A Matsukura Kórház romjai

Tárgy: Re: A Matsukura Kórház romjai Szer. Jan. 22, 2014 10:56 pm

Nők, fránya nők, azt mindig észre veszik, ha véletlen nem mosogatok el, vagy egy nem túl tiszta zoknit a mosogatóban hagyok, de ha gond van, akkor aztán az Isten se tud velük mit kezdeni, főleg, ha akad valami, amivel leköthetik magukat, akkor férfi legyen a talpán, aki ki tudja rángatni a vágyai tárgyának bámulásából. Ez meg most duplán szívás, Szácsi se átlagos ember, még ha csak kicsit is, de éreznie kéne, hogy szar került a palacsintába. Oké, ebben az érzelgős dologban nem vagyok jó, se abban, hogy megérezzem, ha jön valami, na meg abban se, hogy az érzelmeimet kifejezzem. De, hogy még hallani se hallotta azt a dögöt, legalábbis remélem, hogy csak egy lesz, valahogy nincs nagy humorom többel verekedni. Ja, ha nem lenne itt Szácsi, akkor még simán le is léphetnék, de itt nem hagyhatom. Ciki lenne, ha otthon találkoznánk, már ha túl is élné.
- Hát, jó ha van zoom, de most innen kell elzoomolni, minél gyorsabban, ha lehet.- lehet nem fog tetszeni Szácsinak, sőt, biztos nem fog, de jól is néznék ki, ha érdekelne, hogy kinek mi is tetszik.- Na, akkor hajrá.- Szácsihoz léptem, átkaroltam a derekát, feldobtam a vállamra. Gyorsabb lesz így, mintha futna mellettem. El a kocsiig, bedobom a kormány elé, és már mehet is. Azt még nem tudom, hogy beszállok mellé, vagy se, nem vágom, melyik a veszélyesebb, itt maradni, vagy hagyni, hogy Szácsi vezessen.
- Hála az égnek, hogy nem vagy zúgkajás, nem lesz sérvem.- uccu neki, hejehujázni a kocsihoz, a cuccok meg nem nagyon érdekelnek, majd ha biztonságban leszünk, visszajövök értük, valahogy jobban érdekel, hogy élve megússzuk ezt, mint néhány kacat, aminek a felét nem is ismerem. Elég lenne egyet kattintatni, majd PS-el feljavítani a képet, és kész a faszányos kép. Na, de Szácsi, leteszem a kocsinál, majd felveszem a komoly arcomat, és betessékelem a kocsiba, ajtó becsuk, remélem Ő meg gázt begyújt.
- Oké, tuti nem érted, de gyors meg rövid leszek. Emlékszel, mondtam, hogy vannak valamik, amikre vadászik a fajtám, na, most azok itt vannak, tehát ha lehet az anyósülésnél ajtót kinyitni, és ha bent vagyok, akkor lelépni… WOHOHOOO!!- eddig eljutottam, de cselekedni már nehezebb volt. Oldalról elkapott egy hollow, ahogy meg tudtam nézni, valami skorpió lehet, legalábbis az alakja olyan, annyit leszámítva, hogy egy karja van, és azon se olló, hanem valami tüskeféleség van. Szerencse, hogy nem azzal kapott el, hanem csak a vállamba harapott.
- O, hogy az a telibe pakolt jó anyádat, ennek nyoma marad.- naná, hogy az marad, nem csak lyukas lett a kabátom, meg a karom is, de még véres is, bah, remek. Mit tudok most kezdeni? Alul vagyok, rajtam egy dög, csócsálja a jobbvállamat, még a balommal legalább annyit el tudok érni, hogy lefogom a karját, nehogy már azzal is zargasson.
- Másszál már le, első randin nincs dugás.- felhúztam a lábaimat, be a hollow hasa alá, legalábbis gondolom az a hasa, majd használva a testnevelésen tanultakat, előretol, és lerúg a dög. Persze mint minden nagy tervben, ebben is vannak hiányosságok, például az, hogy némi húst sikerült kiszakítani a vállamból, aminek egy fájdalmas ordítással hangot is adtam, de legalább már felállhatok.
- Hogy csesznéd meg, a kedvenc kabátom, volt pofád eltépni.- szomorkás arccal néztem a vállamat, nem is érdekelt annyira a sérülés, az meggyógyul, de mire a kabátomat újra megvarrják, addig járhatok szar göncökben. Nincs mese, itt a bosszú ideje.
- Felfogom tolni a seggedbe a karodat, és bábozni fogok.- sötét, komor tekintettel néztem a hollowot, ropogtattam az ujjaimat, és kihasználva a gyorsaságomat, már ott is teremtem előtte, megragadtam a felém lendülő karját, egy rántással levittem a betonra, majd rátalpaltam a karjára, és addig hajtottam a feje felé, még meg nem adta magát, igaz nem a segge, de megteszi így is. Felnyársaltam a saját karjával, jó ez, legalább ettől is megdöglik. Remélem időközben Szácsi is lelépett, ha meg nem, hát akkor irány a kocsi, anyós ajtó kinyit, Szácsira rámordulás.
- Minek vagy még itt!? Ahol egy van, ott lesz több is, kurva gyorsan hajts el, nekik a fajtám csemege, egy darabig kergetnek majd, utána abbahagyják… ugh…- remek, megint egy, persze sajnos ez hátulról jött, hogy honnan tudom, mert a hasfalamnál elsőnek kitüremkedik a bőr, majd átszakad, meg a kabátom is, és egy csinos kis hollow farka(?) vagy tüskéje bukkan elő.
- Tudtam… gyúrni kell az érzékelésre… fuck.- azt már nem engedem, hogy ki is rántsa belőlem, ha már vagy húsz centit keresztül nyomott rajtam, tehát egy faszomnyit, akkor az bent is marad. Fájdalom ide, fájdalom oda, de rámarkolok mindkét kezemmel. Az arcomon meg elég sok minden keresztül suhant, leginkább az, hogy bizony nem lesz természetes a mosolyom, ja, és kurvára fáj. De fájdalom nélkül nincs győzelem, egy nagy lépés oldalra, jobban mondva próbálok fordulni és a kocsi oldalának cseszni ezt a hollowot, és ha sikerült, azt teszem, amit minden hülye tenne. Összeszorítom a fogaimat, ráfordulok a hollowra, és a saját kis bökőjét mártom a testébe, de persze el is engedem, vágom ám, hogy ebbe nem fog belehalni, de abba már igen, hogy ezek után addig fejelem, még a maszkja darabokra nem tört, és volt hollow, nincs hollow. Narakunak meg volt jó kabát, nincs jó kabát.
- Picsába, a végén… dobhatom ki.- turkálni kezdek a zsebembe, kell egy cigi, bár némileg, na jó, nagyon remegő kézzel tudom csak bekapni, de a meggyújtás még nehézkes lesz, főleg, mert pár üvöltés még van a közelben.
- Fasza…- tudtam, ha segít az ember a barátainak, hamar megissza a levét.

Tárgy: Re: A Matsukura Kórház romjai Csüt. Május 22, 2014 7:44 am

Csíííííz! A Matsukura Kórház romjai - Page 5 Onigiri_xd

Nem értettem, hogy mért akar máris menni, hiszen ebben a pillanatban érkeztünk! Na jó, néhány perce, de tulajdonképpen még cipekednie sem kellett, csak egy cigarettát szívott el, semmi más, és azt nem is miattam, szóval az önmunka volt. Rolling Eyes

Összefontam karjaimat mellkasom előtt, és egyik szemöldököm felvonva néztem rá átható tekintettel, ami egyértelműen tükrözte véleményemet: Már megint mi van? Neutral

Ebben a pillanatban persze nem választ adott, hanem nemes egyszerűséggel felkapott, és a vállára dobott. O_O De… ez, most mégis mi akar lenni? o_O Takuo~kun, én nem értem, hogy mért viselkedsz ilyen furcsán! T_T
- Mégis mi a fene!? – Nyikkantam a mozdulatsorra, de hamar be is csuktam a számat, mert sokan lovaglás közben elharapják a nyelvüket, és ez is hasonló helyzet volt, én pedig nem akartam véget vetni beszédhez hasznos szervemnek, lévén hangos letolásban kell még majd részesítenem a fiatalembert. Neutral

- Ha leteszel, sokkal rosszabbat kapsz helyette. >////> - Morogtam a magasból, mert csak találjam meg az esernyőmet a kocsiban, bizonyosan elverem vele. ˘o˘
A mondani valójára meg csak kerek szemekkel pislogtam, ahogy földet értem. Nem vagyok három éves, hogy úgy magyarázzon nekem, mint egy óvodásnak, jól ismertem, hogy mire is képesek azok a lények, nem egyszer láttam már ténykedésüket, és a pusztítást, amit okoznak. Már-már ott tartottam, hogy felháborodottan kikérem magamnak, amiért fiatal kora ellenére is merészel az idősebbel lekezelően, és kioktatóan beszélni. :/ Erre azonban nem maradt idő, mert szinte lassítva láttam a közeledő szörnyet, ami végül el is kapta Takuo~kunt. O_O
Láttam, ahogy a lendülettől elesik, és a pánik szinte teljesen megbénított. Ott álltam a kocsi mellett, kezem szorosan fogta a kilincset, azonban a testem nem mozdult, csak lefagyva rogyadozott, mintha az ereimben megkötött volna a vér, ezáltal megakadályozva a mozgásban. Szemem előtt gyors képekként peregtek a történések, az anyag reccsenése, a csorgó vér, a fiú fájdalomtól torz arca. Az egész olyan volt, mint gyermekkoromban, amikor anyámra támadt egy hasonló lény, amikor ő engem akart megvédeni. Akkor ugyanígy álltam, és tehetetlenül néztem végig, ahogy az addigi boldog életem darabjaira hullik, mialatt én megmenekülök. Könnyek csordultak végig arcomon, bár szemem továbbra is hatalmasra tágult a félelemtől, amiről nem tehettem, természetes ösztön volt, hogy minél nagyobb látószögben fogadjuk be a világot, ha veszélytől tartunk. A hűvös cseppek viszont észhez térítettek némiképpen, hiszen immár nem voltam kislány, akinek tétlenül kell tűrnie az efféle dolgokat, már régen megtanultam, hogy képes vagyok önnön erőmből cselekedni.
Kényszerítettem magam a mozdulatokra, és feltéptem a kocsi ajtaját, azonban nem ültem be, hanem hátra nyúltam, hogy elérjem az esernyőt. Még sose örültem ennyire annak, hogy rendetlenség van Jii~sanban, mert így egy kupac tetején szinte azonnal megtaláltam az esőfogót. Rámarkoltam a fogójára, és szinte abban a pillanatban adtam is a parancsot.
- Change! – A kezemben pedig megjelent a katana, már a súlyváltozásból éreztem.
Nem voltam a legjobb kardforgató, sosem tanultam igazán, csupán az internetről lestem el néhány mozdulatot, amit aztán magányomban gyakoroltam a lakásban. Mégis úgy gondoltam, hogy nagyobb segítség leszek így Takuo~kunnak, mintha fejvesztve menekülnék, és magára hagynám.
- Nem foglak itt hagyni, baka! >.> - Kiáltottam rá, még mindig könnyes szemekkel, de aztán a szám elé is kaptam a kezem, ahogy megláttam a testén kitüremkedő idegen lényt.
Ismét elfogott a kétségbeesés, a vágy, hogy meg se mozdulva várjam a történések végét. Himo~jiisan bizonyosan megmentene, ha nem tennék semmit, csak hangosan sikítva hívnám, mert nem lehet fontosabb számára az étel, mint az én életem. De nem engedtem meg magamnak a kétségbe esést, a jeges rémületet kénytelen voltam legyűrni, hiszen Takuo~kun miattam volt itt, nem lehet, hogy ezért most meghaljon.
Remegő kézzel szabadítottam ki a kardot, aminek hüvelye tompa puffanással esett a földre, és leeresztve szinte húztam magam után, ahogy megkerültem a kocsit, hogy segítsek a fiúnak. Úgy tűnt, hogy boldogul a szörnnyel, azonban, mintha csak a pillanatot várta volna ki egy másik ocsmányság, hogy szorult helyzetben legyen, egy újabb próbálta rávetni magát. Hangos nyögéssel emeltem meg a fegyvert, amit szorosan fogtam két kezemmel, és lesújtottam a lényre, ami talán csak akkora volt, mint én, és aminek fel sem tűnt először jelenlétem. Tiszta vágás volt, a testéből meleg vér fröccsent szét, ami lassan beterítette a pengét, és az én ruhámra is jutott belőle. Újabb könnyek indultak meg szememből, miközben a katanát próbáltam kiszabadítani a csontos jószágból, aminek következtében csak még több vér loccsant szét, majd a fejem felé emeltem, és újra, és újra, és újra lecsaptam vele, mintha attól tartottam volna, hogy ismét feláll a rémlény. Vállamat rázta a sírás, és a folyamatos csapkodástól már fájtak az izmaim, a kard markolata feltörte a kezemet, a vöröslő nedvben fürdő arcomon pedig könnyeim húztak csak tiszta csíkot.
A testem magától tette a dolgát, kontrolom teljesen elveszítettem, ahogy kétségbeesetten küzdöttem az amúgy már élettelen testtel. Aztán meghallottam az újabb velőt rázó üvöltést, és megállt a mozdulat közben kezem, és csak üres tekintettel néztem a tetemet, amit magam tettem olyanná, mint egy nagyobb adag darált húskupac. Remegő szájjal néztem Takuo~kun felé, aki nem nyújtott túl szép látványt, és azon gondolkoztam, mit is kellene most csinálnom? Jii~san felé pillantottam, hiszen az ő sebességével talán nem versenyezhettek volna a lények, azonban a maradék remény is elveszett a gyors menekülésre, ugyanis úgy tűnt, hogy a dulakodás közben valami felhasította a hátsó kereket.
- Nem szeretnék pánikot kelteni, de hasadt defektünk van… - Leheltem, ha ő maga nem vette volna észre.
Várakozón pislogtam felé, hogy most mi is legyen, hiszen ilyen állapotban nem tud harcolni, menekülni meg még annyira sem, az én harci tudásom pedig kimerült a csapkodásban, de lehet, hogy még az is erős túlzás rá…

Tárgy: Re: A Matsukura Kórház romjai Pént. Júl. 25, 2014 5:43 am

Nők… miért kell mindig az ellenkezőt tenniük? Hiába mondtam Szácsinak, hogy olyan gyorsan húzzon el innen, mint a fosos vadliba, hát nem tette meg. Én tudok magamra vigyázni, de most kettőre is kell, ez pedig nem jó, nagyon nem jó. Főleg, mert látom, hogy milyen állapotba is került szerencsétlen. Kész ideg, kell egy pár óra terápia, vagy egy marha nagy maflás, hogy összeszedje magát.
- Pedig jobban tennéd…- eh, utálom, ha félbeszakítanak, azt meg főleg, ha a testemet is félbe akarják. Lehet, hogy marhára utálom ezeket a dögöket, de tudnak harcolni, az már biztos. Bejön ez az állatias stílus, de csak akkor, ha nem rajtam gyakorolnak. Nah, de ezt az egyet elintéztem. Ideje meglesnem Szácsit. S’ mikor megláttam, elég rendesen sikerült ledöbbennem. Tényleg kell az a cigi, hogy valamennyire helyrebasszam az idegeimet. Idegekről jut eszembe, a karom se a legjobb, remélem még menthető. Mi a helyzet a lyukkal lent? Asszem az se annyira vészes, legalább tudok ott is levegőt venni, meg a rákos tüdőmnek is jót tesz egy kis levegőztetés.
- Hehehe… fogadni mertem volna rá…- nyögtem inkább ezeket a szavakat, mint mondtam. A jó kezemet a gyomrosra raktam, hátha valamit segít, az ajkammal meg csak a hamutól szabadulgattam meg.
- A következő lesz. Elsőnek felállok valahogy… utána pedig kapaszkodsz egyet, és visszahúzzunk a kórházba. Ott pedig kicsit rendbe pakolunk, és utána meglépünk. Nagyjából ez a terv, ja, azt a kardot is hózd magaddal.- nagy nehezen belekezdek a felállásba, de minden mozdulatnál kurva finom kis fájdalom hatol a testembe. Rángatózik is a szemem rendesen, a vér is folyik, a jobb vállamról nem is beszélve. Hajaj, nem nagyon lesz így farok verés mostanában.
- Oké… sikerült, állók, mint a vénember fasza.- még ilyen helyzetben is egy igazi humorzsák vagyok. De most mentsük meg a hercegnőt, mielőtt ideérnek a sárkányok. Hamar átkaroltam a jó karommal, és használom azt, amiben a legjobb vagyok. Nem, nem a piálás, vagy éppen a dugás. Hanem olyan marha gyorsan elindulok visszafelé a kórházba, amennyire csak tőlem telik. Naná, hogy a fajtám gyors cuccát is használom. Kit izgat a fájdalom? Hogy majd beszarok? Ugyan, van adrenalin, az mozgatja rendesen az izmokat. Odaérve pedig, elengedem Szácsit, és a falnak dőlök. Az alkaromon támaszkodok meg, és szaggatottan veszem a levegőt. Az arcomon lassan folyik végig a verejték, a látásom se a legjobb már. Ki gondolná, hogy a vérveszteség ilyen szar?
- Oké… nyisd ki az ajtót…- már ha nincs még mindig blokkolva, mert akkor ez is rám várt. Kis test az ajtó ellen, és már bent is vagyunk. Ha kell, úgy rángatom magam után Szácsit. Utána meg egy kis vállátkarolás.
- Oké, fel az emeletre, és keressünk egy kórtermet… utána használd a képességed… és valamit cserélj el valami kötszerre… vagy piára, mindegy… csak használjon…- fel-fel az emeletre, be a kórterembe, csukva van az ajtó, ezen bújjanak csak be, rajta… rajta. Nekidőlt a falnak, seggre ült, mint a harmat.
- Bassza meg… azt hittem… hogy a sok pia fog elvinni… erre nesze. A horrorszkopom is megmondta… ma ne mássz ki az ágyból… mert ráfázol. Nah, akkor... ha tudsz… cserélj valami hasznosat ide… addig szívok egyet…- az előző már elment, kell egy másik. Legalább ha meg kell halni, cigivel a számban tegyem, már csak a zacsinak kéne üresnek lennie. Áh, Szácsit nem kérem meg, a végén adna egy taslit, az meg hiányzik, mint púposnak a felülés. Bár lehet jobb lett volna, mint azok a rohadt üvöltések… csak nem bírják ki, jönnek még.

Tárgy: Re: A Matsukura Kórház romjai Csüt. Júl. 31, 2014 12:08 am

Csíííííz! A Matsukura Kórház romjai - Page 5 Onigiri_xd

Szerettem volna olyan határozott lenni, ami mindig is szoktam másokkal szemben, nem elbizonytalanodni egy ilyen helyzetben, de valahogy egyre inkább úgy érzem, ez lehetetlen számomra. Nem csupán azzal kell megbirkóznom, ami jelen pillanatban körülöttem történik, hanem az elő-elővillanó képekkel is, amik hasonlóan rémségesek. Nem tudom megállítani a testem remegését, úrrá lenni a könnyeimen, vagy megzabolázni kapkodó légzésem, egyszerűen csak történnek a dolgok, én pedig ott állok teljes tehetetlenségben.
Csak bólintani tudtam az ötletre, jelen állapotomban többre nem tellett, jobbat biztosan én sem tudtam volna kitalálni. Segítettem neki felállni, hogy legalább ennyivel előrébb legyünk, amíg ide nem ér még több rém, vagy minek is nevezte legutóbb őket… Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy nem szeretnék a vacsorájuk lenni, nem akarok meghalni, és azt sem akarom, hogy Takuo~kun haljon meg, egyszerűen nem engedhetem. Nekem haza kell érnem főzni, várni Ruriko~chant, és az ennivaló illatra érkező Himo~jiisant, a nagy zaj miatt mormogó Takuo~kun is átnézne, és nem menekülne a vacsora elől. Igen, így kellene lennie, de jelen pillanatban egyáltalán nem ez az állás.
Apró termetemmel nem nyújthattam túl nagy támaszt a fiú számára, de legalább megpróbáltam, az is több a semminél. A remegésem továbbra sem akart elállni, de legalább most már nem könnyeztem annyira, kicsit jobban ki is láttam a kórház irányába, ahol egyelőre tisztának tűnt a terep.
- Azt hiszem most mehetünk is… - Kicsit rekedtesebb volt a hangom, mint egyébként szokott, de nem foglalkoztam vele, nem ennek volt itt az ideje.
Belé kapaszkodtam, ahogy átkarolt, hogy nehogy az utolsó pillanatban ejtsen el. Tiltakozhattam volna, hogy tudok magamtól menni, de eszembe sem jutott, teljesen kikapcsolt az agyam, csak az ajtóra koncentráltam, hogy minél előbb ott legyünk előtte, aztán magunk után becsukhassuk, ezzel kizárva a lényeket. Behunytam a szemem, ahogy nagy sebességgel robogtunk az épület felé, néhány másodperc volt csupán, és már oda is értünk, sose gondoltam volna, hogy ilyesmire is képes.
Hatalmasakat pislogtam csodálkozva, azonban fájdalomtól ittas hangja magamhoz térített, kezem görcsösen fonódott a kilincsre, majd néhány rántás után sikerült kinyitnom az ajtót. Olyan gyorsan iszkoltam be, hogy Takuo~kun szinte még félig kint volt, már csuktam is volna befelé az ajtót. Szemem körbehordoztam a szobán, valószínűleg hajdanán váró volt, a néhány megmaradt székből, és a pultokból kiindulva. Több sem kellett számomra, testem szinte magától mozdult, és egy széksort toltam nehéz mozdulatokkal az ajtó elé, ezzel is kicsit megnehezítve a bejutást.
- Menjünk! – Karoltam át a derekát, hogy felsegítsem a lépcsőn, mert feljebb nem nagyon értem volna el amúgy sem.
Beérve a kórterembe úgy tűnt győzött rajta a vérveszteség, én pedig ijedten pislogtam hol rá, hol a csukott ajtóra, mert néhány másodperce nem hallottam semmit, és ez rosszabb volt, mint az a nagy zaj. Testem ismét robot üzemmódba kapcsolt, úgy tűnt, ha az agyam nem is, de az tudja, mit kell tenni, így az ajtó melletti nagyobb szekrényt próbáltam meg odébb tolni, nem nagy sikerrel. Végül annyit értem el, hogy oldalára dőlve eltorlaszolta az ajtó nagyobb felét, így megakadályozva az akadálytalan kinyitását annak.
- Csak olyan dolgokat tudok kicserélni, amiket látok, vagy megjelölök, Takuo~kun… - Vallottam be töredelmesen, közben pedig átkutattam a szobát elsősegély doboz, vagy legalább némi kötszer reményében.
Nem voltak túl szép kilátások, néhány poros ágy, a földön kosz, törmelék és üvegszilánkok, néhol árválkodó gyógyszeres üvegcsék. Összerezzentem az ismét kezdődő üvöltésre, és még gyorsabban kezdtem kutatni valami használható után, míg végre találtam némi gézt, ami nem volt olyan sárga, és nem tűnt nagyon porosnak sem. Néhányszor a szoknyámnak csapkodtam, majd a fiúra függesztettem tekintetem, aki addigra már rágyújtott.
- Ez nem egy vicc, ugye tudod? – Pislogtam vissza ismét elő törő könnyeimet, majd letérdeltem elé, nem foglalkozva a szememet csípő füsttel. – Nem találtam jobbat, és ez nem túl nagy segítség, annyira jó, hogy valahogy elvergődjünk egy kórházba, ahol megfoltoznak. – Mutattam fel a géztekercseket, majd vártam, hogy némiképp levetkőzzön, hogy elláthassam. – Ki kellene találnunk, miként juthatunk ki innen, hogy minél hamarabb orvoshoz vigyünk…