Elveszett tudás

Tárgy: Elveszett tudás Kedd Aug. 21, 2012 8:54 am

Résztvevők:

Genki Takashi

Hayakawa Yuki Hajime

~~Hamada Izanagi~~

Mizushima Takeo

Raimaru Minashaku

Shihouin Yuuken

Yuuken feszesen, szinte már-már vigyázzállásban várakozott a főkapitányi irodában, ahol Rajta kívül senki sem tartózkodott jelenleg, hiszen tartott a kapitányok gyűlése. Első útja rögtön ide vezetett, igencsak fontos információjának köszönhetően hamarabb fény derült a szökésre, mint ahogy arra bárki is számíthatott. A férfi arcán elégedett mosoly terült el, habár smaragdszín szemei mit sem változtak, ugyanolyan hideg ürességgel meredtek előre, mint mindig is. Nemesi öltözetét ezúttal valami funkcionálisabbra cserélte, egykori egyenruháját vette elő, amit még az Onmitsukidouban töltött évek alatt viselt. Természetesen ez nem különböztette volna meg bármelyik másik tiszttől, ezért egy ujjatlan haorit is magára öltött, melynek hátrészén a Shihouin család címere díszelgett. Nem véletlenül várakozott itt, nevezetesen Rá bízták, hogy szerezze meg a szükséges információkat Azashiro Kenpachiról, jobban mondva jöjjön rá a módszerre, amivel egykoron a Féregbolyba kényszerítették. Nem tűnt túlzottan veszélyesnek, hatványozottabban nagyobb volt a halálozási esély a Juuichibantai egykori vezetőjének közelében. Kosodeje alól egy vastag, összehajtott fehér papíros sarkai kandikáltak ki, szerencsésen megkapott minden engedélyt, amire szüksége volt. Lassan sétált vissza az íróasztalhoz, ahol ismét szemügyre vette a kiválasztott shinigamik aktáit. Nem volt bennük semmi különleges, különböző osztagokból lettek összeverbuválva, a főnemes egyfajta kíséretként tekintett rájuk, akik szavatolják testi épségét. A Nibantai hírnökeit már elküldte, hamarosan mindenkinek meg kellett érkeznie. Alig ért gondolatmenetének végére, máris szapora kopogás hallatszódott az ajtó másik oldaláról. Határozott „Szabad!” kiáltást követően végre élőben is szemügyre vehette csapatát.

- Üdvözlöm Önöket, a mai napon az Én utasításaimat fogják követni. A nevem Shihōin Yuuken, személyem a Shihōin-ház XXIII. feje és a többi, és a többi… - nevetett fel halkan, címeit akár napestig sorolhatta volna. – Amennyiben megengedik, rögtön a tárgyra térnék. Mint vélhetőleg már tudják, egy fegyenc megszökött a Féregbolyból, dicső kapitányaink pedig talán éppen ebben a pillanatban indultak el, hogy visszahozzák. Személyesen is ismerem az illetőt, ezért bizton állíthatom, nem lesz egyszerű dolguk. Nos, ezen megfontolásból és Masayoshi-sotaichou engedélyével a Daireishokairō egyik lezárt részlegében fogunk kutatni. Keveseknek biztosítanak bejárást arra a helyre, vélhetőleg ez az első és az utolsó eset, amikor láthatják! Kérdéseiket feltehetik út közben, minden perc számít!

Választ sem várva állt a menet élére, bőszen lobogó köpenye mintegy zászlóként jelezte, merre is kell menniük. Önszántukból nagyon kevesen látogatnák meg a Negyvenhatok Tanácsának székhelyét, volt a szigorú vénekben valami, ami miatt idegenkedtek Tőlük az emberek. Yuuken valamilyen szinten meg tudta érteni az efféle viszolygást, emellett tisztelni egyáltalán nem volt képes azt a rakás szerencsétlent, akik egész életüket azzal töltötték, miszerint mások életéről döntöttek úgy, mint egy kétes kimenetelű fogadás végeredményéről. Féltek a saját hatalmuktól, máskülönben miért bújtak volna a föld alá, elkülönülve minden más élőtől? Elég ostoba terv, onnan menekülni igencsak nehezen lehet, de láthatólag a mostani testület sem tanult semmit elődeik hibájából, ugyanazokat a termeket használják, akárcsak korábban, nem akarván tudomást venni a mészárlás emlékéről. Ahogy lefelé baktattak, ezen gondolatok fogalmazódtak meg elméjében. A bejárat előtt strázsáló őrök gyanakodva vették szemügyre a csoportosulást, ezen arcátlan viselkedésük azután sem változott, hogy a szőke hajú férfi átadta engedélyeiket. Nevetséges, egyáltalán nem Tőlük kell félniük, némelyek jobban rászolgáltak erre. A Nagy Lélekkönyv Csarnok impozáns méretei lélegzetelállítóak voltak, az erőltetett menet ellenben nem állhatott meg bámészkodni. A modernizált rész mellett egy szűk járaton keresztülhaladva érkeztek meg egy rozsdás lakattal lezárt ajtó elé, amit észrevehetően évszázados por borított.

- Egyikük, ha lenne olyan kedves… - biccentésével egyértelművé tette mit is vár el az illetőtől, valakinek ki kellett nyitnia az elöregedett zárat, Nála pedig jól láthatóan semmilyen fegyver nem volt, ami megfelelő lett volna erre a célra. Réges rég óta nem érezte szükségét a zanpakutou viselésének, pontosabban fia halála után döntött úgy, szögre akasztja a shinigamik uniformisát és más küzdőtéren kamatoztatja tehetségét.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Kedd Aug. 21, 2012 8:04 pm

*Zavaros órák küszöbén, amikor Seireiteire már az éjszaka vonult, egy gyenge fuvallat csapta át a Mizushima rezidencia egy falát. Hideg volt és kellemetlen. Fel-fellibbentette ablakomon függő függönyt, s folyvást nem hagyta. Ám a szél nem csupán hideget hozott magával az éj leple alatt, hanem suttogást is. Az ágyon ülve meditálok azon tűnődve, hogy miképpen folytassam házam vezetését a jövőre vonatkozóan. Esélyeink igen ígéretesnek tűnnek, mégis új gazdasági projektbe kellene kezdenünk. Mindazonáltal igen kifizetődőnek érzem a 12. osztag támogatását, hiszen így egy az egybe lemondhatok az emberi világban mért illegális üzleteimről. Az ültetvénynek már régen vége, helyette ki lett találva más, ami ki tudja meddig tartja ki magát. Mindenesetre új dologba kell kezdenem az Akadémia vezetése mellett. De még mielőtt eme elhatározás megszületne, addig tekintetemet a holdfényben pompázó alakra emelem. Észre sem vettem, hogy gondolkodásom ideje alatt az ikerpengéim felizzottak, s kardomból kilépve pillanthatom meg a "démont". Persze ez csak valamiféle optikai csalódás lehet, mert egyáltalán nem vicces, hogy egy hullával kell szembe találnom magam. Akuma baromi érdekesn fest még most is. Minden tiszta fehér benne, kivéve a szemét, ami ugyanolyan, mint az enyém mikor felveszem a shikai szintet. Hátra dőlök ágyamban, és sóhajtok egyet. Megfogalmazódna bennem ama gondolat, hogy mit is keres itt valójában, de mire ez megtörténne, addigra szemeimet már elüti a suta álmok mezeje.*
~ Aludni, aludni, aludni...shinigami! Nem alszol, nem alszol, mert...megöllek! ~ *Elmémben hallom a kísérteties hangot, melyre nyomban felpattanok ágyamból. Összehúzom szemeimet, s el is kap egy heves köhögés, ami némi vér távozásával jár. Bárcsak tiszta vér lenne ez! Ez a vér viszont koszos és különböző mérgekkel teli; valóban kékesnek tűnő.* ~ Ez te sem akarhatod. ~ *Habár e mondatom kissé meggondolatlan, annak fényében, hogy a zanpakutom valahol mindig a halál aspektusát szerette volna magáénak tudni. Lassú halált okozó, s mindig minden azon múlik, hogy mennyire vagyok elszánt. Elvégre, ha nem mérgezem magam, ha feladom, akkor vérem fog a lélektemetőbe vinni. Rágyújtok egy cigarettára, míg az ikrek végre felérnek. A kis taknyosok az ágyam elé telepednek le, némileg lesütött szemekkel.* - Keo-báró-sama megint beteg, igaz? *Lepillantok rájuk, majd befényezve brilliáns öklömet, behúzok egyet Overnek.* - Anyád a beteg, én a 11. osztag helyettes Kenpachija vagyok; úgy, hogy pofád lapos! Inkább szóljatok a muternek, hogy ma reggel a kedvencemet kérem. Ja, és az a rohadt dög nem kapja meg a sütimet! Neutral

*Csattanok ki magamból. Állandóan egy tetves fekete macska lejmolja le a kedvencemet. Párszor már gondoltam arra, hogy muternek valamiért tökre fontos az a macska, de én még mindig a születés napi papagájomra várok. ._. Miyesz amúgy is egy kalózkapitány, tuti komálni fogja, ha osztagunk kabalájává teszek egy harcimadarat. Cool

S míg az Over ikrek megindulnak a kért kívánságaim felé, addig elkészülök mára. A szokványos séró beállítása után egy jó kis szakadásgátlóval felspékelt uniformist veszek fel. Ezt betetőzöm a hollófekete, aranyozott fekete haorival, amely tisztán jelzi rangomat ebben a világban. Végül tényleg megütött az élet, s most már valódi dolgokkal bírok. Noha, mai napig különös nekem ez a helyzet, pedig nem ma lettem főnemes. Most pedig leginkább az feszélyez, ami anyám egészségi állapotát illeti. Tisztában vagyok azzal, hogy egyszer mindenki elmegy; csak éppen az a gond, hogy én erre még nem állok készen. Talán erre sosem leszek kész.. Elindulok reggelizni.

Nem igazán sejthettem, hogy a reggeli alatt egy második osztagos tiszt fog megjelenni a birtokon. Valójában zökkenőmentesen is bejöhetett volna, ha nem lenne éppen egy főnemes birtokán. Így aztán talán egy percnyi késéssel, de végül beengedik, hiszen jó magam nem csupán főnemes, de hadnagyi pozícióban is vagyok. Most pedig a Goteinek kellene szolgálnom. Amikor meglátom a tisztet, mindenkit kiküldök, s szigorúan utasításba adom, hogy nem hallhatnak semmit. Természetesen muter most sem hallgat rám, így egyedül ő marad a helyiségben akkor, amikor a tiszt közli, hogy egy fegyenc megszökött a Féregbolynak nevezett börtönből. Azt hiszem, egyértelmű amikor muter tányérja leesik, én pedig felpattanok a székemből. Mindenesetre nekem nem kell sokat hahotáznom az induláson, máris megindulok a tiszt oldalán a megfelelő helyre. Ami leginkább megdöbbentő a számomra, az a Féregbolyról szerzett tudomás. Mindig is sejtettem, hogy Soul Society nem mindenkit végeztet ki, de azt álmomban sem képzeltem, hogy létezik egy ilyen erődítmény. Bár muter nem volt annyira meglepve a Féregboly elnevezése alatt. Tehát ő mindig is tudott erről. Vagyis akkor bizonyára ezt a cuccot a Shihouin-ház hozta létre. Gondterhelt sóhajtás hagyja el ajkaimat, hát ez van. nem is ez az, ami engem marhára érdekel, hanem maga az eset. Egyáltalán hogyan szökhetett el?
Megérkezek végre az Ichibantai területére, s már látom is a kisebb csapat shinigamit, akiket ide hívtak. Jelenleg senki nem tűnik ismerősnek, kivéve azt a Kidoushuu osztagost, aki a Kenpachit komálja. Ehh, fiatalok. Neutral

Szóval, megindulok feléjük. Meglepően furcsa mér a magam számára is, hogy ezúttal nincs semmi probléma. Tehát tartásom meglehetősen szigorúnak, és nemesien összeszedettnek tűnik. Termetes magasságommal, valamint kialakított testalkatommal és pozícióimat jelző dolgokkal "kicsit" talán kitűnhetek. Ezúttal még azt az átkozott karszalagot sem felejtettem el, amit már az első pillanatban is gyűlöltem felvenni. Éppen akkor ehetünk be egy irodába, amikor végre beérem őket. Az egyetlen dolog, ami képes elterelni a figyelmemet, az Yuuken. Nem csak, hogy látásból ismerem a férfit a főnemesi gyűlések okán, de ezzel az alakkal még közeli rokonságban is állunk. Azt még nem tudom, hogy pozitívan szemlélődjek erről, vagy negatívan. A Shihouin-ház kitagadta anyámat, de nagyjából tisztában vagyok a rokonokkal. Jelenleg azt nem tudom behatárolni, hogy a hivatalos keresztapám vagy unokatestvérem áll velem szemben. Idegesítő, de nem is tudom, hogy most melyik. Azt tudom, hogy anyám a Shihouin- ház egyenesági leszármazottja, tehát félig én magam is Shihouinnak számítok. Az irónia az egészben, hogy mégis a Mizushima- ház feje vagyok. Neutral

Mindenesetre inkább hagyom ezt a fölösleges családi kalamajkát, és a küldetésre koncentrálok. Felhúzom szemöldökömet az alak bemutatkozására. Most komolyan, ez tényleg a rokonom! Fészpalm

Én is legalább ilyen seggfejül szoktam bemutatkozni. ._. Midőn végre a tárgyra tér, összefonom magam előtt karjaim. Nekem kissé fontos lenne, hogy találkozzak a Kenpachival, de úgy látszik egyedi dologra hívtak. Hát, legyen.. elégedetlenkedek a dolgokon egy kicsit.*
- Volna egy kérdésem tőled. Mit tudsz az eltűnt személyről? *Hátulról méregetve a menet alatt teszem fel kérdésemet Yuukennek. Ehh, de furcsa ezzel az alakkal konkrétan még csak beszélgetni is. Maga az egész furcsa, hogy van egy rokonod, akit nem is ismersz igazából. Most akkor hogyan is kellene viselkedned vele szemben? Mindegy, sokkal fontosabb most azaz eset, amit meg kéne oldani. Engem igazából nem igazán hat meg a 46-ok tanácsának helyszíne. Jobbjára mindennap van ide való jelentésem és kötelességem. Egy eléggé közreműködő házat vezetek, így aztán sokszor már rutin feladat a látogatás. Mondjuk az elég vicces helyzet volt, amikor anyám előtt hajolgattak az "unoka" eltűnése alatt. Térjünk vissza a tárgyra; még mindig van valami, ami nem hagy nyugodni. Bárki is lehetett, annyira hülye nem vagyok, hogy nem volt hozzá segítsége. S mi van akkor, ha..hagyjuk. Összehúzom ajkaimat, s inkább csendben maradok. Nem igazán akarom még gondolatban is felhozni azokat az eshetőségeket, amik most eszembe jutottak az ügyhöz. Nem szándékszom lakatosnak sem menni, majd valaki elrendezi a zárat. Bár, ami azt illeti, ezt berúgni is belehetne.*

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szer. Aug. 22, 2012 12:33 am

Az éjszaka nem volt olyan kedvében, mintsem hogy hagyott volna engem aludni. A szobámnak az az előnye, hogy a kertre nézett az ablaka, most a hátrányomra vált. Ugyanis a szél konkrétan verte az ablakaimat, és a szemmel nem látható réseken bekúszott a hideg. Általában jól bírtam a kicsit hűvösebb hőmérsékletet, de most kifejezetten zavart, és igyekeztem minél jobban betakarózni.
- Hű, de jó volna, ha most a zanpakutoum tűz alapú lenne! Sóhajtottam. a kardom ekkor egy kisebb villámot küldött felém, jelezve, hogy megsértődött ezekre a szavakra.
- Nem úgy értettem, csak hát most jólesne egy kis meleg.
Ezekre a szavakra megnyugodott. Egyszer csak bevont a lelki világába. ez különös volt, lehet, hogy tudta, hogy úgyis beszélgetni akartam vele, és most kivételesen egyazon szándékom volt vele.
Mint mindig, most is zuhogott az eső, de most, amikor megjelent a villámcsapás után, elvezetett egy száraz helyre. Ott leültünk. Hosszasan csak néztük egymást, majd én végre megtörtem a csend idegőrlő körét.
- Te is a hidegre ébredtél fel, vagy valami nem hagyott aludni?
- Valami nem hagyott nyugodni. Félek valamitől. Rossz, nagyon rossz előérzetem van. Úgy érzem, valami rossz fog történni.
- Igen, nekem is rossz érzésem van. Ügyelnünk kell mindenre, hogy ne történjen semmi. És egyébként szeretném, ha együttműködnél velem. Tudom, és te is tudod, hogy egyikünk sincs meg a másik nélkül. Tehát azt szeretném, hogy ne kelljen egyedül harcolnom, hanem ketten legyünk.
És így még hosszasan elbeszélgettünk. Majd elmentem. Már alkonyodott, amikor egy niibantais hírvivő idejött, és közölte, hogy várnak a főkapitányi irodában, valami küldetésen kell részt vennem, a részleteket majd ott beszéljük meg. Azzal máris elsunpozott, én pedig a soutaichou irodája felé vettem az irányt. Szintén villámlépést használtam. Amikor odaértem, végiggondoltam, hogy mit kellene mondanom, majd kopogtam, és bementem.
Bent még csak két ember tartózkodott, Egyikük viselte a Haorit a Shihouin ház címerével. Reméltem, hogy nem én leszek az utolsó. Nem kellett csalódnom, habár rajtam kívül még két ember jött meg. A haorit viselő ember, miután bemutatkozott, ismertette a küldetés lényegét:
A Féregbolyból kiszabadult fegyencről kellett információt gyűjteni. Semmit nem tudtam még róla. Azt sem tudtam igazából, hogy miről van szó. Magáról az elnevezésről sem tudok semmit.
- Egyáltalán miről van szó? Nem értek semmit! Valaki mondja már el, hogy mi a fenéről van itt szó!
Majd Yuuken- mint kiderült, így hívják a haorit viselő embert- válaszolt. És miután körbeírta, hogy mi is azt a Féregboly, folytatta:
- a Daireishokairō egyik lezárt részlegében fogunk kutatni. Mivel ide keveseknek adatik meg, hogy bejussanak, így valószínű, hogy soha többet nem juttok ide be.
Majd a menet élére állt, és elindultunk. Lobogó Haorija jelezte az utat. Lefelé baktatva az őrök átengedtek, és egy csarnokba értünk. Hatalmas volt, de nem állhattam meg bámészkodni. Egy szűk folyosót egy öreg lakatos ajtó zárt el. Szemmel láthatóan senki se akarta kinyitni, ezért előrementem, és gondolkodás nélkül rácsaptam kardommal a lakatra. Egész könnyen leesett.majd vártam a további parancsokat.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szer. Aug. 22, 2012 8:25 am

A tökéletes időpont… de mire is? Arra, hogy az ember megtalálja a tökéletes nyugalmat és csendet, amikor még mindenki alszik, csak az éjjeli madarak csicsergése és néhány rémült rágcsáló utolsó cincogása hallik. Hajnal van, ég alja már kezd pirosodni, a csillagok nagy része már lement. Az éjszakai élet kezdi átadni a helyet a szürkületi lényeknek, majd lassan kezdődik a nappali élet, ahol állatot már nem látni túl sűrűn, mert a rengeteg mozgást, ami a shinigamiktól származik, akik mindenféle dolgot, ügyes- bajos feladataikat végzik vagy rohannak, hogy az utolsó küldetésükről leadják a jelentést. Az esti madarak még egy utolsó körüket teszik, amikor valami megmozdul a bokorban. De nem, nehogy azt higgyük, hogy egy ember volt. Nem, inkább egy róka, amit viszont Izanagi riasztott fel, azzal, hogy felkelt a hajnali meditációjából. Hiába nem aludt egész este tökéletesen kipihentnek tűnt. Az egész estét térdelőülés rendesen kikészíti az ízületeket, főleg a térdét, de ez most sem jelenthet számára akadályt, hiszen szinte 6 éves kora óta, ha le kellett ülni, így tette, általában ha a senseie magyarázott a következő feladatról vagy épp kommentálta a csapat negatív vagy pozitív teljesítményét, ha valamit rosszul csinált és büntetni akarták, akkor ezt adták ki penitenciának, tehát Izanagi tökéletesen hozzá volt szokva. Az első ilyen komolyabb meditációt, ha még jól emlékszik, bár erre nincs garancia, végül is 750 évvel ezelőtt történtekre ki emlékszik már, 14 évesen vett részt. Ekkor összesen 2 napot töltöttek ebben az állapotban. Egyetlen dolog, amit tehettek, hogy a magukkal hozott vizet, amit a gyerekek hoztak büntetésből, amiért verekedtek. Hiába szenvedtek a gyerekek a felnőttek végig figyelték, hogy ne tudjanak csalni, ugyanis egy szamurájnak az önfegyelem is egy tulajdonsága a sok közül. Akkor nem tudja hogyan, de sikerült teljesítenie, nem mondom, hogy nem szenvedett, de megtette. Persze most, hogy nem volt rákényszerítve, meg ideje se lett volna két napot egy helyben ülni, mivel úgyis megtalálják, és a nyakába húznak valami küldetés kezdeményt. Felállva a 8 órás térdelésből már kezdte érezni azt, amit 6 órája nem, ugyanis az elzsibbadt végtagjába újra indult a vér, így a fájdalom ingerek is eljutottak az agyába. Ahogy sikerült lábra állni a hirtelen véráramlás megindulásának hatására hősünk szédülni kezdett, sőt még meg is botlott, de komolyabb baj nem történt, ugyanis valahogy sikerült függőlegesben maradnia. Most, hogy a nap már felkelt, így szükségszerűen vissza kell térnie a szállására, hogy az esetleges küldetésre fel tudjon készülni. Éppen lépett volna be, amikor egy közvetítő érkezett, hogy feladatot kap. Megköszönte az információt és miután összeszedte zanpakutoját és az egyik wakizashit, amit megszokásból hordott magánál, mint a szamuráj hagyományok maradéka, és miután kapott egy kis felvilágosítást, hogy hova is kell mennie, le is lépett. Futva érkezett a helyszínre, egy kis pihenés után bekopogott, majd szabad jelzés után belépett. Már jó páran várakoztak, de ahogy látta még nem érkezett meg mindenki, így nem ő az utolsó. Amikor mindenki megérkezett, akkor egy rövidnek épp nem mondható ismertető után el is indultak a féregboly nevű helyre. Nem nagyon ismerte azt a helyet. Miután vezetőn elindult már csak a köpenye jelezte az irányt. Belépve az épületbe,Izanagit, mint általában mindig, a 46-ok tanácsának épületétől kirázta a hideg. A következő megálló a földalatti termek előtt strázsáló őrök előtt volt, ugyanis a kapitánynak meg kellett mutatnia az engedélyeket, amikkel szerencsére rendelkezett. Az épületbe nem álltak meg nézelődni, amivel Izanagi tökéletesen egyetértett, ugyanis a feladat mindenekelőtt. Újra meg kellett állniuk, hiszen egy rozsdás lakatú ajtó állta az útjukat. Vezérük mivel nem volt nála eszköz, így a csapatból kér meg valakit, hogy tegyen valamit. Ha nem vállalná senki, akkor előkapja a wakizashit, majd leveri róla az öreg zárat, de ezt megtette már valaki előtte, így erre nem volt szükség. Nem tudja, hogyan tovább, de gondolja, hogy mennek tovább, így csak követi a parancsokat.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Pént. Aug. 24, 2012 1:48 am

Éppen a Kidoushuu könyvtárában ténykedtem egy Otou-santól hallott mágia adatai után kutatva. Egy asztalnál gyűjtöttem össze az eme témába keringő fóliánsokat Yamasaki-san segítségével, azonban hosszú időbe telhet, míg mindent átfürkészem. Persze ez cseppet sem jelentett gondot számomra, de elképzelésem sem volt azzal kapcsolatban, hogy Okaa-san miképpen reagálna arra, hogyha kicsit későn érnék haza emiatt az este folyamán. Múltkor igen rosszul viselte, vajon most is hasonlóan reagálna? Minden bizonnyal…
Csüggedten sóhajtottam fel, amiért megállapítottam magamban, ha akarom – ha nem okosabb lenne mindenképpen időben hazaérni majd, így ha estig nem is találom meg a kidout, melyről információkat igyekszem gyűjteni, akkor is abba kell hagynom, bármennyire sem szeretem félbehagyni munkámat. Ha szépen megkérem Yamasaki-san még félre is teszi azon tekercseket, melyekre szükségem van a keresgélésnél.
Éppen az első fóliánst olvastam, amikor egy 2. osztagos tiszt bukkant fel mellettem. Lenyűgöző a teljesítményük, ha meg sem szólít, biztosan nem vettem volna észre jó ideig jelenlétét. Elképesztő, hogy milyen profin tudnak lopakodni. Kérdőn emelkedtem fel ültemből, hogy egy tisztességes köszönéssel üdvözöljem és kérdőre vonhassam, mit is szeretne tulajdonképpen. Az információ, amivel szolgál egytől – egyig megdöbbent. A Féregbolyról, mint titkos létesítményről eddig sohasem hallottam, de már a megnevezéséből ítélve is igen komolyan felszerelt helynek hangzódik. S amint a 2. osztagos tiszt megadta az üzenetét, külön kérésemre megmagyarázta ennek a helynek a konkrét célját, eme beszámolót meglepetten, lélegzetvisszafojtva hallgatom végig. Az elmondottak alapján igen lehetetlennek vélem, hogy bárki is megszökhessen onnan, s mégis sikerült valakinek. Egy olyan személynek, ki nem garázdálkodhat szabadon Soul Societyben. Már csak azért sem, amiért Miyoko-san a jelenlegi Kenpachi. Ha Miyoko-san neve veszélyben van, természetesen készen állok megtenni bármit, hogy megállítsam egy őrült törekvéseit, véletlenül se ejtsen foltot a „Kenpachi” címen. >///>
Egy bólintással jelzem a tisztnek, hogy vezessen a találkozó helyére. Mindeközben az elhallatszott dolgokat emésztem. Kísérteties az egész, egy titkos létesítmény a 2. osztag területén, Verashu Suwun keresztanyám igazán remek munkát végez, hogy senki sem tud ennek létezéséről. De egyszerűen hihetetlen, hogy valaki képes volt megszökni onnét, legalábbis a Nibantait nem úgy ismerem, hogy ezt nemes egyszerűséggel hagyná. Remélem Verashu Suwun keresztanyámnak nem esett semmi baja… gondolom az illető szökése nem éppen volt csendes.
A jelenés helyén megkönnyebbülve konstatálom, hogy nem az utolsók között érkeztem. Bár kissé feszülten jelentem meg az idegen körben, vagyis hát Mizushima fukutaichou-samat látásból volt alkalmam megismerni. Oh, tényleg most lenne alkalmam érdeklődni tőle Makoto-san felől… de, valami az súgja, hogy ez nem éppen a megfelelő pillanat erről beszélgetni. Főleg, hogy azt sem tudom, mint a 11. osztag hadnagya miképpen reagálna egy mágiában tapasztalt illető láttán. Különben is, Miyoko-san nevéről van most szó! >///> Koncentrálnom kell, ha lépést szeretnék tartani velük, legalábbis leír róluk, hogy sokkal tapasztaltabban, mint én.
- Hayakawa Yuki Hajime, Kidoushuu 6. tiszt szolgálatra jelentkezik. Hajimemashite. – mutatkozok be mindenkinek, miközben meghajtom fejemet a feltételezett „vezetőnk” előtt. Legalábbis az illető igen díszes öltözékből és tapasztalt arckifejezése azt sugallja, hogy ő fog minket elkalauzolni a végrehajtandó missziónkon belül. Megkönnyebbülök, amint hallom, hogy az elméletem nem csalt, s valóban csapatunk élére áll eme idegen, aki nem is akárki. Megdöbbentő, hogy kiket nem mozgósít a 46-ok Tanácsa egy ilyen eseménykor.
Szó nélkül követem az utasítását, sokkal magasabb rangi pozíciója, illetve az idő sürgetése sem enged meg semmiféle ellenszegülést. Nem is tudnék egy rendesen megfogalmazott mondatot kipréselni magamból perpillanat. Életemben először lépek be a 46-ok Tanácsának épületébe, s most fogom először, s talán utoljára látni a Daireishokairot, melyről eddig csak Okaa-sanéktól hallottam, azt is csupán említés szintjén. Otou-san emlékszem, akkor külön kiemelte, hogy oda csak kapitányok léphettek be eddig. Egyetlen dolog vigasztal, hogy mondhatni hazai terepen fogok segédkezni, rengeteget szoktam kutatni a Kidoushuu könyvtárában is. Talán ez sem lesz különb, így lehetőségem adatik komolyabban is segítséget nyújtani a feladatban. De egy valami igazán foglalkoztat…
- Elnézést, Shihouin-dono. De miképpen szökhet meg valaki a Féregbolyból? A 2. osztag felépítése nem olyan, hogy ezt csak úgy hagyná. Külső segítségre gyanakszik a vezetőség? – hozakodok elő kérdésemmel, mely már az indulásom óta foglalkoztatott. Egyszerűen hihetetlen, még belegondolni is, hogy valaki megszökött egy ilyen zárt létesítményből. Elgondolkodva fűzöm hozzá előbbi érdeklődésem gondolatmenetében továbbvitt formáját. - Esetleg korrupcióra gyanakszanak? Nem értem, hogy ha már mozgósították a kapitányokat, elég lenne ismét elkapni és börtönbe helyezni, esetleg likvidálni a szökött rabot. De túl nagy a felhajtás… szóval nem hiába kell a Lélekkönyv Csarnokot használnunk. Kapcsolatot fogunk keresni Azashiro Kenpachi múltja és a szökés között, jól gondolom? – sereghajtóként követem a társaságot ugyan, de remélem, nem tekintenek el mondandóm felett. Igaz fiatal korom miatt igen kevés tapasztalatom van még ilyen ügyekben, de Okaa-san és Otou-san, avagy más halálistenek tapasztalatiból is könnyűszerrel lehet építkezni.
Az engedélyek felmutatása után és az unszimpatikus őrök mellett elhaladva betérhetünk a Daireishokairoba. Hihetetlen látvány tárult elém, olyan, amilyet eddig nem volt szerencsém látni. Csodálva néztem az igen remekül kialakított létesítményt, s igyekeztem nem lemaradni a csoporttól. Utunkat nem igen volt alkalmam szemmel követni, amiért a látványban való gyönyörködés sokkalta inkább lekötött. Csupán akkor eszméltem fel, mikor a csoportunk egy ajtó előtt állva várt egy szűk folyosón. Lassan vezetőnktől jött a kérés, miszerint ő maga nem hord magánál fegyvert, így másra a vár a szememben cseppet sem megtiszteltető feladat, hogy ajtót nyisson. Felelőtlen fegyver nélkül közlekedni küldetés alatt Sereteiben, ezt még jómagam is tudom. Nagy bátorságra vall Shihouin-donotól, hogy fegyvertelenül indult meg eme misszión.
Ösztönösen nyúltam Yuki~onna irányába, sosem tennék ilyen alattomos húzást vele, mint a vörös hajú ismeretlen tiszt. S csak eme mozdulatomnak köszönhetően eszméltem rá, hogy Yuki~onna nincs is nálam. Döbbenten emeltem tekintetemet oldalam irányába, ahol mindig lógni szokott zanpakutom, mikor kiküldetésre megyek. Valószínűleg a hirtelen riasztás során elfeledkeztem magamhoz venni őt. Kellemetlen, Otou-san megmondta, hogy soha ne induljak sehova Yuki~onna nélkül.
Aggódó pillantással helyeztem súlyomat egyik lábamról a másikra, míg az ajtó feltárására vártam, mely mögött gondolom a könyvtár ama részlege található, ahol kutatni fogunk a szökött rab élete után.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Pént. Aug. 24, 2012 3:47 am

A feltett kérdéseket hallva homlokán rosszallásra utaló ráncok jelentek meg. Szigorú pillantásainak okozója nem a talányok milyenségében rejlett, hanem a hangsúlyban, amivel megfogalmazták azokat. A Juuichibantai hadnagyától nem is várt el mást, a műveltség és az illem valahogy mindig is elkerülte azt az osztagot, azonban a Rokubantai tisztjétől azért valamivel többre számított, ismervén Kuchiki Byakuya mindenkor fennkölt viselkedését. Fejét kedvtelenül ingatva kellett elraktároznia magában a felvilágosítást, mely szerint a fentebb említett osztag is hanyatlásnak indult végül. Bántották a fülét az alpári kifejezések, évtizedek óta nem mozgott közshinigamik körében, a nemesi összejöveteleken mindenki képes volt visszafogni magát, legalábbis a nagytöbbség. Gondolatmenete közben alig észrevehetően sandított Mizushimára, aki hozzá hasonlóan a Négy Nagy vezetőinek egyike volt. Yuuken nem kedvelte túlságosan a férfit, szertelennek és megfékezhetetlennek tartotta, igazából nem is értette, hogy milyen megfontolásból bízta rá házának vezetését az öreg. Szerencsére személye habár emberi léptékkel szemlélve ősöregnek számított, valójában nem tűnhetett többnek negyven évesnél, ennek megfelelően ezidáig a szenilitás is elkerülte, lényegében ugyanolyan egészségi állapotnak örvendett, mint aktív, szolgálati évei alatt, talán csak a reflexei voltak azok, amelyek berozsdásodtak a vacsorázgatásokkal töltött éjszakák miatt. Bevallottan elkényelmesedett kissé, habár minden reggel közel másfél óráig hakuda-gyakorlatokat végzett, csupán megszokásból, illetve mivel a saját kezűleg összeállított napirendjében ez is szerepelt. A rendszertelenség káoszt szül, aminek semmi értelme nincs, hacsak nem szolgál egy magasztosabb célt, mint ahogy most is.

- Kérem, uraim, moderálják magukat! – emelte fel jobbját figyelmeztetőleg haladás közben. – Raimaru-san, nem egy ivóban tartózkodik, ha kérdése van, használja a megfelelő formulákat, lévén a feljebbvalójához beszél. Ez Önre is igaz Takeo-kun, nem vagyunk barátok, Én sem tegeztem magát. Mindazonáltal az információim Azashiro Kenpachiról igencsak felszínesek. Abban az időben került a Féregbolyba, amikor személyem volt a megbízott felügyelő, körülbelül kétszázötven éve. Nemesi család sarja, s vélhetőleg a legerősebb harcos, akivel valaha találkoztam. – arckifejezése töprengőre váltott, eközben hangzott el a csapat legfiatalabb tagjának érdeklődése. – Nagyon jó meglátás, Hajime-kun! Vajon hogyan történhetett? Figyelmetlenség, esetleg előre eltervezett akció? A Nibantai jelenlegi sansekijevel együtt vizsgáltam át a területet, az ajtó szinte kiszakadt a keretéből, holott kidouval megerősített nyílászáróról beszélünk! Másrészt téved, nem ez a feladatunk… Arra az információra kell rájönnünk, aminek birtokában börtönbe kényszerítették a célszemélyt. Azt kell mondjam, enélkül vajmi kevés esélyt látok a kapitányok számára!

Ugyan hangjában sajnálat csendült, íriszei ugyanolyan hidegnek látszottak, s zavarba ejtő módon méregették a fiatal halálistent. Szerencsére a nagyszájú tiszt vélhetőleg korábbi hibáján változtatni akarván lecsapta a rozsdás lakatot, ami fülsiketítő csörömpölés közepette hullott a padlóra. Yuuken bólintásával jelezte a kivont kardos alak számára, miszerint egyetlenként, ki fegyvert rántott, ellenőrizze a bejáratot, ezzel biztosítva, hogy semmi veszélyes nem vár rájuk odabent. Amidőn a páncélajtó hangos nyikorgás közepette kinyílt, rögtön csapatnyi denevér rontott ki, megérezvén a friss levegőt, a szabadulás illatát. A megvadult állatok hegyes fogaikkal és szinte már-már áttetsző bőrszárnyaikkal igyekeztek a legtöbb kárt tenni a behatolókban, vérfagyasztó vijjogással karöltve. Az első megilletődést kővetően a főnemes nemes egyszerűséggel sújtott a felé közelítő veszedelem irányába, könnyed pöckölő mozdulata nem várt eredménnyel párosult. Az Oni Dekopin technikának köszönhetően különösebb megerőltetés nélkül zúzta szét szerencsétlen lény minden porcikáját, a többiek pedig immáron megismerhették az okot, amiért vezetőjük egyáltalán nem visel kardot. Nincs rá szüksége. A kialakuló „vészhelyzet” rövidesen végetért, a vérszívók jobbnak látták menekülőre fogni a dolgot, mielőtt még mindannyijukkal végeznek a shinigamik. A legszerencsétlenebbül Minashaku járt, akinek arcán véres karmolás-nyomok húzódtak, habár az egész csoportosulás meglehetősen ziláltan nézett ki.

- A későbbiekben keresse fel a Yonbantait, nem kizárt, hogy akár veszettséget is terjeszthetnek ezek a bestiák... – jótanácsán kívül nem fordított több figyelmet a sérültre, elsőként lépett be a lezárt területre, ahol vaksötét fogadta. – Szóródjanak szét, s találják meg a főkapcsolót!

Következő parancsa értelmében mindenki, aki képes valamiféle fényt gyújtani, ennek megfelelően járt el. A felsejlő ilyen-olyan világítótestek fénykörében már sokkalta jobban szemrevételezhetővé vált a helyzet, habár elég kiábrándítónak tűnt. Az ősinek tűnő számítógépeken majdhogynem három-négy centi vastagon ült a pókháló és a por, működőképességük kétségesnek látszott. Az áramszolgáltatásért felelős panelt egy ferdén álló polc mögött találhatták meg a felfedezők, azonban fennállt az eshetőség, miszerint ha egyikük egyedül igyekezne félretolni azt, a felelőtlenül próbálkozón landolhat.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Pént. Aug. 24, 2012 8:12 pm

*Kissé nyugtalanít a fennálló helyzet. Már eleve egy fegyenc kiszabadulásának esélye is bűzlik nekem. Noha, nem azért, mert annyira szuper biztos lehet minden, amit mi alkotunk.. hanem leginkább az, hogy egyszerűen lehetetlen, hogy senki nem próbálta megállítani. Habár a halottak számát eddig nem hangoztatták, így aztán bármi előfordulhat. Nagyot sóhajtok, de bármennyire is homály lepi jelenleg ezt a helyet, a sóhajtásom enyhe csóvát hagy maga után. Hűvös van, és minden tiszta retek itt. Na lehet, hogy pont ezért utálatos ezeknek az épületeknek a puszta jelenléte is? Senki sem törődik a karbantartásukkal. Ami pedig Yuukent illeti, valójában csak rápillantok sznobon hangzó mondatára, aztán pedig áttekintek rajta. Veszekedni ugyan ehetne azon, hogy ki miképpen szólítja a másikat meg ilyenek, de ő is csak egy nemes. Belegondolva pedig, hogy mind a ketten főnemesi házak fejei vagyunk, nekem sem kéne közvetlennek lennem a helyes etikett alatt. Kicsit végig simítok a fekete haorim alatt nyugvó iker wakizashi egyik markolatán.
Eleinte talán úgy gondoltam, hogy majd kezdhetek valamit ezzel a szökős dologgal, azonban amint meghallom a keresett személy teljes nevét, máris kénytelen vagyok megtorpanni az előre menetel előtt. Egy rég elfeledett emlékkép csap át rajtam, aminek sehogy sem tudok ellent mondani. Amikor még a 11. osztagba kerültem, akkor éppen Azashiro volt a Kenpachi. Még apám mutatta be, akiről azaz egyetlen dolog nem maradt meg, hogy hadnagy volt-e vagy sem. Sosem árulta el, csak annyit, hogy magas tiszti rangot foglalt el az osztagon belül. Mindenesetre Azashirot, ahogyan láttam harcolni, úgy vált egy fajta példaképemmé. Mindössze egyszer volt lehetőségem a Kenpachival egy közös edzésre, amit a fater intézett el. S mikor ez volt, akkor tanultam meg igazán, hogy hogyan vághatok precízen a két egykezes stílussal. Sosem feledett, szerzett tudás a számomra, amit pontosan ettől a személytől vehettem át. Így aztán egészen hihetetlen nekem, hogy Azashiro egy ilyen helyre került, majd elszökött. Mégis mit tehetett, amiért börtönbe zárták? Hiszen csak egy Kenpachi volt...
S ekkor "végre" megindulnak felénk a denevérek, amelyre végre kirántom az egyik wakizashit, hogy néhány suhintással utat nyissak magamnak ebben a denevér káoszban. Még így is ér egy-egy csípés, meg marás; de ez semmi ahhoz képest amilyen fájdalmakat kell nap, mint nap átélnem. Jobbjára meg sem érzem, és ha azt nézzük ezek a dögök rosszabbul járnak, mint én. A méreg a véremben pillanatok alatt ki fogja nyírni őket, ha pedig veszettek, azzal csak megkapom a mai adagomat. Míg a többiek a fények gyújtásával vannak elfoglalva, addig én Yuuken felé fordulok.*
- Shihouin-dono, tudja, hogy miért zárták börtönbe a hajdani Kenpachit? *Természetesen azt nem kötöm senki orrára, hogy a Kenpachi alatt szolgáltam, mellékes információ. Valóban foglalkoztat ez a kérdés, s most ezúttal olyan stílusban álltam a "ki tudja milyen rokon" elé, ami leginkább hasonlít egy főnemes férfi elképzelésére. Fel tudom én is venni az arisztokratikus dogmákat, csak éppen tényleg egy olyan osztagban szolgálok, ahol nem előny a finomkodás. Néha tényleg keményen oda kell verni, s valahol csak meglátszik, hogy miért is én vagyok a másod "Kenpachi". Miután a megfelelő információ birtokában leszek, elindulok végre, hogy egy kicsit körbe nézzek. Ezek a berendezések egyáltalán nem az én stílusom, de talán iratokat még találhatok; ezekben egészen járatos vagyok a kötelességeim miatt. Tehát becélzom a potenciálisnak tűnő asztalt, vagy valamit, amiről azt gondolhatom, hogy talán ilyesmit tartogathat.*

Tárgy: Re: Elveszett tudás Pént. Aug. 24, 2012 10:52 pm

Yuuken samának igaza volt, kissé elragadtattam magamat. Mindenesetre egy meghajlást kísérő „Gomennasai” kifejezést követően lehordta egy másik társamat is. Haragudtam rá emiatt. A tiszteletnek egy csöppnyi megnyilvánulását sem éreztem benne, egyáltalán nem volt szimpatikus. Ha nem figyelmeztetem magam, hogy most ő a parancsnokom, ráadásul egy nemesi család vezetője, minden bizonnyal lekeverek neki egy jókorát, bár úgy megbántam volna, mintha egy kövér egér kezdene ki egy éhes macskával. Tehát tűrtem ezt, bár szerintem igazam volt. Jogom volt tudni, hogy miről van szó, és nem tehetek róla, hogy éppen ezek a szinonimák jöttek, majd hagyták is el engem megszégyenítő ajkaimat. De, mivel én voltam az egyetlen, aki kardot rántott, így nekem kellett kinyitnom az ajtót, hiszen a fene tudta, mi van odabent. A parancsot végre is hajtottam, és hátraugrottam a kardomat magam elé tartva. Egy éhes denevérhorda csapott ki a teremből. Nem hiszem, hogy akkor kerültek be, mielőtt utoljára használták a termet. Emlékeztettek a legyekre, amik bemásznak a legkisebb résen, de nem találnak ki a nyitott ablakon. De nem értem rá ezen filózni: a denevérek az arcomat támadták, és a kardommal csak néhányat tudtam megsebezni. Lehetséges, hogy megfogadom Yuuken tanácsát, és ellátogatok a negyedik osztaghoz. Szükségem lesz rá. Már-már azon voltam, hogy kiengedem a kardom a biztonság kedvéért, vagy csak azért, mert a Kaminari Chenso technikám ad némi fényt, de erről letettem. Nem akartam újabb balhét, de kellett egy fényforrás. Mivelhogy nálam semmiféle ilyen eszköz nem volt, így tapogatóztam. A ragadós pókhálókhoz érve olykor megborzongtam, viszont, amely számítógépet megtaláltam, valamelyest letöröltem. Aztán egy „Megtaláltam!” Kiáltás hangzott el, én pedig egyenesen arra indultam, az asztalokon óvatosan átmásztam, mert nem akartam elveszni a sötétségben. Mihelyst odaértem, láttam, én vagyok az utolsó. A parancsnok kicsit arrébb állt, és dirigált, a többiek pedig a ferde szekrénnyel próbáltak valamit kezdeni. jómagam odamentem, és megnéztem, mennyire instabil a polc. Eléggé az volt. A polc tartalma már réges-rég odahullott elé, én pedig abban lépkedtem óvatosan. Reméltem, hogy nem teszek kárt semmi fontosban. Vigyázva, nehogy elrontsak valamit, elkezdtem előre-hátra mozgatni. Hát, az a része, hogy „nehogy elrontsak valamit”, nem ment túl jól:
Egyszer túlságosan hátrahúztam, és az egész rám akart borulni.
- Add istenem, hogy ne rontsak el semmit! Hitto zengo, Rairyuu!
A kiengedett kardommal hosszában átvágtam a polcot, ami hatalmas égzengés közepette ledőlt, fele-fele jobbra-balra.
- Huhh.. Ez meleg volt.
Kíváncsi voltam, hogy mit fognak ehhez szólni. De reméltem, hogy még késleltettem egy kicsit a büntetést, mert valószínűleg ideiglenesen mindenki megsüketült. Arra is jó volt ez a ledőlés, hogy fél méteren belül minden tiszta volt a zuhanás miatt. A legjobban Yuukentől tartottam: a többieket szerintem kiengeszteltem azzal, hogy felszabadítottam az áramellátó kapcsolóját.
Viszont a parancsnokot nem lehetett ennyivel kiengesztelni: viszont reméltem, hogy azért a Féregbolyt megúszom: és a jelekből ítélve nem sérült meg senki. Legalábbis ebben reménykedtem. Hiszen csak egy-egy fojtott kiáltás volt. szerintem ez engem viselt eddig meg ez az egész küldetés: denevérek, ez a polc, már csak az hiányozna, ha valamelyik sötét sarokból ránk támadna Azashiro Kenpachi. Nekem abban a pillanatban annyi lenne. Sőt, Yuukenen kívül talán mindenkinek. Talán még ő sem élné nagyon túl. Hiszen egy volt Kenpachiról beszélünk, akit ráadásul a Féregbolyba zártak, és minden további nélkül kitörte a megerősített ajtózárat. Féltem.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szomb. Szept. 01, 2012 2:52 am

Shihouin-dono feleletére elgondolkodva néztem magam elé, végül is sejtelmem nem járt messze az igazságtól, hiszen valóban Azashiro Kenpachi múltjában fogunk kutakodni, még ha más elemeket is kívánunk keresni benne, mint jómagam azt előre gondoltam.
A nemes negatív látásmódja az utánaeredt kapitányok lehetőségeivel kapcsolatban jómagam is belegondoltam, s ez kiszárította a torkomat… ahogy elképzeltem a volt Kenpachit őrjöngeni Sereteiben, szülővárosomban. Némi aggodalom is úrrá lett rajtam, amint elkezdtem elmélkedni azon, hogy vajon mely’ taichouk is eredhettek utána… sokakat ismerek e magas pozícióban, és belegondolva, hogy talán számomra fontos személy, vagy személyek is benne lehetnek abban a csoportban, kik ez ellen a Kenpachi ellen indultak… még a hideg is kiráz.
- Shihouin-dono, ön tudja, hogy mely kapitányok indultak a szökött rab, Azashiro Kenpachi nyomába? – kissé tétovázva tettem fel kérdésemet, amiért pusztán hűvös pillantásától, mellyel végigmért, borzasztó zavarodottság lett rajtam úrrá. Tekintetemet szívem szerint a földre szegeztem volna, hogy ne kelljen a nemes ridegséget sugárzó íriszébe néznem, azonban az illem megkövetelte, hogy szemébe nézek addig, míg hozzá beszélek, mert így van ez előírva. Okaa-san még igen gyakran mondogatta is ezt nekem.
A páncélajtóval szemben kissé feszélyezetten álltam, amint tudatosult bennem, hogy fegyvertelenül állok itt, egy ilyen helyen. Bár nem féletlenül biztos, hogy szükségem lesz Yuki~onnara, de valami azt súgja, hogy Otou-san nem hiába hangoztatta oly’ sokszor azt, hogy hordjam magamnál minden körülmény között zanpakutomat, ha egyszer elhagyom az osztag biztonságos falait. Idegességemet nehézkesen leplezve igyekeztem meggyőzni magamat, hogy nem lesz gondom Yuki~onna nélkül, hiszen nem hiába vagyok a Kidoushuu tagja, akárcsak egykoron Otou-san.
A zár fülsértő csapódását a padlón összeszűkült szemekkel néztem végig, egy apró megvető pillantással illetve a halálistent, aki ilyen ostoba módon állt hozzá az ajtón való bejutáshoz. Szerintem meg lehetett volna oldani kevésbé zajosan is a dolgot. Csoda, hogy a Daireishokairo őrei nem fognak emiatt a nyakunkra szállni. -.-’’
Feszülten vártam, míg az ajtót feltáró sihinigami biztosítja a terepet, mely a könyvtár azon felébe vezet, ahova mi tartunk. Csikorduló nyílására már összpontosítottam, hogy esetleg ha bármi történne, akkor az ne érjen felkészületlenül. Már csak azért is, mert amúgy sem lehet megbízni a sötétségben, s ami a vasajtó mögött van, az cseppet sem bizalomgerjesztő. Fényvesztett helyiség… semmi jót nem rejthet magában. S míg eme gondolat futott át elmémen furcsa hangokat kezdtem hallani, mely az ajtó mögül származódott. Lassacskán pedig annak forrását is megláthattam denevérek képében, melyek zavarodott repüléséből kifolyólag arra mertem következtetni, hogy jó ideje már annak, hogy odabent raboskodtak.
- Bakudou 8.: Seki. – emeltem fel jobbomat magam elé, a kidou pajzs idézését reflexszerűen megejtve, amelynek a neki csapódó denevérek pár pillanatig megbénulva estek a földre, mielőtt kábultan összeszedve magukat tovább mehettek volna a már körülöttünk elröppenő társaik után. Így igyekeztem elkerülni a hozzám túl közel merészkedő állatok túlontúl közeli megismerését.
Amint elmúlt a denevérveszély a megidézett mágiámat is megszüntetem, majd végignéztem a többieken. Volt szerencsém látni, ahogy Shihouin-dono fél kézzel elintézte az őt megtámadó szárnyas fenevadat, illetve Mizushima fukutaichou-sama remek karddal mért csapásának is szemtanúja lehettem védelmem mögött. Külön áldottam reakciómat a denevérekkel szemben, amint szóba került azoknak a veszettsége. Nem szívlelem a Yonbantait és mivel nem szereztem általuk komolyabb sérülést, így nem is kell aggódnom a felől, hogy esetleg bajban lenne egészségi állapotom. Neutral

Sereghajtóként léptem be a többiek nyomában a koromsötét terembe, amiért cseppet sem nyerte el az tetszésemet. Mélyen belül, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag tartottam a sötét helyektől és ez a hely is ebbe a kategóriába tartozott. Az utasításnak viszont eleget kívántam tenni, azért vagyok itt, hogy részvételemmel segítsem a csapatot. Bár nem értem, hogy a többiek miért indultak meg holmi fényforrás nélkül a helyiségben, mert úgy biztosan, hogy képtelen lesznek bármit is találni… :/
- Remélem, nem gond Shihouin-dono, ha egy apró fényforrással segítem elő a kutatást a kapcsoló után. Hadou no 31.: Shakkahou. – motyogva idézem meg a támadó mágiát fényforrás gyanánt, markomban tartva a szabályos ökölnyi méretű gömböt, mely több mint a semminek számított ebben a sötétségben. Logikusan kikövetkeztetve a fal mentén kezdem el keresni a főkapcsolót, az ajtó környékén. Mivel egyértelműen nem a terem túl végébe raknak egy megvilágításnak szolgáló eszközt. :< Bár a látvány, ami a fényforrásnak köszönhetően elém tárult, cseppet sem volt bizalomgerjesztő.
- Megvan. – szólalok fel, kisebb kutatás után, amint sikerült meglelnem a fényként szolgáló Shakkahou segítségével a kapcsolót egy instabil polc mögött. Már eleve nem próbálkoztam meg annak megmozdításával. Hagytam, hogy a tapasztaltabbak kitalálják, mi tévők legyünk. De nem számítottam arra, hogy az eddig is érdekes húzásokat produkáló tiszt fog előhozakodni egy megoldással, amit személy szerint nem helyeseltem volna, de már késő volt megállítani. Csak remélni mertem, hogy nem csinál ezzel túl nagy bajt... ._.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szomb. Szept. 01, 2012 4:32 am

Az Omnitsukidou negyedik tisztjeként, ez talán első küldetésem. A mai napon igazából semmivel sem volt különlegesebb, mint az összes eddigi. Nem voltak előjelek, nem volt különös érzés sem. Egyszerűen tettem a dolgom, ahogyan azt a mindennapjaimban szoktam. Aztán Verashu Shuwun kapitány magához hivatott és értesített a kialakult helyzetről. Miszerint egy korábbi Kenpachi ( mekkora öröm, hogy több is van/volt belőle ) kiszabadult a féregbolyból és őrjöngeni kezdett Seireitei utcáin. Senkinek sem kegyelmezik, eddig becslések szerint 50 shinigamit gyilkolt meg. Hát ez remek, hogy nekünk van ilyen barátságos Kenpachink. Szerintem teljesen korrekt egy ilyen elmeroggyant tartása és etetése. Ezt persze nem mondtam a kapitánynak, csak megtartottam magamnak.
- Értem, Taichou. Értesítsem az egységet, hogy bevetésre mennek?
Legnagyobb meglepetésemre a kapitány finoman intett, hogy az egység nem megy sehová. helyette én megyek a szökevényről adatokat kutató társaság után, hogy segítsem a keresést az információ után, amely segítségével elkaphatjuk a tébolyult shinigamit. Én azt hittem, hogy az egységgel meg kell próbálni tőrbe csalni vagy el kell terelnünk az útból, hogy az őt üldözők csalják tőrbe. A parancs azonban parancs. A Daireishokairoban még úgy sem jártam, de biztosan hasznossá tudom majd tenni magamat valahogyan. Nincs sok időm összeszedni a dolgaimat. Így szobámban magamhoz veszem a zanpakutomat, aminek álcázására egy kitűnő ötletem van. Pár nappal korábban alkottam meg. Egy wakizashinak látszik a sikeres művelet után. Ha a markolatnál fogva kihúznák a hüvelyéből, láthatóvá válna, hogy üreges a markolat, ahová beilleszthető zanpakutoum vége, továbbá egy fekete színű kendőt csavartam a kardhüvely köré, amitől nem látszik, hogy kissé gömbölyded, hogy a fuvola szépen illeszkedjen. Első, de második ránézésre sem lehet megmondani, hogy nem wakizashit tartok benne. Zanpakutomon kívül magamhoz veszem továbbá a Rei Kin és a Kage Manto nevezetű családi ereklyéket. Nem óhajtom kiadni személyazonosságom. A Rei Kin elrejti a reiatsumat, képtelenség lesz megállapítani, hogy mekkora erővel rendelkezek, továbbá azt sem lehet a lélekenergiám alapján meghatározni, hogy ki is vagyok. A Kage Manto pedig az arcomon kívül a hangomat és a szagomat is felismerhetetlenné teszi. Tökéletesen elfedtem kilétemet, így indulhatok a többiek után, hogy segítsek nekik. Egyenruhámon látszik az osztag- és rangjelzés. A szívem fölött a 2. osztag szimbólumába egy négyes számot hímeztek. Aki ismeri az Omnitsukidou felépítését, az azonnal rájöhet, hogy a Névtelen Egység parancsnoka vagyok. Aki nem ismeri.. nos számukra meg leeshet a tantusz, hogy a negyedik tiszt vagyok. A Negyvenhatok Tanácsának székhelyének közelében nyugodt mosoly ül arcomra. A kapitány után, ők a legjobb munkaadóim. A könyvtár felé veszem az irányt és ha beengednek az őrök, akkor sietősre váltom lépteim, hogy utolérjem a többieket. Ha nem engednek be... nos, akkor nem megyek sehová. Kénytelen vagyok elővenni a taichou parancsát. mekkora szerencse, hogy betekintést nyertem a küldetésen résztvevők névsorába is. Kettő főnemes, abból az egyik a 2. osztag tagja. A többieket nem nagyon ismerem, a nevüket is csak most láttam először. Sietős lépteimnek köszönhetően hamar eljutok az ajtóhoz, ami elég csúnyán megjárta a kis csapattal való találkozást. Nem lett volna egyszerűbb módszer kinyitni az ajtót? No se baj. Hiszem azt egy pillanatra, amikor is bentről hatalmas lármát hallok. Mintha egy hatalmas szekrény hasadna ketté. A helyiségben azonban sötétség fogad, így kénytelen vagyok némi világítást kreálni.
- Hadou 04: Byakurai!
Nem, egyáltalán nem lövöm el a kidout, inkább megidézem a kezembe és ezáltal fehér fényforrásnak használom ezt a különben egyáltalán nem erős, de módfelett hasznos kidout.
- Mi ez a lárma?
Kérdezem, miközben elindulok a hangok irányába, hogy felleljem a társaságot. Amikor végre rájuk akadok először a szekrényre pillantok. Majd a shinigamikra.
- Ez melyikük volt?
Kérdezem. Amikor megpillantom Shihouin Yuukent, meghajolok előtte, majd jelentek. Elvégre ezen a küldetésen ő a "főnök" annak ellenére, hogy rangban nem magasabb a beosztása. Könnyedén felismerem, elvégre az osztagom tagja már, mióta az eszemet tudom.
- Shihouin-dono. A Névtelen Egység parancsnoka vagyok, Verashu Shuwun-taichou küldött önök után, hogy segítségükre legyek a keresésben. A helyzet kezd elfajulni, a volt Kenpachi őrjöng Seireitei utcáin. Jutottak már valamire a kereséssel?
Ekkor pillantom meg Mizushima Takeo-samát, a másik főnemest. Őt is hasonló meghajlással köszöntöm.
- Mizushima-fukutaichou.
Köszönök neki egy meghajlással.. A többi shinigamit egyelőre figyelmen kívül hagyom. Feltehetően nem a két főnemes rongálta meg ezeket az antik bútordarabokat.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szomb. Szept. 01, 2012 6:33 am

Résnyire húzott szemekkel kellett tudomásul vennie a tényt, mely szerint csapatának legfiatalabb tagja egyben a leghasználhatóbb is. A vöröses fény hosszan megnyújtotta árnyékaikat, groteszk szellemképekként táncoltak a korhadó faburkolaton. Továbbra is az ajtóban várakozva nézte végig az eseményeket, s habár vonásai éppen az ellenkezőt tükrözték, de valójában tökéletesen elégedett a tisztek teljesítményével. Találomra választotta ki őket, igyekezett lehetőség szerint sokszínű egységet kialakítani, minek tagjai vélhetőleg sosem találkoztak egymással korábban, illetve a jövőben történő találkozásuk esélye ugyancsak minimálisnak mondható. Legszívesebben saját testőrei körében érkezett volna, azonban mivel a szökés a Gotei Juusantait igencsak érzékenyen érintette, így esélye sem volt kihagyni a shinigamikat a dologból. Igazából teljesen lényegtelen volt eme apró kudarc, hiszen ettől függetlenül minden elképzeléseinek megfelelően alakult. Egyedül Mizushima az, aki nem elégedik meg a kapott információmennyiséggel a célszemélyt illetően, újabb kérdéssel igyekszik felszínre hozni a múlt egy sötét, rég elfeledett darabkáját. Yuuken már-már éppen válaszolni készült volna, amikor hirtelen fülsértő csattanás zengte be a termet, amihez rövidesen egy fájdalmas kiáltás is társult. Smaragdzöld íriszei haragosan villogtak, egyértelműnek tűnt tekintetéből, miszerint gondolkodás nélkül megöli azt, aki kárt okoz az itt lévő berendezésekben. A sérülés feltehetőleg Hajime-kunt érte, legalábbis ez volt a legkézenfekvőbb következtetés miután a korábban csiholt minimális fény is eltűnt, csakhogy átadja a helyét egy sokkal ragyogóbb, kékesfehér fáklyának, amit az egészen idáig ismeretlen alak gyújtott. A főnemesnek elég volt egyetlen pillantást vetni a férfira, máris lerítt róla onmitsukidous mivolta, a bemutatkozás szinte feleslegesnek is hatott, vagyis számára az volt.

- Üdvözlöm parancsnok, már vártam Önt. – viszonozta a köszöntést apró főhajtással, egy aktív nibantaios jelenléte elengedhetetlennek látszott a kialakult szituációban. – Szomorúan hallom a fejleményeket, bár egy ponton ki kell javítsam, s ezzel vissza is kanyarodunk a maga által feltett kérdéshez, Takeo-kun! Értelmetlen egykori tisztségként aposztrofálni Azashiro kenpachiságát, mivel Őt sosem győzték le csatában. Katonai puccskísérlete miatt került a Féregbolyba, lázadást szított a Seireiteien belül, ennek hála rangját az akkori hadnagy örökölte, aki nos… nem hozta az elvárt szintet, elég hamar meggyilkolták. Jut eszembe, fiatal barátom érdeklődött az elfogásra kijelölt csoport összetételét illetően, örülnék magam is, ha ezt megosztaná Velünk, Névtelen-san, amint megtaláltuk a többieket!

Beljebb sétálva egyértelművé vált, hogy valamiféle érthetetlen okból kiindulva érte baleset szerencsétlen gyermeket. Shihouin ellenállást nem tűrve, durván lökte félre a karddal hadonászó idiótát, aki ügyet sem vetve mellette dolgozó társaira shikaiba váltva kettészelte a ránézésre is nehéznek tűnő polcot. Az eredmény eléggé vitatható volt, lévén habár megtisztult a főkapcsoló paneljéhez vezető út, a Kidoushuu ifjú reménysége beszorult a felé dőlő szekrényrész alá. Közös erővel sikerült leemelni róla a mozgását akadályozó romokat, azonban a látvány nem sok jóval kecsegtetett. A fiú hakamájának jobb combrészét szinte teljesen eláztatta vére, ami az egyeletlen vágásnyom által alkotott sarok becsapódásának következtében kialakult sebből származott. Halk fújtatást követően előzőleges engedélyt kérve tépte le Hamada kosodejének ujját, amiből rögtönzött kötést eszkábált a sérült felületre. Ennél többet jelenleg nemigen tudott volna tenni, így időlegesen ezzel kellett beérnie a betegnek. Makulátlanul fehér nemesi köpenyét vörös vércseppek pettyezték, rubintszerű könnycseppekként tükrözték vissza a rájuk vetülő Byakurai izzását. Higgadtsága ugyan látszólag semmit sem vesztett megrendíthetetlenségéből, ettől függetlenül fenyegetően emelkedett fel korábbi, görnyedt testhelyzetéből.

- Izanagi-san, legyen olyan kedves és támogassa pórul járt társát. – adta ki az utasítást szenvtelen hangon, majd figyelmét a zanpakutouját markolászó halálistenre irányította. – Raimaru-san, máskor gondolkodjon, mielőtt cselekszik, máskülönben kénytelen leszek elkobozni a lélekölőjét, amit a későbbiekben egy igen hosszú megrovás kíséretében kaphat csak vissza a kapitányától, megértette?

A 11. osztag hadnagyának nézelődése sikertelenül végződik, semmiféle papírost nem találhat az asztalokon, vélhetőleg korábban elszállították vagy megsemmisítették azokat. Yuuken intésével egyértelműen jelezte bármelyik vállalkozó kedvű alanynak az áramellátás visszakapcsolását, ami meg is történt kisebb szikraeső kíséretében. Beteges, sápadt fény világította be a helyiséget, ami a korábbi elképzelésekkel szemben igencsak monumentális méretekkel rendelkezett. Mégsem ez volt a leginkább meglepő az egész teremben, hanem a könyvtár másik végében felállított tartály, amiben egy női alak lebegett, körülötte halványrózsaszín folyadékkal. Jelenléte igazán zavarba ejtőnek tűnhetett, hiszen mit kereshet egy régóta lezárt részlegben? Ki hozta ide, milyen célból? Él még egyáltalán vagy évek óta halott, s csak az esetleges tartósító oldat miatt nem indult még oszlásnak a teste? Minden kérdésre valószínűleg a felébredő számítógépes rendszer fogja megadni a választ. A nézelődést azonban váratlan hang szakítja félbe, a közeli sorok valamelyikében mintha leesett volna valami. A szőke férfi néma kézjelekkel adta ki utasítását, míg Minashaku hátramaradt a sebesültet cipelő sanbantaiossal, addig a többiek szétszéledve igyekeztek felmérni a területet. Talán mégis vannak itt veszélyesebb dolgok a veszett denevéreknél?

Tárgy: Re: Elveszett tudás Vas. Szept. 02, 2012 2:15 am

*Hosszasnak tűnő kalamajkával egyáltalán nem törődöm. Az mondjuk egyértelmű, ha valamelyik engem próbált volna lecsapni, akkor biztosan bordán talpalom. Mindenesetre ebben a jelenlegi helyzetben nem kezdhetnék vajmi hatalmas akcióba. Nincsen itt semmi gyakorlatilag. Hiába is döntök úgy, hogy az iratok keresésére indulok, amikor mindössze csak port por hátán találhatok. Ekképpen pedig unottan lépek vissza a másik főnemeshez. Amíg nem történik semmi, addig biztosan nem én leszek az a shinigami, aki annyira előre tudná vinni ezt a nyomozást. Inkább csak csendben élezgethetem a fegyverem, és szükség esetén bevetem. Egyébként meg vajmi kevésnek érzem az egészet. Egyáltalán mi is az, amit mi igazán keresünk? Bizonyítékot arra, hogy hogyan szökhetett meg egy Kenpachi? vagy esetleg valami mást? Ki kéne deríteni, hogy mit is keresünk egész pontosan. Sóhajtok egyet a közjátékra, majd homlokomat dörzsölgetve pillantom meg az érkező legújabb tisztet. Névtelen egység? Mi a fene! Tehát az onmitsukidou ilyen titkos egységekre lennének osztogatva? Lassan úgy érzem, hogy több információm lesz az onmitsukidouról, mint magáról arról a Kenpachiról, akit keresünk. Hát ez kiábrándító! Neutral

*
- Üdv! Hát az meg mi a fenét takar, hogy a Névtelen bigyula parancsnoka? Hogy lehet valaki egy névtelen izének a parancsnoka? @.@ *Halkan fakadok ki, igazából csak magamnak. Viszont nincs kizárva, hogy valaki meg is hallja azt, amit mondok. Na de komolyan, most mi is folyik itt egész pontosan? Én már őszintén kezdek ebbe az egészbe belebonyolódni. Ahhoz pedig, hogy kijöjjek, most kiváltképpen koncentrálnom kellene. Az első ilyen rávezető jelet azzal kapom meg, hogy elsősorban végre kapunk valami fényt. Magam is felemelem tekintetemet jócskán az én 1,9 méter magasságommal. Bizonyára jobban belátom a helységet, mint ők, de még így is meglep, hogy valahogy kisebbnek tűnt. Ám, az áramellátással egyetemben a könyvtár másik feléből feltűnik valami más is. Oldalra billentem fejemet, míg csak bámulni kezdem azt a bizarrnak tűnő látványt, ami nekem annyira nem is bizarr. Game&Over óta nem tudnak meghatni a Juunibantai kísérletei, hiszen őket is onnan szereztem. Mára ők lettek a tökéletes testőreim, valamint a Juubantai kapitánya. Ettől eltérve pedig nem változtat ez semmit a helyzeten. Hogy kerül ide egy ilyen cucc? Ráadásul, ha nem láttuk eddig, feltéve már csak halott a nő nem? Azonban mégis szeretném jobban szemügyre venni. Így mikor egy hang zavarja meg a kisebb zsibongásunkat, megyek a saját fejem után. Eszembe jut, hogy a zanpakutomat legalább a kardhüvelyéből ki kellene venni, egyelőre viszont nem látom értelmét. Feltehetőleg egyedül (egyáltalán nem biztos) indulok meg a tartály felé, aminek látványa szinte bevonzza tekintetemet. Nem túl óvatos, de nem is túl összeszedetlen, lassú léptekkel közelítek a megfelelő irányba. Elhatározásom szerint azért oldalra is sandítok, ne hogy valami harci patkány út közben leharapja a fejemet. Idegesít ez a hely; ezzel a látvánnyal meg főleg. Amennyiben sikerrel érkezek meg a tartályhoz, közelebbről is megnézem. Kopogtatni kezdek rajta, egyelőre viszont nem látok reakciót, biztosan halott lehet.
A többiek viszont szétszéledtek, s az a hang is eszembe jut. Tökre feleslegesnek érzem a rejtőzködést, mert ha itt lenne is valami, az előbb szúrt ki minket, mint mi őt. Egy határozott mozdulattal húzom ki mindkét wakizashimat, de nekem eszem ágában sincs egyelőre semmit sem tenni. Inkább besuhanok az egyik falhoz, ahol valaminek a takarásában lehetek. Kicsit húzogatom a számat akképpen, hogy mi van, ha ez a nő egy zombi lesz? Vagy esetleg mi van akkor, ha társa is volt, csak éppen kiszabadult? Mocskos rémsztorik, csak ijesztgetni lehet vele a másikat. Jobb lesz inkább, ha ledekkolok itt és megfigyelem, hogy a többiek mit kezdenek. Szívesen berepeszteném az üveget, de egy-két ok elválaszt ettől. Elsősorban az, hogy féltem a Kuro Montsukimat; másrészt meg ki tudja milyen genyában lebeg az a bige. >.> Hah, de jó lenne most rágyújtani. ._. *

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szer. Szept. 05, 2012 3:59 am

- A fenébe! Miért velem? Miért most? Miért pont őt? Miért pont ilyenkor?
Szitkozódtam, és belerúgtam a szekrénybe, amit kettészeltem. Nem fájt annyira, annyira el voltam keseredve a dühtől.
- Nem hiszem el! Én csak Yuukent akartam bosszantani, nem ártani másnak! Nem volt más célom, csak az, hogy Yuuken idegeit szétszedjem. Aztán tessék, nekem kellett, hát persze, hogy borítékolva is van, hogy csak én szívok! Nem hiszem el!
Szitkozódtam. Persze csak a legénytollaim alatt, hogy a szőke herceg meg ne hallja őket. Közben odamentem, hogy Hajimét, amennyire lehet, kiszolgáljam.
– Raimaru-san, máskor gondolkodjon, mielőtt cselekszik, máskülönben kénytelen leszek elkobozni a lélekölőjét, amit a későbbiekben egy igen hosszú megrovás kíséretében kaphat csak vissza a kapitányától, megértette?
Ki nem fossa le? A kapitányomat egyszer sem láttam, és véletlen volt az egész! Nem létezik, hogy vaksötétben, ahol az ember csak egy dologra koncentrál, és csak visszatükröződve láthatja a fényt, a másodperc törtrésze alatt magát is mentse, és még a társaira is ügyelni tudjon. Nincs egy hete, hogy halálisten vagyok, mégis, mintha két éves veterán lennék, úgy bánnak velem. És nem az én hibám, hogy Hajimének szenvednie kell. Na jó, talán nagyrészt igen. De viszont Yuuken is tettestársnak vélhető, legalábbis az én nézeteimmel. Ugyanis, ha jó vezető lenne, vagy legalábbis jól mérné fel a helyzeteket, Nem engedte volna, hogy így birizgáljam azt a szerencsétlen hárommázsás tároló alkalmatosságot, nem, neki végig kell néznie, ahogy lesértem a legfontosabb csapattársamat. Jó kondiban vagyok, az tény, de valószínűleg egy két vagy hárommázsás polcot nemigen tud ő se megtartani, legfeljebb az Oni Dekopinnal atomjaira töri. De nem, ezt sem volt hajlandó megtenni. És miért? Mert egy lusta, önközpontú kis idióta, azért. Legalábbis ez volt róla a véleményem.
- Shihouin-dono. A Névtelen Egység parancsnoka vagyok, Verashu Shuwun-taichou küldött önök után, hogy segítségükre legyek a keresésben. A helyzet kezd elfajulni, a volt Kenpachi őrjöng Seireitei utcáin. Jutottak már valamire a kereséssel?
Az ismeretlen hangra felkaptam a fejemet. Ugyan nem volt ismerős az arca, de valahogy annyira emlékeztetett valakire, hogy a vigyoromat pedig nem tudtam visszafojtani. Okom nem volt rá, de valahogy a számra jött. Bizonyára okkal nem mondta meg a nevét, így hát én is így köszöntöttem:
- Üdvözlöm, yonseki san!
Azonban ügyet sem vetett rám. Megértettem, hiszen két főnemes volt a teremben. Amíg nem néztem oda, hanem Hajimét ápoltam, valaki felkapcsolta a villanyt, Yuuken, Hamada, Hajime és az én kivételemmel mindenki iratok keresésére indult, eredménytelenül. Aztán más is kiszúrta a szememet. Egy nagy tartály, benne egy női testtel. Többet nem láttam, mert Hamadáékkal hátul maradtam. A hátsó sorokból valami fura zaj hallatszott, és bizonyára intelligensebb holmi fészkelő állatnál, különben vagy elmenekült volna már rég, vagy ránk is ronthatott volna. A kezem a kardomhoz simult. Reméltem, hogy először az erősebbeket veszi célba, de elképzelhető volt, hogy a sebesültet veszi először célba. És, ha már sikeresen elrontottam neki becsléseim szerint két hónapnyi működést, azt tartottam a legkevesebbnek, hogy akár a testemmel is megvédem.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szomb. Szept. 08, 2012 5:36 am

A szekrény kettészelésének képéből csupán apró képkockákat fogok fel. Olyan gyorsan történt minden, ahogy hirtelen elkezd dőlni ama irányba a lámpa kapcsolóját eltorlaszoló berendezés, ahol jómagam is álltam. Már nem volt időm félreugrani, egyik pillanatról a másikra a földön találtam magamat a nehéz fémszerkezettel együtt. Fájdalmas kiáltás hagyja el ajkaimat, ahogy a súlyos tereptárgy rám nehezedik, de nem csak a tömegével keltett érzés miatt, mely úgy jön le számomra, hogy bármely pillanatban szétlapíthat, hanem a combomat ért vágás volt az, amiért jelét adtam fájdalmamnak. Kevésbé tehetetlen helyzetemben visszaszívtam volna, hiszen nem mindenki edződhet a 11. osztag leghatalmasabbik kapitányának kedves üdvözlő rúgásával, de eme pillanatban akaratom ellenére adtam hangot a keserű fájdalomnak mely’ úrrá lett rajtam.
Reflexeimnek legalább annyit megköszönhettem, ha már nem volt időm félrevetődni a fémszerkezet dőlésszögéből, hogy a kidout, melyet eddig megvilágítás gyanánt kezemben tartottam, még időben megszüntettem, elkerülve ezzel a többiek testi épségének veszélyeztetését. Fájdalommal teli grimasszal az arcomon tettem egy kísérletet a polc alatt arra, hogy elmozdítsam magamról a szerkezetet, de csalódottan kellett szembeállnom azzal, hogy erőm itt fikarcnyit sem ér. A combom irányából származó lüktető fájdalom túlságosan is elködösítette elmémet. Igazi felszabadulás volt, amikor közös erővel eltávolították rólam a nehéz fémszerkezetet, melyet jómagam egyedül képtelen voltam lelökni magamról.
- Köszönöm… – préseltem ki magamból nehezen a szót, miközben erőlködve megpróbáltam felülni. A felállást meg sem kíséreltem, az ezzel kapcsolatos gondolataim nyomban elillantak, amint megláttam szakadt, vérrel átfestett egyenruhámat. Ennyit arról, hogy megúszom a 4. osztag felé a kiruccanást a missziót követően. - Elnézést kérek, hogy ennyi gondot okozok, Shihouin-dono. – mondom földre szegezett tekintettel, amint a nemes egy rögtönzött kötést csinál lábam sérült felületére. Nem a vér látványa miatt szegeztem kék íriszemet a földre, hanem azért fürkészem inkább a talajt, mintsem a körülöttem levőket, amiért ilyen szégyenteljes helyzetbe sikerült belekeverednem. Sérülésemmel biztosan hátráltatni fogom a többieket. Miért nem figyeltem oda jobban? Ha rendesen koncentráltam volna a történésekre és időben észreveszem a felém dűlő polcot, akkor most nem lennék ilyen helyzetben!
Nem éppen szívesen, de végül elfogadom Izanagi-san segítségét a fölálláshoz. Azt hittem magamtól is menni fog, mert mennie kellett volna, de nem sikerült egyedül, csupán némi támogatás keretei között tudtam feltápászkodni a talajról. Állni sem tudtam egymagamban, súlyomat nem tudtam lüktető jobbomra ráhelyezni, így Izanagi-san karjába kapaszkodva tudtam megtenni csupán az első lépéseket, mire sikerült legyűrnöm magamban a fájdalmat, hogy egyedül is tudjak menni. Ugyan eléggé bicegve tudtam ezután közlekedni, de ez is több volt a semminél.
- Üdvözlöm. – hajtok fejet az újonnan érkezett Nibantai tiszt felé. Nem láttam még őt, de a rangjából ítélve minden bizonnyal remek tehetséggel rendelkező halálisten lehet, így nem meglepő, hogy utánunk küldték. Bár erről az egységről még nem hallottam, egyre titokzatosabbá válik szememben a 2. osztag... először a Féregboly, most meg a Névtelen egység…
A termet elöntő sápadt fény miatt is hunyorognom kellett, szemem már kezdte megszokni a sötétséget és a 2. osztagos által szolgáltatott apró fényt, hirtelen ért az újdonsült megvilágítás, mely elöntötte a termet. De nem sokáig foglalkoztam ezzel, döbbenten néztem az ezzel láthatóvá váló tartályt, s annak tartalmát.
- Ez mégis mi? – hebegtem meglepetten, nem éppen ilyesmire számítottam a Daireishokariouban. Eléggé hátborzongató még belegondolni is, hogy 12. osztagosok számára engedélyezett ide a belépés és az esetleges kísérletezés. Bár eme gondolatom is igencsak abszurd, hiszen a denevérek nem éppen arról tanúskodtak, hogy sűrűn járnak-kelnek errefelé a halálistenek.
Nyomban a váratlan hang irányába kaptam tekintetemet, Shihouin-dono jelzése után lélegzetvisszafojtva álltam, s kíváncsian vártam a további hihetetlen történések folytatását, mely elég erősen úgy tűnt, hogy még van belőle jócskán ezen a helyen.
- Ha gondolják, segítsenek Shihouion-dononak, boldogulok egyedül is. >///> – mondom zavartan a két halálistennek kik támogatásomra lettek mellém utasítva, egy apró, fájdalommal teli fintor kíséretében. De én igenis megoldom egyedül a problémáimat, még ha nehezen is, már menni, vagyis valami menésféle már megyeget. Szóval megvédeni is meg tudom magam, legalábbis nagyobb biztonságban érezném magam, hogyha Raimaru-san nem mellettem lenne, hanem pedig a többiekkel tartana. Meg mondjuk, ha itt lenne Yuki~onna, ehh… hogyan felejthettem a Kidoushuuban?

Tárgy: Re: Elveszett tudás Vas. Szept. 09, 2012 12:01 am

Két kérdés hangzik el, az egyik konkrétan nekem címezve, a másik pedig Mizushima-dono orra alatt, a nagyvilágnak. Csuklyám mögött elmosolyodom, ez csak annyiból látszik, hogy a fekete szövet megrezzen. A kérdésekre egyenlőre nem válaszolok, inkább a szekrényes eset fölött állok. A mosoly amolyan WTF kifejezéssé változik a csuklya takarásában. Ilyet meg kell, hogy valljam sosem láttam. Az a szekrény több mázsa is lehet és valamelyik IQ bajnok ráborította a társára. A főnemes szavaiból kiszűröm, hogy ki lehetett az elkövető, a kezében is ott van még a kardja. Szóra sem méltatom, az ennyire felelőtlen shinigamik előbb-utóbb nagyon megjárják. A szekrény végül lekerül a fiatal tisztről, én pedig végül válaszolok a főnemes kérdésére.
- A másik csoport összetétele, több kapitányi szinten álló shinigamiból áll. Aktív kapitányi pozíciót azonban, csak hárman töltenek be.
Hangzik el a válaszom. Éppen elmondanám, hogy kik azok, akik részt vesznek a volt Kenpachi elfogásában, de ekkor a világítás egy tartályt tesz láthatóvá számunkra, amiben valaki határozottan tartózkodik. Erről nem értesítettek. Egy szóval sem mondták, hogy valaki itt tartózkodik már hosszú-hosszú ideje egy embermagasságú tartályban. Első ránézésre élettelen, de a 12. osztag technológiáját ismerve, már amennyit tudok róla, az is felületes és inkább azt tudom, hogy bármire képesek, az sem kizárt, hogy a tartály tartalma él. Biztos nem viccből van itt. Folytatnám a válasz adást, amikor is zaj üti meg a fülünket. Yuuken kézjelei teljes mértékben érthetőek számomra. Egy macska ügyességéhez méltó módon kezdek el lopakodni a zaj irányába. Szekrényeket és egyéb nagyobb polcokat használva fedezékül, amelyek árnyékában időnként meghúzódok. Csendben figyelek és felkészülök arra az eshetőségre, hogy a szekrények elbillenhetnek. Így végül nem támaszkodok neki egyiknek sem. Ha újabb neszezést hallok, akkor a szekrény árnyékát hátrahagyva, megindulok a nesz irányába. Útközben aktiválok egy kidout. Nem túl erős, de ha bármilyen támadás érne, annyi időt hagy nekem, hogy védekezhessek, illetve, hogy a sérülés mértékét csökkentsem.
- Bakudou 39: Enkosen!
Amikor a pajzs megjelenik körülöttem, tisztában vagyok vele, hogy védve vagyok. Továbbra is igyekszem csendben haladni a nesz forrása felé. Időközben megállok és hallgatózok, hogy nagyjából tisztában legyek társaim tartózkodási helyével. Ha azonban elég közel kerültem a nesz forrásához, akkor felkészülök arra, hogy valami ősöreg őrmechanikával találjam szemben magamat. A legrosszabb esetben egy nagyon öreg shinigami tartózkodik itt. Végül elnyomom magamban minden aggodalmat. Képes vagyok felvenni a harcot bárkivel. Így sokkal bátrabban lépek elő rejtekemből végül, hogy a nesz forrására rácsodálkozzak. Ha ellenségnek minősül kénytelen leszek felvenni vele a harcot, ha azonban barátságos, akkor szólok a társaimnak, hogy előjöhetnek. A csoportból jelenleg én vagyok a legerősebb, már ami a harctéri képességeket illeti. A sérült shinigamit éreztem még elég erősnek, de ő ápolásra szorul, így kénytelen vagyok magam felvenni elsőként a harcot.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Vas. Szept. 09, 2012 4:53 am

A csend már-már zavarónak hatott, a feszültséget szinte tapintani lehetett a teremben. Rövidesen halk zúgás töltötte be a teret, az újjáéledő számítógépek mozgó alkatrészei keltettek némi neszt, azonban a korábban hallott zaj nem ismétlődött meg. Óvatosan nyomulva előre Yuuken minden egyes polcsorba benézett, ám végül a Névtelen Osztag vezetője volt az, aki felfedezte mi is esett le oly’ fülsértő csendülés kíséretében. Egy poros adatkazetta feküdt a földön, ennek köszönhetően megkönnyebbült sóhaj szakadhatott ki a férfiból, egyelőre harci képességeire nem volt szükség. Időközben Takeo végigért a csarnokon, s némileg felelőtlen módon kezdte kocogtatni a tartály felszínét, ám szerencséjére az üveg elég erős volt, ennek köszönhetően nem ömlött a nyakába egy jó adagnyi ismeretlen rendeltetésű folyadék, ami kitudja milyen elváltozásokat eredményezett volna bőrén… vagy sem. Való igaz, efféle látványra leginkább a Juunibantai berkein belül számítana az ember, ám valamiféle magyarázatnak lennie kell, amiért egy élőlényt az elzárt dokumentumokkal foglalkozó részlegbe csuktak. A 11. osztag hadnagya nemtörődöm módon fordított hátat a lebegő alaknak, ennek megfelelően ama bizarr jelenséget sem vehette észre, midőn az entitás kéjesen végignyalta ajkait. A vaklárma elmúltával Takashi közelebbről is szemügyre veheti a talált tárgyat, melynek gerincén nyomtatott betűkkel a következő felirat díszelgett: Zanpakutou – Élet a shinigamik után?. Vélhetőleg igencsak furcsának találta a címet, hiszen mindenki tisztában van a ténnyel, mely szerint a tulajdonos halála következtében maga a lélekölő is megsemmisül, legalábbis minden különleges képességét elveszíti, egyszerű lélektelen karddá korcsosul.

- Tiszta! – harsan végül Shihouin hideg orgánuma, látszólag tényleg senki sem tartózkodott Rajtuk kívül ezen a helyen, a furcsa szerzetet leszámítva, így a számítógépek közelében gyűltek ismét össze. – Nem kell szabadkoznia, Hajime-kun, nagyon is jó munkát végzett eddig, remélem, számíthatok a további segítségére a sérülése ellenére is! Meg is találtam magának a megfelelő feladatot! – bólogatott határozottan, ezt követően intett Izanagi-sannak, hogy terhét pakolja le az egyik vezérlőkonzol elé. – Futtasson le egy teljes körű keresést az adatbázisban, a kulcsszavak: Azashiro, Kenpachi! Jelezzen, amennyiben talált valamit, addig a többiekkel hasonló elven haladva átkutatjuk az adattárolókat, hátha nyomára akadunk valamiféle feljegyzésnek!

Sietős léptekkel és vitorlaként lobogó köpennyel vágott neki ismét a könyvtár rengetegének, találomra fordulva be az egyik sorba. Látszólag egyáltalán nem tűnt veszélyesnek a helyzet, ám miután mindenki eltűnt a főfolyosóról, a Kidoushuu ifjú tisztje pedig hozzákezdett a parancs véghezviteléhez, valami megmozdult a sötétben. A tartályban lévő folyadék halkan bugyborékolni kezdett, belsejében egyre-másra tűntek fel az oxigén gömböcskék, amik rövidesen eltakarták a belátást. Eközben a szerkezet halk pityegéssel jelezte a fiú számára, hogy a keresés véget ért és eredményesen zárult. Megnyitva a legelső fájlt a nagy kivetítőn egy titkosított mappa tartalma jelent meg.

Azashiro Sōya

Nem: férfi
Osztag: 11.
Státusz: INAKTÍV; lefokozva
Indoklás:
► Rendzavaró magatartásával fenyegette a Seireitei belső békéjének nyugalmát.
► Ellenállást szervezve igyekezett átvenni a Gotei Juusantai vezetését.
► Képességei korlátozhatatlannak bizonyultak.
Ítélet:
► Lefokozását követően a Féregboly fegyence.
► SZABAD kísérleti alany.

Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az utolsó mondattól borzongás futott keresztül egész testén, vajon milyen kísérleteket végezhettek az egykori kapitányon? Az írás tovább is folytatódott, ám még mielőtt lejjebb görgethetett volna, bal füle mellett egy izzásig hevült fémkaró száguldott el, tökéletes pontossággal zúzva be a képernyőt, amiből forró szikrák pattogtak Hayakawa arcába. Megfordulván talán az eddig látott legkülönösebb ellenféllel találhatta szembe magát, és a felhangzó csattanásokból ítélhetően nem Ő volt az egyetlen, akit megtámadtak. Néhány lábnyi magasságban lebeghetett, miközben kínzó lassúsággal húzta vissza mutatóujját, amit fegyverként használt korábban. Amennyiben a szorult helyzet miatt menekülőút után kutatva körbepillantott, felfedezhette, hogy a tartály fala teljesen megolvadt, a benne tárolt hölgyemény pedig szőrén-szálán eltűnt. Ellenben volt ennél sürgetőbb problémája is, mégpedig testi épségét kellett megvédenie lélekölője híján. Segítségre nem számíthatott, társait ugyancsak sarokba – vagy jobban mondva sorokba – szorították, egyedül kellett megküzdeni az árnylénnyel és a belőle áradó sötétséggel. Eközben a csapat vezetője higgadtan nézett farkasszemet az előtte szobrozó nővel, legalábbis nézett volna, ha annak íriszeit nem fedik bőrből készült pántok. Nem lepte meg különösebb módon megjelenése, Azashiro figyelmeztette, az élete csupán egy hajszálon fog múlni, ha ténylegesen a Daireishokariou lezárt tartományában akar kutatni. Harcolni egészen egyszerűen felesleges lett volna, Yuuken tisztában volt korlátaival, jelenlegi szintjén nem jelenthetett különösebb kihívást egy kapitányi szintű ellenfélnek. Túlzottan elkényelmesedett, a szóbeli csatározások mellett a fizikaira már se kedve, sem pedig ideje nem maradt. Ám nem félt, fejét büszkén felszegve megszólította a hárpiát.

- Sōya-kun küldött. - hazudta szemrebbenés nélkül fojtott hangon, mialatt jobbját mellkasa előtt keresztbe téve meghajolt. - El kell vinnem Neki „azt”!

Tárgy: Re: Elveszett tudás Csüt. Szept. 13, 2012 10:43 pm

*Nem különösebben izgat ama feltételezésem, hogy bárki is észrevehetett minket. Még ha így is lenne, lennék olybá botortalan, hogy nyaka szegetten adom át véremet? A viccnek is van egy határa. S tán az én fajtám pontosan azon részre tartozik, amikor a harc szükségletté alakul. Egy olyan elengedhetetlen szokássá, ami beivódik a hétköznapi létbe. A harc az életem, az élet bármely területére vonatkozóan. Na, mint nap életemért küzdök; akkor miért is rettennék el egy-egy kihívástól? Behúzódva az egyik szekrényszerűséghez várom, hogy érdemi tett is szülessen az iménti ricsajból. Sötétség vesz körbe, de e jelenségre nem tekintek félelemként, vagy esetleg sebezhetőségem forrásaként. Ismerem magam, és tudom, hogy mi az én igazi gyengepontom. Valójában még örülök is ennek a kialakult helyzetnek, mert pontosan így fognak kiderülni igazán a dolgok.
Odaát, valahol a messziségben (mert nyilvánvalóan innen senkit sem látni) csörrenések sorozatára emelem fel fejem. Reflexeim által mindkét wakizashimat kihúzom helyéről, de gyakorlatilag ezzel most semmire nem fogok menni, ha nem maradok józan. Óvatosan kitekintek, és csak ekkor tűnik fel, hogy a tartályban levő nőnek nyomaveszett. Ékesen a harci lázban égő mosolyomat megvillantva lépek a tettek mezejére, ahol pusztán másodpercek múlik, hogy jobb oldalt a nyakamat le ne nyessék. Homályba nem sokat látni, ám a támadóm démonszerű alakját feltétlen észreveszem. Talán mindenki más is így járt, csak éppen engemet bebújva később érhet a baj. Azonban nyilvánvaló volt, hogy kiszúrtak már. Így aztán a reflexeimnek köszönhetően hajszálhíjján, de oldalt kiütöm vaskos karmait a dögnek; minek ellenható erejeként szépen berepülök az egyik szekrénybe. Pompásan nem érdekel ekkor már a ruhámon keletkezett szaggatások, amikor Akuma végre belemélyesztheti végre „ajkait“ egy kis friss húsba. Ha szerencsém van, még egy kis újabb felhasználható méreganyagra is szert tehetek. Ettől a céltól vezérelve pedig felugrok, s amint padlóra érkezem, két oldalt kitartva karomat, - kicsit hátrább, hogy szekrényeket ne érjek - megindulok a mozgó célpont felé. Jobbra egy kilencvenfokos fordulattal mindkét pengém hegyével mérem fel a lény kilátásait. Észre is veszem, hogy valójában a lebegése az, ami jelenti a gondot.*
- Utsuse, Ketsueki no Akuma! Mochiiro! *Suttogom ajkaim közt, amikor a lény arrébb lebegve próbálja elérni a támadási hatótávolságát - ugyanis betértem az imént a szférájába -. Ám, amint érzem, hogy a zanpakutoim shikai szintet elérték, máris neki ugrok, hogy balról felülső irányba megvágjam. Shunpoval elérve pedig a másik irányból is elérem ezt. Aztán előre ugrok, hogy folyamatosan vágásokkal szorítsam el. De látva az eredményt már elégedett lehetek. Az adrenalin lehet egyaránt előny, de átok is. Súlyos rángásaival csak féktelen környezeti rombolásra megy, de arra nem, hogy védekezzen, vagy pontosan támadjon. Hamar bevégzem neki a nyakirányú célzott vágást, hogy örökre elhalgasson. Azonban veszélyes lenne továbbra is a zanpakutommal harcolnom, így aztán el is hagyom a zanpakutom feloldását; mégmielőtt találkoznék a csapatban bárkivel is. Egy kisebb bágyattság viszont rám tör, mintha a lénynek a vérében lett volna valami, amire most a sajátom reagál. Csak részleges bágyadtság, ami néhány pillanat után úgy érzékelem, mintha csak elmúlt volna. Yuuken keresésére indulok, hiszen jobb volna felzárkózni hozzá.*

Spoiler:

Tárgy: Re: Elveszett tudás Pént. Szept. 14, 2012 4:56 am

Izanagi~san Yuuken parancsára az egyik még viszonylag ép gép elé tette az általam szégyenletesen megsebesített Hajimét. Ezért még vezekelni fogok. Most viszont a küldetésre kellett koncentrálnom. Megráztam a fejem. Egyre csak ezt ismételgettem:
- Hideg fej, nyugodt ész, ésszerű gondolkodás. Hideg fej, nyugodt ész, ésszerű gondolkodás. Hideg fej, nyugodt ész, ésszerű gondolkodás.
Miközben ezt ismételgettem, egy teljesen más sorba mentem kutatni.
Reméltem, hogy csak én fogok megsebesülni, esetleg meghalni, hiszen nem voltam egyikőjüknek sem a felettese. Sőt. Biztos voltam benne, hogy mind a ketten a ranglétrán felettem állnak. Én, a kis hatodik osztagos rang nélküli tiszt mindenki alatt állok a sorban. A kiáltásom során egy mondatba annyi naivságot sűrítettem, hogy az már fájdalmas volt a füleknek. Mégis, ez a szívemből jött. Mindenkinek értékesebb volt az élete, mint nekem. És, mint a vezetőség kezében értéktelen kacat csupán, kötelességemnek éreztem azt, hogy az értékeket megvédjem. Itt a teremben pedig minden csapattársam sokkal többet ért, mit én. Hiszen én csak egy paraszt voltam a sakktáblán. Az értéktelen. A könnyen pótolható. A gond nélkül feláldozható. A gyenge. A tehetetlen.
Miközben a polcon kutattam adatkazetták után, egy zajra lettem figyelmes: hátranéztem, és láttam, hogy valami génhibás darázs volt a hang okozója. Utána akartam nézni Hajimének, de a szörny utamat állta. Így hát végigmértem ellenfelemet:
A teste merő fekete köd volt. Lába se volt látható, alul csak egy nagy fullánk volt. a feje egy darázsé lehetett, amit jócskán felnagyítottak, valamint ragyogó kék szemeket kapott. A keze viszont még érdekesebb látványt nyújtott: Cingárok voltak, és merevek. Hosszú ujjai vöröslöttek, a bal mutatóujja pedig még izzott, mint a frissen munkált fém. Ijesztő volt. görcsösen markoltam Rairyuu tokjának fogásra kialakított részét. Egy sima vágással kezdtem, amit a testére irányítottam. Nekem elég volt egy kis érintés, amit el is értem, és megállapítottam, hogy ami fekete ködnek néz ki, az valójában egy hullámzó köpeny. Szó szerint csak azt értem el, amire szükségem volt, de az sem volt elégtelen. Ezután felém nyújtotta az épphogy csak lehűlt, borzalmas karmát, ezúttal kettőt, arra irányulva, hogy a gyomromon áthatolva rablóhúst csináljon belőlem. Gyors volt, de nem eléggé. Ahhoz legalábbis nem eléggé, hogy felnyársaljon. Az egyik elől simán kitértem, de a második megsértette a karomat. Iszonyú forró volt. Bosszúból egy suhintással levágtam mind a kettőt. De nem adta fel, a fullánkjával támadt nekem. Gyorsan elkerültem, és a háta mögé kerültem. Tarkón rúgtam, majd elé kerültem, és levágtam a fullánkját.
- Hála Istennek, hogy nem tud már támadni.
Épp utána akartam nézni a többieknek, mikor tudatosult bennem, hogy elhamarkodtam. A lény ugyanis meg akart harapni.
- Frász azokba a rusnya darázspofájukba, hogy nem tudják, mikor kell föladni! Kaminari Chenso! Eikaku!
Kiáltottam, és a lényt szanaszét szabdaltam. Majd tényleg utána néztem mindenkinek.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szer. Szept. 19, 2012 6:14 am

Feszülten várom a terep áttanulmányozásának eredményét, ahogy felhangzik, hogy semmi veszedelmes nem ólálkodik a sötétben, megkönnyebbülten lélegzem fel. Ez a hely egyre inkább hasonlít kísérteties rémálmok színhelyére, ha erősen merengek ezen talán emlékeim közül is fel tudnék hozni ehhez hasonlót. Megborzongok, miközben lehunyt szemmel átkoztam magamat, amiért nem hoztam el Yuki~onnát. Sokkal nyugodtabb lennék, ha ő is itt lenne velem.
- Rendben, Shihouin-dono. – bólintok rá, ezzel jelezve, hogy megértettem a feladatomat, amit vezetőnk szabott ki nekem, majd az említett számítógépes rendszerre pillantok. Izanagi-san segítségével sikerül a szerkezet mellé mennem, végigsimítva a gép felületén áldom szerencsémet, hogy ismerőseim között tudhatom Yoriko-sa… khm… chant. Ha nem mutatta volna meg miképpen is működik egy ilyen gépezet, félek, most nem tudnám teljesíteni Shihouin-dono által kiadott feladatot.
Bá szívem szerint elleneztem volna, hogy csak ennyit bízzon rám, ha nagyon erőlködök akár menni is tudok magamtól is és a könyvsorok között biztos több hasznomat vennék. De az előbbi incidens után nem akartam további gondokat okozni Shihouin-dononak. Áh, a csudába, hogy nem figyeltem jobban az imént! Ha nem sérültem volna meg, akkor minden bizonnyal több hasznomat vennék a többiek is! >.>”
Magamban zsörtölődve, elfogadva a jelenlegi helyzetemet igyekszek inkább a feladatomra koncentrálni. A kereséshez Shihouin-dono által kiszabott feltételek alapján kutatok Azashiro Kenpachi után. Mindeközben, ahogy lassan a többiek is eltűnnek a könyvespolcok között, ismét felkerekedik bennem a félhomállyal kapcsolatban a viszolygásom. Nem szeretem a sötét helyeket, de még azokat sem, ami ilyen csekélyen van megvilágítva.
Kisebb sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy belegondolok, hogy nekem milyen könnyű dolgom van a többiekéhez képest. Szemem sarkából elmélkedésem során egy árnyat vélek elsuhanni a közelemben. Összeszűkült szemmel pillantok hátra vállam fölött arrafelé, amerre a mozgást látni véltem. Valaki már végzett is volna a kutatással? Ilyen hamar? Hiszen alig pár perce mentek el…
- Gyere elő, ez nem vicces… – morgom tétován orrom alatt a semmibe, mivel egyáltalán nem követte semmiféle reakció a szavaimat. Remélem nem Raimaru-sannak áll szándékában megtréfálni, a szekrényes eset bőven elég volt. Nem hiányzik nekem, hogy további rendbontásoknak is a szerves része legyek. Azonban a felelet híján, illetve a gép felpityegése után a tekintetemet a képernyőre szegeztem. Az előbbit betudtam elmém játszadozásának a vérveszteség okán.
Lassan olvasni kezdtem a kiadott információkat, mely egyezni látszódtak a keresett személy ismert adataival. Az újdonsült részleteket, miket megtudhattam erről a volt Kenpachiról igazán megdöbbentőek voltak, még ha nem is számítottam jobbra vele kapcsolatban. De… „szabad kísérleti alany” – ez mégis mit jelentsen? A 12. osztag az összes fogságba került halálistenen végezhetnek kutatásokat? Vagy ha csak egy részén, akkor is, mennyire komolyak ezek a beavatkozások? Valamiért nem akarom tudni, de belegondolva, hogy Yoriko-sa… vagyis chan és Tsuki-san is a Juunibantai tagja és ők is végezhetnek efféle kutatásokat.
Az olvasottak és gondolataim újdonsült szüleményei miatt kirázott a hideg, teljesen megkavartak az információfoszlányok, pedig mindez csupán töredéke volt az egésznek. Éppen lefelé görgettem volna, hogy láthassam az illetőről szóló további anyagokat, de a cselekvésemet meggátolta egy képernyőbe csapódott valami, nem láttam, hogy pontosan mi is lehetett az, szememet ösztönösen lehunytam, hogy a monitor áramos szikrái ne az egyetlen ép szememet érje. Mindeközben szembefordultam az előbb történtek okozójával, miközben visszatartottam egy rémült kiáltást. Szóval tényleg volt itt valaki és nem képzelődtem.
Felnyitva szememet néztem szembe a hátborzongató lénnyel, végigkövetve kínzóan lassú mozgását, melyből megtudhattam, hogy talán mi is tehette tönkre a gépet. Tekintetemmel nyomban a menekülés útvonalát kezdtem keresni a szorult helyzetből, s döbbenten vettem észre, hogy a nem rég felfedezett tartály fala meg van olvadva és a benne lévő nőnek nyoma veszett. Nem merengtem el azon, hogy vajon miért és hova mehetett, illetve hogyan, jelenleg ép bőrrel kívántam megúszni a támadó furcsa kinézetű lénnyel a találkozást.
A következő támadási kísérletét egy félrevetődéssel kerültem el, azonban lassan sikerült kitérnem útjából, amiért sérült lábam megnehezítette dolgomat a mozgásban, így kimonom ujjának egy részének is búcsút kellett intenem. Okaa-san biztosan haragudni fog ezért. Az oldalra kitérésem eredménye végül az lett, hogy a földön kötöttem ki, örültem, hogy a többiek nincsenek itt és nem látnak ilyen förtelmesen megalázó helyzetben.
- Bakudou 21.: Sekienton. – préselem ki magamból a mágia idézését, hogy ezzel létrehozhassam a vörös füstburkot, reményeim szerint ez által elterelve a lény figyelmét, miközben igyekeztem összeszedni magam és egy, a közelemben lévő tereptárgy segítségével föltápászkodni a földről. - Hadou 58.: Tenran. – nyújtottam ki jobbomat az élőlény felé, amikor stabilan sikerült megállnom, s amint az elterelésre alkalmazott füst oszlani kezdett és megpillantottam az őt ködként körbeölelő csuhájának szegletét. Pihegve rogytam térdre a mágia alkalmazását követően, amiért fájó lábam nehezen tartotta meg súlyomat az erőlködés mellett. Azonban, mint sejtettem egy széllöket nem intézi el ezt a lényt, így ismét koncentrálni kezdtem.
- Hadou 33.: Soukatsui. – az idézet elmondása után lövőm el a lény után a mágiát, hogy ha elintézni véglegesen nem is, legalább kiüssem egy időre, míg a többiek visszaérnek ide. Remélem, hamar ideérnek… miért nem hoztam magammal Yuki~onnát?
Lábam irányából sugárzó fájdalom okán hátamat a gépet tartó szerkezet hűvös falának vetettem, miközben mélyeket lélegezve igyekeztem a fájdalomérzetet elnyomni elmémben.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szer. Szept. 19, 2012 7:57 am

A felderítés szerencsére eredménytelen. Pontosabban találtam valamit, de nem azt, amire számítottam volna. A földre esett adatkazettára pillantva, elolvasom annak címét. Megdöbbent, egyáltalán nem hallottam olyasmiről, hogy a shinigami halála után a zanpakutou tovább élne. Ez valami ... titok lehet, amit a 46-ok Tanácsa feltehetően jó okkal őriz. Erősen kétlem, hogy viccből lenne itt bármi is tárolva, még abban az akváriumban úszó nőci se véletlenül tanyázik itt. De ki a fene lehet? Feltehetően itt van már egy jó ideje. de biztos, hogy nem shinigami, hiszen akkor a féregbolyba zárták volna, nem pedig egy folyadékkal telt valamibe. Még Aizent is a féregbolyban őrzik, pedig ő igen nagy hal volt, arról pedig nem hallottam, hogy lett volna egy Aizennél is nagyobb gonosztevő shinigami. Ez a Kenpachi persze lehetett vele egyen értékű, de ... Ő is a féregbe került. Mi a fene? Elkezdem olvasni a polcon lévő adatkazetta címeket. Az agyam pörög, valami nagyon halvány fény kezd derengeni az agyamban, itt valami nem stimmel.
- Yuuken-sama! Találtam valami ...
Nem tudom végig mondani, ugyanis egy vörösen izzó, hosszú új szántja fel a vállamat és fúródik a polcba. Gyorsan megfordulok, hogy szembe nézhessek a támadóval. Amikor meglátom a repkedő izét, a szemeim elkerekednek. Oké, ilyenekkel még én sem találkoztam a kérdés azonban az, hogy a 12. osztag által kreált szörnyetegek, vagy ezek is valami lidércek. Esetleg Soul Society-ben élnek ilyen jószágok. Ki tudja miféle titkokat rejt ez a szoba. Egy valami biztos. Nem fogom engedni, hogy bármelyik társam is kivigyen innen a Kenpachi legyőzését segítő bármilyen információn vagy tárgyon kívül bármit is. Túl sok titok lappang a 46-ok Tanácsa körül. Ez az Archívum pedig nem hiába lezárt. A lebegő paplan következő támadása elől, már leguggolok, így a szívem helyett, csak a levegőt szeli ketté. Jobbomat a sötét leplekbe öltözött lény felé tartom és megidézem az általam ismert egyetlen támadó kidout.
- Hadou 04: Byakurai!
A kidou a lény mellkasába csapódik és hangos sistergéssel égetni kezdi a szörnyeteg testét. Az azonban csak még nagyobb kedvvel igyekszik nyársalt húst csinálni belőlem. A támadása elől oldalra vetődöm, de balszerencsémre ott a szekrénysor. További szerencsétlenségemre a szekrényt nem csavarozták le, így hatalmasat koppanok és érzem, hogy a szekrény megindul valamelyik irányba. Csúnyán beverem a fejem. Jobbomat a fejemhez is kapom, de a combomat végig karcoló mutatóujj ráébreszt, hogy nem lehet itt most ilyesmikkel törődni. A szekrénnyel nem törődve, de reménykedve, hogy nem rám fog esni, csettintek egyet, majd megidézek egy kidout.
- Bakudou 01: Sai!
A köpenyes rém kezei hátrakötődnek a kidou hatására, ami azt eredményezi, hogy egy rövid időre esélyem van egy támadást bevinni neki úgy, hogy nem kell félnem az ujjaitól. Engem ne tapizzon egy paplan.
- Ashige!
Irdatlan sebességgel rúgom állon ellenfelemet, feje pedig túl éles szögben vágódik hátra, hogy túlélje a rúgást. Feltehetően a csigolyái törtek szilánkossá. Esetleg még az állát is beleépítettem az agyába. Lényegtelen, hogy milyen sérülésbe, de végül elpusztult. A sebeim kissé véreznek, sokkal inkább az égés okozta fájdalom az, ami zavaró. A lény pusztulása után pillantok a szekrények sorsa után.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szer. Szept. 19, 2012 9:29 am

Alig néhány másodpercig maradt csupán a megalázónak számító testhelyzetben, noha nem a büszkeség volt az, ami figyelmeztette, nem túl szerencsés egy ismeretlen célokkal rendelkező entitásnak a tarkónkat mutatni. Eme gondolatmenetnek hála felegyenesedett, s legnagyobb bosszúságára ismételten nem kapott semmilyen visszajelzést, mint ahogy monológja véget érte óta eltelt minimális időben sem. Talán nem is érti, amit mondtam…, futott át elméjén a felvetés, két évszázadnyi keserű magányba könnyen beleörülhet bárki. Egy pillanatra elbizonytalanodni látszott, ám ezt kizárólag a főfolyosó irányába elejtett kósza pillantás érzékeltette. A visszhangzó csattanásoknak köszönhetően egyértelműen levonhatóvá vált a következtetés, mely szerint társait megtámadták, a könyvtárban pedig harc dúl. A nő hirtelen mozdult, amit Yuuken nem díjazott túlságosan, pár méternyit hátrébb szökkenve vette fel megszokott alapállását, habár nem fűzött sok reményt a pusztakézzel való győzelemhez. Aggodalma viszont alaptalannak bizonyult, mivel a raboskodó entitás csak a hajához nyúlt, elegáns kontyba tűzött fürtjei közül egy hajtűt vett elő, amit ezután a főnemes irányába hajított. Kissé erőteljesnek érződött a dobás, kétségtelenül a megannyi év tapasztalatának volt betudható, miszerint jobbját felemelve mutató- és középsőujja között megakadt a gyilkolásra is alkalmas tárgy. Nemigen értette a gesztust, ám közelebbről megvizsgálva a kapott ajándékot, felcsillantak lélektükrei. Az eszköz vélhetőleg elefántcsontból készülhetett, legalábbis a színe arra emlékeztetett, azonban a tetejét díszítő aranyozott korong közepe némileg kiemelkedett. Szótlanul törte le a fentebb említett részt, majd a szájába vette és a nyelve alatt elrejtette. Olyan apró, senki sem fogja keresni vagy érzékelni eltűnését.

- A mestered elégedett lesz. – biccentett helyeslően, s hagyta, hadd kússzon vonásaira ama sokak által gyűlölt, önelégült mosoly. – Hamarosan beteljesíti célját, amint megkapja ezt az adatchipet, már senki sem állhat az útjába! Várj türelmesen, ahogy eddig tetted, közel az egyesülés ideje. A shinigamik viszont… Nekik meg kell halniuk! Sebezz meg, az álcámon nem eshet csorba, a Negyvenhatok figyelnek!

Hideg, könyörtelen szavak mindenféle hezitálás nélkül hagyták el a száját. Smaragdzöld íriszei túlvilági fénnyel világítottak a félhomályban, ám ez lassacskán eltűnt, ahogy az árnyékból a fényre sétált. A bírói testület említése úgy látszik elegendő ösztönzéssel bírt, a nőszemély arcának azon részét, amit nem fedtek a bőrből készült kiegészítők, haragos kifejezés öntötte el. Érintése nyomán az egyik polcból három, legalább ujjnyi vastagságú dárda csapódott ki, melyek ívet véve szegezték a közeli oszlopnak a szőke férfit. Szemei előtt fehér karikák táncoltak, ugyan a kérése teljesítve lett, azért valamivel humánusabb megoldásra számított. Eközben a csapat tagjai egymás után sikeresen legyőzték a Rájuk támadó árnyakat, melyek élettelen testéből egy-egy lila golyóbis gurult ki, amik jobban megnézve valamiféle magokra hasonlítottak, ám még mielőtt bármelyikük a kezébe vehette volna, ibolyaszín füst kíséretében semmisé vált. Takeo expedícióját ezúttal siker koronázza, hamar megtalálja a felfüggesztett csoportvezetőt, kinek jobb felkarját, bal vállát, illetve nem sokkal a csípője fölött a törzsét is átlyukasztotta egy-egy fémujj. Elég súlyosnak tűnő sérülések, de a Shihouin mellkasából hirtelen feltörő rekedt köhögés egyértelművé teszi, nem adta még be a kulcsot. Takashi megmozdulásának köszönhetően a polcok egyfajta dominósorként dőltek el, s könnyedén maguk alá temethették a figyelmetlen kutatókat. Adatkazetták záporoztak mindenfelé, a kialakuló káoszban lehetetlennek ígérkezett bármit is megtalálni, ráadásul a főkomputer is meghibásodott, látszólag menthetetlen módon. Mégsem ez volt a legnagyobb probléma, amivel a csoport tagjainak szembe kellett nézniük. A csarnok másik felében a tér mintha hullámozni kezdett volna, egy sötétkék örvény egyre-másra vonta magához a közelében található törött polcokat, majd vakítóan felvillant.

Fekete köpeny hullámzott acélozott váza körül, holott a helyiségben értelemszerűen semmilyen légmozgás nem mehetett végbe, lévén az ajtó is bezárult, amin keresztül korábban érkeztetek. Újdonsült ellenfeletek nagyobb volt elődeinél, talán háromszor-négyszer akkora lehetett, s minden egyes ujja tüzesen izzott. Méreteihez képest meglepő gyorsasággal siklott a levegőben, mégis hangtalannak tűnt. Látszólag egyáltalán nem volt kedve a szórakozáshoz, célpontjául a kompánia sérült tagjait jelölte ki, ezáltal redukálva le a betolakodók számát. Izanagi pont jókor kászálódik elő a rádőlt berendezés alól, hogy Hajimét képes legyen elrántani a feje felé száguldó égető vasrúd elől. Yuuken esete azonban valamivel komplikáltabbnak mutatkozott, először is ki kellett szabadítani valamilyen módon lehetőleg elkerülve az elhalálozását. Szája oldalán vékony vérpatak csörgedezett, nem mutatta annak jelét, miszerint erre magától képes lenne. Ebből adódóan az adott stratégiában kizárólag négy személyre számíthattak, habár a Kidoushuu ifjú tisztje számára egyfajta fedező tűz kialakítása sérült lába ellenére sem jelenthetett akadályt, pusztán egy jó helyre volt szüksége. Az unalmasnak ígérkező információgyűjtés rémálomszerű vízióvá változott, amiből nem látszódott a kivezető út.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Kedd Okt. 02, 2012 10:26 am

*A legviccesebb az egészben, hogy erre szinte számítani lehetett. Habár még mindig nem értem, hogy ebben mi lenne a legújabb információ; ami majd Azashiro ügyében előre visz. Nem fogjuk ettől még megtudni, hogy hogyan szabadult ki, és hogy mikor egészen pontosan. Furcsa nekem ez az egész ügy, ami azt illeti. Elvégre, ha ennyire remekül védik ezt a helyet, akkor hogyan lehetséges az, hogy elszabadult? Talán egy belső shinigami, vagy lélek segítségére? Elvileg ez egy roppantul örült feltételezés is volna, ám Aizen esete óta aligha hihetünk a szemünknek. Bár nem csupán Aizen idejéből fakadnak ezek a dolgok. Ismerek még ilyen- olyan esetet a Gotei múltjából, de azok biztosan nem ezek a szintek. Tán az is meglehet, hogy hülyeségekre gondolok, s csupán jelenleg az a lényeg, hogy legyőzzük az ellenséget.
Általában az ilyen dolgok mindig megoldódnak maguktól. Ezeken a gondolatokon mesterkélve az ösztöneimnek köszönhetően végre megtalálom Yuuken-sant. Az állapota már első felmérésre sem tűnik valami fényesnek. Valami, vagy valaki szépen elintézhette. Mondjuk ő tehet arról, ha nem bír kitérni néhány idióta ujjféleség elől. Mindenesetre valahogyan le kéne szedni innen. Körbe pillantok, de nem túlzottan jók a fények, ahhoz, hogy lássam ki van itt rajtunk kívül.*
- Valaki szedje le innen, ha én tenném, lehet meghalna! Neutral

*Emelem fel hangom némi negatív humorral fűszerezve, ami igaz is. Az én módszeremnek utólag nem örülne, meg ki tudja milyen károkkal járna a szöveteinek. Vigye el más azt a balhét. >.> Én nem szándékszom utána azon magyarázkodni, hogy miként halt meg, vagy szerzett örökké megmaradó hegeket. Rajtam ugyan nem veri le! De míg mások leveszik, addig esetleg fedezhetném is a seggüket; legalább is elsőre ez volna a terv abban az esetben, ha nem pillantanám meg legújabb ellenfelünket. Vajon ez is olyasmi tartályból keveredett elő, mint az a nő? Vagy egyáltalán hol lehet most az a nő? Mégis miféle tirpákok ezek, akik folyvást akadályozzák a többiek munkáját. Szerencsére nem az én munkám, mert nekem nem sok jut belőle. Bizonyára engem csak harc esetére küldtek ki, nem pedig a nyomozásra. Amilyen hírek terjengnek rólam, nem hinném, hogy Seireitei géniuszának tartanának. Addig jó, míg ez így van,addig lehet sok- sok meglepetést okozni. Rögvest tekintetemet némiképp komolyabbra szánom, amint láthatom, és érzékelhetem, hogy talán kicsit nehezebb ellenfélnek a társaságát "élvezhetjük". Ezzel egyetemben magamban egy vehemens mosoly keletkezik, s felcsillan bennem a harci láz. Így miként kardomat az első szintű feloldásra váltom, némi lélekenergiát szabadítok fel. Yuuken (meg aki ott van) elé shunpozva alulról felfelé próbálom bemérni az érkezés időpontját, hogy a plafonba irányítsam a felé repülő tárgyat. Meg nem várva az eredményt, cikázva shunpozok előre, hogy Keisueki no Akuma rideggé váló pengéjét belemélyítsem. Addig verd a vasat, míg meleg. Hiába, az én zanpakutom mindig csak hideg.
A támadásaim alatt bizony van időm elgondolkodni azon, hogy ki ez a legújabb tag, aki beugrott közénk verekedni egyet. Sérülés mentesen - vagy sehogysem - biztosan nem fog távozni. Ennyiünkkel még a létszámfölényt is élvezhetnénk, ha nem lenne ennyi a sérült. Bár még mindig nem tudom igazán, hogy ki hogyan harcol; de nem is ez a lényeg. Valami technikát is be kéne vetni. Ám, ha én kezdenék el kidouzni, annak súlyos vége lenne; hagyjuk meg a jobban értőkre. Elég, ha a kardomat, és fizikai erőmet alkalmazom. Ezzel élve pedig, mikor észlelem, hogy ellenfelem gyorsabb, igyekszem stratégiailag kijátszani. Elvileg a kétkezes harcstílus nem mindig beváló, de van nekem egy lábam, amit akkor alkalmazhatok, ha mindkét kezemmel egymás után elsütöttem egy nagy fokban történő csapást. Akkor felemelem a másik lábamat is, hogy kivágjak. Ugyan ez biztosan nem lesz sikeres, próbálkozásnak mégis megfelelő. Támad is hamar egy ötletem. Visszagondolva egészen egyértelmű is, miért a gyorsaságára alapozhatott. Nem biztos, de ha távolsági fegyverekkel bír; akkor közelharcban gyengébb lehet. Ha folyamatosan sakkban tudnám tartani, azzal szépen leronthatnám az esélyeit, ami azt illeti. Ezzel a technikával a fejemben csak arra tudok gondolni, ha tévednék még mindig van a tarsolyomban valami egyszerű. Támadása esetén két kardommal alsó kereszttel leszorítani karjait, majd jobb lábammal kiszakítva jól gyomorszájon rúgni. Aztán nyakához szorítani az egyik wakizashit.*
- Mi a közöd Azashirohoz? Te is csak egy csicskás vagy? *Hogy nekem miért nem jutott eddig beszélgetni az ellenféllel? @.@ Még a leghülyébbnek is tudnia kéne, hogy az idióták általában mindig beszélnek. Vagy, ha nem, akkor lehet róla tenni, hogy beszéljenek.*

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szer. Okt. 03, 2012 2:38 am

Amikor legyőztem azt a génmanipulált állatszerűséget, és elindultam megkeresni Izanagi~sant és Hayakawa~sant, mögöttem, ahol azelőtt a darázsszörny állt, egy koppanást hallottam. Mikor hátranéztem, egy, a sötétben is jobban látható, magszerű golyó pottyant ki a mutáns testéből. Onnan tudtam, hogy magszerű, hogy odamentem, és mikor már majdnem a kezembe vettem, az ujjaim közelségétől- na nem mintha olyan különleges lenne a kisugárzásom- elszublimált a markomból. Egek, már azon se lepődnék meg, ha egyszer csak elénk ugrana egy kentaur és elkezdene tangózni egy unikornissal Fészpalm

(lefordítva, a teljes képtelenségeken sem lepődnék meg) . Ekkor, mintha a sors egyáltalán nem akarná, hogy Hajime és Izanagi után menjek, a szekrények, mint valami hosszú dominósor, dőltek le. Engem teljesen elvágtak a külvilágtól.
- Még kemény egyhetes shinigami pályafutásom alatt nem kellett ennyit használnom a zanpakutoumat. Eikaku!
Kiáltottam, használva egyetlen közvetlen támadó képességemet előhívva és használva, hogy kitörjek az engem körbezáró szekrénysorokból. Mintegy figyelmeztetésképpen arra a helyre, ahol az imént álltam, egy szekrény, egy jól megtermett darab, odadőlt. Hirtelen eszembe jutott Hajime, és az eddig sem a legeslegkellemesebb lelkiismeret furdalás még erősebb lett.
- Szegény Hajime, mit tettem vele.. Na de ezért is fogom most megvédeni., nem fogom hagyni, hogy akármi bántsa.
Egy darabig kicsit csöndesebb volt a hangulat, Mindössze Yuuken hangja volt hallható, a szavait nem tudtam kivenni, de, mivel a hangjában a szokásosnál is több megvetés volt, feltételeztem, hogy a némberrel beszél. Nem sokkal később egy csattanás hangzott, majd egy idő után egy rekedt köhögés. Bizonyára a banyának nem tetszett, amit a vezetőnk mondott, vagy szimplán csak valami őrültséget csinált. Nekem úgy tűnt, hogy csak az érdekli, hogy a feladat végre legyen hajtva, az nem, hogy milyen áldozatokat kell hozni ennek érdekében. Elsőre nekem legalább is ez a benyomásom volt róla, még nem ismertem. Körülbelül 20 perce találkoztam vele. De most Hajiméékre kellett, hogy rájuk találjak. Ez csak egy kis kóválygás és botladozás után sikerült, amikor is a bejárat előtt egy olyan lény kezdett el megformázódni, mint az, amit a hangokból ítélve mindenki legyőzött, csak lényegesen nagyobb volt, öt izzó ujjal rendelkezett, és kalapos koponyáján ördögi vigyort vettem észre. Fullánkja neki is volt. Hamadáékhoz akkor sikerült odabotorkálnom, amikor egy sütővas kinyúlt a szörnyből, és a fényénél annyit épp láttam, hogy Hamada lerántja Hajime fejét. Gyorsan, amennyire az újfent létrejött sötétség engedte, odamentem eléjük, és támadó állásba helyezkedtem. Majd Mizushima Takeo hangját hallottam, kisegítésre szorult. Válaszoltam neki, bár nyilvánvalóan elsősorban nem nekem szólt.
- Bocsánat, most más dolgom van!
Mondtam, igaz, kissé tiszteletlenül, hiszen egy nemesi ház feje. Ha például Izanaginak vagy Hajimének mondom hasonló okokkal, az még talán elmegy. De egy nemesi ház fejének, aki ráadásul a juuichibantai fukutaichouja? Baj lesz még ebből, érzem a zsigereimben. Mégis csak reménykedem.
Majd segítettem Hajimének és Izanaginak kibotorkálni a szekrények fogságából, majd, támogatva Hajimét egyre hátrébb és hátrébb poroszkáltunk, mígnem nem voltunk egy oszlop viszonylag nagy biztonságában. Itt a terem megmaradt tisztának, így Hajime a sérülésén kívül különösebb gond nélkül tudott nagyobb teret igénylő technikát alkalmazni, vagy egyszerűen csak ha több előkészületet igényel a mágia, itt azzal nagyobb előnyben van. Hiszen van helyünk, és van időnk is. És ezzel nem csak a küldetést akartam előbbre vinni, hanem Hajimét is meg kellett még most győznöm, hogy az előbbi csak egy ártatlan véletlen volt, nem akartam neki egyáltalán, még véletlenül sem ártani.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Pént. Okt. 05, 2012 6:39 am

Elmémben kavarogtak a megtudott információk és a most történt események egyvelege, miközben a fájdalom is befurakodott gondolataimba, hogy arra koncentráljak, hiába próbáltam elterelni arról a figyelmemet. Résnyire nyitott szemmel pillantok a rögtönzött kötésre, amit a sebemre raktak, melyen lassacskán a vérem kezdett átszivárogni. Milyen kellemetlen szituáció, még magamat sem tudom megvédeni, hogy akarhatnám így megóvni Miyoko-san hírnevét?
Csalódottan néztem a padlóra, amikor hangok ütötték meg a füleimet, kérdőn pillantottam a zajforrás irányába, mely a szekrények felől jött. Hamar meg is láthattam mi okozta a fülbántó zörejt. A szekrények, mint holmi dominók úgy dőltek fel sorjában, az utolsó pedig az én ellenfelemet is elintézte. Nem tudom ki okozta ezt, bár a felfordulásért, amit okozott egy könyvtárban leginkább negatív érzéseket kelt fel bennem, mégis örülök, mert megszabadított attól a lénytől. Lassacskán egy lila golyó fedte fel magát a lény testéből és gurult felém, mely pár méterre előttem állt meg. Furdalt az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mi lehetett ez, de ahogy ránéztem az a bizonyos vészcsengő elmémben megszólalt, mely némi visszakozást keltett bennem. Inkább meggondoltam magam afelől, hogy hozzáérjek ehhez az idegen lényből származódó objektumhoz, amúgy sem bírtam egy tapodtat sem mozdulni ültemből.
Hihetetlen, hogy mivé lett az egész hely, miután különváltunk, mint egy csatatér… elképesztő. Lehet, hogy nem volt túlontúl bölcs dolog szétszélednünk? Mondjuk már késő ezen gondolkodni.
Merengésemet a tér másik felében történő események szakították félbe, a maguktól megmozduló törött berendezések, melyek arrafelé haladtak érdekes látványt nyújtottak. Legalábbis jómagam még sosem láttam ilyesmit, azt se tudtam miképpen kezeljem az egészet. Egy dologban azonban biztos voltam, hogy mindez semmi jóval nem kecsegtet. A villanásra automatikusan lehunytam szememet, de még így is, miután ismét felnyitottam fehér foltokat láttam tengerkékszín íriszem előtt.
- Mi volt ez? – morogtam orrom alatt, de amint felnéztem és némileg tisztult a látásom meg is kaptam rá a választ. Egy, az előbbinél hatalmasabb lény fedte föl magát. Döbbenten néztem szembe vele, hiszen azzal az eggyel is igen nehéz volt elbánni, legalábbis nekem sérülten mindenesetre nem volt könnyű dolgom és nem tudom, hogy a többiek hol vannak, mit csinálnak, ők is ehhez hasonló élőlénnyel küzdöttek, és ha igen, akkor jól vannak e vagy sem?
Lélegzetvisszafojtva néztem termete ellenére légies mozgását, mely annyira lekötött, hogy későn eszméltem föl és szembesültem azzal, hogy támadni készül ráadásul az egyik tüzes ujja éppen felém tart. Ha akartam is volna sem lett volna időm energiára koncentrálni, hogy egy mágiával megóvhassam magamat. Nem éppen így terveztem pályafutásom végét…
Hamada-san hirtelen felbukkanását és segítségére nem tudtam hogyan reagálni, ebben a helyzetben megérdemeltem volna a halált, hiszen Azashiroról sem tudtam mindent kideríteni, ráadásul le vagyok sérülve és csak útban lennék a többieknek. Főleg, hogy nálam nincs itt a zanpakutom, hogy közelharcba bonyolódjak ezzel a lénnyel. Zavartan töprengtem azon, hogy mindezek miatt vajon miért segített nekem Hamada-san, azonban Raimaru-san felbukkanása még inkább megdöbbentett és azon kezdtem töprengeni inkább, hogy vajon mennyire lesz számunkra kifizetődő, hogyha ő segít nekünk? Hiszen az indítása a könyvtárban lévő feladatokkal kapcsolatban nem éppen indult kedvezően.
- Ostoba, nem nekünk kellett volna segítened. Különben is, hogyan beszélsz egy hadnaggyal? – vetem oda neki, miután kihúzott minket a pácból és egy némileg szabadabb helyre hozott, ahol védve vagyunk és talán még jómagam is segíteni tudnék a fukutaichounak a lény elintézésében. Bár igen nehezen sikerült megtartanom magamat Hamada-san támasza nélkül minden bizonnyal erőtlenül estem volna össze, amiért csak lüktető fájdalom áramlását éreztem lábamban.
- Shihouin-donoval mi történt? Segítenünk kell neki! – mondom a többieknek, amit kipillantok az oszlop mögül és meglátom lesérült vezetőnket. Nem mintha jogomban állna parancsolgatni nekik, de a jelenlegi felettesünket nem kéne csak úgy, egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben hagyni. A 11. osztag hadnagyát őszintén szólva nem féltem, a harc a hívatásuk csak elboldogul addig, míg Shihouin-dononak segítünk.
- Menjünk oda, hogy lesegítsük onnét Shihouin-donot, ha nem más pajzsot tudok idézni addig, míg nem tudunk biztos helyre menni. Meg onnét, ha szükséges könnyebben közbe tudunk avatkozni a harcba, bár nem hiszem, hogy Mizushima-fukutaichou rászorulna a segítségünkre. Remélem, Hamada-san számíthatok a további segítségére, egyedül nem hiszem, hogy képes lennék odamenni. – pillantok rá, ha Raimaru-sant nem is, őt meg tudjam győzni erről és segítsen odavinni a tűzvonalba, majd ott, amennyiben szükséges felvonok pajzsot, hogyha a lénynek ismét ide támad kedve lecsapni a jelenleg tehetetlen vezetőnkre. Jómagam nem tudtam komolyabban kisegíteni, csak így, mivel még magamat sem voltam képes megtartani egyedül, ezért segíteni is képtelen voltam Shihouin-dononak, pedig ennyivel minimum jöttem volna számára.
Közben próbáltam rájönni, hogy Mizushima-fukutaichou mit próbál elérni, hátha tudok valamivel segíteni neki. Kicsit megdöbbenek, ahogy nagyjából sikerül kivennem a hadnagy cselekedetét és ebből kikövetkeztetve arra, hogy vajon mit is próbál csinálni.
- Bakudou 09: Hourin. – idézem meg a narancssárga indát, amint sikerült a hadnagynak sarokba szorítania a lényt. Ezzel próbáltam bebiztosítani magunkat, hogy nehogy meglepjen bennünket, ha már ki szeretné faggatni.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Pént. Okt. 05, 2012 8:17 am

A köpenyes rém, amely az életemre tört, szerencsére elpusztult. Azonban történt nagyobb galiba is, az általam felborított szekrény, dominó effektusban felborogatta az összes többit. Picit behúztam a nyakam és halkan kipréseltem magamból egy alig hallható...
- Bocsi...
Szerencsére nem hallottam halálsikolyt, ami arra utalt, hogy sikerült nem ráborítani a többiekre. Legalább valami öröm is vegyült az ürömbe. Az öröm azonban nem tartott sokáig, ugyanis a könyvtárban hallott beszélgetésekből leszűrtem ... elvégre mégse olyan irdatlan nagy, hogy ne halljam az élőszót, hogy bizony vannak nagyobb problémák is. Az összedőlt szekrényekkel egy időben Yuuken-sama reiatsuja is meggyengül, ami arra utal, hogy megsérült. A gyengülés mértéke pedig azt is érezhetővé teszi számomra, hogy a sérülése komoly. Övemből, előhúzom zanpakutoumat és kimondom a parancsot.
- Awasaro Heiwa!!
Lélekenergiám megugrik és mivel arra számítok, hogy új ellenfél került a palettára az egyik shikai képességemet aktiválom is. A Harmónia Leple garantálja számomra, hogy bizonyos támadásokat, egyszerűen átvészeljek, mintha csak egy kis szellő akarna odébb penderíteni.
- Heiwa no Manto!
A kinézetem megváltozik, ahogyan a páncél megjelenik rajtam. Nem kell sokat nézelődnöm, hogy kiszúrjam a főnemest a falra szegeződve. Elég rossz állapotban van, még innen messziről nézve is. Közelebb shunpozva, látszik is, hogy mi a pontos diagnózis, valami karókkal oda lett szögezve a falhoz. A fal alatt felgyülemlett vértócsa arra utal, hogy komoly sérülést szerezhetett. Tehát valódi a probléma. A karók ellen meg is van a tervem.
- Tsuinkaze sentou no waza!
Aktiválom harmadik shikai képességemet, miközben ujjaimat kinyújtom, ezzel kezeim gyakorlatilag felérnek egy zanpakutou pengéjével. Miközben Yuuken-sama felé shunpozok, a társaim komoly szélsüvítést hallhatnak. No igen, a technika egyik mellékhatása, hogy a kardpengékre jellemző süvöltő hangot hallat, miközben mozgok. Shunpomat használva, gyorsan ide-oda cikázok a karók között és próbálom átvágni a karókat. Igyekszem mindezt olyan sebességgel, hogy amikor Yuuken-sama leesne a falról, akkor gyakorlatilag már alá állhassak és elkaphassam. természetesen arra ügyelek, hogy ekkor kezeimet már behajlítsam, ugyanis kellemetlen lenne, ha a főnemes átcsúszna, a kezeim jelentette pengéken. Feltehetően nem fog tudni megállni a saját lábain, azután, hogy felszegezték a falra. Nem igen ismerhet fel, hiszen a Rei Kin még mindig rejti kilétem. Valódi erőmet azonban most már igen is érezheti, ahogyan a többiek is. Igen, gyakorlatilag egy kapitány szintjén állok, amire büszke is vagyok. Annyi hátrányom van, egy kapitánnyal szemben, hogy nem rendelkezem még a shinigamik azon fegyverével, amit bankainak hívnak. Ha sikerült Yuuken-t megmenteni minden baj nélkül, akkor leteszem a földre. Majd a többieknek szólok.
- Sérült biztosítva! Gyógyítóra szükségem lenne!
Ha pedig senki nem tud oda jönni, hogy valamilyen gyógyító technikát alkalmazzon, akkor kénytelen leszek a sérüléseit, a Lélek Szike nevű kidouval összefércelni. Nem hiszem, hogy tudok tökéletes minőségi munkát végezni, arra azonban bőven elég lehet tudásom, hogy ne vérezzen el, amíg szakszerű ellátásba nem részesül.
- Bakudou 74:Kohaku Enjintou!
Idézem meg a kidout és neki látok a hevenyészett seb össze ... műtésre. ^^