Elveszett tudás

Tárgy: Re: Elveszett tudás Pént. Okt. 05, 2012 10:35 am

Érezte, ahogy fájó, vörös könnyekként szivárog testéből az élet. Csepp… csepp… Yuuken szempillái alig észrevehető módon rebbentek meg, miközben körülötte a pokol elszabadulni látszott. Testének különböző pontjaiból elviselhetetlennek tűnő fájdalom sugárzott elméjébe, ám ez valamilyen érthetetlen okból kifolyólag elégedettséggel töltötte el, azt jelentette maradt még benne élet. Légzése ugyan felszínes volt, ám mivel egyetlen fontosabb szervét sem döfték át az acélszerű karmok, így kizárólag akkor lehetett volna igazából veszélyben, hacsak az általa teljesen inkompetensnek tartott csoportosulás úgy nem dönt, egy öngyilkos mentőakció alkalmával végeznek Vele. Ezen gondolatmenet koránt sem volt biztatónak mondható, viszont legnagyobb megkönnyebbülésére a Nibantai névtelen shinigamija volt az, aki végül a segítségére sietett. Az átkozott céda túllőtt a célon támadásával, egy-két felszínes karcolás is elég bizonyítékot szolgáltathat egy ilyen szituációt követően. Vércseppek pettyezték arcát, vonásai mégis nyugodtságot tükröztek, régi ismerősként köszöntötte a kínt, elmerült, megfürdött benne és elraktározta mélyen magában, hogy majd egyszer segítségül hívhassa, s rázúdíthassa ellenségeire. A férfi démonmágiáját nem igazán lehetett kifinomultnak nevezni, a Yonbantai kórtermeiben pillanatok alatt összefércelték volna, nyomot sem hagyva, azonban jelenleg be kellett érnie egy amatőr segítségével. Rövidesen smaragdzöld tekintete ismét feltűnt, mögötte természetfeletti fény ragyogott, az akaraté, ami fia halálának hajnalán sem engedte, miszerint véget vessen létezésének. Váratlanul ragadta meg Takashi kosodéjének mellrészét, ekképp vonva közelebb magához a felette ügyködő halálistent. Nyelvét száraznak érezte, akár a sivatag homokját, ám megszerezte, amit akart.

- A nő… - suttogta alig hallható, rekedtes hangon, küzdve a rátörő rosszullét fojtogató markával. – Azashiro… zanpakutouja!

Kénytelen-kelletlen változtatást eszközölt korábbi tervén, mely ideiglenes alárendeltjeinek elpusztítását célozta meg. Egyedül valószínűtlennek tűnt, hogy túléli eme kalandot, mindenképp támogatásra szorult. Normál körülmények között visszautasított volna bármilyen ehhez hasonló felvetést, azonban távlati céljainak megvalósításához muszáj volt kijutnia innen. Keze fáradtan hanyatlott vissza oldala mellé, s újra lehunyva lélektükreit megforgatta a szájában tartott adathordozót. Győzelem! Időközben Takeo rúgása nyomán a fém görbítésénél megszokott éles hang hallatszott és úgy tűnt ténylegesen sikerült sarokba szorítani a lényt, ekkor gondolta elérkezettnek a hadnagy a kérdezősködés idejét, de sajnálatos módon elsiette azt, ráadásul figyelembe véve a lény korábbi támadását, a következtetés is hibás volt. Valószínűtlen szögben kicsavarva csuklóját célozta be a wakizashit markoló alkart, majd mit sem törődve saját testi épségével, nemes egyszerűséggel átdöfte azt parázsként izzó nyúlványaival, éppen csak néhány centiméterre állva meg önön torkától. Visszahúzva karmait siklott el szemmel szinte alig követhető gyorsasággal szorult helyzetéből, ellenben nem jutott túlságosan messzire, mivel a Kidoushuu ifjú tisztje által alkalmazott bakudou rátekeredett a köpenye alól kilógó, fullánkszerű alfelére. Haragosan fordult meg és sziszegéshez hasonlatos hangot adott ki gépiesített testéből, ami leginkább a fémes felületek egymáshoz súrlódásához hasonlított. Ide-oda vergődött a fénylő kötél végén, újabb berendezési tárgyakban téve kárt, nem egy adattároló kazettát összezúzva vonaglásával. Nehézkesen formálódott fejében a haditerv, így némileg késve vetette magát a Raimaru-Hamada-Hajime trió felé, védtelenül hagyva hátát a Mizushima-Genki duónak. Amennyiben eléggé le tudták foglalni a figyelmét, talán hátulról bevihetővé vált a fatális csapás!

S ekkor egy pillanatra minden megmerevedni látszott, hihetetlen mennyiségű lélekenergia emelkedett a levegőbe valahol a Seireiteiben, ami még ilyen távolságban is kifejtette a hatását, habár kétségtelenül minimális szinten. A rosszindulat belengte a környéket, ezzel egyidejűleg az egyik falból a korábban látott női alak emelkedett ki, mozgása megbabonázottságra utalt. Ujjai vége fényesen világított, jobban megnézve a figyelmesebbek hajszálvékony fonalakat vélhettek felfedezni, amik összekötötték őt az óriás madárijesztővel. Értelmetlen volt tehát bármit is kérdezni a támadótól, nem volt más, csupán egy marionett bábú, melyet kedve szerint irányítgatott a valódi ellenség, a bábmester maga. Kecses karját a mennyezet felé emelte egy sóhajtásnak tűnő parancs kíséretében, minek hozományaként legalább még féltucat hasonló végtag materializálódott a semmiből mellette, egyenlő időközönként villámszerű lövedékeket bocsátva ki a plafon irányába. Egyértelműnek vehető a tény, mely szerint megunta a játékot, úgy döntött Ő lesz az, aki felkeresi gazdáját. Szótlanul lógott a levegőben a ki nem mondott igazság: ha elhagyja a helyiséget, a küldetés sikertelenül végződik, habár a későbbiekben ez elenyésző problémaként lett volna elkönyvelve a valószínűsíthető brutális pusztításhoz képest.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Pént. Okt. 05, 2012 11:37 pm

*Valakinek mindenképpen lépnie kellett. S ki, ha nem én lett volna az első, aki neki ront a lénynek? Sokkal jobban érzem magam a csatamezőn, mióta ismét a 11. osztag tagja vagyok. A 8. osztagban tett szolgálataim alatt leginkább csak vegetáltam, mert azaz osztag teljesen más volt. Badarság volt megpróbálkoznom a változással, mikor tudom, hogy én a 11. osztagba tartozom. Sokkal előrébb tudom tenni a nyers küzdelmeket a bárminemű trükköknél. Persze az is lehet hasznos, de nem nekem. Nem akarok többé kidoukkal próbálkozni, inkább megmaradok a fegyveres harcnál. Ez látszik is akkor, mikor egyenesen a lénynek rohanok. Nincs idő arra, hogy itt szórakozzunk. Ha valakinek van egy kis esze, tudja, hogy egy távolsági fegyverrel megáldott lényt úgy lehet lefegyverezni, ha közel kerülsz hozzá. (Vagy mágiával. Neutral

) Nem törődőmként folytam bele magába a küzdelembe, abban reménykedve, hogy végre valami használható információhoz is juthatunk. Egy hatásosnak tűnő technikával végre sarokba szoríthatom a lényt, de mire elérkezett lenne a pillanat, válaszként csuklómat átszúrják. Kis híján majdnem kiesik kezemből a zanpakutom, de ilyen könnyen nem hátrálok meg. Az ilyesfajta sérülések nekem már szinte természetesek. Noha, nem mondom, hogy nem fáj, csak éppen igyekszek nem tudomást venni róla.
Ennyivel egyébként sem fogja megúszni, a másik kezemmel csapást készülök bevinni, de az ellenség könnyedén elsuhan. Megfogalmazódik bennem, hogy miféle helyváltoztatót alkalmazhat; de nem fogok rájönni, így felesleges bármibe is belegondolnom.
Távolabbról éppen Hajime-san hangját, vagy mérgelődését hallom meg. Csak most esik le, hogy ez a 6. osztagos figura lazán leszarta, hogy mit mondtam. A küldetés végén ezért úgyis félre fogom hívni, de ennek most nincs itt az ideje. Látom, hogy Yuuken modhatni biztonságba került. Így nekem amúgy sem kell mással foglalkoznom; csak éppen a hármas felé tart a lény. Mélyen benyilall az átszúrt csuklóm. A saját zanpakutom tevékenykedését érzem. Valóban, ez eddig eszembe sem jutott! A lénynek nem sokára kellemetlen meglepetésben lesz része, így annyira nem is aggódom miatta. Ám eme csendben egy ismerős, erőteljes lélekenergia felszabadulását érzem.*
- Azashiro-san! *Kerekednek ki szemeim. Még mindig emlékszem arra, hogy milyen ijesztő, valamint súlyos lélekenergiával rendelkezett. Viszont mintha valami változott volna azóta. Vagy nem is változott, csak éppen eddig nem vettük volna észre? Van benne valami eredendő gonosz, ami segít abban, hogy távol tartsuk magunkat a shinigamitól. De miket is gondolok, hiszen az eddigi összes Kenpachi rendelkezett ilyen visszatartó erővel; ezért lettek Kenpachik. Biztos vagyok benne, hogy Miyoko is rendelkezik ilyesmivel; egy nap pedig én is fogok. A falból kiemelkedő nőre pillantok, aki pont ugyanaz, akit a tartályban kocogtattam meg. Láthatóan a felcsapó lélekenergia hívhatta elő.* - Ki ez a nő? *Leginkább mindenkihez intézem kérdésem; amire a választ elméletileg meg is kapom. Bárhogyan is, nem tetszik, ahogyan a plafont támadja egyértelműen. Villámszerűen jut eszembe a gondolat, hogy mi történik akkor, ha egy Kenpachi a zanpakutoja lelkéhez jut. Szemeim kis résre szorulnak. Úgy gondolom, hogy azaz izé meggyengülhetett a mérgem miatt, megyek a másik ellenfélhez. Egy örült mosoly jelenik meg arcomon a láztól, amit a másik zanpakuto okoz. Shikaira váltom kardomat, míg lépteimet a nő felé irányítom. Már nagyon érdekel, hogy milyen is lehet Azashiro erejének forrása. Néhány lépés futás után aktiválom az izomnövelő láncot, hogy megjelenésem erőteljesebbnek hasson. Megnövelve a támadóerőmet, szakító erővel igyekszem a nőbe csapni. Bárhogyan is végződjön ez a dolog, tudom, hogy úgy sem én leszek az egyetlen, aki meg akar küzdeni az egyik probléma forrással.*
- Hé ti, ideje kakaskodni! *Gyengéden utalok arra, hogy jó lenne, ha a fél csapat egyik fele most kurvára besegítene. Nem félek én Azashiro zanpakutojától; csak éppen vajmi nagy esélyét érzem, hogy a valódi erőmet meg nem mutatva legyőzhetem. Meg egyébként is egy kapitány zanpakutojáról van szó, aki ráadásul Kenpachi. A küldetés sikeressége sokkal előrébb való, mint az önön büszkeség; kivételesen.*

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szomb. Okt. 06, 2012 2:40 am

Miután Hajime teljesen jogosan leszidott, megkérte Hamada-sant és vélhetőleg engem is, hogy vigyük a tűzvonalba, és ott segíthessen mindenkin. Rendkívül úgy tűnt, hogy a kidoushuu fiatal tisztje egyáltalán nem szorul a védelmemre. Inkább én szorulok az övére, és ezt nehéz bevallanom, de sajnos így van. Vagy talán nem is. Mivel a kidouk túlnyomó része távolharcra specializálódott, én viszont inkább a közelharcban jeleskedtem, már ha az én tudásomat jeleskedésnek lehetett hívni. Arra rájöttem, hogy az én Kidou használatomat teljesen fölösleges magas szintre fejleszteni, én inkább a szemtől szembeni közelharcban állom meg inkább a helyemet, így direkt jó, hogy én is itt vagyok. Egyrészt Hamada képességeit még nem ismerem, bár semmi jogom sincs arra, hogy kétségbe vonjam harci tudását anélkül, hogy láttam volna. Ha látom is, a képességeink között egészen biztosan nincsen akkora különbség, hogy lenne jogom kritizálni őt. Ha rosszabb, rosszabb, ha jobb, jobb, ez van, jelen pillanatban nincs mit tenni ellene. Majd, ha innen egyáltalán kijutunk élve, jobb leszek mindenkinél. De ez csak távlati terv. Most az egyetlen dolgom, hogy a küldetést teljesítésében aktívan részt vegyek, és még a küldetés végére meg tudjam győzni legalább Hajimét, hogy véletlenek történhetnek, és egyáltalán nem volt szándékos, ami történt. Viszont ha megtörtént, megtörtént, nem tudok rajta változtatni. Arra kell koncentrálnom, hogy a feladatot teljesítsem. Ehhez viszont túl kellett élnem, bár, miután rátojtam a juuichibantai fukutaichoujára, a yonbantai már alap volt, mert feltételeztem, nem szelíd ember, ha idáig eljutott. Bár az se biztos, hogy ezt a rémálmot egyáltalán túlélem. Miközben ezen filozofáltam, a szörny felénk jött, miután Mizushima-donot súlyosan megsebesítette. Védekező állásba helyezkedtem, de Hajime gyorsabb volt, egy bakudouval tőlünk pár méterre lekötötte. Éppen felé akartam vágni, amikor egy hatalmas lélekenergia felszabadulás eltérített. Mikor feleszméltem a hirtelen jött energia sokkból, inkább visszaálltam a két shinigami elé, még ha tiltakoznak is. A falból egyszer csak kijött a nőszemély. Most ragyogtak az ujjai, és valamiféle madzag lógott ki belőlük, ami a kalapos szörnyben végződött. Tehát egy marionett báb volt az ellenfelünk. A valódi ellenfél pedig ott állt a falnál. Az előbbi lélekenergia valószínűleg a volt Kenpachié volt.
- Mekkora szerencsénk van, hogy nem a tébolyodott shinigami az ellenfelünk!
Sóhajtottam. A nőszemélyt inkább a nagyok intézzék el, nekem viszont közelebb is van a kalapos fullánkos, és több esélyem is van ellene, mint a némber ellen, aki egy mozdulattal elintézte Yuuken-samát, ő csak rám néz, és én máris hetedhét határon túl repülök. Az jobb lenne, ha arról nem is tud, hogy itt hárman mi létezünk. Attól függetlenül, hogy vak volt, vagy legalábbis bőrrel van elfedve a szeme helye. Na mindegy. Most arra kell koncentrálnom, hogy szerezzek a társaimnak valamilyen előnyt, tehát elkezdtem vagdalni. Semmit nem értem vele, sőt, talán ha tovább fojtatom, a kardom eltörik.
- Kaminari Chenso!
Kiáltottam, hogy a kardomat egyfajta láncfűrésszé alakítsam, és nagyobb hatást fejtsek ki rá, és újból elkezdtem. Sokat így se értem, annyit sikerült kicsikarni belőle a támadásaimmal, hogy ide figyeljen, és az erősebb társaim le tudják vágni.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szomb. Okt. 06, 2012 7:51 pm

Kicsit megkönnyebbülök, hogy viszonylag időben sikerült a Horuint alkalmaznom, hogy ezzel segítsem ki Mizushima-fukutaichout. Bár ha kicsit gyorsabban cselekszem talán megakadályozhattam volna a 11. osztag hadnagyának a megsérülését. De legalább ezzel a bakudouval megakadályozhatom, hogy még több kárt tegyen valamelyikünkben az a lény. Miközben a narancssárgaszín kidou kötél végét szorítom markomban a hátam mögötti kérdést is meghallgatom az ismeretlen Nibantai tiszttől. Talán jobban is jártunk, hogy ő segítette ki Shihouin-donot a szorult helyzetből.
- Sumimasen, de a gyógyító kidouk alkalmazására nem terjed ki a tudásom. – felelem némileg letörten, melyre kisebb bűntudat felelevenedik bennem, amiért a Kidoushuu tagjaként még egy egyszerű gyógyító mágiának sem állok ismeretében. Pedig elsajátítása biztosan nem lehet nehéz, hiszen a 4. osztag tagjai alkalmazzák azt. Viszont azzal most biztosan megkönnyítenénk a dolgunkat.
Negatív gondolatmenetemből a mágiakötél rándulása ráz ki, tekintetemet nyomban a fullánkos élőlényre szegezem, s látom, hogy az mennyire eleven módon próbál meg szabadulni a fogságából. Erősebben rászorítok a kezemben tartott narancsszín inda végére, abból nem eszik, hogy én szabadjára engedem. Nem bizonyult túl okosnak, amiért a fogságban is inkább tétlenül csapkodott és rombolt, most már meg sem lepődtem azon, hogy Mizushima-fukutaichou képtelen volt szót váltani vele.
Döbbenten néztem szembe a lénnyel, amikor rájött, hogy amennyiben a mi életünkre tör esélye lesz a szabadulásra, azonban ezzel egyidejűleg még a lélegzetem is megakad a hatalmas fojtogató reiatsutól, mely hirtelen rám nehezedett. A nagymennyiségű lélekenergia árasztotta magából a negatív érzelmeket, szinte vibrált tőle a levegő. Körbe tekintettem hátha megláthatom az energia forrását, de szembesülnöm kellett azzal, hogy mi csupán utóhatást érzékelünk egy másik helyen szabadjára engedett energiaáramlatból. Ez lenne hát Azashiro Kenpachi ereje?
Magamban feltett kérdést követően a falból felbukkant nőre szegezem a tekintetemet, ki kísértetiesen hasonlított arra, aki abban a tartályban volt, azzal a furcsa szín folyadékkal körülvéve. Ekkor eszembe ötlött ama látottak, amikor az a furcsa, fullánkos lény megtámadott és arrafelé néztem, ahol az a bizonyos tartály volt, de már üresen. Azonban hogyan jöhetett ki onnét?
Összeszűkült szemekkel mustráltam a nőt, tekintetemet leginkább világító ujjain akadtak meg, ahol hajszálvékony fonalakon tört meg a kevéske fény, melynek vége ahhoz a lényhez csatlakozott, amely felfedte magát előttünk és fogságba ejtettem a Hourinnal. Ezek szerint ő irányítja… akkor érthető, hogy miért nem felelt az a fullánkos teremtmény Mizushima-fukutaichou kérdésére. Vagyis a valódi ellenségünk az a nő lenne.
- V – várj, Raimaru-san! – szólok a halálisten után, ki eddig is nagy bajt hozott a fejünkre, ráadásul egy hadnagynak is visszabeszélt. De ezzel csak a vesztébe rohan, ráadásul Mizushima-fukutaichou is a segítségünket kérte és mivel rangban fölöttünk áll, neki kell engedelmeskednünk. Raimaru-sannak rá kellene jönnie, hogy nem mindig okos dolog a saját fejünkre hallgatni.
- Mizushima-fukutaicou a segítségünket kérte, teljesítsen az utasításnak megfelelően. Az a teremtmény nem jelenthet nagy problémát, ha az a nő irányítja. Ha likvidálják őt, akkor valószínűleg ez is megszűnik. – mondom a 6. osztag tagjának, mivel bölcsebb dolog lenne az eddigi szófogadatlansága után nem tovább vágnia maga alatt a fát. Neutral

- Hadou 58: Tenran. – tartom ki szabad balomat, s mutatóujjamat előre tartom a lény felé, melyből előtör a kidou parancsának és némi lélekenergia koncentrációm hatására egy forgószél. Amennyiben Raimaru-san hallgatott rám és odébb állt a lénytől, akkor csak azt tessékelem odébb onnét, ha viszont ott maradt félő, hogy a mágiával létrehozott szélörvény őt is magával rántja.
- Hadou 31: Shakkahou. – egy idézés keretein belül hozom létre a következő mágiát, amennyiben sikerült, ha csak egy kis időre is, de likvidálnom a fullánkos lényt. A régebben tanultak alapján, mintha egy labdába helyeznék még egy labdát, hogy így bár kisebbnek tűnjön a mágia, mégis dupla akkora erővel induljon útra az általam megválasztott irányba a tűzlabda, mely Mizushima-fukutaichou utasításának tesz eleget és a nőre célzom a kidoumat. Ha csak a közelében is csapódik be azzal is már el tudom vonni a figyelmét, mely némi lehetőséget nyújt a lesújtásra a többiek számára.
Azonban ez a kidou kissé kifárasztott és sérült lábam is megrogy, eddig próbáltam rajta állni, de olyan fájdalom nyílalt belé a mágia ellövését követően, mely lehetetlenné tette ezt most számomra. Nehézkes levegővétel közepette Hamada-sanra tekintek és megkérem, hogy hagyjon csak itt, segítsen a többieknek. Azzal a kevés reiatsuval, melyet még fel tudok használni vagy egy pajzsra, vagy pedig egy támadásra még pont elegendő lehet, csak gondosan meg kell választanom a pillanatot, amikor felhasználom azt. Remélem, hogy a többiek sikerrel járnak.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Hétf. Okt. 08, 2012 1:43 am

Yuuken-samát sikeresen leszedem a falról és sikerül némileg helyre is hozni a sérüléseit. Nagyon sajnálom, hogy én vagyok az egyetlen, akinek egyáltalán gyógyító kidouja van. Pedig sokkal többre mentünk volna, ha valaki ismer egy komolyabb technikát, amivel gyógyítani lehetne. Mivel Yuuken-sama ellátásával voltam elfoglalva, így nem tudtam arra figyelni, hogy a többiek miféle szerzettel harcolnak, amikor azonban a főnemes közli velem, hogy a nő, akit láttunk a tartályban egy zanpakutou, akkor minden leesik számomra. Mint a fatantusz. Gyorsan összerakom a dolgokat. Ha a zanpakutou visszakerül a Kenpachihoz, akkor vajmi kevés esélyük lesz a kapitányoknak. Ellenben, ha képesek lennénk valahogyan likvidálni a nőt, az azt jelentené, hogy a Kenpachi is igen komolyan meggyengülne, hiszen maga a lélek sérülne.
- Mizushima-fukutaichou! A nő, a Kenpachi zanpakutouja! Ha likvidáljuk, komoly segítséget tudunk nyújtani a kapitányoknak!
Kiáltom a 11. osztag hadnagyának, hogy értesüljön egy igen komoly információról. Igaz nem maradt volna sokáig titokban, ugyanis a nő megjelenik és elkezdi támadni a plafont, miután Azashiro riatsuját megérezzük. nagyon komoly ereje van annak a férfinek, nem engedhetjük, hogy a shinigami ismételten egyesülhessen a zanpakutoujával. Akkor ugyanis nagyon sok ártatlan shinigami fog meghalni, köztük talán a kapitányok is életüket veszíthetik. Nincs más hátra, mint akcióba lépni. A hadnagy mellé shunpozok egy olyan pillanatban, amikor nem jelentek rá veszélyt és közlöm vele a tervet.
- Megpróbálom lelassítani! Ha elpusztítjuk a zanpakutout, komoly érvágást okozunk Azashironak.
Mondom, majd kivárom, amíg a kidoushuu tisztje befejezi a démonmágiával való csapásmérést. Miután ez megtörtént és nem vagyok útjába senki támadásának a zanpakutou mögé shunpozok....
- Nanatsu Hitoashi no Shijima! [ Hét Lépés Csendje ]
A támadásnév kimondása után hét ütést intézek a nő ellen. Sosem kellett még egy megtestesült zanpakutou ellen használnom ezt a képességemet. De remélem, hogy sikerül megbolygatni kicsit kicsikét és lassabbá válik. Ha hátulról jövő támadás hatására, felém fordul a nő, akkor a többieknek van esélyük hátba támadni. Ebben az esetben igyekszem magamra terelni a figyelmét. Leginkább azzal, hogy igyekszem elkerülni a támadásait és alibi támadásokkal megzavarni. Fogalmam sincs, hogyan működik egy zanpakutou, így csak reménykedhetem abban, hogy működik a kitalált stratégia ellene. Amennyiben A támadásom sikeres, ugyan akkor ignorálja, hogy én a háta mögött vagyok és hagy szabadon garázdálkodni, akkor nem teketóriázok. Szabadjára engedem az erőmet és a lehető legnagyobb erővel igyekszem a következő hakuda támadást végrehajtani.
- Raiouken!
A Viharkirály Ökle, egy igen kemény támadó technika, így reménykedem abban, hogy sikerül meggyengítenem annyira, hogy a hadnagy előnnyel tudja felvenni ellene a harcot. Nem sok lehetőségünk van egy régi kapitány zanpakutouja ellen. Így most kell kihasználnunk a lehetőséget. Ha azonban a Hét Lépés Csendje sikeres, akkor komoly segítséget tudok nyújtani társaimnak. Az azonban nem lesz elég, ha csak mi ketten támadjuk a nőt. Mindenkinek bele kellene adnia egy keveset. Remélem mindenki félreteszi a személyes dicsőség begyűjtésére tett szándékát és közös erővel szétcsapjuk ellenfelünket. Ez igen komoly segítség lenne a kapitányoknak is.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Hétf. Okt. 08, 2012 3:34 am

Halk zihálása ütemesen dobogott fülében szívverésével együtt, a kezdődő csata zaja mindössze zavaró kellemetlenségként jutott el tudatáig. Nehézkesen küzdötte fel magát négykézlábra, kétségtelennek tűnt, miszerint nem maradhat a tűzvonalban, elég lett volna jelenlegi állapotában egyetlen célt tévesztett támadás is ahhoz, hogy hosszú élete véget érjen ezen a napon. Megkapaszkodva az egyik rozoga szekrény alsóbb polcában húzta fel magát, ám lábai remegtek, akár a nyárfalevél, szinte minden erő kifutott a testéből, idejét sem tudta már, mikor sérült meg utoljára ilyen súlyosan. Végtagjai ólomsúlyként húzták le, felületesen kezelt sebei közül az egyik már fel is szakadt az erőlködéstől. Hideg veríték borította el, a sós cseppek csípték a szemét, csapzott hajának függönyén keresztül csupán feltételezni tudta, merre is zajlik az összecsapás. Karakteres vonásai eltorzultak a váratlan erőkifejtés következtében, minden sejtje sikoltva tiltakozott a mozgás ellen, azonban Ő nem foglalkozott ezzel. Egyetlen másodpercig sem aggódott úgynevezett beosztottai miatt, felőle mindannyian mészárszékre kerülhettek volna, hiszen shinigamiként ez a feladatuk! Győzni vagy meghalni a Seireitei békéjének érdekében. A teremben mindenki a saját küldetését vitte véghez, ekképp Yuuken is azt csinálta, amihez a legjobban értett: túlélt. Egyáltalán nem volt gyávának nevezhető, azonban az évek során kiveszett belőle az a fajta ostoba vakmerőség, amely példának okáért a Juuichibantai hadnagyát jellemezte. Habár a halál istenei voltak, mégsem menekülhettek előle, a vég előbb-utóbb mindenkit elragad magával, ez ellen küzdeni értelmetlenség. A szőke férfi nem félt az elmúlástól, tudta nagyon jól, nem itt és most fog meghalni, egy ilyen alantas helyen, ahol nem láthatja senki. Ó, nem bizony!

Lassan fújta ki a tüdejében tartott levegőt, azután némi lendületet véve villámtánc segítségével ugrott némileg biztonságosabb pozícióba a főszámítógép füstölgő romjai mögött. Ifjonti korában egyetlen shunpo-lépéssel akár száz métert is tudott haladni egyszerre, most azonban bokája megbicsaklott menet közben, eléggé megalázó módon hasra érkezve terült el a poros, törmelékkel borított padlózaton. Ennél többet nem akart tenni a többiek védelmében, kikerülve a képből Rá már nem kellett figyelniük, már amennyiben egyáltalán felmerült volna bennük ez az eshetőség. Rekedt köhögés rázta meg egész lényét, nagyobb adag vér felöklendezését követően hengeredett a hátára. Belső vérzés, kellemetlen velejárója az ember átlyukasztásának. Kálváriája azonban nem ért véget ennyivel, a levegőben töménytelen mennyiségű lélekenergia materializálódott a semmiből, tonnás súllyal nehezedve mellkasára. Lélegzete elakadt egy pillanatra, de vonásain elégedett mosoly játszott, minden a terveinek megfelelően alakult. Az az átkozott Azashiro romba dönti az egész várost!, gondolta egykedvűen rejtekének védelmében, Lám-lám, milyen messzire jutott a cellájától… Vajon hányan halnak még meg, mire ráeszmélnek, az ellene való harc értelmetlen? A kérdés természetesen megválaszolatlan maradt, két és fél évszázaddal ezelőtt is késve rendelkezett a tisztelt főkapitány, holott Yamamoto Shigekuni sokkalta rátermettebb volt Masayoshinál. Valójában réges rég óta nem foglalkoztatta a katonaság vezetőségének alakulása, a megszámolhatatlan változás egy valamit jelentett, mégpedig a Gotei Juusantai gyengülését. Hol voltak már azok az idők, amikor egy-egy taichō évszázadokig töltötte be az adott szerepkört? Visszaesés volt ez, nem pedig áhított reformáció!

Habár túlerőben vagytok, mégsem használjátok ki azt megfelelő módon, lévén megosztva figyelmetek kétfelé koncentráltok, feltételezvén, hogy a zanpakutō kiiktatásával minden egyéb gondotok megszűnik. Ez lényegében így is van, ám ahogy a fáról leesett mag önálló módon indul növekedésnek, úgy a lebegő szerkezetbe ágyazott gömb is képes néminemű függetlenségre, az utoljára kapott parancsot mindenféleképpen megvalósítja, hacsak el nem pusztul addig. Takashi az általa megidézett shikai képességét kihasználva lendül támadásba, ezáltal vonva magára Zakuro, Kenpachi lélekölőjének figyelmét. Hátat fordítva a megidézett karoknak, melyek fáradhatatlanul lőtték a mennyezetet, suhant el szinte játszi könnyedséggel az ütések útjából, de magabiztosságából adódóan több akciót is puszta kézzel hárított. Takeo erősítőkkel felszerelkezvén vetette magát a küzdelembe, brutális erejű csapásának értelemszerűen a nő elpusztítása szolgált célként. Ugyan szemei nem látszódhattak, vonásain mégis a meglepődöttség tükröződött, amikor karja nem az elvárt sebességgel emelkedett a levegőbe. A Mizushima ház fejében már-már meg is fogalmazódhatott a diadalittas öröm gondolata, a penge húst ért, vér fröccsent, viszont hirtelen úgy érezte, mintha betonfalba suhintott volna.

- Megfeledkeztél róla, ki a mesterem, Keocchin? – tette fel a kérdést hangjában kedélyes komolysággal. – A hozzád hasonló gyenge férgek támadásai úgy peregnek le Rólam, akár az esőcseppek az üvegről! Pusztulj innen!

Marka letörhetetlen béklyóként szorult az amúgy is sérült csuklóra, hiszen alig néhány centiméternyi bemélyedést követően így állította meg a továbbhaladást. A 11. osztag alparancsnoka érezhette, ahogy szétmorzsolódnak a porcok, a korábban szakított sebekből szinte ömleni kezdett a karmazsin folyam, a wakizashi kicsúszott ujjai közül, egy evőpálcika felemelésére is képtelenné vált a megnyomorított kézfej. Ellenállást nem tűrve és meghazudtolva saját fizikumát hajított félre, figyelmét a Névtelen osztag tagjára irányítva, aki úgy megcsúfolta az előbb. Egyszerre két megidézett kacsó lendült irányába, a korábban látott kék energianyalábokkal bombázva az Onmitsukidō tisztjét. Raimaru eközben egyszemélyes hadseregként nyomult előre, felerősített csapásai csak úgy záporoztak támadójuk testére, azonban ez a fajta hevesség nem vezetett túl sokra. Egy elnagyolt vágást követően a penge beragadt az egyeletlen felületbe, vergődése közepette a Rokubantai tagját is meglóbálta kissé, majd egyszerűen a terem legközelebbi falához csapta, ezzel szabadulva meg a kényelmetlenségtől. Ennek köszönhetően a Hajime által megidézett szélörvény váratlanul érte, magasra emelve űzi a plafon felé, mintha csak valami papírsárkány volna. Megörülvén a pillanatnyi sikernek a Kidoushuu képviselője hadou alkalmazásába kezdett, azonban a kilövellő azúr gömböt régi ismerős fogta fel, feláldozván magát űrnője védelmében. A fémszilánkok éles repeszekként vágódtak szét a robbanás nyomán, az egyik nagyobb darab Hamadát terítette le. A repülő rettenet utolsó elkínzott nyikordulással megadta magát, a feje helyén lévő égett szélű kráterből a korábban is látott ibolyakék golyóbis bukott ki, s vált füstté. Talán a kidou lehet a tartályból érkezett entitás gyengéje is? Elgondolkodtató kérdés!

Tárgy: Re: Elveszett tudás Kedd Okt. 09, 2012 3:30 am

*Hallva a legfontosabb információt, ráeszmélhettem a küldetés fontosságának értékére. Nem hagyhatom, hogy Azashiro zanpakutoja gazdájához jusson. Eleve már az adja hozzá a motivációt, hogy az eddigi Kenpachik mind hatalmas lélekenergiával rendelkeztek; ám a jelenlegi még mindig nem mérhető fel a veteránokkal. Bár nem szabadna féltenem a mostani kapitányom, mégis feladattal bíztak meg. Hiába nincs egyedül, akkor sem hagyhatom, hogy Azashiro és zanpakutoja egyesüljön. Valamit ki kell találni, hogy hatástalaníthassuk. Talán a személyi többlettel kezdhetünk valamit, de nem vagyok akkor sem biztos benne, hogy ez rajta működni fog.
Régi képek egyike villan fel szemeim előtt, amikor lépteim már javában a nő felé haladnak. Egészen hajnal volt, amikor az aznapi zanjutsu edzés vette meg kezdetét a Juuichibantai dojojában. Akkor éppen apám mellett volt lehetőségem vívni, hiába is volt sokkal erősebb nálam még. Köztünk volt a hajdani Kenpachi is, aki nem volt más, mint Azashiro. Kivételes Kenpachija volt az osztagnak, ahogyan kivételes zanpakutoról is szóltak a pletykák. Hát valóban te voltál az? Te lennél azoknak a szóbeszédeknek a megtestesítője, ki által megannyi "ellenség" hullt a szürke por alá? Most végre láthatom, és szemtől szemben állhatok a nagy Kenpachi kardjának szellemével. Csak találgatni tudnék arról, hogy miképpen is végződhet ez. Noha, a képlet nagyon egyszerű. El kell pusztítani mielőtt ő által veszne ki tudja hány kapitány. Főleg mióta egyre több a váltások, ki tudja a jelenlegi kapitányok milyen szinten is állhatnak? Bizonyára nem olyan erősek, mint a hajdaniak; legalább is egyelőre. Bólintásommal helyeselem a Nibantai shinigamijának tervét. A kapitányával folytatott személyes kapcsolatom által volt már lehetőségem rálátni osztaguk vezsélyességére. Habár nem az osztagi titkokról van itt szó, de ha Verashu Suwun ily veszélyes nőszemély; akkor milyenek lehetnek a beosztottjai? Egyszer szívesen összemérném az erőmet az egyikkel, vagy majd egy nap személyesen a kapitánnyal.
S végre közelinek látszik a cél, közelinek ahhoz, hogy végre a shikaiom lesújtson a nőre. A Genki által alkalmazott technika sikeresen eltereli a nő figyelmét ahhoz, hogy láthassam szemében az őszinte meglepettség szikráját. Diadalittal, ámbár veszélyesen vad mosolyom végre arcomra borul; de mind hiába. Szinte utolsó pillanatában, - mielőtt lefejezném - akkor jutott el a tudatomig, hogy ehhez a lélekhez nem elég a puszta erő. A lélekenergia szintje szinte Azashiroét súrolja, bizonyára ezért nem röpült le a feje a helyéről. Ám mosolyom még így sem fog lefagyni arcomról.*
- Tudom, ki a mestered. De te csupán egy zanpakuto vagy, ne feledd..Zakuro! Kinshisoukan! *Fel sem vettem a kard szavait;hiszen ő csak egy mester nélküli kardlélek jelen pillanatban. Egy olyas fajta eszköz, aminek létezését egyébként is elítélnék. Tisztában vagyok azzal, hogy e tekintetben én magam sem vagyok különb; ám a titkaim titkok is maradnak. Egészen addig, míg nem engedem, hogy Keisueki no Akuma működésére rájöjjenek. A nő viszont elkapta a csuklómat, ezzel védve ki a legújabb lehetőséget a csapásra. Érzem, hogy mindaz, mi eddig egyben volt, mostanra készül az enyészetté lenni. A kezemben található porcok szilánkokra törnek szinte másodpercek alatt. Fogaimat összeszorítva ellenkezek e kegyetlenségnek, ami tökéletesen illik egy Kenpachi zanpakutojához. Összeszedve utolsó erőmet, - mielőtt lehajítana - másik kezemet emelem meg, s igyekezve mélyítem bele kardom a nő karjába. Ha sikerült, ha nem, a vágás érzékelése (valamint láthatósága) úgy fél percig úgysem teljesül. Ha letelik az időlimit, és a támadás sikeres volt, akkor kellemetlen meglepetés fogja érni a zanpakutot. Ugyanis eme támadásommal a pengém felületén képzett méreg egyenesen a reiatsu alapú támadásokat blokkolja. Számára olyan, mint egy kitörlő rendszer; hiszen a zanpakutoknak mind reiatsu az alapja. De mindennek megvan a maga ideje, s Zakuro csak folyamatosan, kb. húsz perc elteltével válhat semmivé. Ám eme feltételezés is csak akkor állja meg a helyét, ha a zanpakuto valóban képes külön válni a használójától. Ha nem, abban az esetben csupán a támadásait lehetetleníthetem el folyamatosan. A gyengítés pedig a mi előnyünkre lehet; de csak is akkor, ha kiderül, hogy a vágásom csak célba talált. Amennyiben nem, úgy muszáj újra próbálkoznom. Kellemetlenül ér a csapódás, de még ha karom olyannyira fáj is, nem hagyhatom, hogy ez véka alá temessen. Muszáj harcolnom, muszáj mennem; egy ilyesfajta árulás nem csupán a Gotei Juusantait érinti, hanem egyenesen a Juuichibantait is. Senki nem bocsájtaná meg, ha én és Miyoko nem lennénk képesek felvenni a harcot egy hajdanival. Ezúttal nem csak a támadáson sikerességében reménykedem, hanem abban is, hogy a többieknek is sikerül hatásos támadással előállniuk.*
- A mestered elégedetlen lesz...zanpakuto. Neutral

*Tápászkodok fel, s immáron már csak lassan mehetek a másik pengémhez; hiszen a fájdalom egyre csak tompít és tompít.*

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szer. Okt. 10, 2012 4:42 am

- Mina, gyere! Hol vagy? Ideje hazamenni!
Villant egy emlékkép a nevelőmmel töltött időszakról, épp a játszótéren voltunk, majd azután a sötétben ültem egy vérpatakkal a számon, a kardom pedig néhány lépésre hevert tőlem. Utána akartam nyúlni, de azután egy újabb, korábbi kép jött be. Aznap előttről, amikor elmenekültem „otthonról”. Aznap is keményen megvert az apám, mint mindig, közben ordítozott velem:
- Hogy mersz? Hogy mersz ellenkezi velem? Ha azt mondom hogy koldulsz akkor koldulni is fogsz! Ha azt mondom hogy lopj a járókelőktől akkor megteszed! Ha azt mondom hogy kirámolod a város bankját, engedelmeskedsz! Megértetted?
- Ha azt mondom hogy nem, akkor nem. Ha azt mondom hogy nem teszem meg akkor nem teszem meg. Ha azt mondom hogy nem engedelmeskedek akkor nem engedelmeskedek. Így megy ez. A fiad vagyok, nem a csicskád. Ott volt neked az anyám, akit úgyszintén halálra vertél és dolgoztattál, mint ahogy engem fogsz.
Erre a kezét akarta emelni rám, de lehűtöttem azzal, hogy:
- Ja és igen, ha megint hozzám érsz, simán sittre vágatlak.
Természetesen azért csak megütött. Erre felébredtem, de már nem a sötétségbe, hanem a fájdalmas valóságba. A fal mellett ültem aléltan, apró vércsík szivárgott a szám széléből. Próbáltam felállni, de visszaestem. Valami kegyetlenül fájt az oldalamban. Megtapogattam, valószínűleg bordatörés volt.
- Még csak ez hiányzott. Valahogy fel kell állnom, és legyőzni a lényt.
De akárhányszor megpróbáltam, mindig visszaestem. Sokadszorra már fel tudtam annyira állni, hogy a kardomra támaszkodva el tudjak Hajiméig és Hamadáig botorkálni. Nem emlékeztem semmire azután, hogy valami nekirepített a falnak és elaléltam, így meglepetésként ért, hogy a szekrényekből összeállt szörny már nem él, hogy végeztek vele a többiek. Szégyelltem magam, hogy nem tudtam kivenni a részem a küzdelemből. De hát ez van. Szétnéztem a teremben, és láttam, hogy a Mizushima ház feje a nőszeméllyel küzd. Ebben a pillanatban rettenetesen sajnáltam, hogy nincsen távolsági zanpakutou támadásom. Viszont voltak hadouim, nem olyan sok, egészen pontosan kettő, de egy bakudouval még le fogom bénítani a hallását. De ez talán, de csak talán elég lesz, legalábbis időnyerésre, hogy amíg ezekre koncentrál, Takeo-sama meg tudja ölni. belekezdtem tehát:
- Bakudou 49: Kuro shitsui!
Mondtam, a hallására irányítva a bénítást. Majd ment a következő:
- Juugeki Byakurai!
Mondtam, mintegy előhírnökként ráküldve. Majd jött az erősebbik is:
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Az Igazság és Mértékletesség nevében. Az álmok ezen bűntelen falán engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából. Hadou 33: Soukatsui!
Küldtem sorban a nőre a kidoukat, vigyázva, nehogy eltaláljam a juuichibantai hadnagyát, ha belerohan, az már az ő baja lesz. Vívni még odamehettem volna, de nem akartam hátráltatni a sokkal képzettebb hadnagyot, így továbbra is a háttérből vártam.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Szer. Okt. 10, 2012 10:12 pm

Fogaimat összeszorítva szorítottam bal tenyeremet a sebemre, melynek kötését már teljesen átszínezte vérem, amely megállíthatatlan áramlik belőle az erőlködésem után. Most érzékelem csak, hogy mennyire is kínzó az ebből a sérülésből származódó tompa lüktetés, ami egyre csak erősödik és erősödik a vérzés hatására. Átkozom magam amiatt, mert nem voltam képes még egy kis ideig kibírni vele, hogy többet segíthessek a csapatnak, ha már szinte az elejétől kezdve hátráltatom a sebesülésem miatt őket. Még a kutatásban sem tudtam megfelelően kivenni a részemet. Mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha magammal hoztam volna Yuki~onnát, most már értem, hogy Otou-san miért mondta azt annakidején mindig, „tartsam magamnál”. A Kidoushuu berkein belül nem volt félnivalóm, hiszen a legjobb mágiatudók vesznek ott körül, kik olyan védelmi technikákat ismernek, ha erőm nem lenne elegendő védekezni egy külső behatás ellen, akkor bármikor segítettek volna. Ráadásul a Gotei 13 rendeltetése szerint nem rangos pozícióban lévő tiszt amúgy sem tarthatja magánál zanpakutoját kiküldetéseket és edzéseket kivéve előzetes engedély nélkül. Azonban egy ilyen küldetésre elfelejteni magammal hozni Lélekölőkardomat elég nagy felelőtlenség volt, melynek most iszom meg a levét a többiek kárára. Szégyellem magamat emiatt…
Mindennek tetejébe a shakkahoum sem oda talált be, ahova eredetileg szerettem volna, azt hittem, hogy a lényt félre tudom vonni egy kis időre a Tenrannal, de ezek szerint tévedtem. A mágiámat felfogta a nő védelmezése érdekében és ez volt utolsó cselekedete számára a csatatéren, darabjaitól melyek a robbanás során repültek szanaszét arcomat tőlük jobb karommal védtem, kisebb darabjai szálltak csak felém, mellyel minimális karcolásokat szereztem. Hamada-san azonban nem mondhatta ilyen szerencsésnek magát, elég csúnyán megsérült a lény egy nagyobb darabjától, ha tudtam volna mozogni segítettem volna neki, amiért jöttem neki egyel a menésben való támogatásáért, de most még a levegővétel is keserű szenvedés volt számomra. A felállás puszta gondolatától jobban fájt combomon tátongó sérülés. Csak remélni tudtam, hogy a többieket nem találta el a teremtmény széthulló, veszedelmes darabjai.
Szememmel a harc folyását próbáltam követni, de a fejem egyre inkább kezdett elnehezülni és látásom sem volt éppen tökéletes. A többiekből kezdtem lassan csupán foltokat látni, baljós árnyként magasodott fölém a vérveszteség. Nem is értem, hogy képes egy ilyen sebesülés ekkora hátrányt okozni nekem. Szemem lassacskán kezdett elnehezedni, csupán magamban tett önön biztatás hatására voltam még ébren. Ki kell tartanom a többiek érdekében, utána nem számít, mi történik velem. A küldetés az első, az élet csak utána következik! Nincs olyan, hogy második esély, mint egy edzésen vagy az akadémián, ez most vagy soha felállítás, ha elrontjuk, ki tudja, hogy Azashiro miféle pusztításra is lesz képes zanpakutojával együtt. Amúgy is túl sok fontos személy van a kapitányok között, kinek életéért bármikor képes vagyok eldobni a sajátomat. Ha esetleg Miyoko-san, Otou-san vagy bármelyik keresztszülőm ott van, akkor szíves örömest adom áldozatomat az ő életükért cserébe.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Hadou 31.: Shakkaou! – ugyan egy Koujtusu Eishou már meghaladná jelenlegi erőmet, ráadásul időpocsékolás is lenne a jelenlegi helyzetben, azonban egy idézéssel stabilabbá és erősebbé tenni utolsó támadásomat még úgy érzem, képes vagyok, mert sikerülnie kell!
Határozott tekintettel keresem meg a foltok közül az egyetlen női alakot, miközben idézésem során tenyeremet ama irányba tartom, ahol ő van. A tűzlabda a bűvös szavak hatására egyre nőtt kezemben, maradék lélekenergiámat ebbe az egy kidouba összpontosítottam, így csak remélni tudtam, hogy a nő nem fog kitérni előle, bár a többiek eléggé lefoglalják, így nem igen vagyok benne biztos, hogy észrevenné a mágia közeledtét. Azt imént is azzal az általa irányított teremtménnyel védte ki, mely arra mer következtetni, hogy némileg tarthat a mágiától, hiszen azt az élőlényt is könnyedén darabokra szaggatta az előbbi shakkahoum. De most nincs, mi megvédje a lánglabda elől.
A mágia ellövését követően még annyira igyekeztem ébren tartani magamat, míg a kidoum becsapódik, szememet egyre nehezebben tartom nyitva, ráadásul az eddig látott foltok is kezdenek egyre inkább összemosódni előttem, szinte már csak a hangokra támaszkodok. Sajnálom, hogy többet nem tudtam segíteni.

Tárgy: Re: Elveszett tudás Csüt. Okt. 11, 2012 2:22 am

Úgy tűnt, hogy a támadásaim nagy részét a zanpakuto könnyedén elkerüli. Mintha holmi kezdő shinigami támadásai lennének. Mondjuk, ha belegondolok, hogy egy Kenpachi zanpakutoujával küzdünk, akkor arra a következtetésre kell, hogy jussak, én voltam az idióta, hogy egyáltalán hakudával próbáltam legyőzni. Nyilvánvaló, hogy egy harcmániás, beteg állat zanpakutouja. A puszta erő kevés hozzá. Ahogy gondolkodom, a zanpakutou ellenem fordítja képességét. Nincs sok időm, valamit ki kell találnom. Olyan rég használtam ezt a kidout, de most itt az ideje, hogy ismételten előhúzzam a tarsolyomból és bevessem az éles csatában.
- Bakudou 39: Enkosen!
Idézem meg az általam ismert, jelen helyzetben leghatásosabbnak ítélt kidout, hogy egy körpajzsot idézve magam köré, tovább gyengítsem az esetleges találatok okozta sebzést. Persze nem maradok ennyiben, igyekszem a lehető legtökéletesebben kitérni az érkező energiatámadások elől kitérni. Shunpomat és a hakuda által magamra szedett mozgáskultúrát arra használva, hogy megpróbáljam a lehető legtökéletesebb módon elkerülni a támadásokat. Miközben igyekszem elkerülni az elpusztításomra küldött lövedékeket, hallom, hogy társaim kidouval próbálják elpusztítani. Ez az esemény sor, arra ösztönöz, hogy kipróbáljak valamit. Miközben igyekszem, egy oldalra bukfenccel, elkerülni a zanpakutou támadását, jobbom mutató és középső ujját összezárom és felkészülök az egyetlen, általam ismert támadó kidou használatát előkészíteni. Éppen kinyújtom ellenfelem felé a kezemet, de sajnos félre kell ugranom egy kék színű energianyaláb elől, ezzel meghiúsítva támadási kísérletemet. Valahányszor megállok, folyton megindul felém egy energia nyaláb. Ez arra utal, hogy kénytelen vagyok elviselni legalább egy találatot, különben képtelen vagyok támadni, ha folyamatosan el kell kerülnöm a támadásokat. Reménykedem, hogy a Harmónia Leple és az Enkosen együttes hatása elegendő ahhoz, hogy a támadásának nagy részét felfogja és megmentse az életemet. felteszek mindent egy lapra és a pillanatnyi szünetben jobbomat a nő felé nyújtom..
- Hadou 04: Byakurai!
Idézem meg a kidout, miközben ellenfelem legnagyobb felületére, a mellkasára célzok. A legkisebb esély mellkasnál van arra, hogy elvétem a célzást. A fehér villám sisteregve csapódik ellenfelem felé, ugyanakkor a találatot már sajnos nem látom. Meg kellett, hogy álljak a támadáshoz... ez azonban azt jelenti, hogy az egyik nyaláb elől nem tudtam kitérni. Az Enkosen egy fehéres villanás közepette és hangos csattanástól kísérve adja fel a védelmi vonalat. A tiszta energia a mellkasomnak csapódik. Érzem a hideg fájdalmat, ahogyan a gyilkolási ösztön nyers ereje, megpróbálja mélyre fúrni magát mellkasomba, hogy az élet szikráját, egyszerűen kioltsa bennem. Heiwa ugyan képes egy darabig ellenállni, de így is végig söpri velem a padlót a támadás. Törmelékek között találom magam, a mellkasom nagyon fáj. A kesernyés, már-már hányingert keltő szag pedig arra utal, hogy igen komolyan megégetett a támadás. Mivel még gondolkodok és érzek fájdalmat, arra következtetek, hogy még élek. Mekkora szerencse. Amikor felpillantok és végig nézek magamon a mellkasomon az egyenruhám füstölög. Túléltem a támadást, vagyis élek. Akkor a következő feladat, hogy megpróbálok erőmhöz mérten feltápászkodni. Majd, ha ez is sikerül, akkor körülnézek, hogy minél előbb tisztában legyek a helyzettel és ha tudok segítsek azoknak, akiknek kell. vagy magamnak hívjam minél előbb segítséget. Neutral

Tárgy: Re: Elveszett tudás Csüt. Okt. 11, 2012 4:12 am

A mennyezet dübörgő robaj kíséretében szakadt le, egy-egy kisebb törmelékdarab is elég lett volna ahhoz, hogy halálra zúzzon egy embert. Vakító, erőteljes csóvaként hatoltak be a félhomályos helyiségbe a Nap sugarai, természetfeletti fénybe vonva a zanpakutō testét. Arcán földöntúli öröm tükröződött, azonban ez vélhetőleg nem a természetes világításnak szólt, hanem az egyre erőteljesebb lélekenergiának, ami észrevehetően közeledett. Azashiro Kenpachi igyekezett a könyvtár felé, azonban hirtelen megállt, mintha valami vagy valaki az útját állta volna. Zakuro lágyan ívelt állán megfeszültek az izmok, miközben haragos vicsor kúszott fel vonásaira. Gyilkos indulattal a szemében fordult vissza támadói felé, nemes egyszerűséggel puszta kézzel hárítva el a kidoukat. Kinyújtott tenyerei egymás után villantak meg, tökéletesen elnyelve minden kiiktatására rendelt hadout. Habár némileg megviseltnek látszott, midőn felemelkedett, korábban szerzett vállsérülésén kívül semmilyen egyéb seb nem éktelenkedett bőrén. Valós félelem szállhatta meg a helyiségben tartózkodó sérült shinigamikat, mindannyian tűréshatáruk végén jártak már, utolsó elkeseredett támadásuk tökéletesen hatástalanul végződött, legalábbis néhány másodpercig így tűnt. Vonásain határtalan magabiztosság tükröződött, amikor váratlan hirtelenséggel minden egyes sejtjében hihetetlen fájdalom született. Összegörnyedt, kínjában vadállatias üvöltés szakadt fel torkából, ezzel egyidejűleg fekete lángok törtek elő szájából és szeméből, ami lassan beborította egész lényét. Hangos vergődése közepette legalább tucatnyi egyenruhás férfi érkezett, kosodejuk mellrészén a Shihōin család címere díszelgett. Feszülten figyelték a lény pusztulását, ezalatt Yuuken testőrparancsnokára támaszkodva bicegett közelebb.

- Mesterséges test és egy módosított lélek. Képtelen irányítani többé a felgyülemlett reiatsut! – hörögte alig hallhatóan, a halálsikolyok közepette hangja kis híján elveszett a csarnokban. – Sosem gondoltam volna, miszerint lehetséges megfosztani egy halálistent a benne rejlő lélekölő szellemi manifesztációjától! Sōya-kun lénye nem egész többé, silány lenyomata régi önmagának nélküle, a Juunibantai megtette azt, amire egyetlen harcos sem volt képes. Legyőzték Őt!

A csoport tagjai egyértelműen hitetlenkedő pillantásokkal illethették a főnemest, a sérülései miatt keletkező láz minden bizonnyal a szőke férfi agyára mehetett. Annál nagyobb lehet meglepetésetek, mikor Zakuro minden különleges jellegzetessége egyszerűen leolvadt róla, alatta egy kezdetleges gigai körvonalai sejlettek fel, ami rövidesen a lángok martalékává vált. A lomhán füstölgő hamuban öklömnyi nagyságú, bíborszínű gömb fénylett, igazán hasonló a mindenki által ismert lélekpótló cukorkákhoz. Monológját követően fáradt intéssel jelzett egyik beosztottjának, aki egy biccentést követően belevágta kardját a golyóbisba, váratlan láncreakciót indítva be ezzel. Fülsértő dörrenés rázta meg a környéket, a katona felsőteste pedig eltűnt, mintha sosem létezett volna, csupán alsótestének égett romjai emlékeztethettek rá. A küldetés kudarccal végződött, a megrongálódott főszámítógépből immáron semmilyen adatot nem lehetett előcsalni, az ezernyi adatkazetta össze-vissza havert a padlózaton, nem egy összetört vagy megsérült a harc során. Hamarosan újabb tisztek jelentek meg, felszerelésükből ítélve a Yonbantai tagjai lehettek. Három-négy fő termett rögtön a sebesültek mellett, gyors elsősegélyt nyújtva Nekik addig, amíg el nem jutnak az említett osztag jól felszerelt kórtermeibe. Yuuken láthatóan megtörtnek látszott, homlokát tenyerébe temetve ácsorgott némileg távolabb a többiektől, mellkasát és karjait vastagon borították kötések. Vércseppek által pettyezett nemesi köpenye a vállán lógott, látszólag legalább húszévnyit öregedett azóta, hogy együtt elhagytátok az 1. osztag főkapitányi irodáját. Egy mankó segítségével csoszogott közelebb, jobbját felemelve némi figyelmet kért beosztottjaitól, még utoljára. Ugyan nem minden az elképzeléseinek megfelelően alakult, de ettől függetlenül a végeredménnyel elégedett volt.

- Elfogadhatatlan, amit történt… - szólalt meg mégis csalódott hangon, fejét lehajtva kért bocsánatot. – Önök mindent megtettetek, ami erejükből tellett, azonban rossz döntéseim okán egyetlen információra sem találtunk, mellyel segíthetnénk a kapitányokat. Természetesen minden felelősséget magamra vállalok, remélem, ezzel kárpótolhatom magukat! Igazán sajnálom, ha megbocsátanak, távoznék! Sayonara!

Nem hangzott el semmilyen parancs, a testőrök mégis egyszerre váltak köddé urukkal együtt. Rövidesen már a kúria jótékonyan rejtő falai között haladtak, útjuk a földalatti helyiségek felé vezetett, ahová egyes egyedül a családfőnek volt jogosultsága belépni. Önmagában képtelennek látszott belökni a hatalmas kaput, ám kezét annak felületére helyezve mégis kinyílásra bírta. Töménytelen mennyiségű arany, ékszer és fegyver tárult szemei elé, ám ezek szinte értéktelennek számítottak a valódi ereklyékhez képest, amit évszázadok óta őrzött a klán. Balra fordulván sötét helyiségben találta magát, amiben egyetlen gép terpeszkedett, méretes monitorral felszerelve. A nyelve alatt tartott aranyozott fejdísz darabkáját óvatosan vette elő, felpattintva kiálló részét egy apró adatchip került ujjai közé. A szerkezetbe helyezve lassú folyamat vette kezdetét.
Adatok beolvasása…
Feldolgozás…
Kész.
Dokumentum megnyitása…

Ouken

Tárgy: Re: Elveszett tudás Csüt. Okt. 11, 2012 5:13 am

Üdv!

Ejha, minden dicséret megillet titeket, érdekes küldetést játszottatok le alig másfél hónap alatt. Ennyi résztvevővel ez szép teljesítmény!

Jutalomosztás!
Shihouin Yuuken, Mizushima Takeo, Hayakawa Yuki Hajime és Genki Takashi - 2500 LP és 3000 ryou
Raimaru Minashaku - 1500 LP és 1500 ryou
Hamada Izanagi - nem jár jutalom ezért az egy körért

LEZÁROM a küldetést!