Pökhendi hümmögéssel vettem tudomásul szavait, mielőtt kirontottam volna az irodából. Még ha az izgalom el is ködösíti a tudatot a csatatéren, a tudatalatti éberen emlékezteti a testet az elme betegségére. Hiába nem veszi észre, hiába véli úgy, hogy máshogyan viselkedik harc közben, mozdulatait akkor is befolyásolják félelmei. Nem képes 100%-os teljesítményt nyújtani, mindig lesz valami, ami kicsit visszatartja őt, éppen csak annyira, hogy ne vegye észre az idegességét. Ha nem lesz képes kiüríteni az elméjét az efféle gondolatoktól, ha nem tud teljes egészében összpontosítani, akkor csak hátráltatni fog másokat. Ha gyenge, hát pusztuljon, de ne rántsa magával az erőseket is. Az ilyeneket gyűlölöm a legjobban... De majd én kinevelem belőle a félelmet, elvégre ez a dolgom, mint a 11. osztag hadnagya. Felkészíteni az újoncokat az osztagban való szolgálatra.
Zanpakutouja aktiválásakor kissé meglepődve húztam fel a szemöldököm. Ugyan megadtam rá az engedélyt, mégse gondoltam volna hogy egyből, minden kertelés nélkül lélekölője teljes erejével fog megtámadni. Persze ettől függetlenül én továbbra sem szándékoztam ennél a közönséges botnál komolyabb fegyvert bevetni, még csak shunpót vagy hakudát sem.
- Miyoko azt kívánja, hogy ne edzésként, hanem élet-halál harcként kezelje ezt a küzdelmet Eiko nee-chan. Gondolj Miyoko-chanra úgy, mint az ellenségre!
Feleltem, továbbra is pörgetve a botot. Nem voltam kíváncsi a lélekölője jellemére, sem az nem érdekelt, hogy érdekes legyen a harc. Viszont látni akartam hogyan viselkedne egy valódi párbajban. Ha ezt ezek között a körülmények között nem fogom megtapasztalni, akkor tenni fogok róla, hogy ellenségként tekintsen rám. Kihívó tekintetem azonban nem csalt ki támadási ingerenciát Eiko nee-chanból, így úgy tűnt, hogy nekem kell elsőnek lépnem. Megilletődött vagy inkább a harcstílusa arra alapult, hogy reagál az ellenfélre? Nem érdekelt ez sem. Lépéseimet úgy irányítottam, hogy közelebb kerüljek hozzá, így egy hirtelen tempóváltással rá tudtam támadni. Botommal először az oldalát próbáltam megütni, majd ezt követően a fegyver kedvező pozícióját kihasználva a másik végét átszúrtam a lábai között, hogy azt magam felé rántva hátulról söpörjem ki a lábát, és ezzel kibillentsem az egyensúlyából. Kombinációmat végül egy felülről lefelé irányuló ütéssel zártam, ami akkor lenne igazán hatásos, ha el is esne, ebben az estben a feje előtt meg is állítanám a botot. Ettől függetlenül azonban minden ütésemet komolyan lendítettem a shinigami felé, így ha nem figyel, akkor komoly fájdalmat tudok neki okozni. Lehet nincs nagy fizikai erőm, de olyan pontokra céloztam, ahol egy relatíve gyenge ütés is fájdalmas tud lenni, és bár csak egy fadarab volt a fegyverem, a napokig érzékeny kék-zöld foltok nem kellemesek.

Magasságom sajnos lehetetlenné teszi, hogy folyamatosan fenntartsam ellenfeleimmel a szemkontaktust. Én, aki könnyedén ki tudnám olvasni a másik tekintetéből, hogy mire készül, ilyen akár végzetesnek is tűnő hendikepet kapott az élettől kompenzálásként. Helyette viszont jobb rálátásom van a mozdulataikra, illetve apró termetemnek köszönhetően nehéz célpontot nyújtok, így az előnyei is megvannak ennek a kedvezőtlen porhüvelynek, mely fogságban tartja a lelkemet. Aggódnom ezúttal azonban nem kellett, ki ellenszegült nekem akaratomnak meghajolva, nem okozhat veszélyt számomra. A próbatétel, melyet Eiko nee-channak ki kell állnia, egyikőnk épségére sem veszélyes, rá azért nem, mert csupán egy bottal támadok, rám pedig azért, mert kardja az ő kezében még életlen, csorba fegyver, ha egy olyan zsenire emeli azt, mint én vagyok. Mindent látó ametiszt íriszeim már néhány mozzanatból képesek megállapítani, hogy mennyire érdemes figyelmemre a jövőben a reggeli harmattól felfrissült zöld hajtás, ám első csapásom beengedése még engem is meglepett. Fejemet felkapva pillantottam az arcára, ábrázata groteszk élvezetet tükrözött vissza lélektükreimbe. Egyesek számára még talán ijesztő is lehetne, de engem nem abból a fából faragtak. Csupán szigorú tekintet költözött szemeimbe, ahogy felfedeztem, szándékosan hagyta magát eltalálni, hogy saját magát feltüzelje. Egy valódi karddal ezzel az egyetlen suhintással az életétől is megfoszthattam volna, létfontosságú szervbe hatolt volna pengém.
A továbbiakban semmilyen abnormális cselekedete nem volt, így árgus szemekkel figyeltem mit, hogyan tesz védekezés és támadás közben. Szélesedő vigyorából pedig levontam a következtetést: betegesen élvezi, ha fájdalmat okoznak neki. Rossz tulajdonság, nagyon rossz, igen. Hisz' a test akkor is gyengül, ha az elme eufóriát érez a kíntól. Közben gyenge, gyorsaságra épülő támadása elől könnyedén félregurultam, suta mozdulatán látszott, hogy megerőltetést okoz neki hogy szokatlan magasságban kell lendítenie a magasságkülönbség miatt. Mihelyst talpra pattantam, már jött is a következő, ezúttal sokkal célravezetőbb suhintás. Azonban hiába a kedvezőbb szög, a nagyobb erő és megnövelt gyorsaság, egyszóval a valóban komoly támadás, méretem újra a segítségemre sietett. Egy pördülés és egy lépés hátra, és máris be voltak csapva a felnőttekhez szokott érzékei, elbizonytalanodását pedig nem voltam rest kihasználni. Botommal villámgyors mozdulattal támasztottam meg a kardot, és egy hirtelen felfelé tartó mozdulattal lazítottam meg a fogását, majd oldalra pörgetve a fegyveremet, megteremtetem az erőt, amivel kicsavarhatom a kezéből a lélekölőjét. Cserébe ökle arcon talált, de egy piros folton és némi fájdalmon kívül nem okozott nagy megrázkódtatást a figyelmetlenségem.
- A védelmed gyenge, különösen a lábmunkád okoz neked gondot, Eiko nee-chan. Légy sokkal mozgékonyabb, figyelj oda a lábadra is. Az offenzív kvalitásaidban azonban Miyoko nem talált kifogást, a szintednek megfelelő tudást képviselsz. Csupán az összpontosításod nem volt elég éles, váratlan helyzetekre és szokatlan mozdulatokra nem vagy felkészülve. Eiko nee-chan, köszönöm a játékot, igazán élveztem ^^
Hívtam fel a hibáira a figyelmet, miközben a fájó pontot dörzsöltem, de végül ragyogó mosoly költözött az arcomra. Sokat kell még fejlődnie, de értékes tagja lehet az osztagnak idővel, biztos a papa is elégedett lesz vele. Egy gyors, de illedelmes meghajlást követően sietős léptekkel hagytam el az edzőtermet. A papára gondolva eszembe jutott, hogy éhes vagyok Abban a tudatban indultam el haza, hogy biztos vár valami finomság otthon *>*

*Ami igaz az igaz. Kissé link mesternek tűnhetek sokunk szemeiben, mint a Juuichibantai hadnagya, de mégis bennem is van némi edzés kényszer. Noha háromszáz éve teperem már a port, de valahol mégis ebben az osztagban kezdtem. Sok emlék fűz ehhez a közösséghez, még akkor is, ha ezek annyira szar emlékek ma már, amire mindig rá kell gyújtanom. Szar dolog, ha valakinek a faterja elpatkol, s minden emlék ideköt hozzá.
Ez ellen viszont aligha lehetne bármi nyavalyát tenni, Leginkább csak, amikor olyan kedvemben vagyok..lejövök edzeni a terembe. Ahogyan most is éppen intézem. Hatásos beugróval rúgom be az ajtót, ami mögött éppen egy gyereket látok meg. Vadállat tekintetemet ezt követően kicsit izgalmasabbá avanzsálóm.*
- Na, hogy haladsz te... *Vakarom meg ekkor a tarkómat. Nem igazán jut eszembe a csávóka neve. Ez lehet, hogy az én hibám, de az is lehet, hogy valójában be sem mutatkozott még nekem. Mondjuk tök mindegy mi a neve, a verejtékéből ítélve már szépen lerághatta ezt a termet. Az egyik wakizashimmal kezdek mutogatni felé.*
- Baszki, ha nem törlöd fel a testnedveidet, és eltaknyálok rajta...feltöröltetem veled a padlót, haver! >.> *Szólok rá már így előre, majd beljebb sétálok a kicsiny árnyékból. Csak ekkor nyilvánul meg leginkább, hogy ezúttal melyik tirpák teszi be a lábát ebbe a terembe csak azért, hogy némileg szadulja az izmait. Kell is ide a kanszag, ideje már egy kiadós edzést ejteni meg. Elvégre is, ha úgy vesszük tegnap óta nem edzettem egy kuma garasnyit se. Mondjuk a papírmunka hiányában bent se voltam igazából. Valami tetves hasi panaszokkal teleírt lapot küldtem Miyokonak, mint szabadságkérelem. El kellett vinni Kotomit bulizni, vagy nem? Nem érek én rá mindenféle fakardok általi pöcsparádéra. Igazi kihívás kellene már, de még nem nagyon tudom, hogy hogyan is szerezzek ezt. Kezdetnek mondjuk ezzel a gyerekkel is kezdhetnék valamit, ember, hogy ez a kardot hogy fogja..*
- Lazítsd már le a karod..úgy állsz azzal, mintha valamit karót nyomtak volna beléd. Talán valami problémád lenne a zanjutsu használattal? *Alapvető kérdéssel indítok. Eléggé úgy tűnik, mintha gondokkal küzdene. Azért párszáz éves fejemmel láttam dolgokat, tapasztaltam is. Igaz ez a külsőmön és viselkedésemen naná, hogy nem mutatkozik meg. De ne hogy már ne tudjam valakinek elregélni, hogyan is kell egy kardot tartani! Vagy lehetséges, hogy ezúttal nem is ezzel lenne gond? Az akadémia jut eszembe, és a rengeteg gond, ami annak pénzügyeivel jár. Megdörzsölöm homlokomat, és körbe nézek az itteni szereléseken. Igaz még semmit sem mondott az állapotát illetően, de majd együtt valamit kisütünk, ha annyira szükséges. Valami hadnagyi munkát is kellene már végeznem, nem igaz?*

Kenpachi vagy Soutaichou?
~ Titkos egyezség ~

*Lemenő nap szürkületét kémleltem ama szünetben, amikor fajkardot letettem az edzőterem küszöbén, mondva most cigizni megyek. Egészen hozzá szoktam most már ahhoz, hogy ismételten a Juuichibantai tagja vagyok. Régebben ez napi körforgás volt, hogy reggeltől napnyugtáig osztagedzéseken szerepeltem. Aztán e kör megszakadt amiatt a tragédia miatt, mikor apám meghalt egy hollowtámadásban. De megbocsájtottam neki, és felismertem, hogy a legszebb halált halta, amit egy harcos valaha is kiérdemelhet. Egy nap én is a csatatéren szeretném az életemet veszteni. De még mielőtt ez bekövetkezne, sok dolgot szeretnék elintézni. Ez nem csupán a nőügyről, és a családom elrendezéséről szól; hanem valami sokkal fontosabbról. Mint mindent 11. osztagos tiszt, én is áhítozom a Kenpachi cím megszerzésére. Azonban nekem nem csupán nagyzási mániám része, mert Kenpachinak lenni egyáltalán nem arc kérdése. Az apám emléke miatt kell megszereznem ezt a címet, valamint saját magamért. Túl sokat szolgáltam már a Juuichibantai berkein belül ahhoz, hogy egy nap ne nyerjem el a szörnyeteg címét. Valójában még a zanpakutomra is meglehetősen illene, de várnom kell. Ekkor tekintetemet az ajtón át a teraszról egyenesen az edzőteremre helyezem, ahol Miyoko éppen vezeti az edzést. Akárhányszor rápillantok erre a lányra, mindig eszembe jut a tehetsége. Való igaz, hogy jelenleg ez a pöttöm jobban forgatja a kardot nálam, ez egy nap viszont változni fog. Egy nap, ki fog szorulni ebből az osztagból, és akkor az én dolgom lesz levágni minden bitorlót az ő helyére. Sóhajtok egyet, majd eszembe jut egy mondat, ami gyakorta elhagyja Miyoko ajkait egy-egy heves pillanatában. Szélesre nyúló mosolyommal kémlelem tovább. Aztán, amint vége tér az edzés és majdnem mindenki elhagyja a termet, - rajta kívül - akkor lassú léptekkel sétálok be.*
- Yo! Beszélni akarok veled Miyoko! *Az egész szituáció nehéz nekem, hogy egy "taknyossal" kell ilyen dolgokról beszélgetnem. Pedig aztán jelenleg ő a Kenpachi, ami kissé sérti is a büszkeségemet. Háromszázegy éves shinigamiként már kissé abszurd, hogy egy kislány legyen a kapitányod. Nagyon visszamaradtam a fejlődésben, már régen Kenpachinak kellene lennem. De bármi okból kifolyólag sem vagyok az, ezen még mindig lehet változtatni.* - Én a hadnagyod vagyok, mégsem tudunk egymásról lényeges dolgokat. Nem gondolod, hogy nincs jól ez így? Mármint egy csatában kit érdekelne a másik ügyes-bajos dolga, ha úgyis az a lényeg, hogy ne legyünk egymás útjában. Viszont fontosnak tartanám, hogy azért egy-két dolgot megtudjunk a másikról. *Feltűnhet neki, hogy ezúttal nem úgy beszélek hozzá, ahogyan néhány hónappal ezelőtt. Egészen megváltoztam, s maga a tekintetem is másabb. Sokkal komolyabban, és erősebben állok előtte. Ezúttal valóban komolyra akarom fordítani az eseményeket.*
- Tudom, hogy mivé akarsz egy nap válni. De azt te tudod, hogy én milyen célt tűztem ki magam elé? *Ezalatt közben a fekete haorimat egy egyszerű mozdulattal leveszem magamról, majd félre dobom. Aztán leveszem az uniformisom felső részét, így szabaddá téve felső testemet. Egyértelműen látszódik, hogy hónapok alatt újra keményre kidolgoztam. Noha ettől a tetoválások kicsit meghalványultak, viszont hegek is találhatóak rajtam. Bármennyire is hihetetlen, de rengeteg harcban volt részem, néhány régebbről származik. Így pedig, hogy a testem ismét kifejlett, jobban kivehető.* - Te Soutaichou akarsz lenni egy nap. A jelenlegi helyzetedet nézve pedig megvan rá az esélyed, hogy egyszer a legerősebb shinigami lehess. Én viszont személyes ügynek érzem azt, hogy utánad én legyek a Kenpachi. *Lépek egyet előre, de kezem láthatóan nem csúszik kardra meg semmi. Csupán a hadnagyi szalagot oldom le karomról, mert tökre idegesítő most. Békések a szándékaim, ez egyértelműen látszik ábrázatomról.*
- Nem vagyok hajlandó puszta senkiházinak a hátvéde lenni utánad. >.> Apám, még mielőtt meghalt a csatatéren, magas rangú tagja volt a Juuichibantainak. Én pedig a tragédia miatt elhagytam az osztagot, mert gyenge voltam szembe nézni az igazsággal, hogy tőlem várta el azt, mire minden 11. osztagos vágyik. Miatta volt alkalmam 280 évig minden Kenpachival legalább egy edzést lefolytatnom. Azashiro Kenpachi tanított meg a kétkezes stílusra, hogy a zanpakutomat rendesen tudjam tartani..és még számtalan másról fecseghetnék itt. *Mélyen a jelenlegi Kenpachi szemeibe nézek.* - De itt akarom befejezni a történetet, ami engem illet. Utánad én leszek a Kenpachi, ezt garantálhatom. De nem foglak letámadni, és megpróbálni eltüntetni. A látszat ellenére én kedvellek téged, ezt érzékelhetted akkor is, amikor Reit megmentettem édesanyád, az onmitsukidou ellen. Tudom, hogy nem állok készen még a Kenpachi címre. Így aztán személyesen kérlek meg arra, hogy készíts fel. Tudatosan tudom, hogy a képzettségeim még kiforratlanok. De nem akarok senkiktől tanulni. Én csak is a Kenpachitól vagyok hajlandó korrigáló órákat venni. *Kihúzom mindkét pengémet, majd hátrálni kezdek néhány lépésig.* - De, hogy visszafele is történjen a tanítás. Én tudom, hogyan válhatsz a főkapitánnyá, hiszen a Mizushima-ház feje vagyok. Személyes kapcsolatom van a főkapitánnyal az LTA miatt. Megtaníthatom neked a hivatali elvárásokat, a papírmunkát. Ráadásul Soul Society átható történelméről szóló dokumentumokat is szolgáltathatok, valamint még valami. Ahhoz, hogy valamikor elérhesd ezt, ugye tudod, hogy a kidoukat is ismerned kell? Nem kell mágiát használnod, ó nem. Elég, ha elméletben tudod, és azt is hogyan vághatod át. Mit szólsz? *Ropogtatom meg neki a vállamat.* - Ha már a hadnagyod vagyok, te pedig a kapitányom...ez a titkos egyezmény, hogy segítsük egymást a cél felé..igazán megfontolandó. Neked sem lesz mindegy, hogy ki veszi majd át a helyedet az osztagnál. *Kíváncsian várom a válaszát.* - Ja, és szeretnék vívni ma veled. *Edzést venni más néven, de ő pontosan tudja, hogy mire is célzok. Ez az első alkalom, hogy komolyan beszélgetünk egymással, kicsit még nekem is furcsa igazából. S akkor még ott van az a bizonyos dolog, amire Vera bízott meg egyszer. Még mindig hihetetlen nekem, hogy nem csupán az én zanpakutom, de Veráé is törvényellenes. De mi lehet a helyzet Miyokoval? Mi az, amit eltitkol mások elől? Nekem tudnom kellene, a hadnagya vagyok. S ha egyszer megbíznék benne és megosztanám vele a lélekölőmet? Nem biztos, hogy beszélnék Verának, ha arról lenne szó. Egyre jobban érzem, hogy képes vagyok Miyokohoz kötődni. Nem tudom miért, meg hogy hogyan. De érzem, hogy egy nap még szüksége lesz a zanpakutomra. Csak nem értem, mi baj lehet egy ilyen kislánnyal? Már az is furcsa, hogy ilyen fiatalon Kenpachi, mikor nekem a háromszáz év alatt nem sikerült azzá válnom...*

Hakuda edzés Chiru-channal

Nem veszett el még az idő homályában az, mikor a papa kardforgatásra tanított. Tisztán emlékszem arra a napra, mikor először fogtam fakardot a kezemben, vagy mikor irányította a mozdulataim a három alapvágás tanulásánál. Számtalan órán keresztül gyakoroltam, hogy ösztönösen jöjjenek ezek a mozdulatok, mára pedig elmondhatom magamról, hogy megközelítettem a papa tudását, mi több, bizonyos harcstílusokban már én tudok többet. Mégis furcsa érzés, amikor a tanultakat nekem kell átadnom, pedig még az alapokat sem sajátítottam el teljesen tökéletesen. Mindig van hová fejlődni, lehetnék gyorsabb, pontosabb még a legalapvetőbb mozdulataimban is. És leszek is, ezért dolgozok minden nap *.* Mentalitásom mellett ezért kissé érthetetlen számomra, hogy jóval gyakorlottabb, tapasztaltabb shinigamik miért vívnak ennyivel rosszabbul nálam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem fektettek elég munkát az edzésekbe, a különbséget nem magyarázza meg, hogy az osztag tisztjei és az én tehetségem között ég és föld a különbség. Egy 11. osztagos nem engedheti meg magának, hogy ne dolgozzon keményen az edzéseken, ha nem elég felkészült, akkor az életével játszik és szégyent hoz a juuichibantaira. És még csodálkoznak, hogy ha nagyobb terpeszbe rúgom a lábukat, akkor sokkal stabilabban és gyorsabban tudnak a kardjukkal suhintani >.>
Kényelmetlen érzés ezeket az edzéseket megtartanom, és még az sem tölt el elégedettséggel, hogy alaposan elfáradva támolyognak ki a teremből a végeztével. Csak az jár a fejemben, hogy ez nem elég, túl keveset bírnak, túl gyengék. Nem szenvednek eleget, nem fáj nekik eléggé. Összeszorult az öklöm és csikorgattam a fogaim, ha eszembe jutott, Majokko mi mindenen vezetett keresztül mire átadta az erejét. Azonban erőssé tett. Olyasmit adott a kezembe, amivel végre méltó lehetek a rangomra mások szemében is. Megfeszült izmaim azonban elernyedtek, ahogy meghallottam hadnagyom hangját a hátam mögül.
- Hallgatlak, Aniki ^.^ - válaszoltam vékony hangomon. Nem néztem rá, inkább elmentem elpakolni a széthagyott felszereléseket. Nem szerettem a laza hozzáállását, de becsültem azért, amire képes volt és valamiféle kötődés is kialakult bennem iránta. Látszott rajta, hogy amikor számít, akkor felülmúlja az elvárásaimat, ahogy most is komolyság sugárzott belőle. Igaz, ezt már nem éreztem annyira erősen, mint mondjuk mikor még csak hadnagy voltam. Ahogy nőttem, úgy gyengült ez a "képességem". Egy nap talán el is fog tűnni, és pont ugyanannyit fogok érzékelni, mint a vak felnőttek.
Szavaira megálltam a mozdulatomban egy pillanatra, aztán ahogy felvettem a földről a bokent, szembefordultam vele. Tekintetemben szemernyi gyerekekre jellemző csillogás sem volt, viszonoztam ugyanazt a komolyságot, amelyet belőle is éreztem. Változott a viselkedésem az elmúlt hetekben-hónapokban, de talán nem is volt baj, hogy nem tudtam annyira vidám és gyerekes lenni. Sosem viselkedtem a koromnak megfelelően, bár nem tudom miért van ez. Mindenesetre megannyi titkom ismeretében Aniki témájának nem örültem. Még a mami és a papa sem tud sok-sok dologról, az egyetlen, aki pedig igen, már nincs Seireiteiben.
- Ha fel akarod tárni Miyoko előtt elméd mozgatórugóját, nem vagy akadályoztatva - feleltem kérdésére. Hisz közlésének ez volt az oka, el akarta mondani, mi motiválja. Céljaink nélkül nem léteznénk, szükséges velejáró, hogy mindig legyen előttünk valami, amiért küzdhetünk. Én sem titkoltam, mi több, szívesen hangoztattam, hogy egy nap majd én leszek minden idők legerősebb és leghatalmasabb halálistene, aki változást fog hozni Soul Societybe. Van, aki ezt csupán gyerekes ábrándozásnak hívná, olyan elérhetetlen célnak, mint a fiúk esetében az űrhajós, vagy a lányoknál a hercegkisasszony. Én azonban komolyan gondoltam és tudom, hogy képes vagyok rá. A Gotei 13 negyedik főkapitányát Matetsaku Miyokónak fogják hívni egy nap!
Keo nii-chan szavai hatására felvontam a szemöldökömet, karjaimat pedig keresztbe fontam a mellkasom előtt. Kenpachi... úgy hittem ennél kreatívabb céljai vannak, hisz minden egyes 11. osztagosnak, akibe szorult a juuichibantai valódi mentalitásából, egyszer szeretne a legerősebb lenni. Vannak azok, akikből sohasem lesz még csak ténylegesen erős harcos sem, és olyan ostobák is, mint Ayameko nee-chan, akik éretlen gyümölcsként akarják felülmúlni a legnemesebbik fajta zamatát. Megkönnyebbültem, hogy Aniki egyik kategóriába sem tartozik, hogy fényes napként ragyognak előtte saját gyengeségei, és ahelyett, hogy vakon próbálna tapogatózni a helyes irányba, észre is veszi ezeket.
- Nem számít, hogy kedveled-e Miyokót vagy sem, és ha kihívnád a címért, az a haláloddal végződne - közöltem szenvtelenül. - Miyoko élete virága is elhervadhat holnap, holnapután, vagy évek, évtizedek múlva is, megtalálhatja a halál bármelyik pillanatban. A 11. osztag kapitányának erre fel kell készülnie, semmi sem garantálja, hogy Aniki lehet utánam a Kenpachi, ezek ostoba szavak. Évszázadokba is telhet, mire a soutaichout Miyoko felülmúlja, ha valaki addig bizonyítja hogy erősebb nála és legyőzi, az megérdemli, hogy felvehesse a titulust - feleltem az eszmefuttatásra reagálva. Számomra nem jelentett semmit, hogy ki lesz utánam a következő Kenpachi, ha rászolgál, bárki lehet. Nem kezeltem, nem kezelhettem Keo nii-chant másképpen, mint bármelyik másik tisztemet néhány mézes-mázos szó kedvéért. Ugyanúgy bántam vele, mint bárki mással, aki kiérdemelte a figyelmemet és az elismerésemet. Gesztusai viszont egyértelműek voltak, edzeni akart velem, ahogy a többi Kenpachival is: Azashiróval, Kiganjouval, Zarakival, vagy éppen a papával. Ennek megfelelően én is előhúztam a kardomat, kiélvezve a penge búgásának minden pillanatát, amíg előbújt rejtekéből.
- Ha Miyokót szeretnéd mentorodnak, ne számíts könyörületre. Az ösvény, melyre lépni kívánsz, szenvedéssel és kínzó fájdalommal teli. Egyedül kell rajta végigküzdened magad, ha pedig megtörsz és visszafordulsz, örökké elveszel. Az utat megmutathatom, de az akadályokat neked kell legyőznöd - figyelmeztettem egy hátborzongató mosoly társaságában - Ha vívni akarsz a saját stílusoddal, arra Miyoko a sajátjával fog válaszolni. Chikara wo nigase, Kurokaze no Majokko! - engedtem ki kardomat, mely átalakult hosszú, háromágú pengéjű lándzsává. Bár katanával is képes voltam harcolni, az igazi stílusom mégis a lándzsás hadviselésben rejlik, két kard ellen pedig előnyösebb egy yarival, mint egy karddal.
- Ha Kenpachinak vágysz az általad elképzelt módon, Miyoko célja a te célod is. Ha támogatod Miyokót az útja során, azzal magadat is támogatod, Aniki - tettem hozzá, mintegy áldást adva az egyezségre. Zanpakutoum erejének felszabadítása viszont odavonzotta a környéken ólálkodó tiszteket, akik máris lelkesedve gyülekeztek az edzőterem ajtajában várva, hogy mit tartogat számukra a kapitány és a hadnagy párbaja. Én pedig ennek megfelelően alapállásba helyezkedtem, harántterpeszbe állva emeltem dárdám hegyét fejmagasságba, miközben vége a derekam vonala mellett elhaladva kicsivel mögöttem maradt.
- Ne aggódj, Miyo-pyon nem fogja használni lélekölője képességeit ^.^ - váltottam kicsivel játékosabb hangnemre, és intettem, hogy támadhat. A tudat, hogy Keo nii-channal harcolhatok, megemelte az adrenalin szintemet, látni akartam, hogy birkózik meg azzal, ha az ellenfelének hosszabb a fegyvere az övénél. Ha óvatlanul lép be támadás közben, könnyedén átszúrhatok a védelmén, és át is fogok szúrni. Nem féltem megsebezni, ahogy én is kész voltam rá, hogy megsérülhetek.