Daemon háza

Tárgy: Re: Daemon háza Szomb. Aug. 17, 2013 12:33 am

Megkésve, de nem felejtve>-> – Boldog oroszlán napot!

Ki sem látszódott a termédek csomag, reptéren begyűjtött ajándék, egyéb személyes holmi halom és persze gondosan dugig pakolt túlélő bőröndök halmazából. Majd megszakadt a súlyos tehertől, főleg, mert neki muszáj volt egyenest ide érkezni, ugyan miért kéne saját lakásába könnyed kitérőt tenni, esetlegesen megszabadulhasson három hónapra elegendő turné kupacától, vagy netán lemossa magáról a több órás utazás és loholás generálta illatokat. Más esetben magára fújna két tubus frissítő permetet, parfümöt, deot, minden vackot, amit csak táskája mélyén talál, de tekintettel egyes ördögi teremtmények igen érzékeny szagló háztartására, valahogy nem szerette volna, ha három utca távlatából érkezik a telefon, ugyan miféle drogéria szakadt rá az égből. Amúgy sem lenne hosszútávon kifizetődő, de ebbe a fejtegetésbe inkább nem bonyolódott bele. Bőségesen elegendő fejtörést okozott saját magának, túlterhelten lavírozott a reptérről kocsiig, ahol legalább két óra hossza ment el azzal, próbált mindent betuszkolni lexi csomagtartójába és persze, miután végzett, érkezett a felismerés, legfontosabb elemet sikeresen benne hagyta a minden jel szerint legalulra került utazóban. Tehát, kezdődhetett előről a cuccolás, miközben négy biztonsági őr, valamint számtalan staff tag állta körbe, véletlen se rontson rá a körülötte kórusban üvöltöző rajong tábor. Nagyon sajnálta ennyi gondot okoz, amikor kőve vésett szabály, minél tempósabban szedd lábaid a veszélyzónából. Ettől függetlenül, ha fegyverrel kényszerítik se indult volna el addig, míg mancsába nem kaparintja a csomagot. Kizárólag azután nyugodhatott meg lelke, nála lapult az elegáns selyempapírba bugyolált két szépséget rejtő mini batyú. Onnantól fogva történhetett bármi, már nem hatotta meg.
Ez mondjuk, kemény kijelentés volt az ő tervezési készségeit ismerve. Ugyanis rápillantva az órájára, azon nyomban erős sokkot kapott. Fejét szorongatva üvöltött fel, hiszen hazai földre se tette lábát, már késében volt. Villámgyors integetéssel és annál is kapkodással telibb egyeztetéssel lógott meg a céges gyülekezésről. Nacchan-nal már töviről hegyire lemeccselte, neki muszáj külön utakon járni, méghozzá eszméletlen sürgősen. Nagyon ügyesen és persze hosszas lelki furkával, azt merészelte mondani sörényes éjszakai ragadozónak, csak éjfél környékén érkezik gépe a reggeli órák helyett. Szóval, maradt fél napja terve tökéletesítésére, ugyanis imádott menedzsere segédletével, elérte az ördögi felvigyázó Wow san-t, akivel, némi reménytelen meccselés eredményeként, sikeredett elérni, aznapra, ha törik, ha szakad, táblázza be az öntörvényű sátánfit. Egyes egyedül abban bízhatott, győzedelmeskedik, mert csodásan elhasal, ha küszöbön belebotlik a meglepetés célpontjába. Ennél fogva, igencsak félszegen, tövig rágott körmökkel és erőt gyűjtő fújtatással nyitott be pokollakba. Néhány pillanatra lélegzetét visszafojtva fülelt, érkezik akármilyen szöszölés. Azonban tücsökciripelésen kívül mást nem hallott, így gigantikus megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. Átmeneti győzelmét nem élvezhette sokáig, mivel ezután érkezett a java. Kiszedegetni a különböző origami formákban elhelyezett alapanyagokat, elfoglalni a konyhát és még időt hagyni az előkészületekre.
Valahogy érezte, lehetetlen vállalkozás lesz, ennyi idő alatt végezni, de nem adhatta fel, már a legelején. Elszánt pocok fejjel szorította ökölbe kezét, hiszen a hirhedt oroszlán nap óta érlelődött benne a kőkemény elhatározás, kárpótolni fogja szeretett sörényes vadorzóját, amiért külföldön tartózkodott a nagy napján. Szörnyen bántotta, nem köszönthette fel személyesen, elvégre úgy az igazi és ez már nem az, mert rendesen meg van késve. Ettől még, ami járt az járt, szóval kötényt ragadott, aztán hozzáfogott a gyümölcs torta összedobásához. Sajnos nagy sütkérezésre nem maradt ideje, úgyhogy hálát adott az égnek, kicsiny haspókja, szinte mindent megeszik. Vett ezerféle alapanyagot hozzá, amiket sűrűn pusztított a süti lap összeállítása, na meg sütése közepette. Túlságosan csábítóan nézett ki a sok felvagdalt, bekészített gyümölcs. Egyszerűen nem lehetett neki ellenállni, ahogy tőle szokatlan módon a háromféle csokiöntetbe is sikerült könyökig elmerülnie. Ebben segítségére volt a massza is, ami úgy döntött mindenfelé folyik, csak arra nem, ahova kéne. Tehát, nyert ingyesen csoki pakolást, ami köztudottan egészséges, azon túl szörnyen ragad. Őrületbe kergette mindene tapad és hiába mosakodik a csapban, állandóan talál kósza foltokat. Kész szerencse, legalább a süti alakulóban volt és gyorsan összeállította a háromféle csokival töltött tortát. Már, csak hűtőbe kellett löknie, legalább annyira megdermedjen, rálökhesse tetejére a kilónyi gyümölcsöt.
Elégedett lehetett a teljesítményével, mert az ütemterv szerint, legalább másfél órája maradt tallonban. Felhasználva a szabad perceket döntött a használatba vett konyha gyors összepakolásával, mielőtt rátért volna saját maga rendbe szedésére. Kiszabott hadművelettel viszonylag végzett, így jöhetett a gyors díszítés, majd a szélsebes zuhany. Mondjuk, nem róla lett volna szó, ha nem addig szöszöl a süteménnyel, aminek tetejére muszáj volt a gyümölcsökből oroszlánfejet kreálni, hogy teljesen ellövi a másodpercre pontosan kicentizett idejét. Ott tartott, pulton könyökölve csodálta remekművét és elégedettsége megkoronázására lepattintotta a tejszínhabos flakon tetejét, megérdemelt kóstolással egyen műremeke egészségére, amikor arra eszmélt, jelzés értékűen megköszörüli valaki háta mögött torkát. Tejszínhabbal dugig pakolt képpel és teljes kétségbe esésben sandított irányzékba, hátha rosszul hallotta, de szembesülve az összetéveszthetetlen látképpel, csak bamba mosollyal intett a hazaérkező ördögi fondorlatnak.
-Sija…sak minőséget testelek…..éjs…mejlepetéééé~s!-
Tárta szét karjait porond mesterhez hűen, na meg totális kínban, ebből a vert helyzetből, milyen formában jöhetne ki kevésbé rosszul. Sűrű bambulással iparkodott a rejtély végére érni, miként hozhatná egyetlen részletbe a háta mögött árválkodó torát és vele szemben dohányzó asztalon pihenő ajándékot. Előrébb nem kifejezetten jutott, csak megsemmisülten horgasztotta le fejét, ahogy az órára pillantott. Eddig legalább abban reménykedhetett alvilági trónörökös érkezett hamarabb, de sajnálatos módon a szokásos rutin lépett életbe, megint elszámolta magát és kifutott a limitből.
-AAAA~h! Tudtam, hogy el fogok késni, pedig úgy, de úgy iparkodtam, erre most oda a hatás! Várj! Gyere be újra két perc múlva!-
Emelte fel remek ötletet nyerve mutatóujját, viszont az érkező pillantás ezer százalékig meggyőzte, semmi esélye a kérés teljesítésére. Inkább feladta az egész bugyuta ötletet és fehér zászlót lengetve sóhajtott fel. Kezében díszelgő tejszínhabot takarásba helyezve, sunyi vigyorral lopakodott közelebb áldozati bárányához. Remélhetőleg nem szedik le fejét, még semmi értelmeset nem mondott, mit keres a házban, minek néz ki három napos menekült tábori szökevényként és, miért próbálkozik orv támadásként tejszínhabot fújni ninja bűvész macska orrára, amit határozott szándékában áll, ugyanolyan lelkesen eltüntetni.
-Boldog születésnapot, állatok királya! Ne haragudj a kupiért, meg az offenzív támadásért, de úgy is tudod, hogy nem bírtam volna ki és találok pótlásra módot. Nincs az a természeti, természetfeletti erő, ami eltántoríthatott volna!-
Büszke hörcsögként húzta ki magát, mert teljesen egyértelmű, így lett volna, ha épp a világ másik végéről is kéne hazaugrania. Megoldaná, mert muszáj és, mert szeretné és, mert egyértelmű rettenetesen hiányzott neki a kedvenc sörényes morgó vadásza.

Tárgy: Re: Daemon háza Pént. Aug. 23, 2013 9:00 am

Szamur… állj meglepetések! OAO

Sejthette volna, hogy közel sem a megszokott ütemben fog menni a meditálós kikapcsolódása, már akkor mikor eszébe jutott, hogy a nyughatatlan fekete maccsot magával hozza. Még be sem léptek a park területére, máris önállósítva magát kalandozott el-el a közeléből rövidebb időközökre. Igyekezte szemmel követni merre cikázik, de egy idő után feladta, mert túl fárasztó melónak bizonyult. Mikor épp mellé ért, egy buksipaskolással bebiztosította, hogy tökéletesen tisztában legyen az aktuális pozíciójával az elkövetkezendő legalább két órában. Egyelőre még csak gondolatban hátradőlve kezdett bele a lazításba, míg el nem ért a szokásos pihenőhelyére. Nem is teketóriázott túl sokat, és leheveredett a fűbe, feje alá téve a kezeit. Nagy meglepetésére örökmozgó is letáborozott mellé, ám ennyiben ki is merült a nyugton maradásának fogalma. Kérdések sorával kezdte bombázni a meditációs módszerére vonatkozóan.
- Öö csendben? –szerelte le egy egyszerű kommentárral, de szemmel láthatóan nem esett le neki a célzás. Tovább folyatta a dolog metódusára vonatkozó faggatózást. Hát így pont nem lehet… magában sóhajtva igazította meg a kezét a feje alatt, és ismételte meg az előbbi megjegyzését. Egész sokat fejlődött a türelme. Régebben ennyi után már rég faképnél hagyta volna, persze miután istenesen leüvölti, hogy mit nem lehet felfogni azon amit mondott. Most viszont kitartóan őrizve a harmóniát igyekezett Cicafiú tudtára adni, hogy a csend elengedhetetlen feltétele a sikeres kikapcsolódásnak. Ő viszont nem igazán volt fogékony erre az időtöltési módra. Már komolyan el is gondolkodott azon, hogy vajon olyan lehet-e ez nála, mint a cápáknál az úszás… Mármint hogy ugye azok csak akkor tudnak lélegezni ha úsznak, Ciculi meg csak ha beszél? Szó mi szó, az biztos, hogy általában nála nem jelent jót, ha szótlanságba burkolózva találja. De ez most más! Itt most ő kéri tőle, hogy egy kicsit állítsa takarékra a pofiját, és merengjen el az ég kékjén, fű zöldjén vagy tudjaiső min, csak kicsit offolja már a gondolatait attól amit csinál, vagy csinálnia kéne. Akkor fog ihletet kapni, ha teljesen más dolgokon kezd el gondolkozni, mikor épp nem is számít rá. De még mindig sikertelenül próbálta a tudtára adni ezt a stratégiát, így a sokadik kérdezősködő hullám után megelégelve a dolgot ült fel, és egy határozott mozdulattal Nekori szájára téve a kezét döntötte hanyatt a füvön. Nem durván, csak épp annyira határozottan, hogy érződjön a szándék. Szemöldökét összeráncolva nézett vele farkasszemet egy rövid ideig, mielőtt elvette volna a kezét a lepénylesője elől.
- Érted már? –öklözte meg finoman a saját homlokát a szemét behunyva, amíg még felette támaszkodott, mert más ötlete már tényleg nem volt miként bírhatná pár percnyi hallgatásra dalospacsirtáját. Akciója viszont a jelek szerint elérte célját, mert hamarosan a kottákban elmerülve találta. Elégedetten bólintva dőlt vissza a fűbe, és bámulta a fejük fölött elkúszó felhőket. Végre kezdte érezni, hogy az agya ellazul, és a gondolatai szétterülnek körülötte a tágas parkban. Imádta ezt az érzést, és olyan ritkán van ideje, hogy gyakorolja. Még a Cicafiú közelsége generálta inger is tökéletesen belesimult a nyugalmába, így egyáltalán nem lehetett oka panaszra. Általában, ha valaki megérintésére aktiválódik a képessége, kellemetlen mellékzörejként érzékeli, így roppantul örült annak, hogy fekete maccs esetében nem így van. De mindennapjaiban ez már csak hab a tortán… a folytonos nyüzsgésben úgy érzi, mintha görcsben lenne az agya, és valaki folyamatosan szorongatná minden kósza gondolatát. Valószínűleg ez is közrejátszik a visszatérő migrénjében. Ilyenkor viszont mintha enyhülne a szorítás, és minden lebeghet békésen a rendelkezésére álló végtelen térben. Elég pszichológiai esetként hangzik, de Daemon így tudta elképzelni a dolgot. Ki is élvezte ezt az állapotot, a város tompa zajait hallgatva. Egy idő után viszont kezdett gyanús lenni neki, hogy Cicafiú hosszú ideje van csendben. Nem mintha nem ő kérte volna rá, csak szokatlan, hogy ennyi ideig bírja. Fél szemmel oldalra pillantva viszont szembesült azzal, hogy tökéletesen helyesek voltak a kételkedései. Békésen feküdt ugyan mellette, de szemmel láthatóan az álmok mezején barangolt. Megzavarni nem akarta, de a füléből kiszűrődő halk zenére kíváncsi lett. Óvatosan elhalászta a fülhallgatót, és érdeklődve hallgatta az egyelőre szöveg nélküli dallamokat. A félimeddig Nekori arca alatt heverő papíron firkálmányokkal tűzdelve jelölgetve volt, hogy melyikhez tartozik már kész dalszöveg, és melyik az ami fel sem kerül az albumra. Mivel jobb dolga nem volt, szinte az összesbe belehallgatott. Az egyik pedig különösen megtetszett neki. Érdeklődve pislantott a papírra, hogy vajon milyen szöveget álmodott meg hozzá fekete maccs, de sajnos ez még a megírandó darabok közé tartozott. Sőt ha jól látta, pár sutba dobott verziót is megért már, amennyire a mellé körmölt megjegyzéseket ki tudta bogarászni. Kár, pedig érdekelte volna vajon neki is ugyanaz jutott-e eszébe erről a dallamról mint neki. Valamiért nem tudott parancsolni a késztetésnek, hogy papírt ragadjon, és a tetejére biggyesztve az ideiglenes címét, megfogalmazza a saját gondolatait róla. Viszonylag hamar meg is született a dalszöveg, amit aztán a mappába csúsztatva dőlt ismét hátra, hogy a nap további részén gondolkodjon. Már ettől a pár rövidke órás ejtőzéstől is úgy érezte magát, mint akit kicseréltek. Nekorit nem akarta felébreszteni, így bőven volt ideje regenerálni a lelkibékéjét mire ő magához tért a délutáni szunyókálásból. Az elhangzó felszólaláson viszont hirtelen akkorára kerekedtek a szemei, mintha most látta volna az orra előtt elsétálni a császárt.
- Biztos, hogy már ébren vagy? –kérdezett vissza kételkedve abban, hogy ez a mondat ítélőképességének teljes tudatában hagyta el az érintett száját. A jelek szerint viszont őt is legalább annyira meglepte a benne feltámadó késztetést, mint a hallgatóságát. Daemon viszont kapva az alkalmon fel is tápászkodott, kinyújtóztatva a tagjait.
- Akkor menjünk, mielőtt meggondolod magad. –vigyorodott el továbbra is kicsit szkeptikusan. Kíváncsi volt mi lesz ebből, hiszen hirtelenjében nem is tud olyan alkalmat mondani, amikor saját szemmel látta volna fekete maccsot édességet enni. Pedig még mindig igazán rá férne pár plusz kalória, arról nem is beszélve, hogy most így hirtelenjében ő is kedvet kapott a hűvös nasihoz. Nem meglepő módon nem kellett messzire menniük ahhoz, hogy üdítőket és harapnivalót árusító bódéba botoljanak. Szemrevételezve a választékot, Daemon egy csokibevonatos pálcikás jégkrém mellett döntött. Az ötletgazdának már jóval tovább tartott mire kiszemelte választottját, de végül sikert elkönyvelve nyújthatta át a pénzt az eladónak. Most jól esett neki egy kis séta, így innen a park egy szintén kevésbé forgalmas sétánya felé terelte Cicafiút. Ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét, így nagyjából azt is tudja, az évnek, napnak melyik szakában merrefelé találhat magának kellemesen elhagyatott területeket. Kiválasztott ösvénye felé haladva néha-néha, vesztére maga mellé pillantott meg van-e még a szemfényvesztő, de bár ne tette volna. Eddig nem fordult meg a fejében, hogy miket lehet tenni egy jégkrémmel, de Nekori még ezeket az elképzeléseit is felülmúlta a műsorral, amit annak elfogyasztása címén rendezett. Torkát köszörülve vakarta meg az orrnyergét és fordította a fejét előre, az út felé, de túl kihívó látvány volt ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyja.
- Ha ezt most kívülállóként látnám, azt mondanám irigylem a barátnődet… na jó, a pasidat. –korrigálta a megjegyzését, mert a látottak alapján elég sokan tippeltek volna helyesen az utóbbira. Szerencséjük, hogy viszonylag kevesen jöttek velük szembe út közben, mert Ciculinak láthatóan fogalma sem volt arról, hogy milyen formában fogyaszt el egy jégkrémet. Neki viszont vészesen kezdett melege lenni a látvány generálta gondolatoktól, így az előbb a fagyi mellé vásárolt üveg vizet a homlokára téve szugerálta a lelkibékét, ami visszatartotta attól, hogy a legközelebbi fa mögé rántsa ingerlő gondolatalbérlőjét.

Tárgy: Re: Daemon háza Vas. Aug. 25, 2013 12:23 pm

Szamur…állj meglepetések(((OAO)))

Értetelensége teljes tetőterén egyensúlyozva pislogott a kérdésre. Ebben az állapotánan, abban sem volt biztos, tökéletesen jól hallja a kérdést, netán egyet értene vele, esetleg meg szeretné cáfolni. Nem motoszkált más agytekervényei között, csak a kicsike tölcséres és egyértelmű hihetetlen színes jeges édességek. Azt sem tudta, hova szívja fel a puszta gondolattól termelődő nyáltengerét, amibe szép lassacskán készült fulladásos halált kapni. Legalább úgy érezte magát, mint egy agyatlan kis zombika. Be volt programozva jégkrém majszolásra, melyet gondolkodás nélkül készült teljesíteni. Az sem zökkenthette ki, hány kalória található benne, képes lenne megenni, egyáltalán, milyen földön, ha nem galaxison túli kényszerre vállalja el ezt az óriási bűncselekményt. Nemes egyszerűséggel hűséges bólogatással, na meg elmaradhatatlanul csillogó szemekkel veretett sörényes alvilági ninja ragadozója nyomába, minél hamarabb csillapíthassa semmiből feltörő édesség fanatizmusát. Lényegében mindig imádta a garantáltan egészségtelen, hízlaló és cukorral tuningolt dolgokat, csak manapság, néhány váratlan külső hatásra leszokott róluk. Kikandikálva a vattacukros ködből, kíváncsi lenne, hány tonnánál tartana, ha még mindig ugyanannyi nyalánkságot fogyasztana, mint fénykorában. Bár, lehet jobb nem tudni…
-Nem fogom, mert…most nem!-Hangzott el a hihetetlen tömény, de annál velősebb válasz, méghozzá teljes beszámíthatósága bizonyítékaként, sértődött pocok fejjel, valamint karba tett kezekkel megspékelve.-Igenis sok édességet ettem! Bírom a strapát, mert születésem óta edzek rá! Tizennégy tábla csoki a rekodrom! Nem kell engem félteni…-
Jelentette ki eszméletlen büszkeséggel, mely nagyjából addig tartott, szembe került a színes papírokba csomagolt szörnyetegekkel. Valahogy látvány nélkül sokkal elfogadhatóbbnak látszódott ez a dolog, mint szemtől szemben. Találkozva az ellenséggel, már határozottan kijelentheti, oda minden elszántsága. Teljes tanácstalansággal, pontosabban fonalat vesztett tartózkodással szemezett a felhozatallal. Mindegyik olyan gonosz kis gizmónak látszódott. Azok a kis átverős cukiságok voltak, hogy nagyon szépen néznek ki, de miután kibontod a csomagolást rád szakad a pokol legszörnyűbb teremtménye. Igazán nem állt szándékában csúnya dolgokat képzelni róluk, de tényleg félt, mikor ugrik elő akármelyik szemre vételezett példányból hatalmas küklopsz, vagy tudja is micsoda. Tele lett buksija mindenféle rémséges fantáziálással a végére már totálisan ledermedt szoborként ácsorgott. Hozzájuk se mert nyúlni, nem, hogy válasszon közülük. Azért igyekezett a hadművelet végére jutni és nagy erőkkel küszködött, mire sikeresen lecsapott a kivis-citromos-narancsos ízű koala macira. Ezután újabb kőkemény problémát jelentett, búcsút intsen szegény állatnak. Közelebbről szemre véve, egész aranyosan festett és nem volt szíve beleharapni. Értette ez a sorsa, meg erre készült, csak azért, még is egy cuki állatka volt.
Beletelt néhány percébe, mire óriási nyöszörgésekkel rávette magát az első falatra. Kicsit fancsali pofával ízlelgette, mert nem tudta mire számítson, úgyhogy a legrosszabbra készült fel lelkiekben. Sejthető módon, ellenkezőjéről győzödött meg, így a kicsike jégkrém hátralévő részét sokkal nagyobb lelkesedéssel fogyasztotta el. Észre sem vette, mennyire elveszett a csócsálásban, csak arra hümmentett fel két csöpögést megelőző művelet közben, érdekes megjegyzéssel illették. Ártatlan szemeket meresztgetett pokoli bűvész macskára, ugyan mire célozhat ezzel a kijelentéssel, de teljesen elveszetten is, csípőből érkezett rá a válasz.
-Lehet is miért! Vannak ám adottságai…-
Hümmentett sejtelmesen oldalra sandítva, ahogy sikeresen elveszett gondolati homályba vesző, elsősorban privát részlegében. Bőszen révedt a semmibe, míg hasra nem készült esni saját lábában, melynek jótékony hatására, szép lassan visszatért az élők sorába. Kisebb kínos vigyorral, pontosabban hibát leplező fütyörészéssel nézelődtt, mintha mi sem történt volna. Pontosabban jobb volt véget vetni neki, mielőtt egyáltalán elkezdődne. Megfogadta magának, nem fog semmit csinálni, amivel bármilyen formában hátráltatná pokoli eltűnő művész sörényest a sikeres vizsgában. Szent cél lebegett orra előtt, szóval kitartóan kapaszkodott bele, nehogy saját gondolatai, vagyis a vizuális látvány eltéríthesse. Nem szabadott engednie a kísértésnek, bár hihetetlen nagynak bizonyult. Hosszú percekbe telt, mire összeszedte magát gigantikus bejelentéséhez. Erre kötelező volt mentálisan és fizikálisan felkészülnie, mielőtt megtörtént a semmiből érkező mozdulat. Fél méteres, pánikszerű meneküléssel szökkent arrébb alvilági trón várományosától. Akár az életét, vagyis erényességét féltő szűzlány tette maga előtt tiltakozóan keresztbe kezeit.
-NE TOVÁBB! Itt a vége fuss el véle! Én most szépen haza megyek, meg te is, mert neked ápolnod kell a lelki békédet, nekem meg távolról küldeni a támogató hullámokat, nehogy máshogy támogassalak meg, aztán az egész vizsgádnak annyi legyen! Nem szeretném, ha miattam nem sikerülne, mert ott vagyok, ahol nem kéne és olyanokat csinálunk, amit nem kéne!-
Próbálkozott eszméletlen nagy erők mozgosításával kocsi irányzékába tolni. Nem kérdéses mindenhová haladtak, csak előre nem. Pontosabban, tökéletes lelkesedéssel járt helyben, miközben felvetésével, némi akadályba ütközött. Egyetlen járművel érkeztek, de két irányba tartottak. Hirtelen nem jutott eszébe jobb megoldás, ezért némi tanácstalan morgást követően kibökte az első eszében megfogalmazódó ötletet.
-Vidd a bmw-t! Én megyek busszal!-
Hangjából érezte, ezt az ajánlatot saját maga sem vette komolyan, pedig nagyon szerette volna, csak, hát még is a kicsiny gyöngyszeméről volt szó. Nem is tudta hirtelen eldönteni az érkező válasznak örüljön, vagy sem. Annyi számított, minél gyorsabban és persze épségben juttassa haza sörényes doromboló gépét. Ezután nem lehetett más feladata, mint mélységesebbnél mélyebbről érkező sóhajjal kiterülni a kanapén, végezetül sűrűn nyűglődni önkéntesen vállalt szenvedésén. Tisztában volt vele, ezt sem művelheti örökkön örökké, szóval néhány száz órával később erőt vett rossz kedvén, mármint elhatározta leköti egyetlen pont felé szállingózó gondolatait. Elővette mappába süllyesztett és alvás közben ezerfelé gyürkészett dalszövegeit. Bőszen lapozott közöttük, miközben sűrűn törte fejét, melyiket szeretné valamilyen formában készre varázsolni. Meglepő módon akkor sem jutott közelebb szíve választottjához, miután ezerszer átlapozta őket. Pontosabban, még távolabb keveredett az eredeti célkitűzéstől, ahogy ismerős, de egészen biztos nem tőle származó dalszövegbe botlott. Nem kellett hihetetlen kókusztördelést végeznie, ugyan kihez tartozott, hiszen ezer közül felismerné sátánfi kézírását, másrészt senki más nem pitiszkálna bele cuccaiba. Egyrészt, sosem mutatja másoknak, illetve egyetlen élőlényt sem ismer alvilági lopakodó művészen kívül, aki azzal generálna belőle hangulatváltó pockot, szó nélkül rejt el eszméletlen aranyos dolgokat a holmijai között. Ezért egyszer, de egyszer még nagyon csúnyán megrángatja a bajszát, mert nem ér, csak, úgy kedveskedik neki, amiről fogalma sincs, aztán ki tudja, mikor venné észre. Rémesen érezné magát, ha évekig elkallódna valamilyen aranyos ajándék, mert nem tudná, ott van. Önzőség, mert az, de mindent szeretne rövid időn belül megkapni és a reakciót kegyetlenül a tulajdonos orra alá dörgölni. Jelenlegi helyzetében is komoly szélmalom harcot folytatott, mit tegyen a talált dalszöveggel. Legszívesebben teleportot alkalmazva kommandózott volna az érintett nyakába, de gondolnia kellett a vizsgára. Kénytelen kelletlen be kellett érnie a „később” szavacskával és addig valahogy kihúzni, mindenféle buzgó köszönetnyilvánítás nélkül. Persze, nem bírta sokáig, ne körmöljön legalább egy morgolódó sms-t, mi ez a rendszer, alvás közben kincseket rejt el a mappájában és egész biztos átvizsgálja az összes holmiját, talál még valami érdekességet. Aztán jöhetett az újabb harc múzsájával.
Egész lelkesen belesüppedt a felfedező hadjáratba, hova tűnhetett kedves ihlete, amikor vészjósló hangok ütötték meg fülét odakintről. Rémülten rezzent össze az ősellenségnek tartott dörgés és villámlással járó vihar előszelére. Kővé dermedten sápadozott, mielőtt eszeveszett sprintet vágott a legközelebbi pokrócig, amibe feje búbjáig beleburkolózva sandított ki az ablakon. Megsemmisült nyöszörgéssel vette tudomásul, ténylegesen az a természeti katasztrófa készülődik, amit fülre vételezett. Ezen a tragikus híren, megsemmisülten bújt el a nappali túlsó felében árválkodó kanapé mögé. Kicsi gömböcre összehúzódva várta a szörnyűséges apokalipszis beköszöntét, miközben egyedül gubbasztott egy sötét lakásban. Egyáltalán nem füllött ehhez a foga és egyre nagyobb volt a késztetés fedezékbe meneküljön, tehát élő áldozatot kerítsen maga mellé. Tekintettel Neo-ra, aki ilyenkor hozzá hasonlóan köddé változott, nem számíthatott másra, csak a szomszédban lakozó Tipegőre, de őt még se zaklathatta hajnalok hajnalán. Másik lehetőségként pokolian elbűvülő ragadozója leledzett, viszont őt meg a vizsga és egyéb galibák miatt nem zavarhatta. Teljességgel kilátástalannak bizonyult helyzete, mert nem akart mozdulni, de egyedül sem szeretett volna maradni.
Végül, győzedelmeskedett a menekülési kényszer. Már, csak azt nem tudta, miként kivitelezhetné. Félt volán mögé ülni, ahogy a kocsikat is féltette, nehogy kárt tegyen bennük az egyre nagyobb erővel fújó szél, jégeső, tornádó, tsunami, minden más förmedvény! Maradt a lábbusz, vagy más járművének igénybe vétele és, ha már lehetett választani, akkor az utóbbira voksolt. Rá nem veszik, muszájnál több időt töltsön szabad levegőn. Azon nyomban felkapta telefonját és gyors pötyögéssel rákeresett az első taxi állomás telefonszámára, amit talált. Kapásból tárcsázta és némi egyezkedéssel, teljesen a kapubejáróhoz rendelt egy autót. Innentől fogva, csak várnia kellett teljes menet készültségben, mely eső, bomba, atomrobbanás biztos, szemig felhúzott kabátot mennydörgést tompító fülvédőt és extra vízálló csizmát jelentett. Egész kellemesen érezte magát a bundában, bár nem sokat foglalkozott közérzetével. Halálra rémült kismacskaként reszketett az egyik sarokban, míg rá nem szóltak mehet lefelé. Abban a pillanatban megkapta a zöld jelzést sprint vágtával vetődött a sárga járgányba és adta meg célállomását. Egész úton csendes rémüldözéssel kucorgott. Azt sem tudta hova bújhatna ijedtében, de hősiesen kitartott, vagyis meg se mert moccanni, csak, amikor erősen próbálták kitessékelni.
Villámmal vetekedő gyorsasággal fizetett a fuvarért és kommandózott el az ajtóig. Már a kiszállást követően kezébe ragadta a bűvös zárat nyitó kulcsot, hogy csak el kelljen fordítani az átkozott útakadályt. Így is rémült táncikálással telt az a néhány másodperc, mielőtt előszobába ugorva kenődött fogasra. Kissé szíven ütötte a dobhártyáját repesztő dörrenés. Nincs mit szépíteni, ettől kezdve, mérgezett egérként vágtázott az ismerős útvonal végén állomásozó hálószoba felé. Útközben valamerre elhajigálta vizes holmijait. Reggel biztosan szégyellni fogja magát meggondolatlan és rumlis viselkedéséért, de abban a pillanatban halálra rémült házi állatkaként kutatott fedezék után. Igazi hazafutással vetődött takaró alá és gömbölyödött össze fülére tapasztott kezekkel. Legalább úgy reszketett, mintha fagyasztóba dobták volna és akárhogy próbálkozott nem tudott rajta úrrá lenni. Teljes szívéből gyűlölte a viharokat, meg ugyanilyen szinten félt tőlük. Ezen valahogy az idő sem tudott változtatni.

Tárgy: Re: Daemon háza Pént. Aug. 30, 2013 10:19 am

Szamur… állj meglepetések! OAO

Cicafiú annyira el volt veszve a jégkrémjének pusztításában, hogy láthatóan nem is figyelt annyira arra, amit az imént neki mondott. De még figyelmének rá fordított apró morzsájával is futotta egy megjegyzésre. Furcsállta is volna, ha szó nélkül hagyja. Elégedetten hümmentett az elhangzó kijelentésre, hiszen teljes mértékben egyetértett vele. Csak az a pillantás nem kellett volna hozzá, mert ettől még lazábbá vált a lakat, ami féken tartja oroszlános ösztöneit. Fekete maccs, ehhez nagyon értett. Az, hogy gondolatait a tekintetéből is ki lehet olvasni, ezekben a szituációkban is tökéletesen működött, és piszkálta fel az övéit is. Mindketten egymás tekintetét fürkészve pislogtak egy darabig, míg végül Ciculi egy szűzlányos felsikkanással vetett véget a mentális karikázásnak. Egy pillanatra meg is rezzent a hirtelen reakciótól, de kihasználva az alkalmat húzott egy nagyot az ásványvízből. Azt pedig majdnem félre is nyelte, olyan nagy lendülettel próbálták a parkoló felé taszigálni. Ami nem ment olyan könnyen, míg sajt maga nem döntött úgy, hogy enged a terrornak, és elindul.
- Fenébe a lelki békével, ha ilyeneket lehet helyette csinálni. –próbálkozott be, de maccs hajthatatlan volt. Cölibátust szent céljául kitűzve igyekezett mihamarabb kocsiba parancsolni, és hazaszállítani a hátsóját. Daemonnak annyira nem tetszett a menetrend folytatása, úgyhogy némi nyűgös morgással pattant be a BMW volánja mögé, maga mellé parancsolva a már a közelben lévő buszmegállókat kergető Ciculit. Azt az ajánlatot a világért sem hagyta volna ki, hogy vezethessen. Valahogy még mindig nem szeret az anyósülésen utazni, kivéve ha a szokásosnál fáradtabb, nyűgösebb, másnaposabb annál, hogy rendesen a vezetésre tudjon koncentrálni. Nagyon jól tudja, hogy mi az a pont, amikor már inkább nem ül volán mögé, és átengedi másnak a kormányt a forgalom és saját maguk épsége érdekében. Most viszont gondolkodás nélkül kihasználta a próbakört a BMW-vel. Furcsa volt ilyen autót vezetnie a testes Jaguar után, de nem mondaná kifejezetten kellemetlen élménynek. Megérkezve a kapubejárójára még tett egy kósza kísérletet az elköszönéssel meggyőzni Nekorit a maradásról, de a hős macska továbbra is hajthatatlan volt. Nagyot sóhajtva mászott ki, és engedte át a kocsit. Csak a fürdő felé caplatva jutott eszébe, hogy rajta maradt a yukata, de nem vágta nagyon földhöz a gondolat, majd visszaadja, ha legközelebb találkoznak. Mondjuk holnap, vagy akármikor. Vagy lehet elkéri örökbe, mert egész kényelmes darab. Nagyon megkedvelte a délután alatt, míg ebben lézengett. A szennyeskosár mellé hajtogatta, majd elmerült egy jó kiadós aromafürdőben. Ma már szinte egyáltalán nem görcsölt semmin, így nem volt nehéz a legutolsó kis gombócokat is kiáztatni a holnapi csúcsforma érdekében. A hosszas ejtőzés után a nappaliba érve új üzenetet jelzett az a dohányzóasztalon hagyott telefonja. Meg sem lepődött, hogy kitől származott, és mi állt benne. Orra alatt somolyogva bólogatott elégedetten, és küldte vissza a kincskereső kalózlét veszélyeire figyelmeztető sms-t. Vacsora után pedig úgy döntött, hogy megint egy hanyagolt hobbijának, a krimi olvasásnak fog hódolni. Bekészítve maga mellé egy bögre teát és egy még meg nem kezdett könyvet a hálóba készült fel az esti döglődésre. Nyár este volt, de a készülődő vihar miatt lehűlt a levegő, így tényleg jól esett neki a forró ital. Nem zavarta különösebben az égzengés, de jobb szerette ha csak csendesen szemerkél az eső. Jókat alszik a monoton esőcseppkopogásra, és ilyenkor nyáron futni is szeret a langyos esőben. Az viszont kicsit idegesítette, hogy a vihar miatt néha ingadozott a lámpa fénye, így szemét kímélendő takarodót fújt a napra. Telefonja kijelzőjére pillantva megállapította, hogy még nincs annyira késő, és azt pedig igencsak furcsállta, hogy nem kapott több üzenetet fekete maccstól. Nem tudta aggódjon-e érte, vagy legyen büszke rá, hogy ilyen mértékben képes tartani magát az ígéretéhez, miszerint csendesen küldi a lelkibéke hullámokat. Ezen filózott még egy darabig, mire elnyomta az álom. Nem sokkal később viszont motoszkálásra ébredt. Először azt hitte Nibi-chan kaparássza az ajtót, de a macska békésen aludt a vele szemközti fotelben. A másik tippje a betörő lett volna, de amikor kulcs csörgését hallotta, és meglegyintette az ismerős illat, már teljesen világos lett számára, hogy ki a titokzatos látogatója. Még azelőtt megnyugodhatott mielőtt egyáltalán nyugtalanságra lett volna oka. Fogalma sincs miért látogatta meg ilyenkor, ilyen időben, de mire kitapogatta volna a kislámpa kapcsolóját, már egy hideg kupac landolt mellette a takaró alatt.
- Mi szél hozott hangos jégkocka? –kapcsolta fel a halovány fényű éjjeli lámpát hunyorogva, mielőtt kiégetné a szemét a rendes fénnyel, és próbált bekukucskálni a takaró alá. Válasz helyett viszont továbbra is egy legminimálisabb méretűre összekucorodott fekete macska reszketett mellette. Először arra tippelt volna, hogy eddig bírta a cölibátust, és árkonbokronviharon keresztül csörtetett hozzá. De akkor nem így üdvözölte volna. Mármint üdvözölte volna egyáltalán ehelyett a belépő helyett. Bőszen törte a fejét mi lenne a más apropója a látogatásnak, míg végül megállapodott egy kellően Nekorira valló következtetésen.
- Csak azt ne mondd, hogy annyira félsz a vihartól, hogy a viharon keresztül eljöttél inkább hozzám… -nyalábolta át morcogva, hogy elkezdje felmelegíteni, mert a takaró eddig nem sokat tett az ügy érdekében. Sóhajtozva rázta a fejét, ahogy a közben egyértelmű helyeslésként hozzá bújó Cicafiún igazgatva a takarót próbált kényelmes pozíciót találni az éjszaka hátralévő részére. Kicsit sem hozta zavarba a helyzet, hogy az éjszaka közepén kapott látogatót az ágyába. Sőt, ennek a látogatónak már rég itt kellett volna lennie, szóval igazából most stimmel minden. Erről már csak az is tanúskodott, hogy fekete maccs reszketése is alábbhagyott, és hamarosan már békésen szuszogott mellette-rajta-alatta. Miután erről meggyőződött, ő is visszaaludt, és fel sem ébredt a telefonja pityegésééig. Morgolódva kereste elő, és nyomta le az első ébresztőt, hogy vergődve egy sort a másodikra már képes legyen kikászálódni az ágyból miután egy jó reggelt csókkal ébresztgette hálótársát is. A viharnak már nyoma sem volt, míg aludtak szépen átvonult a városon, így nem maradt már utána, mint a kellemesen kitisztult levegő, amiről a reggeli szellőztetéssel győződhetett meg. Lógva egy kicsit az ablakban arra jutott, hogy annyira tetszik neki ez az idő, hogy odakint költi el a kávéját és a reggelijét. Várta, hogy Nekori is csatlakozzon hozzá, addig csak a kávéját kortyolgatva tekintgetett befelé a teraszajtón, hogy mivel szöszmötöl a másik. Egy idő után megunva a dolgot szólt be neki.
- Reggeli után pakolászhatsz tovább, de most illegesd ide a csinos hátsód, amivel már percek óta szemezhetek. –bólogatott állán pihentetett ujjával az arcát ütögetve. Az érkező válaszra viszont kicsit kikerekedtek a szemei. Nem hallott még ilyet Nekoritól, szóval kicsit váratlanul érte a gondolkodás nélkül, csípőből érkező megszólítás. Édesanyján kívül nagyon nagyon régóta nem szólította így senki, akitől meg is tűrte volna. Egy pillanatra talán megint azt állítaná, hogy úgy érezte kicsit zavarba jött, de ebből igyekezett a lehető legkevesebbet mutatni kifelé. Megköszörülve a torkát kortyolt bele inkább a kávéjába, és fejezte be a reggelijét, hogy neki is legyen ideje összekészülődnie a vizsgára induláshoz.

Tárgy: Re: Daemon háza Szomb. Aug. 31, 2013 12:06 am

Szamur…állj meglepetések(((OAO)))

Esti betörést sikeresnek elkönyvelhette, hiszen a legjobb helyen pihenhetett, méghozzá biztonságban. Meg sem merné tippelni, mit kezdett volna egymaga a sötét lakásban, ha nincs merre menekülnie, még akkor is, ha ez egyet jelentett a vihar keresztülszelésével. Sokkal könnyebben rászánta magát, fél órán át tartózkodjon odakint, mint fél éjszakát az üres lakásban. Ott lapult mellette Tsuna, amiért nagyon hálás, de azért kicsiny szívszerelme még sem érhet fel a dzsungelek király sörényesével. Előre és főként utólag sejtette, szemernyit sem aludt volna, ha otthon marad. Ehhez képest, sörényes házi őrizetben megint olyan mélyen durmolt, azt is nehezen észlelte keltegetik. Sűrű nyöszörgésekkel húzta fejére a takarót és tűnt el az első karmai közé keveredő párna alatt. Túl jól esett aludni és valahogy nem akaródzott felkelnie. Békés szuszogás sokkal kellemesebb időtöltésnek bizonyult, míg lassan betöltő operációs rendszerében meg nem fogalmazódott a dátumhoz tartozó napi teendő. Arra a cseppet sem elhanyagolható tényre, eljött a hihetetlen nagy nap, vagyis sátánfi vizsgája, rakátaként pattant, pontosabban borult ki az ágyból. Sikerült, olyan tehetségesen belegubancolódnia a takaróba, profi kötözött sonkaként terült el a padlón. Mindezt, persze hatalmas puffanással és nyöszörgéssel tette, legalább három utcával arrébb lehessen hallani, kerge macska randalírozik a környéken.
Gyors, pontosabban hasznos fürdőszobai ébredezést követően, na meg az ablakon benyomuló hűvöskés levegőtől, szép apránként visszanyerte lendületét. Mindez azt jelentette, ezer plusz egy dolog jutott hirtelen észhelyébe, mit szeretne csinálni. Ennek eredményeként mérgezett egérként futkorászott fel-alá. Azt sem tudta merre hagyta el a bevetődésnél szétszórt holmijait, ráadásul, így a jó részét otthon felejtette mindannak, amit tervezett összemotyózni. Maradt a felfedező hadjárat, mi maradt oroszlán palotában és abból mit lehet hasznosítani. Útközben, egyértelmű maradt energia az éjszaka kimaradt kommunikációs üzemzavar elhárítására. Nem felejtette el miket kérdeztek tőle, csak abban a pillanatban nem leledzett beszámítható állapotban.
-Estére visszatérve! Szó szerint a szél hozott és igen, annyira félek tőle! Ezért tudd, legközelebb, maximum fél méterre lehetsz, ha vihar közeleg, vagy megoldom, hogy annyi legyen, mert nem érdekel melyik földrészen csavarod el a helyi őslakos lánykák fejét, én odamegyek és kegyetlenül kiközöstítelek!-
Magyarázott hihetetlen komolysággal, falon keresztül is érezhető legyen, mennyire őszintén gondolja minden egyes szavát. Azt sejtette semmi szükség erre a hosszas ecsetelésre, mert egyértelmű úgy lesz, ahogy kifejtette, de nem hagyta nyugodni kisördöge, ne tisztázza az esetet, még, ha teljesen felesleges. Utána már amúgy sem maradt egyéb teendője, mint kotorászni a nyomokban fellelhető holmijai között és összekészíteni aznapi vándor motyóját. Szokásához híven maximálisan elmerült, ebben a megerőltető feladatban. Oda sem figyelt mennyi ideje pakolászik, miközben csak rá várnak a reggeli asztalnál. Erre az apróságra rövidesen felhívták figyelmét, amire orra alatt megeresztett mormogással válaszolt. Fel sem tűnt neki mit magyarázott.
-Mindjárt, drágám.-Pislogott két sort saját szaván. Váratlanul érte a becenév, mármint abban a formában, hangosan kimondja és kivételesen nem eszméletlen színes változatot jelent az illetőről alkotott elképzeléseinek megfelelően. Sokáig nem akadt fenn ezen az apróságon, tekintve odakintről sem érkezett reakció műsorára, pedig gigantikus dumbó fülekkel tapadt a terasz irányába. Nagyot sóhajtva megnyugodhatott, vagy nem ért célba a szó, vagy fogalma sincs mi van, mert már azon a momentumon dobta csípőre a kezét, minek hozzák szóba kedvenc testrészét. Egyértelmű felháborodottan hajolt ki a teraszhoz, szörnyűséges morcossággal sújtsa alvilági ragadozó bűvészt szigorú pillantásokkal.
-NAH! Ki se nyitottad a szemed és már a hátsómmal foglalatoskodsz?! Tessék a lelki békédre koncentrálni!- Emelte égnek mutatóujját nevelő célzattal. Nem különösebben várta el szót fogadjanak neki, tekintve egyes vadon élő macskák önfejűségére, de próbát megérte.-Inkább segíts! Miben illik ezekre a vizsgákra menni és hogy kell ott egyáltalán viselkedni?-
Elfoglalta kedvenc pihenő helyét, vagyis pokoli bűvész vadász ölét és hosszas hümmentésekkel betömte a reggelire kitűzött fejadagját, mialatt végig azon gondolkozott, vajon milyen ruhákat felejtett itt az idők során. Különösebben nem tudta miben jelenhetne meg, de attól fog függni, mit talál. Arra emlékezett, néhány felsőt, teljes láthatatlansággal becsempészett a gardróbszekrénybe. Kajálást követően egyenest oda curikkolt, minél látatlanabb ninjaként térképezhesse fel. Óvatosan kukucskált be a keresett polcra, nehogy sikerüljön eltévednie és a végén mentővel vihetik intenzívre, mert olyan csodákat talál, amik túlságosan beindítják fantáziáját. Erőt vett magán és szigorúan az orra elé koncentrált. Ez sem segítette ki túlságosan, mert a szépen bepakolt ruháitól nagyot sóhajtva terült ki a polcok között. Minden holmija gondosan be volt rendezve, ami eszméletlen jól esett kicsike lelkének, főként, mivel nem ő volt az elkövető. Hatalmas nyöszörgésekkel próbálta leküzdeni az éledező szeretetrohamát most azonnal gyomrozza szét a legédesebb alvilági mágus macskát. Még idejében eszébe jutott a lelkibéke szócska, így nagy levegőt véve látott hozzá válogatni. Nem volt mese, abból kellett viselhető kombinációt generálnia, amit talált és lehetőleg gyorsan, nehogy miatta késsenek el.
Forgatókönyvszerű látkép volt, hogy ez sem jöhetett össze. Alig jutott a válogatás végére, már annyi időt elpocsékolt, haját tépkedve futkorászhatott keresztül kasul, minél hamarabb menetkészen fékezhessen be az ajtó előtt. Akármennyire sietett, arra azért maradt ideje szeretetteljes puszit nyomjon a saját cókmókjaival foglalatoskodó pokoli trón várományos fejére. Ezzel még akkor is tartozott a helyfenntartásért cserébe, még, ha azt se tudták mire fel küldözget szeretet buborékokat. Kedveskedő terrort követően, tényleg arra ügyelt, ne kelljen ötször visszafordulnia a bejáratból és végre indulásra készen szöszölhessen a fekete ragadozó biztonsági övével. Néhány mély sóhajt követően tényleg nem maradt más dolga, mint csendes társként elveszni a technikai kütyük rejtekében.
-Merre van a telefonod? Elkérhetem? Azzal is készítek videókat! Nagyon szuper leszek és csinálok sok-sok felvételt a családodnak! Jó lenne még néhány kar…jesszus! Mi lenne, ha polip lennék? Akadnának előnyei, de nem!-
Húzta ki magát harcos elszántsággal, miután átevickélt a csápos élőlény okozta sokkon. Eszméletlen jó ötlet jutott eszébe, ami mellékesen teljesen egyértelmű lett volna mindenkinek. Mással úgy sem tudná hasznossá tenni magát és addig sem idegesíti sátánfit azzal, hogy ő is ideges, amikor nem kéne annak lennie, vagy legalább próbálkozna a buzdítással. Utóbbira a hónap alatt rájött semmi szükség, ezért maradt az elfoglaltság keresgélése. Nagylelkűen segítették, ebben a tervében, mert hamarosan kezébe kaparinthatta a készüléket. Szorgosan lapozott a mappák között, micsoda, épp mennyi helyet foglal el, mert azt túl egyszerű lett volna a beállításokban meglesni, összeségében hány megát használhat fel szent küldetésére. Ennek hála, érdekes elnevezésű mappára bukkant. Ránduló szemöldökkel pillantott a megnevezésre és sandított oldalra morcosan. Kíváncsibb volt annál ennyiben hagyja felfedezését, ezért úgy ahogy volt, megleste a mappa tartalmát. Dugig volt róla készült lesi fotókkal, amik negyedét sem tudta beazonosítani mikor készülhetett.
-Rosszabb vagy, mint egy paparazzi. Ennyi képet…tejóisten, ezt meg hogy és juj!-Bámult rá az egyik érdekes szögből fényképezett képre, mielőtt kínosan elröhögte az egészet.-Hihetetlen vagy! Holnaptól szerzői jogdíjtörlesztést kérek, minden egyes kép után, ami több, mint kétszáz! Hosszú napod lesz!-
Fészkelődött sértődötten az anyósülésen, mintha annyira szíven ütötte volna a tényező. Nem beszélve arról, neki is akad szép számmal engedély nélkül ellőtt kép, de most épp nem róla volt szó, ezért sunyulhat. Ezen a gondolaton némileg sikerült fennakadnia, ugyanis ez az észjárás nem kifejezetten saját szerzeménye. Úgy látszódott, bizonyos pokoli tulajdonságok könnyebben átragadnak rá, mint hitte. Ennél már csak az volt sokkolóbb, elmélkedés közben, neki látott meghámozni egy táskájában lapuló mandarint és minden ok nélkül csócsálta.
-Nem hiszem el! Még az étvágyadat is rám ragasztod?!-
Zsörtölődött látványosan, azért kitartóan majszolva a mandarint. Ha már belekezdett, csak nem dobhatta ki és legalább néhány gerezdet mérgében belenyomhatott az érintett fél képébe is, minél jobban kifejezhesse hihetetlen haragját. Az út további részében, ténylegesen néma üzemmódban nassolt és ismerkedett a dojo környékével. Sosem járt a közelében, ezért neki minden újdonságnak számított, ahogy a sok és meglehetősen vegyes társaság is. Kicsikét furán érezte magát, mindenfelé gyerekek, szülők, gondolja nagyszülők sétálgattak. Icipit kellemetlen volt ez a családias hangulat. Nem állítja nem akadtak, akik egyedül érkeztek, meg annyira sokan sem tolongtak, csak még is furán érezte magát. Valahogy nem találta a helyét, de iparkodott feladatára fókuszálni és valami remek négyzetcentimétert vadászni a felvételek elkészítéséhez.

Tárgy: Re: Daemon háza Vas. Szept. 01, 2013 9:34 am

Szamur… állj meglepetések! OAO

Ebben az esetben biztonságban érezhette önérzetét, ugyanis nem látta annak jelét, hogy a másik észrevette volna hirtelen fellépő áramszünetét. Kivételesen nem bánta, hogy megint pocokmód visszaszólnak a megjegyzésére, úgysem veszi már fel ezeket. Sőt kifejezetten szeret ebből kialakuló csípkelődő szópárbajokat vívni.
- Oh, kecses idomaid kellő motivációval szolgálnak, hogy minél nagyobb jutalmat zsebelhessek be ma este. –simította hátra sötétbarna haját a szeméből. Az ez után érkező kérdést pedig nem igen tudta behatárolni. Sose a hozzátartozókat szokta figyelni egy ilyen eseményen, szóval halvány lila gőze nincs arról, hogy milyen dress code érvényes egy ilyen eseményre. De ha valaki kíváncsi szerény véleményére, akkor totál felesleges ezen spilázni.
- Attól függ mennyire szeretnél messziről sájnolni a tömegben. –döntötte oldalra a fejét. –Amúgy nemtom, amihez kedved van… na jó, ha már ennyi beleszólásom lehet, a fekete denevért felejtsd el! –tette hozzá egy szigorú pillantás kíséretében. Nagyon rajta van az ügyön, hogy leszoktassa arról a szörnyű ruhadarabról. Tudva, hogy mit rejteget alatta, nem bírta nézni azt a lebernyeget. Ez a nap pedig tökéletes kifogás arra, hogy még egy napig a szekrényben maradjon… Hála égnek most kivételesen osztották az elképzelését. Szépen meg is reggeliztette fekete maccsot, ha már az ölébe telepedett. Így aztán egyáltalán nincs nehéz dolga felügyelni a fejadagot. Na meg ellenőrizni, hogy tényleg nem vándorol át egyik tányérról a másikra természetesen teljesen véletlenül. Szemfényvesztő pedig ezután hosszú időre eltűnt a gardróbban. Annyira bele volt merülve a válogatásba, hogy még azt sem vette észre, hogy közben vagy kétszer háromszor elment mellette, hogy előszedje a saját ruháját, és az uniformisát. Nem igazán akarta megzavarni az elmélyült tervezgetést, de mikor ő már körülbelül indulásra készen, sporttáskával a vállán igazgatta a haját a tükörben, Cicafiú még csak az utolsó kör válogatót tartotta a ruhajelöltek megmérettetésén. Unalmában lehuppanva az ágyra vette elő a telefonját, és kezdte böngészni. Na meg persze az sem maradhatott el, hogy egy-egy tökéletesen kihagyhatatlan momentumot megörökítsen Nekori tipikus pillanatairól. Talán még az utolsó percekben azelőtt, hogy hivatalosan is késésben lettek volna, végül sikerült kihajtani a Jaguarral a kocsibejárón. Innen mér csak egy jó háromnegyed órás út következett a városon belül, hogy elérjenek a dojohoz. Régen, mikor először felköltözött Tokyo-ba, még sokkal közelebb lakott hozzá, és azóta sem cserélte le a senseiét, hogy lakhelyet váltott. Mindig nosztalgikus arrafelé járnia, főleg ha nem kocsival van. Kíváncsi lenne, hogy most ki lakik a régi albérletében. Tisztán emlékszik arra a napra, mikor ideköltözött. Nagyon nem tetszett neki a környék, főleg mert az akkoriban triplán átkosnak gondolt képessége miatt folyton belekötöttek az utcán. Uramég hányszor akarták host fiúnak beszervezni. A város tele van ezekkel a klubokkal, és nem hazudik, ha azt mondja a háromnegyedükbe már kapott ajánlatot. Rengeteg régi sztori jutott eszébe, amiken egy fejrázósan elharapott mosoly kíséretében futott végig. Ha túl van a megmérettetésen lehet tart egy „idegenvezetést” Cicafiúnak a környéken. Igaz ez nem ér fel az otthoni túrával, de valahol el kell kezdeni. Majd szépen fokozatosan haladnak visszafelé. Addigra talán a szülei is megbarátkoznak a gondolattal. Bőven szeretne nekik időt hagyni, mert semmiképp sem szeretné, ha elszabadulna a pokol. Elmerülve a múltidézgető hullámokban, nem is vette észre, hogy közben lenyúlták a sebváltó melletti tárolóba pottyantott telefonját. És mit nem ad isten, rövidesen meg is találta a hosszas hónapok munkája alatt összegyűjtött albumát.
- Héé! Kezdjük azzal, hogy az privát galéria. –húzta fel morcosan az orrát. Azt meg kikéri magának, hogy így megvámolják. A paparazzik netre kerülő képei után se fizet nekik senki! Pedig ha abból is járna jogdíj, még ennél is milliárdosabb lenne, te jó ég, bele se gondol. Meg abba sem, hogy vajon hánynak sikerül most bejutnia a dojoba annak ellenére, hogy közleménybe lett adva az összes nagyobb bulvárnak, hogy a menedzserétől vehetik meg a hivatalos fotókat, amit az aktakukac által felbérelt fényképész készít majd. Hiányzik a fenének, hogy még azok is betolongjanak a sok amúgy is potenciálisan fényképezkedő és autogramkérő családtag közé. Nem ez az első vizsgája, nagyon jól tudja, hogy bele van kalkulálva a programba egy félórás „Daemon szünet” … Bosszantja, mert elvileg nem miatta jönnek oda az emberek, hanem hogy a családjuknak, barátaiknak szurkoljanak. Nah de mindegy, ez ellen nem tehet, meg nem ma kezdte az ipart, úgyhogy bőven hozzá van szokva a figyelemhez. Ezért nem is izgul annyira, mint amennyire elképzelései szerint kellene. Persze, az adrenalint érzi gyűlni, de nincs tele a feje mindenféle paranoiás félsz generáló gondolattal. „Mi lesz ha megbotlok? Mi lesz ha nem sikerül?” teljesen felesleges aggodalmaskodás. Tisztában van vele, hogy képes végrehajtani minden egyes formagyakorlatot, ami a következő szint eléréséhez szükséges.
- Heh? –kérdezett vissza Ciculi aktuális morgolódására, mert teljesen lekötötte a figyelmét a szabad parkolóhely keresgélése. –Emiatt kéne a legkevésbé bosszankodnod Nekori… -nézett rá megfeddő tekintettel. Nem hogy örülne, hogy nem kell minden étkezést kínzásként felfognia. Sóhajtva legyintett egyet a dolgon miközben leállította a motort, és kioldotta a biztonsági övét.
- Innen kicsit elválnak útjaink, de aztán figyelni fogom, hogy figyelsz-e. –kacsintott rá, majd lopott egy buzdító smacit mielőtt hátranyúlt volna a sporttáskájáért, hogy az öltöző felé vegye az irányt. Viszonylag rövid idő alatt sikerült is átverekednie magát a bejáratnál felgyülemlett tömegen, hogy a többi vizsgázó között elkezdhessen átvedleni, és nyújtani.
Nem sokkal később már a bizottság előtt felsorakozva tarthatták meg a közös rituális bemelegítést, hogy aztán ezután mindenki egyénileg bizonyíthassa tudását a sensei segédletével. Daemon valahol középtájt kapott helyet a névsorrendi haladásból adódóan, így volt ideje lelkiekben is felkészülni, és persze kifürkészni, hogy fekete maccs merre talált magának helyet. Amikor pedig aztán rá került a sor, a meghajlás után szembenézve mesterével egy pillantra aktiválódott újabb keletű képessége, és tisztán kirajzolódott előtte a férfi energiakeringésének térképe. Úgy érezte ezt látva jogtalan előnyhöz jutna, így egy agresszív pislogással igyekezett visszanyerni a szokásos képet, mielőtt belekezdett volna. Kicsit talán furcsa, hogy egy olyan sportágat választott, amiben ilyen közvetlen kontaktus kell a gyakorlatokhoz, de igazából az tetszett meg neki, hogy külső szemlélő számára látszólag erőfeszítés nélkül képes padlóra küldeni egy nálánál nehezebb és nagyobb darab ellenfelet is. Elég osztó, és elrettentő látvány, ha épp utcai összetűzésbe keveredik. Várakozásaihoz hűen csúcsformában érezte magát, és sikerült megfelelnie a saját elvárásainak. Már csak az a kérdés, hogy a bírák szakértő szemében hogy festett a gyakorlata. Be kell vallja, roppant hosszúnak tűnt a várakozás, míg meghozták a döntést a névsorról, akiknek ki fogják osztani az új övet, és az ehhez járó tradicionális hakamát. Elégedettségét tőle telhető legjobban leplezve vette át a neki járó oklevelet, hiszen biztos kapna egy tockost a senseiétől ha a legvégén rontaná el azzal a dolgot, hogy túl büszkének mutatkozik.
Egészen addig nem ereszthette szabadjára a büszkeségét, míg ki nem jut innen. Próbálta a lehető leghamarabb elintézni az átöltözést, és a pózolást, autogramosztogatást, de így is kínzóan hosszú időnek tűnt, mire a Jaguar felé vehette az irányt. Mivel a telefonja és úgy igazából a legtöbb cucca fekete maccsnál van, nem tudja felhívni, hogy merre szedjék össze egymást. Ennek tudatában pedig ez tűnik az egyik legbiztosabb pontnak. Már csak annyi hibádzott, hogy a másik érintett fél is idetaláljon. Pár perces várakozás után a kormányon dobolva –mert jobbnak látta inkább a kocsi védelmén belül várakozni- viharosan be is vágódott mellé Cicafiú, némi levéllel is virágszirommal a hajában. Pislogva néhányat az érdekes látképen végül felszabadultan elmosolyodott és átölelte.
- Te meg merre kódorogtál? –halászott ki egy falevelet a fekete tincsek közül. –Köszönöm, hogy itt voltál. Nagyon hatékonyan küldözgetted a hullámokat, szóval arra gondoltam jutalmul elvinnélek egy sétára a környéken. Nem hiszem, hogy eddig említettem volna, de ezen a környéken laktam, mikor felköltöztem a városba. Mit mondasz, érdekel annyira, hogy kitoljuk még egy kicsit a megérdemelt pásztorórát? –tette a mutatóujját Cicafiú ajkaira.

Tárgy: Re: Daemon háza Hétf. Szept. 02, 2013 1:14 pm

Szamur…állj meglepetések! (((OAO)))

Felháborodottan fújta fel az arcát a felé érkező kijelentésre. Semmi esetre sem kockáztatta volna meg, miatta ne figyeljen pontosan arra, amire elsősorban kéne. Egyértelmű, kizárólag a vizsgára kellett koncentrálnia, nem pedig rá. Szörnyen mérges lenne, ha első számú oka lenne annak, kevesebb pontot kap, vagy nem tudja igazából, milyen formában működik ez az egész. Az a fő, ne legyen semmi köze a figyelemelterelő kellemetlenségekhez, még, ha tökéletesen tisztában van is vele, nem ebben az értelemben hozták fel jelenlétét. Ebből kifolyólag morgós puffogással verte szemmel az egyre közelebb settenkedő alvilági különítményt. Sejtette eleve vert helyzetben van, mert a távolság csökkenésével egyenes arányban, sőt fordítottban vált köddé háborgása. Eredeti célból, mint általában második nekifutás lett, ahol már buzdító dünnyögéssel nyomorgatta be áldozatát.
-Már a felvetés is fáj…hogy a manóba ne figyelnék?! Ennyire aggódsz, tessék pedálozni, maximálisan lekösd a figyelmem!-
Büszkén húzta ki magát eszméletlen okos szavain, micsoda extra motivációt szolgáltatott. Attól az apróságtól eltekintett, részéről nem vár el túl sokat. Tekintettel arra, mennyire imádta yukata-ban, vert helyzetből indul az elkápráztatás kategóriájában. Minderről bölcsen hallgatott, bár jó előre tudta sanyarú sorsát. Kesergés, pontosabban vesztés helyzetét elkönyvelten szállhatott ki a kocsiból. Lassú barangolás alatt bőven akadt ideje minden nála landoló holmit táskája biztonságos rejtekébe elszállásolni és csendesen felmérni a terepet. Pont időben, mert néhány igen lelkes, na meg sietősen közlekedő rajongó tábor, majd nem felborította sprintelés közepette. Hirtelen nem értette mi ez a nagy sietség, úgyhogy bamba pislogással lapult az épület oldalához. Három ponttal és megannyi tücsökciripeléssel később esett le neki a gigantikus tantusz, majd felvilágosodást követően araszolt beljebb a hatalmas kerttel körülvett dojo vizsgához előkészített termébe. Nem volt nehéz odatalálnia, mivel az utat fanatikus Daemonisták és vígan rohangászó gyerekek jelezték. Nem mondhatná, ne feszélyezte volna ez a családias hangulat. Kissé kellemetlenül érintette, ahogy szöget ütött fejében, mennyi hozzátartozó szorongat valamilyen virágcsokrot, plüssöt, gratula csomagot. Ekkor köszöntött be nála a felismerés, semmit sem vett ördögi fondorlatnak. Teljesen megfeledkezett róla és ez most olyan, mintha nem bízott volna a győzelmében, vagy bunkó lenne, vagy csak hihetetlen sóher. Egyáltalán semmiféle apróság nem lapult nála, amivel gratulálhatott volna. Meg volt róla győződve sikeresen teljesíti a szintet alvilági lopakodó vadász, pont ezért süllyedt sárga föld alá, nem készült semmivel. Nagy volt a kísértés azonnal eliszkoljon valamit venni, de félt elkésne és nem merte megkockáztatni, lemaradjon a vizsga bármely mozzanatáról. Rémesen furdalta lelki ismerete és megfogadta, valahogy helyre fogja hozni, addig viszont iparkodott a kamerára, illetve a körülötte vészesen gyülekező tömegre ügyelni. Nagy erőkkel vetődött előre, egyenest az első sorokért, nehogy valami két méteres egyed be merészeljen rondítani a látképébe. Vehemensen furakodott a kipécézett helyéhez és kért sűrűn bocsánatot, amikor sikerült meglöknie valakit. Szent küldetést teljesített, de azért nem szeretett volna, bárkit letaglózni.
Hosszas fészkelődést követően nem maradhatott más, mint telefont beizzítani és körülbelül innentől fogva képszakadás következett. Abban a pillanatban égbe szökött adrenalin szintje és izgágasága, amint felvonultak a vizsgázók. Tátott szájjal meredt maga elé, miközben piócaként tapadt pokoli bűvész ragadozó igencsak megnyerő látványára. Attól bekapcsolták nála a termosztátot szembesült a panorámával, hát még azután kezdetét vette a vizsga. Azt sem tudta hova legyen, merre nézzen, vagy inkább ne nézzen és milyen változatos szenvedési nyöszörgés álcázásokkal szenvedjen a szemeit erőszakoló mozdulatoktól. Teljes mértékig kikészült a vizuális sokktól, meg attól el sem bírt szakadni bizonyos testrészek kitartó bámulásától. Remekbe szabott nyálcsorgatása közben tökéletesen elfelejtkezett a kezében tartott telefonról. Ahhoz percek kellettek, felfogja, vége van a bemutatónak és gyakorlatilag nincs már mit nézni, vagy rögzíteni. Elveszett a szivárványos fantáziálásban, amiből fájdalmasan lassan akaródzott összeszednie magát. Sokáig ücsörgött mélyeket sóhajtozva, mielőtt sikerült kupacba gyűjtenie lelki erejét, kikapcsolni telefonját és a megfelelő pillanatban lelkesen csillogó szemekkel tapsolni a jutalmát bezsebelő sátánfinak. Egyértelmű, erre még sírjából is felkelt és igen buzgó örömmel, na meg büszkeséggel fogadta a győzelmet. Utána már csak erőt kellett találnia kikászálódjon a teremből. Akármennyire sajnálta, nem lett volna kifizetődő, ha boldog pincsiként ugrik a nyakába, ezért gigantikus fújtatásokkal menetelt ki az udvarra.
Csendes elmélkedést tartott, most mit kéne csinálnia, ha már nem beszélték meg, hol találkozzanak. Sűrű fejvakarással járatta agytekervényeit, miközben tudatosult benne a kert hívogató kinézete. Valahogy felkeltette benne a kíváncsiságot, vagyis felfedező kedvet. Arra ösztönözte most azonnal lesse meg közelebbről. Nem bírt tiltakozni akaratának és óvatosan közelebb lopakodott a bokrokkal, fákkal és virágokkal gondosan berendezett kerthez. Terven kívüli esetnek bizonyult a kiruccanás, ugyanis mire észbe kapott, már azt sem tudta merre ténfereg. Körbe-körbeforgolódott kiutat keresve, amikor valaki erélyesebben rászólt mit csinál ezen a helyen. Ettől a felmorranástól annyira megijedt, mintha középiskolás kölyök lenne, akit épp leneszelt az igazgató. Fülét-farkát behúzva iszkolt keresztül minden zöld növényzeten, lehető leghamarabb kiérhessen a veszélyzónából. Végén maga se emlékszik, milyen csoda folytán kötött ki a parkolóban, csak arra, szélvészként vetődött a remélte nyitott fekete vadorzó ajtajához.
Szerencséjére sikeresen bejutott az akadályon és rémült macskaként meredhetett maga elé. Nagyokat szuszogva kereste a lehet mögötte rohanó hangforrást, de nem érkezett senki a közelben, aki feltűnően mérges lett volna. Ettől hét mázsás kő zuhant le mellkasáról. Megkönnyebbülten terülhetett volna ki az ülésen, ha nem ölelik be köszönetnyilvánítás kíséretében. Némileg kifulladva morrant egyet a kérdésre, majd szokásos morcos pockossággal viszonozta a gesztust, hiszen a hadicselt megelőző mosollyal eleve lekenyereztél. Bombabiztos fedezékéből látott hozzá felvázolni rémes kalandját, mert eszébe nem jutott elereszteni zsákmányát.
-Ha én azt tudnám. Megtetszett a kert és muszáj volt szétnéznem, csak eltévedtem, aztán valaki rám förmedt mit csinálok ott, megijedtem, elkezdtem futni és valahogy ide keveredtem.- Némi morgolódással csatlakozott a zöld övezet eltüntető hadművelethez, aztán számon kérő pillantással ajándékozta meg sörényes herceget.-Ez már csak természetes! Azért vagyok, hogy támogassalak! Egyáltalán nem esik nehezemre, főleg, ha ilyen dögös vagy közben! Azért szívesen! Meg gratulálok a vizsgához! Nagyon…hmmm…megkapó látvány voltál és persze roppant technikás meg kifinomult stílusod volt. Valami hasonlókat szoktak mondani, nem?-
Vigyorgott akár a tejbetök, ahogy iparkodott a kérdés végére járni, saját, meglehetősen szegényes gondolatai között. Ötlete sem volt, miket szoktak mondani elismerésként. Saját sportágán kívül, máshoz nem kifejezetten tudna hozzászólni. Igazából az csilliárd százalékos rajongáson túl, mocorog benne némi kellemetlen érzés is. Nem rossz, csak az a nosztalgikus drukk, amikor versenyre készült, vagy valakiért szurkolt a lelátóról. Kicsikét, na jó, felesleges hazudnia, nagyon hiányzott neki a versenyzéssel járó izgalom, ahogy maga a futás is. Persze, kimehet bármikor kocogni, de az már nem ugyanaz.
-Picit fura volt nézni. Elkapott a verseny nosztalgia. Kedvem lenne rajthoz állni kétszáz méteren!-
Vágott be elszánt fejet, majd ugyanazzal a lendülettel horgasztotta le. Valószínűleg elszörnyedne az időeredménytől és sírva iszkolna haza a sarokba készített takarója alá. Másrészt volt másért szégyellnie magát. Egyre sötétebb fellegek gyülekeztek feje felett, végül kitört belőle a gejzír.
-Ne haraguuuu~dj! Üres kézzel jöttem! Úgy szégyellem magam! Mindenki hozott apróságot a vizsgázónak, én meg ideállítok a nagy semmivel. Valamit kitalálok és adok neked! Tényleg! Ez így nem járja…-
Mormogott szánakozó arckifejezéssel, bőszen lebegve a lehetséges törlesztési alternatív tengere felé. Bokáig elmerült volna benne, ha nem üti meg fülét a mondat, lenne kedve felfedezőt játszani pokoli herceg régi rezidenciája környékén. Fel sem kellett volna tenni a kérdést, mert egyértelmű volt, bármikor és bárhová! Azon nyomban örömfaktorban úszva bólogatott szorgalmasan a felvetésre.
-Igen-igen-igen! Menjünk!-Vetődött volna ugyanazzal a lendülettel kifelé, de utolsó pillanatban eszébe jutott a közelben ólálkodó rajongó csoportosulások, úgyhogy szépen visszahuppant helyére és bájosan pislogott idegenvezetőjére. Türelmesen várta a kezdeményezést, merre induljanak.
-Olyan furi, mindketten külvárosiak voltunk. Én innen még egy kerülettel kintebb laktam. Huu~h! Lehet régebben találkoztunk, csak…nem, tuti emlékeznék rád! Helyes srácokat mindig megjegyeztem. Akkor viszont még érdekesebb, sose sétáltunk el egymás mellett.-

Tárgy: Re: Daemon háza Csüt. Szept. 26, 2013 10:56 pm

Szamur… állj meglepetések! OAO

Meg sem lepődött a Cicafiútól érkező történet hallatán. Nem ő lett volna, ha nem lett volna képes még itt is eltévedni, ahol egy viszonylag egyenes út vezet be a dojoba az utcáról. Miközben hallgatta, még néhány kósza levelet meg szöszt halászott ki a hajából, mert roppantul zavarta a látképet. A virágoskert inkább maradjon az udvaron, a kocsijába nem kér belőle.
- Engem most csak az érdekelne, amit te akarsz mondani. –hordta le kicsit szemrehányóan, mert cseppet sem vágyott a sablonszövegekre, amit már odabent kimerítő mennyiségben hallott. A vélemény személyes része sokkal inkább felvillanyozta, mert arról biztosan tudta, hogy Ciculi saját kútfőjéből származik. Szerencsére ebből sem volt hiány, így nem esett csorba a most különösen felhőtlenül megkönnyebbült hangulatán. Ezzel ellentétben fekete maccs viszont egyre sötétebb aura árnyalatokat öltött. Fájdalmas nosztalgiába keveredve sóhajtozott, amit meg tudott érteni. Úgy egy évvel ezelőtt ő is majdnem eljutott erre a szintre, hogy nosztalgiaként gondoljon vissza a harcművészetére. De mielőtt ez bekövetkezhetett volna, még idejében újból kezébe vette az irányítást, és nem hagyta azóta sem, hogy kicsússzon a kezéből. Viszont azt sejtette, hogy az atlétika nem olyan dolog, amit csak úgy bármikor újra elkezdhetsz, főleg ha hosszú évekkel ezelőtt hagytad abba, ezért inkább nem tette szóvá a dolgot. Sejtette, hogy Nekori tökéletesen tisztában van ezzel, de nem akarta nyomatékosítani a depressziós végkövetkeztetését. Egy idő után viszont teljesen más dolgok vették át a sportmúlton való bánkódás sötét fellegeit.
- Heh? –nézett értetlenül, mert meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmit elvárjon. Az ő szemében ez egy megmérettetés, amire bőven elég ajándék az, ha elismerik amit véghezvittél. Semmi szükség haszontalan ajándékokra, többre tartott egy őszinte bólintást, vagy a tényleg komolyan gondolt gratulációt.
- Ne törd magad Nekori, nem ezért hívtalak. Különben meg… -váltott át állsimogatósan kekeckedő hangnembe. –Minél nagyobb ajándékot kapok, annál inkább azt érzem, hogy olyan hatalmas teljesítményt vittem véghez, amit az emberek nem néztek ki belőlem, vagy egyszerűen csak a vagyonukat fitogtatják. Szóval ha azt vesszük, már az egy ajándék, hogy annyira természetesnek vetted az eredményt, hogy nem bástyáztad be magad semmivel. Ez felettébb imponáló. –osztott meg egy újabb szeletet az igencsak sajátos világfelfogásából. Valószínűleg a szokásosnál emelkedettebb hangulatának tudható be az is, hogy a külvárosi kitérőt javasolta. De fekete maccs lehengerlő reakciója be kell vallja kicsit meglepte. Nem gondolta volna, hogy ennyire kíváncsi a dologra. Hirtelenjében azt hitte meg is indul nélküle, de ismerve nem túráztatta magát túlzottan, hiszen mihelyst Ciculi észbe kapott, hogy az útirány még hiányzik, engedelmesen huppant vissza mellé. Daemon pedig eközben inkább békésen dobolva a kormányon azon gondolkodott, hogy merre is legyen pontosan az az arra. Attól függetlenül, hogy nem szokta emlegetni, még nem felejtette el azokat a napokat, amiket ebben a városrészben töltött el, és szinte még mindig csukott szemmel eltájékozódott volna ezekben az utcákban. Így arra jutott, hogy elindul valamerre, aztán majd csak eszébe jut séta közben, hogy miket akar megmutatni az albérleten kívül. Felcsapva a napszemcsijét szállt ki a kocsiból és nyomta vissza rá a riasztót. Körbenézett a környéken, hogy sikerüljön kiszúrnia egy olyan utcát, amin viszonylag kevés ember indult el a dojoból hazafelé.
- Azért erre nem vennék mérget Nekori, ismerve ahogy közlekedsz… -bökte oda csipkelődve egy félmosoly kíséretében. –De az is igaz, hogy én pedig betéve tudtam az összes olyan kerülőutcát, amin a lehető legkevesebb ember mászkált… Nem éreztem egy életbiztosításnak a helyet. Ha kinevetsz kizárlak a hálóból, de eleinte eléggé be voltam szarva miután felkerültem vidékről… de ilyen helyen lakni. –kaptatott felfelé az egyik lépcsősoron, közben hátrapillantva hallgatóságára. Ki ne érezte volna magát elveszettnek, ha egy békés kisvárosból felkerül a főváros forgatagába, főleg ha bizonyos adottságai miatt az emberek még hajlamosabbak is belekötni. Ezekben az időkben egy kicsit tényleg meggyűlölte a képességét, míg aztán meg nem tanulta rendesen az előnyére fordítani. Aztán már annyi hasznot hozott neki, hogy képes volt kompenzálni ezeket az utcai atrocitásokat.
A lépcső tetejétől még néhány kanyar után el is értek ahhoz a régi bérházhoz, aminek a belső udvarából nyílt az első itteni albérlete. Kíváncsi volt, hogy most épp ki van-e adva valakinek, vagy be is nézhetne, de tudva, hogy ez a környék kedvelt célpontja a kis költségvetésű diákoknak, nem viccel, a fél háztömböt egyetemisták lakták, nagyon valószínű, hogy az ő lakásának is van bérlője. Kíváncsisága viszont nem hagyta nyugodni, így közelebb sétálva a földszintről nyíló kis lakáshoz, tenyerét az ablakhoz támasztva próbált meg belesni az ablakon. Rövidesen azonban társaságuk érkezett, ugyanis az egyik épp a teraszát sepregető idősebb lakónak gyanús lett a jelenlétük, amit nem átallott szóvá is tennie.
- Csak azt ne mondják, hogy az a semmirekellő naplopó már a yakuzánál is kihúzta a gyufát. Tudtam én, hogy csak a baj lesz vele… -terjengetett a seprűjével. Daemon hirtelen fonalat vesztett, hogy mi folyik körülötte, de hamar leesett neki, hogy az esteledéssel is viselt napszemüvege, és a fekete öltönye, na meg Cicafiú átlagosnál elegánsabb szerelése megtévesztő asszociációkat kelthet az emberekben. Nem sok kellett, hogy hangosan elnevesse magát, de helyett inkább megragadta az alkalmat, hogy ismét megvillantsa nem hiába dicsért színészi tehetségét. Vállát megmozgatva, egy laza mozdulattal felállította az inggallérját, és néhány lépést közelített az ettől látványosan lendületét vesztett lakó felé. Szemüvegét magán tartva, eddig sikeres inkognítója megőrzése érdekében karbatett kézzel megállt pár lépésre tőle.
- Üzenem annak a suhancnak… -tartott egy jelentőségteljes szünetet -hogy dolgozzon azon, hogy a szomszédai jobb véleménnyel legyenek róla. –adta elő a legnagyobb komolysággal, aztán csettintett egyet a háttérben már a röhögéstől pukkadozó feketemaccsnak. Nem ér, hogy lebuktatja az előadását!
- Hányszor mondtam, hogy mikor dolgozunk szedd már össze magad. Hogy lesz így tekintélyed? –fordult hátra, hogy megfeddje aktuálisan a betanítása alatt lévő leendő jobb kezét. Meg sem várva bármiféle reakciót, lazaságát és komolyságát tovább őrizve sétált ki a kapun, és vágódott le az egy sarokkal odébb lévő padra. Az ilyen kitörései mellett nem tagadhatja le, hogy azért ne szeretné valamennyire a sokat átkozott munkáját. Türelmesen megvárta, míg Ciculi beéri, aztán kicsit lekapta a napszemüvegét.
- Szóval ilyen környéken éltem. –tárta szét a karját.

Tárgy: Re: Daemon háza Pént. Szept. 27, 2013 9:08 am

Szamur…állj meglepetések!

Sörényes ragadozó válaszán felháborodottan csapott ölébe. Neki teljesen egyértelmű volt nem fog megbukni. Valamiért eszébe se jutott ez a lehetőség. Látta már gyakorlás közben. Akkor kissé más vizek felé kalandozott, de egy életre meggyőzte, sose akarjon kiállni ellene, vagy teljesen véletlen meglepni, mert három részletbe törik, mint egy anyaghibás pocky-t. Plusz, ott volt még a fejében kolompoló jelzés. Ismerte annyira pokoli trónvárományost, hogy tökéletesen tisztában legyen vele, sose vállalna be olyasmit, amiben nem száz százalékig biztos. Tehát, sose jött volna el, ha az igen magas százalékokban kavargó önbizalmán túl, ne lenne arról meggyőződve, elegendő tudással rendelkezik a sikeres vizsgához. Arra már rájött, önmagával ellentétben, remekül képes felmérni az elé kerülő helyzetek nehézségét és kicsi tévedési eséllyel megmondani, mennyi az annyi. Erre valahogy neki sosem volt tehetsége, csak ment a feje után. Valószínűleg ez az oka, gyakran hasal el mindenben, de elképzelhetetlennek érzi, hosszasan matekozzon a százalékokon, mert nincs érzéke az ilyenek beméréséhez. Nincs az a megvesztegetési alap, rávegyék, önszántából valószínűség vagy milyen számításokat végezzen.
-MÉG SZÉP! Akkor tudtam sikerülni fog, amikor kiderült indulsz. Sose kezdesz bele olyasmibe, amiről tudod, veszett fejsze.-
Bólogatott bölcsen, micsoda igazságot osztott meg a jelen nem lévő hallgatósággal, hiszen senkinek sem mondhatott ezzel újdonságot. Ettől függetlenül hihetetlen büszkének érezte magát, micsoda fergeteges észrevételt osztott meg a világegyetemmel. Gyerekes meg minden, de örült, ha néha közhírré tehette, igenis kezdi megismerni a másikat, vagy legalábbis azt hiszi, ráharapott egy előtte lobogó fonalra. Az teljesen más tészta, mennyire esik hasra téves ítélettel, de ezek kellenek, rájöjjön, jó irányban matat, vagy újabb szalagot kéne becserkésznie. Buzgón űzte ezt a sportot, mert olyan sosincs valakit teljes mértékben kiismersz, főleg nem, mennyi ideje? Ezen a részen némileg elbambultan meredten orra elé. Gyors fejszámolást követően majdnem lefejelte a kesztyűtartót, immáron önszántából. El sem hitte, valóban arra a mennyiségre jutott, amire, vagy csak ennyire pocsék számtanból. Hihetetlennek érezte ennyi idő telt már el az óta, először ült be fekete szépségbe, vagy totálisan összekuszálódott attól a szótól, próbálják meg. Nagyon nem akaródzott napirendre térni a történtek felett. Szó szoros értelmében kiakasztotta saját magát és csak bambán, sokkos buksival menetelt az eddig lelkesen üdvözölt célállomás felé. Iparkodott nem sokáig maradni ebben az állapotban. Sűrű fejrázásokkal, harcos bemelegítésekkel térítette helyzetet követelő kerékvágásba gondolatait, ami egész könnyedén sikerült. Eleve üvegbe zárt méhkasként zsongott, megláthassa sátánfi lakhelyét, ezért nem kellett sokat küszködnie, visszataláljon lelkesedése forrásához.
-Most miért?! Nagy ez a város! Igenis könnyű eltévedni! Sok ember meg csak sodor, sodor és sodor magával, aztán pillanatok alatt teljesen máshol kötsz ki, mint tervezted!-
Fújta fel sértődötten arcát, hiszen teljesen igaza volt a dologgal kapcsolatban. Akkora tumultus szokott lenni reggelente és késő délután, levegőt nem kap. Csomószor kavarodott el totálisan ismeretlen helyekre, mert nem bírt kikecmeregni az összefüggő masszából. Igaz, kereshetett volna a mellette haladó leleményes alvilági küldötthöz hasonlóan csendesebb mellékutcákat, de azokon meg biztosra veszi állandóan eltévedt volna, aztán a senki földjén maradtan étlen-szomjan jajveszékelhetett volna. Ott halt volna meg, mert akkoriban csizmája nem volt, nem, hogy mobiltelefonnal rohangászott volna. Számára megnyugtatóbb lehetőségnek bizonyult triplán több időt tölteni a zsúfolt utakon, mint kis utcákkal kísérletezni.
-TE SE? Én azt hittem meg fogok halni! Annyira sokan voltak és annyira mások, mint otthon. Rémisztően idegenek voltak. Otthon, ha névről nem is, de látásból ismerted az embereket, vagy csak illemből köszöntetek egymásnak, de itt… halálfélelmem volt eleinte.-
Rázta ki a hideg abban a pillanatban, visszagondolt első hetére. Minden olyan hatalmas, rideg, embertelen volt. Borzalmasan érezte magát és szörnyen elveszetten. Egyszerűen senki sem volt a közelében, akihez fordulhatott volna. Ott állt minden kapaszkodó és támpont nélkül.
-Azóta is bennem van, azaz érzés. Lehet, ezért ragaszkodom idegesítően a barátaimhoz. Többet nem akarok abba a helyzetbe kerülni, egyes egyedül vagyok a teljesen ismeretlen és gigantikus világban.-
Sóhajtott hatalmasat a lépcsősoron menetelve. Jó szokásához híven, megint kifulladásig zagyvált és közel került hozzá levegőhiánytól terüljön el az utca kellős közepén. Szerencsére időben kapcsolt és helyre billentette tüdőkapacitását. Pontosan nem értette hova lesz a nagy menetelés, de csodával határos módon, türelmesen ücsörgött tűpárnán, hol kötnek ki. Hűségesen állt be követő üzemmódra, mielőtt kérdőjelekkel feje fölött pillantott a fennhangon kiabáló idős bácsira. Eleinte nem értette kinek magyaráz, úgyhogy körbe forogva kereste a forrást, de látva a mellette álló reakcióját, szép apránként összetette a részleteket. Szorgos pislogással konstatálta az esetet, ám mielőtt mentegetőzésbe kezdhetett volna, pokoli sörényes ragadozó önállósította magát. Már a bemelegítő mozdulatoktól röhögés támadt rá és iparkodott tenyerét használatba véve leplezni véleményét. Falnak dőlve fordult el, ne legyen feltűnőnél is feltűnőbb mutatványa, de az elhangzó szavaktól, hangos pukkadozással farolt egyre hátrébb. Továbbra is kezébe temetkezve hajlongott az idős hölgy előtt, mielőtt gyors vágtával loholt a ház elé, ahol szabadjára engedhette röhögését. Percekig be sem tudta fejezni a könnyeit fakasztó hangadást.
Hosszasan próbálkozott állapota normalizálásával, ami szép lassan sikerült. Ehhez kellett jó adag fújtatás, legyezgetés és szemtörlés. Kizárólag ezután volt képes annyi energiát összegyűjteni a padon lazsáló szavannai vadász mellé dőlhessen. Gigantikus sóhajtással terült ki. Tartott néhány másodperces csendszünetet, majd felé fordítva fejét szusszant egyet. Sosem unja meg, hogy betámadja a felismerés, mennyire szereti ezt a morcosnak látszódó bűvész macskát.
-Hihetetlen vagy…te vagy az egyetlen, aki képes halálra nevettetni! Mutteres beszólásodon fél napig vergődtem. Nem is emlékszem előtte, mikor szórakoztam valamin, annyira látványosan. Fura, mennyire nem játszottam el a gondolattal megkedvelhetlek, közben meg te nevettettél meg annyira, majd összepisiltem magam. Ezt jelnek kellett volna tekintenem!-Hümmentett az újabb és természetesen utólag elejtett bölcsességen. –Az meg…- Fordult oldalra hirtelen mozdulattal, minél nagyobb átéléssel adhassa át legújabb felfedezését. -Észre se vettem együtt vagyunk. Mármint nem úgy, mert az egyértelmű, csak, hogy már ennyi ideje volt. Előbb esett le, mióta rángatom a bajszod! Elképesztő…és még élsz!-
Vágott be meglepett arcot, mielőtt engesztelően oldalba bökte volna, nehogy komolyan vegye a pocsék humorát. Ezután még ötvenezer dolgot hozott volna fel, de a kiadós hahotában, úgy lefárasztotta magát, leginkább pihenni szeretett volna. Illetve, arról sem felejtkezhetett meg, milyen szóbeli ígérettel tartozik szöszke alvilági hercegnek. Ezen felbuzdulva csapott bele a szenzorokkal felmért padszomszédja tenyerébe.
-Menjünk haza…mármint hozzád! Aaa~j! Ezt most a kutya se vette volna észre, ha nem javítom ki…vagy most tévedtem?-
Borzolta össze haját, félig ledermedten a mozdulatsorban. Sikeresen belekuszálta magát gondolatmenetébe. Kicsikét kezdte nem érteni hol tarthatott és mit is akart pontosan mondani, csak abban volt biztos, lassan szüneteltetnie kéne csicsergőjét, mert a végén tényleg olyanokat fog magyarázni, amiket nagyon nem kéne.

Tárgy: Re: Daemon háza Hétf. Feb. 10, 2014 5:09 am

Évfordulás, felfordulás?

Február elejére jut el odáig, hogy az év végi-újéves felhajtások lezajlásával, jut egy kis szabadideje kipihenni magát. Most ráadásul még tovább húzódott ez a dolog, mert a cégvezetési menedzsment órákon, amiket nem régiben kezdett látogatni be kellett számolnia az eddig tanultakból. Nem kifejezetten fűlött a foga ahhoz, hogy a szövegkönyvein kívül még több könyvet kelljen pluszban bújnia, de muszáj kellő rálátást szereznie a dolgokra, ha már részvényeket vásárolt az NTV-ben. A legkevésbé sem akarta, hogy holmi díszképviseleti tagként bánjanak vele, az egója nem engedhette, hogy ne értsen legalább egy kicsit is ahhoz, amiből kivette a részét. De az elkövetkező egykét hétben egy kicsit lazíthat a tempón. Végre jut ideje sokáig aludni, és több időt tölteni Nekorival. Messze nem volt olyan drámai, mint a három hetes külföldön tartózkodása, de kevésnek érezte, még úgy is, hogy nagy részét önkényesen tette szabaddá pár leszervezett programja, és aktakukac maradék hajának rovására. Erről a rossz tulajdonságáról valószínűleg sosem fog leszokni. Most azonban nincs szükség ilyesmire, főleg, mert különleges programot tervezett. Egy édesanyjával történő telefonváltás után szállta meg a felismerés egy fontos dologról. Lelkesen újságolták neki, hogy az enyhülő idővel milyen szépen kihajtott és hozott bimbót a még korábban édesapjától a házassági évfordulójukra kapott virága. Ekkora esett le neki a tantusz, hogy ő egész eddig elfelejtette, hogy most már neki is van miről megemlékeznie évente. Igazából nem csodálja, hogy teljesen kiesett az életéből ez a dolog, tekintve, hogy még egy hetes évfordulót sem lett volna alkalma ünnepelni senkivel, nem hogy egy egész évet. Az pedig, hogy az idei már a második év lesz azóta, hogy a sors az útjába sodorta fekete maccsot, elég oszlopos mérföldkőnek számít. Már csak azért is, mert az elsőről egy az egyben elfeledkeztek mind a ketten. Pontos időpontot nem tudott, elég nehéz eldönteni, hogy mikortól fogva tört meg a jég, de úgy döntött, hogy dátum nélkül hangot ad a dolognak, még a héten. Ez az alkalom ráadásul tökéletesen megfelelt arra, hogy prezentálja azt, amit már egy ideje fontolgat, de nem tudta hogy lehetne kivitelezni. Nem szeretett volna nagy feneket keríteni neki, otthon készítette elő a vacsorát, hiszen ehhez kapcsolódott az egész. Elsőként kért egy szabad estét Nekoritól, aztán mikor ezt lebeszélték, nekilátott beszerezni a szükséges dolgokat.
Mire az érintett megérkezhetett hozzá, már egy hangulatosan két személyre megterített asztal várta, a lakásban teljesen rend volt, és a házigazda már az ajtóban várta a vendégét. Meglepettségét kihasználva, alig hagyta belépni az ajtón és nekivetkőzni a kabátból, máris a csuklójára húzott egy kis karkötőt, ő pedig természetesen viselte azt, amit annak idején Ciculitól kapott. Ez volt az első ajándéka tőle, amit annyira marcona fogadtatásban részesített, hogy csodálja, hogy álmában nem szökött meg a csuklójáról szegény ki szerencsehozó macska. Ha egyelőre még dátumot nem tud adni az évfordulójuknak, akkor úgy gondolta, hogy társítja ehhez azzal, hogy most neki is ad egy ilyen karkötőt.
- Lassan ideje megünnepelnünk, hogy már vagy két éve együtt vagyunk, nem? –tette hozzá kedvesen elmosolyodva. –Miért pont most? Majd elmesélem, de az annyira nem fontos. –fejezte be a szövegelést, hogy másra is tudja használni a száját. A vacsora előtt viszont még volt valami, amit elő szeretett volna adni fekete maccsnak, és nagyon remélte, hogy nem sül el balul az ajánlata. Odacipelte a kanapéhoz, ami előtt a dohányzóasztalon leterítve hevert a házának alaprajza. A kezébe nyomott egy tollat, a másikat pedig a sajátjába vette, és a papírra mutatott vele.
- Alakítsuk át úgy, hogy te is a tiédnek mondhasd. Szeretném ha itt élnél velem. –bökte ki végre. Nem tudta milyen fogadtatást remélhet, mert elég sokáig vacillált ezen a dolgon. Azt tudta, hogy elég nehéz lenne Nekori mindenét átköltöztetni ide, úgyhogy mindenképp újra kell tervezni a házat, ebben pedig számított a segítségére.

Tárgy: Re: Daemon háza Hétf. Feb. 10, 2014 10:37 pm

Évfordulás, felfordulás

Nem lepődött meg az év végével azt sem tudta merre áll feje, ha még egyáltalán meg volt. Bevált recept szerint rohangászott egyik helyről a másikra, mivel nem meg, hanem elszaporodotak a felkérések, teendők és intézni valók. Próbált nagy erőkkel átlátni az elé tolt papír halmokon és tartani a lépést Na’chan gyilkos tempójával, aminek egyenes ági következménye lett, úgy suhantak el mellette a napok, hetek, sőt hónapok észre sem vette új év kezdődött. Igazából nem bánta, meg így nem maradt ideje, sem energiája a szokásos év végi begubózásra. Mellesleg sörényes vadorzóját sem zaklatta teljes bedobással. Megígérte magának, kicsikét több teret hagy neki, rendesen tudjon készülni az iskolai számonkérésekre. Nem akarta azzal zavarni, folyton ott lóg a nyakán, vagy fáradtan dünnyög, mert értelmes mondatokba se képes foglalni egyetlen napját. Persze, kicsikét, sőt roppant nehezen viselte ott van tőle néhány kilóméterre, ugyanabban a városban, mégsem lopakodik be hozzá, de úgy volt vele, ez egy remek kísérlet! Tovább szoktatja magát, mi lesz akkor, ha megint külföldön vagy az ország másik végében forgat. Amúgy se akart rákapni arra, hogy mindig nála köt ki és bosszantó kullancsként lesi minden kívánságát. Ismerte már annyira magát, képes lenne egész álló nap csüngeni rajta, miközben észre se veszi, esetleg kezd a másik idegein táncolni ragaszkodásával. Szerette volna elkerülni ezt a kapcsolati gyerekbetegséget, már amennyire lehetséges.
Ehhez a borzasztó, de számára szükséges próbához tartotta magát, míg arra kapott észbe, telefonon keresi az érintett szöszke trónvárományos. Némi meglepettséggel fogadta a hívást, mert teljesen elkavarodott a dátumokkal. Szó sincs róla ne örült volna az ajánlatnak, sőt pillanatok alatt a felhőkben szárnyalt, csak körülbelül akkor esett le szeleburdi buksijának, már februárt tapossák és nem épp tegnap pitiszkálta utoljára pokoli örökös bajszát. Rendesen elcsodálkozott hova tűnt a december, meg úgy az egész január. Telefonja lepakolása után mély elmélkedésbe kezdett, mégis mivel töltötte el ennyire idejét, de határidőnaplóját lapozgatva, hamar rájött tömény munka terrorral. Több dolgott intézett el papíron, mint hitte, pedig azaz érzés kergette hónapok óta, egyhelyben totyorog. Azt észlelte maga körül a helyett fogyna a lista mindig csak bővült valamivel. Abban a percben egy dolog végére ért, semmiből érkezett helyette hatszáz másik. Sok gondja volt új solo projektjével is, hiszen az előző sikeren felbuzdolva, még több ajánlattal, teendővel és ötlettel árasztották el. Ki sem látott a papírhalmokból, csak kétségbe esetten futkosott mindenkinek mindent megcsináljon. Ha őszinte akar lenni, totálisan elvették kedvét a lemez kiadásától. Kezdett tele lenni a hócipője egész napokat töltött az irodában, vagy stúdióban. Nincs mit szépíteni rajta, leszívta a sok nyaggatás. Kicsikét lelki ismeret furdalása is volt, hogy azért örül igazán az ördögi kitérőnek, végre elszakadhat a munkájától.
Az más tészta szörnyen hiányzott már neki sörényes bűvész ragadozója, meg egyértelmű boldogságban úszott már a lebeszélt nap kezdetén, végre találkozhat vele. Egész nap zsongott az izgatottságtól és másodpercenként lesett órájára, mikor szabadulhat a kínzókamrából. Szándékosan kijelentette aznap hamar távozik és ehhez szigorúan tartotta magát. Pusztán két órával később indult a tervezettnél, aminek hála a nagy készülődésből nem lett semmi. Gyorsan haza robogott átöltözni, meg némileg rendbe szedni viseltes hangszálait. A sok énekléstől és állandó szövegeléstől sikerült berekednie, de úgy gondolta, mézes teával megoldhatja a problémát. Egészen a nagy napig. Meg sem lepődött pont délutánra váltott át repedt fazékra, amikor szerette volna legjobb formáját hozni, hogy sátánfi, ne akadjon ki, megint mit művelt egészségével. Iparkodott a helyzeten torokcukorkával javítani, hátha nem lesz, olyan rémes orrhangja, de már lelkiekben felkészült a fejmosásra, jobban kéne ügyelnie szervezete vészjelzéseire.
Maga elé képzelt letolási jelenetek ezrével fejében poroszkált végig a városon. Célállomásnál fájdalmas sóhajjal szállt ki imádott kocsijából, majd nagy adag bűnbánattal tipegett a bejárathoz. Kissé elkenődött hangulatát rendesen pofon vágta a felvillanyozott dzsungel harcos. Alig lépett be az előszobába rögtön rárontott vendéglátója, ami kissé váratlanul érte, mert nem tudta eldönteni, ennyire le van lassúlva, vagy alvilági védő ügyvéd van feltűnően túlpörögve. Fonalat vesztetten ácsorgott másodpercekig és pislogott az üdvözlésként csuklójára kerülő karkötőre. Sikeresen annyira lefagyott, csak némi hatásszünettel jutott el arra a pontra, normálisan megvizsgálja a becenevéhez tökéletesen passzoló ékszert.
-Hihetetlen aranyos! Köszönöm!- Mosolyodott el torka megköszörülésével, ne csak vékonyka sípolás távozzon belőle. Akadt még hangja, csak épp rá kellett bukkannia. Ha addig tárgyalt a sok öltönyössel, akkor a nap legfontosabb percében is menni fog. Épp nagy erőkkel buzdította magát, sikerre viszi a küldetést, amikor szöget ütött fejében az üdvözlést kísérő megjegyzés, amire tudtán kívül nagyon helyeslően bólogatott.
-MENNYI?!- Dermedt le előbb a hírtől, majd saját tulajdon szopránba átcsapó hangjától. Gyors nyakmasszírozással esett túl az utóbbi sokkon, de az elsőn még nem sikerült, miközben hitetlenkedő ábrázattal beslattyogott a nappaliba. Teljesen megsemmisüléssel huppant le a sötét ülőalkalmatosságra. El sem hitte, képes volt elfelejteni, mármint, hogy mennyi ideje vannak együtt, miután nem rég döbbent rá mennyi az annyi és erre abban a pillanatban, amikor kéne, kiesik kókuszából. Rémesen érezte magát, nem elég, hogy hanyagolta szöszke bozontost az utóbbi időben, még ilyen fontos dologról is elfelejtkezett, pedig tisztán emlékszik ezer színnel bekeretezte a lehetséges dátumokat.
-Uram egy isten! Totálisan kiment a fejemből! Ne haragudj!- Temette tenyerébe arcát.-Nem hiszem el…mi lesz később? Elfelejtem hol lakunk?-
Föld alá süllyedt volna szégyenében, mert nem az ajándékon volt a hangsúly, ezt már megtanulta ördögi ninja mellett, hanem az bántotta igazán, még csak két évnél tartanak, de képes nem törődöm módon viselkedni. Ugyan ki felejtene el ilyesmit, ha fontos neki a másik?! Annyit bizonygatta már magának, hogy mennyire szereti, erre kisuhan fejéből a legfontosabb dolog, saját évfordulójuk. Gigantikus önmarcangolás közepette azért iparkodott erőt meríteni pokoli bűvész vadász mosolyából, mielőtt jobban elsüllyedne depresszív hangulatában. Hatalmas sóhajtással terelgette figyelmét, hátha sikerül átlendülnie a kezdeti sokkon és nem rontja el az egész estét nyűglődésével.
-Pedig érdekelne, mitől lettél ilyen lelkes…és nosztalgikus.-Mosolyodott el az ismerős cicás csengőt megpöckölve, mintha nem tudná, azóta hűségesen viseli alvilági settenkedő borzas, hogy aznap este rásózta.-Félre ne értsd! Egyáltalán nem zavar. SŐT! Nagyon boldog vagyok, csak még haragszom kicsikét magamra.-Sikeresen elmélázótt a fekete szerencsét hozó állatka felett.-Milyen régen piszkáltam utoljára.-
Jegyezte meg hangosan új keletű felfedezését. Annyira megszokta a kis ékszert fel sem figyelt rá. Hozzátartozott szöszke herceghez, meg elmúlt az a gyerekes lázadás, amikor még idegesíthette vele a másikat. A feltámadó régi élményektől halvány mosoly kúszott arcára, bár nem tartott sokáig, mert a kezébe nyomott toll villámcsapásra elérte, értetlenül pislogjon előbb a merénylőre, majd az asztalon sorakozó rajzokra. Száját tátva kapkodta fejét fel és le, most tényleg jól hallja, amit mondanak neki, vagy csak képzelete játszik vele kegyetlen játékot. Képes volt saját karjába csípni meggyőződhessen igazáról. Miután a fizikai kínzástól fájdalmasan szisszent fel, rá kellett jönnie ébren van. Tényleg arról beszéltek hozzá, amit hallott és ez teljesen megkutyulta. Sok-sok feje fölött kirajzolódó ponttal bambult orra elé, mert nagyon nem tudta, miként kellene reagálnia. Első nekifutásban próbált valamiféle lelkesedést mutatni a téma iránt. Erőt vett magán és a lap fölé hajolt. Barátkozott az alaprajzzal és fölé tartotta ceruzáját, de a kis mitugrász nem mozdult előrébb, csak szobrozott a lapnál. Nem vitte rá a lélek belerondítson. Küszködött az elemekkel, de nem ment, hiába erőltettte. Hatalmas szusszanással inkább feladta a harcot. Letette az íróeszközét, hogy gigantikus sajnálkozó szemeket mereszthessen sátánfira.
-Nem megy!-Jelentette ki tömören, mert még nem tudta, hogy kéne szavakba tuszkolnia mindazt, amit érez. Rengeteg egymásnak ellentmondó dolog kavargott benne és előbb magában kellett tisztáznia, pontosan mi a problémája. Abban ezer százalékig biztos volt, majd szétpukkant a boldogságtól, hiszen ismerte szöszke trónörököst, mennyire féltett kincsként kezeli házát. Első perctől fogva látta, hogy nagyon fontos neki az otthona és az ne mászkáljanak benne hivatlan vendégek, vadidegenek, mindenfél jött ment alak. Szó szerint a saját vára volt, amiben pihenhet és lazíthat. Igazi dzsungel királyaként őrizte a házát, akár a szeme fényét. Már az hatalmas ajándék volt, engedte betegye hozzá a lábát és szép fokozatosan nála hagyjon egy-két holmiját. Madarat lehetett volna vele fogatni, miután külön polcot kapott a ruhásszekrényben, vagy nem morogtak rá, mit keresnek a pipera cuccai a fürdőben. Ennyivel tökéletesen megelégedett, mert nem is tudja, talán félszből, talán gyávaságból, de nem gondolt összeköltözésre. Megfordult néhányszor fejében, de valamiért nem merte szóvá tenni. Nem akart túl sokat kérni azok után, tudta mennyire ragaszkodik a házához és saját életteréhez, mindig halogatta és amúgy se tudta, mikor van az a pont, amikor felhozhatná a témát. Ha ebből a szempontból nézi, rendesen meglepte ördögi ninja vadász. Arra számított majd neki kell, valamikor elmakogni ezt a lehetőséget. Az pedig egyenesen sokkolta, hajlandó lenne miatta átalakítani a házát. Kellemes értelemben akadt ki, míg jobban bele nem gondolt az egészbe.
-Annyira boldoggá tesz, képes lennél az imádott házadat átalakítani a kedvemért. Tudom mennyire nehéz ez neked, mert minden úgy van kiválasztva és elhelyezve, hogy tényleg az otthonodnak érezd. Neked ez nem csak egy épület a sok közül, hanem a hely, ahol megpihensz, kikapcsolódsz, lazítasz és elszakadsz a sztár világtól, ahol egyszerű ember lehetsz a saját világodban. Hihetetlenül jól esik, meg esett is, hogy engedted bepofátlankodjak ide és nekem ez elég volt. Nem akartam követelőzni, megrohamozni és azt hiszem féltem is túlságosan belakni a teret. Tiszteletben akartam tartani, hogy ez a te házad és azt se szerettem volna kiakadj, hogy hirtelen az én vackaim figyelnek rád mindenhonnan.-
Könnyesedtek be szemei az össze-visszacsapongó érzéseitől. Maga sem tudta volna megmondani örömében, vagy bánatában készül sírni. Valószínűleg mindkettő kivette saját részét a szipogásból. Azt meg már nem tudta ebből a felvezetésből mit akart eredetileg kihozni. Sikerült megint gondolkodás nélkül kimondania mindent, amitől persze, hogy összefüggéstelen lett magyarázása.
-Borzasztóan örülök és még ennél is jobban elszomorít, hogy nem tudok őszintén igent mondani. Szívesen belecsapnék, mert nagyon szeretnék veled élni…nem is, veled akarok élni és most legszívesebben kiszorítanám belőled a szuszt, hogy ezt felajánlottad, de itt nem menne.-Horgasztotta le fejét teljes megsemmisüléssel. Gigantikus árulónak érezte magát, hogy nem elégszik meg ekkora ajándékkal, hanem másra vágyik. Biztos gyerekes ábrándot kergetett, hiszen elég régen fogalmazódott meg benne és ténylegesen sosem nyílt alkalma tesztelni. Még is ragaszkodott hozzá, mert ezt érezte helyesnek, pontosabban, ha erre gondolt összeköltözés alatta, akkor érezte úgy, igen ez tényleg az otthonunk.
-Lehet, hogy átalakítanánk meg lecserélnénk néhány bútort, de attól még a tiéd lenne. Te építetted és rendezted be, ahogy neked jó. Itt nem tudnék igazán otthon lenni és bután hangzik, de nekem szükségem van arra, hogy tényleg az enyém legyen a ház.-Vakarta meg fejét, hogy lehetne érthetően elmagyarázni, nem találja igazán helyét más lakásában. Feltalálja bennük magát és rövidebb ideig, tökéletesen elvan, de egy idő után mindig ott van benne az a fura érzés, hogy ez nem az övé, itt csak idegen és ettől egyre kényelmetlenebbül feszeng bőrén. –Önző és követelőző vagyok, mert amióta az eszemet tudom, úgy képzeltem, hogy ha valakivel összeköltözök, akkor együtt választunk helyet, amit együtt alakítunk ki és együtt rendezünk be. Úgy szeretném, ha a házunk tényleg közös lenne, amiben mindkettőnknek ugyanakkora a része.-