*Ahogy elnézem a jelenlegi Kenpachit, maga is meg van áldva egy fajta stílussal. A puszta beszédstílusa is megkülönbözteti elődeitől; még mindig nem egészen tiszta a számomra, hogy egy "kislány" hogyan törhetett fel ily' magasra. Mindenesetre szavamat ezek után sem fogom visszaszívni; amit elhatároztam, azt komolyan is gondoltam. Egyelőre nincsen tervem arra, hogy legyőzzem őt egy párbajban is; ám helyemet biztosítom a kívánkozók likvidálásával. Tudatosan építem majd a nekem megfelelő utat, hogy egy nap elfoglaljam helyemet ott, ahová vezet majd az út. Addig is tanulnom kell, még ennyi idősen is. Háromszáz év alatt is lesz mit tanulnom, jól tudom. Különös érzés fog el a lány egy mondatára. Lélektükreim a wakizashimra terelődnek, szavaim pedig némiképp gyanút kelthetnek.*
- Jól tudom mi a kín és szenvedés. Jóval többet éltem már, tudom, hogy mire akarsz kitérni. De jól van ez így; vállalom a felelősséget. *Megemelem kardjaimat.* - Állok elébe! *Alap állást veszem fel, de én magam nem váltok shikai formára. Nincs szükségem a zanpakutom képességére ahhoz, hogy vívjak vele. Egyébként sem kedvelem csak úgy kiengedni azt. A démoni kard túlságosan nagy veszteséggel jár nekem, mint előnnyel. Napról- napra veszélyesebbnek érzem a szervezetemre nézve, nem játszadozhatok vele. Egyébként is egy tiszta küzdelem nem erről szól. Rá kellett jönnöm, hogy a démonokat csak akkor vethetem be, ha komolyan baj van. A képességeinek használata ellent mond azon ideáknak, amiket jelenleg követek. Harcosnak nevelt az apám, nem pedig varázskardokkal játszadozónak. Először a vívásomat kell tökéletesítenem, majd aztán törődni a dolgok másik oldalával. S hogy mindenki jól járjon, muszáj a kapitányommal valamiféle kapcsolatot létesítenem. Ugyanakkor ott az a bizonyos rám bízott feladat, amit Suwuntól kaptam.
Csupán bólintok egyet szavára, aztán balommal betámadom, míg a jobbommal lándzsájának élét tartom magamtól távol. Támadásomat mégpedig úgy imitálom, hogy jobb wakizashim élével a föld felé irányulva, élével súrolja fegyverét; míg a másik vízszintesen arcának ered. Valójában pedig képtelen támadásnak tűnik, mégis mind a ketten minimális sérüléssel úszhatjuk meg. Kis karcolást jelent ezt mindkettőnknek az arcán. Cinkos mosolyom pedig inkább szól az ez idő alatt felsorakozó tisztekhez, mint Miyokohoz. Az izgalom csak így fog felforrósodni, hogy az egymással vívott csata nem akkora szintű lesz, mintha egy kapitány civillel harcolna. Azt hiszem, nem mostanában volt az, hogy békésen..mégis kellő szinttel olajoztam volna meg karddal vívott csatám. Itt az osztagon belül általában nodachival vagy mással szoktam jelen lenni az edzéseken, mindig mással. Wakizashit csak magán esetekben használok, mivel hiszek abban, hogy egy bizonyos fegyvert mindig a háttérben tartunk, okkal. Az én okom az volna, hogy legjobban ikerfegyverekkel harcolok. Más fegyvereket meg egyértelműen képeznem kell; különösen azért, mert nálunk ez volna a legnagyobb profil. A fegyverek és a harc imádata ebben az osztagban szinte elvárt; én pedig ebbe születtem bele. Mostanra pedig a legnagyobb feladatom az volna, hogy kihasználjam a kettőnk fegyvere közti különbséget. Nagy mértékű mozgás koordinációra van szükségem ahhoz, hogy fegyverének hátrányát kihasználhassam. Be kell törnöm a távolság adta védelmébe, hiszen annak a fegyvernek pontosan az a hátránya, hogy nagy távlatokban tud éles lenni. Míg az én fegyverem ennek tökéletes ellentéte; jobbjára teljesen ellentétes fegyverekkel dolgozunk. Az egyik pillanatban pedig megfogja tekintetemet valami.*
- Hasonlítasz az apádra. A mozdulataidban számos elem tőle származik; ezek szerint igaz a pletyka, hogy Kai személyesen tanított téged. *Teszek meg egy észrevételt, míg shunpoval kerülök hátrább. Szándékosan térek ki vívásunk színteréből. Majd visszahelyezem kardhüvelyembe a zanpakutomat. A fegyvertár felé pillantok.*
- Mennyire értesz a Nunchakuhoz? Keveset használtam még, de ha te vagy a Kenpachi; biztosan értesz hozzá..legalábbis jobban, mint én. Megtaníthatnál, majd egymásnak esünk azután, ha megfelel. *Teszek egy ajánlatot, hiszen valóban a nunchaku használatában kissé gyenge vagyok. Sejtelmem pedig van arra, hogy Kai arroganciájával nézve magas elvárásokkal fordult a lánya felé. Ha bevállik a tervem, legalább tényleg tanulok valamit mára.*

*Való igaz, hogy tervemet már rég elterveztem; ám ettől cseppet sem fogok meghátrálni. Túl sok van mögöttem ahhoz, hogy céljaimat ne próbáljam elérni. Noha nem azért, mert a kapitányom egy kislány; inkább az idea az, amit be akarok váltani. Harcolni akarok azért a haoriért, de nem úgy, mint a többi eszeveszett. Annál jóval okosabb vagyok, hogy faltörő kosként csapjak neki egy kapitány szintű shinigaminak. Az én célom jelenleg az, hogy a kapitányom által váljak kapitányi szintűvé, mely lehetővé teszi a Kenpachi cím fosztását. Nem menekülhetek a harctól, a harc által kell megtanulnom mindazt, mi eddig - évszázadokon keresztül - hiányosságom volt. Számolnom kell a ténnyel, hogy e egyezség egyben felelősség is, melyet viselnem kell. S ha egy nap e felelősségnek hátat fordítanék, azaz életem teljes megváltozását idézné elő. Nem tudnék Miyoko szemébe nézni hosszútávon a cserbenhagyásért, de egyelőre egyébként sem célom az ilyesmi. Mostanra a harc lesz az osztagban töltött időnk elemi része. Tisztában vagyok azzal, hogy nem harcolhatunk mindennap, de a magán kis órák meg lesznek tartva. S ettől a pillanattól kezdve, ha bárki az osztagból Miyokora támadna, abba a zanpakutom mérgét fogom mélyeszteni. Miyoko az én prédám a Kenpachi címre, a többi maradjon meg a maga helyén. Ideje végre harcolni, s a kezdés cseppet sem izgalmaktól megfosztott. Egy mosolyféle az én arcomra is kiül, ahogyan a lány hosszú fegyverét kihasználva mégis áttöri a jól kivehető taktikámat. ösztönös mozdulatai, amit abba a naginataba tesz, a fegyver valódi tulajdonosává teszi. Pár maga az elpattintása szinte másodpercek alat tmegy végbe, az én szemeim annál sokkal tovább hordozzák magukban ezt a mozdulatot. A fegyverek surlódásának hangja kellemes adrenalinnal tölt fel, s az adrenalin szint előidézi bennem a gyorsabb reagálóképességet. Elrántva wakizashimat, egy gyors függőleges mozdulattal találkozik fegyverem az övével. Ily’ hangulatos, feszült pillanatban a villámléptekkel felspilázott támadások lehetnek csak a bemelegítés. Mert hát ez természetesen csak is egy belemelegítés lehet. Nem vagyunk holmi köztiszt, egy hadnagy és egy kapitány nem fárad ki ennyitől. Egyelőre kóstolgatjuk a másikat. Elteszem kardjaimat egy kéréssel felé, viszont szemöldökömet alaposan felhúzom.*
- S így is kapitány lettél? Vagy az ellenfeled volt gyenge, vagy te vagy kissé..speciális. Ne értsd félre, csak nehéz felfogni a tényt, hogy valaki ilyen fiatalon már kapitány. Gondolkodtál már azon, hogy jól van e ez így? Ne értsd félre, csak furcsálnám, ha néha nem akarnál egyszerűen kislány lenni. *Kacsintok rá, nem hazudok neki. Nem tudom eddig mennyire voltak őszinték vele ezzel kapcsolatosan, én viszont nem fogok azért hazudni neki, mert kapitány. Főleg azért nem, mert azért mégis érdekel, hogy mi van vele. talán kicsit nehéz, és kényes szituáció ez; az viszont, hogy ilyesmire kértem egyértelmű jel. Jel arra, hogy túl tettem magam azon, hogy büszke legyek. Mármint tök mindegy ki a kapitány, Kenpachiként megérdemli a címét. Csak azért nem árt tudnom, hogy hányadán áll ezzel a dologgal. Mert lehet, hogy elhiszi azt a tényt, hogy ez így helyes..de ettől függetlenül nem változtat a tényen, hogy még gyerek. S erre nem árt, ha valaki időnként emlékezteti. Lehet akármilyen kapitány is, ő egy gyerek. A kenpachik pedig időnként túlságosan elszállnak a harci dicsőségük okán, ami persze érthető, de nem egy olyan lánynál, mint Miyoko. Ebbe belegondolva nem látom okát az időnként megmutatkozó arroganciájának, hiszen kislány. Ehh, ki érti ezt? @.@*
- Mindketten jobban jártunk, hogy védekezésre váltottál. *Annak okát, hogy miért..ha kérdezi sem mondhatom el. Egyszerűen ez egy olyan személyes titok, amit csak én és Vera tudhatunk. Nem akarok egy gyereket ilyesmikkel fertőzni, s bizonyára azonnal megtudná, ha a vérem a bőrére fröccsenne. Az előnyöm egyben a hátrányom is. Sok kárt okoz nekem, viszont harcban kimondottan előnyös, ha a puszta vérem halálos lehet mások számára. De ennek nem kell nyilvánosságra jutnia, elveszem a számomra kiadott naginatat. Kicsit elhúzom ajkaim.*
- Rengeteget harcoltam ezzel a fegyverrel is, de jól látod, kicsit kiestem a pixisből. Az egykezes fegyverek jobban mennek. *Nyílt titok, hogy elég régóta a saját zanpakutom a fegyverem, de azt is tudni kell, hogy egyes fegyverekkel szemben miként is védekezhetek. Ez csak úgy érhető el, ha ismerem és forgatom egyaránt az ellenfél fegyverét is. S mi, akik nem használunk egyetlen mágiát sem egy-egy harc közepette, a fegyverekből adódó előnyöket fordítjuk a mi oldalunkra. Habár ezek szerint Miyokonak is van mit tanulnia a fegyverekről, mégis jó belátásai vannak a harcművészetre. talán nem is lehet annyira csodálkozni, hogy Kai műve. Már régebben is egy precíz Kenpachi volt, furcsa szokásait figyelembe nem véve. De ettől függetlenül nyomot hagyott maga után, még pedig Miyoko képében. Érdeklődve fogom figyelni, hogy meddig lesz Kenpachi, meddig bírja majd a gyermeki lelke ezt az osztagot. Ettől függetlenül a naginataról adott információival teljesen egyet kell értenem. A két fegyver páratlan előnyeit, és abból adódó hátrányait egyaránt összegző fegyver egy megfelelő forgató kezében halálos fegyver lehet. A naginata gyorsasága szinte követhetetlen, ha az ellenség hatótávolságon kívül tartózkodik. Ugyanakkor a hatótávon belülre érkezés sem feltétlen okoz gondot. A fogat, ami tartja a pengét egy merev, de mégis rugalmas tartó; könnyen eltarolható vele bárki, a megfelelő erővel és pontossággal vegyítve. E eszközt a kezembe tartva pedig máshoz folyamodom. Letépem mindkét karomat elfedő uniformisomat, illetve haorimat a földre dobom. Szükségem van arra, hogy szabadabban mozoghassak. A karomon levő izmokat sokkal jobban ki tudom használni, ha nem gátolja semmi anyag. Így aztán megfordítom kezemben a fegyvert, és középen megfogva a fejem fölött kezdem el forgatni, azért, hogy bemelegíthessem ujjaimat. Ugyanis a naginata forgatása összetettebb, mint egy nodachié. A nodachinál csak a puszta súlypontokra kell figyelni, míg a naginatanal ujjmozdulatok is vannak bőven. A dachi inkább fizikumot követel, míg a naginata egy pontos és könnyed fegyver, ha csak csuklóval fordítanám a fegyveren elhelyezhető pengét, akkor nem lennének elég gyorsak a támadásaim. Remek fegyver annak, aki gyors és pontos szúrásokat akar, csak éppen shunpoval keverni kicsit macerásabb. Mondjuk egy valamit nem értek még mindig ezzel a fegyverrel kapcsolatban, amitől eddig nem is volt a kedvenc fegyverem. Ám biztos vagyok benne, hogy ezúttal megértem majd.*
- Hoppá! *Na lám csak, nem is figyeltem és már is lefelé állt meg az a fránya fegyver. Már az elején megmutatkozik, hogy máshogyan forgatom a naginatát, mint ő. Nem fogom a végénél, hanem beljebb, ettől más súlypontokat teremtek, pontosabban közelieket, ettől pedig a fegyver pengéjének váltása is huzamosabb. Az első suhintás nem is úgy végződik, mint annak végződnie kellene. A második már jobb, de Miyoko játszi könnyedséggel idéz elő nekem egy egyensúly problémát, melynek következtében mellkasomra szép kis ütést mér. A benn maradó levegőt felköhögve állok hátrább, de nincs is itt semmi baj. Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem mindegy az sem, hogy hol tartom a fegyvert, különben megváltozik annak forgatási stratégiái. Tehát, ha hátrább fogtam volna, teljesen más súlypontot vett volna fel. Elképzelve ezt, lassan kezdem kapizsgálni, hogy miképpen cselezhető ki egy naginata.*
- Miyoko, szerintem nem fogsz megharagudni, ha változtatunk az állásponton. Hagyjuk a gyakorló fegyvereket, legyen tétje a vívásnak. A zanpakutom egyik fele, a te éles naginatád ellen. *Változtatok kicsit az állásponton, mert kezdem érteni, hogy mi kell nekem ahhoz, hogy valóban oda tudjak figyelni a dolgokra. Amennyiben belemegy az éles vívásba, úgy a zanpakutom egyik wakizashiját fogom használni a naginatája ellen. Számomra jól ismert fegyver az ő fegyvere ellen. Bárki, aki azt hinné most ezzel könnyebb helyzetben vagyok, az téved. Ugyanis egy wakizashi pengéje, és mérete fele akkora egy katana méreténél. Ahhoz, hogy megsebezzem vele sokkal nagyobb koncentrációra, koordinációs éberségre és taktikára van szükség. A katana hamarabb célba talál, viszont egy wakizashi használata nagyobb önbizalmat igényel. Sokkal közelebb kell férkőznöd az ellenségedhez, sokkal jobban szinkronban kell lenni a mozdulataival. Ekképpen rá kell jönnöm, hogy az első támadásait csupán védeni tudom, de reflektálni nem. Muszáj konklúziót előidéznem magamban, hogy megérthessem a forgatás lényegét és lelkét.
A naginata egy hosszú fegyver, amely fokozott koncentrálást igényel a penge tudatos fordítása miatt. Továbbá jóval nagyobb a munka a karokkal. Két kéznek párhuzamos mozgása; erős és gyorsaság. Légzés, amely oxigénnel látja el az izmokat a nagyobb erő kifejtésének érdekében. A tekintet, amitől a mozgások félig reflexszerűek lesznek, amennyiben az ész a támadó előtt áll egyet lépésben is. Vagy is akkor a naginata legnagyobb hátránya nem csupán a súlypont megbillentésében rejlik, hanem a forgató szervezett mozgásában is. Az idő az, ami a legnagyobb hátránya és talán ez az, amit nem érthettem eddig a fegyverben. Ez az, igen! A wakizashi könnyedebb, gyorsabb fegyver. De nem támadhatom be, ha nem tudom kijátszani a forgató eszét, hogy gyorsaságának előnyével élve csaphassak le rá. Így addig nem is fog működni, míg a használó például számít arra, hogy két fegyverrel fogok harcolni. Úgy két kézre koncentrál, de ezúttal csak egy fegyverrel harcolok. Értem, arcom ismét mosolyra fordul. Kezdetnek nem a pengét tartó "nyelet" támadom, hanem magát a pengét, hogy kiismerjem annak sűrítettségét. Az éle könnyebb, a vége felé pedig tömörebb. De a nyelet könnyű, így a penge és a nyelet találkozásánál egy súlyelválasztó teszi az elsődleges megingathatósági pontot. nem úgy, mint a nodachinál, ahol a penge elejében összpontosul a fegyver tömörsége. Ezt a pontot ütöm meg következő támadásra, amitől bizonytalanabbá tehetem a további intézkedést; betörök a lány penge és nyelet távolságába. Haladva felé, viszont szembesülnöm kellene a fegyver fordíthatóságával, viszont ezzel számolva a másik kezembe átütve a fegyvert oldalasan súrolom, míg a lány szemébe nézek. Közeledünk egymáshoz, s én csak nézem és nézem. Egészen addig, míg az egyetlen pislogását ki nem használva egy shunpo mozdulatom következtében a fegyverem ar arcához nem kerül. Totális áttörés az őt védelmező naginata biztonságában.*
- Köszönöm. *Suttogom neki, innentől kezdve pedig a harcunk talán sokkal érdekesebb lesz, mint eddig. Így, hogy ismerjük az egymás fegyverének előnyeit és hátrányait; úgy a reakciók közti versengés kezdődhet el. Nem bánom, biztos vagyok benne, hogy a kifáradásunkat komoly munka gyümölcse fogja koronázni. Az időközben felgyülemlett szemtanúk pedig láthatják, ahogyan egy igazi osztagba illő hadnagy és kapitány megküzd egymással. Nem bántam meg ezt az egészet, a lány egy hosszadalmas ideje feltett kérdésemet válaszolta meg harcászat terén. Cserébe pedig azt hiszem én is színt hoztam az életébe. Miyokoból remek mentor lesz, idővel. A forgatott fegyvereiben profi, de még neki is van mit tanulnia...hála az égnek. Vészelyes komor lenne, ha egy ilyen kislány már most ennyit tudna. A shinigamik által képviselt, pontosabban a kapitányok által képviselt erő sokszor táptalaja a rossz ösvénynek is. Ahogy mondani szokás, a hatalom megrészegít..szörnyű lenne, ha egy ilyen kislány is az áldozata lenne egy ilyesminek. Remélhetőleg nem kerül erre a sorsra, legalább is én nem hagynám.*

Tavirózsa? Hol?