Utoljára léptem be a sötét terembe. Néhány lépés után kiderült hogy nem is volt sötét csak más volt a fényviszony. A szemem nehezen szokott hozzá. Amikor azonban újra tökéletesen láttam egy könyvtárban találtam magamat. Nem szeretem ezt a helyet. Olvasni nem szeretek. Inkább írok. Ahogy elhaladtam egy könyvespolc mellett a következő benyílásban egy kis asztal állt, tintával és papírral. Csak nem? A terem tudja mire gondolok? Éppen ezért nem ülök le most. Nézzük a következőnek mit kínál fel hogy itt tartson. Folytassuk a gondolatmenetünket és az utunkat. Hátha érdekes lesz ez a terem. Az olvasás hosszadalmas és fárasztja a nyakadat. A következő könyvespolc mögött egy heverő volt egy puha nyakpárnával. Nocsak! Csak azért sem fekszek le. Megnézzük igazam van-e. Ha állva olvas az ember akkor talán nem olyan fárasztó. A következő könyvespolc után egy olvasó állvány állt. Pont olyan magas hogy tudjak olvasni nála állva. Menjünk tovább ez ugyanis egyre jobb. Apropó! Hol vannak a többiek. Ilyen gyorsan eltévedtek? Vagy én tévedtem el? A következő könyvespolc után minden tagja ott volt a csapatnak. Mindenki egy egy térképet nézegetett. Na ne. Most tényleg ilyen jó a terem vagy én golyóztam be. Visszanéztem az előző könyvespolchoz. Még mindig az állvány volt ott. Az előtte lévő polcoknál is minden rendben. Vissza az utolsóhoz. A többiek még mindig olvasnak. Akkor minden rendben. Lehet hogy csak jól jött össze minden. Igaz is. Ha többen jöttünk erre akkor a szoba fel is robbant volna hogyha mindannyiunknak eleget kellett volna tenni. Megint csak képzelődsz. Nincs mindig egy felsőbb erő ami mindent irányít. Megvárom míg befejezik az olvasást. Addig folytathatom az előbb olyan jól összeillő gondolatmenetemet. Hol is tartottam? Az írás. Az írás jobb mint az olvasás mert nem annyira fárasztó. A fantáziád nincs lekorlátozva semennyire. Ha szépen írsz az még jól is néz ki. Most ha már itt vagyok mért ne írhatnék egy pár sort. A többiek úgy is bele voltak merülve a térképekbe. Vissza az íróasztalhoz. Írok egy levelet Eichiro-channak. Ugyan elküldeni nincs értelme de azért a lelkemet megnyugtatja.
Ahogy elhaladtam a könyvespolc mellett Majdnem fellöktem az egyik csapattársamat. Hogy kerül ő ide. Az előbb még mögöttem volt. Felnéztem és egyenesen Eichiro-chan szemébe néztem bele. A mély zöld szemek teljesen megigéztek. A lány arca mint mindig szépen ki volt festve. Az emberek akármelyik géshája tanulhatna tőle. És még ha ő okítana minden lányt is a földön akkor sem tudná senki utolérni szépségben. A haja két tincs hátra volt kötve hogy ne lógjon a szemébe de a többi hátul simult a ruhájára kibontva. Ébenfeketén csillogott és minden ráeső fényt százszorosan vert vissza minden szál. A shinigami egyenruha volt rajta mint mindig. Az egyenruha fölé azonban most egy gyönyörű barackszínű kimonót vett fel. A drága selyemkelme tökéletesen illett rá. Szorosan a testéhez simult kihangsúlyozva gyönyörű alakját. A kezében egy tálcát tartott. A tálcán egy teáskanna és egy pár teáscsésze volt a kellékekkel együtt. A hosszas szemle alatt nem is vettem levegőt. Háromszáz éve nem láttam de még mindig pontosan olyan mint ahogy emlékeztem. Szóhoz sem jutottam csak hátráltam egy fél lépést és meghajoltam. Ő elmosolyodott és szintén meghajolt. Az angyali mosoly pontosan olyan volt mint ahogy az emlékeimben élt. Eichiro-chan letette a tálcát és leült mellé. Én is magam alá vontam a hakamámat és ráültem a sarkamra. Tudtam mi jön. Valamikor réges régen még amikor mindketten éltünk ugyan így töltöttünk el akár egész napokat is. Leültünk egymással szemben és teáztunk. Gyakran öt órán át nem is szóltunk egymáshoz. Szertartásos mozdulattal feltűrtem a ruha ujját és a csészéért nyúltam. Felnéztem és láttam hogy Eichiro-chan is pontosan azt teszi mint én. Egymásra mosolyogtunk mint akkor régen. Mint mikor még mindketten éltünk. Felemeltem a kanalat és Eichiro-channak nyújtottam. Milyen kár hogy már meghalt. Régen mindig átvette tőlem mint most is. Hogy mi? Át vette tőlem? Mint amikor élt? Eichiro-chan él? Kizárt dolog. Láttam a jelentést. Mégis visszanyújtja a kanalat. A szertartás nem maradhat félbe. Átvettem a káprázattól az eszközt és én magam is tettem teaport a csészémbe. Miközben visszatettem fél kézzel a kanalat a tálcára a másik kezemmel kitoltam egy kicsit a katanámat a tokjából és egy ujjal rászorítottam az élére. A fájdalom belehasított az ujjamba. Ezek szerint nem alszok. Amint a penge az ujjamba hasított Izanagi és Izanami törtek elő a semmiből. Egy kicsit érdekes volt. Nem szoktak ők csak úgy minden szó nélkül velem kapcsolatba lépni. Pláne nem ilyen gyorsan. Néha még ha hívom őket akkor sem jönnek elő. Most meg mintha kergetnék őket előugrottak. Feltételezem figyelmeztetni akartak. Szerencsére erre semmi szükség nem volt. A hirtelen felbukkanásuk egyből elvonta a szemem elől a ködöt. Mikor volt Eichiro-chan egyáltalán könyvtárban. Az egész dolog olyan furcsa. Ő utálta a könyveket. A csapattársaim is furán viselkednek. A könyvespolcok sem szokványosak. Eichiro-chan meghalt. Félretettem a tálcát és közelebb húztam magamat a lányhoz. Átöleltem mint akkor régen. Boldog voltam. Hát tényleg elbúcsúzhatok tőle...
-Izanagi.
A kard amit a szabad kezemmel húztam elő szépen csöndben, pontosan a lány szívén hatolt át. Nem kiáltott. Nem sírt. A légzése sem gyorsult.
-Ne menj tovább.-suttogta. A halk édes hang nehezen jött ki a torkán. Az hogy újra hallhattam a hangot végtelen örömmel tölthetett volna el ha nem épp a végleges búcsú alkalmából hallom. Lehunytam a szememet és a könnyek a zárt szempillámon szivárogtak át. Amikor felnéztem ismét, egy üres folyosón ültem. Az ölemben finom hamu. A hamuban látszott hogy egy könnycsepp átnedvesítette.
-Nem tehetem Eichiro. Te is tudod.-suttogtam a folyosó falainak és felálltam. A hamu a földre hullt és a félhomályban végleg eltűnt. Csak a kezemben a kiengedett zanpaktou árulkodott a találkozásunkról.

Arrancarok:

Vex és Natalie:

A terem összezúzása, úgy tűnik, használ, a vízió eltűnik, te pedig gond nélkül haladhatsz tovább a folyosón. Vex kicsivel később tud tovább haladni, és amint átlép az ajtón, újra összefut a Primerával. Akadály nélkül haladnak tovább, amíg el nem érnek egy folyosóhoz, ami háromfelé ágazik, kettő úgy tűnik, hogy Anubis és Thot termébe vezetne vissza, a továbbvezető, szélesebb folyosó pedig még mélyebbre visz a piramisba.
Egy hatalmas, legalább harminc méter átmérőjű földgömböt pillantotok meg először, csak utána veszitek észre a díszes bárkát, ami egy zavaros vizű csatornában áll kikötve, úgy, hogy gond nélkül bele lehessen lépni. A hajó orrához egy rászáradt vérnyomoktól koszos lándzsa van fektetve, a közepén pedig egy trón áll, a földgömb felőli karfán egy lámpással.
Ahogy beljebb haladtok, megpillanthattok egy, az előzőekhez kísértetiesen hasonló kőszfinxet, aki már világító szemekkel sétál oda hozzátok, nem túl tempósan, úgyhogy van időtök körülnézni: nem túl díszes, emberméretű szarkofágok állnak nagy számban a falaknak támasztva, körülöttük pedig különböző, kisméretű, állat alakú tartóedények. A szfinx végül odaáll elétek, és megszólal.
- Három lehetőségetek van. Visszafordulhattok most, elvihettek bármit, amit a piramis külső részében találtok. Ha tovább akartok menni, járjátok végig Ré útját, győzzétek le a sötétség démonát, és kinyílik nektek a kapu. Ha erre nem vállalkoztok, megküzdhettek a Bölcs király katonáival is. Hogy döntötök hát?

Flavia és Wolloh:

Flavia mosómedvéje néhány reiatsu és szagnyommal tér vissza, így az Espada valószínűsítheti, hogy a társaik Hathor termébe mentek, de az ajtó zárva van, és nem érezhető túl erősen, úgyhogy elképzelhető, hogy csak megnézték az ajtót közelebbről.
Az érmének, amit feldobott, két oldala van, az egyiken néhány hieroglifa, a másikon pedig egy férfi profilképe látható, utóbbi kerül felülre. Ti döntitek el, hogy merre mentek, hallgathattok az érmére vagy a mosómedvére is. Ugyanazok a próbák várnak rátok, mint a társaitokra. (Anubis: legfontosabb halott ismerős, Thot: mester/tanító, Hathor: szerelem/ideál, és a céljuk, hogy rábírjanak, hogy ne haladj tovább.)

Shinigamik:
A leggyorsabban Chiyo és Eizo illúziója tűnik el, de ezt követően gyorsan semmivé foszlik Toudou, Nishi és Nobu látomása is, és a kapu előtt újra találkozhatnak egymással, a folyosók találkozásánál pedig Eizoval is. Sojirou percekig nem akar előkerülni, de végül neki is sikerül valahogy kikeverednie a teremből, és ha a többiek bevárják, csatlakozhat hozzájuk, és együtt léphetnek a következő terembe.
Egy hatalmas, legalább harminc méter átmérőjű földgömböt pillantotok meg először, csak utána veszitek észre a díszes bárkát, ami egy zavaros vizű csatornában áll kikötve, úgy, hogy gond nélkül bele lehessen lépni. A hajó orrához egy rászáradt vérnyomoktól koszos lándzsa van fektetve, a közepén pedig egy trón áll, a földgömb felőli karfán egy lámpással.
Ahogy beljebb haladtok, megpillanthattok egy, az előzőekhez kísértetiesen hasonló kőszfinxet, aki már világító szemekkel sétál oda hozzátok, nem túl tempósan, úgyhogy van időtök körülnézni: nem túl díszes, emberméretű szarkofágok állnak nagy számban a falaknak támasztva, körülöttük pedig különböző, kisméretű, állat alakú tartóedények. A szfinx végül odaáll elétek, és megszólal.
- Három lehetőségetek van. Visszafordulhattok most, elvihettek bármit, amit a piramis külső részében találtok. Ha tovább akartok menni, járjátok végig Ré útját, győzzétek le a sötétség démonát, és kinyílik nektek a kapu. Ha erre nem vállalkoztok, megküzdhettek a Bölcs király katonáival is. Hogy döntötök hát?


Határidő: május 4.

Sojirou:

Spoiler:

- Fukutaicho! – lépek Nishi elé, miután újra találkoztam a csapattal. – El sem fogja hinni, min kellett keresztül jutnom, hogy elérjek idáig. Hat kardfogú tigrissel küzdöttem meg egyszerre, és mire lecsaptam az ötödiket, addigra az utolsónak épp hogy sikerült sebet ejtenie rajtam, látja? – dicsekszik az oldalán húzódó, enyhén vérző vágással. – De ne aggódjon, végül azt is lecsaptam… Utána egy sor akadályon kellett helytállnom, mint tüske csapdák, mérges gázok, mozgó-préselő falak, meg láva tenger, de nem sikerült túl járniuk az eszemen, hisz itt vagyok.
Észre vettem, hogy eggyel kevesebben vagyunk, és könnyedén tovább is indulnék felfogva, hogy hiányzó társunk valószínűleg vereséget szenvedett amiért késik, de mivel a többség úgy döntött, hogy vár, ezért most kivételes esetben nem tágítottam a csapat mellől. Nem mintha a legutóbbi eset szándékos lett volna.
- Anyááám – nyílt tágra szemem a földgömböt látva, nekem ilyen miért nincsen a szobámban? Kedvem lenne haza gurítani, és ezt nevezni ki hatalmam új jelképének, viszont a megvalósítás már egy kicsikét problémás lenne. Amint megláttam a bárkát, rögtön passzoltam, nekem mégis csak ez kell, kinek kell ilyen ócska földgömb.
- Nishi-sama ugye haza visszük, ugye haza visszük, ugye igen! – mutatok rá a hajóra. Rögtön ki is próbáltam a trónt, és pökhendin elterpeszkedtem benne, hiszen nagyságomhoz ez illik. Mikor a szfinx részletezi a menetirányt, már fordultam is vissza fele, hogy elhúzzak a kint talált kincsekkel, de jobban utána gondolva, az egy teljesen megtisztított út már, így nem fogok újra ellenfelekbe botlani. Figyelmesen végighallgatom a többieket, nem mintha érdekelnének a mesék, majd én is véleményt alkotok.
- Én Ré-re szavazok, meg akarom tudni, milyen érzés szétrúgni egy démon segget. – kíváncsiságom valódi volt, hiszen hatalmasságom már küzdött meg sárkányokkal, titánokkal, de démonhoz bezzeg még nem volt szerencsém.

Arrancarok:

Natalie vérmintája meglepően újszerű, nem lehet belőle rájönni, hogy pontosan mi lehet a tulajdonosa, egyszerre mutat hasonlóságot több vérével, de mégis eltér tőlük. Egy dolog biztos, a tulajdonosának rendkívül magas reiatsuja van.
A szfinx nem igazán méltatja még figyelemre sem Vexet, semmilyen jelét nem adja, hogy képes válaszolni, és nem csak az előre beprogramozott válaszokat adja, de Natalie kérdéseire mégis válaszol.
- A gazdám már több, mint háromezer éve rájött arra, milyen formájú a Föld, és rengetegen léptek már be ide azóta, akik újabb információkat adtak át nekünk. Sokan még most is itt vannak.- bár nem kapsz testi jeleket a szfinxtől, mégis érezhető, hogy a szarkofágok belsejében levőkre utalt. - Mindenkinek más a legértékesebb kincs. A legtöbb ember már elvitt volna abból az aranyból, ami a bejáratnál található, mások pedig örökre ott maradtak volna abban az álomvilágban.
Flavia és Wolloh nagyjából akkor érkezik meg, amikor a két Espada felszáll a bárkába, és már indulni készül, van lehetőségük még csatlakozni, amennyiben a bárka tovább megy, már csak a harcot választhatják a továbbhaladáshoz. Ha lemaradnak, a szfinx már csak ezt a lehetőséget kínálja fel a visszafordulás mellett.
Feltámad a szél, a hajó pedig elindul, ahogy belekap a vitorlákba. A bárka eloldozását nem szabad elfelejtenetek, különben már az indulásnál elsüllyed, és valakinek el kell foglalnia a kormányos helyét a kormányrúdnál, és irányban tartani a hajót a körpályán. Minden fény eltűnik, ahogy elhagyjátok a kikötőt, kizárólag a trónnál lévő lámpás vet fényt a fekete, feneketlennek tűnő vízre, és világítja meg a Földgömb egy részét. A sötétségen semmi más nem hatol át, minden más fényforrás gyenge, csak erőtlenül pislákol.
A hajó egyre lassul, másodpercek alatt hagyja el Európát és Afrikát, az Atlanti-óceánon és Amerikán viszont percekig tart áthaladni, és egyre jobban lassultok. Ahogy eléritek Japánt, a hajó teljesen megáll. Egyre jobban lehűl a levegő, a sötétségen pedig már csak a lámpás fénye hatol át, ráadásul néhány perc elég hozzá, hogy hirtelen ne tudjátok, mióta vagytok ott. Egyre távolabbinak tűnik minden, ami a hajó előtt volt. Az egész érzés nagyon hasonlít a végtelennek tűnő hollow létre.
A fekete víz hullámozni kezd, és valami alulról erősen a hajónak ütődik, ami megbillen néhányszor, de nem borul fel. Egy árnyék, ami még a teljes sötétségben is sötétnek tűnik, halad át a hajó alatt.


Shinigamik:

A csapat felszáll a bárkára, a szfinx szemében pedig kialszik a fény, ezzel egyidejűleg pedig enyhe, túlvilági szellő támad, ami útjára indítja a hajót. Pár apróságot nem árt megejtenetek már induláskor, például eloldozni a köteléket, illetve elfoglalni a kormányrúdnál valakinek a helyet, és nagyjából a csatorna közepén tartani a hajót a folyamatos balkanyarban.
Ahogy elhagyjátok a kikötőt, eltűnik minden fény, kizárólag a lámpás fénye világít nektek, ami megvilágítja a földgömb egy részét, és egy kis sávot a remegő, fekete, feneketlennek tűnő vízből. Bármilyen más fényforrást próbáltok meg létrehozni, az gyenge, csak pislákol. Hideg van, és ez a hideg érzés egyre mélyebbre kúszik, az idő pedig egyre jobban lelassul. Míg Európát és Afrikát másodpercek alatt hagytátok el, perceknek tűnik, amíg az Atlanti-óceánon és Amerikán haladtok át, és ahogy megláthatjátok emberi életetek korábbi helyszínét, Japán, amire éppen a legerősebb fényt veti a lámpa, szinte megáll a hajó.
Egy árnyék, ami sötétebb a sötétnél, halad el a bárka alatt, ránézésre is óriásinak tűnik, a mozgásának hulláma megremegteti a bárkát. Azt várjátok, mikor csap le, de nem jön. A bárka áll a vízben, már egyáltalán nem mozog, ez a hely sötétebb és hidegebb, mint bármi korábban. Hirtelen az idő is értelmét veszti.

Határidő: május 7.

- Akkor nyomás a fedélzet! Nishi-sama, bízza csak rám a kormányos szerepét, ön pedig nyugodtan foglaljon helyet a trónon, és élvezze az utat. – ezzel máris elindulok megragadni a kormányt.
- Kötelet kioldani, vitorlát leereszteni, szaporán, csürhe banda! – érkezett tőlem a hangos parancs, akár ki volt bontva már a vitorla, akár nem. A világ meghódítása, és dicső nevem híressé tétele mellett a másik régi nagy álmom, hogy hajós kapitány lehessek. Mikor már a vitorla szelet kapott, és a hajó útjának indult, eszembe is jutott egy kalóz nóta, amit lelkesen elkezdtem dúdolgatni matrózaimnak:
- Dürüdümdüm-dürüdümdüm-dürüdümdüm-dürüdürüm...  
Mikor a hajó már elkezdett vészesen balkanyart venni, akkor vettem észre, hogy valamit kellene is végre csinálni ezen a kormányon:
- Hogy is működik ez az izé? Ha balra fordítom, akkor vajon jobbra megy? – mint kiderült, nem volt igazam, vagyis nem is én tévedtem, csak ez a kormány nem volt képes véghezvinni az akaratomat, szóval vettem gyorsan jobbra egy ellenkormányzást. – Semmi baj, tökéletesen ura vagyok a helyzetnek, mindenki nyugodtan rám bízhatja a tengeri, és az azon túli életét is. - erősítettem meg társaimnak, ha aggódtak volna alkalmasságom felől. Ahogy egyre telik az idő, egyre kezd hűvösebb lenni, én pedig enyhe vacogásnak indulok.
- Van valakinek tűz típusú zanpakutoja, vagy egyebe, amivel kellemesebbé tehetnénk a levegőt? Persze olyan, ami nem gyújtja fel a hajót sem, csak úgy mellékes kockázattal. – nem reménykedtem igen válaszban, de azért bepróbálkoztam, szétfagyott végtagokkal nem fogok tudni megküzdeni még egy démonnal is. Nem sokkal ezután megremeg hajónk, én pedig rögtön felismertem, hogy mivel is állunk szemben.
- A Kráken, eljött értünk a Kráken! – kiálltok fel kétségbe esetten, fejemet kapkodva. – Gyorsan, mindenki ragadjon meg egy szigonyt, és döfje bele a tőle legközelebb feltűnő csápba! Ömm… vannak nekünk egyáltalán szigonyaink?