Mézes magyarázata még ha nem is adott túl sok okot a bizodalomra, mégis nagy követ gördített le hevesen zakatoló szívemről. Egészen biztos küldetés közben érte valami, ami kicsit megritkította az amúgy máskor remekül szuperáló memóriáját, tehát nem is lett volna szabad magamra venni a furcsa viselkedését. Ugyan nem lehettem vele tisztában, hogy mi dolgozik a háttérben, mégis meglehetősen pocsékul éreztem magam, amiért teljesen jogtalanul előadtam Bucónak a királydrámát és jól letoltam nyilvánosan és magamban mindenféle koholt vád miatt.
Az alapján, amit elmondott, annyit sikerült elsőre leszűrnöm, hogy rám ugyan még emlékszik, de nem éppen a közelmúltból idéz fel velem kapcsolatos emlékeket; ellenben a nyilván nem olyan régi afrikai kiruccanása vagy a tény, hogy elhagyta Soul Societyt elég élénken él abban a nagy okos bukójában. Akárhogy néztem, csűrtem-csavartam a dolgot, nagyon úgy festett, hogy csak a mi közös múltunk képei törlődtek Mackó memóriájából, ami így önmagában simán okot adhatna a kétségbeesésre. Belegondolni is szörnyű, hiszen az a cirka három év az én életemet alapjaiban változtatta meg, ahogy a világ dolgaihoz való hozzáállásomat is. El se bírom képzelni, mi lenne velem ennyi idő távlatában a Kuckó iránt érzett szerelem és kötődés nélkül, így az is totál megfejthetetlen volt számomra, hogy vajon a beszélgetésünk pillanatában mi járhatott az ő fejében.
- Biztos valami múmia rágta ki az agyad egy részét, de a jelenlegi felszereltségünkkel ez nem lehet probléma... Majd jól belefúrom magam a szakirodalomba és legközelebbre hozok magammal pár szupercsúcs bizgerét meg beszervezem néhány tisztem és egy rutin agyműtét után jobb leszel, mint újkorodban! - Elmélkedtem hangosan a probléma lehetséges megoldásán összefűzve azt egy biztató mosollyal, elvégre én aztán végképp nem hagyhatom, hogy Yuu-chancsi most már az idők végezetéig így maradjon!
Így is meglehetősen hülyén éreztem magam a fennálló szituációban, mint ahogy látványosan Mézi se volt ura a helyzetnek. Hiába emlékezett ő a három évvel ezelőtti énemre, ha én azóta rengeteget változtam neki köszönhetően és én hiába vártam, hogy Ő olyan legyen, mint mielőtt legutóbb elváltunk, ha ez egyszerűen nem volt lehetséges. Mintha nem is ismerném és közben mégis - lassan inkább furcsa nosztalgiát keltett bennem a zokniagyú Mackóalteregó jelenléte, mint idegenséget és közben kezdett egyre inkább olyan érzésem lenni, mintha én is újra ugyan az a személy lennék, aki annak idején belerohant a 13. osztag folyosóján. Talán ezért és mert kellőképpen össze voltam már zavarodva, kapásból fülig pirultam, amikor Yuu-chan a saját mancsán lévő maszatot is gondosan az én fejemre applikálta. Még egy szégyenlős kuncogás is egérutat nyert a maradék önkontrollom elől, a normálisabbik felem pedig -feltéve ha van ilyen- kétségbeesetten rúgkapálva próbálta visszaszerezni az elmém felett az irányítást ezzel tovább bonyolítva ezt a kibogozhatatlan tudathasadásos állapotot.
Kapva kaptam az ötleten, miszerint igazán nem lenne rossz, ha inkább a szobában folytatnánk ezt az egész mizériát, hiszen az olckúl Yuu-chan nem sűrűn láthatott olyan pocsék állapotban, mint amilyenbe a hisztériám sodort és abba még belegondolni is rossz lett volna, hogy a végén még így utólag kiábrándul belőlem a lestrapált fejem látványától. Na meg addig nekem is volt időm kiötölni valami taktikát hogy hogyan és miként közelítsek felé egyáltalán amíg tart ez a kacifántos összevisszaság a fejekben, bár volt egy olyan sanda gyanúm, hogy már a saját magaviseletemnek se én vagyok az egyedüli irányítója. Azért igyekeztem viszonylag határozottan fellépni a Kuckózugba vezető úton már csak azért is, mert mintha az illető kissé kételkedne abban, hogy igenis jogosan tartózkodom a raktárban, így a szobába érve a legnagyobb biztonsággal léptem az arclemosóimat őrző kisszekrényhez, amíg vendéglátóm egy másik tárolóban matatott. Egy dacos pillantás kíséretében fordultam be a fürdőbe az összehalászott cuccokkal, hogy ha már emlékezni nem is emlékszik akkor legalább tudja; én vagyok az alfanőstény a gáton!
Piperészkedés közben igyekeztem lehetőség szerint semmire nem gondolni, túl sok kérdés és gondolat kavargott a fejemben lévő káposztalében ahhoz, hogy rendszerezni tudjam őket, mire Yuu-chan elé lépek. Már az is furának hatott, hogy magamban is már csak így emlegetem őt az amúgy szokásos Mackózás helyett; ez a nyilván ösztönös váltás mondjuk segített is némileg a helyzethez való aklimatizálódásban, hiszen bármennyire is szeretném, Ő éppen nem az az ember, legalábbis nem egészen az, akihez pár hónapja hozzámentem.
A szobába elég bátortalanul toppantam vissza, nem csak vele de már magammal se voltam egy ideje tisztában így kissé megkönnyebbültem, hogy további pár percem maradt még egyedül. Az ágyra hajtogatva várt már egy váltásruha, amit egy régebbi adaggal együtt hagytam még itt; jobbnak láttam még gyorsan addig belebújni, amíg magam vagyok, úgyhogy egyből neki is láttam a tranzakciónak. Már csak a cipzárral való pepecselés maradt hátra, amikor azonban nyílt az ajtó, úgyhogy egy hirtelen pördüléssel és egy széles mosollyal fogadtam a frissen belépő felszolgáló fiúcskát.
- Milyen furcsa, mostanában úgyse nagyon főztél nekem teát.. - Bazsalyogtam egy hajtincset a mutatóujjam köré csavargatva miközben célba vettem a kedvenc puffomat letelepedés céljából. - Tudod úgy tűnik elég sok mindenre nem emlékszel ám, azt hiszem itt gubbasztanánk még a jövő héten is, ha megpróbálnék mindent elmesélni. Nem is tudom, hogy ki akarok e tálalni egyáltalán, végül is neked akkor se jelentenének ezek semmit, ha tőlem csak úgy mellesleg hallanál róluk... Amúgy meg nem értem, Nabe-kun miért nem mondott erről a memóriazárlatról egy árva mukkot sem, egész biztos tatárbifszteket csinálok belőle, ha hazaértem!
Persze az lett volna a normális, ha kapásból tartanék egy beszámoló délutánt, de elképzelésem sem volt, miként fogadná Yuu-chan mindazt, amit hall. Még ha velem világ életében kedves is volt és türelmes, biztos nem örömtánccal fogadná az infót, hogy a "semmiből" lett két fia meg egy felesége, bár ez utóbbit talán gyanítja a kidobósozásom után. Legszívesebben sírni támadt volna kedvem szégyenemben, amiért olyan irgalmatlan dühvel vágtam el a számomra legkedvesebb tárgyat; hüvelykujjammal ösztönösen matattam a gyűrű hűlt helyén. Mackó biztos nagyon mérges lenne, ha tudná, hogy én csak így hajigálom azt a méregdrága gyémántcsodát, úgyhogy kérlelően pillantottam fel Yuu-chanra, hogy majd ha újra találkoznak, ezt azért inkább ne mesélje el neki.
- Mindegy-mindegy, inkább mesélj te egy picit a világmentős szuperkalandokról! Máskor még diavetítéseket is tartottál, úgy ám, mint valami igazi antropológus! - Próbáltam bevetni egy kis témaelterelést némi füllentéssel megfűszerezve, elvégre ha már így alakult igazán lehet némi hasznom Yuu-chan tájékozatlanságából! Tulajdonképpen ha mégiscsak összeapplikálok elég bátorságot ahhoz, hogy beszámoljak neki a Csibefalatokról, akár azt is elejthetném, hogy beígért Chiyo-chancsinak egy tündéri kislányt! Meg egy dubai nyaralót, egy megajachtot, egy jóóó nagy ugrálóvárat a kertbe ja és egy igazi pónilovat meg egy vikunya farmot! Ennyi egyelőre elég is lenne, igazán nem nagy ár a lelkem megkínzásáért!

Mélázásomból félig kikecmeregve egy bamba fejrázással jeleztem, hogy nem zavar különösebben a dohányfüst. Ez is csak egy újabb tónus szépia volt a látképen, hiszen Mackó egy ideje már sose bagózott előttem, ez alól az egyetlen kivétel talán épp a múltkori találkozásunk alkalmával megesett dráma idején esett meg. Az égő cigaretta illata mégis inkább a régi emlékeket idézte fel bennem, ahogy összekavarodott a tea aromájával a kis szoba légterében; különös nyugodtság telepedett rám annak ellenére, hogy azért lett volna miért aggódnom. Valahogy mégis olyan kellemes volt így, merengve követni a plafon felé közelítő füstkarikákat minden közös gondunk és problémánk súlya nélkül. Elfogadtam már a játékszabályokat, pontosan ismerem a kapcsolatunk és a jelenlegi helyzet árnyoldalát, mégis megdöbbentően könnyűnek éreztem magam, ahogy ott üldögéltünk Yuu-channal, akár egy rég elkavarodott fényképen. Ez persze még véletlenül sem jelenti azt, hogy egy negyed miliszempillantásig is megfordult volna a fejemben, hogy elcserélem az én Mackómat erre a bájosan szelíd lyukasagyúra, de mivel ő is Mézi, joggal élvezhettem ki ezt az oldalát, amit ki tudja hány éve láthattam utoljára. Már csak azért is érdekes volt a helyzet, mert így ha túl pontos nem is, de egy körvonalas képem lehetett arról, hogyan is viselkedhet másokkal akik nem én vagyok. Mert hát ugye mi ketten olyanok vagyunk, mint két jámbor gyengeelméjű, viszont ismerem őt annyira hogy tudjam, másokkal közel sem olyan felszabadult és nyílt mint velem. Ennek fényében nagyon mókás volt hallgatni a kicsit körülményes stílusában előadott mondókáját, ami valamikor olyan elképesztő magabiztosságot és higgadtságot árasztott, amibe egy magamfajta naivának lehetetlenség volt nem beleszeretni elsőre.
- Eöö..e.. Ii-igen, tulajdonképpen elő vagyok léptetve, uhum. A negyedik osztag kapitánya vagyok éppenséggel....egy ideje...
Fejben hiába voltam magamhoz és a helyzethez képest egész higgadt, agyhibás Yuu-chan társaságában valahogy képtelen voltam bármiféle normális kinyilatkoztatásra, úgyhogy ismételten rákvörös fejjel méltattam őt válaszra, leszegett fejjel egymást böködő ujjaimat szugerálva. Meg ha nem is lenne elég, hogy látványosan reneszánszát éli épp bennem tinikorom szelleme, az is rátett egy lapáttal a nyamvadt zavartságra, hogy még úgyse nagyon mertem vagy akartam mesélni Mackónak a kinevezésdiről, hogy épp nem volt híján az emlékei nagy részének. Bár talán valamelyest még könnyebb is volt ilyen téren megnyílni Yuu-chan előtt; ha valahogy nagyon konkrétan nem merül fel a dolog, Mézinek még egy darabig biztos nem mesélek az osztagváltásról. OlcckúlKuckó pedig annyira máshogy tekint rám az ismert okoknál fogva, hogy tényleg egyszerűbben megy neki ilyesmiről fecsegni, mint annak a Bubónak, aki már nem csak a szelburdi és űberügyetlen kislányt látja bennem. Ugyan neki sincsenek túl nagy elvárásai ami a képességeimet illeti, de az ő szemében már mégsem egy butus fruska vagyok talán, hanem egy legalább minimálisan érett nő, feleség, anya.. És ezek a szerepek sokkal több felelősséggel járnak, amik alapján joggal lehetnek magas követelményei velem, mint kapitánnyal szemben is.
Ha már amúgy nem hasonlítanék így is túlságosan alapszínemet illetően egy bordó bőrkanapéra, Yuu-chan volt olyan szíves és a dadogásom türelmes végighallgatása után vagy közben kiszúrta, hogy titokban továbbra is a cipzárral szenvedek. Lényeg a lényeg, nagyon előzékenyen kívánt megsegíteni amit abban a pillanatban amúgy is túltengő zavartsággal fogadtam volna de úgy, hogy módszeresen még a nyakamba is sikerült beleszuszognia, hát egészen végem volt. Összeszorított fogakkal voltam kénytelen nyüszörögni egy sort, ha már fel nem is sikkanthattam; de talán így is túl látványosra sikeredett a szenvelgésem, pedig az összes létező agyenergiámmal azon voltam, hogy valahogy belapátoljam szende bazsalygásomat. Ez Yuu-chancsi élménybeszámolója alatt elég jól is ment, mivel ő látványosan beleélte magát a sztorizásba, nekem elég volt nagyokat nézve hümmögni kontraként, de a szövegelés végére igencsak halványodásnak indult az arcszínem. Eddig csak elképzeléseim lehettek, hogy milyen veszélyekbe sodorják magukat Kuckóék hétről hétre, de az elhangzott pár szó is bőven elég volt arra, hogy a félelmeim hamar beigazolódjanak. Kicsit magamba is fordultam, miközben ő kedélyesen firtatta, hogy miként hagyták ott majdnem a fogukat, úgyhogy a letargiámból hamar lassan bugyorgó düh lett. Ennek a tejszínhabos csodának a tetejére jött még egy félig elharapott információfoszlány is, ami amúgy fel se tűnt volna, ha Yuu-chan egy éles témaváltással nem tereli rá a figyelmet. Nem tudtam, hogy mit hallgat el, de nem lehetett számára se túl hízelgő ha így, a közös emlékeink hiányában se igen meri elmondani.
- Aminek az értelmében micsoda, Mézesmackó? - Vontam össze a szemöldökömet haragosan villogó szemeim fölött tettetett nyájassággal nekiszegezve a kérdést. Túl sok mindenre legyintettem már, mondván ez úgy sem az én dolgom és túl sok mindent engedtem el a fülem mellett, csak hogy a leghamarabb és a legkönnyebben megbocsájthassak Kuckónak bármiért is. Bár alig pár perce még én eresztettem el egy ártalmatlan kis füllentést, magamban őrjöngve kaptam fel a fejem arra, hogy már megint valami fontos dolog van előlem elhallgatva. Nem elégedtem meg önmagam győzködésével, a nevetséges érvvel, hogy nincs hozzá közöm... Már hogy ne lenne, ha Macinyó az életem és ő úgy szórakozik a sajátjával, mintha csupán egy szükséges áldozat lenne a világ megmentésének oltárán?!
Mivel a szavak útját befagyasztottam ami az indulatkieresztést illeti, kényszeresen pattantam fel a puffból, hogy a szoba másik felében lévő ajtóval nézhessek farkasszemet. A megindulásom volt annyira váratlan még számomra is, hogy nem sikerült megúsznom anélkül, hogy a forró teát az ölembe ne öntsem, de akkor, hangosan tomboló gondolataim kavalkádjában nem ért el a tudatomig a fájdalom. Csak álltam ott, háttat fordítva a szoba nagy részének és az embernek, aki most valószínűleg megint értetlenül pislog maga elé, hiszen nem igen tudja hová tenni az efféle kitöréseimet. Pillanatok alatt bevillant, ahogy padlizsálnlila fejjel sipákoltam nem is olyan régen egy olyan Mackónak aki éppen nem is Mackó igazán; akinek nem, hogy nem kötelessége megérteni, hogy mit érzek, de nem is lenne képes rá. Én pedig bármennyire is úgy gondoltam, hogy nem okozhat problémát egy ilyen kis közjáték, mint Yuu-chan, minden igyekezetem ellenére kudarcot vallottam.
- Ne haragudj, nem.. nem is érdekes igazán... - Fordultam vissza a dohányzóasztal irányába lesütött szemmel és egy esetlen félmosollyal, miközben egy hajtincset igyekeztem a jobb fülem mögé applikálni kényszercselekvés gyanánt. Bele se mertem gondolni, hogy milyen kép alakulhatott ki Yuu-chanban rólam azóta, hogy cirka fél órája rátörtem edzés közben, minden esetre elég valószínű, hogy nem így képzelte el a nőt, akinek majd egyszer gyűrűt húz az ujjára.
A Karma pedig nem ver bottal - hogy még teljesebb legyen a nyomorom, egy olyan elképesztőt mordult a gyomrom lelki defektusom megkoronázásaként, hogy ha lennének képek a falon, biztos egyből csörömpölve kötöttek volna ki a padlón. Nyikkanva kaptam szám elé a kezem azon morfondírozva, hogy most azonnal sírjam el magam, vagy egy-két másodperccel később; még normális helyzetben se biztos, hogy lenne képem kiszempillarebegni Yuu-chancsitól némi elemózsiát, mint valami rossz éhenkórász, nem hogy így, hogy rövid időn belül másodjára csinálok előtte magamból totális hülyét! Bár talán jobb is így, a szégyenbe már amúgy is készültem belepusztulni, mit nekem egy kis éhhalál.

A puffra visszahuppanva hirtelen nem igen tudtam hova tenni Yuu-chan viharos megiramodását egészen addig, amíg egy nedves törölköző társaságában vissza nem tért a helyiségbe. Már éppen nyújtottam volna ki a kezem egy halk "köszönöm" elhüppögése közben, de a következő pillanatban már arra kellett feleszmélnem, hogy a házigazdám saját kezüleg kívánja eltávolítani a ruhámra operálódott foltot - legnagyobb rémületemre. A váratlan sokk persze nem hagyta, hogy esetleg a közreműködést megköszönve rángassam ki a rongyot Yuu-chan kezéből, hogy aztán inkább magam hajtsam végre a műveletet, így kénytelen voltam lángoló buksimat körbe-körbe forgatni a szobát pásztázva, mintha éppen semmi rendkívüli nem történne. Eddig talán rendben is lett volna a dolog, hogyha a takarító fiúcska nem kezdett volna módszeres taperolásba a legőszintébb döbbenetemre, aminek hatására csak épphogy nem kezdtem el sipákolva csapkodni azokat a nagy mancsait, merthogy elvégre álljon már meg a fáklyás menet! Ha már előállt ez a helyzet amibe én is belekényszerültem, igazán illett volna úgy viselkednie, mint egy makulátlan úriembernek, hiszen ismeretségünk korai szakaszában szó se volt ám tapizásról, de nem ám! A tény, hogy esetleg ennyit változott volna az elmúlt évek alatt, hogy az össze gátlását elhajigálva fogdos mindenféle nőcskéket, épp elég idegörlőnek hatott ahhoz, hogy aktuális lelki állapotomat figyelembe véve ne akarjak tovább erről elmélkedni; úgyhogy inkább egy bosszús sóhajjal nyugtáztam a dolgot. Bendőm mordulása szerencsére megzavarta Yuu-chan operációját is, így nem kellett közbelépnem, mielőtt túlságosan messzire megy, na meg a felvetés se hangzott túl rosszul, miszerint jó lenne enni valamit. Tulajdonképpen ezzel sikerült egyből le is kenyereznie, hiszen már ölni tudtam volna pár finom falatkáért, viszont az egészen tutibiztos, hogy legközelebb nem ússza meg ennyivel, amiért már megint beleeszkábált a zavaró zavarok végtelen zavarába!
- Na igen, a konyhában nem olyan szárnyaló a kézügyességed, mint amikor egy ártatlan hajadon ruháját kell megtisztogatni.. - Motyogtam az orrom alá változatlanul kipirulva, hogy azért értse, mennyire nem pálya rájátszani Chiyo-chancsi amúgy is éppen tomboló szégyenlőségére.
Persze sose tudtam túl haragtartó lenni, ha Róla volt szó, így nem sokkal később a morcos zavar helyett már szende zsibogás ült az arcomon, ahogy caplattam Yuu-chan mellett a konyha felé menet. Az a hiperszuper ötletem támadt a nagy kalandtúra közben, hogy igazán összehozhatnánk egy gigaóriás házi készítésű pizzát, az nem olyan nehéz még így, egy gasztronómiai antitalentummal a nyakamon sem. Már csak az volt kérdéses, hogy ebben a leélt kócerájban van e egyáltalán némi lőrén és kitikkadt morzsán kívül más is a spájzban, így a helyiségbe érve gyorsan lecsekkoltam a fennálló készleteket.
- Arra gondoltam, hogy gyárthatnánk pizzát, ha gondolod... Nagy is lenne meg finom is, meg talán a raktár is egyben maradna közben... - Kuncogtam magam elé halkan, miután összelapátoltam a szükséges hozzávalókat, közben mókásabbnál mókásabb elképzelésekkel elárasztva Yuu-chan konyhaművészetét illetően. Hiába, ez az a terület, ahol kétségtelenül elég széles a szakadék kettőnk közt az én javamra; nem is nagyon értettem sosem, hogy hogy nem kapott még skorbutot a rengeteg chipstől és rántottától, ha már mást nem nagyon tud előállítani magának. Minden esetre korgó gyomrom egyszerű utasítására akkora pizzát szándékoztam előállítani, amekkorát még nem látott a világ, úgyhogy abból talán elél még vagy két hétig is!
Idő közben egy üveg szaké és két csésze is előkerült az egyik szekrény tetejéről, amin tulajdonképpen nem is kellene csodálkoznom a mulatási szokásainkat ismerve, és ami mégis némi félénk pillogásra ösztökélt, amint elém került a saját adagom.
- Köszönöm szépen, nem iszok.. - Babráltam az újonnan szerzett köténykém szélét szemérmesen mosolyogva, hogy aztán inkább nekilássak a tészta kikeverésének figyelemelterelésképpen. Mert ugye az egy dolog, hogy Yuu-channak fogalma se nagyon lehet róla, milyen állati ösztönök tudnak a hatalmukba keríteni, ha egy picikét többet iszom a kelleténél; másrészt nem titkolt célom kihisztizni Mackónál egy édes kislányt és amíg el nem érem, hogy beadja a derekát, addig is teljes odafigyeléssel kell készülnöm jövendőbeli terhességemre! Ennek jegyében egy ideje már nagy elhivatottsággal lapátolom magamba a különböző, ilyenkor ajánlott vitaminokat és gyógyteákat, na meg heti rendszerességgel járok az osztagban meghirdetett terhesjógára is, biztos ami biztos. Mondjuk Mézi jelenlegi elmeállapota nem túl kedvező Kislány-chanra nézve, úgyhogy már csak ezért is a lehető leghamarabb meg kell találnom a módját, hogy visszakapjam az én édes mézes, egyetlenségesen megacsudálatos és mindemellett kellőképpen befolyásolható Mackónadrágomat!
Lassan a tészta alapjával is elkészültem, amire még ráfért egy kiadós gyúrás, így le is passzoltam a Masszát Yuu-channak a kellő instrukciókkal együtt. Mivel ez nem valami szupergyors folyamat, úgy gondoltam jobb lesz, ha nekilátok a szósz elkészítésének, ami több bonyodalommal járt, mint azt elsőre gondolhattam volna. Egyrészt nyilván luxus, hogy egy ekkora háztartás tartson a konyhában némi friss paradicsomot, így már kapásból bosszankodva álltam neki kihámozni a konzervből a zöldséget pótló pürét; másrészt a türelmetlen izgágaságom eredményeképpen az egész pléhcsoda egy csodálatos szaltó után a földön között ki, tartalmával elárasztva a konyha egy részét.
- Bocsánatelnézést, nem akartam nemakaaartam! Máris feltörlöm, nagyonazonnal de tüstént! - Sipákoltam a padlón elterülő képződményt körbeugrálva, majd miután sikerült magamra erőszakolni némi önfegyelmet, magamhoz ragadtam egy guriga papírtörlőt, hogy azzal számoljam fel ügyetlenkedésem eredményét. Nagy igyekezettel, széép kapkodó körmozdulatokkal kentem szét a csempén a trutymázt ami úgy tűnt, sosem akar felszívódni, még az egész tekercs Jiruvia felhasználásával sem, úgyhogy leszegett fejjel orzulva vártam, hogy mikor vet véget egy semmiből lecsapó villám a szenvedéseimnek. Először a tea, aztán a paradicsomszósz... Agyhiányos Yuu-chan kétség kívül mágnesként vonzza a lúzer énemet.