már épp kiérnék a városból, amikor egy különös kis üzlet vonja magára a figyelmem. Arcom rögtön felderül, amint meglátom a kínálatot a kirakatban, s egyik termék sem tartozik a közértben beszerezhető termékek közé. Van egy olyan érzésem, hogy ha itt is veszek valamit, akkor teljesen le fogom venni a lábáról Szerelmemet. A jégpályává változott járdán botladozva minél hamarabb megpróbálok kellő közelségbe jutni, mivel az idő szorít és nekem még rengeteg dolgom van! Miután lebonyolítottam a vásárlást, újra a raktár felé veszem az irányt, hiszen még néhány dolgot elő kell készítenem délutánra. Tíz percbe sem telik bele, hogy a Vaizard-lak ajtajában dideregjek. Szerencsére bent jó meleg fogad, így miután kiolvadtam, folytathatom tovább a készülődést. Különböző lampionok és díszek kerülnek helyeikre, ezen kívül egy méretes transzparens is a „Hepí Börszdéj!” felirattal, melyet a saját két kezemmel csináltam, mivel Én ilyen ügyes vagyok. Ahogy minden a helyére kerül, nincs más dolgom, mint várakozni. Ez a dolog legidegdölőbb része, sosem voltam jó benne. Így hát körmeimet tövig rágva várom Cicám érkezését, melyről jó három-négy óra múlva Hacchi jelentést is ad. Félnótás mosollyal az arcomon szökellek ki életem értelme elé, aztán egy futó csókot követően máris a szobám felé kormányzom, szemeit természetesen gondosan eltakarva tenyeremmel, nehogy idő előtt észrevegyen valamit. Miután elértük célunkat, egy erőteljes rúgással kinyitom az ajtót.
- Meglepetés! – kiáltom el magam, amint ujjaim már nem takarják Chiyo-chan csokoládébarna íriszeit. A mai nappal azt hiszem sikeresen megcáfoltam azt a kijelentést, mely szerint normális vagyok. Azonban mit tehetnék? ~A szerelem megbolondít!

Még előző nap megtettem minden szükséges előkészületet, ami a nap túléléséhez feltétlenül elengedhetetlennek számított, úgyhogy reggel tizenegykor ráérősen gubbasztottam a takaró alatt egy bödön csokifagyi társaságában, és igyekeztem lelkileg felkészülni arra, hogy a nap folyamán még el kell hagynom a külvilágtól jól elszigetelt kis bunkeromat. Ami persze egyrészt jó, sőt, űberszuperállatságos, mert Mackómedvénél volt jelenésem, másrészt nem, mert ki kell mennem az utcára a sok sok ember közé, vénséges százhuszonegy vagy százhuszonkettő vagy százhuszonhat vagy százhuszon akárhány éves fejjel. Tök mindegy igazából százhuszon hány éves fejjel, mert ez a lényegen akkor sem változtat, vagyis egy évvel öregebb vagyok mint egy éve voltam, ami azt is jelenti azon kívül, hogy egy évvel közelebb kerültem a ráncok és a löttyedt bőr felé, hogy egy évvel kevesebbem van már hátra, a belehúzás meg nem olyan egyszerű ám hadiállapotban! Másrészt, ha ez még mind nem lett volna elég, az egy dolog, hogy nem akartam, hogy bárki emlékeztessen rá, hogy már megint egy évvel vénebb vagyok, azt viszont igen, hogy ne felejtsék el a szülinapomat, ami viszont elég klasszikus népbetegség... Lényeg a lényeg, a február harmadika minden évben csak pocsékul sülhet el, ebben az évben meg különösen űberpocsékul, úgyhogy ameddig lehetett, igyekeztem távol tartani magam a világtól. A Kucipajtásokat Nabe-kun kínozta valahol terepgyakorlat címszó alatt, úgyhogy még az én két Prémiumcsirkemellsonkásszendvicsemben sem lelhettem örömöm a gyásznapomon, Csirke meg a szokásosnál is gorombább volt egész nap, és megállás nélkül károgta, hogy "napfény hiányában nem jut elég vitamin a szervezetébe" meg hogy "skorbutot fog kapni a csokifagyi csokifagyival menütől" és a többi és a többi... Ami hagyján, de még ő, Miszter Kétlábonjárórévainagylexikon se volt képes felköszönteni, amit naná, hogy igencsak nehezményeztem, úgyhogy a nap folyamán életemben először "le-cézársalátatöltelékeztem". Lett is belőle nagy szájkarate és egymás osztása, úgyhogy szintén életemben először, de összevesztem Csirkével, aki zárszóként feltépte az egyik beszögelt zsalugátert, és jól faképnél hagyott.
Így történt tehát, hogy az év legszörnyűbb napján tökéletesen ramaty állapotban kuporogtam a takaró alatt egy vájling csokifagyi társaságában egészen addig a pillanatig, amikor már mindenképpen muszáj volt nekilátnom a készülődésnek, hogy még emberi időben átérjek Yuu-chancsihoz. Így is potom három órába telt lezuhanyozni, felöltözni, meg valamit kezdeni a fejemmel, hogy azért ne legyen teljesen nyilvánvaló, hogy igencsak használhatatlan vagyok. Ha van valaki, akit nem akartam büntetni a fenomenális hangulatommal, az Mackómedve, mert ha bár tőle kéne a legrosszabbul esnie, hogy elfelejti a dolgot (merthogy száz, hogy elfelejti), nem állt szándékomban még egy napot hazavágni a hisztériámmal, ha már újabban úgyis olyan jó szokásom kiakadni a legkisebb szutyiságokon, azt meg totálisan a halálom lenne, ha Padlizsánszuflénak végképp elege legyen belőlem meg a hülyeségeimből.
Ez a gondolatsor még valamennyire az életkedvemet is visszahozta, jól esett úgy elmélkedni, hogy nem minden rólam szól a szülinapomon, sőt, lehetőleg ne is szóljon rólam, úgyhogy ennek szellemében gyorsan meg is váltam a cuki és nagy kötött pulcsimtól meg a hatszáz harisnyától, amit amúgy általában elengedhetetlennek tartanék így februárban, és sutty máris magamra varázsoltam a leginkább fagyhalálra tervezett, ámde űberennivaló ruhácskámat a hősies önfeláldozás jegyében, miközben szent fogadalmat tettem, hogy a lehető legjobb kislány leszek, és nem nyavajgok az én egyetlen Tárkonyostrüffelemnek, de nemám!
Erre felfigyelve a Karma szíve is megesett rajtam, és cserébe a nemes cselekedetemért visszaküldte hozzám még Csikét is, aki egy mufurc pofival elejtett bocsánatkérés után még egy nagy doboz bonbonnal és egy sállal is hozzájárult az utóbbi ötven évem első szép szülinapjához. Miután halálra nyomorgattam pici szívem minden szeretetével, elemi gyorsasággal vágtattam ki a kuckóból, hogy mihamarabb Bucómacó karjaiba vethessem magam, úgyhogy az amúgy is klasszik mínusz tizenöt fok helyett én olyan mínusz negyvenet éreztem a menetszél miatt, amit különösen jól esett megélni egy kalucsniban, a szép új sálamban, meg a kabátkámban, ami alatt az a bizonyos falatnyi ruha bújt meg csupán.
Mire átvergődtem a senkai kapun, teljesen biztos voltam benne, hogy még mielőtt odaérek, elkap a fagyhalál, de megfogadtam, hogy ha kell, jégkockaként döcögök el Csuprosmedvéék kecójáig. Különben is, a filmekben olyan szépen szokták megjeleníteni, amikor valaki a hóviharban készül épp elhalálozni, nem lehet olyan vészes félkómásan fetrengeni Mackó karjaiban, aki közben azt üvöltözi, hogy "Nem szabad elaludnod!" meg "Ne menj a fény felé!!".
Na ehhez képest még egészen éltem, amikor a nagy rózsaszín pandamackó ajtót nyitott, akit amúgy is meg tudnék zabálni, de most különösen cukinak tűnt, úgyhogy amíg elkecmergett Mackómedvéért, komolyan morfondíroztam rajta, hogy megkérem, hogy legyen a nagypapám, vagy valami. Ezen szándékomról azonban jól meg is feledkeztem, amikor feltűnt a színen szívem kuglófjának egyetlen szem mazsolája, aki leginkább valami beszpídezett egérre emlékeztetett, ahogy bárgyú fejjel rohangált fel-alá. Még csak azt se hagyta, hogy tisztességesen a nyakába ugorjak, egyből elkezdett a szobája felé tuszkolni, és oké, hogy egy hétig nem találkoztunk meg minden, de azért annyira csak nem lehetett kanos, hogy se szó se beszéd ágynak dönt!
Már épp kezdtem volna megbarátkozni a gondolattal, amikor is Mackó egy tisztességes ajtóberúgás után kurjongatva tárta fel előttem a mindenféle lampionokkal, és egy látványosan hómméd "Hepí Börzdéj" feliratú molinóval telezsúfolt szobácskáját, aminek hatására fél percig csak álltam tátott szájjal mielőtt vééégre valahára Yuu-chancsi nyakába vetettem magam. Hirtelen eufórikus állapotomban igazából köpni nyelni nem tudtam, nem hogy "köszönöm"öt visítozni, úgyhogy csak lógtam Mackó nyakában mint egy megtermett krumpliszsák és csak lógtam és lógtam és szorítottam és hüppögtem és szipogtam és megint csak lógtam, hogy aztán végre megcsókolhassam, jelezvén hogy tulajdonképpen én milyennagyondemégmennyirehogy űberimádom, és soooha soha le nem cserélném semmire, még egy vagon gyöngyhagymára se!
- Maaaackómackó, úgy szeretlek, majd megeszlek!! - sikongattam a fülébe a létező legsikongatósabban, aztán a karjánál fogva rángattam be a lampionok közé, körberohangálva minden egyes díszítőelemet mielőtt letáboroztam a nagy felirat alatt.
Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy szóvá teszem, hogy igencsak csodálkoztam a tényen, hogy nem lett elfelejtve a szülinapom, de eléggé egy utolsó szemét ünneprontó lettem volna, hogyha felhánytorgatom neki a dolgot, úgyhogy inkább csak boci szemekkel ugráltam, hogy minél előbb felengedjek, mert ha bár pár percig teljesen megfeledkeztem róla, hogy lilára fagytam, újra előtört rajtam a jégkocka effektus.
- És most akkor lesz egy kétszemélyes szülinapi bulim? - Pattogtam Mackómedve orra előtt azon agyalva, hogy vajon melyik tradicionális szülinapi játékot lehet ketten játszani. Végül is olyan bekötött szemmel cukorkaadagolótszétütőset csinálhatunk, de a székfoglalós játék elég hamar véget érne, úgyhogy inkább Mackómedve csudás ötleteire bíztam magam.

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!”

Az igazat megvallva, nem számítottam rá, hogy ilyen szinten meg fog lepődni. Azt hittem odaát Seireiteiben már biztos a felköszöntötték, ez pedig csak egyféle after partyként lehetne felfogható. Ennek ellenére természetesen nevetve szorítom magamhoz szívem egyetlen mazsoláját, miközben a hallásom kellő mértékben károsodik. Hirtelen ötlettől vezérelve megcsókol, ám ezt legkevésbé sem bánom. Ujjaimmal lágyan végigsimítok karjain, azután halk szisszenéssel konstatálom, milyen hideg is lehet odakint. Nincs egy szederszedő idény az már biztos, nem úgy, mint múlthéten. Némi dörzsöléssel összekötött ugrándozással próbálunk emberi szint adni Chiyo-chancsinak, hisz’ így is gyönyörű, viszont ha kevésbé lila, akkor jobb. A nagy felirat alatt letelepedve szerelmem gyermeki lelkesedéssel pillantgat Felém, s igazándiból semmilyen programmal nem készültem. Szám néma o-ra nyílik, ami nem túl sok jót ígér számomra. Elmémben újra felszínre bukkan egy emlékkép, amiben az előttem ülő nő épp a drogozás és a szex összekötéséről beszél, ennek köszönhetően bárgyú vigyor jelenik meg arcomon. Már-már épp szeretném átültetni gyakorlatba ezt a gondolatot, amikor egy páncélos kéz tasliját érzem a tarkómon. Könnyes szemekkel fordulok hátra és még szemtanúja vagyok a jelenségnek, ahogy Dotonryuu-sama porszemekké válva visszatér Zanpakutuomba. Elmormogok néhány keresetlen szót a fenyítési szokásokról, valamint arról, hogy melyik helyiségben fog holnap reggel felkelni, fejjel a klozetban. A kérdésre ismét irányba nézek, majd egy nagy bólintással adom meg a választ. Életem értelmét ismerve készülni kellett volna valamiféle játékkal is, ami ugye teljesen kiment a fejemből, mivel hóviharon vágtam át, meg efféle apróságok.
Egy puszi kíséretében türelemre intem, azután a franciaágy felé kezdek négykézláb mászni. Az ajándékokat szeretném előkeresni, mivelhogy a lehető legbiztonságosabb helyre dugtam el őket, más szóval a fekhelyem alá. Derékig be kell kúsznom, ám fáradozásaimat végül siker koronázza. Két kisebb csomag kerül elő, melyek igen ügyetlenül vannak becsomagolva. Szerintem egyértelmű, hogy akik a pusztításhoz értenek csak, azok nem képesek valami értékelhető művet kiadni kezeik közül. Nemigen zavartatom magam ezzel, mivel a szándék a fontos és nem a megvalósítás minősége. A lehető legtitokzatosabb képet vágva rejtem hátam mögé ajándékaimat, ezt követően oldalazva elhagyom a helyiséget. Villámtánccal sietek a konyha felé, ahol a következő kellék található. Remélem egyetlen naplopó se nyúlta le a tortámat, mert máskülönben vér fog folyni. A helyiségbe belépve Shinji hátsó felével találom szembe magam, aki épp egy villával próbál valamit megtámadni. Hangos ordítás kíséretében szerelem le egy bodycheckkel, ennek köszönhetően mindketten beesünk az étkezőasztal alá. A Vaizard arcát rózsaszín krém borítja, amiből következtetni tudok a tényre, miszerint tévedtem. Sűrű bocsánatkérés közepette tápászkodok fel, míg társam rezignált arckifejezés kíséretében siratja elvesztett minyonját. Könnyes szemekkel kóstolja meg a pofáján virító cukros mázat, ezzel véglegesen elintézve magát. Jobbnak látom olajra lépni, mielőtt még az 5. osztag ex-kapitányának eszébe villanna a megtorlás. Gyorsan kiveszem a Hacchi által sütött csokitortát, ami remélhetőleg jobban sikerült, mint az itt kotyvasztott szörnyűségek. Még a hideg is kiráz, ahogy Hiyori rántottájára gondolok, szóval jobbnak látom visszatérni Cicához, mielőtt még elrókázom magam.
A visszafelé út kicsit lassabb, merthogy egyensúlyoznom kell a tortával is. Nem hiába vagyok ennyire király, hiszen nagyobb baleset nélkül tudok visszaérni rezidenciámhoz. Szerencsére ajtóm már rúgásra nyílik, ezért le se kell tennem terheimet. Lecuccolok Chiyo-chancsi elé, aztán három gyertyát kotrok elő zsebemből. Precíz mozdulatokkal állítom bele a csokihegybe az egyest, a kettest és legutolsó sorban a kérdőjelet. Azért kérdőjel, mert egyikőnk se tudja pontosan, hogy hány éves is az ünnepelt. Egy Haien kíséretében tüzet gyújtok a mutatóujjamon, majd ezzel izzítom be viasztermékeket.
- Boldog születésnapot! – rikkantom el magam vidáman, ezt követően pedig elemi erővel Áfonyásmuffinomra vetődök, szétnyomorgatási, valamint szétcsókolgatási céllal. – Kívánj valamit!
Teszem még hozzá, majd megvárom, amíg elfújja a gyertyákat és csak utána veszem elő a ma reggel vásárolt szerzeményeket. Először a kisebb csomagot adom oda, mert ebben található a fontosabb dolog. Szerintem sokkal izgatottabb vagyok, mint Tormásbabkrémfőzelékem, pedig Én csak vettem, nem pedig kapom a csomagolás alatt rejtőző szépséget. Hamarosan láthatóvá válik a nyaklánc, ami miatt kb. egy hónapig koplaltam. Najó, ez nem igaz, mivel serényen fogyasztottam a többiek kajáját, de egy ryoum se volt benne! Tudom, Chiyo-chancsi valami kevésbé drágával is megelégedne, azonban az nem lenne a stílusom. Eme okból kifolyólag költöttem el egy kisebb vagyont a szívmedálos Swarovski-csodára, ami ugyancsak ezüst-kék színekben pompázik, mely kombináció szinte már védjegyemmé vált. Mielőtt még elszabadulnának az indulatok előveszem a másik ajándékot is, melyet legelborultabb pillanatomban voltam képes megvásárolni. A kontár csomagolópapír lehámozása után egy türkizkék, szőrös bilincs, valamint egy vadonatúj selyemostor kerül elő. Szezámmagoscsirkemellem mellett úgy látszik teljesen mazochista lettem, azonban ez érdekel most a legkevésbé. Vigyorogva térdelek fel, majd mászok szerelmem mögé. Legendás kézügyességemet segítségül hívva kapcsolom össze a lánc két végét, s amint kész vagyok ezzel, gyengéd csókokkal borítom el a nyakát.
- Gondoltam Ottó már úgyis kiöregedőben van, szóval megelőlegeztem az utódjának a bizalmat. – teszem hozzá mintegy magyarázatként a kínzóeszköz felé bökve. – Csak annyit szeretnék kérni, hogy amikor elhangzik a varázsszó, akkor hagyd abba a használatát, rendben? Ez a szó pedig a segítség!
Jobbnak látom ezt a dolgot előre pontosítani, mert ezt az ártatlannak kinéző lánykát hamar elragadja a hév és akkor nincs aki megállíthatná. Emlékszem még régen milyen szégyenlős volt a közelemben, egy-egy kaján pillantással is zavarba lehetett hozni. Bezzeg most! Az együtt töltött idő alatt sikeresen túllépett ezen a szinten, s ma már inkább a Szadomazo Hercegnő megnevezés illik rá leginkább. Nos, igazából semmi okom a panaszkodásra, mert mint oly’ sok mindent, ezt is csak magamnak köszönhetem. Eszembe se jutna ilyesmi, hiszen így is hálát mondhatok a Sorsnak, amiért az egész világ legcsodálatosabb és legkedvesebb nőjét jelölte ki arra a feladatra, hogy azon félnótás szemefénye legyen, akit Sierashi Yuusukénak hívnak. Már csak a srácok hiányoznak az igazi hepí hangulathoz, de persze nem várhattam el az anyjuktól, hogy ebben az időben áthozzon ide két néhány hónapos kisbabát.
- No, mihez volna kedved? – kérdezem érdeklődve, ezzel leplezve ötlettelenségemet. Közben ujjammal megkóstolom a tortát, s örömmel veszem tudomásul, miszerint ehető. Ismét nem hoztam semmiféle evőeszközt, azonban magamat ismerve nincs is szükség rá. Hitominál is simán benyomtam egy pudingot kézzel, holott azt a világon sehol sem fogyasztják így feltehetőleg. Csak most veszem tudomásul, hogy Chiyo-chancsi még mindig kabátban van, ami igencsak zavaró lesz egy idő után, mivel a Vaizard-lakban nem sajnálják a fűtést. Előzékenyen lesegítem a ruhadarabot, ennek köszönhetően látható válik az alatta lévő falatnyi ruhácska. Ehh, szegénykém… Nem csodálom a fagyhalál közeli állapotot, de összességében tetszik a látvány. Laza mozdulattal dobom be a szekrénybe a kabátkát, majd visszatérek az ünnepelthez. Már előre látom, hogy ebből az akcióból is katasztrófa lesz, így nem is zavartatva magam, kenek egy kis csokis krémet Mákosuborkabefőttem orrára, ahonnan egy puszi kíséretében tüntetem el azt. Igen, megint lesz mit takarítani…

Háthogy én aztán mennyire hogy mélységesen el voltam ájulva, az valami borzasztó! Néhány kósza pillanatig még az is igencsak megfordult a fejemben, hogy Kuci testét hatalmukba kerítették az űbergonosz rettenet goauld vadpingvinek, és így próbáltak nekem valami ádáz kelepcét állítani, hogy aztán egy óriási pontyobeliszkhez kötözve ötvenhárom polipkarral csiklandozzanak halálra egészen életem végig! Hiszen az én Sajtoscseresznyém sosem a romantikus oldaláról volt híres, elvégre a kezemet is csak tudatmódosító szerek hatása alatt, kissé érdekes hangvételben sikerült csak megkérnie, úgyhogy még mindig valószínűtlennek tűnt az elgondolás, hogy saját kis ötletétől vezérelve fogta magát, és felkerekedett ebben a csúnya bimbicsavargató időben, és beszerezte a kellékeket. Minden esetre, ha lehet fokozni egy meglepetés meglepettségét, akkor az mindenképpen dobott rajta, hogy pont Mézescsuprom rukkolt elő ilyesmivel, bár láthatóan leszívta minden erejét a partiszervezés, legalábbis erre engedett következtetni a dolog, hogy a szülinapi mulatságok egyik legeslegeslegalapvetőbb kellékét, az ektivitit nem láttam előkészítve.
Már éppen megörültem, amikor Kómac az ágy alatt kezdett turkálni, elvégre a társasjátékokat mindig ott szokás tartani, de még mielőtt kihalászhattam volna a dobozt a mancsából, ő görkorcsolyás pincérlányokat megszégyenítő manőverezéssel slisszolt ki az ajtón és tűnt el a messzeségben. Nem estem ám kétségbe, elintéztem a jelenséget annyival, hogy valahová elkavarta a kisautós bábut a raktárban, és minden bizonnyal azért szökött meg előlem se szó, se beszéd, hogy a konyhában egy kis kenyérbélből, joghurtból és mályvacukorból gyárthasson nekem új bogyeszt, így, hogy addig is elfoglaljam magam, törökülésben dölöngéltem előre meg hátra.
Mire Mackó megérkezett, már kellemesen transzba ringattam magam így beletelt jó másfél percbe, mire sikerült realizálni az elém pakolt tortát meg a két, klasszikusan Yuu-chan stílusban csomagolt hóbelevancot. Mire sikerült volna valami random hangsort kinyögnöm, szívem szottya már teljes valójával rajtam hempergett, én meg nem győztem visszaszeretgetni, miközben masszívan negyvenöt fokos szögben néztem felfelé, hogy ne bőgjem el magam.
Elmélázva bambultam a hullámzó lángocskákat, mivel nem tudtam, hogy lenne e egyáltalán értelme kívánnom valamit, hiszen mindketten tisztában voltunk vele, hogy mire vágyok mindennél jobban. Az egész mizéria valahogy sokkal bonyolultabbnak tűnt, mintsem, hogy egy egyszerű kívánsággal helyre lehessen hozni, de a hülye babonáim miatt nem tehettem meg, hogy nem sutyorgok el összeszorított szemmel egy "hozdhazaYuu-chancsitlégyszilégysziiii"-t.
Hála a kisjézusnak Mackómedve a remek időzítéshez sokkal jobban ért, mint a romantikához, így még azelőtt a kezembe nyomta a csomagokat, hogy teljesen a béka segge alá kúszott volna a hangulatom, úgyhogy újra feltörő életkedvvel estem neki a cincálásnak. Addig-addig nyüstöltem a csomagolópapírt, amíg hirtelen rám nem tört a heveny epilepsziás roham, amikor is egy csodaszép szívecske medál akadt a kezembe részleges szemkárosodást okozva. Bucómaci igencsak kiismert az évek folyamán, hiszen tényleg olyan vagyok mint a szarka, vetülök mindenre ami giccses és csillog. Valószínűleg az ajándékom is csak aznap került az ágy alá, máskülönben zseniális "atomdrágacsecsecsucc" érzékelő detektoraim már rég kiszúrták volna a nyakláncot, ám önmegtartóztatásból ennyire nem jeleskedek, úgyhogy úgyse bírtam volna ki, hogy ne kukkantsam meg a kis kedvest.
- Ótejóég Kuci, ez nagyon naaaaagyon űbercsodálatosságos, imádom! - Vetettem magam gigászi lendülettel Bagolybubókám nyakába, hogy addig szeressem, amíg bele nem purcan, de Yuu-chancsi egy váratlan kombóval a kezembe nyomta a még bontatlan csomagot, úgyhogy kénytelen voltam azt is megcsodálni, mielőtt teret engedtem volna a "Sötét Úrnőnek". Legnagyobb ámulatomra egy, a Bucitól kapott ékszerekhez színben tökéletesen passzoló szőrös bilincset, és egy vadi új, pontosan ugyan olyan selyemostort rejtett a doboz, mint amilyet kinéztem pár hete a Dark Dreams szex shopban!
- Jaj de Mackóó~, olyan jól áll, amikor kegyelemért esedezel! De na jó, megpróbálom egy kicsit visszafogni magam a kedvedért, okéjs? - Vigyorogtam a képébe huncutul a varázsszavas felvetésére reagálva, majd egy nagy cuppanós után hagytam magamról leapplikálni a kabátot, mert már egészen nem fáztam, ellenben dög melegem volt. A "mihez volna kedved" című kérdéskört jobbnak láttam egyenlőre hanyagolni, mivel nem állt szándékomban túl hamar lestrapálni Mackómedvét a szép új szerzeményeimmel, viszont én sem úgy készültem, hogy a nap folyamán még ilyen kreatív próbák elé leszek állítva, úgyhogy valami használható ötleten agyalva forgattam a szemem.
Az elmélyült fejtörésből egy darab orromon landoló csokitorta rángatott vissza a jelenbe, amit Yuu-chancsi még azelőtt eltakarított, hogy erőteljesen bambulva megpróbálhattam volna lenyalni a saját orrom hegyéről.
- Namááár, nem az ünnepeltnek jár az első falat?! - Sipákoltam a létező legaffektálósabb műmegbotránkozós hangomon, majd egy tisztes adagot markoltam a krémes süteményből amit egy hirtelen placcsanás kíséretében nyomtam Galagonyástrüffelem képébe. Gonosz vigyorral az arcomon dolgoztam bele szép lassan, művészi gonddal a csokit Kuckómackó pofijába amíg már egészen hasonlított egy busman harcosra, de hát egy igazi vadász mit sem ér törzsi festés nélkül, így egy jóféle tehénpuszival szabadítottam meg egy csíkban a csokiburkolattól.
Az édességtől fuldokolva kuncogtam igazán mutatós mesterművemen, de rövid úton megsajnáltam Kucit, úgyhogy jobbnak láttam lepuszilgatni róla a kulimázt. Na ennek az lett a vége, hogy ő se sokkal lett fehérebb, én viszont pillanatok alatt tiszta csoki lettem, úgyhogy valahogy úgy festhettünk mint két masszavonek indián a tábortűz körül.
Olyannyira megihletett ez a kedves kis kép a két bennszülöttről, hogy mivel Yuu-chan nem rukkolt elő az ektivitivel, úgy döntöttem, hogy indiánosat fogunk játszani, úúgyám! De mivel az elképzeléseimben Kómac mint hódító fehérember szerepel, kénytelen voltam nagyjából tisztára puszilgatni a képét még a játék kezdete előtt, úgyhogy ezzel még elszórakoztam pár percig, mielőtt nekiláttam volna a sátram összetákolásának.
Mikor már Macesz egészen hajazott John Smithre, egy szó nélkül felpattantam, nehogy véletlenül kikotyogjam zseniális tervem, és nekiláttam a dohányzóasztal szoba közepére applikálásához. Miután a keskenyebbik felén, a padlóra merőlegesen állt a leendő kuckóm alapja, mellé húztam még egy széket, végül letakartam az egész építészeti remekművet az ágyról lerángatott lepedővel és tádááám, kész is volt a szipcsi szupcsi indián sátor!
- Na gyere John Smith, én vagyok Abipón, a masszavonek törzs főnökének leánya, és ezennel hadifogságba ejtelek! - Sipítottam diadalittasan csodálatos erődöm mellett, majd egy harci kiáltás kíséretében Yuu-chanra vetettem magam, ahogy az egy törzsfőnök lányához illik. Gondoltam kedves leszek és jófej, és megadom neki a lehetőséget, hogy önként másszon be leendő cellájába, úgyhogy csak vigyorogva tehénkedtem rajta, hogy had szokja a szerepet. Amúgy így jobban belegondolva mintha túl sokszor győzedelmeskednék Mackónadrág felett, úgyhogy lehet, ezúttal hagynom kéne fölénybe kerülni, úgyse ejtettek még fogságba egy indiánsátorban!

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!”

Jól láthatóan örült az ajándékoknak Chiyo-chancsi, habár a kívánós részt valóban kissé elrontottam, mivel tudom, mit szeretne igazából. Nekem is sokkal jobb lenne, ha visszatérhetnék, ám amíg nem tettem meg, amit kell, addig ez nem valósulhat meg. Álmegsértődésén igen jót derültem, valószínűleg ezért is kaptam a torta felét az arcomba, amit Hacchi oly’ nagy lelkesedéssel és odafigyeléssel készített el. Rögtön gondoltam, hogy valami ilyen sorsa fog jutni, szóval el sem meséltem a nagydarab vaizardnak a szobámba kerülő, hasonló ételek sanyarú sorsáról szóló történeteket. Nem bánom az arcpakolást, mivel azt mondják, a csokitól selymesebb lesz az ember bőre. Grimaszolva tűröm szerelmem akcióját, ám ami ez után következik, sokkal inkább a kedvemre van. Egymásról lepuszilgatni a mázt alapból egy ördögi kör, hisz’ minél jobban próbálnál tisztogatni, annál inkább olyan leszel. Lassan, de biztosan mindketten hasonlítottunk már inkább a beduinokra, semmint normális emberekre. A gyereknapnak sajnos hirtelen vége szakad, mivel Mákoslepényem épp nekilát egyik látnoki ötletének a valóságba való áthelyezéséhez. Érdeklődve figyelem mit is csinál, miközben megfogalmazódik bennem a gondolat, miszerint ez a helyiség egy óvodások számára fenntartott játszóházra emlékeztet. Eme gondolaton kuncogva terülök el a lány alatt, aki most indiánnak képzeli magát. John Smith kétségtelenül egy cowboyszerű jelenség lehetett, szóval megpróbáltam magam beleélni a szerepbe. A szerepjáték amúgy is visszatérő jelenség szexuális életünkben, ebből adódóan egy ilyen egyszerű feladat nem jelenthet számomra kihívást. Úgy döntök, saját elhatározásomból mászok be a rögtönzött indián sátorba. Néhány hengergőzéssel máris bent vagyunk, így a móka mehet tovább.
Törökülésben foglalok helyet, életem értelme pedig az ölembe kerül. Elég furcsa rézbőrűnek tűnik mindenféle harci festés nélkül, viszont ezen könnyedén segíthetek! A sütemény maradványait közelebb húzom, azután mutatóujjammal egy újabb adag pudingot veszek el belőle. Aprólékos hozzáértéssel húzok meg egy-egy vonalat arca mindkét oldalán, valamint grátiszként még egy pöttyöt is kap a homloka közepére. A maradékot nemes egyszerűséggel a számban tüntetem el, mert semmit nem hagyok kárba veszni. Számomra érthetetlen okból mindig Én vagyok a szenvedő fél, akit bebörtönöznek és büntetésképp megkorbácsolnak. Nem mondom, az együtt töltött idő alatt már sikerült megszoknom ezt a felállást, de azért néha jobb a változatosság. Ezen gondolat által vezérelve ragadom magamhoz az irányítást, s finoman a földre döntőm Cseresznyéspitémet. Diadalittas kiáltást hallatok, ekképp ünnepelve győzelmem a vad nép vezetőjének lánya fölött. Nehéz feladat, ennek ellenére magamra vállaltam, hogy egyes egyedül fogom felfedezni eme ismeretlen gyarmat gyönyörűségeit. Gyors csókkal kezdem hát el az expedíciót és barangolom be ajkammal azokat a jól ismert vonásokat, melyek meg kitörölhetetlenül beleégtek a tudatalattimba. Fél kézzel összefogom Chiyo-chancsi két csuklóját és a feje fölé „szegezem” őket. Testi fölényemet kihasználva tartom sakkban, mivel most egy mocskos szájú, whiskyvedelő gringó vagyok. Magabiztos vigyorral a képemen emelkedek fel egy kicsit, hogy megcsodálhassam a művem. Általában a bilincs is mindig Rám kerül, ezért a mostani látkép különös módon melengeti lelkem. A sok szadomazo partinak köszönhetően talán már jómagam is e műfaj szerelmesévé váltam volna?
Könnyen meglehet, s érdekes módon egyáltalán nem bánom.
- Felesleges ellenállást tanúsítanod, Abipón! – szólalok meg a szokásosnál is mélyebb, érces hangon. – Atyád Nekem adományozott néhány láda tüzes vízért és legkedvesebb lovamért, Csabiért cserébe. Látom jó vásárt csináltam, mert tényleg olyan vadóc vagy, mint ahogy az öreg mesélte. Magammal viszlek, és gyermekeim anya leszel! Ellenvetés? Ha nincs, akkor jó…
Röhögve csókolok bele a nyakába, ami az áltímét fegyverem ellene bármely szituációban. Egyre melegebb kezd lenni ebben a jurtában, ezért rövid gondolkozást követően megszabadulok a felsőmtől. Sokkal szabadabbnak érzem magam nélküle, s gondolom a préri szülötte is hasonlóképp gondolkodik majd a dologról. Kínzó lassúsággal söpröm le jobb válláról a ruha pántját, miközben apró puszikkal kísérem végig az anyag útját. Néhány másodpercig elidőzök a kulcscsontja mentén, azután ellenkező irányba is eljátszom ugyanezt. Sajnálatos módon az attrakció közben muszáj voltam elengedni a kezét, ámbátor lenyűgöző monológom biztosan hatott Rá és nem próbál meg elszökni Tőlem. A melltartó egyelőre még maradhat, mivel hagyni kell későbbre is valami akadályt. A meggyötört tortának csak nem hagyok nyugtot, ismét felhasználásra fog kerülni. Minden művészi tudásomat próbálom felszínre csalni, miközben igen absztrakt módon kezdek rajzolgatni kedvesem felsőtestére. A hegyek között egy folyócska kúszik le a völgybe, majd halad tovább a síkság felé. A folyó partján a miénkhez hasonló tipi terpeszkedik, előtte kis tábortűzzel. A lángocska mellett két pálcikaember álldogált, amelyek minket akarnának szimbolizálni. Kellemesen elcsodálkozom, hogy mekkora egy avantgárd művészzseni veszett el bennem, jó mélyen! Nekem bárki bármit mondhat, de szerintem ez az életkép a legszebb Picasso képet is simán odaveri. Szeretettel készült, ez pedig minden értékét megduplázza. Fájó szívvel, viszont muszáj vagyok elpusztítani a két kezemmel alkotott remekművet. Ellenben a női testnél nincs csodásabb, ennek oltárán pedig kész vagyok feláldozni rajzomat. Módszeresen elkezdem ajkaim és nyelvem igénybevételével a tisztogatást, ami érthetetlen okból nem olyan terhes munka, mintha a szobámat kellene kiglancolni.
Mókás kis történet, de Hacchigen-san örömmel kitakarítja a kecómat, ha részesül az általam vett édességekből. Nyílt titok, a vaizard-lakban nincs olyan, hogy magántulajdon. Leginkább az őserdőhöz tudnám hasonlítani az itt uralkodó állapotokat; legfőbb törvény az „aki kapja, marja”. Nem egyszer ennek köszönhetően részesültem vacsorában, hisz’ bármilyen agresszív is lehet Hiyori, ha nem bír utolérni, míg a lopott rizspudingját majszolom, akkor szart se ér a papucsos fenyegetésével. Vonásaim nosztalgikus kifejezésbe rendeződnek, mely igencsak érdekes elegyet alkot a pudingos fejemmel együttvéve.
- Tudod mit, Abipón? – teszem fel a kérdést töprengő képet vágva, mintha valami különösen furdalná az oldalam. – Úgy döntöttem, nem leszel a rabszolgám! Inkább elveszlek feleségül és lesz egy kis házunk valahol a pusztában, ahol kedvemre művelhetem a földet, míg te a porontyokkal foglalkozol. Na, mit szólsz?
Magam sem gondolom komolyan az előbbi kirohanást, hiszen tudvalevőleg utálok minden olyan fizikai munkavégzést, aminek nem harc a neve. Mondjuk, a papírmunkát is ki nem állhattam, így nem is oly’ meglepő a tény, miszerint naplopó lett belőlem. Kétségtelenül ez a Nekem való élet, mást már el se tudnék képzelni. Ha majd egyszer visszatérek Seireiteibe, biztosan kiharcolok magamnak valami nemesi rangot, amelynek köszönhetően egész nap otthon pöffeszkedhetek majd a hatalmas bőrfotelomban martinit kortyolgatva. Természetesen lesz egy rakat cselédünk is, így Chiyo-chan minden idejét Velem töltheti, Hanaeval pedig levajazom ezt a tiszt-dolgot. Mélázásomból az összedőlő sátor ránt vissza, amikor a lepedő egyszerűen megadja magát és maga alá temeti kettősünket. Azonban nem a semmiért kaptam meg anno évekkel ezelőtt a sátorállítási jelvényt kiscserkész koromban, ennek köszönhetően nem esek pánikba. Kevesebb lett ugyan a levegő, ezért kénytelen vagyok szájon át lélegeztetést adni a túlélés érdekében! A csók közben felvetődik bennem a gondolat, mely szerint a sok alkohol teljesen elölte az agysejtjeimet, azért vagyok napról napra egyre elmebetegebb.

No hát Mackónadrág nem az a hagyományos értelemben vett túsz, aki az élete védelmében szentírásként tekinti és minden ellenvetés nélkül teljesíti börtönőre parancsát! Odáig még stimmel, hogy szépen, önszántából bemászott a sátorba, na de micsoda pofátlanság már egy rabtól, hogy csak úgy az ölébe pakol arcfestés céljából, mielőtt hozhatnám a bilincset! Pedig már a kecó felállításakor precízen megterveztem, hogy hova rögzítem majd Yuu-chancsit, egyenesen a sátor közepén lett volna a helye, ahol az igazi foglyoknak illik dekkolni! Na hát ehhez képest hamarosan a földre puffantam egy rémült sikoly kíséretében, miután már kellő mennyiségű torta borította a képemet, és mit ne mondjak, ez minden volt, de a törzsfőnök leányához semmiképp sem méltó. Nem sok erőfeszítésébe került, de már fölém is kerekedett az a sápadképű idegen, hogy aztán letakarítsa arcomról a harci festéseket, ezzel tiporva bele végképp masszavonek önbecsülésembe. Még hogy én, a bátor és dicső Abipón egy fehérbőrű démon asszonya legyek?! Soha!
Már épp a gyarló konkisztádor képébe vágtam volna, hogy tegyen le azon szándékáról, hogy asszonyává tesz - ezzel többek közt örökölve atyám fél királyságát, pár dubai olajfúrótornyot és Bora Borát - mikor is az az aljas, alávaló gazember kommandósokat megszégyenítő irányzékkal puszilt nyakon. A hirtelen feltörő mélységes felháborodásban csak tátogva kapkodtam levegő után, miközben egyre tisztábban fogalmazódott meg bennem a rideg gondolat, miszerint végleg elbuktam mint masszavonek harcos és mint öntudatos nő. Önkéntelenül, elveimről és szigorú törzsi neveltetésemről megfeledkezve martam bele az engem legyőző telepes hamarosan csupasszá vált hátába, miután feloldódott a csuklóimat szorító béklyó. Biztos valami fura degeneráció, de mindig elkezd zsibbadni az orrom, amikor magamon érzem Mackó testét, legyen épp gyarmatosító, betörő, vagy matróztanonc, úgyhogy kapásból elkezdtem a képem dörgölni, mikor Ő a puszikat szüneteltetve elővarázsolta a tortát.
Sejtettem, hogy hamarosan a jó része úgyis megint rajtam fog landolni, de Kucinak sikerült meglepnie, mikor művészien kreatív oldalát megvillantva nekilátott a festegetésnek. Határozottan esztétikusra és kellemesre sikerült az egyedi felfogású műalkotás, bár annyira nem sajnáltam, amikor Bucó mégis inkább a megsemmisítése mellett döntött. Az orromon nemrég rohangászó hangyáknak se kellett több az ismételt színre lépéshez, ám ezúttal már teljes egészemben porondnak használtak a kis dögök, úgyhogy kellett néhány nagy szuszogás, hogy életet erőltessek végtagjaimba és beletúrjak a bozontos hajzuhatagba, miután lábaimmal körülfontam a derekát. Ahogy ott volt velem és csakis velem, éreztem igazán, hogy mennyire iszonytatóan hiányzik minden egyes pillanatban, amikor távol van tőlem, amikor eszébe se jut éppen rám gondolni és valósággal hihetetlennek tűnt, hogy fel tudok egyáltalán kelni az ágyból minden olyan reggel, amikor nem mellette ébredek.
Mikor Kuci csupapuding képével elővezette a láthatóan vicceskésre fogott teóriáját a sztyeppéről, a földművelésről meg a porontyokról, valahogy nem sikerült összehoznom egy halvány mosolyt sem, úgyhogy úgy voltam vele, hogy hagyom inkább az egészet. Na nem azért, mintha nem találtam volna különösen mókásnak a serényen kapáló Mackómedvéről alkotott képet, egyszerűen csak jól esett nézni a maszatos pofiját, és nem gondolni semmire. A rövid kis masszív bambulásom után már azért sikerült az egyik szájszegletemet felfelé kunkorítani miközben két kezembe fogtam Bagolybubó arcát, majd egy hiperbelassult mozdulattal lekanyarintottam az álláról egy csöpp csokit.
- Mit szólok? Jót szólok... De akkor vegák leszünk, mert nem vágunk le olyan tehenet, amit mi neveltünk! - Vartyogtam valamit rekedten annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam Mackó "húst hússal" étkezési szokásaival, amit fejvesztés terhe mellett is megvalósítana. Simán magam elé tudtam idézni a jelenetet, mi szerint Yuu-chancsi cselesen felajánlja, hogy elviszi pusztátnézni Rozáliát, a kedvenc fejőstehenünket, akit saaaaajnos az a szörnyű tragédia ért, hogy megszállták a testét a sivatagi goauld vadpingvinek és elevenen felfalták. Én pedig elhinném neki az egészet vagy tudatosan, vagy pedig tudattalanul. Ha valaki a jó szokásaimról kérdezné, biztos azt mondaná, hogy nonstop gyanakszom és összeesküvés elméleteket gyártok, ami egy részről igaz is... De legbelül az űberégbekiáltó hazugságát is igaznak vélném.
Nem is értem, hogy vagy miért, de az én csodálatos tákolmányom egyszer csak fogta és megadta magát beborítva kettős birodalmunkat, ezzel terelgetve vissza folyton elkalandozó gondolataimat a jelenbe. Tárkonyosbékacombom csókja valahogy mégis nagyobb hatással volt rám, mint a befuccsolt sátram, úgyhogy még a visszatérő lehúzó gondolataimat is sikerült félrepakolnom, hogy aztán persze alkalomadtával úgyis előszedjem őket. Kezdtem már elfogadni a helyzetet, hogy úgyis mindig totálisan elérzékenyülök Kuckómackó jelenlétében, amíg Ő nem cuccol haza végleg, meg végül is Yuu-chancsi is megtanulta kezelni ezeket az új "annyirarohadtulhiányoztálhogyakkorérzemmárszarulmagamamikorveledvagyok" hisztijeimet, úgyhogy már nem teheti tönkre a napunkat holmi kis hangulatingadozás, de nemám! Ebből a gondolatmenetből kiindulva, arra jutottam, hogy hódolok az egyik legkedvesebb elfoglaltságomnak, mégpedig Kuci fülcimpája rágcsálásának, hogy aztán lassú apró puszikkal borítsam be az állának vonalát. Mivel nem mindig szeretem, ha korlátoznak a mozgásszabadságomban, egy határozott fordulás után sikerült elérnem, hogy azon kívül, hogy magam alá varázsoltam Brokkolikrémlevesemet, a lepedő is totálisan körénk gubancolódjon. Első körben jobbnak láttam inkább Mackóval foglalkozni, úgyhogy nagy lelkesen kaparásztam az oldalát miközben a köldökébe cuppogtam, de hamarosan elérkezett az a pont, amikor már totál kifogyott belőlem a szusz. Egy vékony lepedő alatt bár talán csak nem lehet megfulladni, de az egyre gyérebb meleg levegő kezdte teljesen leblokkolni az amúgy sem százszázalékos agyam, úgyhogy egy hirtelen dühroham keretében leszaggattam a vásznat, aminek persze a körmeim látták kárát. Direkt festettem rá cuki mintákat, hogy még jobban tetszek Szafaládésmoszatnak, erre nem letört vagy kettő?! A sötét fájdalom által totálisan lesújtva kucorogtam Yuu-chancsira embrió pózban és szuszogtam elszontyolodva a nyakába, majd közvetlen közelről a képébe nyomtam megcsonkított gyűrűsujjam, hogy ő is szemügyre vehesse a borzasztó hiányt.
- Nézd meg Kuci, pedig pont ott volt a kis mukó feje, ahol letööö~rt! - Sipákoltam keservesen az izét siratva, amit művészi gonddal vagy két órán keresztül applikáltam a körmömre. A szívem görcsbe rándult, mikor felidéztem, mennyi szentségelés és huszadik újrapróbálkozás ment akkor kárba, mikor az a nyamvadt lebernyeg lefejezte az én kis cuncimat, de kénytelen voltam úrrá lenni szörnyűséges lelki fájdalmamon, mielőtt még újabb nyavajgást zúdítottam volna Mackó nyakába. Hirtelen sokkos állapotomban nem biztos, hogy a legjobb következtetést vontam le azt illetően, hogy minek örülne Mákosguba a legjobban, de akkor, a lelki defektus szélén kapálózva hirtelen rettentő jó ötletnek tűnt hóangyalkát csinálni a kinti kellemes -10 fokban! A rámszakadt lelkesedés jeleként embereset csaparintottam Buci csupasz mellkasára afféle ösztönzésképp, majd egy sor koordinálatlan hempergés után sikerült a kabátom közelébe szenvedni magam, mialatt még úgy-ahogy a ruhácskámat is magamra operáltam..
- Hóangyalka!!! Ugye-ugye csinálunk Mackó, mondd, hogy csinálunk sokat, ezretmillióóót!! - Rángtam epilepsziásokat megszégyenítő módon, mint ahogy általában, amikor rám tör az agyroham. Yuu-chancsi már minden bizonnyal megszokhatta, hogy ilyenkor a választ se feltétlenül várom meg, úgyhogy talán annyira nem is csodálkozott, amikor egy energikus vetődés után ráerőszakoltam az első pulcsit, ami a szekrényében a kezem ügyébe akadt. Hogy azért enyhítsem valamelyest a fájdalmát, kapott egy kedves smacit, ha már egyszer letepertem, de talán jobban is járt azzal, hogy utána szaladtam magamraapplikálni a kalucsnimat, mert abban a felfokozott lelki állapotban elragadott volna minden idők legkönyörtelenebb Sötét Úrnője, az pedig kár lett volna, ha egy nap alatt hazavágom Ottó2-t!
Ahhoz képest, hogy máskor órákba telik összeszedni magam, akkor olyan másfél perc elég volt, hogy nagyjából nekikészüljek a hóbanfetrengésnek, bár túl sok mindent ha akartam se tudtam volna felvenni. Kómac még bőven a kabátfelvevős fázisban járt, de én már hajthatatlanul tuszkoltam kifele, hogy aztán az udvarra érve vele együtt vágódjak bele a magas hóba. Sikítozva vackolódtam az ismételten ledöntött Mackómedvén, hogy a bőröm lehető legkisebb felülete érintkezzen csak a jéghideg szörnyűséggel, amiben amúgy fetrengeni kívántam angyalkagyártás céljából.
- Uuuuvugyeve majd jól felmelegítesz, ha letudtuk az ütemtervet? - Vacogtam egy sort azon morfondírozva, hogy legalább egy üveg szakét hozhattam volna, hogy ne fagyjak egyből halálra. Bár tulajdonképpen akár még meg is érdemelném, hogy jégkockává váljak, azok után, hogy ennyiszer sokkolom az én egyetlenmegismételhetetlen fél narancsomat az idióta szeszélyeimmel. Bár, azzal nem menne túl sokra, talán inkább egyszer megengedem, hogy ő játsszon Ottóval.

„Csokoládé, szenvedély, szerelem...
Az idő homokja lassan pereg, ismét tovaszállt egy év!”

Nincs ellenemre, hogy most Én kerülök alulra, jobban szeretem, ha Chiyo-chancsi ki tud bontakozni. A harapdálások már megszokottak és igazából az együttöltött időnek köszönhetően ez vált az előjátékunkká. Halovány mosollyal érzékelek puha ajkainak érintését az állam vonalán, s már épp megcsókolnám, amikor teljesen ellentétes irányba kezd kalandozni. Ez még inkább kedvemre valószóval kényelmesen elhelyezkedem és hagyom oldalam szétkarmolását. Mostanában úgyis rászoktunk a durva dolgokra, s azokhoz képest ez még semmi. Nevetve veszem tudomásul ténykedését, ám mielőtt rátérhetnénk a komolyabb mókázásra, szerelmem egyszer csak vadállatias dühvel pattan fel Rólam és tépi szét a sátor anyagát képező lepedőt. Azonban a nagy agresszivitásnak meg van az eredménye, hisz’ letörik egy körme. Kétségtelen, ennél nagyobb sérüléssel még nem volt dolgom, s úgy látszik, Mókusmaszatnak sem, mivel elég elkedvtelenedve telepszik Rám, arcát a nyakamba fúrva. Megpillantva a cucchelló fejének hiányát rögtön megértem mire fel ez a nagy elszontyolodás, ezért gyorsan adok egy puszit a megcsonkított testrészre, hátha visszanő tőle. Fákksít, nem nő vissza… A történések olyan elánnal vesznek fordulatot, melytől néhány percig azt se tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Miután megfejtettem eme óriási talányt, érdeklődve szemlélem mit is kíván tenni életem értelme. Feleszmélni sincs időm és máris gazdagodtam egy pulóverrel, pedig terveim szerint inkább le-, semmint felöltözés volt beiktatva. Azonban látva milyen nagy örömmel segít készülődni, egyszerűen nincs szívem ellentmondani Neki. Megtört sóhajtás kíséretében kezdek bele Én is a réteges öltözködésbe, mert tudom, kint még az orrunk is le fog törni, annyira hideg van. Szoknyában ráadásul egy szép tüdőgyulladás is összeszedhető.
Nos, gondolhattam volna, miszerint ez így fog végződni, ezért sem akartam kijönni. Karamelláscsokipudingom a hidegtől vacogva fekszik ismét Rajtam, ekképp kerülve el, hogy akár egy kicsit is találkozzon a hideg rettenettel. Magabiztosan bólintok a felmelegítős kérdésre, mivel úgy hallottam valakitől, ha valaki fel van izgulva, az nem fázik! Eme elméletből kiindulva kezdem el simogatni a szoknyából kilógó lábacskáit, másra most nemigen vetemednék, mert kinézve a raktárból, tökéletesen rá lehet látni erre a területre. Amint elégségesnek találom a hőfokot nehézkesen feltápászkodok, Chiyo-chant is magammal húzva. Ha már kijöttünk, jó lenne valami értékelhetőt is csinálnunk, mielőtt belekezdenék a töménytelen mennyiségű hóangyal gyártásába.
- Gyere Nyuszkó, készítünk hóvérnyulat, meg hógiliant, meg-meg…! – hirtelen csak ennyi cucc jut az eszembe, azonban egyelőre ezek is elegendőek lesznek. Mivel most élem művészi korszakom, ezért igencsak megfelelő kihívásnak tűnik számomra. Két kis levélkéből lesz a füle, amelyek lövésem sincs milyen módon maradtak meg télen, de ez legyen a legkisebb problémám. Szemeknek egy-egy vöröses árnyalatú követ teszek, mivel a hóvérnyúl ugye albínó. Igazán büszke vagyok magamra és látszólag Mákosrétesemnek is tetszik. Következő lépésként a Menos Grande megépítéséhez kezdek, amihez majd egy kevés segítségre is szükségem lesz. Kesztyűt persze nem hoztam, így ujjaim pillanatok alatt jegesre fagynak. Ennek ellenére a szívemben lángoló gyermeki hév tüzét semmi sem olthatja ki, ezért az ilyen problémák elhanyagolhatónak tűnnek. Körülbelül tizenöt perc megfeszített munka után immáron a kész szobor mellett állva karolom át kedvesem, miközben alkotásomban gyönyörködünk. Ekkor hatalmas harci kiáltás visszhangzik át a területen, ezt követően pedig egy Cero száguld el az orrunk előtt, undorító latyakkal beborítva Minket. Halántékomon kidagad a dühér, míg letörlöm arcomról a létyót. Gyilkos pillantással fordulok a tettes felé, aki nem más, mint a hólapátos Love. Ábrázatomat meglátva rögtön szabadkozni kezd, arra fogva az előbbi eseményt, hogy túl élethűre sikeredett. Néhány másodperc leforgása alatt először eltöröm a hátán a lapátot, azután pedig legalább két láb mélyre elásom a fehér természeti jelenségbe. Remélem az elég lecke lesz számára és máskor nem robbantja fel szó nélkül az ember nehezen összehozott alkotását. Még szitkozódok egy kicsit, azután megrugdosom a Vaizard kilógó lábait, ekképp vezetve le hirtelen jött frusztrációmat. Jobbnak látom berekeszteni a kinti mókázást, mielőtt még valamelyik agyhalott tényleg eltesz minket láb alól. A másik indok, amiért a meleg szoba mellett döntök, Nyuszómuszó kiújuló lila színe.
Bent szép hosszú, sáros lábnyomtengert hagyunk magunk mögött, de jelenleg nincs kedvem ezzel foglalkozni, majd feltörli, akit zavar az ottléte. Belegondolva az egyetlen ilyen ember a kecóban Masaki, mivel a többiek egyáltalán nem törődnek a hely állapotával. A múltkor épp tejet kerestem a hűtőben, s csodák csodájára találtam is. Nos, a termék romlott volt, szavatosság lejárt úgy 1890 körül, ám ezt sajnálatos módon nem vettem észre. Ami utána következett, az nem tűrne nyomdapapírt, de azért annyit megosztok a nagyérdeművel, hogy a királyi trónra utána egy hétig senki sem mert leülni. Nem tudom, milyen módon kapcsolódik ez a mostani romantikázáshoz, s valójában azt sem értem, miért filozofálok ilyeneken. Fejem megrázást követően rugdalom le csukámat az ajtó előtt, mert ugye az Én szobámba egy teremtett lélek se léphet be sáros lábbal. Hacchi már így is fizetésemelést kért, Nekem meg nincs felesleges pénzem arra, miszerint egy megtermett férfiembert lássak el raklapnyi csokival. Szerencsére ebben a helyiségben kellemes az időjárás, viszont attól még a termosztáthoz lépek és szinte maxra felcsavarom a kütyüt. Miután kabátjainkat rövid úton bedobálom a szekrénybe, úgy döntök, ideje az ünnepi köszöntőnek. Kizárólag erre az alkalomra vásároltam egy igen jó évjáratú skót whiskyt, amivel tökéletesen meg lehet ünnepelni az efféle nagy történéseket. Az ital eszmei értékét csökkenteni a tény, mely szerint muszáj leszek műanyagpohárban felkínálni. Heveny fészpalmmal kellett rájönnöm, hogy a vaizard-lakban nem lehet törékeny dolgot tartani, egy egész garnitúra poharam sanyarú pusztulása árán tanultam meg ezt. Felnőtt emberekkel élek együtt, ám néha úgy érzem magam, mintha egy óvodában lennék. Minden evőeszközünk és tányérunk plasztikból van, nehogy a lakók kárt tegyenek egymásban. Ez nevetséges…
- Nem készültem nagy beszéddel, mert nem vagyok a szavak embere… - kezdek bele sután a szónoklatba, eközben kiöntöm a nedűt. – Nem kertelek tovább, Isten éltessen! Remélem még kétszer ennyi időt fogunk tudni együtt tölteni, mint ahány éves vagy most. Igen, 12?-t!
A poén a végére kötelező volt, nehogy már meghazudtoljam itt magam. A piát hozzá nem illő gyorsasággal tüntetem el, pedig finoman kortyolgatni, ízlelgetni kellene. Most őszintén, kinek van erre ideje?! Megszoktam már a nagy sietséget, sosem lehet nyugodtan megiszogatni egy csésze szakét vagy teát. Chiyo-chancsi is hasonló sebességgel fogyaszt mint Én, többek között ezért is szerettem bele annak idején. A kiürült poharakat az asztalra rakom, azután átkarolom hátulról szívem szedres süteményének egyetlen szem eprét, mert ugye az eper kihagyhatatlan egy ilyen történetből. Ujjaim alatt nedves anyagot tapintok, ami aggodalommal tölt el. Ilyen időben könnyű megfázni, ha az ember nedves ruhában flangál, szóval magamra vállalom a feladatot és segítek Neki kibújni belőle. Könnyedén söpröm le a ruhácska pántjait, miközben apró csókokkal kísérem végig útjukat vékony vállacskája vonalán. Ezúttal sikerrel járok, mivel a szederszedő gúnya leszánkázik egészen a padlóig, s Nekem már csak ki kell emelni belőle. Vigyorogva pördülök néhányat csak úgy, de amint érzem a szédülést, jobbnak látom abbahagyni. Nem lenne jó, ha IHB-ba fulladna a buli, ezért jobb tartóztatni magam. Igazából még alig ittam valamit, viszont ismerve szokásaimat ez nem sokáig marad így. Halk puffanás kíséretében döntöm a lepedőtlen ágynak kettősünket és ezután ismét Én kerekedek felülre. A pulóvertól nehézkesen sikerül megszabadulnom, mivel fejem beszorul a nyílásba és csak eltépésével tudom kiverekedni magam belőle. Ismét megcsókolom, amikor zseniális ötlet jut eszembe. Gyors kutakodás után a szőrös bilinccsel karöltve térek vissza, azonban a szokásostól eltérően, ezúttal nem az én csuklómon kattan a béklyó. Gonosz vigyorral ültetem újra az ölembe, s összekötött karjait a nyakam köré emelem. Természetesen kezeim függetlenek maradnak, így sokkal könnyebben tudok elkalandozni velük. Ennek megfelelően a vetődéstől megedződött fenekére összpontosul a figyelmem, míg jobbommal combja külső oldalát simogatom hatalmas odaadással. Ezen idő alatt finoman puszilgatni kezdem a füle mögötti részen, majd visszaadva az előbbi kölcsönt, gyengéden harapdálni kezdem a fülcimpáját. Ottó2 most még messze van, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan csatlakozni fog.