Pökhendi hümmögéssel vettem tudomásul szavait, mielőtt kirontottam volna az irodából. Még ha az izgalom el is ködösíti a tudatot a csatatéren, a tudatalatti éberen emlékezteti a testet az elme betegségére. Hiába nem veszi észre, hiába véli úgy, hogy máshogyan viselkedik harc közben, mozdulatait akkor is befolyásolják félelmei. Nem képes 100%-os teljesítményt nyújtani, mindig lesz valami, ami kicsit visszatartja őt, éppen csak annyira, hogy ne vegye észre az idegességét. Ha nem lesz képes kiüríteni az elméjét az efféle gondolatoktól, ha nem tud teljes egészében összpontosítani, akkor csak hátráltatni fog másokat. Ha gyenge, hát pusztuljon, de ne rántsa magával az erőseket is. Az ilyeneket gyűlölöm a legjobban... De majd én kinevelem belőle a félelmet, elvégre ez a dolgom, mint a 11. osztag hadnagya. Felkészíteni az újoncokat az osztagban való szolgálatra.
Zanpakutouja aktiválásakor kissé meglepődve húztam fel a szemöldököm. Ugyan megadtam rá az engedélyt, mégse gondoltam volna hogy egyből, minden kertelés nélkül lélekölője teljes erejével fog megtámadni. Persze ettől függetlenül én továbbra sem szándékoztam ennél a közönséges botnál komolyabb fegyvert bevetni, még csak shunpót vagy hakudát sem.
- Miyoko azt kívánja, hogy ne edzésként, hanem élet-halál harcként kezelje ezt a küzdelmet Eiko nee-chan. Gondolj Miyoko-chanra úgy, mint az ellenségre!
Feleltem, továbbra is pörgetve a botot. Nem voltam kíváncsi a lélekölője jellemére, sem az nem érdekelt, hogy érdekes legyen a harc. Viszont látni akartam hogyan viselkedne egy valódi párbajban. Ha ezt ezek között a körülmények között nem fogom megtapasztalni, akkor tenni fogok róla, hogy ellenségként tekintsen rám. Kihívó tekintetem azonban nem csalt ki támadási ingerenciát Eiko nee-chanból, így úgy tűnt, hogy nekem kell elsőnek lépnem. Megilletődött vagy inkább a harcstílusa arra alapult, hogy reagál az ellenfélre? Nem érdekelt ez sem. Lépéseimet úgy irányítottam, hogy közelebb kerüljek hozzá, így egy hirtelen tempóváltással rá tudtam támadni. Botommal először az oldalát próbáltam megütni, majd ezt követően a fegyver kedvező pozícióját kihasználva a másik végét átszúrtam a lábai között, hogy azt magam felé rántva hátulról söpörjem ki a lábát, és ezzel kibillentsem az egyensúlyából. Kombinációmat végül egy felülről lefelé irányuló ütéssel zártam, ami akkor lenne igazán hatásos, ha el is esne, ebben az estben a feje előtt meg is állítanám a botot. Ettől függetlenül azonban minden ütésemet komolyan lendítettem a shinigami felé, így ha nem figyel, akkor komoly fájdalmat tudok neki okozni. Lehet nincs nagy fizikai erőm, de olyan pontokra céloztam, ahol egy relatíve gyenge ütés is fájdalmas tud lenni, és bár csak egy fadarab volt a fegyverem, a napokig érzékeny kék-zöld foltok nem kellemesek.

Magasságom sajnos lehetetlenné teszi, hogy folyamatosan fenntartsam ellenfeleimmel a szemkontaktust. Én, aki könnyedén ki tudnám olvasni a másik tekintetéből, hogy mire készül, ilyen akár végzetesnek is tűnő hendikepet kapott az élettől kompenzálásként. Helyette viszont jobb rálátásom van a mozdulataikra, illetve apró termetemnek köszönhetően nehéz célpontot nyújtok, így az előnyei is megvannak ennek a kedvezőtlen porhüvelynek, mely fogságban tartja a lelkemet. Aggódnom ezúttal azonban nem kellett, ki ellenszegült nekem akaratomnak meghajolva, nem okozhat veszélyt számomra. A próbatétel, melyet Eiko nee-channak ki kell állnia, egyikőnk épségére sem veszélyes, rá azért nem, mert csupán egy bottal támadok, rám pedig azért, mert kardja az ő kezében még életlen, csorba fegyver, ha egy olyan zsenire emeli azt, mint én vagyok. Mindent látó ametiszt íriszeim már néhány mozzanatból képesek megállapítani, hogy mennyire érdemes figyelmemre a jövőben a reggeli harmattól felfrissült zöld hajtás, ám első csapásom beengedése még engem is meglepett. Fejemet felkapva pillantottam az arcára, ábrázata groteszk élvezetet tükrözött vissza lélektükreimbe. Egyesek számára még talán ijesztő is lehetne, de engem nem abból a fából faragtak. Csupán szigorú tekintet költözött szemeimbe, ahogy felfedeztem, szándékosan hagyta magát eltalálni, hogy saját magát feltüzelje. Egy valódi karddal ezzel az egyetlen suhintással az életétől is megfoszthattam volna, létfontosságú szervbe hatolt volna pengém.
A továbbiakban semmilyen abnormális cselekedete nem volt, így árgus szemekkel figyeltem mit, hogyan tesz védekezés és támadás közben. Szélesedő vigyorából pedig levontam a következtetést: betegesen élvezi, ha fájdalmat okoznak neki. Rossz tulajdonság, nagyon rossz, igen. Hisz' a test akkor is gyengül, ha az elme eufóriát érez a kíntól. Közben gyenge, gyorsaságra épülő támadása elől könnyedén félregurultam, suta mozdulatán látszott, hogy megerőltetést okoz neki hogy szokatlan magasságban kell lendítenie a magasságkülönbség miatt. Mihelyst talpra pattantam, már jött is a következő, ezúttal sokkal célravezetőbb suhintás. Azonban hiába a kedvezőbb szög, a nagyobb erő és megnövelt gyorsaság, egyszóval a valóban komoly támadás, méretem újra a segítségemre sietett. Egy pördülés és egy lépés hátra, és máris be voltak csapva a felnőttekhez szokott érzékei, elbizonytalanodását pedig nem voltam rest kihasználni. Botommal villámgyors mozdulattal támasztottam meg a kardot, és egy hirtelen felfelé tartó mozdulattal lazítottam meg a fogását, majd oldalra pörgetve a fegyveremet, megteremtetem az erőt, amivel kicsavarhatom a kezéből a lélekölőjét. Cserébe ökle arcon talált, de egy piros folton és némi fájdalmon kívül nem okozott nagy megrázkódtatást a figyelmetlenségem.
- A védelmed gyenge, különösen a lábmunkád okoz neked gondot, Eiko nee-chan. Légy sokkal mozgékonyabb, figyelj oda a lábadra is. Az offenzív kvalitásaidban azonban Miyoko nem talált kifogást, a szintednek megfelelő tudást képviselsz. Csupán az összpontosításod nem volt elég éles, váratlan helyzetekre és szokatlan mozdulatokra nem vagy felkészülve. Eiko nee-chan, köszönöm a játékot, igazán élveztem ^^
Hívtam fel a hibáira a figyelmet, miközben a fájó pontot dörzsöltem, de végül ragyogó mosoly költözött az arcomra. Sokat kell még fejlődnie, de értékes tagja lehet az osztagnak idővel, biztos a papa is elégedett lesz vele. Egy gyors, de illedelmes meghajlást követően sietős léptekkel hagytam el az edzőtermet. A papára gondolva eszembe jutott, hogy éhes vagyok Abban a tudatban indultam el haza, hogy biztos vár valami finomság otthon *>*

*Ami igaz az igaz. Kissé link mesternek tűnhetek sokunk szemeiben, mint a Juuichibantai hadnagya, de mégis bennem is van némi edzés kényszer. Noha háromszáz éve teperem már a port, de valahol mégis ebben az osztagban kezdtem. Sok emlék fűz ehhez a közösséghez, még akkor is, ha ezek annyira szar emlékek ma már, amire mindig rá kell gyújtanom. Szar dolog, ha valakinek a faterja elpatkol, s minden emlék ideköt hozzá.
Ez ellen viszont aligha lehetne bármi nyavalyát tenni, Leginkább csak, amikor olyan kedvemben vagyok..lejövök edzeni a terembe. Ahogyan most is éppen intézem. Hatásos beugróval rúgom be az ajtót, ami mögött éppen egy gyereket látok meg. Vadállat tekintetemet ezt követően kicsit izgalmasabbá avanzsálóm.*
- Na, hogy haladsz te... *Vakarom meg ekkor a tarkómat. Nem igazán jut eszembe a csávóka neve. Ez lehet, hogy az én hibám, de az is lehet, hogy valójában be sem mutatkozott még nekem. Mondjuk tök mindegy mi a neve, a verejtékéből ítélve már szépen lerághatta ezt a termet. Az egyik wakizashimmal kezdek mutogatni felé.*
- Baszki, ha nem törlöd fel a testnedveidet, és eltaknyálok rajta...feltöröltetem veled a padlót, haver! >.> *Szólok rá már így előre, majd beljebb sétálok a kicsiny árnyékból. Csak ekkor nyilvánul meg leginkább, hogy ezúttal melyik tirpák teszi be a lábát ebbe a terembe csak azért, hogy némileg szadulja az izmait. Kell is ide a kanszag, ideje már egy kiadós edzést ejteni meg. Elvégre is, ha úgy vesszük tegnap óta nem edzettem egy kuma garasnyit se. Mondjuk a papírmunka hiányában bent se voltam igazából. Valami tetves hasi panaszokkal teleírt lapot küldtem Miyokonak, mint szabadságkérelem. El kellett vinni Kotomit bulizni, vagy nem? Nem érek én rá mindenféle fakardok általi pöcsparádéra. Igazi kihívás kellene már, de még nem nagyon tudom, hogy hogyan is szerezzek ezt. Kezdetnek mondjuk ezzel a gyerekkel is kezdhetnék valamit, ember, hogy ez a kardot hogy fogja..*
- Lazítsd már le a karod..úgy állsz azzal, mintha valamit karót nyomtak volna beléd. Talán valami problémád lenne a zanjutsu használattal? *Alapvető kérdéssel indítok. Eléggé úgy tűnik, mintha gondokkal küzdene. Azért párszáz éves fejemmel láttam dolgokat, tapasztaltam is. Igaz ez a külsőmön és viselkedésemen naná, hogy nem mutatkozik meg. De ne hogy már ne tudjam valakinek elregélni, hogyan is kell egy kardot tartani! Vagy lehetséges, hogy ezúttal nem is ezzel lenne gond? Az akadémia jut eszembe, és a rengeteg gond, ami annak pénzügyeivel jár. Megdörzsölöm homlokomat, és körbe nézek az itteni szereléseken. Igaz még semmit sem mondott az állapotát illetően, de majd együtt valamit kisütünk, ha annyira szükséges. Valami hadnagyi munkát is kellene már végeznem, nem igaz?*