Azt hiszem, nem kell említenem, miben más segundaként az életem: több felelősség, blablabla, nagyobb figyelem, blablabla, és még több blabla… Fogalmam sincs, ki vette át a helyemet, de igazából nem is érdekel, legyen boldog vele. Ha Las Nochesről van szó, mindig akadnak nagyratörő arrancarok, akik a lehető legnagyobb hatalomra akarnak szert tenni – ez alól pedig igazából én sem vagyok kivétel. Bár rangban feljebb nem juthatok, mostani pozícióm több, mint elegendő célom beteljesítéséhez. Aizennek pusztulnia kell. Azonban ami az erőm illeti, még mindig nem vagyok elég ahhoz, hogy egyáltalán felvegyem a versenyt nemhogy Aizennel, de egy erősebb kapitánnyal. S ki lenne a lehető legmegfelelőbb személy a konzultálásra, ha nem egy kapitány, aki úgy mellesleg a legjobb barátnőm is? Ez van, le lehet szopni egymást, ha nem tetszik… Hajlamos arra, hogy gyakran hülyeségeket gondoljon, de egy baráti pofon általában felébreszti a rimánkodásból és megteszi a hatását. Persze kizárólag csak szeretetből teszem azt, amit, ám szerencsére ő sem veszi komolyan. Jó, oké, szar az élet, nekem sem könnyebb, neki meg pláne, mert az a gerinctelen kis rohadék gyakorlatilag csak felcsinálta és alig látogatja… Elhiszem én, hogy fontos a világ megmentése vagy épp a leigázása, fene tud kiigazodni az illetőn, különben sem ismerem leszámítva azt az egy alkalmat, amikor péppé vertük egymást, de könyörgöm, az a gyerek szenved, az apjára van szüksége… Van már tapasztalatom felelőtlen apákkal, hiszen a bátyám sem volt jobb, mert hát muszáj volt felcsinálnia azt a szajhát. Mindegy is, talán egyszer elmesélem Mayának, hogy volt egy bátyám, aki egészen hasonlóan viszonyult a gyerekneveléshez, mint az a privaron. Lehet, nincs is szüksége rá, hiszen erős, és eddig is tökéletesen elboldogult a gyerkőcneveléssel.
Szóval, még azon a koncerten egyeztettük az időpontot a következő összeröffenésre. Karakura még mindig biztonságosabb egy kapitány és egy espada baráti találkájára, mint mondjuk Seireitei… Nem sokon múlott a lebukásom, és igazán nem volt kedvem patáliát csapni, ráadásul a kiscsaj úgy tűnt, tényleg odavan Mayáért. Nem szívesen törtem volna össze piciny világát, hiába shinigami és elméleti síkon az ellenségem. Hiába, a legtöbb shinigami egyszerűen szűk látókörű. Ott van például az a patkány, súlyos faji előítéletektől szenved. Én legalább tudtam moderálni magam egy esküvőn, ahol egy levegőt kellett szívnom vele.
A megbeszélt időpontra érkeztem meg a sétáló utcára; bőrkabátom mellé most egy csinos sapka is dukál, hiszen már közeledik a tél, és sokba kerül egy esetlegesen elromlott vagy megfázott póttest javíttatása. Maya már izgatottan vár az egyik bolt előtt – természetesen segédkeznem kell a cipekedésben, mert Rei-channak szervez valami pizsamapartit. Nekem soha életemben nem volt ilyenem, úgyhogy értetlenül pislogtam a színes dekorációkra meg tortaalapanyagokra. Gyerekkoromban sem barátkoztam lányokkal, mert amíg ők arról álmodoztak, hogy gyönyörű gésák meg akármik legyenek, én mindent megtettem azért, hogy a bátyámra hasonlítsak. Voltak időszakaim, amikor kisgyerekként komolyan fiúnak képzeltem magam, persze miután megszabadultam egy konyhakés segítségétől hosszúra nőtt loboncomtól és eltulajdonítottam Keisuke néhány ruhadarabját. Persze a csalást előbb-utóbb észrevették, az első nagy pofon után pedig többet nem mertem kendo edzésre menni. Egyszerűen utáltam lány lenni, semmi kedvem nem volt már kisgyerekként is arról tanulni, hogyan elégítsek ki egy férfit hülye művészetekkel meg teafőzéssel meg konyhatündérkedéssel. Utáltam és kész. Szinte már örültem is annak, hogy a bátyám egy tökkelütött hülye és volt indokom meglógni.
- Remélem, minden megvan, ami kell. – teszem le fáradtan a több tucat bevásárló szatyrot a földre, miközben Maya a listáján húz át még egy pontot. Majd gondolván egyet rángatom be a legközelebbi helyre, ahol le lehet ülni, ami ezúttal valami privát klub. Persze, az anyukák nem isznak alkoholt, de egy kávé belefér, meg úgy látom, van sushi is, akkor csak megfelel ez a hely, nem? Lévén még csak délután van, talán a zene sem olyan hangos, hogy ne halljam a másik szavait. Valami biztonsági manusz természetesen egyből elkezd ugatni, hogy húzzak kifelé, mert nincs kártyám, nem vagyok tag, blablabla… Tekintetemmel paralizálva természetesen kifejtettem számára, hogy vagy beenged, vagy beverem az orrát, s lám, a kétajtós szekrény egyből elnémult. Igaz, pár centivel magasabb is vagyok nála. Nő létemre.
- Most az egyszer belefér… Nem lesz semmi baja, nem bántottam. – mentegetőzök vigyorogva Mayának, míg az emeletre hurcolom fel a szatyrokat. Elvileg ez a VIP hely, amit nem számunkra raktak félre, a Foglalt táblácskát pedig hanyagul lesöpröm az asztalról, mintha itt se lett volna.
- Azt hiszem, Rei-chan már igazán elégedett lehet… Ja, meg rajzolok is neki valamit, amíg a pincér méltóztat idetévedni. Mit is mondtál, mi a kedvenc állata? – túrok elő táskámból egy papírt és pár ceruzát, néha gyilkos pillantásokat lövellve a pincér felé, aki épp összesúg a biztonsági őrrel, aki nem akart beengedni minket, csak mert nem vagyunk klubtagok és nem is akarunk azok lenni azáltal, hogy fizetünk nekik egy csomó zsetont. Hát istenem… Pénzéhes seggfejek.
- Nekem csak két gyerek fracciónomra kell vigyázni, igaz, ők is több száz évesek és hogy őszinte legyek, inkább a többieket kell megvédenem tőlük. Lala és Lily mindennek nevezhető, csak gyereknek nem. Néha eléggé túlzásba viszik a szórakozást a többiek kárára. Ja, meg Buumcsi, egy demi-hollow, én lettem a pótmamája vagy mi. Ha pedig látsz egy aranyszínű pillangót, akkor ne habozz, öld meg. Azt hiszem, sikerült beszereznem egy új ellenséget, bár valószínűbb, hogy csak a bosszantásom a célja. – kezdek bele a rajzolásba ajánlva a pincérnek, hogy végre húzzon már ide. Egy kávé csak belefér, meg aztán ki kell pihennem magam a sok boltba való rohangászás után.

Az ízlésemnek a hely kicsit túlságosan is… puccos. Igen, talán ez a legmegfelelőbb kifejezés rá. Mondjuk mostani életmódommal igyekszem a szabadság illúziójába ringatni magam. Mások tényleg elhiszik rólam, hogy azt csinálok, amit akarok, holott ez nem így van, de… Amit nem tudnak, az nem fáj nekik. Addig is legalább van némi reményem arra, hogy egy kevés szabadságot megtapasztalhassak. Még ha kötelességeim súlya mázsányi teherként is borul vállamra. Azonban nem vagyok gyenge. Elbírom. S képes vagyok azokban is bízni, akiket jogosan barátaimnak tekintek. Még ha legtöbb esetben mások azok, akiknek támaszra van szükségük bennem. Legalább azzal a tudattal hajthatom álmatlan pihenőre fejem, hogy fordított helyzetben én is számíthatok rájuk. Nem mintha amúgy olyan könnyedén feladnám, hogy hagyjam ideáig fajulni a helyzeteket.
A pincér fejet csóválva botorkál fel hozzánk, ami meg az attitűdjét illeti, azért többet vártam egy efféle helyről. Franc érti a sznob divatmogulokat meg csóri tanárokat… Még hogy klubkártya vagy szemkötő, pfff… A szemeim tudom, hogy úgy tökéletesek, ahogyan vannak, hiszen valljuk be, az összes espada közül én vagyok a legjobb. Nem mintha szeretném ajnározni magam vagy alábecsülném régi fracciónom és Cephi képességeit, csak hát valljuk be, jellemben nem szilárdultak meg eléggé egy ekkora poszthoz. Félő, még a végén megégetik magukat, amint megtapasztalják az espada lét árnyoldalait is, amiből aztán jutott bőven. Nem csak abból áll az életem, hogy úgy kezelnek, mint valami filmsztárt, aki most kapta meg a saját csillagát Hollywoodban. Apropó, Hollywood, egyszer talán el kéne ruccanni oda kikapcsolódás céljából. Mert hát miért is ne?
- Ja, hát már elég régóta. Buummal Karakurában találkoztam. Ha találkozol egy lidérccel nyalókákkal a hajában, légy szíves kíméld meg. Nagy tervei vannak a kölyöknek, Vasto Lorde szeretne lenni. Amúgy meg nem olyan nagy cucc, mármint az espadaság. Amióta meg itt a kettes a karomon, azóta még cerot sem használhatok Las Nochesben… Nevetséges. – villantom meg csak úgy egészen mellékesen az új tetoválásom, mert hát ja, azt úgy véletlenül elfelejtettem Mayával közölni, hogy én vagyok a Segunda. Végül is, mit számít az? Nem a rangomért barátkozik velem… Ahogyan ez fordítva is így van. Amikor megismertük egymást, még jelentéktelen kis tizenötöcske voltam tojáshéjjal a fenekemen. Mondjuk már akkor is tudtam, hogy egyszer Espada lesz belőlem. Nem fellengzés, egyszerűen tudtam, hogy így lesz, s le is csaptam a legelső alkalomra.
- Ha nem haragszol, a szivárványt meg giccses izéket kihagyom, jobban szeretek arcokat és robotokat rajzolni. Tulajdonképpen most is szabályt sértek, csak egyszerűen nem érdekel. Már túltettem magam a shinigami utálatomon. Ettől még a patkányt ugyanúgy utálom. >.> Két kávé lesz, meg… rendeljünk sushit is, miért is ne. – adom le a kissé flegma pincérnek a rendelést rábökve a legelső fogásra, amit meglátok az étlapon. Holott a hely nem étterem és a sushit is valamelyik szomszédos bárból hozatják, végül is nekünk így is megfelel. Meg ha a pincér tovább flegmáskodik, letörlöm a gúnyos mosolyt a képéről. És még volt pofája azt feltételezni, hogy a hozott árukból fogyasztanánk. Tahó marha. -.-’
- Amúgy gratulálok az osztagodhoz. Igazán összetartónak és valahogy családiasnak tűnik, és úgy láttam, a tisztjeid tényleg tisztelnek, ami szerintem a legfontosabb a főnök-beosztott kapcsolatban. Bevallom, gyakran nagyon nehéz úgy viselkednem, hogy megfeleljek fracciónjaim elvárásainak. Ráadásul Ranil – a 8. espada – azt terjesztette rólam, hogy hárememként tartom őket, csak mert Lalán és Lilyn kívül a többiek mind hímneműek. Na és? Nagy ügy… Rajtad kívül nem szoktam csajokkal barátkozni különben sem. Na jó, esetlen Mitsuval, meg a múltkor még Ranillal is elvoltunk az ivóban. Ritsu ugye nem kérdezősködik sokat rólam? Aranyos lány, csak kissé naiv. Nem akarom összetörni az illúzióit, valószínűleg rossz hatással lenne rá, ha megtudná, ki vagyok valójában. Na és Keisuke? Mondott esetleg valamit? – kezdek bele a rajzolásba, s először is megalkotom a ló vázát. Nincs kedvem túlcsicsázni, meg aztán Rei-channak valami amatőr szintű is elég lesz, de azért az anatómiai pontosságra mégis csak jobb figyelni.
- Persze, hogy erősebb vagyok… Szerintem Aizennek sincs szüksége rá, de hát… tilos kimondanom, de gyakorlatilag diktatúra van. Sajnos nem tehetek mást, mint hogy tűröm, ameddig bírom. Egy fontos, roppant fontos küldetést is többek között az ő hibájából buktunk, és még volt pofája Rám kenni Aizen előtt a dolgot. Nem sokon múlott, hogy kivégeztessen. Nem láttam még dühösnek ezelőtt. Viszont tudod, hogy van ez… Nem bujkálhatok Karakurában, ahogyan a nagyapám tette… Ja, igen, egy privaron a nagyapám, valami vaizarddal kavar épp, de mindegy, nem lényeg. Szóval a fracciónjaim nem hagyhatom magára, hiszen felelősséggel tartozom értük, de szerintem ezzel te is így van. Nem akarom, hogy csalódjanak bennem. Láttam már magára hagyott arrancart, aki egy évszázad múltán se volt képes feldolgozni, hogy espadája sorsára hagyta. – figyelem érzelemmentesen a pillangó halálát. Nem engedhetem, hogy Rina bármit is megtudjon beszélgetésünkből, hiszen Maya, vele egyszerűen túlságosan is nyílt vagyok a többi barátomhoz képest. Meg aztán, mindenkinek kijár egy igazi barát.

*S csak bámultam a kietlennek vélt tájat, mihelyst az éjjel beköszöntével visszatértem a főhadiszállás már jól ismert falai közé. Nyomorultak, nem tudják, hogy mi fog rájuk várni kilenc nap múlva. A legtöbben mind arra az előkészületre sem firtatják, mint ami szükséges lenne. Noha, akadnak egy-ketten, akik talán túl fogják élni azt a circulus kört, kik majd szépen meglátogatják Karakurát. A város lakói meg, nos, kis szerencsével semmi bajuk sem lesz. Bár vállat rántanék, ha éppen lenne. Voltaképpen ezek a kiéhezett hiénák nem jönnek másért, mint azért a teremért amit, azt hiszem, a legmegfelelőbb kezekre bíztam.
Sűrűn szívom be a cigaretta füstjét, míg tekintetem az üveggömbön keresztül a város bizonyos részeit figyelik meg. Már- már hiányozna, ha nem látnám minden egyes nap az elveszettek sziporkázásait. Vannak köztük ártatlanok, és egyben már rég megdőltek is. A kérdés csupán az, hogy ma éppen melyik fél lesz az, amely önön vágyait óhajtja kielégíteni. Számomra nem cél beállni a tucat sorába, csak egy egyszerű megfigyelő volnék; nem de bár? Csak egy tag, éppen annak a szervezetnek, ami nem hirdet se jót, se rosszat. Bár, ha a szükség úgy kívánja, talán ide is, és oda is beállunk. De míg e szervet a markaim közt tartogatom, addig felesleges volna oly' csatákba bonyolódni, mint a jók, és a rosszak harca. Felesleges hajtépés, és őszintén szólva én szeretem a hajamat. Így hát hosszas ideig megbújva az alsó szint egy termében, azon kezdek el elmélkedni, hogy vajon érdemes volt-e annak a szórakoztató alaknak oda adni azt az elérhetőséget. Bizonyára bizarr látványt nyújthatott egy állati alakban megérkező személy, aki egy csekélyke üzletet kínált a számára. Halálistenek, nem változnak. Az elmúlt kétszáz év alatt szinte ugyanazt a sémát követik, s amennyit tudok róluk, eléggé egy alávaló banda. Természetesen a szó pejoratív értelmében gondolom mindezt. Habár Urahara Kisuke egy egészen szórakoztató alak, és talán pontosan ezért tűröm meg egyelőre, hogy próbáljon betöri arra a piacra, amit én már régóta uralok.
Ajkaim érdekes ívet vetnek, amint megpillantom az üzlet körül legyeskedő alakot. Nahát, talán még sem lesz eme éjszakám olyan unalmas? Sosem tudhatom, és mivel én egy óvatos alak vagyok, így rögvest el is hagyom a főhadiszállást. Erős feltételezés volna, hogy a fiatalnak látszó uraságot, majd éppen hozzám fogják irányítani, de ki tudja. Uraharát igazából nem is kell ki ismerni olyan, mint az egyszer egy. Hozzám fogja küldeni, ha nem bír vele, mert hát ő is tudja, hogy mekkora szerencséje volt a röpke kis összeruccanásunkkal.
Ezúttal viszont nem rejtem magamat fekete köpeny alá. Egyébként is hogy nézne már ki a vadi új fekete ingemen? Még meg is sérteném a kicsikémet. Szóval egy zakó tökéletesen megteszi, bár a környezetre való tekintettel elég hamar oda fogok érni a bárba. Közben pedig igen csak van időm elgondolkodni azon, hogy vajon mennyire fogja az újdonsült barátom kedvelni a telefonszámnál megadott kis játékot? Néhány kérdés, néhány ismételt hívás, és a végén csak egy helymegadás. Elég kellemetlen lehet, de hát csak nem mutathatom meg magam egy értelmi fogyatékosnak nem? Egészen lassan veszem a lépéseimet, szinte teljesen ráérősen. Meg vagyok győződve arról, hogy ha egy kicsit leül majd, és kifújja magát érdekesebb lesz a beszélgetés. Ám, ha még egy italra is futja, és lesz oly' rendes, hogy számomra is kitölti, hát akkor azt hiszem hamar meg egyezésre, jutunk. Utálok zajos, és idiótákkal teli környezetben üzletelni, ezért is választottam annak a klubnak a felső szintjét. Azzal már mellesleg elfelejtettem - ki hitte volna - foglalkozni, hogy esetlegesen lehetséges, hogy ügyfelemet nem fogják felengedni. Sebaj, legalább ez is egy jel lesz, hogy kivel mennyire szabad üzletelni. Nyilvánvaló, aki kedveli az ilyen helyeket, az bátrabb is az emberek irányába. Megint felesleges dolgokon kezdtem el filozofálgatni, és már előre érzem, hogy nem fogom megúszni egy kisebb fejfájással. Felesleges ilyen dolgokkal elütnöm az időmet, nincs miért félnem, amiért azon kéne elgondolkodnom, hogy ki is lehet ő valójában. Inkább átadom magamat az élvezeteknek, és egy dacos mosollyal az arcomon érkezek meg a bár felső szintjére. Az első dolog, amivel szembesülnöm kell, hogy se vendégek, de még az általam várt alak sem jelent meg. Hah, minő modortalanság! Így most le fogok maradni a sorozatomról. Ezért extra felest rendelek a félárnyékba vetett asztalomhoz, s egy rövid mozdulattal szépen meg is húzom. Kissé ravaszul csillannak fel szemeim, mikor eszembe jut, hogy Viclyn barátom talán ennyire már fel is dobná a talpát. Persze én "nem" kívánok semmi ilyesmit, a legjobb harcos nálunk. S hát mire mennék a legmegfelelőbb ereklye vadászok nélkül? Kényelmesen dőlök hátra, és kissé elgondolkodva gyújtok rá. Különös hangokat vélek felfedezni alig néhány másodperc elteltével, mire felnyitom szemeimet. Ekkor szembe találom magam a felső falon lévő tévével, melyben pont a...* - Kicsit hangosabbra, ha szépen megkérem a hölgyet! *Lám, lám.. mégsem maradok le a sorozatomról.*

Kissé elmélázva álldogálok a fürdőszobatükör előtt, jobbom ujjaival a nyakamnál elkezdődő és felsőtestem jobb oldalát teljesen beterítő égési sérülést nyomogatom. A bőr szépen gyógyul ahhoz képest, hogy körülbelül két napja történt az a kis affér a Mennyei Menedékben. Elég kellemetlen alakkal hozott össze a balsors, viszont meg kell mondjam, sérülésem oka némileg önmagamban is keresendő, talán túlságosan is el voltam telve saját erőm nagyságával, s elfeledkeztem róla, miszerint egyelőre még nem vagyok teljesen sérthetetlen. Szerencsére testem regenerációja olyan szintű előnyt biztosít számomra, melynek birtokában ezek a kis „karcolások” a jövő hét elejére már nem is lesznek láthatóak. Találhatóak Rajtam persze nagyobb hegek is, azonban legtöbbjüket edzés közben szedtem össze, amikor nem koncentráltam eléggé a feladatomra. Unott kifejezéssel az arcomon gombolom össze vérvörös selyemingemet, a mai napon üzletelni megyünk. Megígértem Ayumu-sannak, hogy besegítek az bizniszébe, ám ehhez kéne valami alaptőke, amit nem lehet csak úgy a semmiből előkeríteni. Yukezo segítségével annyit sikkaszthatnék, amennyit nem szégyellek, ám akkor elveszne a tárgyalás izgalma. Ily’ módon, miután vállaim köré kanyarítottam zakómat, felmarkolom az asztalon várakozó három ősi tekercset, melyeken remélhetőleg szép summáért fogok tudni túladni. A Fészekből hozam el ezeket, valódi jelentősége egyiknek sincs, régi csaták eposzait tartalmazzák, egyetlen olyan mozzanat sincs benne, amely utalna a Sors Dárdájára. Bár akár utalhatna is, hiszen annak a tárgynak már vége, soha többet nem fog ártani senkinek. Elégedetten hümmögve helyezem lélekölőmet is a hátamra, amit a megszokotthoz híven láthatatlanná teszek egy fényvisszatükröző technikával.
Mindenki tudja Karakurában, illetve a Seireiteiben is, hogyha valami kicsit illegálist akarsz vásárolni vagy éppen eladni, akkor Urahara Kisukét kell felkeresned. Simlis egy fószer, de kétségtelenül ért ahhoz, amit csinál, ráadásul nem egyszer húzott már ki a fekáliából, szóval valamilyen szinten hálával tartozom Neki. Ennek köszönhetően megérkezésemet követően baráti csevej alakul ki kettőnk között, semmi komoly, csak lerójuk a tisztelet által előírt köröket. Rövidesen mégis komolyabbra fordítom a szót és megemlítem portékámat, melyet szeretnék minél jutányosabb áron elpasszolni. Legnagyobb megrökönyödésemre azonban passzolja a lehetőséget, inkább kezembe nyom egy telefonszámot valami régiségkereskedőt emlegetve. Tényleg olyan bolond, hogy feltehetőleg több ezer éves ritkaságokat közemberek kezébe adna? Hitetlenkedve csóválom meg fejem, miközben nadrágom zsebébe rejtem a cetlit. Hirtelen furcsa érzés kap áll, tarkómon rögtön feláll a szőr, ez pedig csak egyvalamit jelenthet: figyelnek. Gyors körbepillantást követően állításom alaptalannak bizonyul, senki nincs a környéken. Nemtörődöm vállrándítás után indulok el egyenesen, emlékeim szerint lennie kell a közelben egy telefonfülkének. Hamarosan már apró után kotorászok a zsebemben, s ezen tevékenységem igencsak sokáig eltart, lévén a nadrág fazonja nem erre lett tervezve. Pár percnyi közelharcnak hála végül mégiscsak kezembe kerül néhány érme, amiket gyorsan be is dobálok a szerkezetbe. Fél kézzel bepötyögöm a számokat, azután pedig várok. Kicsöng. Nos, ami ezután következik, azt életem legidiótább beszélgetései közé tudnám sorolni. Annyi marhaságot kérdeztek, a végén már abban sem voltam biztos, miszerint a zöldkalapos nem-e direkt szívatott meg. Ettől eltekintve a legvégén mégis sikerrel járok, megkapok egy címet, ahol találkozhatok az üzletkötővel.
The Half-Eyed Sexy Pirate's Eyepatch Club. A cégér elolvasása közben megfogalmazódik bennem a kérdés, mely szerint mi a bánatot keresek Én itt? Első ránézésre a hosszú felsorolás egyetlen tagja igaz Rám, azonban lelki szemeim előtt máris felrémlik a kép, amint belépve egy csapat félszemű szekszi kalózzal találom magam szembe. Még a hideg is kiráz a gondolat miatt, így inkább gyorsan elhessegetem azt. Korábbi elvárásaimmal ellentétben a szórakozóhely igazán kellemes képet mutat, bár feltehetőleg nem a Hozzám hasonlóak adják a hely törzsvendégi bázisát. Lassú lépésekkel caplatok fel a lépcsőn, úticélom a felső szinten található kisebb bárrész. Senki nem áll az utamba, feltehetőleg nem is mernének, nem vagyok hasonlatos semmilyen huligánhoz, akik errefelé randalírozhatnak. Belépve a helyiségbe máris megcsap egy ismeretlen lélekenergia jelenléte, ami ugyan tompán, viszont erőteljesen lüktet az egyik félhomályos asztalnál. Kétségtelenül visszafogja magát, ahogyan szerény személyem is teszi. Gondolhattam volna, hogy Kisuke sosem tart hétköznapi partnereket, azokban nincs semmi lehetőség. Egy torokköszörülés kíséretében foglalok helyet, nem sok kedvem van a formaságokhoz és ráadásképp mindketten jobban járunk, ha inkognitónkat egyelőre fenntartjuk.
- Kérem, halkítsa le kicsit… - szólok oda a pultos lánynak, mit sem sejtve a korábban lejátszódott közjátékról. – Egy üveg szaké lesz, a drágábbik fajtából és töltse tele a barátom poharát is, akármit is fogyasztott az előbb.
Acélkéken izzó íriszekkel dőlök hátra ültömben, mialatt kabátom belső zsebéből egy teljesen fekete cigarettásdobozt veszek elő. A csomagolásból egy ugyancsak sötétszínű szál kerül elő, amely rövid úton ajkaim között állapodik meg. Balom hüvelykujja lilásan felizzik, azután aprócska láng jelenik meg rajta, amivel már könnyedén beizzíthatom a dohányárut. Jó trükknek tűnhet a laikusok szemében, viszont valójában ezzel akartam egyértelművé tenni miféle-kiféle vagyok igazából.

*Szinte éreztem, hogy a lehető legjobb helyet választottam ki, amikor szerencsétlen bolondoknak ezt a címet választottam. Most már teljesen biztos, hogy az üzleteimet itt fogom lebonyolítani. Nem kevesebb dolog miatt, mint a sorozatom esti nézései végett. Nem sok ilyen flancos helyen tartanak csak úgy tv-t. Hozzátéve, ami legjobban meglepő, hogy nem valami idióta focimeccs megy, amelyre szét lehet unni a fejed. Itt most kérlek szépen komoly dolgok, mennek. Jozé Armando már megint retardált, és szerencsétlen módon megint kerülgetik egymást Esmeraldaval. Hozzászokhattam volna, ettől függetlenül a szálak még mindig érdekesen alakulnak. Egyszer szívesen megbolygatnám ezeket, de ilyenre maximum az Insignis Reliquia-ban van lehetőségem. Voltaképpen egy élő szappanoperának lehetek tanúja, feltéve, ha a legmegfelelőbb potenciálokat találom be. Egy ekkora szervezetben amúgy is elkerülhetetlen, hogy egyesek ne habarodjanak egymásba. Az élet már csak ilyen, én pedig ezen igazán jókat szoktam derülni, mert miért is ne. Élvezettel dőlök hátra a székemben, s időközben egy cigarettára is futja.
Ám a percek előre haladtával egy fiatalúr végül csak betorpan, melyre egy sejtetős pillantást engedek meg. Tekintetemről valamiféle ravasz csillogás, s egy kis dac íródhat le. Rá pillantva, egy kicsiny pillanat elteltével érzékelem a lélekenergiáját is. Érdekesnek vélem, ezért is húzom csak el kicsit a számat, mihelyst lehalkíttatja a kedvenc sorozatomat.* - Csitt..öt perc *Szólok rá barátomra. Miféle illetlenség ez, ha kérhetem? Hát szabad az én sorozatomat csak úgy lehalkíttatni? Nem tetszik, egy cseppet sem. Bár elismerően biccentek egyet a sakéra. Való igaz, nem sok mindenkinek jutna eszébe, hogy a tárgyaló felének italt töltsön. Be kell látnunk, ez így teljesen helyén való. Nyilván tetszett neki a telefonszámom. A kis kicsike, pedig nagyon sokáig tartott ám előkészíteni. Ezek a mai fiatalemberek, nem tudják értékelni a humort. Viclyn öcsémről inkább szót sem ejtek e szinten. Múltkor is minő hisztériát levágott, mikor a szolgáló lányát szerettem volna kölcsön kérni néhány órára. Tekintetem ebben a pár percben természetesen a tévén maradnak, nem vagyok hajlandó a sorozatomat kihagyni egy üzlet miatt. Egyébként is, ha ide jött, akkor bizonyára van elég ideje. Öt perc nem sok, addig is érlelni tudja a gondolatait, én nem siettetek senkit. Nincs az-az idő, amikor siettetnem kéne egy üzlet lebonyolítását. Mindent a maga idejében, s az emberek erre nagyon jó mondásokat tudnak. Sajnos ezeket a halhatatlanok körében nem tudom elsüti, nem értékelnek azok semmit. Előre dőlök a sorozat végeztével, és bele iszok italomba.*
- Grata, barátom! *Emelem poharam egy szép latin üdvözléssel megfűszerezve a dolgokat. Fogalmam sincs, hogy ebből mennyit is ért meg; ezzel viszont már eszembe sem jut foglalkozni. Tisztában vagyok azzal, hogy sokak nem ismerik már ezt a halott nyelvet, mindössze találgatni tudnak, vagy éppen az értelem teljes hiányában nem is érdekli a felet. Beleiszok italomba, s nyújtózok egyet.* - Nocturn. *Végül kezemet nyújtom neki az asztal felett. Valamennyi illem még belém is szorult, és egyébként sincs okom rejtegetni a nevemet. Így hát élek az emberek által felállított normákkal, hogy egy beszélgetésben nem árt, ha tudják, hogyan szólítsanak. Csak remélni tudnom ezúttal, hogy ennyi emberség még a velem szemben ülőben is van. Kellemetlen volna "anonimus" jelzőkkel tele aggatni. Totálisan sértő, bár ki hogyan szereti. Ha másnak úgy jó, hogy névtelen marad, ám legyen. De akkor ne várják el, hogy megjegyezzem a képüket. Név nélkül teljesen biztos, hogy legközelebb nem fogadom őket. No, meg ennyire csak nem félnek tőlem, nem? * - Örülök, hogy ide találtál. Tudod már egészen féltem, hogy nem fog sikerülni. *Félelemről szó sincs, inkább csak puhatolózok. Eléggé morcosnak tűnt, amikor megjelent. Még a sorozatomat is képes volt lehalkíttatni. Valahogy meg indítani kell a beszélgetést. Kétségtelen, hogy a lélekenergiájából ítélve nem egy suhanc ülhet itt velem szembe, de ettől függetlenül teljesen nyugodt vagyok.* - Na mesélj, miért is kerested fel szerény személyem? Tetszett a technikád, csak nem egy shinigami erőkkel ellátott ügyféllel van dolgom? *Játszadozom a gondolattal, hogy akár teljes egészében shinigamival van dolgom. Nem lennék meglepve, ha éppen tévedtem volna. Sosem érdekelt tulajdonképpen, hogy milyen lényekkel is üzletelek. Nem az én dolgom volt eldönteni, hogy jó ez így, vagy sem. Az én szememben csak egy ügyfél, talán jobb is így. Sosem szabad átlépni a bizonyos határokat. Persze szívesen beszélgethetnénk akár arról is, hogy mire képes a másik, abban sincs semmi különös. Megforgatom a kezemen lévő pecsétgyűrűt, valamint a poharammal is szórakozni kezdek. A cigaretta nem éppen elengedő pótcselekvés, s ha ne tán csend kerekedne kettőnk közt, akkor is van mivel oldani a feszültséget. Ámbár van egy olyan sejtésem, hogy erre igazán nem fog, sor kerülni. Kezdve azzal, hogy ha végig nézek rajta, azonnal megcsapnak azok a szikrázó szemek. Egy alattomosat vizslatok felé.* - Ejnye már, elárulod mitől vagy ennyire morcos? *Nem hiszem, hogy éppen a hellyel lenne problémája. Van egy olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy ő sem tudja értékelni az elérhetőségemet. Milyen kár, pedig tényleg sokat készültem vele. Várjunk csak, csak most jut eszembe, ahogy jobban megnézem magamnak. Csak nem azaz alak, akit a gömbön keresztül néztem? Sejtelmes mosolyra kezdenek ívelni ajkaim. Ki gondolta volna, hogy végül csak igazam lesz a megjelenést illetően? Eloltom a cigimet, és zakómba nyúlok egyetlen egy érméért, hogy azt ujjaim közt forgathassam. Már igazán kíváncsi vagyok, hogy ezúttal milyen ügy miatt kerestek fel...*

Rezzenéstelen vonásokkal veszem tudomásul, amikor csendre int, azonban belsőm haragosan sziszen fel ezen cselekedetére. Mit gondol ez, kivel beszél? Első gondolatom értelemszerűen a televízió megsemmisítése lenne, ám azzal feltehetőleg kihúznám az ittenieknél a gyufát és hamar házon kívülre kerülnék, habár a saját akaratom szerint, nemigen van olyan kidobó ebben a városban, aki elbírna Velem. Mindenesetre lenyelve indulatomat helyezkedem el egy kényelmesebb pozitúrába, miközben megpróbálom az idióta szappanopera hangjait figyelmen kívül hagyni. Pont az érdekel a legjobban, hogy egy zsíros bajszú argentin milyen módon használja ki a szerencsétlen, vak cselédet. Az ég szerelmére, Japánban ez a történet bizonyosan másképp végződne, el tudnék bele képzelni néhány csápos szörnyet, meg óriási robotot. Alig észrevehetően csóválom meg a fejem, túlságosan sok mangát olvasok mostanában, ideje lenne visszaadni őket Shuncnak, amennyiben lesz oly’ kegyes és néhanapján feltűnik a raktárban. Mióta a latinó szeretőjénél él, kisajátítottam minden nála található irodalmi művet, kivéve persze a yaoikat, amiket szívem szerint elégettem volna, de hát nem az Én pénzemből volt, s kedvem sem lenne megtéríteni a keletkezett kárt, szóval ezirányú terveimről gyorsan letettem. A türelem sosem volt erényem, most is csak a megérkező ital miatt tudom némileg türtőztetni magam. A füstölgő cigaretta hamutálba helyezését követően kiöntök egy csészényivel a jó minőségű rizspárlatból, ezen idő alatt az egyelőre ismeretlen férfi is kiéli furcsa perverzióját a sorozatokat illetően. A köszöntésre, mivel mozdulatából következtetve az volt az általa használt szó, egy biccentéssel reagálok, majd lehúzom az italt. Az alkohol kellemesen bizsergeti a torkomat, tényleg nem bóvli.
- Sierashi Yuusuke. – mutatkozom be tömören, elfogadván a nyugati üdvözlési formulát. – A hely megtalálásával egyáltalán nem volt gondom, azt kell mondanom, eléggé jól ismerem a várost. Ellenben felvehetne egy okosabb diszpécsert is, legalább fél órába tellett, mire megkaptam ezt a címet. Ami az erőmet illeti, lehet shinigami vagyok, lehet nem, az általam kínált áru szempontjából ez másodlagos tényező. Nincs miért aggódnia, semmilyen katonai szervet nem fogok a nyakára hozni, elhiheti. Közös ismerősünk nyomán jutottam el Önhöz, úgy hallottam régiségekben utazik… Különleges tárgyakban. Nos, a birtokomban van néhány papirusz, ami lehet felkelti majd a figyelmét.
Monológom végeztével zakóm felettébb méretesnek mondható belső értéktartójából elővarázsolom a Fészekből elhozott iratokat. Direkt megpróbáltam minél régebbieket választani, melyeken talán még a por is értékes lehet némely műgyűjtő számára. A bennük rejtőző írás csupán egy rakat sületlenség, emberi értékrend által felnagyított hőstettek regéi. Az Ősök által írt tekercsekből eszemben sem volt hozni, azon szavak olyan súlyt hordoznak, ami rossz kezekbe kerülve akár végzetes kimenetelt is okozhatnának. Példának okáért főhadiszállásunk, illetve az azt körülvevő mágikus akadályok leírását a lehető legmélyebbre űztem a könyvtár sötétjébe, jobban jár mindenki, ha még szerény személyem sincs teljesen tisztában a hollétét illetően. Másrészről a rendrakás sosem volt erősségem, ennek megfelelően még akkor is elkeveredhetett volna, ha nem szánt szándék vezérel. Óvatos mozdulattal teszem le elé az ereklyéket, aztán ismét felkapom a nikotinrudat és nagyot szippantok belőle. Szótlanul dőlök hátra, amíg portékámat vizsgálgatja, eközben egy elfogadható összegen töröm a fejem, amit még van képem elkérni az értéktelen kacatokért cserébe. Kérdésére szemöldököm kicsit megemelkedik, egyáltalán nem érzem magam morcosnak, ahogy Ő fogalmazott. Való igaz, kissé bosszantott a szervezkedés amatőrsége vagy inkább szívatós jellege, viszont nem gondoltam volna, miszerint ez ennyire kiül az arcomra. Most már késő emiatt bánkódni, feltehetőleg elkönyvel valami begyöpösödött alaknak, aki nem érti még a viccet sem. Lényegében teljesen hidegen hagy, hogy mit gondol Rólam, sosem adtam az ismeretlen emberek véleményére különösebben. Sőt, egyedül családom, illetve közeli barátaim és szövetségeseim meglátása érdekel.
- Kialvatlanság és fájdalom okozta rossz közérzet, semmi különös. – hárítom el egy nemtörődöm intéssel a személyemet megcélzó kérdést. – Sokkalta fontosabb inkább az, hogy mit gondol a szövegekről. Biztosíthatom, mind eredeti, feltehetőleg megvannak akár ezer évesek is. Ilyesmit nem talál mindegyik utcasarkon, de még hírneves múzeumokban sem!
Jó-jó, lehet eltúloztam a fényezést, ám annyit még Én is tudok a kereskedésről, hogy semmilyen körülmények között nem szabad fikázni a saját cuccunkat, különben ki lenne az a marha, aki önként és dalolva venne meg egy kupac szemetet? Na ugye, senki. Ezen gondolatmenet alapján pókerarcomat felvéve várakozom reakciójára, mialatt alig odafigyelve újabb adag szakét löttyintek a csészémbe. Honfitársaimmal ellentétben szerénységem valamivel jobban bírja a piát, ellenben nem szeretnék berúgni, mivel reményeim szerint egészen nagy összegről fog szólni a fáma, valamint kedvem se sok van hozzá. Az öregség jelei már kezdenek kiütközni Rajtam, visszautasítani egy IHB lehetőségét egyáltalán nem vall Rám. Fene a korba!

*Nem is értem, hogy tulajdonképpen miért érdekel engem ez az alak. Jelenleg sajnos nem találok benne semmi érdemlegeset, amivel egy kicsit is piszkálhatnám. A haja is úgy áll, ahogyan az meg van tervezve, ez így unalmas lesz. Iszok bele az "üdítőmbe", s igyekszem valahogy kicsit átélni ezt az egész üzletet. Be kell vallanom egyre nehezebb, talán öregednék? >.> Ki van csukva, én még fiatal vagyok és fitt. Aki vénség az Rinaaya, és Viclyn. Illiamet nem tudom, de tippelni sem akarok. Nagyot sóhajtok az előttem ülő nevére. Tiszta Japán, ez nekem most bizarr. Mármint hozzá vagyok szokva Karakurához, ám az a szervezet, amelyben jó magam helyet foglalok, leginkább latin kedvelő társaság. Ámbár akadnak szép számmal egyéb különlegesek is, amik az emberek rétegében maximum a fantasy irodalomban jelenik meg. Magamban mélyen kóstolgatom Yuusuke nevét.*
- Ez esetben..üdvözlöm Yuusuke úr! *Nyújtózok egyet, mintha muszáj lenne. Gondolataim ez alatt valamelyest elkalandoznak távoli világ zugaiba. Olyan képeket kezdenek el velem láttatni, amik akár egy fajta lehetőségként is élhetnének. Ideje lenne valamit kezdeni magammal, kissé unom már a rögös utcákat, és a várakozást. Talán valóban el kéne kezdenem kalandozni, ahogyan az Insignis Reliquia valamennyi tagja teszi? Ugyan, ez nem az én stílusom! Sokkal, egyszerűbb másokkal elhozatni éppen azt, amire szükségem van. Ám, mielőtt túlságosan elgondolkoznék, rágyújtok egy cigarettára, hogy az visszarángasson a ködös jelenbe.* - Ejnye már..pedig sokat dolgoztam ám a diszpécseren. Ne vedd magadra, csak...csak nem fogok egy fogyatékossal iszogatni. Aki annyira látni akar, annak bizony végig kell pengetnie azokat a kérdéseket. *Forgatom meg egy bárgyú mosoly kíséretében tekintetemet. Való igaz, ezek a formális dolgok puszta elővigyázatosságok. Bár be kell vallanom, van benne némi alattomosság is. Hát na, szeretek néha napján szórakozni egyes emberekkel. A számban füstölgő cigaretta azonban eme beszélgetés közepén nem tűnik túl lefoglalónak. Van ebben a gyerekben valami, ami nyugtalanító. Noha nem a stílusa, az legalább egyenes. Lehetséges, hogy olyan tépázni való lenne? Még jó, hogy nem Viclynt küldtem. >.> Ismerve a mentalitását, az első adandó alkalommal elvette volna az eddigi kedvenc ügyfelemet. Nem, nem..nem azért, egyszerűen csak mert végre egy értelmiség, aki azzal kezdi, hogy ha valamit el akar érni, akkor kicsit behízeleg a piával. Ez tetszik, meg kinek nem tetszene? Ravaszul elmosolyodom a katonai szervezet említésére. Oldalra billentett fejjel vágom be azt a tipikus arckifejezést, ami az érthetetlenségemet (vagy éppen nem) fejezi ki.* - Ó, csak nem a Gotei Juusantairól van szó? *Informáltságomat röpke két másodperc alatt sikerült kikotyognom. Valójában teljesen mellékes dolog ez. Aligha hiszem, hogy itt Karakurával még senki sem találkozott shinigamikkal. Merészen kijelentve a dolgokat, a Gotei cseppet sem fenyegető tény a számomra, vagy számunkra. Oly' titok fedi "dicső" szervezetünk létezését, hogy elég sokan vannak, akik azt tartják jobbnak, hogy létezésünk merüljön csak az árnyak birodalmába. Nem szívesen zargatnak minket, de mi is hasonlóképp viseltetünk. Engem, egy cseppet sem izgat mások háborúi, elvagyok én az ereklyéimmel, na és persze a kihagyhatatlan, csodálatos, egyedi és megfoghatatlan sorozataimmal. * - Régiségek? *Furcsán felhúzom egyik szemöldökömet. Ez az Urahara Kisuke egy gyökér. Mi az, hogy szimpla régiségeket hirdet másoknak? Csodás, most órásnak fognak nézni, ennél jobb már nem is történhetett volna erre a napra. Megforgatom szemeimet, és intek egyet a pincérnőnek, hogy kérek még egy kis bort, mert menten világgá szaladok. Azt hiszem meg kell változtatnom a telefonszám szövegét. Kis betűsen valahol fel kellene tüntetni, hogy: "Nem vagyunk sörösüveg beváltó" vagy "Legkisebb is számít, Tesco..de nem nálunk!". Tűnődök el az imént hallottakon, de azért igyekszem jó képet vágni a dolgokhoz, ami azért valljuk be igen csak nehéz. Biccentek egyet az úrnak, s beleszívok a cigimbe, míg az italomat kiönti a hölgy, és távozik. Alig látható a dolog, de annyit teszek, hogy a pecsétgyűrűmet hozzá érintem a pergamenhez.* - Semmi mágia.. *Suttogom semmit mondóan orrom alá. Ezt követően kihajtom az egyiket és hosszasan kémlelni kezdem. Az ügyfelem számára pedig kissé szerencsétlenség lehet, hogy azért nem csak a mai nyelvekben utazom. Természetesen nem fogok neki állni itt és most olvasgatni arról, hogy miről is szólhat ez az egész.*
- Az eredetiségében nem csalódtam, ám...hmm...ez engem nem érdekel. *Pillantok az úr mögötti TV-re, amiben valami ócska reklám megy az egyik hideg övezeti globális felmelegedésről. Nosza, a világ ekkora bajban volna? Nem zavar, örülnék, ha mediterránná változna ez a Karakura. Az alvilág feltehetően jobban élvezné a melegebb környezetet, én pedig ezzel csak jobban járnék. Államat kezdem el dörzsölgetni; s továbbra is a pergameneket kémlelem, ezzel jelezve a velem szemben ülő számára, hogy még az üzletünk nem igen ért véget.* - Mondja Yuusuke úr, maga szerint, aki önnel szemben ül...az micsoda? shinigami? arrancar? *Méregetem kicsit tekintetemmel. Na ne hogy már ilyen könnyen adjak jó fizetését, jó munkát! Előbb tudnom kell, hogy végül is hányadán áll ez az alak a világot érintő csöppnyi dolgokkal. Eloltom a cigarettámat a válaszától függetlenül, s vissza tekergetve a tekercseket visszanyújtom neki.* - Ennél sokkal jobb üzletet ajánlok...persze cseppet sem veszélytelen; na meg kicsit hideg lesz; ja és nem lesz túl sok élelem; meg lehet, hogy fázni is fog.. *Vagy tíz percen keresztül kezdem el neki sorolni, hogy mik várhatnak rá, amint érdeklődni kezd az esetleges fennmaradó mentő üzlet iránt. Azért valljuk be, érdekel engem, hogy mennyire komolyan is lenne képet üzletet kötni velem.*

Némileg értetlenkedve hallgatom mondatait, habár ez egyáltalán nem látszik meg unott vonásaimon. Érdekes módon áll hozzá az üzlethez, még az eladónak kell megverekedni a kegyeiért, semmint hogy örülne az ereklyéknek, amiket beszerezhet. Lényegében nem túl fontos ez, szerény személyem megvárta a diszpécser pofázásának végét és most itt vagyok. Okosabb lett volna Uraharánál hagyni valami kis üzenetet, hogy hol lehet felkeresni, amennyiben régiségek kerülnek eladósorba. Nem tudom igazából hova tenni ezt a fickót, egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy komoly üzletember. Persze szép az öltöny meg minden, viszont azok a bárgyú pofák, amiket bevág beszéd közben, illetve a szappanoperára való bambulás igencsak ront az összképen. Feltehetőleg valami különc milliomos lehet, akinek már agyára ment a sok pénz. A Gotei 13 nevének konkretizálására csak egy bólintással válaszolok, nem lep meg túlzottan, miszerint tudja miről beszélek, hiszen nem is olyan régen még Ő aposztrofált shinigaminak. Azon személyek, kik egy kicsit is kapcsolódnak a szellemvilághoz, általában tisztában vannak az ilyen dolgok, még ha a felépítését nem is ismerhetik, lévén az rejtve van mindenki elől, aki nem tartozik a testületbe. Némán pusztítva cigarettámat figyelem tevékenységét, miközben tanulmányozni kezdi az egyik tekercset. Értetlen pillantását látva úgy tűnik, Kisuke már megint elgyökérkedett valamit. Különösebb megrökönyödés nélkül veszem tudomásul a tényt, mely szerint nem utazik ilyesmiben, mialatt csészémet ismét szájmagasságba emelem. A beszélgetésnek innentől nem sok értelmét látom, ám mivel botor módon már előre megrendeltem a szakét, ezért nem hagyhatom itt csak úgy, annyira azért nem vagyok jó szívű.
- Vizsgáztatni próbál, Nocturn-san? – mosolyodok el halványan, amidőn a rizspálinka felszínén játszó lámpafényt vizsgálgatom. Biztos valami taknyosnak néz… - Véleményem szerint egyik sem a felsorolt két faj közül. Elég időt töltöttem el mindkét csoport közelében, a kisugárzásuk szinte beleégett a tudatomba. Maga más… Be kell valljam, ilyen lélekenergiával még nem találkoztam ez előtt, mindenesettre nem hétköznapi, ennyi bizonyos.
Nem tudom milyen válaszra várt, valójában nem is érdekel miért akarja ennyire beazonosíttatni magát. Igazából az aurája is óvatosságra int, valamiért olyan érzésem van, hogy egyáltalán nem bízhatok ebben az alakban. Monológom végeztével újabb adag italt gurítok le torkomon, ezáltal tökéletesen elűzve a kinti hidegnek még az emlékét is. Ellenben a feltett kérdés arra enged következtetni, hogy az elbukott ajánlat helyett valami egészen mást akar felszínre hozni. Mondanom se kell, csak olyan relikviák találhatóak meg Nálam, valamint a Daitenshinél, amelyeket használhatónak vélünk, így teszem azt a szobám falán lógó Hisou Karite vagy Hitomi-chan kardja, Amano Rakurai. A vagyon sosem érdekelte egyikünket sem, habár kétségtelenül van mit a tejbe aprítani, ha arról lenne szó. Ajánlatát hallva egy elégedetlen grimasz suhan át az arcomon, utálom a telet. Mivel augusztusban születtem közel másfél évszázaddal korábban, ezért kedvenc évszakom a nyár lett, sokkalta jobban szeretem áztatni a golyóimat a tengerben, mintsem hogy a jégcsapokat tördeljem lefelé az orromról. Gondolataimba mélyedve szótlanul veszem vissza papírjaimat, ám ezen idő alatt az ajánlat lehetséges elfogadásáról elmélkedem. Végülis így is, úgyis pénzhez jutnék, azonban nem mindegy az ár, amit ezért cserébe Nekem teljesíteni kell. Alig észrevehetően simítok végig ingem gallérján, ami alatt még felfedezhető a korábbi égési sérülés elhegesedett nyoma. Valójában a kezdeti kényelmetlenségen kívül nem sokat jelent, regenerációmnak hála hamar el fog tűnni, azonban semmi kedvem nincs minden héten halálos sebeket bekapni. Mérlegelnem kell, feltehetőleg olyan módon is alakíthatom majd a dolgok menetét, ami leginkább számomra kedvező, nem üzlettársamnak. Eszemben sincs tisztességes keretek között játszani, hamar kihasználnának, amennyiben jóhiszeműen állnék bármilyen bizniszhez.
- „Jobb üzlet” címszóval indított, azonban csak a negatív tényezőket sorolta fel, ebből adódóan miért érné meg segítenem? - érdeklődöm ártatlan pislogás közepette, de szavaimból a gúny kicsit kiérződik. – Ne aggódjon miattam, nem is gondolná miken mentem keresztül, hogy most itt lehessek. Térjünk inkább rá a megegyezés anyagi részére. Mennyit ér meg Önnek a fagyoskodásom és éhezésem?
Megpróbálom viccesre venni a figurát, azonban remélhetőleg kiérezhető a komolyság a komolytalan szavak köpenyébe bújtatva. Korábban már észrevettem, miszerint a kezdetektől fogva tegez, viszont a Mi kultúránkban ez nagyfokú tiszteletlenségnek számít, amennyiben korábbam nem kapott rá engedélyt. Jómagam persze csak a formalitás fenntartása miatt használom a magázó megszólítást, világszemléletem alapján az igazi tiszteletet ki kell érdemelni, nem jár az úgy csak fűnek-fának. A következő kör kilöttyintése után egy intéssel jelzek a pincérnőnek, miszerint jól esne valami rágcsa, mivel dél óta nemigen ettem, ennek köszönhetően rohadt gyorsan fel fog szívódni az alkohol, valami sóssal meg kell gátolnom ezt! Miután megérkezik a sózott mogyoró, párat rögtön a számba is lökök, míg szabad kezemmel elnyomom az időközben leégett csikket, aminek édeskés illata még mindig asztalunk körül lebeg.

*Nyugodtan dőlök hátra, mi közben a velem szemben ülő ügyfelem tekintetét méregetem. Kíváncsi vagyok rá a magam stílusával természetesen. Nyilván való tény, hogy Kisuke kissé elvetette a sulykot azzal a feltételezésével, hogy holmi tekercsekért majd ugrani fogok. Ugranék is, amennyiben nem holmi haszontalan nem de mondák előérzetét tartalmazná. Noha ezek sem mindig értéktelenek, de ezúttal semmi kedvem sincs tekercseket fejtegetni. Sokkal jobb ötletem támadt. Egyébként sincs szándékomban kiengedni innen egy ekkora lélekenergiával rendelkező felet csak úgy. Fejemben számtalan információim egyike után kutatok. Talán megegyezhetünk, de mindezek előtt egy kicsit szórakozni óhajtok. vagy talán az időt húzni ilyen haszontalan eszmecserékkel? Ki tudja. Az már biztos, hogy sajátosan szeretném mindezt lebonyolítani, e-képpen csak is eme helyre voksolhattam. Nem kevés pénzt kellett kiadnom mindazért, hogy állandó foglalásom legyen, s egyéni ellátásom. Ám számomra a pénz már olyan elhanyagolható tényező, hogy gyakran feltűnően sokat unatkozok az ilyen hasznavehetetlen bárokban. De legalább TV-t tartalmaz, ez pedig mindent fel dobott. A kedvenc sorozatomat sem kellett elhanyagolnom az anyagi javak ellenében. Oldalra billentem a fejemet, s ajkaimhoz érintem a poharam szélét.*
- Próbálok? Ejnye Yuusuke-san, hiszen mindketten tudjuk, hogy mit akarunk. *Iszom bele a poharamban. Lassan kezd a hangulat eléggé feszült lenni. S hiába nem ez az első korty alkohol a számban, nem érezném, hogy a hangulat oldódna. Nem szeretek így beszélgetni. Valóságosan gyűlölöm az egyének hatalmi harcait, számomra az üzlet az első. Nagyjából ilyen világos észjárások gyanánt sikerült megőriznünk évszázadok óta semlegességünket ebben a világban. Az Insignis Reliquia számára teljesen mindegy, hogy éppen melyik halandóság próbálja át venni az uralmat világunk felett. Ami számít, hogy mindkét fél legyen üzlet képes, és akkor mindenki jól jár. Vagyunk már oly idősek, hogy fel tudjuk mérni, az ilyesfajta ütközetek csak mindkét felet megtépázzák. Ezért sem kedvelem a feszült hangulatot. Ilyenkor mindig olyan filozofikus témák kerülnek előtérbe, amitől fel áll a szőr a hátamon. Gyűlölök elvekről beszélni. Nem kell hazudni, nincsenek is elvek (csak a sok hülye, aki mindezt beveszi).* - Te nem vagy ostoba ember..úgy látom. *Jelentem ki jó kedéllyel ajkaim közt. Magamban azért konstatálom, hogy informálatlan viszont igen. Előre dőlve a pohár alátétet megforgatom az asztal peremén.* - Egyik halandóbb faj képviselője sem volnék, sajnálatomra. Néha elmélázok azon, hogy milyen lehet shinigaminak, arrancarnak..esetleg..vaizardnak lenni. *Pillantok fel rá az utóbbi miatt, majd ismételten hátra dőlök, hogy rá gyújthassak. Ezt a vackot ma már ki tudja hányadik alkalommal veszem a számba. Ugyan nem különösebben van rám hatással, de lassan tényleg le kéne szokni róla. Elmosolyodom.* - Hohó, kedvelem a részletekre nyúló figyelmed. *Valójában nem olyan szokatlan az, hogy ha valakinek ennyire részletes a figyelme. Viszont nem számítottam arra, hogy egy eszes "gyerekkel" lesz dolgom ezúttal. Mostanában elég sok hülyével találkozom, akik számtalan módon igyekszik portékáikat szélesíteni általam. Kár csupán az, hogy jó üzlethez jó partner is kell. S mire megyek én néhány értéktelen vacakkal, amikor sokkal többért, jobbat is ajánlhatok. Csak természetes, hogy jön egy ilyen Yuusuke alak, és felkelti a figyelmemet. Elhúzom egyik kezemet a poharam felett, s az magától feltöltődik. Ismét bele iszok poharamba.*
- Ha elhozol nekem valamit az általam megszabott helyről, a megszabott módon; gondoskodom arról Yuusuke-san, hogy értékkel gazdagodj. Te is jól jársz, s én is. A kérdés csupán az, mennyire bírod a hideget? *Emelem poharam, mi alatt a mögötte méterekre lévő nők felé pillantva rájuk kacsintok. Némi kacarászás hallatszik a háttérből. Az is lehet, hogy remek üzlet után remek éjszakám is lesz?* - Kezdetnek annyit mondanék. Egy személyt vihetsz magaddal, valamint jó magam is küldök még egyet. *Adok egy kis támpontot, hátha egyedül fél esetlegesen elmenni egy ilyen helyre. Ugyebár az erő sosem minden. A mögötte lapuló lélek annál sokkal fontosabb. Elmém már azon is kezd kattogni, hogy kit kellene egy Yuusuke- féle mellé küldenem. Lehetőleg olyan személyt keresek kapcsolataim alatt, akivel nem nyírnák ki egymást az első adandó pillanatban.*

A feszültség szinte megsűrűsödött kettőnk között, a levegő majdhogynem vághatóvá válik. Amikor ennyire karizmatikus személyek találkoznak egymással, ámbátor önkéntelenül, de mégis megpróbálnak egymás fölé kerekedni, ledominálva a másikat megragadni a beszélgetés és az üzlet irányítását. A külvilág persze ebből nem sok mindent érzékelhet, Nocturn nemtörődöm stílusa, valamint az arcomon tükröződő unalomból a fentebb említett dolgokra nemigen lehet következtetni. Reményeim szerint tisztában van azzal, miszerint szerény személyem nem holmi futár vagy kincsvadász, akit oda küldhet ahova és amikor akar. Valóban, mindketten tisztában vagyunk céljainkkal, Ő jelenleg mindenáron valamiféle fagyos helyre akar elküldeni, míg jómagam egy csinosabb összeg megszerzését szorgalmaznám, amire habár könnyedén szert tehetnék kapcsolataim lévén, azonban jelenleg a kihívás az, amit keresek. Kétélű a bók, amely elhagyja száját, ebből adódóan reagálni nem is fogok rá. Való igaz, a legtöbben lebecsülik intelligenciámat, csak mert sokkalta jobban szeretem az erő szavával meggyőzni ellenlábasaimat. Természetesen Ők mind tévednek, nem hiába voltam a Gotei Juusantai kapitánya egykoron, stratégiai és kombinációs képességeim messze felülmúlják a normál emberekét vagy akár shinigamikét. A megfigyelés pedig az egyik legfontosabb erény, amit csak egy harcos elsajátíthat, viszont amennyiben a részletek megragadása a mindennapi életbe is beszivárog, az sem jelent hátrányt. Először nehéz volt visszaszokni ezen dimenzió rohanó forgatagába, ám lépésről lépésre haladva, közel másfél év alatt teljesen hozzászoktam a különféle modern szerkezetekhez és szokásokhoz. Persze nem itt tervezem leélni az életem, de tájékozottnak lenni sose bűn.
- Vaizard? – kérdezek vissza tetetett csodálkozással. – Úgy hallottam felettébb modortalan népek és egyáltalán nem szeretik, ha valaki a bolondját járatja Velük. Ne vegye sértésnek barátom, ám szerintem halhatatlan faj nem létezik. Minden és mindenki bevégzi egyszer, ez az élet körforgásának rendje. Aki megpróbál ellenállni ennek, az megcsúfolja a természet törvényét, mely nem tűri az arcátlanságot. Voltam már szemtanúja végtelen hatalomról papoló bolondok bukásának, tudom miről beszélek.
Példának okáért az áruló Shagenja is az örök élet forrását keresve végzett tisztátlan rituálékat, nem sokkal utána fűbe is harapott a gyökér. A spirituális világ képviselői között jómagam ugyan igencsak ifjoncnak mondhatom magam másfél évszázados korommal, viszont emberi mértékkel nézve már legalább három generációt túléltem. Ettől függetlenül eszemben sincs feldobni még a pacskert, a Jégkígyó örököseként fontos eszmék megtestesítője és továbbadója lehetek, amennyiben egyszer végre benő a fejem lágya. A régi Kenshin bizonyára büszke lenne elért eredményeimre, habár eszközeimmel vélhetőleg nem értene egyet. Megváltoztam az idők során, korábbi idealista felfogásom némileg megcsappant, ám a jóban még mindig szeretnék hinni. Talán a bukásba visz majd ez az út, ellenben végig kitartottam a meggyőződésem mellett. Semmibe révedő tekintettel rágódon a korábban rendelt sós magvak egyikén, mialatt beszélgetőpartnerem ismét magához veszi a szót. Íriszeim acélkék villanásával adom tudtára, hogy egyáltalán nem ínyemre való a felügyelet, midőn a megállapodás megkötésre kerül, semmilyen módon nem rúgnám fel azt, büszkeségem nem engedné. A társválasztás lehetősége valamilyen szinten egyensúlyozza ezt, azonban teljesen elégedett csak akkor lennék, ha egyes egyedül végezhetném el a feladatot. Semmi kedvem nincs megint belesodorni senkit a daitenshik közül egy értelmetlen csatározásba, hiszen mostanában abból éppen volt elég. Pár pillanatig tépelődök még az útitárs személyén, azután egy vállrándítással későbbi időpontra időzítem a probléma megoldását. Az igazat megvallva nem oszt és nem szoroz semmit jelen pillanatban a döntés, szerencsére olyan szövetségesekkel rendelkezem, akikért bármikor tűzbe tenném a kezem, s ez visszafelé is igaz.
- Majd rétegesen felöltözködöm és akkor nem lesz baj. – szólalok meg komolytalanul, mialatt újra a számhoz emelem italomat. – Mindenesetre csodálom az irányomba mutatott bizalmat… Nem fél attól, hogy véletlenül valami baleset éri a beosztottját a jeges szakadékok között lavírozva? Okosabb lenne egyszerűen Rám bízni az egész küldetés lebonyolítását. Megkapja, amit akar, amennyiben Én is megkapom a saját részem.
A kedélyes szavak mögött nyílt fenyegetés lapul. Évtizedeken keresztül katona voltam, különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül vetnék véget a lábatlankodó entitásnak, amennyiben érdekem ezt kívánná. Feltehetőleg durvának tűnhet ezen kijelentés, viszont inkább a megfigyelő essen bele valami verembe, mintsem szerénységem. Hűvös mosoly kíséretében emelem meg csészémet partnerem irányába, majd gyors mozdulattal lecsapom a benne található szakémennyiséget. Elégedetlen mordulással veszem tudomásul, miszerint palackom már ki is ürült, ennek megfelelően türelmetlen rázogatás kíséretében ösztönzöm mozgásra a pultoslányt. Csak ketten tartózkodunk a felső szinten, szóval szolgáljon ki, pronto!

*A számban érő saké íze enyhíti az üzlet gyanánt felmerült feszültségemet. vagy is nem is igazán feszültség ez, hanem kölcsönös unalom, amit feltehetőleg egymás irányába sugárzunk. Ez van, nem mindenkinek lehet kellemes egy ilyen tárgyalás, csak hát én soha semmit sem adok oly' könnyen. Majd ha Yuusuke barátom gyakrabban benéz hozzám egy- egy megbízásért, akkor majd ő maga is rá jön a dolgok nyitjára. Noha, nem szokásom elvárni másoktól, hogy megszokjanak. Nekem pontosan jó azaz álláspont, mi szerint zavarom a kicsiny lelküket azoknak, akikkel jobb kapcsolatot ápolok. Akivel rossz a kapcsolatom, hát üsse kő, nem én tehetek róla, hogy nem küldte el a legújabb sorozatom DVD lemezét. Szó se róla, annak a Yuusuke gyereknek tehetős a lélekenergia koncentrációja, de tisztán érzem azt is felőle, hogy fiatal még. S hát a mi világunk nem éppen arról szól, hogyan öld meg a legújabb zselés fejű Aizent, de szerintem előbb utóbb ő maga is majd rá jön erre, amennyiben minden úgy akarja, hogy üzletet kössünk. Csak mosolyogni tudok arra, milyen szemináriumot tart a halhatatlan fajokról. De nem leszek modortalan, nem fogom neki elmondani, hogy ti vaizardok, shinigamik és hollowok vajmi keveset láttok abból a világból, ami voltaképpen az orrotok előtt bóbiskol. Inkább előre dőlésemben hangosan felsóhajtok.*
- Aligha nem félre értettél barátom. Nem vagyok ember, bár annak látszom. S nem is haltam meg azért, hogy most itt ülhessek ebben a székben. Szerinted? Magasabb élet eszenciával rendelkezem. Vagy is... szerinted, melyik ember lenne képes ilyen fitten több mint kétszáz évet taposni? *Húzom el ajkaimat. Kedvelem az embereket, de néha olyan begyöpösödöttek. Még jó, hogy az ipari forradalom idején nem kezdték el ismételten a boszorkányüldözéseket, mert valamelyik bolond annak idején kitalálta, hogy a boszorkányok rosszak. Habár Rinára gondolva, nem csodálom, hogy folytak azok az üldözések. Szegény drágaságom, most is csípős a nyelve, mint a frissen őrölt chilei készítményt. Hátra dőlök, és megint csak cigire kényszerülök. Nem tudom már mi okozza pontosan, de ennek az alaknak a közelében több cigit szívok el, mint egész héten. Van ennek a vaizardnak a bőrében valami, ami megcsap. Tuti valami szektás coven tartja rajta a szemét, vagy sötét aurával rendelkezik. Egy démonnal szembe ülve nem szoktam ilyen gyorsan csak úgy rágyújtogatni. Na mindegy, biztosan csak az időjárás teheti, vagy a parfüm, amit magamra fújtam mielőtt elindultam hazulról. Drága épület, mindig azt várom már, hogy mikor omol össze valamelyik sügér fölött. Mondjuk, ha Wil így halad tovább a kopogásaival, akkor tuti biztos, hogy Viclyn padlója egyszer beszakad. Én nem fogok kőművest játszani, hogy helyre hozzam, majd elintézi azok egymás közt.* - Végtelen hatalom. Csak a hülyék áhítoznak ilyesmire. Sok fejfájást okoz ám az, és nincs mi visszafizesse. *Ásítok egyet, nem zavar egyáltalán, hogy bizonyára ezzel kicsit megferdítettem a rólam kialakult eddigi képet. Általában mindig azt vágják a képembe, hogy hű de nagy hatalomra vágyok. Nem is igaz, én csak Theltast akarom leborítani, aljas rágalom. Az már megint más kérdés ugyebár, hogy ehhez nagy hatalmat kéne összeállítanom. Visszavezetem figyelmemet a velem szemben ülőre, és visszahívom egy jő minőségű vörös borra. Ez a japán saké cseppet sem erős ital, mintha vizet inna valaki kb. Egy jó bor talán majd előrébb hozza a kívánt hangulatot. Igazán kár, hogy ehhez alkohol kell, pedig azért a maga szarkazmusával még szimpatikus is lehetne. Látszik rajta, az eddigi csaták mellékhatása. Megerősödött lelkileg, testileg egyaránt, de lazítani... mintha egy mínusz kettő a gyök harmadikon Viclynnel ülnék szemben. Ezek a harcosok befeszülnek, mint a csapdára helyezett damil izé, nem értek hozzá.* - Áá nem a hideg lesz a legnagyobb gond, de majd úgy is megoldjátok, nem de bár? *Incselkedek vele valamelyest, miután érzem a bor hatását. Na végre, most már fesztelenebbül érezhetem magam. nem szeretek egy olyan egyénnel üzletelni, akinek megcsap a lélekenergiája. Ezt most pedig magamnak köszönhetem egyébként, elfelejtettem hozni neki abból a karperecből, amit mindenkire ráaggatok, mielőtt az üzlet szava szól. Legalább ezek után fel fogjuk egymást ismeri a város minden szegletéből, nehéz volna egymást nem érzékelni ekkora reiatsuval. Mondjuk én tudok módszereket arra, hogy teljesen elzárjam, csak néha nincs kedvem hozzá egyszerűen és kész. Nyugtalanságát egy mosollyal konstatálom.* - Kedves tőled, hogy a társam iránt érdeklődsz. Nem a beosztottam, mi egyenrangú felek vagyunk. *Egyenrangú felek, ja... Mindegy, erről amúgy sem tud senki rajtam kívül. Eloltom a cigimet, és az asztal felett kulcsolom össze ujjaimat.* - Mond csak barátom, beszélsz latinul? Olvasod az ősi térképeket? Tudsz gyógyítani? Van kedved egy hosszú út után még engem is megkeresni? *Árasztom el néhány kérdéssel. Úgy sem fog Illiametől megszabadulni, mert nem fog. Mi az, hogy Illiamet nem vinné el egy ilyen küldetésre, egyébként is?! >.> Ő ez igazi cunci virágszál, nincs olyan ember, aki nem szívesen vinné el egy ilyen küldetésre. (Még szerencse, hogy a drow nem ember, mert akkor hazudtak volna a gondolataim is.)* - Tudod... nem vagyok egy kis régiség kereskedő. Megtudom különböztetni, hogy mi valódi és mi nem. Ahogyan azt is, kit milyen küldetésre küldhetek a puszta haszonért. Nem becsüllek alá, egyébként is utálok alábecsülni bárkit is. Általában a kis mezei patkányok okozzák amúgy a legnagyobb fejfájást. Kieszik a konyha dobozt és éhen hal a család, átvitt értelemben ez mozgatja világunkat is, valamelyest. A lényeg az volna ebben a történetben barátom, hogy aki mellétek szegődik, hasznos lesz számotokra is, és számomra is. Most már csak azt kéne elmondanod, hogy te mit kérsz cserébe? *Kíváncsian pillantok rá, mert még azt egyáltalán nem beszéltük meg, hogy voltaképpen ő most pontosan mit is akar? Elhúzom ujjamat a boros poharam felett, és annak tartalma egy kis tűz gyanánt kicsit megpörkölődik, adva ezzel az italnak egy érdekes aromát. Mondjuk, ha ezt abszintel csináltam volna, sokkal értelmesebb lenne.* - Mellesleg, egy ősmágus vagyok. *Az ők idejével nézve igazat is mondtam, a mi időnket nézve pedig a szám volt akkora, mint a bécsi kapu.*

Ilyen rövid idő alatt egyszerűen képtelen vagyok meghatározni, miszerint Nocturn lazaságát az évek tapasztalata táplálja-e vagy csak simán bolond. Kijelentése nem lep meg túlzottan, lévén hiába emberi a kinézetem, Én sem vagyok az. Jelenleg nincs tudomásom évszázadokig élő esperek létezéséről, ám amennyiben valaki képes lélekenergiát használni, annak igencsak megnyúlhat az élettartama, legalábbis nem lepődnék meg az energia efféle felhasználhatóságán sem. Példának okáért a bountok is úgy tettek szert majdnem örök életre, hogy a lidércekhez hasonlóan lelkeket fogyasztottak. A gondolat hatására régi fájdalom emléke hasít bal karomba, aminek hála kissé önkéntelenül is megrándulok ültömben. Ujjaimat mozgatva próbálom elűzni a kín enyhe hullámát, melynek okozója minden kétséget kizáróan pszichés eredetű, mivel a sérülés már réges régen begyógyult és amúgy sem volt annyira súlyos, hogy annak maradandó nyomát látni, érezni lehessen. Leginkább ahhoz a sebhez hasonlítható, ami most is elcsúfítja felsőtestem. Különös módon frusztráló ez a testi gyengeség, holott lassacskán olyan hatalomra vagyok képes szert tenni, amiről mások csak álmodozni mernek. A férfi álláspontjával nem értek egyet, hiszen minél nagyobb erőt tudsz megmozgósítani, annál könnyebben tudsz segíteni a Nálad gyengébbeken. Természetesen személyemet egyáltalán nem érdekli az úgymond politikai uralom, eszemben sincs alattvalókat toborozni és megdönteni a világot. Túlságosan sok fejfájással járna, valamint a zsarnokokat így is-úgyis megölik egyszer, meghalni pedig valamiért nincs túlzottan sok kedvem. Némileg csalódottan kell levonom a következtetést, mely szerint szavai alapján nem egy harcossal sodort szembe a Sors, csupán egy bürokrata, szerencsevadász, ha úgy tetszik.
- Nem találkoztam még olyan kihívással, ami meghaladta volna a képességeimet. – szólalok meg a szerénység legkisebb jele nélkül, reagálva a problémák megoldását firtató kérdésére. – Nos, igazán jártasnak mondhatom magam a holt nyelveket illetően, bár latinul már csak pár szóra emlékszem, amit hajdani jogi tanulmányaim alatt szedtem magamra. Sosem voltam szanitéc, szóval a gyógyításhoz vajmi keveset értek, általában Engem kell összefoltozni és nem fordítva. A tájékozódással pedig semmi gondom nincs, bárhova eltalálok bármilyen ősi térképpel, mint ahogy az említette is az előbb. Nem kell aggódnia, nem fogok eltűnni a megszerzett tárgyakkal, értelemszerűem fel fogom keresni a jutalmamért cserébe.
Hanghordozásából valamiért kiérzem, miszerint az az egyenlőség nem teljesen felel meg a szó valós jelentésének. Nem is meglepő ez annyira, mivel az egyenlők között is vannak olyanok, akik egyenlőbbek. Példának okáért fel tudnám hozni a saját szervezetem, a Daitenshi hierarchikus felépítését is. Habár a megnevezése testvérigés, s ténylegesen mindenben támogatjuk egymást, ettől függetlenül a vezető mégis jómagam, aki a meghatározóbb irányvonalakat és célkitűzéseket tárja a többiek elé. Ez nem is lehet annyira meglépő, hisz’ nem közös megegyezés alapján döntöttünk úgy, hogy Mi most szövetséget fogunk formálni, hanem szinte egytől egyik mindannyiójukat saját kezűleg szedtem össze. Rengeteg veszélyes kalandon mentünk már keresztül együtt, ezeknek köszönhetően megmutatkozott a tény, mely szerint tökéletesen képesek vagyunk összedolgozni, tudásunk pedig mindig kiegészíti egymást, ha kell. A közös szellemiség, valamint a gyengék védelme az a kapocs, amely összekovácsolta uniónkat. Habár jó emberismerőnek tartom magam, beszélgetőpartneremmel kapcsolatban csak azt tudom zavaró tényezőként megjelölni, hogy túl sokat beszél. Részemről nem szeretem a felesleges szócséplést, mindig törekszem a lehető legrövidebb módon lezárni az ilyen üzleteléseket, mert véleményem szerint, aki túlságosan is elnyújtja mondandóját, az megpróbál eltitkolni valamit vagy a mázas mondatok között rejtett tartalmat elszórni. Többek között ezért nem szeretem a korrupt nemeseket és politikusokat sem, mivel könnyedén ki tudják pofázni magukat bármilyen szorult helyzetből is. Az ostoba embereket megvezetni pedig amúgy se jelent nagy kihívást, a Seireitei ráadásul tele van ilyenekkel. Elégedetlenül csóválom meg a fejem, miközben kiszolgálónk visszatér a megrendelt italokkal. Nem érzem egyelőre az alkohol hatását, de valójában nem is akarok felönteni a garatra. Tiszta elmével kell gondolkodnom, nehogy valami olyasmibe egyezzek bele, amiből rosszul jöhetek ki.
- Ne is becsüljön alá, páran már beleestek ebbe a hibába és Ők már sajnos nincsenek közöttünk! – mondom nevetve, ámbátor egyáltalán nem komolytalan a szituáció. – Ha mindenképp ragaszkodik hozzá, akkor kénytelen vagyok beleegyezni az embere jelenlétébe, viszont egyáltalán nincs ínyemre a helyzet, ezt remélem megérti… Amit kérek, az Ön számára teljesen értéktelen, Nekem pedig nincs szükségem semmilyen csecsebecsére, amit maga gyűjt. Egymillió Soul Societyben használatos ryou az ár a szolgálataimért cserébe.
Rezzenéstelen arccal ejtem ki az összeget, ami így utólag meggondolva kicsit soknak érződik. Ettől függetlenül most már nincs értelme visszakozni, s ha ténylegesen el akarja végeztetni azt a küldetést, akkor bele fog egyezni a dologba. A látszattal ellentétben egyáltalán nem feledkeztem meg Ayumu barátomról, akinek egy csinosabb összeget ígértem az Aka Korusetto-beli részesedésért cserébe. Botor dolognak tűnhet ilyesmiért kockáztatni, azonban tartanom kell a szavam, a becsület ezt diktálja. Se Yukezonak, se Nekem nem fog ártani egy kis edzés és ennek nincs is jobb módja, mint egy éles küldetés, ahol bármikor feldobhatjuk a pacskert. Hitomi-chant ezúttal szeretném pihenni hagyni, elég sok mindenen ment keresztül az elmúlt hetekben, némi kikapcsolódásra lenne inkább szüksége, semmint egy újabb nyaktörő kalandra. Rizspálinkámat kortyolgatva szállnak gondolataim messzire, egy takaros kis osztag területére, ahol puha kezek bizonyosan hatalmas beleéléssel kúrálják a beteg tiszteket. Nagy sóhajtással kell elhessegetnem a víziót, mióta az emlékeim egy részét lezáró pecsét megszűnt létezni, elviselhetetlenül hiányzik a nő, akiért mindent megadnék. Fakó tekintetem hamar ismét csillogva irányul a mágusra, ki végre valahára felfedte hovatartozását. Korábban kiröhögtem volna egy ilyen kijelentésért, ám mára annyi lehetetlen dolgon estem már túl, hogy ilyesmin képtelen vagyok meglepődni. Neki viszont talán tátva marad a szája ajánlatomat hallva.

*Lassan későre jár, s az idő igen csak siettet. Túlságosan sok mindent kellene még e éjszakán elintéznem ahhoz, hogy nap végére kellemes pihenésben részesítsem lélektestemet a főhadiszállás legbelső burkában. Néha tán kifejezetten szórakoztató a világot azokon a falakon belül érzékelni, de néha a mérték sem árt. Nem árt néha arra is oda figyelni, hogy mennyit iszok, még ha a kiváló borok kéjence is volnék. Néha megehetné a fene a mentoráltamat Wilt, hogy rá szoktatott a borozásra. Azóta nem bírok róla lepattanni, s félő, hogy lassan alkoholistát csinál belőlem. Szó se róla, szívesen pusztítom az agy sejteimet, ám egy üzlet kellős közepén ez nem túl bizakodó jellegű. Lassan már alig bírom eldönteni, hogy miképpen viselkedjek a kedves ügyfelemmel, de majd csak lesz valahogy. Nem kételkedek abban, hogy egy sikeres megállapodás lesz ezen beszélgetésem kimenetele, de nem árt oda figyelni a puszta részletekre is. Mondjuk, nem mondom, Viclynt vagy Rinát sokkal szívesebben piszkálnám most az érkező halloweennel, vagy mikulással. >.> Mondatára egy jó kis derült hangulatot kezd el arcmimikám sugározni. Mennyi ellenségem volt nekem is, s van a mai napig bezáróan. Kissé elnosztalgiázok azon, ha arra gondolok, hogy hány oldalról lelhetném ellenfelem, amennyiben kiderülne kilétem. Bizonyára lennének olyanok, akik piciny "szívükre" vennék mindazt, hogy mennyire át ejtettem őket évtizedeken át. De hát a meg nem történt dolgokra megint csak nem érdemes időt pazarolni. Sosem az a taktika vezérelt, hogy nagyban gondolkodtam, és részletekre bontottam célomat. Szarból kell várat építeni, és akkor az egész biztosan stabilan fog megállni a maga kis helyén. Azt már ugyebár nem tudhatom, hogy ezek közül a velem szemben ülő éppen mely réteghez tartozhat, de lélekenergiája mértékéből ítélve, hasznos ügyfél lesz a számomra. Így hát belekortyolok az "üdítőmbe", s biccentek egyet szavára, ezzel megadva számára a feltételezhető tiszteletet. Persze erről szó sincs, csak esztelen vitákba meg oly' felesleges lenne bonyolódni, hiszen azzal csak letérnénk a mi kis tárgyalásunk céljáról. Kellemetlen tényező volna, ha még egy pár órán át el kéne húznunk ezt a beszélgetést.*
- Óó..értem én, értem én..ám bocsásd meg nekem, de régiségkereskedőnek néztél. >.> Még a végén egy értéktelen kacatot hoznál el nekem onnan, ahová éppen küldenélek. *Kocogtatom meg poharamat, játékosabb felháborodásom közepette. Nosza, tudtam én, hogy zavarni fogom a bioritmusát azzal, ha vele küldöm majd Illiamet, viszont ebből nem engedhetek. Ha nincs a szervezetben Illiame, akkor majd Viclyn végre a szekálásaimra fog koncentrálni, és elvihetem egy kisebb körútra. Egészen unalmas már, hogy még csak kölcsön se akarja adni a szolgálóját. >.> Chh..pedig nekem köszönheti, hogy egyáltalán rendelkezhet ilyesmivel. Hálátlan vén drow, ezért az elkövetkezendő időben elverlek vagy tízszer is savában, hogy lásd, sokkal jobb vagyok a vén kujonnál. Forgatom meg tekintetemet azért mind e közben a fiatal úr által kért összegre. Kicsit meg is billentem a fejemet.*
- Na, ennyi pénzért még az emberemmel is jól kell bánnod. *Jegyzem meg neki. Nem tudom ezek minek néznek, bank automatának? Legközelebb rajzoltatok Rinával egy "Bank vagyok, fosszál ki!" táblát. Bizonyára sorban fognak előttem állni, pénzért kuncsorogni. Egye fene, kifújom a levegőt és számolgatni kezdek, természetesen csupán dacból. A pénz egyáltalán nem jelent gondot, ami azt illeti, csupán jó érzés ilyen emberi ostobaságokkal foglalkozni. Belegondolni is rossz, hogy egyébként a főhadiszállásunk fenntartása egy hónapra, megegyezne a város ellátásával. Sok kéjenc, és luxus függő lakja a "kicsiny" bázist, még mindig csodálkozok, hogy nem omlott még össze.* - Legyen. *Ekkor zsebembe kezdek el kotorászni, hogy egy anonim (azaz jelképpel el nem látott, ebben az esetben) érmét gurítsak oda neki az asztal felett.* - Holnap, sötétedés után a kilencedik kerületi folyópartnál találkozunk. Hozd magaddal a társadat, és persze öltözz fel. *Végére oda bököm kedélyesen hangzó szavaim, s majd egy hatalmasat nyújtózkodok. Akkorát, hogy mire minden izomzatom kellemesen elnyúlik, addigra alakom egy vándor sólyom képére vált, s a nyitva levő ablakon távozom. Na ne hogy ár én fizessem a fogyasztásunkat, ennyi fáradozásom után teljes jóindulatommal rá hagyom a cehhünk költségvetését. Egyébként is nem sokára rengeteg pénz üti a markát, amennyiben sikerrel jár, ideje szoknia, hogy szeretek fizetés nélkül távozni ilyen helyeken.*