Ahogy a férfiaknál se. Mert egy apró mellű is lehet jó az ágyban, pont annyira, mint egy bögyös

Továbbra is ügyeltem, nehogy véletlen is hozzáérjek valamihez. >.< A kórház romos állapota ellenére, még rengeteg műszer hevert itt-ott elhagyottan, amit kissé furcsálló tekintettel konstatáltam, majd vállat vonva indultam lefelé a lépcsőn. Talán nem ez volt a megfelelő idő a gondolkodásra, mégis olyan hosszúnak tűntek a lépcsősorok, ráadásul lassan haladtam lefelé, nehogy ismét elkapjon a hányinger. Közben kiscsaládom járt a fejemben, és az, hogy hamarosan ismét körükben lehetek. ^_^ Bár elég valószínű, hogy néhány napig ápolniuk kell majd, de ez csak nem jelent problémát… vagyis, remélem nem. Mondjuk, lehet Takashi~kun halálra fog rémülni, és Takiban sem voltam teljesen biztos, hogyan is reagálna ilyen helyzetben, hiszen még sosem voltam beteg, vagyis mióta nálam lakik egyáltalán nem volt ilyesféle problémám. Takashi~kun pedig a kezdetektől fogva aggódik értem, ami igen hízelgő, és jól is esik, bár lehet nincs oka rá, elvégre felnőtt nőként képes vagyok megvédeni magam. >_< Legalábbis az esetek nagy többségében. ˇ^ˇ
A lábam elé figyeltem lefele jövet, így majdnem észre sem vettem a korábbi férfit. Ismét kissé csodálkozva néztem rá, immár nem azért, mert lát engem, hanem mert követett. Vajon miért jött utánam? Nem feltételeztem felőle rossz szándékot, vagy hasonló, csupán furcsálltam a dolgot, elvégre, míg meg nem szólított, sosem láttam, s dolgunk sem akadt egymással, legalábbis tudtom szerint. O_o Aztán valószínűleg észrevette a rosszallást és értetlenséget az arcomon, mert egyből magyarázatba kezdett. Elfogadtam segítő karját, elvégre, ha bántani akart volna, akkor nem mutatkozna, s könnyedén csapdába csalhatna, vagy hátba támadna. De ő nem ezt tette, s nekem valóban szükségem volt egy segítő kézre. >_<
- Köszönöm, igazán kedves öntől – mosolyogtam rá, kissé haloványan. – Bár valóban nem okos dolog követnie egy idegent, elvégre veszélyes is lehetnék – korholtam meg kissé, bár ez fordítva is igaz, hiszen akár veszedelmes is lehet számomra, de erre nem akartam gondolni. >_<
Kíváncsian hallgattam a mondandóját, persze tisztában voltam vele, hogy vannak emberek, akik képesek látni minket, hiszen nem vagyok annyira buta, hogy ezt se tudjam. Csak egyszerűen annyira meglepett az, hogy rám köszönt, hogy nem tudtam rá megfelelően reagálni. ^-^” Az esperek említésére pedig elnyomtam egy fintort, még jól emlékeztem a könyvtáros esetre, amikor azonkívül, hogy lemaradtam a tábortüzezésről, még meg is akartak ölni. Szóval nem zártam a szót a szívembe, bár az emberekkel nem volt problémám, de azért mégis érzékenyen érintett a szó. >__> Gonosz szó, majdnem olyan csúnya, mint a mumus. .___.
- Szép mondás – nyugtázom mosolyogva, bár nem ismerős a nyelv.
Származásomból adódóan Soul Societybe való érkezésemkor még angolul beszéltem, azonban mostanra a japán volt az anyanyelvem, angolul meg sem bírnék szólalni, csak egyes szavakra emlékszem, azokra is homályosan, de ezek a szavak, még csak ismerősek sem voltak. O_o De biztosan latin lesz, elvégre esper, az biztosan az egyházzal függ össze, ott pedig sok a latin kifejezés és szó, vagyis olvasataim szerint, de lehet, hogy tévedek.
Aztán furcsa érzés fogott el, megmagyarázhatatlan. O.O Nem rosszullét volt, vagy ismételten hányinger, hanem mintha megmozdult volna valami bennem. Ijedten néztem a férfira, akinek még csak a nevét sem tudtam, s kissé elhátráltam tőle, majd a kezemet a hasamra szorítottam, ami mintha enyhén nagyobb lett volna, mint eddig. A rémület elhatalmasodott rajtam, nem is tudtam, hogy mit kellene hirtelen csinálnom. Még inkább a fal felé húzódtam, de nem értem hozzá. Hol a hasamra, hol rá néztem, egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy mi is történhetett, hogy mit tett velem, hiszen tulajdonképpen csak segített. De csak mi vagyunk itt, szóval nem valószínű, hogy más csinált volna valamit…
- Mit tett velem? – hallottam saját hangomat elhalón, s immár nem a fal felé hátráltam, hanem lefelé a lépcsőn, hogy minél messzebb kerüljek tőle, ki tudja mit tartogat még?
Közben éreztem, ahogy valami egyre inkább történik bennem, amitől sírhatnékom volt, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy kétségbeesem. Kell lennie valami megoldásnak, bármi is történt! >__< Haza megyek, és valaki segít, megfejti a dolgokat, és megoldjuk. Semmiség az egész. Legalábbis reméltem, mert nem igen tudtam tisztán gondolkozni, csupán az villogott elmémben, hogy el innen… Minél messzebb, haza, ahol biztonságban lehetnék.

Hollow. A lélek, mely szívét elveszítve kóborol a világban, hogy csillapítsa ösztönszerű éhségét. Az üresség fájdalmát csak ez képes enyhíteni. A pozitív érzelmeiket elvesztő szörnyek különleges helyet foglalnak el a természetfeletti entitások palettáján. Gyakoriságuk meghaladja bármelyik más lényét, hiszen nem kell hozzá semmi, csak egy holt ember lelke, kinek feldolgozhatatlan traumája az élők világához láncolja. Mint ilyenek, Yui is jól ismerte a maszkos kreatúrákat, számtalanszor gyűlt már meg velük a baja. Számára azonban nem áldozatok voltak, hanem a gonoszság megtestesítői, akik lelküket elveszítve üres és torz porhüvelyként törekedtek arra, hogy a megevett lelkeket a magukévá tegyék. Csakhogy ahelyett, hogy a lélek új gazdatestre találna és visszatérne az élők sorába, csak elpusztítják ezeket a szellemeket, és újabb hollowokat teremtenek tevékenységükkel, kárt téve az örök körforgásban.
Ezen a hűvös, őszi napon is azért mozdult ki a kastélyból, hogy ritkítsa a lidérceket, és ha egyéb youkaiokat talál, akkor azok lelkére is békét hozzon. Illetve nem egészen, hiszen mint minden hétköznap, meg kellett látogatnia az egyszerű emberek kiképzőközpontját, melyben a felkészületlen tanítók a gyermekek elméjét zsibbasztják szükségtelen információkkal. Más néven iskolába kellett mennie. Többnyire megszokta már a közösséget, de Syuupa Hiiro Aoi-chant és a némának tűnő, de biztosan szörnyű titkokat rejtő Yukina-chant leszámítva nem érezte magát jól a sok hangos, nála valamivel fiatalabb gyerek között. Ezúttal szerencsére maradt annyi ereje, hogy miután kilépett az intézmény kapuján, őrjáratozásba foghasson, és ne kelljen energiája feltöltése okán visszatérnie otthonába.
Legalább másfél óra eredménytelen kóborlás után a romos, belvárosi kórház elkerített területe mellett torpant meg, kezét a kerítésre tette, majd pedig kissé lehajtotta a fejét, s becsukta a szemét. Koncentrált, egy jelenlétre, melynek halvány érzése egyre inkább betöltötte elméjét. Jellegzetes üvöltés visszhangjának rezgése erősítette meg benne, hogy rátalált a prédájára. Felpattant a szeme, mely már izzott, átalakulásának kezdetét mutatva, és midőn a szélörvény, melyet keltett elült, naginatájával a kezében ugrott át a három méter magas kerítésen. Nem sietett, tudta, hogy nem szalad el a célpontja. Pláne most, hogy felfedte szellemi ereje zamatát a lány előtt. Magabiztosan, nyugodtan lépkedve haladt a szörnyeteg elé, melynek sziluettje kirajzolódott előtte a késő délutáni napsütésben. A hollow legalább négy méter magas volt és két lábon állt, karjai helyén viszont megszámolhatatlan, folyton izgő-mozgó csáp foglalt helyet. Immár a szörny is észrevette Yuit, és fenyegetően indult el feléje, egyik csápja pedig kilőtt az ember-oni keverék lány felé. A fiatal hölgy kissé lehajtotta fejét, így tekintete némi sötétségbe burkolózott, és egy gyors, de elegáns mozdulattal suhintott, kettészelve a nyúlványt.
- Távozz az árnyékvilágba - szólalt meg halkan, a lidérc pedig felüvöltött a fájdalomtól, melyet megcsonkítása okozott. Dühödten rontott neki, őt azonban nem érdekelte az alacsony intelligenciájú mészáros pattogása. Még akkor sem, amikor csápjával ostorszerűen megcsapta, és szó szerint átrepült a fakerítésen az ütés erejétől, hiába nyekkent nagyot földet éréskor. Nehezére esett, de némi nyöszörgés árán felállt és újra sétálni kezdett a hollow felé. Tekintete félelmetesnek hathatott volna egy tudatlan ember számára, ám a lidércet persze nem hatotta meg a hidegvérű gyilkosok pillantását magáénak tudó lányka. Yui eldöntötte, hogy ennek a küzdelemnek itt és most fog véget vetni, így a magasba szökkent, és fegyverét megpörgetve a feje fölött végül elemi erővel csapott le a lidérc maszkjára, mely előbb elrepedt, majd a további erőkifejtés hatására darabokra is tört.
A lélektelen így néhány pillanaton belül elporladt, Yuinak azonban mégis pokoli fájdalmai támadtak. Ahogy lenézett, felfedezte ennek a miértjét is: fehér öltözékét makacsul terjedő vörös folt szennyezte be a hasánál. Szokása szerint arra nem figyelt, mit csinál elpusztítandó célpontja, így miközben ő lecsapott, a hollow is belé tudta mélyeszteni két csápját. Azóta ezekből csupán lélekszemcse maradt, a súlyos seb viszont így is ott éktelenkedett, gyors vérveszteséget okozva az elgyengülő lánynak. Elszédült, és rongybabaként esett össze az utcán, de magánál tudott maradni, nem ájult el. Hevesen zihálva tette a kezét a sebre. Csak várnia kellett, és előbb-utóbb begyógyul, vagy legalább rendbe jön annyira, hogy haza tudjon menni. Ahogy mindig, most sem gondolkodott azon, hogy lehetett volna másképp is, számára ez így volt természetes. A harccal együtt járnak a sérülések, és akkor lesz belőle a legkevesebb, ha minél hamarabb végez az ártó szellemmel.

Elméjében két dolog volt jelen. Az egyik a fájdalom. A lüktető seb okozta kín hullámokban tört rá, ő pedig fogait összeszorítva igyekezett nem hangot adni szenvedésének. Még így is kicsúszott egy-egy nyögés, ahogy meg-megfeszültek izmai. A megerőltetéstől verejtékezett, erősen lihegett, látása pedig elhomályosult. A gyógyulás folyamata lassan, de biztosan elkezdődött ugyan, azonban a sebe súlyosabb volt a szokásosnál. Megpróbált ugyan felállni és egy olyan helyre mászni, ahol senki sem láthatja, csakhogy nem érzett semmi erőt magában. Ha sikerült is legalább felkönyökölnie, végül újra összecsuklott az intenzív fájdalomtól, amit mozdulatai okoztak. Hiába a késő délutáni időpont és a kórháznak köszönhetően kihaltabb környék, óhatatlanul is nagy volt rá az esély, hogy valaki erre fog járni és belé botlik. Márpedig nem akarta, hogy lássák sem ebben az alakjában, sem ilyen állapotban.
Mozdulatlanságra volt tehát kárhoztatva, és a hátán fekve nem tehetett mást, mint hogy az égboltot nézze. Ahogy teltek a percek, úgy köszöntött be a szürkület és úgy vándoroltak a bárányfelhők a feje felett. Jobb híján ez töltötte ki elméje másik felét, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról. Furcsa tompasággal fogta fel a környezetéből érkező jeleket, elveszítette az időérzékét is. Azonban meghallott egy biztató visszhangot, amiből olyan szavakat értett ki, amilyeneket még sose mondtak neki. Homályos alak hajolt fölébe. Kissé elfordította a fejét, hogy jobban lássa, de nehezen vette ki az arcát, csak azt, hogy kapkodva mozog felette. Fájdalom hasított ismét a hasába egy pillanatra és nyomást érzett rajta. Emelte volna a kezét, hogy ellenkezzen, de az visszahanyatlott. Hevesen lihegett továbbra is, tekintete viszont üres volt, ahogy rápillantott jótevőjére. Az árnyékokba burkolózó sziluett újabb szavait nem értette, csak a tónusuk hangzott úgy, mintha könyörgés lenne. Bármily imát is használt, a felbukkanó fényjelenség arra utalt, hogy fohásza meghallgattatott. Nem sok mindent fogott fel, de a hasán egyszer csak meleg, kissé égető érzést tapasztalt, és a tudata is kezdett ettől kitisztulni. Újra rápillantott a lányra - merthogy a fények segítettek neki meglátni az arcát - aki mintha másvalaki lett volna, mint az, aki az előbb fölébe hajolt. Tekintete lejjebb kúszott, és mivel úgy érezte, kicsit több ereje van, megérintette és megnyomogatta a számára legkönnyebben elérhető pontot, a lány mellkasán domborodó halmok egyikét.
- ... nem álom - nyilvánította ki véleményét kifejezéstelen arccal az állapotával kapcsolatban, mely eddig egészen olyannak tűnt, mintha álmodott volna. Az elmosódott hangok, képek, a sötétből világossá váló alak mind ezt támasztották alá. A tapintás érzete viszont valóságos volt. Leeresztette a kezét, és nyelt egyet, pillantását ismét a szőkeség arcára emelve. Lassan bontakoztak ki a részletek, a zöld szem, a háta mögött elterülő szárnyak... Ettől azonban tágra nyíltak a szemei és megpróbált elhúzódni, de csak az lett az eredménye, hogy hevesen köhögni kezdett és némi vért köpött fel.
- ...yousei. Neved? - nyitotta ki a száját és szólalt meg némi szünet után, mihelyst lecsillapodott a pillanatnyi ijedelem után. Felismerte, milyen faj szülötte a mellette térdeplő lény, így már egészen szépen összeállt a kép a fejében. Arra emlékeztette az eset, amikor egy szőke nyílvarázsló férfival akadt össze. Akkor csak a lába tört el, de kettős erővel gyorsan beforrasztották a sebet. Most is a saját belső, és a tündér külső gyógyító ereje hamar rendbe fogja szedni sérülését.
- Miért ne pusztítsalak el, yousei? - markolta meg kérdése közben a naginatáját, mely mellette feküdt a földön. Kezdte visszanyerni az erejét szépen fokozatosan, végre teljesen kitisztult a látása, és halódó hangja is visszanyerte szokásos halvány és semmitmondó színét. Ahogy a legtöbb természetfeletti lényről, a tündérekről is tanították, jól tudta, hogy sötét erőket is birtokolhatnak még akkor is, ha most éppen gyógyította a lány, és úgy alapjában véve is fénytündérnek tűnt, már csak a hajszíne miatt is. Ám mielőtt átváltozott volna, árnyékos, homályos aurát árasztott magából. Ezt nem feledte.

Nevek. Az elméjében felhalmozott tudásanyag csikorgó fogaskerekek segítségével került lassacskán felszínre, és ahogy felidézte magában a tanításokat, úgy enyhült szorítása a fegyvere markolatán. Gyanúja nem tűnt el teljesen, de a név hallatán feltétlenül enyhült, nem érezte magát annyira fenyegetettnek a helyzet láttán. Ráadásul valóban, egyre jobban volt, igaz míg teljesen helyreáll a szervezete, szüksége lesz néhány órára a gyógyítás ellenére is. Sok vért vesztett, és a sebe nem volt elhanyagolható mértékű, egy ilyen sérülés nem gyógyul meg pikk-pakk.
- ... Kirino... - ismételte meg a nevet és közben kifejezéstelen arccal bámulta a lányt, fürkészte a vonásait és a tekintetét. Tündér. Ahogy a Tsubakimine-klán nevével összefonódtak az onik, úgy évszázadokkal ezelőtt a Kirino-família is egy spirituális lénnyel került összeköttetésbe. Kétség sem férhetett hozzá, az általa ismert berkekben neves klán egy leszármazottjával lehetett dolga, noha tanulmányai alapján évtizedekkel ezelőtt feledésbe merültek.
Sakura magyarázata a kérdésére benne is kérdéseket vetett fel, igaz csak elméleti szinten. Hiszen bajtársat emlegetett, ami a barátság egy formája lenne. Érdeklődve pillantott fel, ehhez ugyanis nem értett. Az érzelmek skáláját még csak most tanulgatta, és bár talán életében először már voltak barátai, még nem igazán értette, miért is vonzza azoknak a lányoknak a társasága, mi vezetett ahhoz, hogy kialakuljon benne ez az érzet. És akkor most jött valaki, egy nála idősebb lány, aki azt állítja, hogy a bajtársa lett pusztán azért, mert segített rajta. Ilyen egyszerű volna? Ennyi is elég egy ilyen kötelék kialakulásához? Ugyan érdekelte Sakura, de pusztán csak azért, mert ő is különleges lény génjeit hordozta magában, ugyanazt nem érezte, mint mondjuk Aoi-chan esetében. Tekintete kissé összeszűkült, nem tetszett neki, hogy egyoldalúan, az ő beleegyezése nélkül döntenek valamiről, ami rá tartozik.
- ... nem segítettél rajtam - közölte végül, hangja pedig egészen életerős volt már. Legalábbis az eddigiekhez képest, ugyanis hangszíne alapból eléggé halvány és csendes volt, egyfajta titokzatosság lengte körbe. Ezúttal azonban ridegség költözött a hangjába, elutasító mivolta révén. Hisz' rendbe jött volna önmagától is, csupán több időre lett volna szüksége a mostaninál. Ideje pedig volt, bőven. Ilyenkor estefelé már nem sürgette semmi és senki, nem volt programja a vacsorán kívül. Azt azonban komornyikja akkor szervírozta, amikor hazaért, időponttól függetlenül.
- ... nem youkai. Élő vagyok. Yui - válaszolt némi hezitálás után, és kijavította a butaságot, amit a yousei mondott. A nevét végül is megoszthatta a lánnyal, azzal nem okozhatott magának semmi kárt. A felé nyújtott kéz azonban beindította üldözési mániáját: szemei hirtelen tágra nyíltak, megragadta Sakura karját és egy gyorsan induló mozdulattal megkísérelte a lány háta mögé csavarni azt. Támadásnak vélte a gesztust, nem segítségnek, ám kísérelte úgy vallott kudarcot, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva. Egyszerűen azért, mert túl gyenge volt még ahhoz, hogy ilyen gyors és erőteljes mozdulatokat végre tudjon hajtani. Látva sikertelenségét, inkább visszavonulót fújt, és ijedten odébb kúszott. A sok mozgás viszont nem tett neki jót, a hasába nyilalló fájdalom eltorzította arcát és egy fájdalmas nyögést csalt elő belőle. Gyűlölte, hogy ilyen esetlen állapotban van, viszont mivel nem érkezett a lánytól újabb támadás, így valamelyest megnyugodott, és újabb hosszas habozás, na meg fájdalma csillapodása után csak válaszolt.
- ... egy lélektelen volt. Szívét elvesztette és az élő és holt lelkek felfalásával próbál újat szerezni magának. De csak újabb üres lélektesteket teremt. Egy testhez csak egy lélek tartozhat - felelte, és lassan, óvatosan talpra állt. Kicsit megingott néhányszor, de segítség nélkül sikerült neki. Meg tudta tartani magát, de ahhoz nem volt ereje, hogy a youkai-formáját is fenntartsa. Előbb fegyvere vált füstté, aztán ő maga is visszaalakult, eltűntek szarvai, ruhája pedig ismét az iskolás uniformis lett. Végignézett magán, és kicsit csalódottan észlelte a változást. Úgy érezte, még szüksége lenne rá. Gyenge volt. Erősödnie kellett. Még.

CSÍÍÍÍÍZ

Gyáááá, miért vagyok ennyire jószívű? Most itt vihetem a cuccokat, ki tudja, mi van a táskákban, remélem azért valami kaja is, de mindegy. Hülye vagyok, amiért beleegyeztem abba, hogy segítek Szácsinak, főleg, mert tuti csak cipekedésből áll ki az egész, és a legrosszabb, még a kocsijával is jövünk, amivel annyi a gond, hogy Szácsi vezet. Nem tartom magamat félősnek, sőt, tökös legénynek, de a vezetési stílusától, hát feláll a szőr a hátamon. Egy biztonsági öv nem elég, de még kettő is kevés lenne. Miért nem lehet buszozni, vagy vonatozni? Úgy is drága a benzin, meg veszélyesek az utak, a végén elütünk valakit, vagy minket csap el egy kamion. Komolyan kezdem azt hinni, hogy Szácsiban valami meghalt versenyző született újjá, aki ha kocsiba ül, akkor nem tud parancsolni magának, és elmebetegként száguld a célja felé, még végül felfordulva, egy árokban elégünk, akkor aztán láncon lógva várhatunk, bár akkor már inkább hollowot kérnék, mint shinigamit. De szerencsére épségben megérkeztünk… IDE? Miért ezt akarja lekapni? Vannak ennél szebb helyek is, meg ilyen napszakban? Nem vágom ezt a fotózást, bár a paintet is elég bénán használom, csak tudja Szácsi, hogy mit is akar. Azt meg remélem, hogy pár kosza lélek nem lesz erre, mert akkor az magával hozza a hollowokat is, és hát a fajtám miatt Én is fini falat lehetek, ahogy Szácsi is, mivel nem teljes ember, legalábbis némi bonusszal rendelkezik, még ha csak ilyen kicseréli a dolgokat. Gondolom akkor már más íze lehet egy hollowonak, és tuti, hogy a melle húsinál kezdi, ha hollow lennék, Én is mindig ott harapnék rá elsőnek.
- Szácsiiiiiiii, hova pakoljak, meg mit csináljak, hoztál valamit enni? Éhes vagyok, meg szomjas is, úgy nem kell modellt állnom, meg akkor most rágyújtok.- kinyavalyogtam magamat, leülök egy padra, majd rágyújtok. Annyira nem érdekel a gép kattogása, meg ilyenek, elvagyok magamnak, számolom a szőrt a karomon, és boldog vagyok, mert lyuk van a seggemen, és nem esek bele. De ha kerti törpe lennék, akkor meg vigyorognék, mert csikizné a golyóimat a fű.
- Ez nem jó…- az égre emeltem a tekintetemet, amikor egy ismerős üvöltést hallottam, ez bizony kurvára nem jó hír.
- Szácsi, mennyire gyorsan tudsz szaladni? Mert azt hiszem, hogy nem ártana bemelegítened.- felállok és Szácsi mellé sétálok, miközben eldobom a cigi maradékot, és egy másikra gyújtok rá. Balhészagot érzek, és Szácsi miatt a figyelmem is megoszlik, eh, fasza, pedig nemrég mostam ki a kabátomat.