Szokásomhoz híven az irodámban ültem és a munkámat végeztem, amikor valamilyen oknál fogva eszembe jutott az az edzés, amire más osztagokból is érkeztek. Már elég sok idő eltelt azóta és talán meg lehetne ismételni. Én nagyon élveztem, hogy nem csak a saját osztagom tagjainak segítek, hanem másoknak is. Ahogy láttam nekik is tetszett az edzésem és elég szép számban jöttek el. Így talán megpróbálkozhatnék még egy edzés megtartásával, de ezúttal nem a kidou lenne a téma, mert az legutóbb volt, hanem inkább zanpakutou használat. Mért pont az? Mivel jelenleg nem fűlik a fogam zanjutsu edzéshez, ezért csak ez maradt, mivel még ebben vagyok jó.
Kérdezhetném magamtól, hogy miért akarok ennyire edzést tartani és az osztagban miért kötelező részt venni az edzéseken. A válasz egyszerű, fontosnak tartom, hogy a következő generáció halálistenei megfelelő edzést kapjanak és egy napon felül tudjanak minket múlni. Ezzel az edzéssel pedig meg akarom őket tanítani arra, hogy a legnagyobb erő ott rejtőzik közvetlen mellettük a zanpakutoujukban, csak meg kell tanulniuk előhívni. Közös edzéseken nem szokott gyakori lenni, hogy együtt gyakoroljuk a zanpkautou használatát, inkább kettesben a zanpakutouval szokták ezt intézni a tisztek, és ha problémájuk van, akkor kérnek segítséget egy kapitánytól vagy hadnagytól. Én azonban most egyszerre akarok segíteni mindenkinek, aki eljön, hogy egy kicsivel jobban tudják kezelni a kardjukat.
Erre az edzésre így nem is kell különösebben felkészülnöm, hiszen nem tudhatom, kinek milyen problémája van a kardja használatában vagy milyen képességekkel is rendelkezik a zanpakutouja. Csak annyi feladatom van, hogy kihirdetem a többi osztagban az edzés lehetőséget és meg is vagyok az előkészületekkel. Nemsokára már repültek is a pokollepkék az osztagokhoz az információval az edzésről és az itteni faliújságra is kitűztem, hogy pár nap múlva egy közös edzés várható.
Az a néhány nap, ami a kitűzött időpontig volt, gyorsan eltelt és mehettem is a gyakorlótérre, ahol az edzést terveztem megtartani. Ott elég nagy hely van, és nem kell az edzőteremben nyomorogni. Csak reménykedek benne, hogy most is elég sokan eljönnek, mint az előző alkalommal. De akármennyien is jönnek el, tudom, hogy lesz értelme ennek az egésznek, mert aki eljön az mindenképpen tanul valamint. Legalábbis reménykedek benne. Még mindig a fülemben csengenek Kagami-san szavai, amivel megköszönte mindenki nevében a fáradozásaimat, mielőtt még elkezdődött volna az edzést. Tehát bízott bennem, hogy meg tudok tartani egy remek edzést és ez még most is erőt ad nekem.
- Üdvözlök mindenkit ezen a meghirdetett edzésen, ahol a zanpakutou kerül főszerepbe. – kezdtem bele a köszöntésbe, miután végignéztem, hogy szépen lassan megérkezett mindenki, vagyis gondolom, hogy mindenki, mivel nem tudom, hány tiszt akart eljönni. – Azt mindenki tudja, hogy zanpakutounk lelkünk egy része és mindegyikből különféle képességeket lehet előhívni. Ám nem elég csak előhívni, azt meg is kell tanulni használni. És ennek megtanítására ki lehetne alkalmasabb, mint maga zanpakutounk lelke. Mivel az ő képességeiről van szó, ezért csak ő tudja elmondani nekünk, hogy is kell használni azokat. Ezen az edzésen azt akarom elérni, hogy hatékonyabban tudjátok használni a shikai képességeiteket. – egy kis szünetet tartok, mivel megvoltam az általános dolgok magyarázatával, most pedig jöhet az edzéshez kötődő tudnivalók.
– Első feladatotok, hogy megbeszéljetek egy harci stratégiát a zanpakutoutokkal, amiben használjátok a shikai technikáitokat. A zanpakutoutok lelke tudja legjobban, hogy lehet leghatékonyabban használni az egyes technikákat. Bár, ha eddig nem mondta el nektek egy-egy technika megfelelő használatát, akkor lehet, hogy még nem vagytok elég képzettek hozzá. Most viszont mindenképpen rá kell vennetek a kardotokat, hogy egy csapatot alkossatok. Ha nincs ötletetek, hogy tegyétek, akkor mondjátok azt nekik, hogy piszkavasnak neveztem őket. Bár gondolom, hallják, amit mondok, szóval ez már meg volt. Ezt az előnyötökre is fordíthatjátok, mivel rajtam kell majd bemutatni a támadást, amit kidolgoztok. – jó hosszan szövegeltem a gyakorlatról, de remélem érthető is volt. Bízok benne, hogy a kardok kigúnyolása egy jó stratégia lesz és nem csak az én zanpakutoum olyan, aki nem szereti, ha le piszkavasozzák. A szorgalmasabb diákok már bizonyára bele is vetették magukat a feladatba, ezért én sem lazsálhatok, elkezdek közbejárni és segítőkezet nyújtok, aki igényt tart rá.
- A támadássorozathoz, amit kitaláltok, más technikákat is felhasználhattok, de ne felejtsétek, hogy a zanpakutoutok maradjon a középpontban. Most elkezdek körbemenni, és akinek kell egy kis segítség, nyugodtan szóljon, szívesen segítek. – adok egy utolsó mentőövet a résztvevőknek, majd sorban mindenkihez odamegyek, és aki rászorul, annak segítek. Remélem mindenkinek sikerül megoldania ezt a nem olyan nehéz feladatot, mivel még csak ezután jön a neheze. Be kell mutatni a megálmodott támadást, még pedig rajtam, de nem fogom hagyni, hogy csak olyan könnyedén betaláljon.
- Remélem már mindenki megtervezte a támadását, mert akkor el is kezdhetnénk a bemutatást. – mondandóm közben előhúztam a kardomat hüvelyéből és egy suhintással shikaiba léptem vele. Mivel már elértem a bankai szintet, ezért nem szükséges a parancsszó kimondása, anélkül is kiengedhetem a kardomat. – Álljatok sorba és elkezdhetitek a támadást. Amint az előtted álló elindította a támadását, már készülhetsz is elő a sajátoddal, nem kell megvárni, amíg betalál. És még egy fontos nem kell visszafogni magatokat, el fogok bírni a támadásaitokkal. – a feladat elmondása után magam elé emeltem a kardomat és felkészültem a védekezésre. Csak bízni tudok benne, hogy a résztvevők között lesz tűz elemű zanpakutouval rendelkező, mert azt könnyedén tudom hatástalanítani, hála a kardomnak. Ez jó dolog, hogy a kardom annak ellenére, hogy jég elemű erősebb a tűz eleműeknél, de van ennek is egy hátránya, hogy gyengébb a többi jég eleműnél. Erre Elianával folytatott harcom közben jöttem rá, de azóta már túltettem magam ezen és kidoumat kihasználom, hogy behozzam ezt a hátrányomat.

Hát az úgy volt, hogy valamiért nem engedték meg Yoriko-channak és nekem, hogy bent maradjunk a laborban, mert hogy szerintük a kísérlet túl nagy és veszélyes nekünk. >.> Persze ez nem igaz, mi már igenis, nagyok vagyunk, nagyobbak, mint Miyoko, és nem értem azt, hogy miért nem engedték, hogy legalább nézhessük a kísérletet. ._. Olyan utálatos mindenki, hogy fúúú, de nagyon, és sosem fogom megbocsájtani nekik, hogy nem engedték, hogy lent lehessünk! >.< T.T Még csak az Activityt sem engedték meg, hogy kihozzuk onnan, meg aztán ketten egyáltalán nem mókás játszani vele, minimum négyen kellünk hozzá, hogy jó legyen, a múltkor is olyan jól elszórakoztunk apuval és Shizu-channal. Persze azóta megtanítottam apunak, hogyan kell lerajzolni egy tisztességes protont, Shizu-channak meg bemutattuk, hogyan is néz ki egy igazi bacillus anthracis! Most azonban ettől az örömünktől is megfosztottak, s ha nem látnánk meg időben a hirdetést a faliújságon, már indulnánk is csalódottan újranézni a High School Musical első részét.
- Már nem is érdekel az a buta kísérlet! Teszteljenek maguknak reiatsu~desu emulátort! >_> – rángatom magammal Yoriko-chant elfelé az osztag épületeitől. Ugyan már néhány nappal ezelőtt is láttam ezt a kiírást, eddig nem igazán érdekelt az egész, jobban izgatott az a kísérlet, melyet a mai nap hajtanak végre, azonban így, hogy kicsuktak minket a labor egész területéről, mert szerintük gyerekeknek nem való most ott lenni, már nincs mit tenni, muszáj valamivel elfoglalnunk magunkat.
Az út a kilencedik osztagig hosszú és kimerítő még shunpoval is, így miután megérkezünk az osztag bejáratához, nekidőlök a falnak, és kifújom magam. Az arcom teljesen átvörösödött, és kicsit a hajam is a szemembe lóg. Elfáradtam kissé, de egy pár perces kényszer,-és gumicukor pihenő után – mindig van néhány nassink a köpenyünkben – be is térünk a gyakorlótérre, ahol ennek az edzésnek lennie kell.
Riko-chanba belekarolva lépek be a terembe, sikerül az elsők között megérkeznünk. Shinigami egyenruhánk felett most nem hordjuk azt a köpenyt, ami az osztagtagságunk is jelzi egyben, pedig nagyon pindurin ki is csicsáztam azt a magam módján, éppen ezért most nem vagyok olyan shiny, mint általában, éppen csak egy kicsit, köszönhetően a bogyós, lovacskás hajguminak, amit a Póni magazinban adtak.
- Riko-chan, szerinted hogyan köszönjünk neki~desu? – súgom Yoriko fülébe, mert ő biztosan tudja, hogy melyik lenne a helyes. Idegen felnőttek között ebbe mindig belezavarodok. >.> Shiratori taichou~desu nem tűnik olyan öregnek, talán olyan öreg, mint az apu, bár azért még sem olyan öreg, mint Masato-san. Végül megegyezünk közösen, hogy mi lenne a legcélszerűbb, így amikor Shiratori taichou elé állunk, egyszerre és hangosan köszönünk rá, ahogyan illik.
- Csókolom, Shira-bácsi. – köszönünk rá egyszerre, és várakozunk tovább. Hamarosan persze mások is megérkeznek, mi pedig vigyorogva kezdjük el hallgatni Shira-bácsit, hogy mit kell itt csinálni. Természetesen a zanpakutomat nem hagytam ám odahaza, hiszen róluk szól az edzés, nem?
Azt hittem, hogy majd sok újat fogok hallani a zanpakutokról, de minden, amit a kapitány elmond, csupán olyan dolgok, amiket az Akadémián is megtanítanak mindenkinek. Az egész ha jól értem, inkább gyakorlatból fog állni, amivel csupán egy a gond: rá kell támadnom egy kapitányra! Döbbenten pislogok hol Yoriko-chanra, hol a többiekre, azonban azt kell látnom, hogy talán egyedül én akadok ki ezen ennyire. Zanjutsuból és hakudából is azért voltam mindig is gyenge, mert sose mertem megütni és megvágni másokat, és én is mindig félek akkor, ha csak hárítani kell, még a gyakorló kardoktól is megijedtem. Bár az íjászat azért más szerencsére, ahhoz csak helyes tartás kell, attól félek, nem leszek rá képes. T.T
- Chikuden, kawaii kouma desu! TwT – idézem meg kelletlenül zanpakutom shikai alakját, s fel is öltöm csilli-villi effektek közepette kardom teljesebb formáját. A többi fegyvertől eltérően nekem egy rózsaszín fényből álló íjam lesz, bár az egészet leeresztem fejemben, miközben próbálom túltenni magam azon, hogy miféle könyörtelen feladatot kell teljesítenem. Én nem vagyok képes rátámadni még a zanpakutommal sem semmire és senkire, aki él és mozog! TTT_TTT
Ugyan elsőként érkeztünk, hagyom, hogy néhányan elénk kerüljenek a sorban, hogy bemutassák, mit tudnak. Igazán oda sem figyelek arra, mit csinálnak, csak néha szegem fel a fejem, hogy azt lássam, hogyan védi ki a támadásokat a kapitány. Zanpakutom lelke mindeközben megpróbál lenyugtatni, hogy semmi sem történt, úgy tűnik, nála nem igazán jött be ez az egész piszkavasosdi, de akárhogyan is próbálkozom, nem sikerül nyugodtnak maradnom. Hallom a hangját, ahogyan arra kér, hogy higgadjak le, és egyszerűen teljesítsem a feladatot. Én viszont nem akarooooom! Nem bírok rátámadni senkire, aki él. T.T Nem véletlen, hogy leginkább céltáblákon gyakorlok inkább.. ^^”
A stratégia megbeszélése nem igazán sikerül, vagyis én próbálkozom, de úgy tényleg és igazán; Kouma-chan~desu nem akarja megérteni, hogy nekem ez nem megy. Megmondom őt is az apunak, mert nem viselkedik. >.> Többet aggódni viszont nincs időm, mert én kerülök sorra, így megszeppenten állok meg néhány méterre a kapitány előtt. Kouma-chan azt mondja, hogy nem kell félnem, hogy baja esik, de mi van, ha mégis? Nem, nem is attól félek, hogy baja esik, mert tudom, hogy nem, de mégis… T^T Azonban ekkor villan egy rózsaszín felhő az eszembe, hiszen tudok ám én olyat, ami nem is másabb a kidobónál, leszámítva, hogy nem olyan fájdalmas, és nem lesz tőle bajod, meg sokkal szebb és cukibb is. Érzem magamban, ahogyan a világ legcukibb pónilova nyihaházva elmosolyodik, az eddig remegő kezeim pedig megmerevednek. Gununu fejet vágva pislogok a kapitányra, majd megemelem íjam, s a szokásos fehér helyett egy élénk rózsaszín nyilat idézek meg. Tartásom egyenes, s túl nagy erőt sem kell belevinnem a húr megfeszítésébe. A látszat ellenére egészen jól kezelem az íjam, azt hiszem. Egyenesen Shira-chan-taichou~desura célzok vele, majd végül elengedem a húrt, hogy a nyíl sebesen a kapitány felé repüljön. Bármit találok el, a látvány garantált, ha pedig nem lesz elég gyors, akkor őt magát fogom eltalálni. Azonban fájdalommal nem jár, ha sikerrel járok, ehelyett a kedvenc színemben fog tündökölni, mert a rózsaszín olyan cuki! *-* Ha nem találom el, abban az esetben az lesz rózsaszín, amit sikerül megérintenem vele. A szín azonban csupán mellékhatás, hiszen mondhatni, rózsaszín szemüvegen át lát az, akit sikerül beszíneznem. Hiába, legalább hozok egy kis színt a kapitány-desu~chan életébe.

Egy szokványos napnak indult, amit természetesen Shiratori-samával szerettem volna eltölteni, de nem úgy történt minden, ahogy vártam. Éppen az iratokat rendezgettem, amikor Shiratori-sama felpattant a székéből és kiment az irodából minden szó nélkül. Amint utánanéztem, hova is megy, azt láttam, hogy a faliújságra tűz ki valamit, majd továbbáll, de azt már nem tudom most, mire készül.
Amint kellő távolságba került, kimentem a faliújsághoz, hogy megnézzem, mi az a hír, amit meg akar osztani az osztaggal és előtte nekem mondott el. Egy zanpakutou edzés? Vajon nem akarja, hogy elmenjek rá és ezért nem szólt nekem? Nem, ez bizonyára valami tévedés lehet. Már tudom is, biztos Shiratori-sama már természetesnek vesz, hogy én ott vagyok minden edzésen, amit tart és megfeledkezett arról, hogy nekem is szólni kéne, ha már ilyen edzést tart. Pontosan ez lehet az oka és feleslegesen aggódtam, hogy nem akarja, hogy elmenjek az edzésére. Hát igen már úgy olvasok Shiratori-samában, mint egy könyvben.
Mindegy, most inkább nem foglalkozok tovább ezzel, helyette visszatérek a feladatom elvégzéséhez. Ha majd a jövőben megemlítené nekem az edzést Shiratori-sama természetesen eljátszanám a tudatlan kislányt, akit nem értesítettek erről, de persze a végén megbocsátanék Shiratori-samának, hogy lássa, mennyire kedves vagyok. Viszont, ha ő nem említi meg, akkor én sem hozom fel a dolgot.
Lassan el is telt az edzésig lévő idő, még szabadnapot is kivettem, bár nem volt hozzá semmi kedvem, de Shiratori-samának nem tudok ellent mondani. Ez idő alatt próbáltam egy kicsit magamban gyakorolni a shikai használatot, hogy az edzésen megmutassam, mit is tudok. Bár nem tudtam pontosan, mi is lesz a feladat, biztos szükség lesz a shikaimra és nem akarok leégni Shiratori-sam előtt.
Az edzés napján Shiratori-sama később jött be az irodába, mint általában, ami azért lehetett, mert előkészítettem a helyszínt az gyakorlatozásra. Én már korábban megvoltam az iratok válogatásával és éppen tamagoyakit ettem, amit természetesen én készítettem. Az utóbbi időben egyre többször eszek tamagoyakit és talán hamarosan már a kedvencem lesz. Már meg kéne tanulni valami újfajta összeállításban elkészíteni, amiről majd megtudakolom Kohaku-donot, mert ilyen apró-cseprő dolgokkal nem zavarhatom Shiratori-samát. Őt is megkínáltam a házi készítésű ételemből, majd átvittem néhány iratot Ueda fukutaichounak. Amikor visszaértem már nem volt ott Shiratori-sama biztos már a gyakorlótéren van és várja, hogy elkezdődjön az edzés. Nekem is sietnem kell, még gyorsan kifényesítettem a kardom pengéjét, hogy szépen csillogjon és indultam is célom felé.
Éppen a gyakorlótérhez vezető lépcsőn halad lefelé, amikor megpillantottam Shiratori-sama előtt Yamakida Tsukit és Yoshida Yorikot, akiket a Gyerekegyletben ismertem meg. Tudom, hogy nem vagyok oda való, mert hiszen én már nem vagyok olyan kisgyerek, mint ők, de miután Michi-san is javasolta, hogy csatlakozzak az egyletbe, ha már a Nőegyletben is velük játszom. De persze nem azért vagyok velük, mert élvezem. Na, jó talán egy kicsit élvezem és megteszi kikapcsolódás gyanánt, de főleg azért csinálom, hogy segítsek Michi-sannak, mert nem bír el egyedül a gyerekekkel, hiszen aki anyuka az odaviszi a gyűlésekre a lányukat és van egy jó pár. Tsuki és Yoriko amúgy meg az ellenséghez tartozik, én Miyoko taichou oldalán állok, és nem jó pofizok az ellenséggel.
- Shiratori-sama! Haruki megérkezett és részt vesz az edzésen. – Shiratori-sama felé szaladás közben elkezdek kiabálni minél hangosabban, hogy mindenki meghallja, hogy én itt vagyok és meglegyen a tökéletes belépőm. Fő célom viszont, hogy a két ellenséges személy felfigyeljen rám és megtudják, hogy Shiratori-sama az enyém és nem kaparinthatják meg a cukiságukkal.
Shiratori-sama el is kezdte az edzést az ismertetéssel, amit figyelmesen végighallgattam és csodáltam, hogy milyen szépen mondja el a teendőnket, csak úgy ittam a szavait. Jó, lehet hogy csak én képzeltem be a dolgokat, inkább már ki is verem a fejemből az egészet, helyette a feladatra koncentrálok, mivel villantani akarok valami bravúrosat.
~ Haru hallottad Shiratori-samát, segítened kell nekem, mert amit Shiratori-sama mond, az úgy is van. ~ szépen leültem a földre törökülésbe és jinzen állapotban beléptem a belső világomba, majd egyből rátértem a lényegre.
~ És ha én nem akarok segíteni. Azt hiszi az a nagy kapitányod, hogy ez az ósdi piszkavasas trükk nálam, majd beválik, én annál sokkal okosabb vagyok. ~ kezdett el egyből ellentmondani nekem Haru, ami nem is lepett meg, hiszen általában ezt teszi, mivel nem szereti, hogyha parancsolgatok neki.
~ Haruki nem is gondolta, hogy bedőlsz ilyen trükknek, hiszen a részem vagy és olyan okos vagy, mint én. ~ mondtam minden hezitálás nélkül, mert már tudtam, hogy mit kell tennem, hogy meggyőzzem Harut, már rutinos tevékenységnek számít nálam a rábeszélése.
~ Hát ezt jól mondod. Talán segíthetek egy kicsit, ha ennyire akarod. ~ mondta önelégülten, hogy elismertem tudását, ami nem volt olyan megterhelő kimondani, hiszen olyan volt, mintha magamat dicsértem volna. Ezután megosztottuk egymással ötleteinket és egy kis idő alatt nagyjából összeraktunk egy tervet, amit bevethetünk Shiratori-sama ellen. Ezután már nem volt szükség rá, hogy a belső világomban tartózkodjak, hiszen amúgy is tudunk beszélni Haruval. Amint visszatértem láttam, hogy éppen felém közeledik Shiratori-sama, ezért gyorsan felálltam és leveregettem a popsimról a piszkot.
- Haruki nem kér segítséget Shiratori-samától, de azért köszöni. – mosolygok a felém közeledőre és egyből elutasítom a segítségét, mivel én egyedül akartam megoldani ezt a feladatot. Remélem utána büszke lesz rám, hogy egyedül ilyen ügyesen végrehajtottam a feladatot, ha már nem szólt nekem, hogy lesz ilyen edzés. Legalább ő is megtudja, hogy érdemes engem tanítani, mert mindent megpróbálok megcsinálni és talán ezután még többet fog velem foglalkozni.
Amint jelezte Shiratori-sama, hogy kezdődhet a bemutató egyből előre mentem, hogy majd én kezdem és megmutatom a többieknek, hogy is kell ezt csinálni. Megláthatják, mire képes egy 9. osztagos, aki egyben Shiratori-sama tanítványa is. Azért nem aggódom, hogy megsebesíteném Shiratori-samát, hiszen ő egy kapitány, meg se kottyan neki egy egyszerű tiszt támadása.
- Haero, Haru no Nanakusa! – hívtam elő a kardom shikai alakját, majd egyből a földbe szúrtam pár pillanatig. Miután kihúztam a zanpakutoumat a földből Shiratori-sama felé mutattam vele, ekkor egy vastagabb inda távozik a földből és indul el Shiratori-sama felé. Közben a kardomat a távozó indához érintettem, hogy egy apró csíkot húzzak rajta. Én is neki indultam párhuzamosan az indával, ami eddig egyenesen haladt Shiratori-sama felé, de most enyhén jobbra kanyarodott.
- Haero konoue, Haru no Nanakusa! – aktiváltam a teljes shikaimat és immár egy ostor volt a kezemben, amivel egyből csaptam egyet Shiratori-sama felé. Elvártam, hogy Shiratori-sama ki fogja védeni a támadásomat és rá tudom tekerni az ostoromat a kardjára, ezzel odahúzom magam Shiratori-samához és a lendületet kihasználva egy rúgást próbálok bevinni. Közben az inda a kanyar után ismét Shiratori-sama felé indul, de ez csak egy elterelés, mivel a vágásból fog kijönni meglepetésként még több inda, így a két támadás egyszerre ér Shiratori-samához.
Amikor végeztem a gyakorlatommal, szép komódosan, felemelt fejjel ballagtam le a pályáról, hogy ne legyek az útban. Most mindenki megláthatta, hogy mire is vagyok képes és irigykedhetnek, hogy nekem ilyen klassz kardom van és nekik meg nincs. Bár az is igaz, hogy a zanpakutoum nem feltétlen támadásra van, hiszen ha úgy vesszük egyik technikám sem támadó, az csak mellékes, hogy én úgy használom, ahogy.

Igazából nem gondoltam sosem, hogy a házasság olyan fontos dolog lenne… mármint persze, hogy fontos, de nem kell elsietni és végülis mi még csak egy éve vagyunk együtt Shiratorival. Bár azért a kapcsolatunk megélt egyet s mást az igaz, végülis nagyon sok párnak csak a házasság után lesznek gyerekei, nekünk meg teljesen véletlenül bepottyantak az életünkbe. Szóval tényleg nem gondoltam, hogy annyira erőltetnünk kéne, pláne hogy mindig én kezdeményeztem eddig. Én vallottam be először, hogy tetszik nekem, pedig érdekes, mennyire furcsának tartottam az elején, mikor az a bizonyos küldetésen találkoztunk. Ha akkor én nem lettem volna ott, talán még mindig egyedül rónám unalmas mindennapjaimat, a Nibantai rokusekijeként. Nagyon szerettem az első osztagomat és kicsit sajnálom, hogy már nem találkozom olyan sokat Verával és Kotomi-channal, ráadásul időközben Rosa-chan is hadnagy lett, bár Miyako-chan nagyon aranyos kislány, igazán örülök, hogy találkozhattam vele *.* Ahogy néztem, az anyjára ütött…
Hoppá, eltértem a tárgytól ^^” Szóval elég izgatott voltam, mert a Majomkirállyal való találkozásunk után kicsit átgondoltam ezt a házasság vagy legalábbis eljegyzés dolgot és úgy döntöttem, hogy ha nem is kezdeményezek (mert milyen már, ha a nő kéri meg a férfi kezét?), valamiféle utalást mégis tehetnék, hogy jelezzem kedvesemnek, készen állok rá. Mindig ujjamon hordtam a jegygyűrűt, melyet halálom előtt nem sokkal kaptam, mégiscsak fontos volt nekem, az az egyetlen dolog, ami visszamaradt az életemből. Most viszont úgy döntöttem, ha nem is örökre, de egy időre ideje megválnom tőle, szóval mikor elmentem, hogy kérjek egy kis segítséget Shiratoritól a kidoukkal kapcsolatban, átadtam neki az ékszert is, hogy adja vissza, mikor jónak látja. Kicsit igazából arra számítottam, hogy azonnal vagy legalábbis hamar megkapom egy „Hozzám jössz?” kérdés kíséretében, úgyhogy kicsit aggódni kezdtem, mi van, ha ő nem akarja ezt?
Mindezek ellenére eljött a rettegett edzés ideje. Nem is értem, miért kértem, hogy tanítson, mikor egyáltalán nem érdekelnek a kidouk. Most komolyan, mire jók? >.> Egy csomó nálam besül vagy nem úgy viselkedik, ahogy kéne neki, az öklömben jobban megbízhatok, mint ezekben az instabil, furcsa és érthetetlen mágiákban. Mármint persze, én is tanultam az Akadémián alap varázslatokat, meg hogy mi-hogyan működik, tudom hogy köze van a lélekenergiához, de az elmélet sosem fért a fejembe. Biztos hülye volt a tanár vagy fene tudja :/
Nagy hévvel rontottam be kis lakásomba, de eléggé meglepődtem, hogy nem egyedül vagyok. Lélekenergia-érzékelésem nem kitűnő, de azért a saját édes, csodálatos, kawaii kisfiamat csak megismerem *.* Gyanakvó tekintettel közelítettem a konyha felé, ahol Hajime elég sokat szokott lenni, ha én sütök, annak reményében, hátha kap valami finomságot, de még sosem találtam rá egyedül a tűzhely közelében. Megégeti vagy leforrázza magát vagy valami rosszabb o.O El fogom tiltani, nem mondja, hogy kijár éjszakánkét, ráadásul egyedül ügyködik a konyhában, úgy érzem, kezdünk eltávolodni egymástól, de én nem akarom, hogy felnőjön és olyan tinédzser legyen, aki titkolózik az anyja előtt T_T
- Csak hazaugrottam kicsit rendbe szedni magam drágám, tudod kidou edzésre megyek. Kidouk >.> – szúrtam a végére azért egy rosszalló dünnyögést, miután mosolyogva ecseteltem kis drágámnak a helyzetet.
A konyhaszekrényben a villák közt kutakodva találtam rá végül egy pár fülbevalóra, lila színű ékkővel a közepén, olyan szép *.* Tudtam, hogy legutóbb valahol itt hagytam el és hát nagyon nem akarom kicsípni magam, de mégiscsak Shiratorihoz megyek, szépnek kell lennem, pláne ha esetleg megtörténik az, amit úgy várok már, akkor meg pláne nem lehetek ronda, mert egy romantikus pillanatot az teljesen elronthat és én nem akarom, mert az olyan csodás és örökké emlékezni fogunk rá *.* Túlpörögtem @.@
- Persze édesem, gyere csak nyugodtan! De ugye tudod, hogy még egy hétig szobafogságban vagy és tízkor takarodó?
Talán túl szigorú vagyok vele, de tényleg nem akarom, hogy züllött felnőtt legyen belőle, olyan, mint én voltam. Én is megkomolyodtam, de ahhoz meg kellett halnom! Mármint persze azt sem szeretném, hogy megutáljon, mert túl szigorú vagyok, de egyszerűen aggódom érte, mert egyáltalán nem járja, hogy titokban kiszökik éjszaka, még akkor sem, ha edzésre megy, nagyon is jól tudja, hogy ha megkérdezi, elengedem >.> Maximum elmegyek vele és odakísérem, meg megvárom, mert későn van, de hát az ő korában még biztosan nem kínos az anyukájával mutatkoznia, ugye?
- Hát apád. Talán másra számítottál? – pillantottam ki a szekrényemből drágámra, megállva a ruhák közötti válogatásban.
Végülis úgy döntöttem, maradok az egyenruhámnál, abból újat lehet igényelni, ha kárt teszek benne valami véletlen balesettel, ami biztos, hogy lesz, mert ugyebár amilyen kapcsolatban én állok a démonmágiákkal, azt még távoli barátságnak sem nevezhetem :/ Egy-kettőt persze tudok, mert az alap varázslatokat még anno megtanultam, meg persze képeztem is magam, hogy hadnagy létemre ne maradjak le annyira a többi shinigamitól, de azt nem mondhatnám, hogy annyira megszerettem ezt a harcmodort.
Egész úton rendületlenül szorítottam Hajime kezét és még véletlenül sem engedtem elkóborolni magam mellől, míg a 9. osztag szabad gyakorlóterére nem értünk. Nem nagyon értettem, miért pont ez lett a helyszín, itt azért eléggé közveszélyes vagyok az elszabadult mágiáimmal, de Shiratorira bíztam a dolgot, mégiscsak ő itt a sensei, én meg a tanítvány.
- Ragaszkodtam hozzá, hogy velem jöjjön, remélem nem baj ^^ Tudod, mióta volt az a kis kiszökős incidens, eléggé aggódom érte és most még szabadnapot is kapott. Kicsit féltem – sóhajtottam fel gondterhelten, aztán lopva rámosolyogtam Hajimére.
Tudtam, hogy nem túl jó a kapcsolata az apjával, de titkon reméltem, hogy ezek a közös programok valamit javítanak rajta. Beárulni sem szerettem volna, hiszen hallottam már tőle, hogy nagy álma egyszer lekörözni Shiratorit, ahhoz pedig tanulnia is kell és tudom, hogy az apja nagyon jó tanár.
- Nem szeretem a kidoukat. Egyszerűbb csak lecsapni az ellenséget és továbbállni, mit kell ennyit bonyolítani? :/ Bocsánat na, nem nyavalygok, én kértem, hogy segíts. De komolyan, nem csak annyiból áll az egész, hogy felégetsz valakit egy Haiennel vagy kivédesz egy támadást egy Enkosennel? Tudom én, mikor kell használni… jó, nem mindet – halkultam el inkább és néztem családom két férfiújára bocsánatkérően.
Tisztában vagyok vele, hogy nekik ez fontos és szeretnének minél magasabb szintet elérni, meg nekem se lenne rossz, ha ragadna rám valami tőlük, csak tényleg nem értem, már a kezdetektől tudtam, hogy ez nem egészen illik hozzám. Azért próbálkozni persze szabad, pláne ha közben együtt lehetek a családommal *.*
- Egyébként mit csináltál te a konyhában? Ha éhes vagy, kenj egy vajas kenyeret vagy szólj nekem, a végén még megégeted magad, kisfiam – sandítottam rá drágaságomra gyanakvóan.

Amikor láttam, hogy egyre többen szállingóznak be a gyakorlóterepre, egyre boldogabb voltam és már tudtam, hogy volt értelme megszervezni ezt az edzést. Annak pedig különösen örültem, hogy néhányan még személyesen oda is jöttek hozzám köszönni és bemutatkozni. A legtöbbjüknek közülük csak bólintottam és azzal köszöntem meg, hogy idefáradtak elém, de néhányukhoz, akiket vagy már ismertem vagy éppen olyanom volt, pár szót is szóltam. De közben egész végig olyan érzésem volt, mintha elfelejtettem volna valamit.
- Sziasztok, ti is az edzésre jöttetek? – jött oda hozzám két kislány, akik kedvéért leguggoltam, hogy megsimogassam a buksijukat. És ezt annak ellenére tettem, hogy csókolommal köszöntek és lebácsiztak. Tudom, hogy nekik bárki, aki idősebb náluk már bácsinak számít, de akkor sem vagyok öreg.
- Á, semmiség. – reagálok az elém lépő 4. osztagosnak, de ezúttal nem hatódok meg, mint az előző ilyen közös edzésen. Már úgymond hozzászoktam és nem tudnak ilyennel levenni a lábamról, de azért szép gesztus volt tőle.
- Mi már találkoztunk, nem? Őő… Takanashi-san? – ismerősnek tűnt a következő tiszt, aki elém került és egy kis gondolkozás után eszembe is jutott, hogy honnan. Azon az edzésen találkoztunk, amit Haruki tartott nekem, hogy egy kicsit fejlesszek a hakudámon. Arra emlékeztem, hogy 2. osztagos, de a nevében nem voltam teljesen biztos.
Ekkor le is esett, hogy mit felejtettem el. Nem szóltam Harukinak, hogy edzést akarok tartani a mai napon. Ez a problémám viszont gyorsan megoldódott, mert hallottam a távolból a kiabálását és odanézve láttam, hogy éppen erre szalad. Tehát magától is rájött, hogy edzést akarok tartani.
- Szia Kira. Neked nem Haiiro volt a vezetékneved, vagy ennyire rossz a memóriám? – köszöntöm egy régi ismerősömet, aki már megint hozzá akarta rakni a nevemhez a chant, de szerencsére idejében kijavította magát és így már nincs problémám vele. – Mikor váltottál osztagot? Arra biztosan emlékszem, hogy a 11. osztagba tartoztál. – intézek hozzá még egy kérdést az osztagával kapcsolatban, hiszen nem tudtam, hogy Vera keze alatt szolgál.
Kiadom a feladatot, majd elkezdek körbejárni, hogy aki rászorul a segítségemre, annak tudjak segíteni, de sajnos nem volt rám senki sem kíváncsi. Ettől pedig nagyon elszomorodtam, mert én azért vagyok itt, hogy segítsek. De elhatároztam, hogy mindenkinek belekötök a támadásába, mert nem akartak segítséget kérni.
El is kezdődött a bemutató és az első próbálkozó Haruki volt. Nagyjából ismertem, hogy mire képes, így nem ért meglepetésként az indás támadása. Miközben közelített hozzám, a kezemmel, egy kecses mozdulattal leválasztottam a körpengét a kardomról és készenlétbe állítottam. Ha most nem lesz rá szükségem, hát majd a következőnél biztos. Megállapítottam, hogy két irányból fog jönni a támadás, ezért a körpengét a jobb oldalamra irányítottam és egy kicsit megnövesztettem, hogy Haruki ostora pont beleakadjon. Közben a felém közeledő inda felé tartom a kardomat, majd amikor elérte a pengét, megfagyasztottam a levegőt és egy kisebb körlapot hoztam létre, amibe beleragadt az inda. Haruki éppen rúgni készül, amire én meglegyintem a kezemet és jobbra irányítom a körpengét eltérítve a rúgást. Kis meglepetésemre a jéglap fölöl újabb indák támadtak, amiket egy kardsuhintással intéztem el.
A rózsaszín hajú kislány következett, aki egy pár perces tétovázás után, a quincyk fegyverére emlékeztető zanpakutoujával egy nyilat küld felém. Először valami turpisságra gondolok, de egyszerűen a kardom lapjával hárítom a támadást, mert látszatra nem tűnt olyan erősnek, hogy ne tudnám megtenni. Láttam, ahogy szétpattan a pengémen a nyíl, de nem gyönyörködtem benne sokáig, még vártam, hogy támadjon tovább, de ennyivel abba is hagyta. Csak ezután vettem észre, hogy eddigi hófehér kardom immáron a rózsaszínben tündököl, amit valószínűleg a nyílnak köszönhetek.
Ezután a 4. osztagos fiú következett, aki egy energia nyalábot indított a lábam felé, vagyis én úgy láttam, hogy arra felé tart, ezért egy lépést hátra léptem. Porfelhő kerekedett, amit gyorsan el is oszlattam a körpengéből kiáramló havas szellővel, majd ismét megnöveltem és aktiváltam a védelmi technikámat, amivel kivédtem az érkező támadásokat.
A kislány páros másik tagja volt a soron következő, aki pálcává alakult zanpakutoujával két ezüstgolyót küldött rám. Mivel nem tudtam, mire képesek, ezért megpróbáltam őket elkerülni, ha a közelembe jöttek; akár shunpo használattal is, annak ellenére, hogy egy helyben szerettem volna maradni és onnan kivédeni minden támadást. Lassan visszahívta a golyókat és ezúttal szikrázó gömböket eresztett rám. Ezekről legalább már tudtam, mire lehetnek képesek a szikrákból, így körpengémből jégdarabkás széllel akartam eltéríteni őket. Amikor viszont egy-egy jégdarab hozzáért egy gömbhöz azok nagyobb szikrázások közepette eltűntek. Szép lassan az összessel ugyanezt tettem, de végig figyeltem, hogy senki se kapjon a jeges szellőmből. A szikrák és a jegem találkozása gyönyörű szép összhatást keltett, mert a jégen visszaverődő fény nem mindennapi látvánnyal kecsegtetett.
- Ne nevettesd ki magadat. Álmomban is kiszabadulok egy ilyen alacsony szintű kidouból. – szólom le a Saival megbénító Takanashit, de ennek ellenére hagyom, hogy a technika kifejtse a hatását. Kezeim hátra kötöződtek, pedig már aktiválás közben egy kis lélekenergia kiengedéssel meg tudtam volna szüntetni a kidout, hiszen a kidouk a specialitásaim. A következő pillanatban előttem terem a 2. osztagos, és ahogy láttam nem tart magánál kardot, tehát puszta kézzel fog támadni, ezért körpengémet megnövelve, magam elé irányítottam és a védekező technikámmal hárítottam a támadást, aztán pedig kiszabadultam a bakudouból.
- Nem szükséges bocsánatot kérned. Mondtam, hogy bármilyen technikát lehet használni. – szólok a meghajoló Takanashi-kunnak, de egyelőre csak ennyit mondtam, mert még természetesen lesz hozzáfűznivalóm. Most viszont feltartanánk a sort és majd mindenki utána kapja meg a kritikát.
Ezúttal Kira készült támadni, először farkasait idézte meg, akik két oldalon megálltak néhány méterre tőlem. Egyelőre nem támadtak rám, ezért én is vártam, hogy mire készülhet. Lassan el is indult a támadás és mivel már láttam ezt a technikát használat közben, így nyugodt szívvel vágtam le a két farkast. Az egyiket a kardommal, a másikat a körpengével és már egyből készültem a valódi támadásra, mert egyértelmű volt, hogy nem ez az. Érkezett is két hosszú árnyék nyaláb vagy micsoda és már egyből tudtam, hogy ugyanazt a stratégiát használom, mint Harukinál. Amint elég közel értek az árnyékok, megfagyasztottam egy vékony jéglapot, amiben benne voltak az érkező árnyékok, így az első rohamot hatástalanítottam is. Ezután felülről érkezett még kettő, amiket hagytam, hogy átmenjenek a körpengén, így jéggé változzanak, majd kardommal darabokra törjem őket.
A következő Rosa fukutaichou volt, aki kardja aktiválása után, még jó pár technika nevét is kimondta, mert nem lehet ilyen hosszú a kardja neve. Ezek közül az egyik egy klón technika volt, hiszen láttam egy másolat megtestesülését. Még egy technika következett, aminek hatására nagy fényesség lett és reflexből becsuktam a szememet. Viszont tudtam, hogy ez egy elterelés, ezért lélekenergia érzékelésemmel bemértem a kétfelől érkező támadás helyét. Egyből felállítottam mindkét oldalon a védelmemet, először a körpenge védekező technikáját, másodszor pedig egy átlagosnál vastagabb jéglapot. Érkeztek is a támadások, először a jéglap repedésének hangját hallom meg egy pillanatra, de utána egy fülsiketítő hang elnyom minden mást. Gyorsan kapcsoltam és a Kuro Shitsui nevű kidout használtam némán, hogy elvegyem a saját hallásomat. De így is nagyon megzavart ez a hang és majdnem abbamaradt a körpenge védekező technikája, de az utolsó pillanatban sikerült megtartanom a technikát. Azt viszont tudtam, hogy a jégréteg nem fog kitartani, hiszen elsősorban nem védekezésre való, ezért gyorsan felugrottam, hogy elkerüljem a jégen áttörő hadnagy ütését, végül pedig visszaadtam a hallásomat.
Ezután egy vörös hajú fiú jelent meg előttem és nem is egyedül érkezett, már ott állt mellette egy klón is. Valami fekete folyadékból álló hullámokat indított felém, amik elé sorban egy-egy jéglapot készítettem. Már az elsőnél észrevettem, hogy elolvadt a jegem, tehát nem egyszerű folyadékról van szó. Megpróbáltam elkerülni az érintkezést és a jéglapokkal, annak ellenére, hogy gyorsan eltűntek, sikerült lelassítanom a hullámokat. Egy idő után már a sokadik hullámot hárítottam és vártam, hogy mikor lesz már vége. Egyszer csak abba maradt, de nem sokára a földön lévő folyadék körém gyűlt és bezárt egy gömbbe. Gyorsan kapcsoltam és használtam a Toge Mizu Tatet és körbevontam magam a talajból kinyert vízzel, mielőtt még hozzám ért volna ez a fekete lötty. A tüskéket persze lehagytam, mert csak időnyerésre kellett ez a kidou és nem mellesleg nem akartam, hogy kilógjon a fekete folyadékból és mindenki meglássa, hogy kidout használtam, pedig nem akartam. Kiengedek magamból egy nagyobb adag lélekenergiát, amivel megfagyasztom az egész vízgömböt, majd egy vágással darabokra töröm az egészet.
Kamioka-san lép elém, nem a hadnagy, hanem egy tiszt, aki egy cikcakkos pengéjű karddal közeledik felém. Amikor már elég közel ért hozzám, készülök, hogy kardommal ellökjem magamtól. Ez meg is történt, de néhány pillanat után semmivé foszlott és a hátam mögül éreztem meg a lélekenergiáját, ezért körpengémet odairányítottam, hogy hárítsa a támadását. Nem vártam el, hogy sokáig ki bírja tartani az érkező kardot, ezért egy gyors forgás után, a körpengével együtt eltaszítottam magamtól a kardommal.
~ Ez elég furcsa volt, azt mondta, hogy 12. osztagos. Elvártam volna, hogy kidou típusú zanpakutouja legyen, ez pedig egy egyszerű erőre alapuló volt a látványból ítélve. Lehet, hogy még rejteget valamilyen képességet? ~ gondolkodtam magamban az imént látott kard támadásáról.
Miután mindenki végzett a bemutatójával, kifújtam magam, mert ez még nekem is sok volt. Nem gondoltam, hogy ennyire kimerülök. Közelebb mentem a tömeghez és akkor nekikezdtem a hegyi beszédnek, amiben elmondom szerintem, mivel javíthatnának a támadásukon.
- Először is, mindenki szép munkát végzett. Most pedig adok néhány tanácsot. Haruki támadása nem mondható rossznak, ha hasonló szintű ellenfél ellen harcol, de egy erősebbnek a két irányból érkező támadás nem okoz nagy gondot. Kira is hasonlóan két támadást indított, de nem volt eléggé hatásos a kombináció. Talán, ha egyszerre indítottad volna a farkasaidat és a szalagokat magadtól és ezek mögé rejted el a következőt, akkor hatásosabb lett volna. 4. osztagos, a porfelhő nem a legjobb ötlet, mert nem csak az ellenfél látását zavarod meg, hanem a sajátodat is. És könnyen ellened lehet fordítni, mivel a levegőben voltál, amikor a por keletkezett, ezzel az ellenfél tudja, hova érkezel le és akár a hátad mögé kerülhet. A halványzöld hajú kislánynak csak annyit mondok, hogy valamilyen eltereléssel hatásosabb lett volna a támadásod. Takanashi-san ha tényleg úgy harcol, ahogy mondta, akkor javaslom, hogy jobban gondolja meg a kidou választását és egy kicsit edzeni sem ártana rá. Rosa fukutaichounak csak annyit tudok mondani, hogy egy hadnagyhoz hű támadást mutatott be. Vörös hajú fiú, egy idő után monotonná vált a támadásod, amit elkerülhettél volna azzal, hogy shunpoval helyet változtatsz, és több oldalról támadsz. Az utolsó támadásod viszont elég hatásos lehet, ha sikeresen véghezviszed. Kamioka-san, az Utsusemit általában támadások elkerülésére használják, nem elterelésre, de te tudod. A támadásod pedig túl egyértelmű volt, használhattál volna valamilyen kidout. – mondtam el mindenkinek a véleményemet egyenként és mindig az adott személy felé fordultam, mivel nem tudtam mindenkinek a nevét.
- Az edzés további részében pedig párban fogtok dolgozni és a feladat ugyanez lesz, csak most egyikőtök lesz a támadó, másikatok pedig a védekező. – miután kiadtam az utolsó feladatot odamentem a rózsaszín hajú kislányhoz, akiről még eddig nem mondtam semmit. – Te leszel az én párom, jó? – guggolok le a lány elé és rámosolygok. – Mivel nem akarsz megsebesíteni másokat, ezért kapsz egy segédeszközt. – egy kicsit arrébb megyek a többiektől, hogy ne zavarjuk őket. – Várj itt egy kicsit. – gyorsan elshunpozok, hogy hozzak egy edzőbábut, amit remélem már meg mer támadni és nem feleslegesen hozom ki az épületből. Néhány perc alatt meg is teszem az utat, bár visszafelé lassabb vagyok, hiszen cipelnem kell a nehéz edzőbábut. – Itt is vagyok. Most már megmutathatod, hogy mit tudsz. – helyezem el a megfelelő helyre a bábut, majd átadom a helyet a kislánynak, hogy most tegye meg azt, amit az előbb kellett volna.
- Elérkeztünk az edzés végéhez, remélem hasznosan telt az itt eltöltött időtök. Köszönöm, hogy eljöttetek. – búcsúztatom el a tiszteket, aki eljöttek az edzésemre. Nagyon fárasztó lett számomra ez az edzés, mivel a vártnál többen jöttek el. Ennek egyben örülök is meg nem is, mivel ennek köszönhetően ma már biztos nem csinálom meg a papírmunkát. De hogyha a résztvevőknek hasznos volt ez az edzés, akkor talán megérte a fáradozásom.

Végre megérkeztek az edző partnereim, és ahogy vártam, Hajime nem a legkedvesebben válaszolt ártatlan kérdésemre. Még mindig kihasználja a gyengeségemet, ami a korom emlegetésében rejlik és egy szemrebbenés nélkül teszi ezt. Nem nagyon örülök neki, de már megszokhattam tőle ezt a bánásmódot.
Tasu egy kicsit túlreagálja ezt a kiszökős dolgot, csak egy edzésre ment el, amin véletlenül én is ott voltam és figyeltem rá. Akkor lenne jogos az aggodalma, ha az éjszakai életbe vetette volna bele magát, aminek én sem örültem volna, de szerencsére ez még nem történt meg, tudtommal.
- Nem kellene ennyire aggódnod Hajime miatt, erős gyerek, a mi génjeinket örökölte és tud magára vigyázni. És persze, hogy nem bánom, hogy itt van, bármikor jöhet, amikor szeretne. reagálok Tasu mondandójára és próbálok Hajime oldalára állni, hátha ezzel szerzek nála néhány jó pontot. De persze nem ezért csináltam, csak elmondtam a véleményemet.
Ezután beavattam őket az edzéstervembe, amit elsősorban Tasunak állítottam össze. Annak viszont különösen örültem, hogy elnyertem vele Hajime tetszését. Tasuról pedig tudtam, hogy nem különösen kedveli a kidoukat, de nem oldhat meg mindent az öklével és erre vannak ott a kidouk.
- Nem csak támadó és védekező szituációk vannak, a kidoukat bármikor máskor is lehet használni. Mi van, ha megkötöznek és puszta erővel nem tudsz kiszabadulni? Vagy ha valamiért nem tudod használni a kezeidet? Tudom, hogy ott van a lábad is, de nem rúghatsz mindig. próbálom rávezetni Tasut, hogy milyen hasznosak is a kidouk, ha tudjuk őket megfelelően használni. Hajime meg remélem helyesel, hogy jókat mondok. Annak kifejezetten örülnék.
- Lehet, hogy érdeklődni kezdett a sütés-főzés iránt, elvégre mindketten szeretjük csinálni. válaszolok a Tasu által feltett, nem nekem szóló kérdésre, mivel nem tudtam megállni, hogy ne mondjam ki.
- Na, visszatérve a kidou edzéshez. Kezdem az elméleti résszel. Ezt nem mindenki tudja, de van több kidou is, amit máshogy is lehet használni, mint ahogy mindenki használja, és ahogy az Akadémián megtanították. Ilyen például a Shakkahou, amit majdnem mindenki előszeretettel használ. mondtam el az elméletet, ami talán egy kicsit rövid lett, de mindegy, mert a gyakorlat fontosabb. Így néz ki normál megidézésnél a tenyeremben demonstrálom a Shakkahou alkalmazását, de nem lövöm el, hanem egyből meg is szüntetem. - és amit meg akarok mutatni az pedig így. mutatok mutatóujjammal az ég felé, amire megidézek egy ovális alakú Skakkahout, ami távolról úgy nézhet ki, mint egy kis lángocska.
- Kérdezhetitek, hogy ez mire jó. Korábban említettem, hogy megkötözésből kiszabadulni, hát ez való arra. Hajime összekötöznéd a kezeimet? fordulok oda Hajiméhez egy kéréssel, amit biztos örömmel megtesz nekem. Összekulcsolom a kezeimet, amit aztán Hajime felé nyújtok. Közös küldetésünkön láttam tőle, hogy képes a Hourinra, így gondolom, azt fogja használni rajtam, hiszen az tökéletes erre a feladatra.
Amikor meg lettek kötözve a kezeim, úgy kezdem el mozgatni a jobb mutató ujjamat, hogy az minél közelebb legyen a kötélhez. Ekkor pedig úgy teszek, mint az előbb, a kis lángocskámmal szépen átégetem a kötelet, ezzel demonstrálva kis módszerem hatékonyságát.
- Most ti jöttök. adom át nekik a terepet, de persze még elmondom, hogy kell csinál, mert eddig csak látták, én hogy csinálom. Amíg a normál Shakkahounál az egész tenyérbe koncentráljátok a lélekenergiátokat, addig ennél a módszernél le kell csökkentenetek a mutatóujjatokra. mondtam el az instrukcióimat a feladattal kapcsolatban és néztem, hogy boldogulnak vele. Hajime miatt nem aggódtam biztos voltam benne, hogy képes lesz rá sec perc alatt, mivel ez nem olyan nehéz feladat. Tasura viszont figyelnem kell, nehogy magára robbantsa a mágiát.
- Hajime tanultad már a Koujutsu Eishou használatát? szólok Hajiméhez, amikor befejezte a feladatot Tasu előtt. Amíg néztem őket volt időm kigondolni, mit taníthatnék Hajimének. Reménykedtem benne, hogy az utóidézést még nem tanulta meg mondjuk Kawashima taichoutól.

Érzem, hogy valamit nem jól csináltam, tisztára felsültem meg minden, de egyszerűen még soha, de soha de soha nem támadtam mozgó és lélegző célpontra, még hollowokat is csak a laborban láttam, bár nem szokták szeretni, ha arrafelé kóricálunk Yoriko-channal valamiért, sosem engedik meg, hogy azt csináljuk, amit akarunk, még mindig úgy kezelnek minket, mint egy akadémistást. >.> Tehát, az Akadémián legfeljebb mozgó bábukon gyakoroltam, a vizsgán meg szó sem volt arról, hogy igazi és élő… bárkire is rá kellett volna támadnom, kivéve a hakudát és a zanjutsut, amiből nem is értem el valami jó eredményt… ^^” Annyit azonban elértem, hogy édibédi rózsaszín legyen a taichou zanpakutoja, máris sokkal szebb, szerintem minden kardnak rózsaszínnek kell lennie. Majd egyszer meglepem Yoriko-chant leszedhetetlen, rózsaszín, virágos matricákkal is, ha esetleg ki szeretné csinosítani a sajátját. ^.^
Kicsit izgatott leszek mégis, amikor Shira-bácsi elkezdi az összefoglalóját, és hiába tudom, hogy rosszul szerepeltem, attól még nem bírom kivárni, míg végre én következem és meghallhatom, amit nekem tud tanácsolni. Ekkorra újra szorosan Yoriko-chan mellé kerülök, a nagy izgalomban még a kezét is megfogom, biztosan ő is annyira várja, hogy hallja a nevét, ahogyan én. S habár a neve nem hangzik el, csak a hajszíne, én se a nevem, se a színem nem hallom, s ahogyan Shira-bácsi teljesen megfeledkezik rólam, ismétlem, rólam, úgy hullik darabokra minden reményem aziránt, hogy jól szerepeljek. Ennyire borzalmas lettem volna? TTT_TTT Kétségbeesve nézek körbe, remélve, talán csak véletlenül felejtett el engem, de nem, ugyanis máris a következő feladatba és annak magyarázatába fog bele, eddig rózsaszín fényben sütkérező csillagom bukottan, kiégett meteoritként hullik alá a föld felé és csapódik be, hogy mindent elvegyen, ami valaha örömöt okozott nekem. Viszlát, Montana, ó, ég veled, mikrobiológia!
Ha már így alakult, fájdalmasan pillantok rá Yorikora, természetesen nekem nem lehet más a párom, mert mi ketten elválaszthatatlanok vagyunk, mint az oxidáció és a redukció kapcsolata egymással! *>* Váratlanul azonban megjelenik Shira-bácsi, hogy azt mondja, majd ő lesz az én párom, én pedig kétségbeesetten pislogok, hogy akkor most mi lesz, és akkor Yoriko nem is lehet a párom? De talán ez nem is olyan rossz dolog, lehet, hogy Shira-bácsi még sem felejtett el, csak… csak annyira rossz voltam, hogy… nagyon. Irigylem kicsit Haruki-chant, igaz, csúnya a haja, látszik, hogy nem azt a sampont használja, amit én, de ő olyan jól csinálta, pedig nem lehet idősebb nálam kinézetre, legfeljebb csak egy-két évvel.
- Hai, Shira-bácsi. – nem tűnhetek túl lelkesnek, mert egyáltalán nem vagyok az. Megint úgy érzem magam, mint az Akadémián, mint amikor nem tudtam valamit megcsinálni, amit mások igen, és nekem külön kellett gyakorolnom. Vele tartok a gyakorlótér egy távolabbi részére, és kicsit feszülten várakozok, hogy visszatérjen egy edzőbábuval. Jól ismerem, ilyenen nagyon sokat gyakoroltam, vagyis ami azt illeti, az esetek nagy részében csak ilyennel gyakorlok. Nem tudom, hogy Shira-bácsi honnan érzett rá arra, hogy miért nem tudtam támadni, de az apu tanulhatna tőle, akkor nem rontana el mindent folyton, amikor nem kéne. ¬_¬
Amikor Shira-bácsi azt jelzi, hogy már támadhatok, biccentek neki, majd felveszek egy fél-terpeszt úgy, hogy a bal lábam van elöl, a jobb lábam pedig hátul, és felkészülök a gyakorlatra. Bal kezem elöl tartom, a jobb kezem pedig hátul, s így fogom le szabályos tartással az íjam. Ügyelek arra, hogy a könyököm ne görbítsem be, ugyanis azzal túl sok erőt pazarolnék a húr meghúzásába, ehelyett egyenesen, a gerincemhez képest merőlegesen tartom. Egy fehér színű, fényből álló nyíl teremtődik meg elsőként, s gond nélkül indítom meg a célpont felé azzal, hogy elengedem a húrt. A nyíl egyenesen a bábu szívét találja el, vagyis azt a helyet, ahol lenne a szíve, ha volna neki olyan, de ugyebár nincsen. A gyorsaságra fektetem egyelőre a hangsúlyt, és idézek meg újabb nyilakat. Tulajdonképpen ha shikaiban nem lennék képes bánni az íjjal és a nyíllal, nem is engedtek volna át zanjutsuból. ._. Néhány sima, fehér fényből álló nyíl után végül megidézek egy rózsaszínt, igaz, a bábun hatása nem lesz, leszámítva, hogy szép színe lesz egy darabig. A nyíl eltalálja azt, legalábbis, ami megmaradt belőle, s festi át olyan szépre, hogy már sajnálom is, hogy tönkretettem. Nem túl strapabíróak ezek a gyakorlóbábuk, ideje lenne riasztani Yoriko-chan szakaszát a feltalálókkal – én reishi-elemző vagyok - , hogy ideje kitalálni valamit, amivel jobban és élethűbben lehet szimulálni akár egy szimpla gyakorlatozást is.
Nem tudom, sikerült-e tanulnom ebből, de talán nem lettem olyan rossz… Foglalkozok inkább Yoriko-channal és keresem meg, miután a gyakorlatozásnak vége van. Még ma ki kell derítenünk, mit kísérletezgettek a hátunk mögött és miből kellett minket kihagyni annyira, hogy még nézni sem engedik. Még hogy nem nekünk való…

Nem hittem, hogy valamelyik támadásom is eltalálja Shiratori-samát, hiszen ő mégis csak egy kapitány és könnyedén kivéd minden támadást, amit feléje intéznek, de ettől még megpróbáltam mindent, ami tőlem telhető volt. Viszont én hátránnyal indultam a többiekkel szemben, hiszen Shiratori-sama már ismerte a kardomat, mivel máskor is segít nekem az edzésben nem csak most, azért nagyon kreatívnak kell lennem, ha meg akarom lepni.
Támadásaimat végül mindet kivédte és ahelyett, hogy megleptem volna, én lepődtem meg, amikor Shiratori-sama körpengéje, amire ráakasztottam az ostorom, hirtelen elindult balra, így teljesen eltérített célomtól. Amikor pedig lendületemnek köszönhetően himbálóztam, egyszer csak leakadt az ostorom és a hátsó felemre huppantam, ami nem a legkellemesebb érzés volt. Fájó hátsóval ballagtam vissza a tömegbe és néztem végig a többiek próbálkozásait.
El is érkezett az értékelés ideje és természetesen engem értékelt először Shiratori-sama. Nem mondott rólam rosszakat, csak egy kis megjegyzés volt a végén. Azt mondta, hogy nem volt rossz, tehát ha nem rossz, akkor jó volt, nem? Biztos nem akarta, így kimondani kerek-perec, hogy én voltam a legjobb (a hadnagy után), így csak burkoltam próbált nekem üzenni, amit mivel ügyes vagyok megfejtettem. A többiek értékelését is végighallgattam és persze még ezután is biztos voltam benne, hogy én voltam a legügyesebb (a hadnagy után).
Shiratori-sama ismertette az edzés további részét, amiben párokban fogjuk ugyanazt csinálni, mint az előbb. Egyből elkezdtem gondolkozni, hogy ő valószínűleg nem vesz részt ebben a páros dologban pedig én az ő párja akartam lenni. Ekkor viszont eszembe jutott, mikor is kell részt vennie. Ha páratlanul vagyunk. Gyorsan neki is láttam a számolásnak, hogy megtudjam lehetek-e Shiratori-sama párja. Legnagyobb örömömre tényleg páratlanul voltunk és már rohantam is Shiratori-samához, hogy jelentkezzek a párja szerepére. Már kiabáltam volna a nevét, amikor meglátom, hogy odamegy Yamakida Tsukihoz és éppen most mondja neki, hogy ő lesz a párja. Ebben a pillanatban megfagytam futás közben, majd a földre zuhantam elkeseredésemben. Eddig is ellenségnek tekintettem, de most már biztos, hogy nem ússza meg szárazon, hogy ellopta tőlem Shiratori-samát.
Rögvest egy ördögi terv formálódott a fejemben, hogyha ő elveszi tőlem Shiratori-samát, akkor én meg elveszem a legjobb barátnőjét, Yoshida Yorikot. Ördögien mosolyogtam magam elé, miközben egymáshoz dörzsöltem a két kezemet, majd indultam volna, hogy végrehajtsam a tervemet, de már valaki megelőzött. Amint odanéztem, már szerzett magának egy párt. Ez nem ér, így már nem tudok bosszút állni.
- Igen, Haruki és megengedi, hogy a párja legyél. jött oda hozzám egy fehér hajú lány és felajánlotta, hogy legyünk párok. Minél már tényleg nem maradt más pár nélkül, így nem volt más választásom, mint elfogadni a jelenlegi helyzetet. Nem voltam olyan állapotban, hogy ellenkezzek, az egész világ összejátszott ellenem és ez nem tetszett.
- Haruki vállalja a védekezést. válaszolok egy kissé leverten a felém idézett, kétopciós kérdésre. Vonakodva állok be a helyemre és elég lazán tartottam a kardot a kezemben. Elgondolkozva a helyzeten, rájövök, hogy miért is vagyok itt. Egy zanpakutou edzésre jöttem és nem fogom hagyni, hogy bezavarjanak a hátráltató tényezők. Kizárom őket a fejemből egy időre, hogy a feladatra koncentráljak. Shiratori-sama feladatáról van szó és lehet, hogy közbe minket is figyel, és nem okozhatok neki csalódást. Erősen megmarkolom a kardomat és egyenesen előre néztem, határozott tekintettel.
- Haero, Haru no Nanakusa! aktiválom a kardomat a szemben lévő lánnyal egy időben, majd egyből egy félkört rajzoltam vele magam elé a földben. Nem fog meglepetésként érinteni a képessége, hiszen láttam, ahogy Shiratori-sama ellen harcolt. Már hallom is a csatakiáltását, amire megindul felém két farkassal az oldalán, de ő egy idő után leszakad a fenevadaktól. Két vicsorgó állat állt előttem, akik éppen támadásra készültek. Nem féltem tőlük, Shiratori-sama is könnyedén legyőzte őket, remélem nekem se lesz velünk sok gondom.
Amint felém ugranak egy-egy vastagabb inda nő ki a földből, pajzsként funkcionálnak és visszaverődnek róluk a farkasok. Nem becsültem le őket, hogy ennyitől elpusztulnának, de éppen mással kellett foglalkoznom, mivel lánccsörgésre figyeltem fel a hátam mögött. Még gyorsan odacsaptam egyet a farkasoknak, hogy ne most támadjanak újra, majd félig hátrafordultam és vártam a megfelelő alkalomra, hogy kivédjem a támadást. Látom, hogy a felém néző vége egy penge, így nem lenne célszerű egy indával fejvesztve neki menni, mert lehet, hogy elég erő van abban a pengében, hogy átvágja az indáimat. Amikor már elég közel ért csak akkor növesztek ki egy indát és pont a penge lapjára célzok vele és úgy térítem el magam felől.
Ennyivel viszont nem volt vége a menetnek, nem sokkal később már érkezett is vissza, amire én egy indával megragadom az egyik farkast és a láncos penge felé dobom. Így el is láttam az egyik farkas baját, a gazdája segítségével. Egy fát növesztek magam mellé, amibe belecsapódhat a penge és így felfoghatja a támadást. Amikor a másik farkas támadásba lendül, három inda végéra csomót kötök és azokkal csapom agyon az időközben nyüszítő állatot.
Kihúzom a fából gyakorlópartnerem kardját, ami jó mélyen belefúródott, pedig ez egy lélekenergiából létrehozott fa, ami strapabíróbb, mint egy normál fa. Amikor meghajol előttem én is hasonlóan teszek, hiszen az illem, így követeli meg. Visszateszem a kardomat a hüvelyébe és átgondolva nem is volt rossz ez a felállás. Remélem Shiratori-sama látta, hogy milyen ügyes voltam. Látszott, hogy visszafogta magát ellenem, hiszen nem is használta azt az árnyékcsápos technikáját. Mondjuk nem is az volt a feladat, hogy földbe tiporjuk az ellenfelet.
- Haruki is köszöni a segítséget az edzésben. köszönök el a távozó fehérhajú lánytól, aki ennyit megérdemlett, hiszen nem kislányozott le. A kishölgy az még elfogadható megszólítási mód. Mindegy is, szaladtam Shiratori-samához, hogy kérdezősködjek tőle.
- Haruki, hogy teljesített az edzésem? néztem fel kapitányomra nagy kerek szemekkel és vártam, hogy mit fog válaszolni kérdésemre. Amikor mondta, hogy ügyes voltam és megsimogatta a fejemet, egy nagy mosolyt öltöttem magamra és boldogan ballagtam vissza az irodába.