Ahhoz képest, hogy a tudat igencsak megviselt, hogy tulajdonképpen hajnali öt van, egész fitten görnyedtem az asztalkám fölé a ceruzám végét rágcsálva. Mert bizony nagyon titkos és nagyon fifikás tervet szövögettem agytekervényemmel már két hosszú hete. Minden részletét aprólékosan kidolgoztam, hogy még véletlenül se hiúsulhasson meg veriszíkret elgondolásom, és persze kicsit sem arról van szó, hogy nem tudtam aludni egész este, és álmatlanul forgolódtam Yuu-chan után nyivákolva, a-aaaa! A leghalványabb igazság se lenne semmilyen jött ment illető elképzelésében, aki ne adj isten ilyen buta gondolatokkal tömködné tele a fejét! És mivel ugye én már nagyon régóta tudom, hogy mit tervezek, (mert ugye én tervezek!) konkrét célom is van ám, amiért átruccanok Karakurába! Igen, egy cél! Egy konkrét cél! Egy határozottan konkrét cél! Bizony! Bizony... A cél.. Az elérni szándékozó akármi... Van.. Ami méghozzá aaaaz, hooogy.. Hooogy.. Hogyhogyhoooogy..... Hogyhogyhogyhoooooooogy.... Hogy megküzdök Yuu-channal, hát persze! Mert én nem csak úgy meglátogatom, mert én nem érkezek cél nélkül! Tehát meg fogok küzdeni Yuu-channal méghozzá abból az okbóóóóól, hooogy.... Hogyhogyhoooogy..... Hát nem is tudom, talán esetleg mondhatnám magamnak azt is, hogy azért, mert meg akarom mutatni, hogy mekkora fasza bige vagyok, jahh ez egy elég jó indok. Meg ugye mondják a nagyon okos vén szűz banyák, hogy miután egy nő gyereket szül, kevésbé lesz kívánatos meg blabla, meg ha ez nem volna elég, ott a pasiknál az az ajtócsukós pánik, tehát lennie kéne egy csomó félnivalómnak, hogy Yuu-chan esetleg faképnél hagy. És mondjuk, hogyha úgy csinálok, aki magas ívben tojik ezekre a férfigyűlölő vén banyákra, akkor... Akkor is lehet, hogy belemásznának ilyen gondolatok a kis fejembe. Elvégre kb havonta egyszer ha hazajön, és akkor is lelép egyből, amikor felkel a nap.. Tisztára mint Hamupipőke, aki szalad haza az öreg luvnyákhoz.... Én meg persze nem állhatok le hisztizni, mert én megértő vagyok, meg kedves vagyok, meg aranyos is vagyok és Yuu-channak biztos elég baja van az én nyervogásom nélkül is, na meg a múltkor is kiborítottam a bilit.... És hát ugye ki tudja, mikor taknyol el a saját állában valami fullextrás szöszit látva, aki szintén biztos megértő meg kedves meg aranyos..
Na mindegy, szóval három perc alatt összehoztam egy kéthetes terv teóriáját, aztán a szétrágcsált ceruzával egy apró üzenetet firkantottam egy gyűrött cetlire a konyhaszekrényen lévő bekészített reggeliről, meg arról, hogy sietek haza, és hogy az én cukorborsóim a legcsudásabbak a világon.
A ruhám már magamra aggattam, csak a hajam volt még úgy felkötve, ahogy zuhanyzás előtt rögzítettem a fejem búbjára, úgyhogy pár percnyi hajcsattokkal vívott harc után már tökéletes frizurával illegtem a tükör előtt. Kedvtelve forogtam szép új ruhácskámban, aminek ha tudná az árát, Yuu-chan biztos nyomna egy hátast, de hát mit csináljon egy magányos családanya, ha ne a csipetcsapatának meg magának vásárolgasson?
Mivel sokadszori pásztázás után is elragadóan bájosnak találtam magam, integettem egyet a mézeskalácsaim szobájának ajtaja felé, majd Nishibivel hadonászva magam mögött hagytam a kuckónkat.
Senkai kapu ki, Senkai kapu be, és máris az emberek világában találtam magam. Épp hogy csak pár kóválygó zombi caplatott az utcán, akik annak ellenére se nagyon akartak észrevenni, hogy póttestbe bújtam biztos ami biztos alapon. Amíg a nagy konténer vagy mi az atyaúristen felé meneteltem, próbáltam szinte erőszakkal felvenni néhánnyal a szemkontaktust már csak a hecc kedvéért is, de mindegyik olyan elszántan szugerálta a szürke aszfaltot, hogy talán egy nagy rózsaszín elefánt sem keltette volna fel a figyelmüket. Az egyik ilyen bamba alak sikeresem neki is ment az éppen üzletet nyitó pizzásfiúnak, majd mintha mi se történt volna, folytatta az útját a vonatállomás felé. Egy darabig csak megrökönyödve figyeltem, ahogy a szerencsétlen kölyök igyekszik magát összekaparni, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve odaszökdeltem és összelapátoltam a megszédült fazont. Na hát, hogy az micsoda balek volt! Szegény addig addig mentegetőzött, hogy miért nem kellett volna segítenem, amíg kiszúrtam a cuki nyuszifüleket, amik a kobakján kalimpáltak. Mivel igen elcsodálkoztam a dolgon, jobban szemügyre vettem az étkezdét, ami mint kiderült, "Bunny's" névre hallgatott, bár így se sikerült elvonatkoztatnom a ténytől, hogy egy tizenöt éves kissrác baromi hülyén fest nyuszifülekkel a fején... Én sokkal helyesebb lennék benne! Olyannyira egyetértettem magammal, hogy mikor a fiú befejezte az önmarcangolást elkunyiztam a fülecskéket meg egy frissen elkészült pizzát, amit biztos valami hajnali zugevő rendelt, de nekem nagyobb szükségem volt rá. Mert bizony, totál átérezve egy titkos ügynök szerepét, az volt az én zseniális elképzelésem, hogy pizzakihordónak álcázva magam fogok beosonni az én medvecukromhoz, úúúgy ám!
Így esett, hogy már szeppenten, de töretlen lelkesedéssel toporogtam a hangárcucc előtt, fejemen a kajálda logójával ellátott fülekkel, kezemben pedig a gőzölgő, tengergyümölcseivel telepakolt pizzával, amit utálok. Pech. Hiába kutattam valami csengőféle után, de még egy kopogtató se fityegett az ajtón. Újabb pech.
A pizza rég kihűlt, én meg már totál letargiában gubbasztottam a bejárat előtt, amikor az vééégre valahára méltóztatott kinyílni. Egy rózsaszín kobakú öregúr kukucskált ki, akivel mintha találkoztam volna, amikor egyszer innen mentem küldetésre, de biztos ami biztos alapon inkább random pizzáslány akartam maradni, minthogy el keljen kezdenem magyarázkodni.
- Keres valakit, Kisasszony? - nézett rám olyan kedvesen érdeklődő pofikával, hogy nehezemre esett nem sírva a nyakába borulni,a miért fél órás szerencsétlenkedés után egy ilyen cuki pink pandamaci ment meg.
- Yuuu.... Yuu... Köhm, Sierashi Yuusuke névre hoztam pizzát! - Kentem föl magamra a legbűbájosabb mosolyom, hogyha esetleg nem lenne elég hihető a sztorim, ez az ennivaló monstrum azért beengedjen.
Nem tudom, hogy beette e vagy sem, de a papus készségesen beljebb tessékelt az erődítménybe, majd egy szívélyes mosoly kíséretében elektivizte, hogy merre találom Yuu-chan kuckóját.
Szépen lassan, nagyokat fújtatva indultam meg a szoba felé százszor elképzelve a jelenetet, hogy mi van ha valami némbert kell a hajánál fogva kirángatnom Yuu-chan ágyából, majd a célhoz érve óvatosan lenyomtam a kilincset, és belestem a zugba. Zakatoló szívvel forgattam a szemem, hogy melyik sarokban találok lemészárolni való nőszemélyt, de mivel csak Yuu-chant találtam ott, szép csendben becsuktam magam mögött az ajtót, majd egy jól irányzott mozdulattal vetődtem a takarógombolyagnak álcázott Medvegombócra. Csórinak persze egyből felpattantak a szemei, de én nindzsaösztöneimet bevetve egyből letapasztottam a száját, hogy ne üvölthesse fel az egész kócerájt, hogyha esetleg meg találna ijedni, így ezervattos vigyorral tenyereltem Yuu-chan csinos pofikáján.
- Meglepetéééééés! - suttogtam eléggé hallhatóan ahhoz, hogy ne sok különbség legyen e között és a normál beszéd között - Hoztam pizzát, de már kihűlt, meg amúgy sem kajálni jöttem, arra gondoltam ugyaniiiiis, vagyis inkább úgy döntöttem, hogy ma mi szépen harcolni fogunk, te és én! Jó, mi? - közöltem elszántan az előre kifundált terveimet az előző hanglejtéssel, majd leapplikáltam a mancsom Yuu-chan képéről, és egy cuppanóst nyomtam a helyébe. Igyekeztem kellőképpen eltökéltnek mutatkozni, hogy Yuu-chan még véletlenül se röhögjön ki az agyament ötletemért, mert azt azért ugye mégiscsak be kellene vallani, hogy nem egy túlságosan kiegyenlített meccsnek nézek elébe, hogyha összejön ravasz kis tervem.

Ma is, mint oly' sokszor mostanában, jóval hajnal négy óra után kerültem ágyba. A Sors Dárdájának keresése szinte minden időmet felemészti, csak enni és szunyálni járok haza a Vaizard lakba. Most is hangos szuszogással nyugtázom álmomat, amely igen érdekesnek mutatkozik.
... Egy erdőben sétálok, körülöttem minden virágzik és él, mintha tavasz lenne, pedig nem is. Egy vállrántással intézem el eme jelenséget, hisz' ez is csak egy álom. Lassan sétálok végig egy kijárt csapáson, akár hogy is próbálok letérni róla, mintha láthatatlan falba ütköznék. Nem telik bele sok időbe, hogy rájöjjek: az erdő többi része csupán textúra, arra nem tudok menni. Egyre unottabb arccal sétálok tovább, közben elátkozom azt az idiótát, aki kitalálta ezt a szarságot. Hamarosan egy hatalmas tisztásra érek, melynek közepén egy rózsaszín valami ácsorog. Érdeklődve szaporázom meg lépteimet, így fél perc megerőltető séta után máris ott vagyok. Tiszta fáradtan feküdtem le, de vagyok olyan gyökér, hogy még álmomban is sétálok. Persze, há' miért ne? Szóval, amint odaértem végre be tudtam azonosítani a rózsaszín foltot. Pupilláim tágra nyílnak és még a számat is eltátom, amikor meglátom Chiyo-chan pink playboynyuszinak öltözve. Süketnéma jelbeszéddel megpróbálok elmutogatni neki valami értelmeset, de ő csak nevetve megrázza a fejét, aztán egy fémrúd felé int. Értetlenkedve pillantok ismét a lányra, utána saját magamra. Nőies sikoltással veszem tudomásul, miszerint egy rendőrjelmez van rajtam. Érzem a selyemkorbács csípését az alfelemen, ami mozgásra kényszerít. Eközben a cuki playboynyusziChiyo-chan átváltozik gonoszdominaChiyo-channá. Előre rosszat sejtve fogom meg a rudat, amikor...
... hirtelen szembe találom magam álmaim asszonyával. Újabb sikoltás hagyná el a számat, ha nem lenne betapasztva egyetlen Mézescsuprom által. Azonban kezének szerepét rövid időn belül a szája veszi át, így akadályozva meg a pánik hangos megnyilvánításában. Magyaráz valamit, amit félkómásan nemigen értek, de mivel kihallom belőle a szépen......fogunk mondatrészt, így hát bárgyú mosollyal a képemen bólogatni kezdek. Annál nagyobb a meglepettségem, mikor a mellém fekvés helyett, Zanpakutuoját lóbálva rángat ki pihe-puha ágyikómból. Rosszat sejtve próbálom felhúzni farmeremet, míg szerelmem egy pólót dob a fejemre. Negyedórányi szenvedés után immár puccba vágva álldogálok szobám közepén. Miután megkérem, hogy ismételje meg előbbi mondandóját, máris más értelmet kap ama felcsigázó mondatrész.
- Áhá, szóval... khm... harcolni szeretnél? - kérdezek vissza értetlenkedve, kuncogásomat köhögésnek álcázva. - Érdekes... Viszont, ha ezt szeretnéd, akkor nem ellenkezhetek, ugye Mókusmaszatom? Akkor hát előre!
Adom ki a parancsot, miközben magamhoz ragadom Dotonryuut. Indítóként rácsapok egyet a fenekére, ezzel adva meg a kezdőlöketet. A mozdulat letapogatássá változik, amivel sikeresen megállítom, hogy ruhája igen rövid, viszont annál drágább lehet. Szemeim forgatásával adom Chiyo-chan tudtára, miszerint nem díjazom a családi kassza effajta kifosztását. Ezen közjáték után a földalatti terem felé vesszük az irányt. A csapóajtót könnyed mozdulattal rántom fel, s természetesen előre megyek, hogyha Chiyo-chan véletlenül megcsúszik, akkor még időben el tudjam kapni. (Na persze... xD) Gyors shunpoval a helyiség közepére kerülök, néhány vállkörzéssel bemelegítve magam. Aprókat szökkenek, majd néhány jobb-egyenes után egyetlen Lekvároskenyeremre pillantok. Arcomon lehengerlő mosoly villan, ezt követően karjaimat lazán a testem mellé ejtem.
- Gyere, Cica! - intek neki lazásan. - Próbálj megkarmolni! Csak belém ne törjön a körmöd!
Hangomban nevetés bujkál, míg egy kacsintással megtoldva felemelem jobbomat, balomat pedig hátam mögé teszem. Nejós mozdulattal invitálom táncba a lányt, azután hagyom, hogy megtegye az első lépést. Hisz' a lányoké az elsőbbség! Legalább háromszor megnéztem a Mátrix-trilógiát a múlt héten, így lehetetlennek tartom a bukást. Katanám ezen idő alatt a hátamra kerül, egyelőre még nem akarok vívni. Remélem, ezzel Chiyo-chan is egyetért, ámbátor a köztünk lévő erőkülönbségből kiindulva, talán még puszta kézzel is blokkolni tudnám vágását. Hm, majd kiderül...

Nagyon úgy festett a dolog, hogy Yuu-chan még nem egészen van magánál, és hogyha arra eskettem volna fel, hogy egy tengerparti apartmant akarok Dubaiban mostazonnaldetüstént, abba is biztos belement volna. Ehhez képest egész határozottan bólogatott, miután közöltem vele az ítéletet, gyanúsan határozottan... Elintéztem egy csodálkozó pislogással, majd a karjánál fogva szépen kirángattam a paplan alól, mert nem úgy nézett ki, mint aki nagyon felkelni akaródzik.
- Nahh tessék szépen felöltözniii! - adtam ki a parancsot inkább lelkesen vigyorogva mint szigorúan, és hogy Kürtöskalács lássa, hogy ez egy kimondottan kedvesen ösztönző felszólítás volt, egy rövid kutakodás után egy pólót hajítottam az okos buksijára. Gondoltam innen már sínen vagyunk mint Latinovits, de Yuu-channak egészen pontosan tizenöt perc és negyvenhárom másodperc kellett ahhoz, hogy magáraszuszakoljon pár ruhadarabot, így a földön törökülésben elmélkedve egyre inkább kezdtem jogosnak érezni a Hamupipőke hasonlatot. Ha ez sem volna elég, kiderült, hogy Yuu-chan nem sokat, de inkább semmit nem fogott fel abból amit én nagy lelkesen elhadováltam neki, úgyhogy kénytelen voltam megint felvilágosítani a szándékaimról, amire naná hogy előtört belőle a leplezett kuncogás. Annál nagyobbat néztem, amikor Yuu-chan egyből leokézta az ötletem, mert azért valljuk be.. Milyen dolog ez? Semmi ellenkezés meg meg meg ilyenek? Biztos forgat valamit a ravasz kobakjában, hiszen nem illik csak úgy belemenni abba, hogy egy naaagy és erős férfiember kiálljon egy csöpp és tündéri pudingmanó ellen, mint amilyen én vagyok! Ha nem ismerném, hízelgőnek venném, hogy tart annyira, hogy megküzdjön velem, de mivel mégiscsak az önimádás és egoizmus mintapéldányáról volt szó... Na mindegy, nagyon fenéken lesz billentve, hogy ha egy pillanatig is azt hiszi, hogy szórakozok, úúgy ám!
Nahh ehelyett én kaptam egyet a formás kis hátsómra, így erőltetetten megbotránkozó fejjel, sziszegve vontam össze a szemöldököm, amíg Yuu-chan lecsekkolta a szép új ruhácskám hosszát. Nem értem minek grimaszolt, ahelyett, hogy örülne, hogy nem krumpliszsákban jöttem vagy apácaszerkóban... Úgy forgatta a szemét, mint aki tudja, hogy egy havi fizuja se biztos hogy elég lett volna az én csudálatos Burberry ruhácskámra!
Nagy valahára eljutottunk végre az elvarázsolt pincébe is, ahol Yuu-chan Rockyimitátorként pattogott egy sort, amíg én megváltam a kedvenc szandimtól, mert nem voltam benne teljesen biztos, hogy visszacserélik, ha egy picikét hazavágom véletlenül ebben a lehetetlen szobában. Komolyan, már csak sóval kellett volna felönteni a kócerájt, ha minden áron cipőgyilkos pecót akartak összehozni!
Túllépve ezen a traumán, mezítláb nyújtottam párat, miközben az is feltűnt, hogy a ruhám se biztos, hogy alkalmas egy ilyen foglalatosságra, már csak a hosszát tekintve sem, de ez igazán nem olyan nagy dolog. Még egy utolsó nyújtózás után olyan csücsörítvehunyorítós grimasszal reagáltam le Mézespuszedli macsó vigyorát. Gondoltam, hogy nem igazán méltóztatik majd komolyan venni.. Na de ennyire? És végül is igaza van, mert igaza van, de akkor is! Azon kívül, hogy hajlékony vagyok, meg Nishibivel egész jól bánok, tényleg nem vagyok valami nagy fájter, de azért nem illene lebecsülni, az olyan gonosz dolog....
- Gyere, Cica! Próbálj megkarmolni! Csak belém ne törjön a körmöd! - állt be Yuu-chan faszacsávó pózba, ami naná, hogy kezdte kicsapni nálam a biztosítékot, nem tudom minek kell direkt hergellni...
- Tudd meg, hogy nem fog letörni, mert szépen reszelgetem meg kenegetem, hogy egyszer mintát kaparhassak a hátsó feledre! - nyújtottam ki a nyelvem, majd egy hirtelen miért ne ötlettől vezérelve shunpora kapcsoltam, hogy közvetlenül Yuu-chan előtt bukkanhassak fel - Gyere és kapj el, ha olyan nagy a szád, Menőmanó! - vigyorogtam a képébe, hogy aztán megint arrébb villámtáncoljak. Kapj el, ha tudsz, jó vicc, ha akar, úgy is utolér egy szempillantás alatt, de azért hátha beszáll a játékba... Hogy egy kicsit mókásabb is legyen, gondoltam megidézek egy kidout, hogy Yuu-chan ne unja el magát, így a Kohaku koutetsu nevének kimondása után még szlalomoztam egy kicsit, hogy akkor lőhessem el a konfettit, amikor már elég lélekenergia gyűlt össze a tenyeremben. Biztos voltam benne, hogy nem került nagy nehézségekbe Medvecukornak kikerülni a pengéket, de azért kezdett már érdekelni, hogy merre jár, meg különben is, lehet hogy nincsen kedve fogócskázni. Olyan nagy az a pince, én meg annyira nem találtam Yuu-chant, hogy kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, úgyhogy feszengve igazítottam egy tincset a fülem mögé.

Bemelegítésem közben félszemmel figyelem, ahogy Chiyo-chan megszabadul apró szandáljától és nyújtani kezd. Kétségtelenül előnyökkel indul, hisz' az efféle ruhák a legkisebb mozdulatoktól is feljebb csúsznak, hát még ha szántszándékkal csinálja ezt tulajdonosa. Természetesen vagyok annyira szemérmes, hogy tekintetem ne időzzön el az egyre csak kivillanó combokon. Kiváló taktikus, mert rögtön rájött a legnagyobb gyengémre vele szemben. Legnagyobb szerencsémre nem háttal kezdte el csinálni mindezt, mert különben eme összecsapás átment volna valami teljesen másba. Csúfolódó válaszára csak egy vállrándítás a kontra, ami felér egy „Próbáld meg, ha tudod!"-dal. Hirtelen shunpora vált és máris előttem jelenik meg. Arcomon hamiskás mosoly tűnik fel, amint egy kis fogócskát helyez kilátásba. Talán a második leggyorsabb ember voltam Seireteiben, így nem esik nehezemre a feladat. Persze rögtön elkaphatnám, de abban mi lenne az élvezet? Úgy döntök, adok neki egy kis előnyt. Tizenöt másodperccel és húsz méterrel később végre mozgásba lendülök. Könnyed villámtánccal szökkenek előre, s máris letudtam a táv felét. Ekkor találom szembe magam a lélekenergiából képződött pengékkel. Nemtörődöm módon emelem fel balomat, aminek hatására az Enkosen máris felvillan előttem. Elég erős ahhoz, hogy feltartoztassa a több száz szilánkot, utána pedig semmivé porladjon. Újabb gyors helyváltoztatás után Mézeskalácsom mögött jelenek meg ismét, pont mikor egyik kósza hajtincsét a füle mögé igazítja.
- Megvagy! - suttogom bele a fülébe, miközben egy apró csókot lehellek a nyakára. - Könnyebb volt, mint gondoltam. Most te jössz!
Ideje sincs megfordulni, amikor én már rég messze járok. Szerencsére igen tágas ez a terem, s a területen elszórt nagyobb sziklák remek búvóhelyként funkcionálhatnak. No, egy ilyen kőképződmény tetején állapodok meg, majd jobb mutatóujjamat lazán felemelem és becélzom a valószínűleg már felém közeledő Chiyo-chant. A már előbb is említett testrész kékesfehéren felizzik, ezzel jelezve a megfelelő energiaszintet. A Byakuray villámgyorsan indul útjára, nyílvesszőként szelve a leget. Alig adtam bele reiatsut, talán szúnyogcsípésnyi lehet az ereje. Ez a harc nem arra megy ki, hogy legyőzzem életem szerelmét, hanem hogy szórakozzunk egy kicsit. Legalábbis részemről csak ennyi értelmet látok az összecsapásban. Ezen gondolatnak hála húzom elő Dotonryuut sayájából, s mintha a hideg acél is búgva nevetne, tudván mire is készülök. Képemen gonosz vigyor villan fel, míg az előttem száguldó fénysugár után vetem magam. Nem telik bele néhány másodpercbe, de már a négyes számú kidou mögött vagyok. Az utolsó pillanatban csapom félre a technikát, így én kerülök a lány elé, nem pedig a fehér villám. Szemmel követhetetlen mozdulattal döfök előre egymás után négyszer, azután hátra szökkenek. Hirtelen semmi nem történik, majd a szakadó varrás hangja visszhangzik fel a helyiségben. A ruha apró ujjrésze a földre hull, ennek köszönhetően sikerül pántossá tennem a cullát.
- Gondoltam, az aljából már hova vágjak... - szólalok meg művemet vizsgálgatva és a kacagással küszködve. - Nézd a jó oldalát. Már nyáron is fogod tudni hordani.
Nem bírom tovább tartani, a nevetés szinte kirobban belőlem. Nagy nehezen fordítok hátat Sültfésűkagylócskámnak, mert ugye nem illik valakit kinevetni! Könnyező szemekkel markolászom az oldalam, hisz' a rekeszizmom épp most készül dezertálni a testemből. Ilyen megterhelés mellett, még az is lehet, hogy kificamodik! Nem hallottam még ilyen esetről, de egy amerikai kissrácnak - valami Eric Cartmannek - eltört a viccreléje, mert annyit röhögött. Arcom töprengővé válik, ezért hangos jókedvem is csillapodni látszik. Eddig eszembe se jutott, milyen veszélyes is ennyire derülni. Elmélkedve vakarom épp a hátam Zanpakutuom hegyével, aminek köszönhetően hangos morgás támad elmémben. Dotonryuu megint megró, mondván ő nem egy flancos hátvakaró. Nagy bőszen bólogatok neki, ügyet sem vetve a még mindig mögöttem ácsorgó lányra. Más körülmények között természetesen nem fordítanék hátat az ellenfélnek, ám ezek nem más körülmények. Ugyan, mennyi az esélye annak, hogy ez az ennivaló és édes Csokiskuglóf hátba támad? Gyorsan valószínűséget számítok a fejben, így teljes bizonyossággal állíthatom: az előbb felvázolt szituáció megtörténésének esélye zéró. Habár eddig még nem tettem tönkre egyetlen ruhakölteményét sem, ezért nem tudom pontosan miképp fog most reagálni. Talán százalékos arányban is át kellene gondolnom a dolgokat?

Tudtam, sőt, biztos voltam benne, hogy meg fogok ijedni. Utálom ezt előre, ilyen teljes bizonyossággal állítani, mert akkor nem elég a hirtelen trauma, de az előtte való rettegés is hazavágja az idegrendszeremet.
Ennek megfelelően tört rám a heveny szívroham, mikor Yuu-chan felbukkant mögöttem. Az aljasa még egy puszit is nyomott a nyakamra, úgyhogy miközben én a rémülettől kalapáló szívemet próbáltam visszaszuszakolni a bordáim mögé, a hideg hitvány árulóként rohangált fel-le a gerincoszlopomon. Mire sikerült felülmúlni a pillanatnyi áramszünetet és durcás képpel megfordulni, pukk, Yuu-chan már hetedhét határon is túl járt...
Nagyon nagyokat kellett ahhoz fújtatnom, hogy ne robbanjak fel mérgemben, amiért ilyen gonosz módon rám hozta a frászt, úgyhogy ujjaimat ropogtatva fogadtam meg, hogy ezért nagyon meglakol az én zsivány Májkrémeskuglófom. Összevont szemöldökkel forgattam a fejem, hogy kiszúrjam valamerre, ami rövid úton sikerült is, mert a hatásvadász beste döge nanáá hogy egy jókora sziklán terpesztett. Felfújt pofival rugaszkodtam el a talajtól, hogy egy shunpoval üldözőbe vegyem. Fogalmam nem volt, hogy mit csinálok ha egyszer utolérem, de annyi szent, hogy azt megemlegeti!
A nagy elmélkedésből egy a távolban feltűnt kis világító pötty rángatott ki, ami talán Byakuray lehetett, mert egyre vészesebb gyorsasággal közeledett felém. Na de nehogymár, hogy ilyen vérszegény támadással akarjon Yuu-chan meglepni, ez azért már több a soknál... Azért annál igazán tarthatna többre is, minthogy egy alultáplált energiaszmöttyel fogadjon...
Egy eltökélt mosollyal határoztam el, hogy majd az utolsó pillanatban nyomatok valami Enkosent, hogy legalább addig egy minimális izgalom legyen a dologban.... Aha, a következő ami a képembe nyomul, az nem a légypiszok, hanem Yuu-chan aki egy ördögi vigyor után már nincs is sehol. Persze én megint szívszélhűdést kaptam hirtelen, úgyhogy jobbnak láttam lefékezni, hogy összeszedjem magam egy kicsit, mert ez így nagyon nem fog menni...
- A szívbajt hoztad r...WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - váltott át dühös megrovásom éktelen visításba, ahogy az én gyönyörű és csodaszép és páratlan és mesébe illő és nem utolsó sorban méregdrága ruhakölteményem ujjai egy reccsenés után a földre szállingóztak. - Tudod te egyáltalán, mit műveltél??!! Két és fél hónapig koplaltam ezért a francos göncért, te pedig puszta kedvtelésből elintézted, hogy maximum ablakot lehessen vele mosni!!!!! És ne nevess, hallod, ne nevess!!!! Figyelsz te rám egyáltalán??!!
Hát baromira nem figyelt. Miután kellemesen kiröhögte magát, az az utolsó, akasztani való gazember fogta magát, és leállt motyogva vakargatni a hátát, amíg én éppen felgyulladni készültem éktelen haragomban. Hirtelen felindulásból majdnem kiszaladt Nishibi neve a számon ahogy a markolatát szorongattam, de nem, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy máris shikaihoz folyamodjak, de nem ám....
Buddha nyugalomról való tanításait motyogva szippantottam nagyokat a levegőbe, és mikor alábbhagyott jobb kezem remegése, szépen lassan magam elé emeltem azt, amíg lélekenergiát koncentráltam a tenyerembe.
- Hadou 31: Shakkahou.. - sziszegtem dühömben alig hallhatóan, miután becéloztam a tökéletesen gyanútlan Yuu-chan bozontjából kificcenő egyik hajtincset.
A vörös tűzágyú épphogy egy centivel suhant el Vargányásrizottóm füle mellett, de ahhoz pont elég közel, hogy a séróját azért rendesen megpörkölje. Dolga végeztével az energialabda tisztességes robajjal csapódott a legközelebbi sziklába, mustárosmártás színű ködbe burkolva Yuu-chant. Én persze azon nyomban nekiiramodtam, mivel nem úszhatja meg ennyivel az a lókötő a ruhatáram gyöngyszemének leamortizálását, úgyhogy egy cikkcakk után elé kerültem, majd a portól fulldokolva vetettem rá magam.
Fél kézzel Yuu-chan mellkasán támaszkodva, a másikkal az állát fogva igyekeztem elérni, hogy az a cefetül vigyorgó haramia végre áldozata könnybe lábadt szemébe nézzen, és felfogja, hogy micsoda bűntettet hajtott végre a legnagyobb kegyetlenséggel.
- Nézd meg mit csináltál!!!! Nézz rám, úgy nézek ki, mint valami kiglancolt ősember!!! - Sipítottam a tettes képébe világfájdalmamat, de azért annyi lélekjelenlétem maradt hála kötél idegeimnek, hogy egy picit, de tényleg csak egy icipicit belemélyesszem frissen lakkozott körmöcskéimet szívszerelmem húsába.
- Szabadulj ki, aztán mutass valamit, te álnok gonosztevő... - Szipogtam dacosan hunyorogva.
Nem kérdés, hogy különösebb erőfeszítés nélkül meg fog tudni szabadulni tőlem, de azért őszintén remélem, hogy most már átérzi a helyzet komolyságát, és nem csinál viccet a tragédiámból. Áhh, csak nem.... Ismerem a semmirekellő fajtáját, de azért már biztos átlátta, hogy nem illik egy törékeny nő lelkén tiporni.... De ha mégsem.... Háhááá, akkor aztán megkapja a magáét....

Röhögésem sikerül vigyorgássá csillapítanom, így már tulajdon testi épségemért sem kell aggódnom. Legalábbis ezt gondoltam, mígnem a vörös energiasugár el nem húzott centikkel a fejem mellett. Csupán egy meglepett kiáltással konstalálom, hogy sikerül leapplikálnia néhány értékes tincset csodás hajzatomból. Hitetlenkedve meredek magam elé, miközben a Shakkahou hatalmas robajjal becsapódik az egyik közeli sziklába. Ám ez csak zavaró háttérzajként funkcionál, hisz' az égett szőr szaga összes figyelmemet egy helyre összpontosítja. Már-már fel se tűnik, amikor Chiyo-chan nekem ugrik, majd mindketten a földön kötünk ki. Egyszerűen nem vagyok képes feldolgozni a tényt, miszerint hátba támadott, ráadásul pont a séróm lett az áldozat, amit amúgy is nehéz visszanöveszteni. Tekintetem a távolba réved, eközben vékony ujjaival ráfog az államra, ezzel kényszerítve szemkontaktusra. Aztán meg belevájja a körmeit az arcomba! Nem baj, az Ő hibája lesz, ha egy szinte arcnélküli csávóval kellesz együtt pózolnia az esküvői fotókon.
Ősemberes hasonlatára újra elvigyorodok, majd felszólítására ijedt képet mímellek. Húú, vajon most mit tegyek? Egy pillekönnyű pudingmanó formás alfele nehezedik a hasamra, kétségtelenül vert helyzetben vagyok. Váratlan gondolattól vezérelve beleharapok a kezébe, azonban ez csak figyelemelterelés. Valószínűleg meglepődve fog hátradőlni, s ez remek lehetőséget nyújt számomra. Könnyedén tornázom magam ülő helyzetbe, katanám pengéje máris előre siklik és végül a bal lapockája, valamint az apró pánt között állapodik meg.
- Csodaszép ősember vagy, ha engem kérdezel. - adok hangot gondolataimnak suttogva, de teljes komolysággal. - Hm, van egy olyan érzésem, hogy inkább Te fogsz nekem mutatni valamit...
Arcomon ördögi mosoly villan, ahogy egy laza csuklómozdulattal átmetszem a gyenge anyagot. A ruha bal oldala alélten hanyatlik alá, ezzel egyféle tógát csinálva magából. Kardomat magam mellé emelem, ezt követően egy erőteljesebb lökéssel sikerül nekem felülre kerülnöm. Ajkaimon vidám mosoly játszik amint előre dőlök, s puszik tömkelegével árasztom el a nyakát és immáron fedetlenné vált kulcscsontját. Többet érek ezzel az ártalmatlanító technikával, mint egy Bakudouval. Eközben balommal egyre feljebb simogatom a combját, egyfajta beidegződésként. A harc menete kezd teljesen más irányba fordulni, habár ez nem bánom különösebben. Ámbátor Tárkonyoskacsasültem küzdeni akar velem, így Én tiszteletben tartom kívánságát. Majdhogynem fizikai fájdalmat okoz, amikor egy villámtánccal eltűnök felőle, s pár méterrel távolabb jelenek meg. Bosszankodva morgok néhány keresetlen szót az orrom alatt, miközben megpörkölődött tincseimet rendezgetem. Légzésem lassan visszaáll a normál szintre, régen láttam már szívem hölgyét és annál is régebben érinthettem. Ezután laza alapállást veszek fel, Dotonryuut féloldalasan magam elé tartom, ezzel felveszem szokásos védekező pozíciómat. Remélem kedvesem is veszi a lapot, s végre előhúzza Nishibit. Türelmetlenül várom, hogy összeszedje magát és méltoztasson felállni.
- Harcolni akartál, most meg itt henyélsz! - szólalok meg tetetett megbotránkozással a hangomban, amibe csipetnyi gúny is vegyül. - Hejloo, nem ez volt a terv. Jah, és valahogy visszakapod azt a galádságot, amit a hajammal csináltál!
Acélkék íriszeim vidáman villannak, majd szemmel szinte követhetetlen sebességgel lendülök támadásba. Méretes porfelhő kísér utamon, mely tökéletes eszközként szolgál a látómező csökkentésére. Homályos villanásként érzékelhető csupán, mikor megjelenek a lány mellett, pengémet csapásra emelve. Egy keresztvágással próbálkozok, ám figyelnem kell, nehogy túllőjek a célon. Vágásomat valószínűleg könnyűszerrel kivédi, ezért hátrébb ugrom és reiatsut koncentrálok.
- Hadou 50: Rei no Kuron! - harsan baritonom ismét, aminek hatására hirtelen még kettő lesz belőlem. Vigyorogva pillantok képmásaimra és letörlök egy nem létező porszemet egyik ikremről. Egyszerre kacsintunk Rántottcsirkemellünkre, s várjuk mit is lép erre. Sokan úgy tartják, belőlem egy is sok, ha most látnák ezt a jelenetet, biztos szívrohamot kapnának. Klónjaim körülbelül negyed olyan erősek, mint jómagam és egy komolyabb sérüléstől máris semmivé lesznek. Lassan elindulok előre, míg hasonmásaim is követik példámat. Hamarosan sikerül körbe vennünk Chiyo-chant, viszont nem teszek fenyegető mozdulatot. Hagyom, hogy Ő tegye meg az első lépést.

Hiába vágtam rettentő dühös képet, hiába szorongattam Yuu-chan állát fenyegetően, az a kis Kelkáposztafőzelék csak vigyorgott, meg szemetforgatott meg látványosan eljátszotta a halálra rémültet, de még mindig úgy kezelt, mintha egy kislányt kéne lenyomni, aki nonstop a fülét rágja, amiért nem kap cukorkát. Már talán a fejem is füstölt a felgyülemlő dühtől, amikor Yuu-chan fogta magát, és aljas módon mit csinált..? Hát naná hogy beleharapott a kezembe!! Persze én teljesen elmerültem fortyogó puffogásomban, úgyhogy sikerült úgy lereagálnom a dolgot, mintha tök hirtelen rátenyereltem volna egy izzó sütőlapra, így azzal a lendülettel, hogy elrántottam a kezem dőltem én is hátra. Későn eszméltem rá, hogy ez biztos egy előre kifundált, gonosz terv része volt, mivel hamarosan már összeszorított szemekkel rimánkodtam magamban, mikor megéreztem a hideg acélt a lapockámon. Yuu-chant nem igazán hatotta meg a kétségbeesett szempillarebegtetéssel megspékelt, halk "nenenenenene"-zésem, úgyhogy miután egy mondattal sikeresen homárszínűre változtatta a fejem, az az az aa... na mindegy, szóval ő egy laza mozdulattal tógát csinált a szebb napokat is látott ruhakölteményemből. Köpni nyelni nem tudtam, mivel a következő pillanatban már a hátamra voltam puffanva, a gazember meg kihasználva bamba zavaromat meg a legnagyobb gyengémet, apró nyakrapuszikkal bénított le totálisan.
Én csak némán hápogtam, mint egy torokgyulladásos kacsa a földbe markolva, nem igazán törődve azzal, hogy kosz megy a körmöm alá, elvégre valahogy meg kellett állnom, hogy ne viszonozzam az érintéseket! Nem úgy megy az, hogy az a nyavajás szórakozik velem egész végig, tönkre vágja a legkedvencebb ruhámat, aztán még le is dönt a lábamról.... Áhh a francokat nem, már éppen kezdtem nagy ívben tojni az önbecsülésemre meg a női büszkeségemre, de mikor nagy valahára beletúrtam volna Tepertőspuszedli lepörkölt hajzatába, ő már megint pukk, nem volt sehol.
Mikor erre az utolsó szemét húzására is sikeresen ráébredtem, kb tényleg majdnem leesett az állam a megbotránkozó hitetlenkedéstől. Csak feküdtem tátott szájjal, nagyokat pislogva, de valahogy sehogy sem sikerült felfognom, hogy hogy lehet valaki egy ilyen utolsó számító köpönyegforgató.....
Gúnyos megjegyzéseit még ennyire se tudtam hova tenni, úgyhogy miután sikerült nagy nehezen felülnöm bozontos és homokos hajjal, csak egy kiakadt fejrázással tudtam lereagálni a dolgot.
Dühöngve poroltam le magam, és közben azért hogy a tutira menjek, szent fogadalmat tettem megtépázott ruhámnak és önbecsülésemnek, hogy nagyon csúnyán meg fogja bánni ez az akasztanivaló, hogy csúfot űzött belőlem, naaaagyon csúnyán!
A következő pillanatban már Nishibit kellett magam elé rántanom, mivel amilyen gyorsan el szokott párologni, most olyan hirtelen tűnt fel előttem az a gaztevő egy csapással. Ez biztos csak valami idióta teszt volt, hogy élek e még, mert a váratlanságát leszámítva egész pofásan kivédtem, így Yuu-chan is hátraszökkelt, hogy megidézhesse két klónját.
Nem elég az az egy gunyoros vigyor, egyből három kell belőle, miért is ne... Ennek a szellemében kacsingatott rám a triumvirátus erős kényszert kiváltva belőlem, hogy kibökjem a pislogójukat. Ezen is sikerült rendesen felhúznom magam, mert már eggyel se nagyon bírtam el, nem hogy hárommal, ezért tudtam, hogy kénytelen leszek én is ahhoz a kőkemény egy darab klónomhoz fordulni pedig nem akartam ilyen korán elsütni, és nem ilyen körülmények között.
- Hadou 50: Rei no Kuron! - ismételtem meg Yuu-chan szavait a lehető legsértődöttebb fejjel, mire Klón-chan feltűnt mellettem. Ő valahogy nem tűnt olyan morcosnak, inkább olyan volt, mint valami totál egyszerű plázacica. Okééé, én se vagyok egy nagy észkombájn, de azért ez a csaj lazán kenterbe vert együgyűségben, de hát ez van, amúgy se az eszére akarok hagyatkozni, talán még előnyöm is származhat ikrem bárgyúságából. Úgy pásztázta a minket körbevevő Yuu-chanokat, mintha kuncsaft után strihelne a piroslámpás negyedben, úgyhogy gondoltam én is valami hasonlóra veszem a figurát.
- Yuuuuuuu-chaaaaaa~n - pislogtam jó nagyokat az igazi felé, hogy egy kicsit rám irányuljon a figyelme a szája szélét harapdáló hasonmásom helyett - Yuuu-chan, nekem úgy tűnik, mintha Klón-chan valamivel bögyösebb lenne nálam, szerinted is így van? - Nyafiztam és meresztgettem a szemem ártatlanul, miközben Klón-chan mellé toppanva az övének nyomtam a mellkasom, hogy ezeknek a makulátlan modorú úriembereknek remek rálátása legyen a dologra, és megfelelően össze tudják hasonlítani kettőnk adottságait. Mikor már úgy festett, hogy eléggé lefoglalja őket a látvány, képmásomba csípve jeleztem, hogy ideje lenne akciózni valamit. Shunpoval kerültük meg Yuu-chanékat, és míg Klón-chan egy laza mozdulattal az egyik álMazsoláspennéről csapatta le a pólóját, én az összetéveszthetetlenül egyedi és eredeti "gazdatest" felsőjébe firkantottam Nishibi hegyével egy 千 betűt.
- Azon gondolkoztam, hogy az egész nevem rád írom, de nem lenne szép dolog tőlem, ha megjelölnélek.... Ugye? - Vigyorogtam kajánul egy sort, majd Klón-channal összenézve egyszerre kiáltottuk el Nishibi nevét, ezzel előcsalogatva az én legennivalóbb kardocskám shikaiát. Hogyha eddig nem igazán méltóztatott/tak komolyan venni, talán az izzó körpenge, meg a lehetőség, hogy esetleg legközelebb billoggal próbálkozunk, gondolkodóba ejti a díszes társaságot, hogy ne szórakozzanak a Klón-chan - Chiyo-chan párossal!

Nem lep meg igazán, amikor klónra klónnal válaszol. Azonban amit utána tesz, az annál inkább. Nem elég, hogy így is nyálcsorgató látványt nyújt, de erre még rátesz egy lapáttal! Beste nőszemélye! Hirtelen azt sem tudom mit csináljak, amikor hasonmásával elég szemléletes módon összehasonlítják méreteiket. A feszesen domborodó kebelpár láttán rögtön beindul a nyálelválasztásom. Már épp eldobnám katanám és rájuk vetném magam, ám ekkor válik világossá számomra Chiyo-chan gonosz terve. Természetesen az előbbi csak figyelem elterelés volt és csak a megfelelő alkalomra várt. Büszke mosollyal az arcomon figyelem, amint egyik klónomról lecsapják a pólót, miközben az én felsőmbe nevének kezdőbetűjét. Csodálkozva lépek egyet hátra, míg Mákosbejglim előhívja Zanpaklutuoja shikait alakját. Gúnyos vigyor tűnik fel a képemen, majd nemes egyszerűséggel letépem magamról a megrongálódott ruhadarabot. Ennek köszönhetően látható lesz tökéletesen kidolgozott felsőtestem, amit hosszú évek folytonos edzésének és harcának köszönhetek. Halk sóhajtással tüntetem el klónjaimat, hisz' Chiyo-chan már úgy is tudja melyik az eredeti. Két hangos pukkanás visszhangzik fel a helyiségben, s már érzem is ahogy visszatér belém az őket alkotó lélekenergia. Acélkék íriszem természetfeletti fénnyel izzanak fel, aztán hunynak ki ismét. Úgy döntök ideje válaszolnom provokatív kérdéseire, mert ugye milyen küzdelem is lenne ez szájkarate nélkül?
- Hm, ebből a távolságból asszem egyforma volt, de mintha Klón-channak tényleg feszesebb lenne, nem gondolod? - szólalok meg csipkelődve, tudván, ezzel kihozhatom a sodrából. - Valóban, az nem lett volna szerencsés, ha megjelölsz. Habár, már így is tudja mindenki, hogy a Tiéd vagyok. Viszont látom komolyabbra vetted a figurát... Nos, így már én se hagyhatom a dolgot szó nélkül, ugye?
Borzongás fut végig a gerincem vonalán, amint koncentrálni kezdem energiáimat. A reiatsu táncba kezd körülöttem, szinte tornádószerű szélvihart keverve. Mélyen zengő baritonomat elnyomja a jelenség által keltett zúgás, ezért kardom hívó szavait csak én hallom rendesen. Fényes villanás tölti be a termet egy pillanatra, míg katanám felveszi igazi alakját. A könnyű sziklapenge markolatának ismerős érintését érzem tenyeremen, majd egy suhintással eltüntetem a tölcsért. Sebességem immáron a kétszeresére növekedett, rakott rizottó legyen a talpán, aki követni tud. Villámtáncom alig észrevehető, azonban én máris Klón-chan mögött termek. Fegyverem lapjával méreteset sózok kerek fenekére, remélem ez elegendő lesz eltüntetéséhez. Legalábbis remélem, hogy nem az eredeti kapott tőlem ekkorát, mert annak biztos megmaradna a nyoma. Annál nagyobb az örömöm, amikor felhangzik ismét a pukkanás. Laza mozdulattal seprem odébb szemembe logó tincseimet, amelyek még így leégetve is egyfolytában zavarják a kilátást. A chakrammal álldogáló Rántottmedvesajtom láttán igazi, szívből jövő vidámság lesz úrrá rajtam. Megfigyeltem már, hogy minél morcosabb, annál szebb. Ebből adódóan szent kötelességemnek tartom állandó bosszantását, ha ezzel az Ő érdekét szolgálom. Lepillantva mellkasomra, apró, szinte körömnyi sebet vélek felfedezni. Valós csodálkozással emelem fel ismét tekintetem, most konstalálva, mennyivel erősebb is lett az az ügyetlenke kislány, akibe annak idején beleszerettem a 13. osztagnál.
- Nézd meg, mit csináltál! - adok hangot megrökönyödésemnek, egy hisztis kölyök hangszínét használva. - Tiszta bibis lettem! Ezért megfizetsz, Csúnya néni... >.>
Megpróbálok néhány kósza könnycseppet is kicsikarni magamból, nem sok sikerrel. Már bánom, hogy nem pakoltam be a zsebembe egy kevéske vietnámi balzsamot, az most biztos elintézné nekem a sírásimitációt. Felhagyván ezen próbálkozásommal, újra felveszem azt a gyerekes vigyort, mely csak a vásott kölykök sajátja. Könnyed szökkenéssel gyorsulok ismét shunpora, azután nem sokkal a lány előtt becsúszássá változtatom eddigi közeledésem, ezzel elkerülöm a tüzes chakram pengéjét. Pont Chiyo-chan alatt állapodok meg, s elég illetlen módon, gondolkodás nélkül pillantok fel. Kardom markolatát két kézre fogom, miközben elmémben felharsan a „Hadou 58: Tenran!" parancs. Nem sok reiatsut fektettem a technikába, így csak egy erőteljesebb széllökést sikerül előidéznem, de ez is elegendő lesz ahhoz, hogy a szederszedő ruha szoknyarésze felcsússzon legalább a hasáig. Ezt követően még az előbbről maradt lendülettel ismét álló helyzetbe tornázom magam, majd egy méretesebb szaltó után távolabb érek földet. Büszkén figyelem akcióm eredményét, megpróbálva csillapítani szám szélének vad remegését. Gondolom, Cicám nem nagyon díjazná, ha ismét az Ő kárán nevetnék. Mondjuk, miután tönkretette a legkedvesebb Spongyabobos pólómat, ez lenne a legkevesebb. Meg aztán, amúgy is azt szokták mondani: „Legszebb öröm, a káröröm."

Na szép, már a művészi hajlamom sincs értékelve! Annyi precizitás és odafigyelés kellett, hogy azt a finoman megmunkált kanjit Yuu-chan felsőjébe véshessem, erre ahelyett, hogy szóvá tette volna páratlan tehetségemet, és megesküdött volna, hogy őrizni fogja ezt a műalkotást amíg a földön élnek zsiráfok, az a kis Szekercelazac letépte magáról a pólót!! Na jó, igazából annyira nagyon nagyon nagyon nem bántam, mert végre volt nekem is hova bámészkodnom, de azt gyorsan leszögeztem magamban, hogy még korántsem vagyunk egálban, ami az öltözékünket illeti, bár az arány nem volt annyira rossz, mivel egy Klón-kun is csak farmerban feszített.
Na de ácsi, nagyon nincs ott valami rendjén, hogyha már én tudok örömködni a látványtól, bizony, muszáj rögtönazonnaldetüstént megfosztani ettől az apró kis boldogságtól!! Ennek fényében pukkasztgatta el Yuu-chan igen mutatós másait a legnagyobb bánatomra, és ha véletlenül nem lett volna elég nagy a nyomorom, akkor ő ezt elintézte egy kellemesen odamondós megnyilvánulással, aminek hála megint kezdett eldurranni a fejem. Nyomban neki is láttam a földet szugerálni, hogy ne legyen totálisan nyilvánvaló, hogy majd' felpukkadok dühömben, és nagyokat szúúúszázva próbáltam visszaállítani a lelki békém, mert ha én egyszer bedühödök, akkor el is bukom a meccset, mivel azon kívül, hogy leamortizálok magam körül mindent, nem sokra megyek agyatlan pusztítással. Egyetlen egy aprócska előnyöm van Yuu-channal szemben, ahhoz meg szükségeltetik egy kis hidegvér, úgyhogy egy apró fejrázás után egyenesedtem ki újra, hogy furfangosan csücsörítve nézhessek farkasszemet az én Békönöspalacsintámmal.
- Nyauuuu, most miért kellett kivonni Klón-kunékat a mókábóóóól?? Olyan szívesen játszottam volna velük egy kicsit, biztosan tudnak valami extrát, amivel levehettek volna a lábamról! - Pislogtam a legártatlanabb arckifejezésemmel Yuu-chanra, hogy egy kicsit leplezzem, milyen nehéz is nem megjegyzést fűznöm a Klón-chan feszességét illető észrevételéhez.
A morc azonban hamar ki is araszolt a fejemből, mikor Medvemackó mondott valamit a megjelölős okosságomra, amire már nem teljesen emlékszem, mert akkor éppen túl nagy hatással volt rám a szépetmondós-félmeztelen kombó. Aztán motyogott még valamit, amire én egy elszánt vigyorral rávágtam, hogy "Ugye", aztán egy ideig azon kellett filóznom, hogy talán meg vagyok halolva, vagy mi, mert a nagy, vakító fényéradat, meg a fura érzés a mellkasomban igencsak erre engedett következtetni. Amikor már csak kicsit voltam vaksi, beugrott, hogy ez bizony Yuu-chan lesz, amint előcsalogatja Dotonryuu shikai alakját.
Ha addig nem lettem volna teljesen megmenve, akkor sikerült elérnem az agyhalál állapotát, mert valami fura oknál fogva ez a hirtelen felszabaduló, nyers erő valahogy mindig igencsak tetszetős dolog a szememben, főleg hogyha egy helyes kis farmerban feszítő férfiállatisten a kibocsájtója.
Nagy bambulásomból csak egy hirtelen pukkanás rángatott ki, ami, mint utóbb kiderült, szegény Klón-chan végzetét jelentette.... Kicsit be is pipultam, hiszen ő nagyobb dolgokra rendeltetett, és így kellett köddé válnia, anélkül, hogy a legaljasabb módon is kihasználtam volna, hogy kettő van belőlem... Fáj, fáj, de ez van, nem volt túl sok időm ezen agyalni, mert a következő pillanatban már a nyakamban volt az egész ruhám. Annyira rám tört a frász, hogy Nishibit egy laza mozdulattal hajítottam magam mögé, hogy egy merilinmonrós mozdulatsorral visszaküszködjem a szerelésem eredeti helyzetébe. A fejem persze már megint lángolt, úgyhogy ujjaimat recsegtetve indultam meg összeszedni Nishibit, akivel most színünket tekintve remekül harmonizáltunk.
Már éppen ott tartottam, hogy kettészelem szívem kuglófjának egyetlen szem mazsoláját, amikor beugrott, hogy Yuu-chan az előbb valami bibiről magyarázott, amíg én Klón-chan elvesztése iránti fájdalmamban rágódtam. Ravaszul villanó szempárral hajoltam le gogotáncosokat megszégyenítő módon az én legkedvencebb chakramomért, hogy aztán egy pillanat alatt shunpora válthassak abban a reményben, hogy a felcsúszott szoknyácska egy pindurit leköti Yuu-chan figyelmét.
Mikor szívem szottya közelébe értem, úgy vetődtem felé, mint egy nagyölelésre készülő plüssmackó, csak annyi különbség volt köztünk, hogy a én a jobb kezemben egy selymi szívecske helyett egy méretes, lángoló körpengét szorongattam, amit aztán egy határozott mozdulattal átadtam a balomba Yuu-chan mögött a farzsebe aljának magasságában. Nishibi egy lendületes háromnegyed kör leírása után állt meg magasba tartott kacsómban, majd a sayájába csusszant katana alakját felvéve, hogy én zavartalanul gyönyörködhessek a megszaggatott farmerban.
- Nini, kirágták az egérkék a nadrágodat! - Húztam magamhoz jó közel Yuu-chant a jobb zsebénél fogva, majd a zsebbe nyúlva, az alján lévő lyukon integettem ki, szemléltetve, hogy azok a gonosz kis rágcsálók bizony tényleg megrágicskálták a gatyeszt. - Nyau, én meg rossz cica voltam, és ahelyett, hogy őriztem volna a gazdim ruhásszekrényét, megkarmoltam szegényt.... - a lehető legbűnbánóbb fejjel néztem fel Yuu-chancsira szempilláimat rebesztgetve, majd tartva a szemkontaktust egy puszikát nyomtam a nem rég emlegetett bibire, aztán még párat a nyomatékosítás kedvéért.
- Gyere Gazdi, megérdemlem hogy kiporold az irhám.... - doromboltam lábujjhegyre állva Cukormackó fülébe, majd egy nyakrapuszi után odébbvillámtáncolgattam.
Mivel arra már sikeresen rájöttem, hogy fogócskában esélyem sincs ellene, így gondoltam a bújócska sokkal jobb játék lesz, így néhány Shakkahouval leamortizálva pár sziklát gyártottam egy kis porfelhőt, majd egy ködbe burkolózott kőtömb mögé kucorodtam elrejtve a lélekenergiámat arra várva, hogy Yuu-chan esetleg beszáll a mókába és nekiáll felkutatni.

Hm, eddigi legjobb ötletem volt az előbbi szoknyalebegtetős cucc, hiszen nem várt eredményt is sikerül elérnem vele. Kacagva nézem, amint nagy igyekezetében Csokismuffinom nemes egyszerűséggel eldobja fegyverét. Persze, minek is kell az, csak a helyet foglalja az ember kezében. Megjegyzésére önelégült mosoly villan át az arcomon, ami annyit tesz: „Egyedül is le tudlak venni a lábadról!". Vöröslő fejjel megy a chakramért, ám máris új ötlet fogalmazódik meg abban az okos kis fejecskéjében. Sztriptíztáncosnőket megszégyenítő mozdulattal hajol le, háttal nekem! Íriszeim legalább a háromszorosukra tágulnak, így próbálva feldolgozni azon információt, amit az idegvégződések próbálnak eljuttatni agyamig, ami épp visszatért a boot-fázisba. Mert bizony olyat láttam, amit még nem sokan előttem! Sose gondoltam volna, hogy a kivillanó vékony csipke és a feszes bőr látványa efféle reakciókat képes előidézni nálam. Nyálam már valószínűleg a mellkasomon folyik lefele, de nem nagyon érdekel. Ismét csak megfogalmazódik bennem a gondolat, miszerint mást kellene csinálni a harc helyett. Ekkor lép akcióba Chiyo-chan, ezzel igencsak meglepve engem. Vetődésszerű mozdulatát nem tudom mire vélni, így karjaim önkénytelenül is szétnyílnak. Azonban a csel hamarosan teljessé válik, amikor a forró körpenge méretes vágást ejt kicsivel a farzsebem alatt. A résen betóduló hűs levegő kellő hatást gyakorol Rám, ennek köszönhetően elegendő vér tér vissza az agyamba a gondolkodáshoz. A lány közel lép hozzám, majd magához húz. Kezei hamar eltűnnek farzsebemben, onnan integet ki velük, miközben beszélni kezd. Apró csókjai között próbálok kinyögni valamit, ámbátor egyre melegebb van ebben a helyiségben, nehezemre esik levegőt venni.
- Bezony, azok a fránya egerek... - szólalok meg vigyorogva, tekintetemet az övébe fúrva. - Szegény Gazdinak, mit ki nem kell állnia az Ő szépséges cicusáért! Hidd el, nekem is fáj, de muszáj vagyok ezért megbüntetni Téged... :/
Érzem puha ajkainak érintését a nyakamon, ám mielőtt utána kaphatnék, már távolabb shunpozik. Féltucatnyi Shakkahouval később, sikerül eltűnnie előlem a füstben. Morcosan bámulok bele a ködbe, de nem sokat látok. Kiterjesztem érzékeimet, viszont nem járok sikerrel. Dotonryuut a magasba dobom, aki néhány elsuttogott parancsszó után máris kőpengék százaira bomlik szét. Laza intéssel indítom el darabkáit jobbra, míg én bal felől fogom átfésülni a környéket. A köztünk lévő tökéletes összeköttetésnek hála, bármelyikünk is találja meg előbb a lányt, a másik abban a pillanatban ott terem mellette. Kimért, hosszúra nyújtott léptekkel indulok el előre, miközben kezeimet könnyedén zsebeimbe ejtem, így pihentetve őket. Szemeimet végighordozom a területen, ám a látást akadályozó felhő még mindig jelen van. Méltatlankodó sóhajtozás közben lépdelek előre, egy nagyobb kőtömböt kinézve célként. Próbálkozásként megbombázom néhány gyengédebb Byakurayjal, hátha sikerül kiugrasztanom a nyulat a bokorból. Legnagyobb bosszúságomra semmi nem mozdul, így muszáj leszek közelebbről is megvizsgálni a helyet. Zanpakutuom szelleme csalódottan közli velem eredménytelenségét. Néhány másodpercem belül már mellettem van, rövid időn belül ismét felvéve kard formáját. Könnyed szökkenéssel repülök fel a szikla tetejére, elterelésként néhány újabb fénysugarat lövök el más irányokba. Óvatosan lesek le, s pillantom meg szerelmem, aki összekuporodva várakozik. Arcomon gonosz mosoly jelenik meg ismételten, azután szinte csak tátogva ejtem ki a következő szavakat.
- Sabaku no Arashi! - lélekölőm különös csendességgel válik porrá, s lebeg mellettem. Csuklóm egy fordításával jelzem, hogy támadhat. - Csak finoman...
Adom ki az utasítást, hisz' nem akarok kárt tenni szívem egyetlen képviselőfánkjában. Dotonryuu pikkelyei hangtalanul szálnak alá, célba véve a még épségben lévő pántocskát. Kövér izzadság csepp folyik le arcom jobb oldalán a megerőltető koncentrációtól. Nehezemre esik nem a szokásos sebességgel használni ezt a támadást, így eltarthat egy ideig, amíg célba érek. Lomhán telnek a másodpercek, de már közel vagyok! Acélkék íriszeim diadalittasan villannak meg, ezzel egy időben a kőpengék végre mozgásba lendülnek, s elmetszik az amúgy is megtépázott ruhaanyagot. Míg a másik pánt is enged a gravitációnak, addig én hatalmas "BANZAI!" kiáltás kíséretében vetem magam a mélybe. Elegáns szaltóval érek földet Meggyestúrósrétesem mögött, karjaim máris előre lendülnek, ennek köszönhetően sikerül ismét magamhoz ölelnem a lányt. Háta csupasz mellkasomhoz ér, miközben csókjaim már ismét elborítják a nyakát, tudván, ez indítja be a legjobban.
- Megvagy... - szuszogom érzékien a fülébe, s kezeim máris felfedező útra indulnak a hamvas halmok irányába. Mindig is a tájak szerelmese voltam, mit sem ér az én életem a dombságok-hegységek nélkül. Megpróbálok felállni, finoman húzva kedvesemet magammal. Jobb mutatóujjam eközben már Chiyo-chan karja alatt kúszik be a finom szövet alá, így akarva megszabadítani Őt tőle. Légzésem egyre gyorsul, amikor bevillan a gondolat, miszerint bárki betoppanhat. No, nem mintha lenne szégyellnivalónk, hiszen hála a Gondviselésnek (és userjeink tökéletességre hajlamos mivoltának xD) mindketten meg vagyunk azért áldva rendesen. Tomboló vágyaimat visszafogva húzódok hátrébb, arcomon bűnbánó mosoly árnyékával. Apró fejrázással jelzem, hogy ne most folytassuk ezt az igen kellemes elfoglaltságot. Fürgén liftező mellkassal villámtáncolok távolabb, rövidke szünetet beiktatva mindkettőnknek. Ezen idő alatt lehetőleg Chiyo-channak is sikerül összeszednie magát, habár a szederszedő uniformis nem sokáig tartja már magát, ebben biztos vagyok. Kissé szédelegve szedem össze gondolataimat, egy újabb lehetséges kombináción gondolkodva. Agytekervényeim lázas mozgolódásba kezdenek, s máris megvannak a lehetséges haditerv fő lépései. Kicsit megpofozgatom magam, ezáltal teljesen az előttem álló feladatra koncentrálok. Egy Soukatsui dörrenve hagyja el balom mutatóujját, eközben én már rég máshol vagyok. A levegőbe szökkennek, Dotonryuu pikkelyei máris körülvettek, ez idő alatt az azúr fénysugár Chiyo-chan előtt pár méterrel ér földet, hatalmas homok- és füstfelhőt okozva ezzel. Újra reiatsut gyűjtök, ismét Kidout fogok használni.
- Bakudou 61: Rukujyoukourou! - aranyszín ragyogás hatol át a ködön, amint egyszerre hat fénypallos száguld Mutymutybifsztekem felé. Ez az általam ismert legerősebb ártalmatlanító kötés, így kíváncsian várom miként fogja elkerülni a „bebörtönzést".

Egyre szaporább levegővétellel kukkantottam ki néha a búvóhelyemül szolgáló szikla mögül, nagy nagy izgalmamban, hogy bármelyik pillanatban meg lehetek találva. Az elején ez még tök jó játék volt, csak olyan öt perc néma kuporgás után kezdett visszaesni az adrenalinszintem, amikor már baromira kezdtem unni a hiábavaló hunyorgást. Lehet, hogy nem vagyok valami türelmes, de ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy ne akarjak tovább bújócskázni, úgyhogy már kezdtem azon lenni, hogy inkább előbújok rejtekemből, mikor egy csapásra megadta magát a ruhámat tartó egyetlen pántocska is. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot egészen addig, amíg Yuu-chan egy igen hatásos belépővel mögöttem nem termett és magához nem ölelt. Felcsattanó rémületemben és dühömben kapásból nekiálltam kivakarni magam Mackókörte szorításából, de próbálkozásaim egyre lagymatagabb kapálózásba mentek át, amint le lettem fegyverezve pár nyakrapuszival. Talán tartanom kellett volna magam, hogy az érdektelenség látszatát keltve előbb szabaduljak, de ez sajnos egy túl hatékony és túl aljas fegyver ahhoz, hogy ellen tudjak neki állni, úgyhogy egy sor belső vívódás után erőtlenül csuklott hátra a fejem, hogy Yuu-chan nyakába fúrva az arcom beszippanthassam a szeretett férfi illatát. Mire magával húzott, már rég elhagytam az okos kis agyacskámat, és egyáltalán semmi kedvem nem volt megkeresni, így készségesen túrtam Szarvasgombástrüffel hajzatát, amíg ő a ronggyá konvertálódott Burberry műremekemtől igyekezett megszabadítani.
Széles vigyorral konstatáltam, hogy egyetlen Pörköltszaftom kezdett úgy szuszogni, mintha az egy perc alatt történő lélegzetvételek ginisszrekordját készült volna megdönteni, aztán egy csapásra az arcomra fagyott a mosoly, mikor Yuu-chan elhúzódott.
Hebegtem-habogtam, mint egy idióta, mert egész egyszerűen nem akartam elhinni, hogy negyed óra alatt másodszor csinál belőlem hülyét ez az istencsapása! Egy kis ideig még el is filóztam rajta, hogy ez talán valami idióta szerepjáték, és direkt kéreti magát a kis mocsok, de ezt az ötletet hamar el is kellett vetnem, mikor az az álnok egy fejrázás után tovashunpozott.
Voltam aznap már dühös párszor, de az akkori idegállapotom lazán túltett az addigiakon. Fortyogva kötöttem a ruhám rongyait a melltartóm pántjához, hogy legalább az rajtam tartsa a szerkót, miközben komolyan kezdtem rajta elgondolkodni, hogy egyszerűen fogom magam, és hazamegyek, velem ugyan ne szórakozzon senki!
Három perc tomboló dühöngés után sikerült csak nagyjából egyenesbe vágni a gondolataimat, akkorra már azon is átrágtam magam, hogy talán tényleg nem pár fura szerzet még furább pincéje a legalkalmasabb helyszín az ilyesmihez, ergó Nyuszifül nyilván okkal mászott arrébb, bár az továbbra se fért a fejembe, hogy ha az az egóhuszár annyira tisztán át tudta gondolni a dolgokat, engem ugyan miért kellett így felheccelni?
Ujjaimat ropogtatva próbáltam átállítani a káposztatartályomat harci fokozatra, így a nagy önszugerálásban sikeresen megfeledkeztem arról, hogy tulajdonképpen nem vagyok egyedül, úgyhogy egy tisztességes köhögőrohammal tudtam csak lereagálni, hogy egy Soukatsui csapódott előttem a földbe, méretes homokfelhővel váltva ki egy asztmás tüneteit. Miután nagy nehezen visszaszereztem a látásom, elmondtam egy imát a vízálló szempillaspirál feltalálójának lelki üdvéért, amiért a sminkem még mindig csodásan állta a sarat, majd egy riadt sikollyal vettem tudomásul, hogy valami nagy és fényes vágódott ki a porfelhőből, egyenesen az én irányomba.
- Kuokanteny! - kiáltottam el a kidou nevét halálra rémülve, szemeimet annyira becsukva, amennyire csak be lehet, hogy inkább ne is lássam mi történik ez után, hiszen mivel nem volt időm bámészkodni, fogalmam sem volt, hogy mit szabadítok Yuu-chanra.
Csak egy puffanás után mertem kinyitni a pislogóimat. A bűnbánattól fehérre vált arccal kutattam Palacsintagólemem után, hisz nem tudhattam, hogy mi volt a terve az előző kidouval, lehet, hogy csak rám akart ijeszteni, én meg egyenesen ráküldtem a cuccost...
Mikor az a rakás homok alászállt, nagy valahára megláttam Yuu-chant is, akit szemmel láthatóan lefoglalt hat fényes akármi.
Sértődötten hunyorogva sétáltam Mackóm elé, aki épp úgy festett, mint aki valami helyes kis virágnak öltözött volna farsangkor.
- Nézzenek oda! A Gazdi egy ilyen gonosz ketrecbe zárta volna az ő pajkos cicusát?! Egy ekkora gaztett miatt simán beköphetnélek az állatvédőknek! Már az is rém undok húzás volt, hogy elhúztad az orrom előtt a jutalomfalatkát, aztán meg csak úgy otthagytál!! Remélem szabadulóművésznek is vagy olyan jó, mint álságos haramiának, mert hogy én ki nem szedlek onnan, az is biztos!
Miután mindent Yuu-chan szemére hánytam, amit kellett, egy nyelvnyújtással lezárva a monológom sarkon fordultam, és morcosan felszegett fejjel araszoltam el, miközben újra előhívtam Nishibi shikai alakját. Ha az az anyaszomorító kivergődik abból a virágjelmezből, majd én megmutatom neki, milyen az, amikor Chiyo-chan igazán bepöccen!

Nem várt esemény zavarta meg csöndes várakozásom, amikor hirtelen engem ejtett fogsága a fénybörtön. Pillanatnyi meglepettségem hamar tovaszáll, amint gyorsan átpörgetem magamban a dolgokat. Valószínűleg visszafordította a Kidoumat, miközben én épp lepkéket számolgattam a teremben. Ráadásul, még gonoszan be is szól! Nemtörődöm félmosoly villan fel szám szegletében, míg kissé megfeszítem béklyóimat. Kétségtelen, hogy fizikai erővel nem tudnék kitörni belőle, hisz' saját reiatsumból táplálkozik. Lehunyom szemeimet, majd rövid koncentrálás után ismét feltűnnek acélkéken izzó íriszeim. A világ már más képét mutatja, mint az előbb. Tucatnyi fényes fonál fut ki testemből, melyek belekapcsolódnak a Bakudouba. Chiyo-chan maga is egy hatalmas gócpontja a benne futó ibolyaszín lélekenergia-fonalaknak. Tekintetem börtönömre összpontosul, ezt követően egyetlen gondolattal elmetszem az összekötő szálakat. Fényes robbanás kíséretében törik darabokra a Rukujyoukourou, megadva magát óceánként hullámzó erőimnek, melyek ezüstkék derengésként ölelik körül alakom. Puhán landolok a helyiség poros padlóján, eközben Dotonryuu ismét visszamaterializálódik a kezembe. Arcomon bánatos kifejezés ül, ezzel sétálok egyre közelebb szerelmemhez. Már csak a gondolat is sértő, miszerint én ártanék a cicusomnak! Elmorzsolok egy kósza könnycseppet, habár már küzdök a kitörni készülő nevetéssel. Kardomat egy laza lendítéssel a vállamra lököm, s balom hüvelykujját hasam és a nadrágom gombja közé teszem.
- Nos, mint látod én mindennek remek vagyok. - szólalok meg szerényen, tökéletes fogsoromat a lányra villantva. - Rám küldenéd az állatvédőket!? Ez nem szép dolog, főleg miután annyit szeretgettelek és pátyolgattalak. Ami pedig a jutalomfalatot illeti...
Laza mozdulattal tolom lejjebb a farmert a csípőm vonaláig, miközben kihívóan nézek Mákostepertőm irányában. Tudom, hogy jó kislány lévén úgyis követni fogja a mozdulatot, így ez esélyt ad nekem a támadásra. Érzem, ahogy összesűrűsödik a levegő alattam, azután szinte rakétaként lövök ki előre. Ébenfekete tincseimet hátraveti a menetszél, ami a shunpommal járó rettenetes gyorsaság következménye. Alig pár centiméterrel előtte fékezek le, s mit sem törődve a karomba mélyedő körpengével csókolom homlokon szívem szottyát. Nishibi esélytelenül próbálja átvágni a bőrt, izmokat és csontot. A testemben tomboló lélekenergia oly' erős, hogy már Shikai szintemen is csak egy velem megegyező erővel bíró személy tudna kárt tenni bennem. Hirtelen fordulattal pördülök ki jobbra, katanám megvillan, ennek köszönhetően Chiyo-chan amúgy is megtépázott szederszedő ruháját sikerül nem kicsit felsliccelnem, úgy kb. combja felső harmadáig. Kaján vigyorral az arcomon fejezem be a fordulatot, súlypontomat jobb lábamra helyezve. Újabb villámtánccal lépek távolabb, nehogy az őrjöngő vadmacska áldozatává váljak. Bele se merek gondolni, hogy mennyi ideig fog morcizni, amiért kicsit átszabtam a ruháját. Ámbátor, szerintem így sokkal jobban kiemeli az alakját, főleg, mert már alig takar valamit. Mindig is egyetértettem Rousseau természetelvűségével, azaz a ruhák csak zavarnak! A természetes meztelenség mennyivel jobb, ráadásul ha az embernek egy ilyen dekoratív asszonyocskája van, akkor remeksége hatványozódik.
- Jaj, ne...! - kiáltok fel rémülten, tenyerem a szám elé kapva. - Ez a fránya kard már megint beleakadt a ruhácskádba! Nem lenne egyszerűbb, ha megválnál tőle...?
Kérdésemet egy csúfolódó nyelvnyújtással toldom meg. Elmém fogaskerekei szapora kattogás után újabb ördögi tervet tárnak elém. Hirtelen még én is elcsodálkozom rajta, hogy milyen szemét is vagyok valójában! Rövid töprengés után már tudom is mire fogom használni. Szinte oda se figyelve célzom be Cicusomat, majd elsuttogom a Kidou nevét.
- Bakudou 49: Kuro Shitsui! - a sötét fény kivágódik tenyeremből, azután Chiyo-chan mellkasának csapódik. Nem jár fizikai fájdalommal, viszont egy kicsit kellemetlen lehet. Annál nagyobb lesz meglepetése, amint a világ hirtelen sötétülni kezd. Úgy döntöttem a látást veszem el Tőle, hisz' többi érzékére még szüksége lesz. Miután a Kidou elérte hatását, már teljes nyugalommal sétálhatok közelebb. Nem jelent nehézséget kitérnem az esetleges vak csapások elől. Éhes ragadózóként körözök „áldozatom" körül, pengémmel vékony vonalat húzva az edzőtér laza homokjába. Szinte még levegőt is elfelejtek venni, csupán a folytonos sercegés szolgál zavaró háttérzajként. Felveszek egy kavicsot a földről, amit pont az ellenkező irányba dobok el. A lány összerezzen és rögtön abba az irányba kapja fejét. Nos, ezt a néhány másodpercem használom ki arra, hogy egy 有 betűt vések ruhácskája hátuljára, melynek következtében remélhetőleg a melltartó pánttal is sikerül végeznem egyszer s mindenkorra.
- Gondoltam, nem lenne szép dolog, ha megjelölnélek... - idézem őt szokásos, gúnyos mosolyommal. Tovább rovom köreimet, ujjaim hegyével külső combját simogatva, ezzel adva neki egy kis útmutatást merre is lehetek. Nem tart sokáig a sötétség, talán öt perc (a kör vége) és annyi is neki.

Egy hangos robaj ébresztett rá, hogy Yuu-chan margarétajelmeze megadta magát az enyészetnek. Nem tartott valami sokáig, bár nem tudom, mit vártam, hiszen eleve úgy mentem (mit mentem, én találtam ki! xD) bele ebbe a küzdelembe, hogy tudtam, nem sok esélyem és lehetőségem van arra, hogy Yuu-chant megizzasszam egy kicsit.
Félig felvont szemöldökkel fordultam meg, mikor Répapüré a közelembe ért, hiszen úgy is kijátssza a figyelmemet a mocsokja, ha szemben állok vele, bolond leszek újabb támadási pontot biztosítani... A szövegélésre is csak a kezemmel imitáltam hápogást, jelezve, hogy nem tudok érdemben hozzászólni a handázásához, ám amikor a jutalomfalat is szóba került, egy aprócska pillanatra elvesztettem a kontrollt a kobakom felett, így kikerekedett szemmel figyeltem, amint Mackómedve lejjebb csúsztatja a farmerját. Egy hirtelen hőhullám pont elég volt ahhoz, hogy ne jusson eszembe, hogy ez biztos csak valami fránya csel, így már csak arra tértem magamhoz, hogy egy puszi van nyomva a homlokomra. Közben az is nyilvánvalóvá vált, hogy ha igazán komolyan venném ezt az egészet, akkor se tudnék Yuu-channal mit kezdeni, hiszen a közelségéből adódóan Nishibinek legalább öt centire bele kellett volna vágnia a húsába, de abban a pillanatban a körpenge inkább keltette műanyagjáték látszatát, mint tüzes chakramét.
Míg én ezen ámuldoztam, Yuu-chan kifordulás közben tovább gyalázta az én csudálatos szerelésemet, ami egy hangos reccsenéssel ment át szambaszerkóba. Én már nem tudtam, hogy hova őrjöngjek, és hogy egyáltalán sikerül-e ráébresztenem Nyuszifület, hogy most már aztán igazán pipa vagyok, de a gaztettét követő beszólással olyannyira sikerült kicsapnia a biztosítékot, hogy Nishibivel hadonászva, méretes prizmákat vetve toporzékoltam felé.
- Felejtsd el, hogy akár egy kabátot vagy egy zoknit is leveszek a jelenlétedben ezek után!!!! Tudd meg, hogy utállak!!! - tajtékoztam totális átéléssel, és eközben az se zavart volna, hogyha rózsaszín elefántok ugrálókötelezve idéznek elő földrengést, nemhogy egy felém hasító kidou. Ami pedig ezután jött, az beleillett volna bármelyik rémálmomba.
Sokat gondolkoztam már azon, hogy mitől félek igazán. Persze, egyből bevillant az, hogy a szeretteim elvesztésétől, ez tök természetes, és ez a fajta félelem mindenkiben benne van, ez valami olyasmi, amit az emberek semmilyen úton nem tudnak végleg kiirtani magukból. De valami olyasmi, amitől ezen kívül igazán rettegek.... Mert az egy dolog, hogy nem vagyok valami terminátor alkat, de nem félek a bogaraktól, csúszómászóktól, bohócoktól, meg semmi olyasmitől amitől igazán félni szokás. Akkor jöttem rá, mi az ami teljesen leblokkol, amikor félig eszméletlenül feküdtem anélkül, hogy a szememet ki tudtam volna nyitni, és fogalmam sem volt, hogy Yuu-chan vajon él e még. A lelkembe nézve nem láttam azt a hatalmas ablakot, amin ha bármikor is nézzek ki, azt a lélegzetelállító naplementét látom, nem láttam a szatén függönyöket, nem láttam a mahagóni fakeretet, nem láttam Nishibit.... Nem láttam semmit a világon.
Ugyan az az őrült sötétség borult rám ami akkor, az a totális vakság, ami egy csapásra megbénít. Tudtam, hogy ott van mellettem a férfi, akire az életemet is rábíznám, és akiről tudom, hogy nem hagyja, hogy bajom essen... De valamitől én mégis kimondhatatlanul féltem.
Remegő ajkakkal kapkodtam levegő után és szaporán pislogva rimánkodtam magamban valami felsőbb erőnek, hogy a következő alkalommal, mikor kinyitom a szemem, adja vissza a látásom. Minden idegszálamra szükségem volt, hogy legalább a kezem rángását csillapítani tudjam, nem akartam nyilvánvalóvá tenni, hogy teljesen bepánikoltam. Egyenletes légzéssel igyekeztem kitisztítani a fejem, ami többi érzékem kiélesedésének hála hamarosan megtelt üvöltő sercegéssel, ahogy Yuu-chan Dotonryuut maga után húzva lépdelt körülöttem. Ha lett volna elég lélekjelenlétem valami fajta támadáshoz, ebben a helyzetben akkor se sokra mentem volna vele, de így lefagyva csak az egyenletes zajforrásra tudtam koncentrálni, ezzel nagyjából behatárolva Yuu-chant. Mikor az ellenkező irányból hallottam valami neszt, önkéntelenül is arra kaptam a fejem megfeledkezve a körülöttem grasszáló vadászról, aki kihasználva óvatlanságomat, mintát hasított a ruhám hátuljába.
A melltartóm pántjának se kellett több, hogy elpattanjon, így a ruhám hamarosan a földön landolt, én meg ott álltam egy szál alsóneműben, vakon, és halálra rémülve.
- Szemét vagy... - suttogtam forrongó dühvel Yuu-chan gúnyos megjegyzésére reagálva, majd remegő végtagokkal, tapogatva guggoltam le a tropára ment ruhámért. Nishibivel a hátán kettévágtam, ahova Yuu-chan a mintát gravírozta, majd az így kapott sálat kötöttem magamra, hátha valamivel többet takar, mint a kedvenc pöttyös cicifixem.
Ezzel végezve újra felvettem a mozdulatlanul fülelő állásomat, nagyokat szippantva a poros levegőbe, hogy valamelyest úrrá legyek egyre elhatalmasodó félelmemen. Yuu-chan már a combomon jelezte, hogy merre jár, így sokkal nagyobb pontossággal tudtam bemérni a a mindenkori helyzetét, így olyan fél perc mozdulatlan ácsorgás után lecsaptam. Jobb lábamat tengelyül használva fordultam balra, közben abba az irányba suhintva Nishibivel, amerre Yuu-chant sejtettem. A farmer egy visszhangzó reccsenéssel foszlott szét Mackó bal lábszárának mentén, így én egy ál-elégedett vigyorral húztam ki magam.
- Ha már annyira meg akartál szabadulni tőle..... De ilyet soha többé ne csinálj..... - sziszegtem valós haraggal, miután néhány nagy pislogás után újra kezdett visszatérni a látásom.
Tudtam, hogy túlreagálom, és azt is, hogy Yuu-chan nem ismerhette ezt a félelmemet, de valamiért még sem sikerült olyan egyszerűen túllendülnöm ezen az "élményen". Gondoltam inkább egy kis közelharcban próbálom levezetni a felgyülemlett feszültséget, annak ellenére, hogy tudtam, nem leszek képes felvenni a versenyt Yuu-channal, de kicsit ki kellett kapcsolnom az agyam.
Egy shunponak köszönhetően tisztességes erővel rugaszkodtam el a talajtól, hogy Nishibivel lecsapjak Yuu-chanra. Persze nem nagy kunszt számára, hogy kivédje a csapásaim, ezért én se féltem minden erőmet beleadni a küzdelembe, így a növekvő adrenalinszintem lassan kezdte visszahozni az életkedvem. Miután kellemesen kivagdalkoztam magam, egy hátraszaltóval növeltem a köztünk lévő távolságot, hogy szusszanhassak egy kicsit. Ciccegve értem földet, mivel a fedetlen talpam már kezdte unni a folytonos strapálást, majd nekiálltam agyalni, hogy egyáltalán mi maradt még a tarsolyomban. Bánatosan állapítottam meg, hogy nem sok, úgyhogy valahogy muszáj lesz még kihúznom egy darabig, és az is lehet, hogy a végjátékban újra szükségem lesz Klón-chan adottságaira...

Villámtáncommal könnyedén tértem ki a Nishibiből kitörő prizmák útjából, habár amúgy sem tudtak volna kárt tenni bennem. Az utolsó sugarat laza csuklómozdulattal térítettem el, miközben Chiyo-chanon jól láthatóan eluralkodott a Kidou és a pánik hatalma. Képemről lefoszlik a gúnyos vigyor, csakhogy átadja helyét a lelkiismeret-furdalás kifejezésének. Jó-jó, belátom, az előbbi nem tartozott legviccesebb ötleteim közé. Tétován lépek előre, míg a ruha véglegesen a földre hull, felfedve kedvesem tökéletes bájait. Tekintetem meg sem rebben, pedig az előbb még annyira fel voltam pörögve. Mondania sem kell, az életben nem használom többet ezt a technikát ellene. Önkénytelenül felemelt jobbom lassan visszahanyatlik oldalam mellé, eközben Vajaspogácsám rögtönzött cicifixet készít magának a megmaradt ruhafoszlányokból. Váratlanul ér a csapás, mely felszakítja lábszáramnál a farmer anyagát, ezzel egyféle rossz discogatyát csinálva belőle. Sosem voltam oda a nyolcvanas évekért, főleg mert már hamarabb meghaltam, semmint hogy megtapasztalhattam volna azt a bizonyos „érzést". Bűnbánó sóhaj hagyja el keblem, tudván, ezt bizony megérdemeltem. Már-már a megszabadulnék Tőle, amikor életem szerelme támadásba lendül. Kapkodó mozdulatokkal fordulok el mindig a penge útjából, ezzel bizonyítva koncentrációm gyengülését. Magamat is sikerül meglepnem, amikor nem kapok találatot. A ciccegő lányról leveszem tekintetem, s inkább megpróbálok kiszabadulni ebből a tropára ment nadrágból. Tornacsukáimat két nagyobb rúgással helyezem oldalra, majd máris felszisszenek, amikor mezítelen talpaim érik a kavicsos talajt. Persze zoknit elfelejtettem felvenni, mert ugye minek? Egy szál boxerben feszítek már, ám így egy-egy lett az állás textiltől megszabadítás terén. Körülnézve muszáj elmosolyodnom, amikor megpillantom a sok ruhafoszlányt a helyiségben. Hirtelen shunpora kapcsolok, azután Chiyo-chan előtt jelenek meg ismét. Mit sem törődve az égető érzéssel ragadom meg a tüzes chakram élét, ezzel eltávolítom kettőnk közül. Dotonryuut egy nagyobb suhintással beleállítom a terem padlójába, ezt követően jobbommal magamhoz ölelem a még mindig fújtató lányt.
- Sajnálom... - suttogom bele abba az okos kis buksijába, miközben finoman selymes haját simogatom. - Elragadtattam magam.
Hatalmas kiskutyaszemekkel bámulok csokoládébarna íriszeibe, várva a megváltásra. Engesztelésként óvatosan hajolok előre, ajkaimmal szinte felfoghatatlan gyengédséggel érintve az övéit. Tudom, hogy ennyivel nincs letudva a dolog, de legalább törlesztek valamicskét. Másodpercekig csókolom némán, lehunyt szemekkel csak az érzésre koncentrálva, ami iránta lángol kietlen lelkemben. Rossz vicc volt elvenni a látását, ámbátor nem tudhattam, hogy ennyire bepánikol a dologtól. Kevés ember képes ilyen helyzetben racionálisan gondolkodni, hisz' fajunk legnagyobb félelme a sötétség, mely egyenértékű az ismeretlennel. A Kenshinnel vívott küzdelemben is hasonló helyzetbe kerültem, habár ott épp nem megvakítani akartak. Csupán pillanataim voltak a döntésre és így megszabadultam fagyott kezemtől. Hála a gondviselésnek sikerült visszanöveszteni, s még egy speckó sárkányos heget is sikerült szereznem rá, ami csak tovább növeli amúgy sem elhanyagolható kúlságomat. Lassan húzódok el Tejfelescsúszámtól, miközben ujjaimmal arcát simogatom, végül néhány kósza tincset visszarendezek a füle mögé. Biztató mosollyal lépek hátrébb, megégett balomat hátam mögé ejtve. Sikerült megszívatnom magam, nem gondoltam volna, hogy a folytonos megterhelés talán képes megsebezni. Lélekenergiát koncentrálok az előbb említett testrészbe, ezzel kicsit sikerül regenerálnom a leégett bőrt.
- Folytathatjuk? - kérdezem halkan, ezt követően összeszedem Zanpakutuomat, aki ezidáig türelmesen várakozott a homokban. - Ha készen állsz, akkor itt jövök!
Vidám kiáltással vetődöm előre, majd a magasba szökkenek, fegyveremet alkaromhoz forgatom. Orsó módjára kezdek el pörögni vízszintesen a levegőben, minden fordulatnál egyet-egyet rásózva Nishibire. Mikor már érzem, hogy tojásaim kezdenek megfőni, úgy döntök ideje távolabb mennem. Félszaltóval jövök ki az orsóból, azután Chiyo-chan fegyverének ívén átszaladva könnyedén lépek néhány méterrel arrébb. Még földet sem értem, de ujjaim végén máris koncentrálódik a reiatsu. Elmémben felharsan a „Hadou 63: Raikouhou!" parancs, melynek hatására zengő, citromsárga villámnyaláb csapódik ki kézfejemből. Rögtön megkezdi pusztító útját, maga alatt feltépve a kövezetet. Feszülten várom mit lép Tejszínescsirkemellem, hogyha véletlenül leblokkolna megint, akkor még időben tudjak akciózni. Előbbi félrement ideám után, jobbnak látom, ha résen vagyok. Most visszagondolva, mintha azt mondta volna, hogy utál, de biztos csak a képzeletem játszott velem. Hiszen az én ennivaló Cicuskám oda van értem, így az „Utállak!" kijelentés valószínűleg a „Szeretlek!" egyik számomra ismeretlen szinonimája.

Ha éppen nem lettem volna gyilkolászós hangulatomban, több mint valószínű, hogy valami füttyögésszerűvel meg egy pimasz vigyorral díjaztam volta Yuu-chant a csippendélsóért, csak hát a fennálló lelki állapotomban ehhez nem igazán fűllött a fogam, bár azért a szemem sarkából minden egyes pillanatát figyelemmel követtem a nadrágtól való megszabadulásnak. Nem sok időm volt bámészkodni, mivel Yuu-chan egy szempillantás alatt elém került, és olyan hanyagsággal markolta meg a tüzes chakramot, mintha valami egészen más akadt volna a keze ügyébe, majd nem törődve, az arcomra kiült duzzogással, magához húzott. Nem először kért már tőlem bocsánatot, de valahogy az összes úgy sikerül, hogy még én jövök zavarba a pár nevetségesen egyszerű, és ettől olyan őszinte szótól, és bármekkora hőfokon tombolhat bennem a lángoló harag, egyszerűen egy pillanatnál tovább se tudok rá dühösnek lenni. A csók még a hangosan tiltakozó racionális felemet is elnyomta, hiszen olyan tökéletes volt, hogy még egy frigid boszorka se tudott volna neki ellenállni. Abban a pillanatban, ahogy a szeretett férfi ölelt magához, annyira nevetségesen abszurdnak tűnt, hogy pár perce még teljesen átadtam magam a halálfélelemnek, pedig akkor ugyan úgy itt volt mellettem, ugyan úgy vigyázott rám... Rendesen elő is jött a lelkifurkám, amiért olyan távolinak éreztem Őt pár pillanatra, úgyhogy a nap folyamán sokadszorra fordult meg a fejemben, hogy hagyni kéne ezt a nevetséges küzdelmet, mikor Mackómedve eltávolodott tőlem nagy szívfájdalmamra.
Amíg Yuu-chan a kissé megpirult mancsát foltozgatta, addig én a nyakamat ropogtatva indultam összeszedni Nishibit, ami nem volt egy buta ötlet, mert hamarosan használnom is kellett, amikor Yuu-chan eszeveszett sebességgel zúgott felém, mintha kb valami ágyúból lőtték volna ki. Nagyra tágult szemekkel igyekeztem a lehető gyorsabban befogadni és feldolgozni az információt, hogy minden mozdulatra időben kapcsolhassak, de a számításaimmal ellentétben Yuu-chan a közelharc helyett hátrébb ugrott, ami végül is érthető, nem mindenki élvezi annyira a kissé túlságosan is mediterrán hőmérsékletet, de gondoltam Malacpitének már lassan meg se kottyan Nishibi közelsége a pár aprócska égési sérülés után.
Ha az volt a célja, hogy összezavarjon, az elég jól sikerült, mivel épphogy időben döbbentem rá, hogy egy kidou száguld felém. Én is jól megleptem magam, mikor önkéntelenül is bevillant egy furfangos kis terv vázlata, így szinte ösztönösen vetődtem éppen annyira oldalra, hogy ne legyen egyértelmű, hogy kitértem a támadás elől. A Raikouhou méretes robajjal csapódott a mögöttem lévő sziklába, így félig felhorzsolt testrészeimet siratva méláztam, hogy azért mégiscsak jobb így, hogy nem kaptam telibe a cuccost, majd mikor ráébredtem, hogy én tulajdonképpen egy tervet szövögetek, gyorsan visszahasaltam a földre.
Arra alapoztam gonosz kis tervem, hogy Yuu-chan elkezd merengeni, hogy vajon eltalált e, így feltehetőleg lecsekkolja a hogylétem, és mivel egész korrekt porfelhőt csinált a kidouval, elég közel kell jönnie ahhoz, hogy ráébredjen, hogy egyben vagyok, elég közel ahhoz, hogy lecsaphassak.
Meglepően jól alakíthattam a mozdulatlant mozdulatlanul, mivel Yuu-chan belelépni igyekezett a csapdámba, hozva a tervecském minden egyes pontját. Már kezdtem úgy érezni, hogy lehet, hogy egy hangyányit gonosz vagyok, mikor már fizikailag is éreztem szerelmetes egyetlenem jelenlétét, de gyorsan meggyőztem magam azzal, hogy Yuu-channak is hasznára válik, ha egy picit több eséllyel indulok a harcban, hiszen még senki se bánta meg, akit leápoltam egy olyan csata után, amiből én kerültem ki győztesen.
Alig hallhatóan suttogtam a Shimoku névre keresztelt technika nevét, mikor Karamellásszuflém már eltéveszthetetlen közelségbe került, majd a kidou ellövése után egyből Mackó mögé shunpoztam.
- Mit szólnál, ha kicsit izgibb lenne a játék? - nyaltam meg a szám szélét gonoszul vigyorogva, miközben Yuu-chan alsógatyájának gumírozott részét jó hét centire kihúztam, hogy aztán rendeset csattanjon, amikor visszapattan nekicsapódva Mackó bőröcskéjének.
Tudtam, hogy így is tetemes marad a köztünk lévő különbség, de mivel a folytonos kidoudobálástól kezdtem rendesen kifulladni, gondoltam nem árt, ha elintézem, hogy Yuu-chancsi ereje egyenletesen kezdjen alábbhagyni legalább egy szintig, ahol már Klón-channal együttesen elbánunk vele az összes erőnket és női praktikánkat összedobva. Ám addig nem hagyatkozhattam csak a kidou erejére, nekem is azon kellett lennem, hogy kifárasszam az én Sajtosstanglimat, így egy jó nagy cuppanóst nyomtam a lapockájára afféle engesztelés gyanánt a gatyamadzagos esetért, majd pár erőteljes szökkenéssel kicsit arrébbvándoroltam. Kaján vigyorral izzítottam kezem, hogy ellőjek valami ügyeset, majd miután elhangzott a "Hadou 45: Kohaku koutetsu" csiribúcsiribá, abban a reményben engedtem útjára a száz apró pengét, hogy legalább egy kicsit átdizájnolják szívem Póréhagymáspennéjének alsógatyáját, hiszen tuti nagyon csinos lenne, ha egy picit csipkés lenne a széle!
- Gyere Mackó, siess nagyon, a Cicuskád már úgy vár Tégeeeed! - kiáltottam a kis szikék után, majd ismét shunpora kapcsoltam, hiszen minden apró előnyt ki kell használnom Yuu-channal szemben, tekintve, hogy így is sokkal gyorsabb nálam.

Kidoum valahogy nagyobbat szól, mint ahogy én azt elképzeltem. Rémülten tekintek a felszálló füstfelhőbe, amiben szerelmem vélem. Magamat is meglepem azzal a sebességgel, amit következő villámtáncomnál szabadítok fel lábaimból. Úgy tűnhet, mintha egyszerűen odateleportáltam volna, holott elméletileg nem vagyok képes ilyesmire. Elméletileg... Vakon botorkálok beljebb a ködbe, kezemmel megpróbálom ellegyezni a látásomat zavaró jelenséget. Ekkor érzem egy Kidou érintését a mellkasomon, melynek köszönhetően furcsa érzés járja át testemet. Rögtön a felismerés hulláma önti el elmémet, hisz' sikerült beazonosítanom a technikát. Ugyan jómagam nem nagyon használom, de tudom mire képes. A Shimoku segítségével meg lehet csapolni egy-egy személy reiatsuját, így az áldozat gyengébbé válik. Ennek köszönhetően nem vagyok elég fürge ahhoz, hogy elkapjam Chiyo-chancsi kezét, aki gonosz módon kirántja alsóm gumis részét, majd nemes egyszerűséggel visszaengedi azt. Hangos jajgatás mellett ugrok egyet, ám baritonom csengéséből inkább a visszafojtott nevetés, semmint a fájdalom hallatszik ki. Kettős célt vélek felfedezni ezen tettében. Egyrészt eltereli a figyelmem, másrészt pedig megcsodálhatja tökéletes alfelemet. Megértem Őt, mert ezidáig leginkább nekem jutott ki a formás testrészek bámulásából. Szám szegletében finom mosoly bujkál, amikor megérzem ajkai érintését a hátamon. Nevetve fordulok meg, viszont kedvesem már messze jár. Pajkos vigyorral vettem utána magam, de előtte több száz lélekenergia-pengével kell farkasszemet néznem. Erőm megcsapolásának hála már nem tudok elég gyorsan kitérni, ezért a levegőbe ugrom, majd egy orsószerű mozdulattal kerülöm ki a szilánkok nagy részét. Akrobatikus mutatványom ellenére mégis sikerül bekapnom néhányat, melyek szépen kicakkozzák boxerem alját. Nem sok hiányzott, hogy kasztráljon, ezért hálát adok a Gondviselésnek, amiért a koronaékszerek épen maradtak. Habár a jogar majdnem kificcen az egyik nagyobb résen, így hát jobbnak látom a másik oldalra rendeznem, ahol még több anyag van a gatyából. Rövid közjáték után ismét két lábbal állok a földön, homlok ráncolva tekintek Padlizsánkrémespirítósom irányába.
- Megyek már, Cicus! *-* - kiáltok utána, azután shunpora kapcsolok. Hamar be kell látnom, hogy eredeti sebességem legnagyobb hányadát elveszítettem. Laza mozdulattal idézem meg hollow maszkom, aminek segítségével megtöröm a Shimoku erejét. Kacagva vetem magam Chiyo-chancsi után, s remélem nem fog megijedni. Nem telik bele pár pillanatba utolérnem, eközben jobb kézfejem narancssárgán felizzik. Hatalmas szaltóval kerülök felé és fejjel lefelé úszva a levegőben engedem el a Bakudout. A Hainawa sárga kötele rögtön kicsúszik a kezemből, majd Haboscsokismeggyesem két kis kacsóját összekötve állapodik meg. Gratulálok magamnak a zseniális akcióért, miközben lefoszlik arcomról a maszk. Ismételt gyors helyváltoztatás után Nishibit kicsivel arrébb helyezem Dotonryuuval, azután kedvesem előtt jelenek meg közvetlenül. Fejem összekötött karjai közé, míg tenyereim a vékony csipke alá csusszannak be. Orrunk hegye szinte összeér, s acélkék íriszeimet tekintetébe fúrom. Arcomon lehengerlő mosoly villan, ezen idő alatt mancsaim a selymes félgömbökbe markolnak. Néhány nem publikus szót suttogok a lány fülébe, amikkel remélem ismét zavarba hozom. Két hüvelykujjammal kijjebb tolom fehérneműje anyagát, ami a vicc kedvéért most nem tanga. xD A két ujj között kékesfehér energia koncentrálódik.
- Hm, nem kényelmetlen ez így? - intek tekintetemmel a csipkecsoda felé. - Legjobb tudomásom szerint a cicák farkincája segíti őket az egyensúlyozásban. Ámbár a tiéden nincs semmi rés, amin kibújhatna... Legalábbis mostanáig... Byakuray!
A fehér villám zúgva tör elő helyéről, több mint öt centis lyukat eredményezve ezzel az alsón. Tenyereim feljebb kúsznak és a lány csípőjén állapodnak meg. Ezzel a támadással sikerült minden ruhadarabjában kárt tennem, így eredményesnek mondhatom az összecsapást. Kérdő pillantást vetek Málnásmuffinomra, hisz' lövésem sincs hova lehetne még fokozni az indulatokat. Bankait nem nagyon van kedvem használni, s valószínűleg reiatsum nyomása se lenne túl jó hatással Chiyo-chanra. Apró csókok tömkelegével halmozom el ajkait, mintegy utalásként, hogy mit is kellene csinálni a felesleges adok-kapok helyett. Úgy döntök ideje megadnom magam, különben estig itt lehetnék, nekem pedig jobb ötleteim is vannak. Egyetlen gondolattal szüntetem meg a Hainawa szorítását, majd könnyed mozdulattal ölbe kapom szerelmem. Nagy nehezen összeszedem a két katanát, azután elindulok felfelé. Feleslegesen összekaparnom az elhullajtott rongyokat, úgyse lehet őket már mire használni.
- Győzelmed kétségtelen, ezt be kell vallanom. - szólalok meg kuncogva. - Mit szólnál, ha lemosnánk magunkról a küzdelem mocskát és egy sokkal kellemesebb dologgal vezetnénk le feles energiáidat?
Felvetésem egy kacsintással zárom, mely remélhetőleg egyértelművé teszi a "dolog" mibenlétét. Kommandósokat megszégyenítő lopakodással próbálunk eljutni a szobámhoz, nem lenne jó, ha ilyen lengén találkoznánk valamelyik lakóval. Mókuskuglófomat kezénél fogva húzom magam után, ám néhány saroknál muszáj tigrisbukfenccel előre vetődnöm, hogy ekképp ellenőrizzem le az útvonal biztonságosságát. Nem lesz egyszerű eljutni kijelölt célunkig, ez nem vitás... >.>