Alig tudtam a többiek nyomába eredni. Annyira lemaradtam az Eichiro-channal folytatott beszélgetés miatt hogy mire felugrottam utánuk a ladikra már meg is beszélték hogy ki merre mit csinál. A bemutatkozásokat itt ejtették meg úgyhogy én is gyorsan hozzátettem az én részemet.
-Sojirou.-nem kell túlbonyolítani.
Mivel mindenki mindennel egyetértett ezért az én véleményem ismét nem nyomott semmit a latba. A szövegelés helyett inkább elrohantam az elejére és a palánknak támaszkodva néztem a vizet és az utat magam előtt. Az első kanyar elbátortalanított ugyan amikor majdnem felkenődött az orrom a falra de utána megjött a bátorságom. Nem hibáztatom a srácot. Az első alkalom ezen a fura szerkezeten. Nem feltétlen van minden az elképzelése szerint. Hosszasan hajóztunk majd megálltunk. Szokatlanul hideg volt és mindenki szörnyekről hadovált. Nem tudom mi az a szigony de ha szörnyek ólálkodnak a környéken akkor inkább a kardomban bízok. Előrántottam mind a kettőt és a palánkról lelógó kötélbe belehurkoltam a lábamat. A vizi alkalmatosságokon így lehet a legstabilabban megállni. Ez ugyan korlátozza a mozgásteret de inkább megsérülök mint meghalok ha lehet választani. Jöket a Kraken vagy az Apofisz vagy akár maga az istenük is. Itt fog meghalni mind.

Arrancarok:
Wolloh egyik lövedéke elég közel halad el az árnyékhoz, talán súrolja is, a többi igazi pozitívuma, hogy nem a hajót lövi szét, csak a vizet csapja az arcába. Flavia mosómedvéjének csak arra van ideje, hogy megállapítsa, a valami a hajó alatt tényleg óriási, azután szertefoszlik, mintha támadás érte volna.
A következő pillanatban fekete, ködszerű anyag száll fel a vízről és lepi be a levegőt, ami a maradék fényt is nagyrészt elfedi előletek. Már csak egyetlen dolgot láttok, a gyengén pislákoló fényt a trón közelében. Ezzel szinte egy időben halljátok, ahogy valami hullámot vet a vízen, a hajó pedig enyhén megmozdul, ahogy egy hullám arrébb löki. Egy hatalmas, fehér szem nyílik ki arra, amerre a hajó orrát sejtitek, rögtön ezután pedig a párja. A szemek tipikus hüllőszemeknek tűnnek, egy-egy vékony vonal látszik csak a pupillából. A szempár enyhén világít, így már ez is jól látható pont a lámpáson kívül. A lény mély, lágy basszusán szólal meg.
- Gyermekeim, ti már ismeritek a sötétséget, az adott nektek új életet az előző, törékeny emberi létezés helyett. Hatalmasra nőttetek, gyermekeim, nincsenek kötöttségeitek, nem uralkodik felettetek semmi, szabadok vagytok. Miért hagyjátok hát, hogy irányítsanak titeket? A világ leghatalmasabb lényeinek nem szabadna feladatokat teljesíteniük valamiért, amit akarnak, egyszerűen csak vegyétek el! Nektek adok mindent, ami ebben a piramisban van, csak törjétek szét a lámpát!



Shinigamik:
Fekete köd száll fel a vízről, és másodpercek alatt elfed mindent körülöttetek. Az egyetlen dolog, amit továbbra is láttok, a trón melletti lámpa, ellenben hallotok valamit: mintha megmozdulna a víz, és apró cseppekben, esőként potyogna vissza a felszínre, a hajó pedig enyhén megmozdul a lény által keltett hullámtól.
Egy hatalmas, fehér szem nyílik ki alig néhány méterre Sojiroutól, a vékony, fekete pupilla egyenes rá irányul, majd gazdája tovább indul, a fehér, enyhén fénylő szem tulajdonosa villámgyorsan járja körül a hajót, a pupilla sebesen cikázik, mindenki magán érezheti egy-egy pillanatra a lény pillantását, míg végül Toudou-n állapodik meg. Egy rendkívül mély, gúnyos nevetés visszhangzik a csatornában.
- Mit kerestek ti itt? Miért vagytok itt? Mi értelme van itt lennetek, gyerekek? Tudjátok, mit kerestek? Tudjátok, miért kell az nektek? Tudjátok, hogy nem tarthatjátok meg? Tudjátok, hogy kihasználnak, irányítanak titeket? Mindig így volt, így lesz halálotokig. De vége lehet. Szabadok lehettek, függetlenek, erősek. Ne teljesítsetek próbákat, ne kövessetek parancsokat! Oltsátok el a lámpát, ne vegyetek részt ebben az ostoba színjátékban!

Határidő: május 13.

- Matróz, maga nem tudja, hogy miket beszél! – ragadom meg a colos két vállát, aki megkérdőjelezte a parancsot. – Tudja maga, hogy mit eszik a Kráken? Hajókat eszik a Kráken! Azonban nem éri ám be csak a hajóval… MÉG A LEGÉNYSÉG IS KELL NEKI, szóval tegye a dolgát, és bökjön bele valamit azokba az óriás, emberevő csápokba! – ezzel megrángatom az ifjút, csak hogy lelket öntsek belé. Még elő sem dugta az orrát, de a polip máris Apofisz nevet kapott, tudós társunk jóvoltából, és Chiyo-chan is kijelentette, hogy ő sem szeretné őt bántani, csak szusit készíteni belőle, viszont Nishi-sama egy számomra is kedvező tervel állt elő, ennyi marhaság után.
- Oké, akkor én beállok a támadók közé, de ha gondoljátok, akkor végig is nézhetitek, hogyan intézem el ezt az Apofisz nevű krákent. Ne aggódjatok, hamar vége lesz, és ismét egy győzelmet írhatok majd dicső tetteim közé. Hake, Seitoyaiba! – ezután a vállamra csaptam a méretes csillag fegyvert. A sötétség hamar ellepett mindent, gyáva alak lehet ez a kráken, ha csak ilyen gerinctelen eszközzel képes nyerni, sért, amiért nem hajlandó tisztességesen elém állni. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy szemek repkednek körülöttünk, pontosabban csak egy, de az is óriási, majd nagyon is úgy tűnt, hogy nem vesz minket, bele értve engem sem komolyan, amitől igen felment a pumpa az agyamban. Oké, hogy a sötéttől majd összecsinálom magam, vagy legalábbis csak tettetem, mintha félnék, mert megjátszani is tudni kell, na de nekem ne jöjjön ide menőzni egyetlen polip sem, hát ki ez kérdem én.
- Hogy gyerekek?! Na ezzel most jól felhúztál, te béna szörny! Azt hiszed keményebb vagy, azt hiszed erősebb vagy én nálam?! Hát tudd meg, hogy személyemtől, a hatalmas Eizotól fogsz ma vereséget szenvedni! Összetörlek, mint fazekas a köcsögöt, hallod?! – emeltem fel egyre jobban a hangom, nekem ez itten ne adja a górét. A közös támadásig várok, viszont ha a többiek meggondolnák magukat, akkor eleget feszülve a dolgon, egyedül is megtámadom a Shurikennel.

Shuriken:

Ahogy a szem elhaladt előttem mindkét fegyveremet neki szegeztem. Kissé félelmetes ha egy ember méretű pupillába nézel vissza. Azt azonban megjegyezhetem hogy a lény nagyon elbizakodott. Kapásból kezdhetnék azzal hogy széles vágást metszek a szemére és többet sosem lát. Vakon a harc eléggé kellemetlen. Én már csak tudom. Volt már részem érdekes harcokban. Természetesen ez ostobaság lenne ha esetleg ellenfelem nem támadni akar. Természetesen nem támadok egészen addig míg más nem támad. Azonban nem habozok hogy másodikként csaphassak le.
-Watashi to isshoni odotte kudasai Izanagi to Izanami.-suttogtam magam elé. A két megszólított izgulva ugrott mögém. Azt hitték baj van. Ez félig meddig igaz is volt. Amikor viszont látták a helyzetet lenyugodva rendezték a harci soraikat és felkészültek. A többiek azt láthatják ebből hogy furán kékesen illetve vörösen csillognak a kardjaim. Éreztem ahogy az utolsó csepp lélekerőm is a kardjaimba áramlik. Most már ha akarnék sem tudnék shunpozni. Sebaj. Úgy sem akartam. Az ilyen hatalmas szörnyek egy mozdulattal utolérnek. Felesleges lélekenergia pazarlás a shunpo. Egyébként is. Vátjuk meg mit mond.
A hosszas szócséplés csak egy dologban győzött meg. Ez a valami semmit nem tud a shinigamikról. SOHA nem hagyunk fel semmivel. Mi vagyunk a halál istenei. Ha valaki minket halállal fenyeget az ostoba. A mi életünk mások kiszolgálása. Nem kihasználnak minket, hanem értelmet adnak az életünknek. Ha ez nem tetszik valakinek, az visszamehet a körzetekbe szenvedni.
-Továbbmegyünk.-jelentettem ki halkan. Éreztem hogy Izanagi keze az ideges szorításból átváltott a harc előtti kemény markolásra. Csak nem gondolta hogy elfogadom ezt az ostoba ajánlatot? Izanami lágyan körülölelt. Már semmi baj nem lehet. Mély támadóállást vettem fel és a fülemhez húztam a katana nyelét. Szinte hallottam Izanagi mély nyugodt lélegzetét. A szévverésünk összehangolódott. Az idő lelassult és minden mozdulat tisztán kirajzolódott a látóteremben. A kapitány erélyes kiáltása, a másik srác botladozása a vödrökben, a kissé tanácstalan lány lépései a szigonnyal. A kraken minden pikkelye külön mozgott és én éreztem mindet. A harctéri reflexek elárasztották a testemet. Most már jöhet bármi. Izanagi Izanami és Én megállítjuk, továbbmegyünk és megtudjuk mi a kincs. Ez a feladat. Ez a küldetésünk. Ezzel használnak ki minket. Ezzel szolgálhatunk másokat. Ez az életünk. Ez a halál. És itt én vagyok a halál istene.
ENYÉM A HALÁL!

Arrancarok: A cero egy pillanatra megvilágítja a lényt, ami leginkább egy hatalmas kígyóra hasonlít, de a teste mintha árnyékokból állna, és több végtagot vagy kinövést is láthattok a hátából ágaskodni abban a másodperctöredékben, amíg az energia megvilágítja. A cero egy haragos szisszenést csal ki belőle, ezután pedig hangos, haragos kiabálással folytatja a mondandóját.
- Bolondok! Ostoba kölykök vagytok. Nagylelkű voltam. Nem kaptok több esélyt. - a hajó érezhetően megremeg, azután pedig kis híján oldalra borul, ahogy a szörny nekimegy a hajó oldalának. A szélen álló Wolloh elveszíti az egyensúlyát, de szerencséjére a hajó belseje felé esik, nem a vízbe, a többiek is nehezen maradnak csak talpon, de nekik sikerül. A fehér szempár a hajó orránál bukkan fel, a lámpa fénye emberméretű fogakon csillan meg, amik magasan a hajó fölé emelkednek, ahogy a szörny elnyeli a bárkát. Ezután újra ugyanaz a kép, a közeledő fogsor és szemek fogadnak, majd ismét, egyre gyorsabban kezd ismétlődni a látomás. A lámpa fényköre egyre jobban csökken, mintha készülne kialudni.



Shinigamik:
A lámpa fénye megvilágít egy keveset a szörnyből: a feje egy része alapján egy hatalmas, fekete hüllő, ami mintha árnyékokból épülne fel. A szeme ellenben nem mozdul a fényre, mintha nem is látná rendesen, vagy legalábbis nem zavarná. Ahogy mindenki reagált arra, amit mondott, egy halk nevetés hagyta el a torkát, ami végig visszhangzott a csarnokban.
- Olyan ostobák vagytok, amilyennek tűntök. Semmik vagytok hozzám képest. Öregebb vagyok, mint az idő, hatalmasabb, mint a végtelen, a fény felvillanása számomra csak egy másodperce történt, hogy újra kialudjon. Ti annyira jelentéktelenek vagytok, hogy fel sem fogom a létezésetek.- a hajó megremeg, a lény erősen meglökte, mindenki küzd érte, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Mire sikerül, a szörny már előttetek van, a fehéren izzó szempáron kívül láthatjátok az emberméretű fogakat, amik jóval a hajó fölé emelkednek, hogy elnyeljék azt. Ahogy a szörny lenyeli a bárkát, megismétlődik a kép, újra azt látjátok, hogy közeledik, lenyeli a hajót, és ez egyre gyorsabban ismétlődik, mintha a szörny gyomrában is elkapna egy újabb szörny. A lámpa fénye pedig egyre jobban gyengül.

Határidő: május 29.

/Bocs a késésért! Mivel már kicsúszunk az egy hónapból, nem kell kapkodni, nincs lélekenergia, de cserébe várható valamilyen IC kárpótlás./

Amint a szörnyre több fény derült, nem sok polip hasonlóságot véltem benne felfedezni, sehol egy nyálkás csáp, meg tapadó korongok, csak sötét szmötyi az egész, de még így is majdnem kráken. A szörny reakciója nem lepett meg, sem a modora, hiszen az egész szófosás alatt senki sem akadt, aki behúzott volna neki egyet. A hajó ismét instabil lett, én pedig erőt véve, a padlóba szúrtam fegyveremet, hogy az szolgáljon támasztékul. Egyensúly hiányában épp hogy nem a lábfejemet szúrtam át vele, pedig odarögzítve mégsem akartam lenni, mert kínos lett volna, ha végül a kráken bogárgyűjteményében végzem. Ekkor az okos tojás társunk felé fordultam, fogaimat vicsorítva:
- Na ez a vége annak, ha megpróbálsz teadélutánra invitálni egy szörnyeteget. A harcos az harcos, a szörny pedig szörny, a barátságos előítéleteidet meg hagyd otthon!
A hajó már kezdi visszanyerni stabilitását, majd kirántom a padlóból Seitoyaiba-t, és készülnék valami megsemmisítő csapást mérni a krákenre, amikor hírtelen előttünk terem.
- De hisz ez jó nagy.   – jegyzem meg ledermedve, és mikor a hajót is lenyelte teljes egészében, akkor fogtam rémületemben padlót. Úgy tűnik beigazolódott, amitől mindig is tartottam, az univerzum még nem volt felkészülve rám, és túl korán születtem meg, úgyhogy viszlát édes élet, vár a túlvilág… már megint. Chi-chan próbálkozása bátorított csak fel újra, ő még nem adta fel, és az úgy nagyon nincs rendjén, ha ő harcol, miközben a főhős pedig fetreng, úgy hogy szájfelmetsző hadműveletében besegítettem a Shurikennel.

Arrancarok:
Ahogy Vex a lénybe szúrja a lándzsát, hangos, fülsüketítő sikoly ráz meg mindent, ezzel arra késztetve mindenkit, hogy takarja el a füleit. Bár a többi támadás lepattan, és semmi másnak nincs hatása, a lámpa fénye hirtelen felerősödik, megvilágít mindent maga körül. A hatalmas, árnyékokból álló kígyó rángatózik, ahogy a már vakítóan erős fény rávilágít, a teste pedig néhány másodperc leforgása alatt elolvad. Eloszlik a hideg, a kellemetlen érzés, hirtelen úgy érzitek, hogy csak néhány másodperc telt el azóta, hogy elindultatok a kikötőből, ahová vissza is értek. Ahogy az első közületek partra lép, kettényílik a földgömb, és egy híd jelenik meg előttetek, amin át tovább haladhattok a piramis belseje felé.
Ezúttal egy széles, kör alapú teremben lyukadtok ki, ahol a megszokott kőszfinx fogad, és rögtön meg is szólít titeket.
- Megfizettétek a belépés árát, bebizonyítottátok, hogy a tudás fontosabb nektek, mint a földi javak, legyőztétek a kétségeiteket, és megtagadtátok a sötétséget. Méltók vagytok rá, hogy belépjetek a Bölcs király termébe. Már csak annyit kell tennetek, hogy itt hagytok valamit magatokból, hogy megőrizzünk titeket azon kevesek között, akik idáig jutottak- mielőtt bárki elkezdené kioperálni a különböző belső szerveit, a falak félrehúzódnak, hogy felfedjenek számtalan hangszert, eszközt, alapanyagot, illetve tintát és tollat, mindenki megtalálja, amit akar, mintha varázsütésre teremne ott.


Shinigamik:
Minden támadásotok, függetlenül attól, hogy erős vagy gyenge, kidou, fizikai vagy zanpakuto képesség, megáll, és nem ejt sebet a szörnyön, aki továbbra is szédítő sebességgel folytatja a hajó lenyelését, a lámpás halovány lángja pedig meg-megremeg már, nem fog tovább kitartani néhány másodpercnél. A fegyvereitek viszont nem sebzik meg a démont.

Határidő: június 14.