Az osztag kertje

Tárgy: Az osztag kertje Kedd Nov. 19, 2013 10:19 am

Az osztag kertje
Az osztag kertje 13

Tárgy: Re: Az osztag kertje Vas. Dec. 01, 2013 11:16 am

Árnyékok között

Lassan ránt magába a sötétség, és érzem, ahogy kavarog… hogy én vagyok benne, vagy az van én bennem? Oly mindegynek tűnik abban a pillanatban, ahogy a hűvöse szorongat, és nem enged, benyomul, fojtogat, kicsit lazít, és erősebbre vált. Régen éreztem ilyen erősnek az árnyakat, mostanra úgy gondoltam képes voltam magam mögött hagyni, mégis úgy szöktek elő, és öleltek át csendesen, mintha mindig is erre vágytam volna. Már-már képtelen voltam megkülönböztetni, hogy hol kezdődik a bánat, és hol végződöm én, olyannyira összelényegültünk a napokban, és üressé váltam. Nedves csíkra ébredtem, amit a párnám magába szívott, akár csak a többit. Felültem, és megtöröltem a szemem, bár a mozdulat közepén éreztem, hogy ez még korai volt, ugyanis sokkal több könny nyomult előre, végig patakozva karomon. Megremegve húztam fel térdeimet, amiket szorosan átölelve reméltem nyugalmat a hajnalin órában. Vajon hányadik reggel ébredek így? Érdemes lenne számolni?
Árnyékként tettem a dolgom, mert már megszoktam, és pontosan tudtam, csukott szemmel is, mi minden vár rám, és hogyan kell cselekednem anélkül, hogy valóban elgondolkoznék a dolgokon. Gyűlöltem magam a tehetetlenségért, még sem tudtam úrrá lenni saját magamon, kevésnek éreztem azt a lelkierőt, ami megmaradt, amennyi még belőlem egyáltalán megvolt. Mivé halványulok, ha így folytatom, lesz-e vége valaha ennek a gyötrelemnek? Amikor rémálmok gyötörtek legalább tudtam, hogy élek, és a félelem éberré tett, de ez sokkal rosszabb volt, mintha csak kitéptek volna egy darabot belőlem, egy olyan fontos darabot, ami a létezéshez kellett. Monoton mozdulatokkal varázsoltam magam elfogadható állapotba, hogy a reggeliző asztalnál legalább megjelenhessek. Haruki~chan érdekében erősnek szerettem volna látszani, az ő kedvét nem ronthatom el azzal, hogy olyanná válok, aki nem képes őt megvédeni. Mit is tehetnék érte ilyen állapotban?
Újabb könnyek törtek utat maguknak, mégis mire vagyok képes most? Elgyengült lábakkal az ajtóba kapaszkodtam, ami elválasztott a folyosótól, majd lassan a földre rogytam, nem voltam képes megtartani magam, vagy visszafogni az előtörő gyengeséget. Vajon ugyan az lesz a vége, mint legutóbb? Megint éveket fogok ágyban tölteni, anélkül, hogy láthatnám a boldog Haruki~chant szaladni, játszani a házon kívül? Zokogva támasztottam az ajtónak fejemet, egész testem rázta a remegés, és nem képtelen voltam abbahagyni, mozdulni, sikoltani. Percekig tartott ez, és már-már nem is tudtam, miért kezdődött, vagy hogyan vethetnék véget neki, amikor is kiürült a fejem, jótékonyan semmibe véve azt, amin előtte gondolkodtam. A reggeliző asztalnál már nyoma sem volt mindennek, mosolyom akár boldognak is látszódhatott volna, ha a szemeim is nevetnek, de azt hiszem ez egy ideig egyáltalán nem lesz napirendi pont. Megöleltem Haruki~chant, mielőtt az osztagaink felé indultam volna, szorosan, feltöltődve melegségétől, mintha csak búcsúznék, és azt hiszem kicsit így is éreztem.
Nagyon lassan fogyott előttem az út, mintha csak valami jelezte volna, nem is erre kellene haladnom, rossz felé megyek, nem ide akar menni. Valóban nem oda szerettem volna, sokkal inkább feküdtem volna le valahol, várva azt, hogy betakarjon a sötét, és végleg magába nyelve megszűnjön minden, ami eddig marcangolt. Hirtelen ötlettől vezérelve váltottam irányt, hogy meggyőződjek valamiről, ami régóta foglalkoztatott, főként mostanában. Haruki~chan osztagának kapujában elbizonytalanodhattam volna, de most semmi sem tántorított el, azt hiszem a gátlásaimat is eltemettem, egyszerűen a kerítésen át közelítettem meg a kapitányságot. Néhány percig tartott csak, míg felfedeztem őt, elvégre aprócska termetével kitűnt a többi tiszt közül, és követni kezdtem, saját szememmel akartam látni, hogyan is telik a napja.
Mielőtt találkoztunk, előtte is tökéletesen el tudta látni magát, sőt azzal csak bajba sodortam, hogy megismertem, mégis milyen jogom van ahhoz, hogy boldogtalanná tegyem? Mindenkit elveszítek, akiket szeretek… Ryuu, a gyermekem, Keo. Mind eltűnnek, és nem marad utánuk semmi más, csak az egyre növekvő sötétség, ami hűvösével egyre csábítóbbnak tűnik, mégis itt vagyok még. Ezzel követek el ellened nagyobb bűnt, Haruki~chan? Most bántalak jobban, vagy akkor, ha nem lennék? Egy fának az árnyékából figyeltem mozdulatait, ajkamon szomorú mosollyal, mintha csak egy besurranó kukkoló lennék, úgy éreztem magam.
- Mondd csak, mit kellene tennem veled? – Sóhajtottam, bár a kérdés költői volt, és nem Haruki~channak szólt.
Azt hiszem, inkább magamtól kérdeztem, és magam felé is irányult… már azt hittem, kifogytam a könnyekből, most mégis elindultak, mintha csak gyászolnának, pedig nem is tettem még semmit. Ha most meglátna valaki, talán erőm sem lenne megmagyarázni semmit, még sem mozdulok, nincs már semmi, amit szeretnék azontúl, hogy Haruki~chan boldog legyen, sokkal boldogabb, mint amennyire én azzá tehetem.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Szomb. Dec. 28, 2013 10:28 pm

Árnyékok közt

A szokásosnál fáradtabban keltem ki az ágyból és végeztem el a reggeli tevékenységeimet, majd reggeli után indultam el még talán félálomban az osztag felé. Néhányszor ásítozva haladtam célom felé, közben néhányan az úton köszöntek is nekem, amire csak egy intéssel reagáltam, hiszen még álmos voltam. Nem csak én voltam ekkor az utcákon, már kezdett beindulni az élet, hiszen nincsen már hajnalok hajnala.
Talán nem valami jó ötlet nekem holtkórosan menni az osztag felé, hiszen így rossz hírem is kelthetik. Ha korábban indulnék el az osztaghoz, akkor még elfogadható lenni, hiszen akkor még nem sokan vannak az utcákon, de most már egyre többen ébredeznek és kezdenek neki napi dolgaiknak. Viszont ez ellen most nem tehetek semmi, mert nem szeretek korábban felkelni. Hogy ne lássanak meg, ahhoz nekik kéne később kelniük, nem nekem előbb.
Lassan be is értem az osztag területére és bambulásomban valami oda nem illőre figyeltem fel. Valaki, aki biztos nem tartozik ebbe az osztagba, a kertben leskelődik valaki vagy valami után. Hogy pontosan mi lehet az, amit keres, azt innen nem nagyon tudtam megállapítani és azt sem, hogy ki lehetett az. Próbáltam kiszedni az álmosságot a szemeimből, hogy közelebb mehessek, és ne látszódjak zombinak.
A célpont mögé shunpoztam pár lépéssel, ügyelve arra, hogy ne lépjek rá egy falevélre vagy ágra se, nehogy felesleges zajt keltsek és felhívjam magamra a figyelmet. Próbáltam közelebbről is szemügyre venni a leselkedőt, de így hátulról nézve sem mentem sokra. Nézelődésemben a kiszemelt beszéde zavart meg, amire meg is dermedtem. Eddig nem tűnt fel, hogy észrevett volna, akkor most kihez beszélhet?
- Kihez beszél... Shiranui fukutaichou? - mentem közelebb a lányhoz és behajoltam mellé, hogy az arcát is megláthassam és feltegyem neki kérdésemet, amikor is már felismertem kivel is állok szemben. Az arca végre elárulta, ki is volt a leskelődő és nem csak azt árulta el ki is ő, hanem hogy mit csinál.
- Miért sír? Valami baj van? Történt valami? - tettem fel sorozatban a kérdéseket, ami igazából ugyan azt akarta megtudni. Csak nem történt valami Harukival és azért jött el ide, hogy ezt közölje velem, de nem jutott el az irodámig, hanem itt sírva fakadt. Nem, ez nem lehet, érzem Haruki lélekenergiáját, akkor valami másról lehet szó.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Hétf. Dec. 30, 2013 10:45 am

Árnyékok között

Talán csak néhány pillanat, ha össze tudnám számlálni, bizonyosan ennyi lenne az igazi mosollyal töltött idő az életemben, és ezeket mind Haruki~channal töltöttem, vagyis a legtöbbet. Mit követhettem el, amiért ilyen büntetést szabtak ki rám? Nem tudok másként tekinteni a korábban történtekre, mint valamiféle büntetésre, vagy talán inkább átok lenne, esetlek vezeklés… Mindegy is, hogy mit okolok, igazából a kapocs én vagyok, magammal hordozom ezt, mint valami sötét magvat, ami gyökeret ver az egész életembe, és magához ragad másokat is. Úgy rágott már belülről a kétségbeesés, hogy azt sem vettem volna észre, ha a tizenkettedik osztag a levegőbe repül mögöttem egy baljós kísérlet után, csak Haruki~chant látták szemeim. Éppen ezért ijesztett szinte halálra a mellettem feltűnő férfi, mégis úgy tűnt, hogy maradt némi lélekjelenlétem, mert az apró sikkantást saját kezemmel fojtottam el, nehogy unokahúgom felfigyeljen rá.
Ha már amúgy is felemeltem kezeimet, megpróbáltam megtörölni szemeimet is, miközben remegés futott végig rajtam, mind az ijedtség utóhatásként, mind pedig az elfojtott bánat kitörni akarásától. Valóban, kihez is beszélek, mit is akarok valójában? Milyen remek kérdések, és mennyire megválaszolatlanok még magam előtt is, pedig úgy örülnék, ha valaki képes lenne elárulni nekem is, ahelyett, hogy magamnak kell ráébrednem. Kissé még nedves szemeimet a férfira emeltem, akivel nem hivatalos közegben azt hiszem most találkoztam először, holott már rég rá kellett volna néznem, hogy miféle emberre is bízom nap, mint nap Haruki~chant. Ugyanolyannak tűnt, mint máskor, csupán csak aggodalmasan nézett rám, amilyet eddig nem láthattam tőle, de ez jelen pillanatban érthető, elvégre rajta kapott, amint az osztagában leselkedem az egyik tisztje után.
- Se… senkihez, csak motyogtam magamban… - Egyre remegő hangom nem volt túl meggyőző, még önmagam számára sem, ráadásul könnyeim ismét útnak indultak.
Úgy éreztem, hogy veszítettem. A valóság, az élet, a saját sorsom ellen, egyszerűen nem bírtam talpon maradni, és megküzdeni a saját boldogságomért, csak hagytam, hogy az kifusson az ujjaim közül, anélkül, hogy igazán kapaszkodtam volna belé. Az ajkamba haraptam, ahogy az is velem együtt kezdett remegésbe, mintha ez számítana, vagy megakadályozna bármit is, majd egyszerűen térdre rogytam. A belülről mardosó fájdalmat már-már fizikainak éreztem, amit képtelen voltam tovább elviselni, és úgy gyűrt maga alá, akár egy egyszerű rongybabát, aminek annyi akarata sincsen, hogy eldöntse merre is dőljön el. Ennyi lenne hát csak bennem? Megadom magam ilyen egyszerűen, és itt fogok elveszni, egy kapitány lábai előtt, karnyújtásnyira a legcsodálatosabb dologtól az életemben?
- Sajnálom! – Hüppögtem, amint némi levegőhöz jutottam a fojtó gondolatok, és a patakzó könnyek között.
Inkább szólt Haruki~channak, mint Nara~taichounak, de nem tudtam mozdulni, nem tudtam igazán tenni semmi mást azon kívül, hogy a lecsorgó cseppeket hevesen törölgettem, mintha csak segített volna ez bármin is, mintha ezzel elállíthattam volna. Hogy történt-e valami? Igazából olyan apróságnak tűnt most az, ami egy lehelettel döntötte össze a kártyavárat, amit az életemnek neveztem.
- Mondja csak Nara~taichou, mindent megtenne azért, akit szeret? – Talán első magánbeszélgetésre nem ezt a témát kellett volna választanom, és lehet, hogy nem is ő a legjobb ember arra, hogy megosszam vele a gondjaimat, mégsem tudtam most hallgatni. – Mit gondol, akkor is képes erre, ha önmaga mindezen gond okozója? És a sorsa, vagy önmaga ellen kellene küzdenie, vagy talán léteznie sem volna szabad? Ön szerint menekülés lenne, vagy győzelem?
Még csak rá sem néztem, egy fűcsomót bámultam a térdeim előtt, ami zöldelve törtetett a fény felé, hogy egyre erősebb legyen, de ugyan mi értelme ennek, ha ősszel úgyis besárgul, télen pedig elfagy? Nem lenne könnyebb, ha visszabújna a földbe, és úgy tenne, mintha az árnyak mindig is az élete részei lettek volna?
- Mindig úgy véltem, hogy nincs olyan jó megoldás, ami valakinek az életével járna, mert egy ilyesfajta áldozat nem nemes, sokkal inkább saját büszkeségünk eszköze arra, hogy magunk szemében is hősök lehessünk. Nem az a bátor, aki meghalna valakiért, hanem aki élni tud érte, és vele… - Felsóhajtottam, és ráemeltem tekintetemet, amiben félelem és fájdalom tükröződött. - Mégsem tudom elvárni attól, akit szeretek, hogy bátor legyen értem, és vállalja azokat a gyötrelmeket, amik ezt az életet jelentik.
Lehet, hogy ez a megfogalmazás kissé félreérthetőre sikeredett, de ekkor még nem érzékeltem, nem is járt a fejemben más, csak Haruki~chan, holott a családom sokkalta többől is állt, mégis valahogy mindig csak ő maradt. El sem tudtam volna képzelni immár az életemet anélkül, hogy ő ott lenne benne minden egyes nap, de vajon ez helyes, tényleg így lenne rendjén?

Tárgy: Re: Az osztag kertje Vas. Márc. 02, 2014 1:59 am

Árnyékok közt

Nem nagyon tudtam hirtelen, hogy mit is kéne tennem az éppen térdre rogyó Shiranui fukutaichouval, nem minden nap esnek össze a lábam előtt a nők. Ráadásul még sír is közben, ami még jobban megnehezítette a dolgomat. Ha egy barátnője lennék, akkor biztos lekevernék neki egy pofont, hogy lenyugodjon és mondja el nyugodtan, mi is a problémája. Ezt viszont nem tehetem meg, hiszen egy igazi férfi nem üt meg nőket, ezért mást kell kitalálnom.
- Tessék. - halásztam elő egy zsebkendőt, amit oda is nyújtottam Shiranui fukutaichounak, hogy letörölhesse vele a könnyeit. Bár nem tudom, hogy tudnék még neki segíteni, ha nem mond el semmi, csak bocsánatot kér, és furcsa kérdéseket tesz fel. Ha tippelnem kellene, azt hinném, hogy megölt valakit, de ilyet nem nagyon tudok elképzelni Shiranui fukutaichouról. A semmiből jövő bocsánatkérésből viszont csak erre tudok gondolni, hiszen nekem nem tett semmit, amiért bocsánatot kellene kérnie.
A kérdéseire hirtelen nem is tudtam, mit mondani, csak elgondolkodó képet vágni. Nem számítottam rá, hogy ilyen magasröptű társalgást akar velem folytatni, ezért össze kell szednem a gondolataimat, hogy valami értelmeset tudjak mondani a kérdésre. Bár azt meg kell hagyni, hogy valami egyszerűbb témának jobban örültem volna, de megteszem, amit tőlem telik.
- Nem tudom ezt pontosan, hogy érti, de ha az a másik személy is viszont szereti, akkor biztos nem gondolkodik, így hogy a másik a gondjai okozója. Vagy ha mégis akkor nem szerette igazán. - válaszoltam kisvártatva, hiszen meg kellett gondolnom, hogy mit mondok, bár fogalmam nincs, hogy általánosságban beszélünk erről, vagy Shiranui fukutaichou küzd ilyen problémákkal, vagy pedig én a tudtom kívül. Bár az igaz, hogy a kapitányságnak van ilyen hátránya, hogy akár a családomat is célba vehetik, de ilyen módon nem is szoktam gondolkodni, hogy nekik jobb lenne nélkülem, mert különben is meg tudom őket védeni. Ha nem tudnám, akkor nem lennék méltó a kapitányi pozíciómra és mélyen elszégyellném magamat.
- Egyetértek. Sokan halnának meg, hogy a szeretteik életben maradjanak, de azzal csak fájdalmat okoznak pont annak, akit meg akartak védeni. - fejeztem ki egyetértésemet és véleményemet a megállapítással kapcsolatban, viszont ezután Shiranui fukutaichou rám nézett és folytatta mondandóját, amivel már nem nagyon értettem egyet. - Ha szeretjük a másikat, akkor a vele járó gondokat is elfogadjuk, nem? - tettem fel egy egyszerű kérdést Shiranui fukutaichounak, amivel talán rávilágíthatok, hogy lehet, hogy nincs annyira igaza. Bele kéne képzelnie magát a másik személy helyébe és úgy átgondolni a dolgokat, vagy éppenséggel megbeszélni ezzel a személlyel a gondjait. Ha nem egyedül kell rágódni egy problémán, akkor könnyebb megoldani. Persze mindenkiben ott van az az érzés, hogy nem akar másokat traktálni a saját problémájával, de ha a másikat is érinti, akkor jobb vele megbeszélni.
- Nem akar bejönni az irodámba, vagy legalább felkelni? - nyújtottam a kezemet Shiranui fukutaichounak, hogy felsegítsem a földről, mert a végén még felfázik, vagy piszkos lesz a ruhája. Bent pedig sokkal kényelmesebben tudunk beszélgetni, mint itt kint.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Vas. Márc. 23, 2014 5:00 am

Árnyékok között

Kissé félszegen fogadtam el a felém nyújtott textíliát, és megpróbáltam vele felszárogatni könnyeimet, amik úgy törtek utat, mintha már a sok sírástól saját medrük lenne. Jó lett volna úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, de tudtam jól, hogy mindketten tisztában vagyunk vele, erről szó sincs. Talán még sem volt azonban minden veszve, elvégre Nara~taichout olyan embernek ismertem, aki eddig vigyázott Haruki~chanra, így lehet, hogy ez csak a sors furcsa fintora. Kénytelen voltam szomorkásan elmosolyodni, mert azt hiszem, ő mit sem tud arról, hogy mindezt miattam kellett tennie.
Nem akartam a kérdéseimmel sarokba szorítani, egyszerűen előtörtek, akárcsak a könnyek, pedig nem is reméltem, hogy tud helyettem válaszolni. Mert igazából nem az volt a lényeg, hogy mások mit gondolnak, hanem hogy én magam miként érzek, és mire vagyok képes, mit fogok tenni. Egy sóhajjal engedtem útjára a gondjaimat, ahogy letöröltem az utolsó cseppeket, úgy éreztem nem fogalmaztam meg elég jól a gondolataimat, de talán jobb is így.
Sosem feltételeztem, hogy Haruki~chan gondként kezel engem, vagy úgy érzi, a nehézségeiről én tehetek, hiszen a betegségem alatt is olyan sokszor meglátogatott. Számomra sokat jelentettek ezek a pillanatok, és biztos voltam benne, hogy neki is, hiszen nem jött volna, ha nem szívesen teszi. Gond a saját gondolataimban volt, elvégre én éreztem azt, hogy miattam történnek ezek a dolgok vele. Az ő fejében lehet meg sem fogalmazódott ilyesmi, engem mégis elemi erővel feszített belülről, hogy ilyen fiatalon kellett keresztül mennie annyi mindenen, amitől meg kellett volna óvnom. Tudtam, hogy erős, ahogy azt is, bár törékenynek tűnik, a kitartása és elszántsága egy Shiranuié. Mégis tévednék, amikor inkább óvni szeretném, mint nehézségek sora elé állítani?
- Kedves, hogy így gondolja, de akkor is ez a véleménye, ha nem maga az, akinek gondot okoznak, hanem jól tudja, hogy önnön maga jelent nehézségeket?
Nehéz volt ez a tény, és nem is volt teljesen tiszta, hogy valóság-e, vagy csak kellett valami, ami eltereli a gondolataimat. Vajon mennyi igazság lehet benne, azon el sem igazán gondolkoztam, nem akartam szembenézni a tényekkel. Sem azzal, hogy tényleg így lehet, sem azzal, hogy nincs igazam, és csupán újabb strigulát akarok húzni a lelkiismeretemre, ezzel büntetve magam. Mennyit bír el az ember, míg végleg össze nem roskad? Való igaz, hogy nem kapunk nagyobb tereket, mint amekkorát képesek vagyunk elcipelni, vagy csak ezzel vigasztalódunk, és tartjuk magunkban a lelket, nehogy idő előtt feladjuk?
- Nem akartam összezavarni, vagy kérdőre vonni. – Fogadtam el a felém nyújtott kezet, és lassan felálltam, próbálgatva, elbírnak-e lábaim.
Haruki~chan felé pillantottam a szemem sarkából, aki úgy tűnt önfeledten végzi feladatát, nem zavartatva magát semmitől, nem érzékelve az itt folyó dolgokat. Örültem neki, hogy Nara~taichou volt, aki rám bukkant, és nem ő. A zavaros érzések csak kavarogtak, és már-már kibogozhatatlan elegyet képeztek bennem, holott a legjobb az lett volna, ha a gordiuszi csomóhoz hasonlatosan, csak el tudtam volna vágni őket. De esélyem sem volt, ilyesféle csatákra nem voltam felkészülve, nem támaszkodhattam kardtudásomra, vagy másra.
- Elnézést, nem szerettem volna önnek gondot okozni, nem gondoltam, hogy bárkivel is találkozni fogok. – Sütöttem le kissé tekintetem bűntudatosan, mert gondolhattam volna arra, hogy az osztag területén bármikor összefuthatok valakivel, és akkor magyarázatot kell majd adnom az ittlétemre. – Nem, köszönöm a szíves invitálást, inkább idekint maradnék. Mondja, sétálna velem egyet? Bűn lenne a Nap sugarai elől elvonulni!
Úgy gondoltam, nem árthat, ha egy kis friss levegőt szívok, hogy még inkább sikerüljön megnyugodnom, a társaság bizonyosan segít majd abban, hogy ne zuhanjak ismét magamba. Lassú léptekkel indultam hát el a Haruki~chantól ellentétes irányba, hogy véletlenül se fussunk össze vele, nem szerettem volna aggodalomra okot adni neki. Összefontam a karjaimat magam előtt, így megtartva magam, mintha csak visszaszoríthatnám így az előtörni készülő érzéseket, holott tisztában lehetnék régóta azzal, ez nem így működik. Az évek során olyan sok mindent tartottam magamban, hogy mostanra olyan lettem, mint egy időzített bomba, ami egyre másra robban fel a legváratlanabb pillanatokban, olyan helyzeteket teremtve, amiket legrosszabb álmaimban sem szerettem volna átélni.
- Kicsit úgy érzem, nem tudok elégszer bocsánatot kérni a viselkedésem miatt, azonban elhiheti, ezek őszinte kifejezések, nem csak önnön megnyugtatásomul szolgálnak. – Fordultam a kapitány felé, ahogy kissé sikerült összeszednem magam. – Ez most talán nem lesz érthető önnek, de hogy vette észre az utóbbi időben, Haruki~chan viselkedése változott?
Nem lehettem teljesen biztos benne, hogy válaszolni fog a kérdésemre, csupán reménykedtem benne. Az osztagban ő tölti a legtöbb időt Haruki~channal, így ha valami történne vele, biztosan látná rajta. Még ha otthon képes is elrejteni előlem, hogy nekem ne okozzon gondot, lehet Nara~taichounak elárulta, mit is gondol igazából, hogy hogyan érzi magát. Szerettem volna, ha minden rendben lenne, de erről meg kellett győződnöm, és erre itt volt a kiváló alkalom.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Szer. Jún. 04, 2014 9:33 pm

Árnyékok közt

Nem valami könnyű témát hozott fel Shiranui fukutaichou, így egy kicsit megnehezítette a dolgomat, hogy gyors eszmecsere játszódjon le köztünk. Szinte minden kérdésén el kellett kicsit gondolkoznom, mivel ilyen dolgokon én nem szoktam aggodalmaskodni. Haruki elmondása Shiranui fukutaichouról is mintha egy teljesen más shinigamiról szólt volna, nem pedig az előttem összerogyott nőről.
- Nincs semmi baj. - segítem fel a földről a bocsánatkérő Shiranui fukutaichout, akinek valóban sikerült összezavarnia, így megint nem tudtam egyből válaszolni neki, de valamit mondanom kellett. - Bár nem tudom pontosan, mire gondol, de ha olyan dolgok nehézségekről, amit nem szándékosan csinál, csak vannak, az ellen úgy sem tud, mit tenni, ezt másoknak is el kell fogadniuk, vagy különben nem tartják magát elég fontosnak. - még mindig fogalmam sincs, hogy mi történhet a Shiranui családnál, mert gondolom saját magára gondol Shiranui fukutaichou, de ha nem tudom pontosan, miről van szó, akkor csak találgatni tudok.
- Hát, a saját osztagom területén észre szoktam venni, ha nem idetartozó van jelen, főleg ha az illető egy hadnagy. - az osztag védelme érdekében oda kell figyelnem az ilyenekre, nehogy valaki veszélyes bejusson és gondot okozzon nekünk. Szeretem kézben tartani a dolgokat, az legbiztosabb, ha én figyelek az ilyenekre.
- Rendben magával tartok. - válaszoltam, majd elindultam Shiranui fukutaichou mellett az osztag kertjének körüljárására. - Nem akarja elmondani, hogy mi aggasztja? Néha jó, ha egy kívülállónak elmondja a bajait. Persze, ha nem akarja nem kötelező. - ha már kérdezgette a véleményemet Shiranui fukutaichou, úgy lenne igazságos, ha elmondaná, miért is érdekelte a véleményem. Ha jobban átlátom a dolgokat, akkor talán tudnék is neki segíteni, de azt is megértem, ha nem akar róla beszélni.
- Én vettem rajta észre semmi szokatlant. - válaszoltam egy kicsit meglepetten, valami tényleg történt náluk, amiről én nem tudok. Mondjuk a nemesek gondjai nem nagyon szoktak érdekelni, ha persze a nemességgel kapcsolatos, mert ahhoz úgy sem nagyon értek. Ha viszont hétköznapi gondokról lenne szó a Shiranuiknál akkor, ha tudok, természetesen megpróbálok segíteni, persze, ha kérnek a segítségemből. De tényleg nem vettem észre semmi változást Haruki viselkedésében, az is lehet, hogy Shiranui fukutaichou fújt fel valami apróságot és azon emészti magát, bár annyira nem ismerem, hogy ezt biztosra tudjam.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Vas. Júl. 27, 2014 12:53 am

Árnyékok között

A lassú léptek, és a friss levegő szépen fokozatosan segített megnyugodni. Mélyre szívtam a levegőt, és kicsit úgy éreztem, hogy azzal mind könnyebb leszek, ahogy kieresztem magamból, bár már nem sóhajként. Kezdtem ráébredni, hogy a saját gondjaimat javarészt önmagammal és Mimózával osztom meg mindig, és ez csak ahhoz vezet, hogy szép lassan elemésztenek a gondolatok, emellett pedig nincs külső rálátásom a kérdésekre, csupán újra és újra lejátszom ugyanazokat a problémákat, míg szépen lassan eltemetnek. Neveltetésemből adódóan nem igazán voltam képes megbízni akárkiben, az elfojtás pedig olyan természetes volt, hogy sokáig fel sem merült bennem, másképpen kellene tennem.
- Nem is tudom, kényelmetlen, ha az ember tudja magáról, hogy szenvedést, és problémát okoz a léte. Valahogy nehéz elfogadni azt, hogy másoknak ezzel meg kell birkózniuk, holott nem tehetnek róla. – Próbáltam tovább magyarázni, pontosan mire is gondolok felvetéseimmel, és kételyeimmel.
Nem meggyőzni akartam, nem is igazán vitatkozni vele, csupán szükséges volt az, hogy találkozzam egy kicsit más véleménnyel is, mint a sajátom. Szinte biztos voltam benne, hogy a kapitány sejti, nem csupán a filozófiai felvetések hajtják kérdéseimet, és mégis láttam, hogy legjobb tudása szerint igyekszik válaszolni, ami nyugtatóan hatott rám.
- Valahogy most már jobban értem, miért kedveli önt annyira Haruki~chan. ^w^ - Mosolyogtam rá, hogy ezzel kifejezzem hálámat felé.
Eddig, ha nem is túlságosan, de kicsit mégis aggasztott unokahúgom ilyen mértékű rajongása a kapitány iránt, azonban már néhány perc után képes voltam megmondani róla azt, amit már az elmondottak, és a jelentések alapján is feltételeztem. Folytattam mellette utamat, nem szerettem volna, ha félreérti, amit mondtam, de úgy gondoltam, bizonyosan visszakérdez, amennyiben megjegyzésemet nem tudja hová tenni, addig azonban felesleges lenne magyaráznom.
- Valóban, gondolnom kellett volna arra, hogy esetlegesen aggodalmat is okozhatok a bejelentés nélküli jövetelemmel, remélem, nem tartom fel túlzottan munkálatai közben. – Igazítottam meg kissé csapzott tincseimet.
Nem szabadna elfelejtenem, hogy bármennyire is barátságos, az nem biztos, hogy valódi szabadidőt feltételez, előfordulhat, hogy csupán nem mer a korábban látottak miatt magamra hagyni. Hasonló helyzetben biztosan én magam is ekként cselekednék, legyen bármennyi dolgom is, hiszen nem tudnám teljes odafigyeléssel végezni a dolgom, miközben az járna a fejemben, a másik vajon mivel is foglalatoskodhat abban a pillanatban.
A kérdésre oldalra pillantva mértem végig, ám valódi érdeklődést fedeztem fel rajta, nem csupán az udvariasság mondatta vele. Csupán néhány másodpercig tartott ez, majd ismét magam elé szegeztem tekintetemet, hogy folytatva a sétát átgondolhassam, mit is lenne jó válaszolni. Mert válaszolni szerettem volna, életemben nem ez volt a sokadik alkalom, hogy azt éreztem, tényleg jobb lenne, ha valaki észhez térítene, és megmondaná, hogy tévedek.
- Azt hiszem túl sok embert veszítettem el, és ez nagyon sok aggállyal, és kétellyel töltött meg az évek során. Azt szeretném, ha Haruki~chan boldog lenne, és nem aggódna miattam, vagy bármi miatt. – Kezdtem bele, talán kicsit messziről megközelítve a dolgokat, de úgy éreztem, így értheti meg igazán Nara~taichou. – Mégis folyton azt érzem, én vagyok az oka, hogy nem képes felhőtlenül élvezni az életet, és megakadályoznám a boldogságban, hogy miattam minden pillanatban veszélyben van… - Letöröltem az előbukkanó könnycseppeket, nem szerettem volna ismételten elsírni magamat, ezúttal nem. – Bizonyára tudja, hogy a szüleit az én férjem gyilkolta meg, ahogy Haruki~chant, és a nagybátyámat is megpróbálta. Bár ezt sosem fogom megbocsátani neki, magamnak is képtelen vagyok, elvégre miattam volt bejárása abba a házba, és rajtam keresztül ismerte meg Haruki~chant… ha történt volna vele valami…
Nem tudtam folytatni, megálltam, és néhány pillanatig mély levegőket vettem, hogy képes legyek megnyugodni végre. Sosem hozta fel ezt a témát, tudtam, hogy sosem haragudott emiatt rám, nem is okolt, én azonban nem voltam képes ilyen egyszerűen túllépni a dolgokon, holott ez nem a közelmúltban történt. Kézfejemet a halántékomhoz szorítva intettem ismét nyugalomra magamat, és tovább indultam.
- Ön szülőként biztosan megérti az aggodalmamat, még ha indokolatlannak is tűnhet, egyszerűen úgy érzem, mintha bajba sodornám minden egyes alkalommal. Tudom, hogy képes megvédeni saját magát, de valóban önzés lenne, ha én is óvni szeretném inkább? – Néztem rá, immár összeszedettebben. – Nem is tudom, hogy képes leszek-e valaha belátni, hogy ő nem csupán egy kislány, akit gyermekemként szeretek, hanem az ön tisztje, aki egyedül is helytáll.
Mosolyom ismét szomorkás volt, bár inkább azért, mert kezdtem ráébredni, tulajdonképpen az egész olyan, mintha nekem magamnak lenne szükségem arra, hogy megvédhessem Haruki~chant. Ez azonban nem lehet az egyetlen kapocs, ami összeköt bennünket, lévén egyszer ő is felnő, bármennyire nem szeretném, és akkor már nem kezelhetem kislányként. El tudom majd engedni vajon azt a kezet, vagy nekem volna nagyobb szükségem a kapaszkodóra?

Tárgy: Re: Az osztag kertje Csüt. Júl. 31, 2014 12:03 am

Árnyékok közt

Reménykedtem benne, hogy majd a friss levegő jó hatással lesz Shiranui fukutaichoura, bár tény, hogy ő invitált meg egy sétára és nem én őt, pedig talán úgy lett volna az illendő. Elvégre ez a 9. osztag területe, itt én vagyok otthon, ő csak látogatóba érkezett. Nekem kéne jó házigazdának lenne, nem a legjobb, ha hagyom, hogy ő irányítsa a dolgokat.
- Ha nem tudnak ellene tenni, akkor felesleges is azon bánkódni. Nem a rossz dolgokon kell agyalni, hanem a jókon. - mondtam Shiranui fukutaichounak, mert én tényleg úgy gondolom, hogy ami ellen nem tudunk semmit tenni, arra nem éri meg időt vesztegetni. Az már más tészta lenne, ha a megoldáson gondolkozni, annak legalább van értelme, mint szomorkodni a saját és mások keserűségén.
- Bocsánat, nem figyeltem. Mit is mondott? ^^” - csak pár pillanatig, de az egyik fán játszadozó madaraknak sikerül elterelniük a figyelmemet, így nem nagyon értettem, mit is mondott Shiranui fukutaichou. Tudom, hogy nem szép dolog tőlem, de a természetben mindig vannak apró érdekes dolgok, amik csak úgy magukhoz vonzzák a figyelmet.
- Ráérek, nincsen semmi halaszthatatlan tennivalóm. - válaszoltam egy apró mosollyal, mert hát én osztom be a saját időmet és most amúgy sincsenek határidőre leadandó jelentések. Persze mindig lehet valami feladatot találni az osztag körül, ha keresek, de most éppen nincsenek ilyen kényszereim. Az osztag kertjéből amúgy is szétnézhetek az osztagom területén, innen a legtöbb fontosabb hely belátható, ha nagyon kíváncsiskodni akarok, miközben Shiranui fukutaichouval társalgok.
- De a férje már a Féregbolyban van, nem lehet akkora veszélyben már. - valamennyire hallottam a Shiranui házban történtekről és saját szememmel láttam, ahogy a 2. osztagosok elvitték a férfit magukkal. Vagy történtek volna valamilyen fejlemények, amiről én nem tudok?
- Amúgy meg nem kell félnie, ha maga nem tudja megvédeni, akkor majd én megvédem, elvégre az én osztagom tagja. - nem szoktam hagyni, hogy bármilyen nagyon veszély is fenyegesse az osztagomat, vagy a benne lévő tiszteket. Ha velük kekeckedik valaki, akkor az olyan, mintha velem is megtennék, amit nem hagyok annyiban.
- Nem önzés, de ha nem hagyja, hogy megpróbálja megvédeni magát, az már az. Valamikor egy-két sérülésből sokat tudnak tanulni és ettől nem szabad őket megfosztani, mert azzal csak a következő generációkat gyengítjük meg. - én is szívesen megvédeném mindentől Hajimét, de neki is az a legjobb, ha megpróbálkozik ő is megvédeni saját magát. A gyerekek is szeretik néha megmutatni a felnőtteknek, hogy mit tudnak. Mondhatjuk, hogy ez a szeretetnek egyfajta megnyilvánulása, még ha nem is tűnik nagyon annak. Minden szülő szereti látni, ha szépen lassan felnőnek és erősödnek.

Tárgy: Re: Az osztag kertje Csüt. Júl. 31, 2014 12:49 am

Árnyékok között

Jól esett a séta, igazság szerint még sosem jártam Haruki~chan osztagában, így legalább kicsit magam is körül nézhetek. A növények mindegyikét megismertem, amik csendesen zöldellettek a kis út mentén, bár nem én magam ültettem őket, mégis megállapíthattam, jól gondozottak. Ha tehettem volna, sosem mentem volna zárt falak közé, hanem egy csendes kertben éltem volna, belesimulva a virágokba, együtt lélegezni, virágozni, illatozni velük, nem gondolni semmire… ezt azonban nem tehettem meg.
- Nehéz az embernek évtizedes szokásokon változtatnia, ne legyen velem olyan szigorú, Nara~taichou! ^_^” – Mosolyogtam zavartan, valóban nem ezen kellene rágódnom, még sem megy, hiába tudom jól.
A szomorú gondolatok nem olyanok, amiket olyan egyszerű elűzni, bármennyire is mondogatjuk, és szeretnénk, a legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel ismételten, mintha nem tettünk volna ellenük semmit. Tudtam magamról, hogy túl sokat gondolkozom talán olyasmin is, amin immár felesleges, ettől függetlenül lehet, hogy éppen ez az, ami miatt másoknak képes voltam használható tanácsokat adni. Ha könnyedén lendülnék túl a problémákon, biztosan nem rágnám át rendesen, és nem látnám meg benne azokat az apróságokat, amiket így viszont képes vagyok felfedezni.
- Azt mondtam, hogy most már értem, miért kedveli önt annyira Haruki~chan… - Ismételtem meg, bár valahogy úgy tűnt, mintha csak ismét szerette volna tőlem ezt hallani. – Tudja, szerettem volna önnel már korábban is többet beszélni, mert sokat hallottam magáról, de személyesen így még sosem beszéltünk, talán nem is így kellett volna, de a múltat nem tudjuk már megváltoztatni.
Örültem, hogy nem zavartam meg a munkájában, bár még korán volt, lehet éppen most fejezte be az éjszakai szolgálatot, sosem lehet tudni. Én magam mindig kicsit úgy éreztem, hogy a vezetők állandóan szolgálatban vannak, egy perc pihenés nélkül, hiszen ha bármi probléma van, nekik azonnal intézkedni kell. Persze más ez kapitányként, és megint más hadnagyként, főleg, ahogy látom a Soutaichou munkáját közvetlen közelről, és igyekszem neki megkönnyíteni azt.
Ryuu említésére megrándult néhány izom arcomon, nehezen rejtettem volna véka alá az iránta érzett haragot, és gyűlöletet, de a kapitány előtt nem is éreztem úgy, hogy így kellene tennem. Ő is ott volt, látta, mit művelt az a férfi, hogy mit szándékozott tenni, és mégis… kevésnek érzem a büntetést, amit kapott.
- Igen, azonban sajnos ez sem nyugtat meg. Sok szörnyűséget követett el, néha azt érzem, a legjobban őrzött börtönből is képes lenne ártani, és ez megrémít… ahogy az is, hogy egy ilyen rossz döntésem sodorta Haruki~chant veszélybe, és ezt talán elkövetem újra. – Remegett meg kicsit hangom, de igyekeztem úrrá lenni rajta. – Lehet, hogy butaságnak gondolja ezt a félelmet, de minél többet tapasztalok, annál inkább érzem azt, hogy olyanokat sebzek meg, akiket védelmezni szeretnék.
Nem álltam meg egy pillanatra sem, tudtam, hogy akkor menthetetlenül ismételten elindulnának könnyeim, ezt pedig nem szerettem volna. Már annyiszor kértem bocsánatot a kapitánytól, nem akartam ismételten kellemetlen helyzetbe hozni, hiszen kicsit megkönnyebbültem attól, ahogy beszélgethettem valakivel erről. Még ha Keot nem is hozhattam fel, legalább valaki tudta, mik is történtek valójában, és hogy nem csupán én magam nagyítom fel ezeket a dolgokat.
- Köszönöm, de biztos lehet benne, hogy az életem árán is megóvom őt. – Néztem határozottan a férfi szemébe, emiatt egyetlen percig sem éreztem aggodalmat.
A múltban talán nem voltam elegendő ehhez, gyenge, és beteg voltam, mostanra viszont az Ichibantai hadnagya lettem, bízom a képességeimben. Ahogy abban is, elég erősek az érzéseim ahhoz, hogy biztosan kijelenthessem, nem engedem, hogy bántódása essen. Ha a világom darabjaira is hullik, ez az érzés sosem veszne el, mert teljesen a lényem része, beleivódott a csontjaimba, előrébb való volt, mint a saját épségem, éppen ezért voltak a kételyeim olyan fájdalmasak.
- Nem szeretném burokban nevelni, ha erre gondol, hiszen annak is örültem, hogy shinigamiként szolgál, ahogy én is szerettem volna mindig is. – Indultam tovább. – Talán sokat aggódom, és jobban féltem őt, mint azt saját maga szeretné, de azzal tisztában vagyok, nem foszthatom meg az önállóságától, mert ez nem tenné boldoggá. Attól az, aki, hogy segíthet, és megvédhet másokat, mert ő igazi Shiranui. ^w^ - Mosolyogtam magam elé, elvégre ugyanannyira örültem annak, hogy ilyen, mint amennyire aggodalomra adott ez okot.
Szerettem őt, és vigyázni akartam rá, azonban tudtam, hogy a szeretet fojtogató is lehet, és nem szerettem volna, ha ő ezt érezné a közelemben. Úgy gondoltam, nélkülem is elég hosszú ideje képes volt meglenni, de ettől függetlenül megkönnyíthettem azért a dolgokat, ha már volt rá lehetőségem.
- Kik gondozzák a kertet? Nagyon szép munkát végeznek! – Próbáltam kicsit másfelé terelni a témát, hogy legyen lehetőségem összeszedni magamat, és a gondolataimat.