A Nap forrón süt és olyan gatyarohasztó meleg van, hogy legszívesebben belevetném magam egy kád jégbe. A 13. osztagi irodámban ülök, s épp a rohadt papírmunkát körmölöm, amikor elszakad a cérna.
~ A fene essen belé! Miért kell minden kibaszott hollow után feljegyzés írni?~ - dühöngők magamban, miközben az egészet elhajítom a fenébe. ~Jó elegem van! Lelépek...~
Miután ezt így megbeszéltem magammal, el is indulok az emberek világába.

Épp megérkezem Uraharához, amikor Masaki vágtat be az ajtón és azt ordítozza, hogy neki fű kell.
~Ez az! Ez kell nekem! Jól betépek, oszt nem lesz gond!~ - gondolom, majd amint a zöld kalapos bohóc átadja a cuccot, Masaki máris megfelelő hely után kezd kutatni, amíg én összeszedek pár embert.

Az immáron népes csoport élén haladok az ötlet kitalálója mellett. Pár perc kitartó séta után meg is pillantjuk a Don Kanonji által immár lidércmentes kórházat. A földszintet túl szembe tűnőnek találjuk, így az első emelet felé vesszük az irányt. Addig-addig baszakudunk, amíg a végén az harmadik emeleten kötünk ki. Hál' istennek elég magasan vagyunk, így meg van az esélye, hogy valaki biztos el fog szállni. Ha nem is az anyagtól...
Letelepedek az egyik sarokba épp, ahol egy nagyobb darab hiányzik a falból. Amilyen szerencsétlen vagyok, úgyis ki fogok zuhanni, szal' minek menjek távolabb.
~ A fenébe! Azt hittem, hogy legalább itt fent van valami légmozgás, hogy ne rohadjak meg!~ - dühöngök tovább magamban, miközben rágyújtok. Először csak egy normál cigire, hogy megtornáztassam a tüdőmet.

Mostanában túl sokat lóg a nyakamon ez a szöszke picsa, hamarosan azt veszem észre, hogy hullásnak indul gyönyörű hajam, mint azok a ku*va őszi levelek. Páran már említették, hogy az örökké vigyorgó Fradi-drukker, ismét újabb anyagot hozott az üzletébe, így gondoltam, hogy elzúzok hozzá, és megveszem tőle a szokásos nyugtató adagomat. Mikor odaértem megdöbbenésemre kikúrt sokan álltak sorba. Úgy voltam vele, hogy a tököm fogja kivárni a sort, és mint az amerikai fociban, törekedtem előre, buldózer stílusban.
-Takarodj az utamból! Héj, gyerekkel vagyok! Húzz arrébb!-rúgdostam fel sorjában azokat, akik nem voltak képesek letérni. Ahogy a pulthoz értem, az általános vigyorral köszöntött a legyezős pacák, amit mindig is rühelltem. Köpenyénél fogva kezdtem el vele pofázni, és nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy a pletyka igaz, és tényleg behozott egy új fajta szert. Mivel már pár segg is felfigyelt a dologra, a csőcselék után eredtem. Persze nem úgy volt, hogy azonnal találtunk a füvezésre alkalmas helyet, á há' má' hogy a faszba ne?! Aztán végre valahára találtunk egy placcot.
-Ez?-kezdtem el újjal mutogatni a rég elhagyatott kórház felé. Vállat vontam, aztán beléptem és a tagok egyenesen az emeletre mentek. Hogy mi a picsáért nem felelt meg a sok szarrágónak az első emelet, örökké rejtély marad a számomra. Egy kicsit lemaradtam. A rozoga lépcsőn majdnem egy ku*va nagyot zakózva, csak felértem. Ahogy körülnéztem a társaságon a sírás kerülgetett, hogy miért ver engem a Jó Isten... Az egyik sarokban egy köcsög punnyadt a kényszerzubbonyával, a terem közepén dajdajozó faszkalap a zászlójával, a másik szélen egy istenverte shinigami, egy zöld fejű picsa a cetlijével, egy ku*va érdekesen felöltözött kályha előttem, és a faszom se tudja, hogy került a béke hirdetője ide, de a kis ku*va is helyet kapott a társaságban.
-Ó hogy aza... Ennyi nyomorékot egy helyen!-rugdostam arrébb egy széthagyott tálat, és én is letelepedtem az egyik sarokba.

Fogalmam sincs miért de a raktárból folyamatosan szivárogtak el a vaizardok... Délutánra már egészen kezdett kiürülni.
*Mindenkinek dolga lenne? Ez már kicsit gyanús...* -csináltam épp egy szendvicset magamnak. *Lehet nekem is ki kéne mozdulnom egy kicsit...* -vágódtam le az egyik fotelba enni. Miután befejeztem elhatároztam hogy elmegyek sétálni. Elpakoltam magamnak egy könyvet is hogy ha a parkban kötnék ki le tudjam magam valamivel foglalni.
-Amúgy is Kisuke azt mondta megint szívesen segít nekem gyakorolni mint régen. -vettem a hátamra Shugotenshit és sétatempóban elindultam az Urahara-bolt felé. Az utam kellemes elmélkedéssel telt. Mivel a raktár elég messze van mindentől ezért volt is időm gondolkozni.
*Kicsit nehéz hozzászoknom megint ehhez a nyüzsgő élethez. A legjobban az visel meg hogy sose tudok eleget aludni ^^" Mindig túl korán van az ébresztő...Lassan már én is beállok a reggelkómásanébredők sorába...* -sóhajtottam egy fájdalmasat- *De talán egy kis edzés majd erőt önt belém* -próbáltam éltetőleg felfogni a dolgot.
Mikor odaértem a bolthoz meglepően sokan voltak odabent.
-Mi ez a csúcsforgalom? -néztem elképedve, ahogy Tessai alig győzni kiszolgálni a vevőket. Hátrébbsétáltam hogy megkeressem Kisukét.
-Nahát Shiori! -üdvözölt Urahara
-Szia Kisuke. -mosolyodtam el
-Minek köszönhetem látogatásodat? -majd egy kis szünetet tartott, és ledöbbent arckifejezéssel folytatta- Csak azt ne mondd hogy te is a fű miatt jöttél mint a többiek...... -húzta a képe elé a legyezőt.
-Mivan? Fű? Többiek? -néztem rá sandán- Kisuke te már megint mivel üzletelsz....?
Nem válaszolt hanem hátracipelt a bolt hátsó részébe. Újabb szájtátás után el is jutottam odáig hogy üdvözöljem az eltűntnek hitt vaizardokat.
-Öhm, sziasztok ^^" -integettem még mindig kissé zavartan.
Miután ismertették a szituációt, elég gyanakvó fejet vágva néztem végig az összeverődött társaságon.
*Abból nem lehet bajom ha csak elkísérem őket....* -próbáltam győzködni magam arról hogy belemenjek ebbe a hülyeségbe *Meg különben is itt vagyok 228 éves és úgy viselkedem mint egy begyöpösödött vénasszony....Egyszer élünk...* -jutottam elhatározásra, majd mikor leesett mit gondoltam cseppet elszörnyülködtem magamon.
*Egek, komolyan hat rám ez az életmódváltás...határozottan eszementebb dolgokon gondolkozom...* -dörzsöltem meg a homlokomat.
Majd miután a díszes társaság elindult célbavettünk egy bizalomgerjesztőnek neméppen nevezhető elhagyott kórházat.
-Biztos hogy nem volt jó a földszinten? -kérdeztem aggódva a körülményeket és lehetséges következményeket mérlegelve, mikor a harmadikon kötöttünk ki. Miután erre csak pár szúrós nézés volt a válasz jobbnak láttam inkább csendben maradni. Összeguberáltam magamnak egy forgós fotelt az egyik irodából és elhúzódtam az egyik sarokba.
-Egész népszerű lett ez az összejövetel. -néztem fel a könyvemből mikor már jócskán összegyűlt a tömeg.

Alig pár napja érkeztem Karakurába, de máris úgy ismertem a várost, mint a tenyeremet. Ma, csak úgy mint minden nap, céltalanul róttam az utcákat a gondolataimba merülve, mikor a tikkasztó hőségre való tekintettel egy fa árnyékába húzódtam. Körülbelül másfél órája hűsöltem az árnyékban, mikor hirtelen megcsapott az a bizonyos szag...
-*Hihetetlen, hogy az embernek sose lehet nyugta.... Átkozott shinigamik, megkeserítik az életem.* - Dünnyögtem magamban miközben feltápászkodtam a helyemről. Biztos voltam benne, hogy a bűz nem csak egy halálistentől származik, úgyhogy elkezdett furdalni a kíváncsiság, hogy mégis mi vonzott ide ennyi kaszást. Elindultam tehát a szag forrása felé, amiről később kiderült, hogy egy elhagyatott kórház. Itt már más lények jelenlétét is éreztem, de mivel elképzelésem sem volt, mi indokolja az össznépi gyűlést, beléptem az üres épületbe, és felmentem a harmadik emeletre a nyomokat követve. Mikor benyitottam egy kórterembe ahonnan a lélekenergiát éreztem kiáramolni, kissé váratlan látvány fogadott. A sűrű füstfüggönyön keresztül csak pár alakot láttam szétszórva a terem különböző pontjain amint éppen csigát tekernek, heverésznek, vagy rágyújtanak egy feltehetően kissé feltuningolt cigarettára.
- Hát, nem egészen erre számítottam - motyogtam alig hallhatóan egy mély sóhaj kíséretében. - *Feltűnőbb lenne sarkon fordulni és elillanni, mint behúzódni egy sötét zugba... Amúgy sem hiszem, hogy a jelenlétem feltűnne itt bárkinek is*. - Átszlalomoztam tehát a terem túlsó végébe, és leültem egy ablak alá a földre. Nekidőltem a falnak, és előpakoltam pár régi jó barátomat: egy pipát az ópiumhoz, egy félig teli üveg abszintot, egy kiskanalat, egy poharat, pár kockacukrot valamint egy doboz gyufát.
- Végül is, ha már itt vagyok....

Urahara megkérte, hogy segítkezzen újabb akciójában, s mivel Sachiko igen is sokat köszönhet a kalapos férfinak, nem utasíthatja vissza a megkérést. Hamarosan beavatta a feladatba, miszerint egy újabb árucikk érkezett Kisuke boltjába, s mikor szagot fognak a fű-éhes fogyasztók, Sachikora hárul az a feladat, hogy kiossza, illetve egyformán elossza a füvet. Egy pár segítővel el is indult, kezükben hatalmas kartondobozokkal, melyekben a kincs rejtőzött. Ahogy az előre nyomuló tömeget figyelte, akik a régi kórház épülete felé vették az irányt, nem tehetett mást, a dobozokkal megrakott emberekkel együtt ő is arra ment. Egyenesen fel, a harmadik emeletig. Volt benne egy kicsi félelem, hisz nem szerette volna, ha valaki lezúg az emeletről, úgy feltételezte, hogy úgy is őt vonnák felelősségre.
Az üres terembe belépve, egyenesen hátrafelé indultak, hogy az egyik szobába elhelyezzék az anyagot, míg össze nem gyűlik a csoport. Igazán érdekes, számára meghökkentő emberekkel találta szembe magát, akikről sosem feltételezte volna, hogy egyszer is valamiféle droghoz nyúlnának. Sachiko az a fajta lélek volt, aki nem ellenezte oly módon a kábítószert, de előszeretettel sem használta. Hite szerint, még szabad füves cigarettát szívni, de az annál keményebb drogoktól rettentően irtózott. Mint a béke, a lelki megnyugvás és az élet boldogságát előtérbe helyező személy, örömmel telve pakolta le a dobozokat. Egy kicsit kifújva magát, visszaindult a tagokhoz.
Az egyik ablakhoz lépve figyelte a tűkön ülő társaságot. Voltak olyan egyének is, akik már felszerelkezve érkezte, meg sem várták, hogy a többiek is elkezdjék a "lazulást". Mikor vaizard barátaiból is két személyt is vélt felfedezni, kissé megrendült a bizalom terén. Bár magától sem volt elragadtatva, azt meg végképp nem feltételezte volna, hogy a kedvesnek tűnő, Shiori is füvezés miatt érkezett ide. Masakit persze, már ismerte annyira, hogy elképzelte róla, hogy egy szörnyen unalmas napon vagy egy ilyen, embertelen forró napon a kanapéján heverészve füstöl, mint egy gyárkémény.
Az egyedek közt, szinte feltűnési viszketegségben szenvedő férfit sokszor fél szemmel figyelte, hogy vajon mikor esik el a lelógó cipőfűzőjében. Bár ahogy elnézte, semmi sem zavarhatta volna meg heves zászló lengetésében. Nem sokkal később a hihetetlen kék hajú nő személyt vette figyelembe, ahogy ott toporzékol, mint egy veszett vad, és a nyugtatója után kotorászik. Ezen Sachiko csak mosolyogni tudott. A magas, vörös hajjal rendelkező férfi unottan bambult, és igazgatta magán igen érdekes ruházatát. Egy pillanaton belül, ismét érkezett valaki. Ez a valaki pedig egy shinigami volt. A vöröske meghökkenve ismerte fel a lányt, és magyarázkodás vette kezdetét. Sachikonak nem kellett sok képzelőerő, hogy rájöjjön mi a vita tárgya...
Már így is káprázott a szeme a sok extrém színű hajviselettől, de mikor bambulásából felrázta egy hihetetlenül UV zöld hajú leány, kicsit kételkedett benne, hogy még a való világban van. Mint megtudta Clarie a neve a shinigaminak, beszélgetésbe kezdtek, és ismét a rohangászó "zászlós-fiú" volt a téma.
Negyed óra elteltével, mivel nem volt több mozgás a lépcső területéről, ezért a vörös hajú férfi sürgetően kérdezgetni kezdte a többieket, hogy várnak e még valakit. Mivel Sachiko is unatkozott, ezért vállat vonva, embereit összehívva a szoba felé indultak, hogy osztogatni kezdhessék a füves dohányt. Ahogy kivitték közszemlére, egyből hatalmas fejetlenség kerekedett. Némelyek lökdösődni illetve trágár szavakkal illették meg egymást. Persze Sachiko kitartóan nyugtatta az embereket, hogy nem maradnak le semmiről, és nyugodjanak le, vagy nem lesz anyag-osztás. A segítői is próbálták visszatartani a népet, hamarosan sikerrel, ugyanis a tömeg kicsit lenyugodott, és mintha sorba rendeződtek volna. Így, megkönnyebbülve kezdte el kiosztani először egyesével a cigarettákat.
Ahogy a tömeg letelepedve kezdek beállni, még néha körbeszaladt és egy kisebb tálcán adogatta továbbra is a füvet. Persze arra gondosan figyelt, hogy nehogy valaki túlságosan is ellazuljon...

A végére már egy egész népes csoport gyűlt össze a kórházban. Ennyi gyökeret még életemben nem láttam. Hála az égnek, rajtam kívül senkinek nem voltak öngyilkos hajlamai, így legalább békén hagytak a kidőlt falszakasz mellett. Bár elgondolkodtató, hogy beszívva mi fog történni velem. Valószínűleg megtanulok repülni. nem lesz nagy kaland... Alig vagyunk pár méter magasan és ha leesek, akkor sem halhatok meg. Mert ugye effektíve már hulla vagyok egy ideje. Ennyiből jó a shinigami élet. Mivel úgy gondolom, hogy rá kéne erősíteni a tüdőmunkára, így előkaparok egy szál cigit és rágyújtok. A füstön keresztül szemlélem a többi szerencsétlent. Masakin látszik, hogy már megint az idegsokk kerülgeti. Nem is csodálom. Még jó, hogy elhozta magával a kényszerzubbonyát, csak az a kérdés, hogy ki fogja rá felrakni. Mert, hogy én hozzá nem nyúlok az is biztos. Igen, együttérzés órákat vettem tőle.
A zászlós idiótáról, ne is beszéljünk... Cannabis feeling powa! Füvet is csak távolról láttunk, de ez úgy ugrál itt, mintha mit t'om én hány grammot eltüntetett volna. Már most szárnyal a hülyéje, akkor minek neki anyag? Viszont tetszik a zászlója, azt lehet lenyúlom a nagy lazulás végén. Utána ott van a csávó, abban a rikító színű nadrágban. Szó szerint kiégette a retinámat, szóval még egy veszélyfaktor nekem. Az egy dolog, hogy bekábulva lezakózok, mert akkor legalább nem érzem a fájdalmat. Nah, de vakon szambázni, azért az már nem olyan poénos. Láttam ő is tele volt fűvel. Talán túl sokkal is, mert hirtelen belekevert egy keveset a fantájába. Azt hittem befejelem a falat a hülyesége láttán. Amúgy számomra érthetetlen volt, hogy minek van mindenkinél ennyi anyag. Pár gramm elég lett volna az egész bandának, erre mindenkinél minimum két kila virít. Szép az élet, éljen a túl adagolás! Látszik, hiába jöttek olyan nagy kedvvel, a fele ha kipróbálta már valójában. Ha szerencsénk van, hátha pár hülyével kevesebb lesz a végén.
Sok színű társaság gyűlt össze, az már szent igaz. Kiszúrva a tömegben, legalább két arrancart pillantottam meg. Mondjuk az ordítozó, kék hajút elég nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni. Ha jól láttam a másiknál még valami pia is van. Van egy olyan érzésem, hogy mégis jobban leszek vele. Legalábbis addig, amíg meg nem ittam, amit hozott. Kis idő múlva megpillantom Zelt is. Mi van itt? Osztagtalálkozó? Senkinek nincs jobb dolga mára?
Alig hogy végig gondoltam volna megjelent Sachiko egy nagy tálca fűvel. A sok gyökeret félrelökdösve magam előtt próbáltam én is egy kevéshez jutni. Amint sikerült a küldetésem újra elvonulok a sarkomba. Még jó, hogy hoztam magammal cigipapírt, különben szívhatnám az ujjamról. Pár másodperc és máris egy szép dzsanga tündököl a kezemben. Elhajítva a rendes csikket, most erre gyújtok rá. Már elég sokat elszívtam, de még mindig nem éreztem semmi hatását. Méghogy jó cucc! Visszamegyek és lenyeletem Kisukével az egész szart. Jól átverte a fejünket. Eközben olyan érzésem támad, mintha fejbe vertek volna egy edénnyel. Vagyis én erre következtettem a bekövetkezett szédülésből. Kábán meredtem a kezemben tartott jointra, majd bárgyúan elmosolyodtam. Még se olyan rossz az anyag, mint ahogy először gondoltam

Volt, aki pár slukk után beállt. Ez még hagyján is volt, de mikor a szemem előtt zacskó számra öntötték az anyagot az üdítőjükbe, lezakóztam. Abban reménykedtem, hogy a két balfasz hamarosan kiugrik az ablakból, esetleg közös erővel letombolnak az amúgy is rozoga lépcsőn, vagy csak szimplán megmurdelnak túladagolásban. A zászlós faszi még mindig csak rohangászott, már kurvára baszta a csőrömet. Azon voltam, hogy odamegyek, és a seggébe feldugom azt a kibaszott zászlóját, oszt úgy lengesse a kis köcsög. Piroska a Hófehérkével alakított perpatvarán meg csak nagyokat tudtam röhögni… még mindig... alig vártam, hogy anyuci fülénél fogva hazarángassa a pici fiút. Alapból sem hiányzott ide ez a Prison Break-es ficsúr. Arról nem is beszélve, hogy a szörnyű öltözéke kibaszta nálam a biztosítékot, végleg... asszem nem csak nálam... Nyomorult shingami, ez sem tud már mit kitalálni magának...
Mikor az agyvizem elérte azt a hőfokot, hogy forrásnak indult, a békegalamb előttem termett, és a kezembe nyomott egy dohányt. Idegbetegségem határtalan volt, ám a slukk gyorsan lenyugtatott. Igaz, az elsőnél, majd kihánytam a belem is, mert nem voltam híres a dohányzásról, sőt... Aztán lassan megszoktam. Már a végénél jártam, de akkor sem éreztem sok hatását. Valahogy a negyedik vagy ötödik szálnál éreztem, hogy kezdek bebandzsulni. Nem sokkal később már az állás is nehezen ment, ezért jobbnak láttam, ha kényelembe helyezem magam, a falnak dőlve. Szinte már én is ott tartottam, hogy szárnyalok, a virágokkal borított mező fölött. A Red Bull ehhez képest meg elmehet a jó ku*va anyjába... Hamarosan egész jó kedvem lett. Felpattantam a helyemről és úgymond, „bedobtam” magam. Első sorban odamentem a zászlós kölyökhöz. Mézes mázos hangon elértem, hogy nekem adja a zászlóját... Mivel sírdogálni kezdett érte, dühbe gurultam
-A faszom beléd! Már mióta itt hadonászol ezzel a szarral! Elegem van belőled!! Kell a zászlód, mi? Nesze akkor itt van!-kezdtem el vele püfölni a csórit, aminek nemigen örült. A nagy kergetőzés persze mindenkinek feltűnt és a bamba nézésekre csak köptem egyet, és őket is elküldtem egy melegebb éghajlatra. Mikor már belefulladtam a saját nyálamba, legyintettem egyet, menj isten hírével, a ku*va zászlóddal együtt. Elszambáztam a legközelebben vélt falhoz és odatámaszkodtam. A hangok valahogy egy pillanatra eltorzultak, ezért azt sem vettem észre, hogy az egyik nyomi kényszerzubbonyán ácsingózok. Arra eszméltem fel, hogy ütögeti a lábamat, hülye barom, már ő is teljesen be volt állva
-Nekem ugatsz, aranygaluska?-gugoltam le és néztem vele farkasszemet, kaján vigyorral. A faszi meg csak pofázott és pofázott, a fele sem jutott el az agyamig, főleg úgy, hogy alig volt kivehető a beszéde... Rosszabb, mint egy alkoholista... –Eeh, ja hogy erről szálljak leee... nyehh... vájá...-másztam le végül a cuccáról-Így megfelel, édesem?-nyomtam egy puszit a homlokára, amit olyan szinten rosszallónak vett, hogy megbírt volna ölni... A kis macájáról meg nem is beszélve. A másik vaizart lotyó úgy nézett felém, hogy simán meg tudott volna ölni a tekintetével.
-Imádok gonóóóóóccc lennííííí! Sáláláláááá~~ -szökdeltem el mellette, azt vártam mikor fog megütni... A kis ribinek nincs annyi mersze, asszem jobban is járt...
Aztán beütött valami és a zöldség irányába eredtem. Csóri csaj azt sem vágta ki mi hol merre vagyok. Nemtom miért, de megint a nyugtatómért könyörögtem. Már-már fenyegetőztem.
-Na, Cande kérlek, csüccs le, hozok neked inni!
-Takaroggyááá vissza anyádba, te senkiházi hippinőcske!-kezdtem el csatarászni
-Na nyugodj le légy szíves!
-Rohadjatok meg, nem adjátok ide a gyógyimat! Gonosz dögök!-addig addig nyávogtam, míg két ipse fel nem kapott és az egyik sarokba nem ültetett. –Köcsögök!-ugattam utánuk. Nem maradtan sokáig a seggemen, újabb terrorizálásba kezdtem. Amíg a Kiskályha el volt foglalva a Törpillával (igaz, eddig Piroska és Hófehérke voltak XD), addig odaosontam Renji cuccához. A táskájában turkálva rátaláltam egy kincsre. Egy igazán fantasztikus sapkára, ami jamaikai színekben virított. Ahogy a fejemre húztam felkiáltottam és ugrálni kedztem mint egy dilibogyó. (huh többször nem füvezek XD)
-Hékás! Az az enyém!
-Csak volt, MISZTER!!!-ismét futásnak eredtem, a hülye meg jött utánam. Kár, hogy egy ágytálban elbotlottam, így Vöröske elvette tőlem a nehezen megszerzett kincsecskét.
-Gonóóóóc disznóóó vagyoool! TT_TT-nyújtogattam ki a nyelvemet, majd feltápászkodtam.
Annyira irritált az a nyugodtan ácsingózó shinigami, hogy egy újabb remek ötletem támadt. Táncikálva közeledtem hozzá.
-Szijjaaa cicafijjúúú! Nem tudom ki vagy, de nadon egyedül vagyol! Mizuuu veleeed??! Jöttem, hozzád, ne ácsorogj itt egymagaaad *-* –kezdtem el remegtetni szempilláimat és édi-bédin mosolyogtam a shinigami felé, aki láthatóan nem tudta hova tenni a dolgokat
//Csak mert Yuu panaszkodott XD//

Érdekesebbnél érdekesebb emberek gyűltek össze, és minél többen lettünk annál türelmetlenebb lett mindenki. mikor elkezdték osztogatni az anyagot, mindenki egy csapásra elhallgatott, de aztán panaszkodni kezdtek hogy nem elég erős.
-Ha ennyire gyenge talán nekem sem árthat meg.... -tápászkodtam fel és a tálcával a kezében rohangászó Sachiko nyomába eredtem.
-Öhm, izé én is kaphatok egyet? -bökdöstem erőteljesen a jointok felé. Miután nagy nehezen megszereztem visszavonultam a székembe.
-Ugye ezt nem gondolod komolyan....? -nézett Shuu olyan csúnyán hogy majdnem megijedtem tőle.
-De nézd meg, mindenki azért panaszkodik hogy gyenge... -mutogattam a teremben elégedetlenkedők felé.
-Azt hittem azután az akadémia eset után elment a kedved tőle...
-Mi, te tudsz arról? De hiszen akkor még nem tudtalak megidézni.. -pirultam el.
-De attól még ott lógtam az oldaladon...
-Hát igen az elég kínos eset volt.... -dörzsöltem meg a tarkómat.
Mikor gólya voltam beavatófeladatként le kellett gyűrnöm egy egész adag füves cigit. Amiben mint utóbb kiderült, vagy háromszor annyi fű volt mint egy normál adagban... Ezért attól az egy darabtól is először majdnem megfulladtam, mire végeztem meg már az iskola tetején szólongattam az őrangyalomat az éjszaka kellős közepén...és persze ordibálva. Naná hogy az egyik tanár meghallotta, és razziát tartott. A többiek idejében elmenekültek, de mivel én nem tudtam magamról, elkaptak, és úgy kellett leráncigálni a tetőről. Örülök is hogy nem voltam magamnál, mert akkora fejmosást kaptam hogy másnap is zúgott a fejem...hát még mikor a szüleim megtudták hogy mit művelt a kedves lányuk, na azt se kívánom senkinek...Szerintem az egészet direkt csinálták hogy megbosszulják rajtam ki vagyok..hát ez sikerült is nekik. Körülbelül akkor kezdtem távolmaradni az emberektől. Nem akartam hogy megint ilyen csúnyán megalázzanak.
-Különben is ideje túllépni a múlton.... -forgattam a kezemben a jointot, majd meggyújtottam és beleszívtam.
A fulladozás ismerős volt...lehet hogy rossz ötlet volt, mert ahogy megint körbenéztem láttam hogy mégsem volt olyan gyenge ez a cucc mint elsőre tűnt, mert ahogy a többiek már a végére értek kezdtek elszállni tőle.
-Azt hiszem ezt mégsem gondoltam komolyan. -krákogtam, de már mindegy volt, mert éreztem hogy szédülni kezdek. Próbáltam felállni hogy eljussak az ablakig levegőzni, de közben jópár embernek sikeresen nekimentem. Volt aki ezt elnézőbben kommentálta, de a kékhajú arrancarlány szabályosan leüvöltötte a fejemet hogy hogy merek egy méternél közelebb menni hozzá...Aztán hirtelen azt vettem észre hogy hasraesek valamiben, amit aztán beazonosítottam hogy nem "valami" hanem "valaki" volt...
-Bocsánat. -néztem fel bűnbánó szemekkel mikor végre fel tudtam tápászkodni. Miért is ne, pont Masakiban kellett felbuknom..

Keservesen sóhajtoztam, ahogy végignéztem ezen az összeverbuválóldott koszos társaságon, nehezemre esett elhinni, hogy sikerült maradásra bírni magam. Hiába készítettem elő izzó szenvedéllyel a pipámat, még ez a számomra oly kellemes foglalatosság se kötött le eléggé ahhoz, hogy orrlyukaimon keresztül ne szívjam be a shinigami csürhe mindent elárasztó, gyomorforgató szagát. A pipatömködést megszakítva előhalásztam egy levendula illatú zsebkendőt, és addig szippanottam belőle jó mélyeket, míg a kendő bódító illata az összes nem kívánatos szagot elűzte szaglószervemből, így visszatérhettem félbehagyott elfoglaltságomhoz.
Hiába elimináltam egy zavaró tényezőt, máris helyébe lépett egy másik: az elviselhetetlen hangzavar. Egy transzvesztita elmeháborodott olyan hangon nyerített, hogy belerengett az egész térség, majd eszeveszett cikázásba kezdett, aminek hatására szerencsére hamarosan el is vágódott, és elhallgatott egy kis időre.
Tőle nem messze egy szánni való nyomorultat osztott éppen egy hölgyemény, de még ők is csendesen sutyorgó gerlepárnak tűntek egy minden bizonnyal feltűnési viszketegségben szenvedő, mocskos szájú fruska mellett, aki legnagyobb meglepetésemre szintén az arrancar tábort erősítette. Gyorsan elhessegettem minden vele kapcsolatos sötét gondolatot, mert ugyan roppant rövid idő alatt sikerült kicsapnia nálam a biztosítékot, az elveimet nem adnám fel egy ilyen csitriért.
Nem volt mit tenni, csak úgy szabadulhattam meg ettől a fertőben kéjelgő népségtől, ha a saját kis világomba zárkózom, így miután a a golyócskává gyúrt csandut a pipába helyeztem, a falnak vetettem hátam, majd mélyeket szívtam a szipkából.
- Jöjj hát Nin, az álmok hercegnője, enyhíts meggyötört lelkemen... - motyogtam az orrom alá rekedten, miközben kifújtam a füstöt. Hogy fokozzam az amúgy sem elhanyagolható hatást, egy pohár abszintot vettem magamhoz kísérőnek.
A bódulat hatására már egyre nehezedő szemhéjaim alól kábultan pislogtam az embertömgere, a szép lassan hatalmába kerítő eufória még az elviselhetetlen bűzből is lenyűgözően szédítő illatfelhőt varázsolt.
Már csupán egy vékony résen át szemléltem az egyre szépülő helységet, melyet hol színes, tekergőző karikák leptek el, miket a beszűrődő napfény vetett; hol higanyszerű, simogatóan selymes tapintású folyadék árasztott el feltörvén a kórházteremben szanaszét heverő vakcinákból. Pár hosszú percre még engem is elborított ez a különös ár, és legnagyobb csodálkozásomra nem hogy nem fulladtam meg, eddig ismeretlen, álomszép képek tárultak elém.
*Álom.... Talán már rég nem azt látom, amit a puszta szemem enged látni.* - Villant meg egy gondolat hirtelen a fejemben, aminek habozás nélkül igazat adtam volna, ha nem jelentkeznek még az ébrenlét tünetei. Maga a tudat, hogy ha bár nem is teljesen, de ébren vagyok, és ugyan reagálni nem tudok rájuk, de tisztában vagyok az engem körülvevő történésekkel.
Mielőtt elnyomott az álom pár arc még kitűnt a tömegből. Ismerős arcok, ami igazán furcsa, tekintve hogy nem rég érkeztem a városba, és a szomszéd nénit leszámítva csak Shunt ismerem, és látásból azt a két szerzetet, akik vele voltak a megismerkedésünk napján..
- A Kócos! - kiáltottam magamban, de hiába küzdöttem minden erőmmel, könyörtelenül elborította elmém egy már tragikusan ámulatba ejtően szép álom, és nem engedett szabadon egy jó órán át.