Nem tudtam feldolgozni azt a tényt, hogy sikerült kivédenem az egyik ütését. Ami azonban meglepett, hogy nem fájt amikor célba ért az előző kettő. Tehát csak jelző vagy milyen ütéseket márt rám. Kicsit bosszantott, de örültem is neki. Ha nem így tett volna akkor valószínűleg a földön fetrengenék törött bordával, vagy már halott lennék mert eltörte volna a szegcsontom.
Abbahagyta az ütést ahogy látta az arcomra kiülő megilletődöttséget. De egyből le is törte a jókedvem. Egyből azzal jött, hogy a vak szerencsének köszönhetem azt, hogy sikerült hárítanom. De ég ha így is van nem érdekel mert sikerrel jártam... igaz, hogy előtte benyeltem kettőt, de legalább egy sikerült, és ha így folytatódik akkor lassan, de biztosan az összeset képes leszek hárítani, vagy legalábbis nagyon remélem. Tényleg nagyon jó lenne elsajátítani a pusztakezes harcmodort is mert csak karddal elég gyenge vagyok... vagyis ha nem tudják tőlem elvenni a kardom akkor elég jól helyt állok mert egészen idáig csak a zanjutsu képességeimet tornáztam fel ameddig csak tudtam, de ha véletlenül egy harc kellős közepén szabadítanak meg lélekölőmtől akkor cseszhetem az életem... és még Dirannal se találkoztam a fene vigye el... pedig olyan jó lenne látni a testvéremet. Rajtam kívül senki se tudja itt SS-ben vagy legalábbis remélem, hogy van egy ikrem. Nem tudom miért, de sose dicsekedtem vele.
- Hűhaaa....- maradt tátva a szám amikor láttam, hogy az ideiglenes mesterem egy egyszerű ütéssel felborította a bábut. Ráadásul még a felülete is megsérült, de az Ő kezének semmi baja nem volt... egy igazi profival volt dolgom... jó ember fogtam ki magamnak, szerencsére. Ha egy fatökűvel lenne dolgom akkor tuti az lett volna az első dolgom, hogy egy laza mozdulattal kettévágom, de Ő gondoskodott arról is, hogy ne tudjam használni a fegyveremet... átadta a feleségének megőrzésre...
A báb elé tessékelt. Kicsit féltem, hogy nevetség tárgyává fogom magam tenni fél percen belül, de nem érdekelt. Az erőért rögös utakat kell bejárni... és én most egy elég rögösre tértem rá. Megropogtattam az ujjaimat, a csuklóimat, illetve a nyakaimat majd vettem egy nagy levegőt, az arcom elé emeltem a kezeimet és egy egyszerű mozdulattal megpróbáltam megütni a bábut. Sajnos későn ért el az agyamig az a felszólítás, hogy legyen feszes a csuklóm. Nagyot roppant, de szerencsére nem tört el vagyis tudtam mozgatni. Valószínűleg a mesterem most a fejét fogta... olyan lehetett neki most ez az eset mintha a falnak beszél volna, de nem érdekelt. Mindenki követ el hibákat. Ismét nagy levegőt vettem kifújtam és azzal egy időben indítottam még egy ütést, de most a testsúlyomat is belehelyeztem. Vagy legalábbis az volt a tervem. A szemem mindvégig csukva volt, nem mertem nézni, hogy mit csinálok. Csak a hangos csattanás, az éles fájdalom és a puffanás vett rá arra, hogy kinyissam a szemeim. Láttam, hogy a mester felállítja nekem a bábut és közli, hogy csak szerencsém volt. Lüktetett a kezem és úgy éreztem mintha valami meleg csordogálna rajta... nem értettem míg meg nem néztem. A bábu felszakította az öklömet ami most vérzett.
- Hát ez kurva jó..- mondtam majd ismét felvettem az alapállást. Tudtam, hogy ez az ütés még jobban fel fogja szakítani a sebet és még jobban fog fájni, de nem érdekelt. Szereztem már ennél nagyobb és súlyosabb sebeket és itt állok... tehát azért tudok valamit... Végighallgattam Urufu-sant.. azt mondta, hogy a saját állásomra is figyeljek nehogy kibillentsenek az egyensúlyomból mert az nem csak az én életembe kerülhet. Ebben igaza van... erre is figyelnem kellett. Furcsa volt, hogy most kard nélkül kellett majdhogynem ugyan azokat az alapokat átvennem. Most már magabiztosabban indítottam el az öklömet a fabábu felé, ami másodjára is felborult. Majdnem örömujjongásba kezdtem, de még időben észhez tértem. Ez most alap dolog volt, hogy sikerül. Ezen semmi megünnepelni való nincsen.
- Rendben, pihenek, csak még egyszer megcsinálom... - mondtam. Nagyon lelkes voltam mert láttam magamon a fejlődést. Kb. egy órával ezelőtt meg se tudtam mozdítani a bábut most pedig fel tudom borítani. Most a bábu fejét vettem célba. Ütöttem, éles fájdalom hatolt az öklömbe, de a bábu még így is felborult. Széles mosoly terült el az arcomon. Leültem majd letéptem egy kisebb darabot az egyenruhámból és bekötöttem a sebemet.
Végighallgattam ahogyan Urufu-san kritizál, illetve magyaráz valamit a védekezésről, de már sajnos elbóbiskoltam. Nagyon meglepett, hogy ennyitől el tudtam fáradni... de nem érdekelt, most nem dőlhetek ki... még meg kell tanulnom védekezni.. anélkül semmit nem érek az ütésekkel.
- Urufu-san.. maga mikor tanulta ezt az egészet? - tettem fel egy egyszerű kérdést. Nem tudtam , hogy hány éves, azt se tudtam, hogy mióta shinigami. Csak annyit tudok, hogy szolgált a 11. osztagnál, meg hogy van egy felesége, illetve képzett hakudából. Mondjuk nem csoda, hogy csak ennyit tudok róla hiszen nemrég ismertem meg. A legjobb az, hogy még így szinte ismeretlenül sikerült rávennem, hogy segítsen nekem.
A plafonra pillantottam és sikerült elbóbiskolnom. Bárcsak ne haltam volna meg. Akkor még most is Diran mellett lehetnék, akár családi vállalkozásunk is lehetne. Én személy szerint egy bárt nyitottam volna... az iker sárkány vagy valami hasonló űberszuper névvel. Lehet hülyén hangzik z az egész, de nem ez az álmom... ami már tényleg csak álom marad hiszen halott vagyok már egy j ideje és nem tudom mi van a testvéremmel... Szégyen, hogy ennyire elhanyagoltam Őt... még az se érdekelne ha nem lát... csak lássam, tudjam mi van vele. Lehet el kéne látogatnom... talán látogatja a síromat.. lehet, hogy gondozza... ki tudja... lehet, hogy pont a síromnál futnék össze vele... s lehet, hogy még látna is... az lenne a legjobb. Mondjuk csak annyit tudok róla, hogy ugyan úgy néz ki mint én. Vagyis majdnem mert neki vörös a haja. Mindig erről tudtak minket megkülönböztetni... semmi másról csak a hajszínünkről... ~Hiányzol Diran! ~ gondoltam majd megdörzsöltem a fáradtságtól égő szemeimet és visszatértem a valóságban. Ott ültem az edzőterem padlóján és már nem a plafont hanem Urufu-sant bámultam. Lassan már itt lett volna az ideje a védekezés gyakorlásának, de még gyorsan letéptem még egy darabot a ruhámból és lecseréltem a kötésemet, ugyanis átvérzett... Csúnyán felszakadt, lesz majd vele bajom míg meg nem gyógyul, de ez most nem érdekes... Vettem egy nagy levegőt majd talpra pattantam.
- Azt hiszem itt az ideje folytatni...- mondtam. Éreztem, hogy az adrenalin szintem ismét az egekbe ugrik... ez hiányzott nekem... kár, hogy ez csak edzés és nem egy kardpárbaj...

Azt hittem, hogy csak kezdeti lelkesedés, ami elkapott, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Szomjaztam az új dolgok iránt. Tanulni akartam.. minél többet és többet... erősödni akartam, hogy megvédhessem a gyengéket, többek közt a testvéremet, Dirant. Még él, érzem legbelül... ha halott lenne biztos ide kerülne, hiszen mi rosszat tehetne az életben az én egyetlen és imádott ikrem? Pontosan semmit... vagy nem tudom.. lehet rossz útra tért, de azt nem hinném el róla... Sokkal jobb ember annál...
Időközben Urufu-san elment a takarító eszközökért, ami arra utalt, hogy az edzésnek nemsokára vége. Kár.. évekig el tudnék időzni és bővíteném a tudásomat általa, jó mester... más elkergetett volna szerintem az első kisebb hibám után, de Ő tanácsokat adott, segített talpra állni és a legjobb, hogy sikerült tanítania nekem valamit. Ez azért meglepetés mert már az Akadémián majdnem feladták. Engem csak a fegyveres harc érdekelt. Sokkal nagyobb biztonságban érzem magam ha a fegyverem a kezemben van. Annak ellenére, hogy nem jövök ki olyan jól vele. Majd annak is eljön az ideje, remélem. Az ideiglenes mesterem válaszolt a kérdésemre. Még az emberi életében kezdte a pusztakezes harcmodor elsajátítását.
- Akkor maga nem most kezdte ezt az egészet... ezért ilyen képzett és ezért ilyen jó tanár. - mondtam kedvesen majd figyeltem ahogyan arra kér álljak vele szembe és utánozzam azt amit csinál.
Én is vállszélességű terpeszt vettem fel, a kezeimet megpróbáltam ugyan úgy elhelyezni a felsőtestem mellett ahogyan Ő majd összpontosítottam, hogy egy apró hibát se ejtsek, most már nem szabad, eljutottam arra a szintre, hogy most már, hogy van egy kis sikerérzetem a pusztakezes harccal kapcsolatban nem fogadok el semmiféle hibát sem.
Figyeltem ahogyan elkezdte elmagyarázni a védekezés alap feltételeit. Azt, hogy az ütés csak kartávolságból, míg a rúgásokat lábhosszunk határozza meg, ami szemmel láthatóan hosszabb mint a karunk. Mondta, hogy az első mozdulat ismerős lesz... eleinte nem értettem miért mondta azt hiszen nem tudtam mi lehet kapcsolatban a hakudával. A kérdésemre egyből megkaptam a választ, ugyanis követhető sebességgel bemutatta az első mozdulatot, ami iszonyatosan hasonlított arra amikor valaki a kardját húzza elő. Széles mosoly terült el az arcomon, hiszen a karddal kapcsolatos dolgokban elég képzett vagyok... ez nemfog gondot okozni... mondjuk kicsit furcsa lesz, hogy kard nélkül csinálom. Miután figyelmesen végigkövettem a mozdulatot én is elkezdtem. Tényleg furcsa volt kard nélkül, de nem okozott gondot, egyből meg tudtam csinálni. Ismét boldog voltam, de nem vesztettem el a fejem, mert az edzésem még nem ért véget tehát nagyon kell figyelnem.
A következő mozdulat is ismerős volt. Ugyanis a mozdulat úgy nézett ki mintha a karddal most lesújtanánk. Abban még jobb vagyok mint a kard előhúzásában tehát ez sem okozhatott gondot. Örültem, hogy ilyen könnyen haladok és aránylag jók voltak a mozdulataim. Vagyis úgy gondoltam, hogy jók, ugyanis Urufu-san nem mondott semmit. Ennek csak örülni tudtam. Örültem, hogy nem különbözik annyira a két kezdő mozdulat a zanjutsutól... azonban a harmadik... nos az már meglepett. Azt hittem, hogy folytatjuk a lesújtásos vagy egyéb mozdulatokat, de nem most valami kört kellet leírni egy elég érdekes kéztartásból kiindulva. Hasonlított az ütésre, de mégsem mert nem ütöttem hanem védekeztem... vagy legalábbis azt hiszem.
Figyeltem ahogyan végrehajtja a gyakorlatot. Nem tűnt olyan bonyolultnak mint amennyire gondoltam, ezért megnyugodtam. Felvettem a technika alapállását, visszaemlékeztem ahogyan Urufu-san csinálta majd én is elkezdtem. Az első akadozva sikerült mert féltem, hogy valami elrontok, de a másodikat már teljes sebességgel tudtam végrehajtani. Majd megcsináltam befelé is.... ~Ez az egész könnyebb mint gondoltam....~ elmélkedtem.
A következő műveletsornak viszont kevésbé, ugyanis a lábbal kellett dolgoznom. Furcsa volt minden így ebben a helyzetben, ugyanis karddal is végrehajtható feladatokat végeztünk kard nélkül az első körben, de most a lábunkat is bele kell vinni a dologba. ~ Ez érdekes lesz basszameg...~ gondoltam majd megfigyeltem, hogy miféleképpen is hajtja végre a seprésnek nevezett technikát. Ebbe már egy kicsit belegabalyodtam, de nem vesztettem el teljesen a fonalat , szerencsére.
Tényleg bonyolultnak tűnt a mozdulat, ugyanis botlábúnak csúfoltak annak idején az akadémián mert egy rúgást sem tudtam megcsinálni, meg semmi hasonlót. Csak a zanjutsu alapbeállásokat tudtam elsajátítani meg azokat a minimális kombinációkat amik szükségesek egyes kard technikához. Na, de az ember holtáig tanul... hupsz én már halott vagyok... na mindegy... akkor átírom ezt az idézetet. Az ember halála után is tanul!
A fejemben lejátszódó bohóckodás után megráztam a fejem, hogy észhez térjek és folytatni tudjam majd az edzést. Nagyot sóhajtottam majd megpróbáltam leutánozni a mozdulatot. Először kicsit lassan, akadozva próbáltam meg nehogy valami hibát kövessek el... azt most nem szeretném... túl sokat tanultam eddig és még nem értem a végéhez... ekkor eszembe jutott, hogy lehet mesteremnek lenne más dolga is azon kívül, hogy itt fecsérli rám a drága idejét... kicsi bűntudatot éreztem ezért, de amíg nem mondja azt, hogy vége nem fogom abbahagyni. Harmadik nekifutásra már majdnem teljes gyorsasággal futottam neki és sikerrel jártam. Még boldogabb lettem hiszen ez sem okozott akkora fejtörést mint ahogyan azt gondoltam, szerencsére. A következő ami sorra került az a térfelhúzós söprés volt. Ez számomra így míg nem láttam a technikát bonyolultnak tűnt. Sajnos nem voltam egy h de vizuális típus ezért valamiért nem tudtam csak úgy elképzelni ezt az egészet. Szerencsére nem felejtette el a bemutatását, így már megértettem, hogy hogyan is gondolta ezt az egészet. Örültem, hogy ilyen alapos mestert sikerült kifognom...
Vettem egy nagy levegőt és felhúztam a jobb térde és elkezdtem a mozdulatot. Félúton éreztem, hogy kicsit megingott a testem, de nem okozott problémát, meg tudtam csinálni, az egy dolog, hogy a másik lábammal egy kicsit arrébb kellett lépnem miután földet ért a jobb lábam.... Majdnem örömujjongásba kezdtem ismét, de még időben rájöttem, hogy még nem szabad ünnepelnem mert még mindig nem ért véget az edzésem.
Hallottam ahogyan Urufu-san bejelentette, hogy ezennel befejeztük a feladatsorok átvételét és gyakorlását. Ez meglepett, azt hittem így a vége felé, hogy mutat még nekem valamit, de be kell látnom van saját élete is. Ráadásul a felesége valószínűleg halálra unta magát. Eleinte szerintem jót kuncogott a szerencsétlenkedéseimen, de a végére már nem hibáztam olyan hű de nagyokat tehát nem volt semmi sem nevetség tárgya. Végül azt is hozzá tette a sensei, hogy be kell mutatnom azt a mozdulatsort, amit az imént vettünk át. Kicsit megijedtem, de tudtam, hogy sikerülni fog... valamiért most nagyon magabiztos voltam... nem tudom miért.. talán azért mert külön-külön már sikerültek, akkor együtt miért ne mennének?
Vettem egy nagy levegőt és belekezdtem. Először a kardelőhúzásos dolog, aztán a lecsapásos, aztán a karkörzéses izé, azt követte a söprögetés aztán pedig jött a térdes söprögetés. Nagyon koncentráltam, hogy ne csesszem el és sikerült is. Most már volt okom ugrabugrálni örömömben, de mégsem tettem.
- Sikerült – ennyivel jeleztem az örömömet. Semmi több. Még végighallgattam Urufu-san monológját...
- Igen, két kérdésem lenne... miért döntött úgy, hogy segít nekem? Visszakaphatom a kardomat? Persze csak akkor ha végeztünk - vakarom meg a tarkómat majd eleresztettem egy szerény mosolyt. Boldog voltam, hogy fejlődőképes vagyok. Eddig nem tudtam magamról, de most már igen. Sokat dobott most ez az önértékelésemen...