[A Szövetség megalakul! A szerkezet lassan működésbe lép...]

Sötét viharfelhők úsznak a szürke égen, amikor kilépek a Vaizardok rejtekhelyéről. Elgondolkodva tekintek fel éjszín köpenyem csuklyája alól. Úgy tűnik az időjárás is a kedvemhez igazodik. Egy esőcsepp csattan az arcomon, ez rögtön mozgásra késztet. Árnyként suhanok végig a kihalt utcákon, megfelelő helyet keresve a találkozóra. Egyre régi barátot próbálok most az emberek világába csábítani, aki jelenleg talán a halálomat kívánja. Azonban túlságosan szűk látókörű még ahhoz, hogy megértse mit miért tettem. Ma szeretném elé tárni az okokat, melyek az elkövetett szörnyűségekhez vezettek. Valószínűleg rögtön rám fog támadni, de mostani szintjén semmit nem tud ellenem tenni. Érzem, ahogy az erőm egyre csak nő. A hegyen mutatott kis ízelítő még semmi sem volt igazi hatalmamhoz képest. Reményeim szerint nem torkollik vérontásba a találkozó, holott biztos nem én lennék aki rosszabbul jár. Borús gondolataimból egy omladozó épület látványa ránt vissza a valóságba. Megtorpanok, ám nem sokon múlott, hogy belehasaljak egy pocsolyába. Ködös emlékeimben dereng ez a hely, bár már nem nagyon emlékszem mit is csináltam itt. Ha jól tudom régen valamiféle kórház lehetett itt, viszont egy hollow miatt súlyosan megrongálódott, így használhatatlanná vált. A városnak meg biztos nem volt pénze a lerombolására. Meg hát az őrült Don Kanonji fanok biztos megkövezték volna a polgármestert.
~Remek, pont megfelel a céljaimnak...~ - villan fel az elmémben a gondolat, s ezt követően máris a földszint felé veszem az irányt. Könnyedén szökkenek át az előttem tornyosuló törmelékhalmon, ezt követően máris az épület egykori fogadótermében találom magam. Körbehordozom tekintetem a helyiségben, de semmi gyanúsat nem látok magamon kívül. Csuklyámat lassan leemelem a fejemről és az egyik közeli utcai lámpa fénye megvilágítja az arcomat. Jobb szememnél rövid, ám annál jobban látható vágás képe rajzolódik ki. Az ár, amit árulásomért fizettem. Kétségtelen, ez még semmi az ellenfeleimnek okozott sérülésekhez képest... Azóta már eltelt legalább két hónap, s már biztosan felépült Suke is. Emlékeim szerint a 10. osztag tisztjei pont erre a környékre vannak kirendelve és kötve hiszem, hogy idetolnák a képüket vezetőjük nélkül, ha megéreznek egy nagyobb reiatsut. Gúnyos mosoly villan a szám szegletében, miközben lehunyom acélkék íriszeimet. A hideg lélekenergia hullámozva tör elő a testemből, majd hirtelen mind a kezeimbe koncentrálódik. Halk sóhajjal nyújtom előre testrészeimet, ezt követően szabadjára engedem az összegyűjtött energiákat. Az ezüstösen kék fénysugár kissé elsodorja az épület előtt lévő törmelékhalmot, de nem tesz kárt a közeli épületekben. Megegyezik egy gyengébb Espada erőszintjével, így remélem maga a Kapitány jön, s ellenőrzi le a dolgot. Watanabet ismerve biztos ekképp fog tenni, hisz' a szívére venné tisztjei elvesztését.
- Remélem, nem így lesz... - teszem hozzá előbbi gondolatmenetemhez halkan. Nem öldöklésre készültem, ám bizonyosan az erre tévedő shinigamik megpróbálnának elfogni és ezt nem hagyhatom. Sokkal fontosabb dolgom van, mint a Megbánás tornyában üldögélni. Kétségtelenül meg tudnék szökni, viszont értelmetlen időpocséklás lenne. Ebből kiindulva nem kellene még több tiszt megölésével tetézni az amúgy is méretes bűnlajstromomat. Komótosan az egyik rozoga székhez sétálok, azután nyugodtan letelepedek rám. Nadrágom zsebéből előhalászom a még felbontatlan cigarettásdobozt, ezt követően pedig lassú mozdulatokkal kibontom azt. Egy szálat a számba tornázok, s ezüst öngyújtómmal meggyújtom a végét. Rögtön érzem a dohány kesernyés, de ismerős ízét, amint az első slukknyi füst a tüdőm felé veszi az irányt. Nincs más dolgom, mint türelmesen várakozni...

[A Szövetség megalakul! A szerkezet lassan működésbe lép...]

Ezekben a napokban Karakurában állomásozott minden osztagból egy-egy nagyobb csoport. Elméletileg járőrözni kellett csak, gyakorlatilag viszont nyílt titok volt, hogy ki után kutattak Karakura városában, máskülönben nem küldtek volna kapitányokat is. Így nekem is mennem kellett az osztagommal, és átfésülni a megadott területeket. Jól tudtam, hogy az egésznek semmi értelme, hisz csak akkor találnánk rá, ha Ő akarná, de a parancsnak engedelmeskedni kellett. Az egyik háztetőn álltam, és figyeltem ahogy embereim átfésülik a terepet, 2 másik tiszt volt még velem, ők irányították az osztag kirendelt csoportját. Persze azt adták tovább, amit én mondtam, de nem ez volt a lényeg. Volt egy romos kórház is a területen, még anno egy hollow miatt rongálódott meg, és nem bontották le. Nem akarták, mert nem volt rá pénzük, vagy nem merték, senki sem tudta. Azt kellett még átfésülni nagyjából és akkor mára végeztünk, mehetek haza, Mitsu már biztos vár rám. Már ha Őt nem rendelték ki, mert ha igen, akkor valószínűleg Ő is itt van még Karakukában valahol. Kicsit untam már a banánt, meg egész nap itt időztem a városban. Fáradtan nyújtózkodtam egyet. Éreztem a hátamon végigfutó vágás hegét. Igaz 2 hónapja történt már az eset, még mindig nem gyógyult be teljesen. Majd eltűnik az idő múlásával, az idő meggyógyít minden sebet, vagy hogy mondják. Kamu az egész persze, de mindegy. Folyamatosan futottak be a tisztek, és tették le a szokásos jelentéseiket, hogy nem találtak semmit.
~ Persze, hogy nem találnak semmit... - mondtam magamban fanyar mosollyal.
Unottan kotorásztam zsebemben egy megkezdett dogoz cigi után. Megtaláltam végre, és rágyújtottam egy szálra. Kifejezetten jól esett most egy szál cigi, és mélyeket szippantva fogyasztottam a nikotinszálat.
Hirtelen megjelent előttem egy tiszt, és izgatottan elkezdett hadarni.
- Kapitány! Nem messze innen, a romos épületből elég erős reiatsut érzékeltünk. Valószínűleg egy erősebb arrancar, vagy akár espada lehet az! - hadarta el a tiszt, majd várta a parancsokat.
Kivettem a számból a szál cigit, ledobtam a földre és eltiportam. Nem igazán számítottam egy ilyen dologra, viszont elég veszélyes lehet az emberek számára, ha nem én megyek oda megnézni, szóval úgy döntöttem, hogy személyesen fogok utána járni a dolognak.
- Rendben, folytassák a keresést a többi területen. A romos épületet hagyják ki, azt magam fogom ellenőrizni. - adtam ki a parancsokat. A tiszt figyelmesen végighallgatta, és eltűnt.
MEghagytam a másik két tisztnek még, hogy folytassák a keresést a terv szerint, és ha végeztek, menjenek vissza SSbe, Én később csatlakozom hozzájuk majd, aztán egy villámtánccal elindultam az épület felé. Néhány perces shunpozás után megérkeztem az épület elé. Mindenhol törmelékhalmok éktelenkedtek. Az épületnek nem sok kellett ahhoz, hogy romba dőljön. Egy kisebb földrengés minden bizonnyal eltüntetné, viszont nekem meg be kellett mennem, hisz a lélekenergiát bentről érzékelték. Átugrottam a törmelék halmot, majd elindultam befelé. Kezemet Aokira téve haladtam egyre beljebb a romos épület belsejében, hisz sosem lehetett tudni, hogy mi várt odabent. Néhány perces bolyongás után egy teremben találom magam, ahol félhomály derengett. Egyedül voltam, legalábbis úgy tűnt, hogy csak vaklárma volt a tisztek riasztása, és semmi nincs ebben az épületben. Épp mentem volna vissza SSbe, és fordultam hátra, mikor szemem megakadt egy széken ülő alakon. Miután jobban megnéztem, döbbenten kaptam a kardom után, mikor felismertem az alakot.
- Te?! - sziszegtem összeszorított fogakkal. Nem támadtam egyelőre, bár érzékeimet egyből élesítettem, hisz egy bűnöző állt előttem.
- Mit keresel itt Yuu? Tűnj el, ha nem akarsz bajt magadnak. - mondtam csendesen, dühtől remegő hangon. Tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne ellene, ám ha riasztanám a többi tisztet, akkor már túlerőben lennénk. De nem úgy nézett, mint aki támadni akart volna, így egyelőre csak gyanakodva néztem a széken ülő és cigiző alakot.

[A Szövetség megalakul! A szerkezet lassan működésbe lép...]

Magányos perceim hamar eltelnek, mert hamarosan megérzem egy energia közeledtét. Nosztalgikus érzés önt el, amint beazonosítom azt. Egyre közelebb és közelebb ér, majd már a léptek zaját is hallom. Hirtelen robban be a terembe, jobbja máris kardja markolatán pihen. Gúnyos mosoly villan az arcomon, miközben elpöckölöm az eközben leégett csikket. Energikusan felpattanok a székről, miközben Suke alaptalan fenyegetéseit hallgatom. Arcán a harag kifejezése tükröződik, ami csak még jobban vigyorgásra bír. Fenyegető mozdulatáért cserébe én is megvillogtatom neki fegyvereimet. Most biztosan azon filózik, vajon riassza-e a tisztjeit. Botor gondolat, ha a túlerőre alapoz. A saját szemével láthatta, hogy akár több kapitánnyal is elbírok egyszerre, harmadrangú shinigamik még a fél fogamra is kevesek lennének. Megpróbálok töprengő fejet vágni, míg lassan körözni kezdek körülötte. Úgy cirkálok, akár az oroszlán a megrémült antilop körül. Amint elegendőnek vélem a csendszünetet, végre hajlandó vagyok válaszolni támadó kérdéseire.
- Bizony, én vagyok. - csendül hangom nem kevés gúnnyal átitatva. - Igazából pont Téged kereslek, de gondoltam egyszerűbb idecsalni, mint lemészárolni az osztagodat, azután kirángatni Soul Societyből. Nem én akarom a bajt, hanem ő engem. Valamit kérlek ne fenyegetőzz feleslegesen, nem tudsz rám ijeszteni. Már régóta nem félek semmitől...
Utolsó mondatom nem teljesen igaz, hisz' vannak olyan dolgok melyektől rettegem. Ezek közé tartozik a szeretteim elvesztése. Máig érzem a kint, amit Suke érezhetett, amikor a kíméletlen acél a hátába mart. Az elmúlt hónapokban nem egyszer ébredtem lidérces álmaimból, a rosszulléttel küzdve. A heveny önutálat érzése uralkodott el rajtam, ámbátor mostanában már megtanultam kezelni. Hidegen csillogó íriszeimet kedves barátom arcára szegezem, s látom nem sok hiányzik hozzá, hogy rám támadjon. Meg kell gondolnom mit mondok, különben ismét fájdalmat kell neki okoznom. A biztonság kedvéért azért előhúzom Hisou Karite névre keresztelt szablyámat. A kardon rögtön ezüstkék derengés fut végig, így reagálva reiatsumra. Lazán magam elé emelem, szokásos védekezőpozíciómat felvéve. Súlypontomat a hátsó lábamon pihentetem, hogy rögtön elhátrálhassak az esetleges csapások elől. A zsebembe nyúlok, azután egy nyakláncot hajítok a 10. osztag kapitánya felé. Pontos mása annak, ami az én nyakamban is lóg. Nem kellett sokat gondolkodnom a szövetség jelképen, s Urahara egy jelképes összegért el is készítette nekem őket. S nem csak igazán tetszetősek, de még a lélekenergia tárolására is képes. Újra összeszedem gondolataimat, majd folytatom megkezdet mondókámat.
- Ami Seireteiben történt, az csak egy szörnyű félreértés volt... - szólalok meg, ám egyáltalán nem akarok magyarázkodni. Amit tettem, megtettem. - Igazából nem akartalak bántani se téged, se Mitsukot, se a többieket... Csöndesen akartam távozni, viszont tisztában voltam a Gotei 13 módszereivel! Egyszerűen nem hagyhatod el élve a köteléket. Azonban olyan információk jutottak tudomásomra, amelyek egy sokkal rettenetesebb dolgot vetítenek elém, mint néhány tiszt halála. Meg kell értene...
Önkénytelenül harapom el a mondat végét, amint Suke berserk-típusú fejére pillantok. Hatalmas öngólt lőttem azzal, hogy megemlítettem a lányt. Be kell vallanom, elég alantas módon intéztem el az 5. osztag volt hadnagyát, d ehát ebben az esetben nem volt más választásom. A "Vagy ő, vagy én" -elven végigvezetve, inkább magamat helyeztem előrébb. Habár tudom, hogy semmivel nem vagyok jobb nála. Sőt, elkövetett bűneimért még a féreg jelzőt sem érdemelném meg. Felkészültem már a büntetésre is, viszont annak még nem jött el az ideje. Tudom, egy nap majd mindenért meg fogok fizetni. Ám most van jobb dolgom is, mint vezekelni. Megszorítom fegyverem markolatát, hisz' a másik Yuusuke biztos nem hagyja szó nélkül kedvese említését. Ismerem Őt, tanítványomként tekintek rá, s biztosan ugyanazt teszi most ebben a helyzetben, amit én tennék. Szóval jobb, ha felkészülök a rohamra.

[A Szövetség megalakul! A szerkezet lassan működésbe lép...]

A tiszt jelentése szerint egy olyan valaki tartózkodhatott a romos épületben, akinek elég magas a lélekenergiája, ezért inkább úgy döntöttem, hogy magam járok a dolog után. Nem kellett a fölösleges vérontás, jobb, ha a tisztek kimaradna kegy esetleges arrancar, vagy espada ellen vívott harcból. Úgyis vissza kell rázódnom a dologba, mert hónapok óta nem edzettem rendesen, ám ennek is meg volt az oka. Útjára küldtem a tiszteket, majd magam is elindultam, hogy felderítsem a terepet. A ház szinte romokban hevert, elég nehéz lehetett egy sima embernek átkelni a törmeléken, már ha ide merészkedett egyeltalán valaki, ám nekem nem okozott többet egy ugrásnál. Haladtam befelé, de a kihat, romos épületben rajtam és a félhomályon kívül úgy tűnt, hogy nincs senki más. Egy terembe érkeztem végül, ahol ugyancsak nem találtam senkit. Már fordultam meg, hogy visszamenjek SSbe, ám akkor megpillantottam a széken dohányzó alakot, akiben egyből felismertem az árulót. A cseppet sem meleg fogadtatás után felállt a székről, és közelebb jött. Körözött körülöttem, akár a keselyűk egy tetem felett. Nem féltem tőle, ám zavart, hogy ezt csinálta.
- Nyilván nem okozna gondot egy osztag kiirtása...így is egy seregnyi shinigamit tettél már el láb alól, eggyel több vagy kevesebb már nem számít, igaz? - kérdeztem egyre növekvő dühvel.
Yuu-chan előhúzott egy másik kardot, ami nem hasonlított a sajátjára. Eszembe jutott, hogy mikor megszökött, akkor is egy másik kard volt a hátára kötve, nyilván ez volt az. Tényleg megérte ezét a kacatért elárulni SS-t? Talán csak óvatosságból, vagy más indoktól vezérelve, de Yuu felvette a védekező állást. Talán direkt csinálta, mert ki akart belőlem provokálni valamit? Vagy csak rég "szórakozott" és vágott le 1-2 shinigamit? Hirtelen elővesz egy medált, vagy nyakláncot, vagy valami hasonlót, és elém dobta. Lenéztem a medálra, és egy igazán szépen megművelt ékszert láttam a földön. Fogalmam sem volt, hogy mit akart vele az ex-kapitány, de nyilván nem kedves kiengesztelő ajándéknak szánta.
Aztán elkezdett újra magyarázni, mintha csak egy jóízű beszélgetésben venne részt, mintha az az eset meg sem történt volna, mintha nem vadászna rá az egész Seireitei...
- Oh, szóval félreértés volt? És te voltál az áldozat? Meg ne sajnáljalak... - mondtam tettetett sajnálkozó hangon, és folytattam volna, ám Yuu-chan olyat mondott, amit lehet, hogy nem kellett volna. Mitsuko említése volt az utolsó csepp a pohárban. Nem bocsájtottam meg azóta sem, hogy kezet mert rá emelni, sőt mi több elég súlyosan meg is sebesítette kedvesem. Nem tudom mit szólna, ha egyszer csak berontanék Chiyo-chanhoz és átdöfném, ami természetesen nem fog bekövetkezni, hisz én nem vagyok olyan. Haragom betetőzéseként magamból kikelve ordítottam a srácnak, és megindultam felé.
- Hogy mered a szádra venni a nevét?! Majdnem megölted! - üvöltöttem magamból kikelve. Nem törődtem már semmivel sem, csak megtorolni az Őt ért sérelmeket, bármi áron.
Egy villámgyors shunpoval Yuu előtt teremtem, és egy szemből mért csapással lesújtottam rá. Nem támadtam máshol, csak tartottam a kardot, és nyomtam hátrafelé Yuu-t teljes erőmből.
- Mit akarsz tőlem?! Miért kerestél meg? Meg akarsz ölni? Nem volt még elég az a sok tiszt, már kapitány vérre fáj a fogad? Nem adom könnyen magam, az biztos! - vágtam a képébe indulatosan és vártam, hogy valamit reagáljon. Furcsálltam, hogy nem támadott meg egyből, mikor beléptem a terembe, hisz temérdek alkalma volt rá, hogy lesből támadhasson. Lehet, hogy valamit akar tőlem? Majd kiderül...

[A Szövetség megalakul! A szerkezet lassan működésbe lép...]

Úgy tűnik hiába beszélek neki. A gyűlölet túlságosan elvakította, ami végülis érthető. Gúnyos kérdéseit figyelmen kívül hagyom, ennek köszönhetően Ő egyre inkább kezd vérszemet kapni. Ahogy gondoltam, Mitsu említésére máris ugrik. Oly' hévvel támad rám, mint valami megveszett pitbull. Könnyedén hajolok el a penge elől, nem esik nehezemre lekövetni a mozgását. Egy utolsó csapással megpróbál hátrafelé tolni, ami sikerül is neki... Látszólag. Bal lábammal kitámasztom magam, így már nem esik nehezemre feltartani a férfit. Erőlködés nélkül, fél karral védekezek, míg másik kezemben reiatsut koncentrálok. Mutatóujjam sárgán felizzik, amint elegendő energia gyűlik össze benne. Szinte követhetetlen shunpoval lépek el előle, majd nem sokkal mögötte jelenek meg ismét. Gondolataim közt egyetlen kidou neve visszhangzik: Bakudou 61: Rukujyoukourou. Nincs rá szükségem, hogy kimondjam a szavakat. A nonverbális démonmágia sokkal kiszámíthatatlanabb, hisz' így az ellenfél nem tud felkészülni arra, amit kap. Valószínűleg Suke is így van ezzel, habár biztosan felismeri majd a felé száguldó fénylapokat. Dübörögve hagyja el ujjam a varázslat, azután rögtön foglyul ejti Watanebét, aki mozdulni se bír. Közelebb sétálok, s lazán kirúgom kezéből katanáját. Gyilkos tekintetektől övezve hozom közelebb a rozoga széket és ismét helyet foglalok rajta.
- Ne légy nevetséges! - rovom meg rögtön emeltebb hangon. - Ha megakartalak volna ölni, már rég halott lennél. Azt hiszed teljes erőmmel harcoltam ellenetek a hegyen? Beképzelt vagy, semmit nem tudsz az igazi képességeimről.
Szavaim ostorként csattannak a helyiség sötétjében. Ráérősen előkaparok még egy szál bagót, s lassacskán ismét meggyújtom az energiarudacskát. Gyorsan szipkázok egyet belőle, a füstöt pedig a 10. osztag kapitányának képébe fújom. Rövid szünet után folytatom tovább.
- Sosem állt szándékomban végezni veled, mert mindig is erős szövetségest láttam benned. Tudod, mi sokban hasonlítunk... Mindketten a 13. Osztagnál kezdtünk, s rövid időn belül vezető pozícióba küzdöttük fel magunkat. Azt is tudom, hogy ugyanúgy a szíveden viseled a világ sorsát, mint én. - szövöm gondolataim egymás után, miközben karjaimat összefonom és jobbom hüvelykujját az állgödrömnek támasztom. A cigifüst lomhán száll a plafon felé, míg Suke béklyóit feszegeti. Teljesen feleslegesen, hisz' sokkal erősebb a kötést, semmint hogy megtörje. - Mit is akarhatok Tőled? Szerintem egyértelmű... Az oldalamon látni, mert hamarosan egy olyan kaland veszi kezdetét, amely sikerén mindhárom dimenzió léte függ. Egy hatalmas erővel bíró tárgy került veszélybe, s mindenkinek jobb, ha Aizen nem teszi rá a kezét. Ezért kell nekünk megtalálnunk ezt a valamit. Ám ez nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Csupán az ereklye nevét tudom. A Sors dárdája. Már ebből is kikövetkeztethető, hogy mikre lehet képes. Nem a bocsánatodért jöttem, csupán kérlek, gondold át racionálisan a dolgokat.
Apró bólintással zárom le kiselőadásomat. Lazán intek egyet balommal, ennek köszönhetően lehull a shinigamit fogva tartó akadály. Kardom a szék oldalának döntve pihen, ám remélhetőleg már nem lesz szükségem rá. Reményeim szerint Suke jól dönt, ellenkező esetben egy lojális és erős társtól esnék el. Most biztosan gyűlöl, de nincs időm a személyes ellentétekre. Gyorsan fogy az idő és lehet már el is késtünk. Kitudja Aizen pribékjei keresik-e már a dárdát. Kenshin mondataiból sikerült kihámoznom egy hely koordinátáit, ami valószínűleg rejtekhelyeként szolgált egykor. Talán ott találhatok, illetve találhatunk valami nyomot, amin el lehet indulni. Gondolataimba mélyedve lövöldözőm a füstkarikákat, míg Watanabe válaszára várok.

[A Szövetség megalakul! A szerkezet lassan működésbe lép...]

Egyből felismertem a széken ülő magányos alakot. Yuu-chan volt az. Hogy is gondolhattam, hogy egy utolsó kis espada merészkedett egy olyan területre, ami nyüzsgött a shinigamiktól? Ahhoz túl gyávák. Túlságosan féltik a nyomorult kis életüket ahhoz, hogy kitegyék egy ilyenfajta veszélynek. Ellenben Yuu-channak nem kellett félnie az ilyen gondoktól. Könnyedén el tudta rejteni a reiatsuját, vagy ha mégis megtalálták volna, az csúnya vérfürdőben ért volna véget, és nem az Ő vére folyt volna nagy valószínűséggel. Egyből el is kezdett beszélni, és egyre közelebb jött hozzám, majd körözni kezdett körülöttem, mint ezzel meg tudna félemlíteni. Rég nem féltem semmitől. Ha valami erősebb nálam és legyőz, akkor nem fogom félni a halált. Gúnyos megjegyzéseivel próbált hatni rám, próbált cukkolni. Hogy hasonlítunk egymásra? Régen lehet valóban hasonlítottunk. Ugyanaz az osztag, ugyanaz az út a hatalomig, ugyan úgy szerettük mindketten a sakét. Ám ez régen volt. Történt egy "apró kellemetlenség" amit sajnos nem tudok megbocsájtani egyelőre Yuu-channak. Sőt kétséges, hogy egyeltalán valaha is meg tudom e neki bocsájtani...szóval semmi okom nem volt ár egyelőre, hogy vele tartsak, hogy én is egy áruló legyek, akire vadásznak. Mihelyst megemlítette Mitsu nevét, elszállt az agyam. SENKINEK sem bocsájtom meg ha a kedvesemet bántja, vagy fájdalmat okoz neki. Lehet hogy még nagyon messze van az az idő, de Yuu-chan vissza fogja kapni a "kölcsönt". Magamból kikelve ordítozva támadtam a srácra. Meggondolatlan voltam, ám már nem lehetett ez ellen mit tenni. Yuu-chan a tökéletesen uralta a helyzetet. Erőből próbáltam hátra nyomni, és kibillenteni az egyensúlyából, ám egy szempillantás alatt eltűnt előlem, és mielőtt reagálhattam volna, már vége volt a "küzdelemnek". Hátrafordultam, de védekezni már nem tudtam, eltalált a kidou, amit Yuu hangtalanul küldött rám, és néhány másodperc múlva már mozdulatlanul, tehetetlenül néztem, hogy mit csinál ellenségem velem.
Először Aokit rúgta ki a kezemből, aztán odament a székhez, közel húzta, és leült rá velem szemben. Azonnal rákezd a fellengős szövegre, nem mintha nem tehetné meg, nyert helyzetben volt. Ki voltam szolgáltatva neki, könnyűszerrel megölhetett volna akármikor.
- Beképzelt? Én? ki szállt szembe egyedül egész SS-el? Nálam és még jó pár embernél erősebb vagy, de nem vagy isten... - mondtam haragosan a srácnak. Szavaim látszólag nem hagytak mély nyomot a srácban, ugyanis ráérősen előkotort egy szál cigit, meggyújtotta, és a képembe fújta a füstjét. Megalázhat, de ettől még egy áruló marad. Próbáltam kitörni a kidou foglyul ejtő hatása alól, ám túl erős volt ahhoz, hogy ez sikerüljön. Így hát beletörődve, ám cseppet sem vidám arccal hallgattam végig ex-kapitány társam monológját.
- Mi okom lenne rá, hogy segítsek neked? - kérdeztem konokul, holott hallottam minden egyes szavát. - Mit érdekel engem a világ sorsa? És mi a bizonyíték, hogy igazat mondasz? Valahogy nem tudok bízni benned a történtek után..- folytattam az okfejtésemet, majd hozzátettem..
- Mindent ott hagytál..mindent..és megérte? - kérdeztem tőle halkan.
Hirtelen lehullottak rólam az eddig fogságban tartó bilincsek, és ismét szabad voltam. Az legésszerűbb dolog amit csinálnom kellett volna az lett volna, ha odaugrok a kardomért és miután egy kiduval üzentem a többieknek, nekiállok harcolni. Ám mégsem tettem. Magam sem tudom miért, de nem akartam. Bár elárult minket Yuu-chan és nem egy shinigamit súlyosan megsebesített, az eddig emlékeim vele kapcsolatban nem hagyták, hogy kézre adjam, vagy hogy egyeltalán megpróbáljam. Tekintetem a kicsit odébb a földön heverő medálra síklott, odamentem, és felvettem. Vizsgálgatni kezdtem, és átgondoltam az eddig hallottakat.
- Mégis mi hasznom lenne a dologból? Mert sok jó dolgot nem látok benne... - kérdeztem a sráctól némi gondolkodás után.

[A Szövetség megalakul! A szerkezet lassan működésbe lép...]

Sértett ficsúrként támad nekem ismét, ám ezúttal csak szóban. Gúnyos vigyorral az arcomon hallgatom végig mondandóját, azonban utolsó mondata után lefagy a mosolyom. Néhány másodpercre felszínre törnek valódi érzésem, s megtört férfiként ülök a széken. Szokásos magabiztosságomnak csupán árnyéka vélhető felfedezni acélkék íriszeimben. Zavaró csend áll be a beszélgetésbe, miközben kezemből kiesik a fél szál cigaretta. Halkan csapódik a padlónak, szerteszét szórva aranyló parazsát. Hirtelen pattanok fel a székről, ami a lendülettől a mögöttem lévő falnak száll. Kardom rögtön a kezemben terem, pedig nem is nyúltam érte. Oly’ intenzitással önt el az indulat, ahogy már nagyon rég történt. Szinte remegek, Hisou Karite pedig fenyegetően izzik fel a terem félhomályában. Támadó kérdései teljesen jogosak, és ezt én is tudom. Viszont most mintha mégis elpattant volna bennem valami, s mint a forró láva, úgy törnek felszínre az elfojtott érzések. Rideg kifejezés terül el az arcomon, míg fenyegető és egyben keserű hangon válaszolni kezdek neki.
- Igazad van… - szólalok meg, eközben hideg kék derengés kezdi körülölelni egész valómat. – Nem vagyok isten, legalábbis egyelőre. Szembeszálltam Seireteijel, mert tudtam nem képes senki megállítani, pedig nem is teljes gőzzel küzdöttem. Ebből adóan gyengeségem egyértelműen szembetűnő, túlságosan emberien viselkedtem... Életben hagytalak benneteket. Azt kérdezed megérte-e mindez? Nem, egyáltalán nem. Mindent hátrahagytam, amit szeretek csak ezért, hogy megmentsem ezt a szánalmas világot. A dárdával Aizen még nagyobb magasságokba emelkedhet, s ha az én halálom az ár a megállításáért cserébe, akkor büszkén áldozom fel magam.
Ingerült horkantással fordítok neki hátat, míg ő a földön heverő medálért megy. A fagyos aura eltűnik, mintha nem is lett volna érzékelhető az imént. Levezetésként eltiprom a még mindig füstölgő bagót, azután megpörgetem fegyverem és visszatolom a sayájába. Újra sikerül lenyugtatnom magam, miközben a szemembe logó hajtincseket arrébb tolom. Fel voltam készülve rá, hogy el fognak szabadulni az indulatok, de erre nem számítottam. Nem lenne szabad elveszítenem a fejem, e helyzet megkívánja a koncentrációt. Kicsit még fújtatok ugyan, amikor meghallom újabb kérdését, ám már biztos vagyok csatlakozásában. Legalábbis a „haszon” szóból rögtön erre tudok gondolni. Igaza van. Mi értelme lenne kockáztatni az életét, ha nem nyerne vele semmit? Mily’ becsületes egy lélek, Soul Society mintakapitánya! Pontosan azt teszi, amit én is tettem volna annak idején. A saját önős érdekeit helyezi a kötelessége elé. Bármennyire is gyűlöl most, észrevehetően sémámat követi. Úgy tűnik az a Yuusukék sorsa, hogy az egekig emelkedjenek. Már csak az a kérdés, fennmarad-e a csúcson vagy alászáll a sötétségbe, ahogy jómagam. Nevetnem kell, bár legszívesebben sírnék saját szerencsétlenségemen. Hátamon érzem Suke türelmetlen pillantását, így nem húzom tovább az időt. Mély orgánumom újra felharsan, nem érződik ki belőle semmiféle érzelem.
- Haszon? – kérdezek vissza, majd féloldalasan a férfi felé fordulok. – Önzetlenségről még nem hallottál? Nos, utolsó vagyok, aki elítélhetne ezért, ámbátor nem sok mindent tudok felajánlani. Csupán annyit, hogy egy ideig még nyugalomban enyeleghetnél a kis barátnőddel a nagy csata előtt. Ráadásul sokkal hatalmasabbá válhatnál egy erős és képzett mentor segedelmével. Mondanom se kell, magamra célzok. Ezen kívül nem elhanyagolható azon rengeteg ember, lélek és halálisten élete sem, akik nekünk köszönhetően nem válnának az enyészetté vagy a hollowok martalékává. Szerinted ezért nem érné meg vállalni a veszélyt?
Ködös sejtés szállingózik az elmémben, miszerint nem fogja feltétel nélkül bevenni ezt a világmegváltós cuccot. Az gáz lesz, mert valóban ez a célom. Magam se tudom miért, de az esztelen hősködés mindig is az én reszortom volt. Most viszont a régi időkkel ellentétben nem az életem a legfontosabb dolog, amit elveszíthetek. Van egy lány, aki nagyon szeret és halálhírem biztosan elszomorítaná. Már így is sok szenvedést okoztam neki, pedig nem ezt érdemelné. Önző vagyok, ezzel sikerül a hozzám legközelebb állókat is megbántanom. Hátat fordítok a 10. osztag kapitányának, s reszkető kezeimre pillantok. Félnék talán? Esetleg az újabb nagy harc lehetősége hozz izgalomba? Már magam se tudom, mit is érzek igazán. Talán hiba volt eljönni Seireteiből…
~Ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből!~ - hallom meg elmémben Dotonryuu hangját. Mostanában nemigen beszélgetünk, így meglepetésként ér felbukkanása. ~Nagyobb most a tét, semmint hogy visszakozni lehessen. Ami történt, megtörtént! Meghoztál egy nehéz döntést, most pedig viselned kell a következményeit. Nem mondta senki, hogy könnyű lesz, azonban Te képes vagy rá! Magad se tudod, mennyire erős vagy…~
~Valóban...~ - értek egyet a sárkánnyal, miközben jól leszidom magam elgyengülésemért. Ha már önkényesen kiválasztottnak nyilvánítottam magam, akkor nem fordulhatok vissza az első akadálynál. Tovább fogok haladni, s ha kell a hajánál fogva fogom magammal rángatni Sukét. Ökölbe szorítom a kezem, aminek köszönhetően abbamarad a remegés. Magabiztosan pördülök meg tengelyem körül, és nézek farkasszemet a sráccal. Acélkék tekintetemben magabiztosság villan, nem vagyok hajlandó nemleges választ elfogadni!

[A Szövetség megalakul! A szerkezet lassan működésbe lép...]

A felderítésnek indult kis "találkozónk" hamar átfutott az indulatok elszabadulásába. Így vagy úgy, de kénytelen voltam meghallgatni, mert indulatból rátámadtam, és ennek meg lett az eredménye. Nem kellett volna olyan könnyen felhúznom magam. A jövőben higgadtabbnak kell lennem, mert senkinek se jó, ha forrófejű. Így egy darabig megbénítva kellett hallgatnom "foglyul ejtőm" monológját, aki nem volt rest azt sem az orrom alá dörgölni, hogy hogyan állunk egymáshoz az erőviszonyokban. Végighallgattam a világmegváltós szöveget, mert igen, arról volt szó. Normális esetben elsőként jelentkeztem volna egy ilyen feladatra, küldetésre, ám most ez nem normális eset volt éppen. Éppen egy egész SS-t felbolygató áruló dezertőr volt velem szemben, aki mellesleg azelőtt a barátom is volt. Változtak az idők azóta. Ezt Yuu-channak is elmondtam, mikor már nem voltam a béklyóiban, és szabadon mozoghattam. Szavaim mintha érzelmeket, dühöt, elfojtott érzések felszínre kerülését hoztak volna elő a srácban. Láttam a szemében, hogy neki is fáj, ám Ő inkább a kisebbik rosszat választotta. Még meg is értettem volna, ha nem teszi azt, amit tett,de már mindegy volt, megtörtént.
Elgondolkodva hallgattam végig az okokat, amiért csinálta ezt az egészet. Nem, valóban nem érte meg. Megtehette volna, hogy ha másnak nem is, de legalább nekem szól, és együtt kitalálhattunk valamit, ám úgy néz ki, hogy a kapzsiság legyőzte a barátságot. Míg magyarázott, én a földön fekvő medál után mentem, és jobban megnéztem magamnak. Egy szépen megmunkált medál volt az. Ezek szerint tényleg komolyan gondolta ezt az egészet, ha már "egyen medált" is csinált csak ezért.
- Tényleg komolyan gondolod ezt az egészet? - kérdeztem hitetlenkedve. Mert ha igen, akkor komolyabban el kéne gondolkozni a dolgon. Ez persze nem változtatna azon, hogy Yuu-chan egy áruló, de attól még a helyzet súlyosnak számított. Viszont, mint minden ember/shinigami engem is érdekelt volna, hogy lenne e valami haszon a dologból. Elvégre, nem hivatalosan járnék el, hanem a rangom és az életem kockáztattam ezzel. Ha lebuknék, nem valószínű, hogy túlélném. Nem is ez lenne a gond, hanem Mitsu. Nem bírnék neki csalódást és fájdalmat okozni. Előbb vetném le magam egy szirtről a mélybe.
- Önzetlenség? Manapság már senki sem csinál semmit önzetlenségből. - itt odaböktem az idegen kardra, ami a srác hátán volt. - Látom, önzetlenül csináltad Te is. Mindegy. - hagytam a dolgot. Nem volt értelme tovább vitázni, ami történt megtörtént. Meg volt rá a jó oka Yuu-channak, éppen az, amiért én is csatlakozni fogok hozzá valószínűleg.
- SS meg tudná magát védeni. Nem egy marék töketlen idiótával van tele. Vagy legalábbis nem csak olyanok élnek ott. Nem aggódom annyira SSért, inkább Mitusért aggódom. Érte bármire képes vagyok, szóval legyen, veled tartok, de mondanom sem kell, hogy az életemet kockáztatom ezzel mindkét oldalon, szóval ne mondd el senkinek. - adtam be a derekam végül és odamentem, kezet fogni Yuu-channal.
- Remélem, hogy ha ennek vége, visszajössz SSbe, tisztázod a neved, és minden újra a régi lesz. - mondtam immáron lenyugodva. - És kik lennének ebben a dologban? Meg egyeltalán hova mennénk, mit csinálnánk? - kezdtem puhatolózni a dolog iránt.

[A Szövetség megalakul! A szerkezet lassan működésbe lép...]

Immár teljesen nyugalomban álldogálok az egyik oszlop mellett, kezeimet lazán a zsebeimben pihentetem. Nincs kedvem rágyújtani, ajkaimat különösen száraznak érzem. Előbbi kirohanásom elkerülhető lett volna, nem illik egy vezetőnek drámázni. Arcomon ismét a kifejezéstelen maszk állapodik meg, mára már elég volt az érzelmekből. Lehetetlenül fáradtan érzem magam, habár az előbbi kis színjátékban még csak meg se izzadtam. Inkább szellemi, semmint fizikai ez a fáradtság. Többé nem hangoztatom nagyratörő mentőakciónk terveit, inkább csöndesen várom Suke válaszát. Kérdése váratlanul ér, mintha a nagy monológom el se hangzott volna. Arisztokratikus arcvonásaimon gúnyos mosoly árnyéka fut keresztül, azonban hamar eltűnik róla és újra a közöny válik leginkább leolvashatóvá. Talán nem elég egyértelmű a helyzet komolysága? Ha csupán egy vicc lenne az egész, akkor még most is Seiretei egyik legnagyobb hatalommal bíró embere lehetnék. Viszont ez jól láthatóan nem így van. Szökevény vagyok, akinek egy romos épületbe kell csalnia a szövetségesét, pedig mennyivel stílusosabb lenne egy kocsmában vagy vendéglőben megbeszélni, egy csésze szaké mellett. Természetesen ott se adhatnám ki a küldetés főbb információit, hisz’ mostanában már a falnak is füle van. Ennek ellenére kétségtelenül kényelmesebb lenne.
- Halál komolyan. – szólok tömören, apró biccentéssel megtoldva kijelentésemet. - Gondolhatod, hogy nem a jókedv vezérelt, amikor több tisztet is megöltem.
Máig eszembe jut a shinigami arca, aki először szólított árulónak. Beleégett az emlékezetembe, s nincs ami eltávolíthatná onnan. Egy ködös emlékalak, bűnösségem eltüntethetetlen bizonyítéka. Ünnepelt hős voltak, a legvakmerőbb. Kapitányi rang, vagyon, csinos barátnő. Ezek mind megvoltak nekem, a legtöbb, amit egy egyszerű férfi kívánhat magának. Ám úgy tűnik nem vagyok elég egyszerű. A beteges kényszer, miszerint mindenkit meg kell mentenem, láthatólag fölém kerekedett. Ezáltal vezérelve hagytam hátra mindent, mert hát ki lenne elég tökös megmenteni a világot, ha én nem. Komolyan mondom nevetséges vagyok, bár inkább egy szomorú bohócra hasonlítok. Az önzetlenségre tett megjegyzését elengedem a fülem mellett. Ez a kard egy érték, ami még mindig egy raktárban rohadna, ha nem mentem volna érte. Kinek lett volna elég ereje ahhoz, hogy egy efféle kincset irányítani tudjon? Mesteri munka, egy nagy harcos kezébe való. Szinte felszólításként érzékeltem, amikor először megláttam. Akár a nevemet is rágravírozhatták volna, annyira egyértelmű volt a kard szándéka.
A 10. osztag kapitánya Soul Society védelmére kell, ahogy az el is várható Tőle. Azonban mégis nevetnem kell abszurd feltételezésén. Ha nem lennének töketlenek, akkor már rég leszámoltak volna Aizennel, sőt el se követhette volna szörnyűségeit. Egyértelműen csak az indulat beszél belőlem, hisz' az előbb említett férfi zseniális játékos, kevesen vannak, akik felvehetnék vele a versenyt. Sajnos én még nem tartozok ezen emberek csoportjába, de egy nap majd eljön az idő, amikor az én katanám fogja átdöfni álnok szívét. Egy bólintással adom tudtára, miszerint megértettem az intelmét, ámbátor nem sok ember lenne, akinek elújságolhatnám a dolgot. Hamarost közelebb lép, azután felém nyújtja a békejobbot. Mosolytalan arccal szorítom meg a kezét, majd gyorsan el is kapom azt. Következő mondata azonban komor felhőket csal az arcomra.
- Már semmi nem lesz a régi... - mormogom az orrom alatt, inkább magamnak, mint neki. Ezek után emeltebb hangnemben válaszolok a kérdésére, természetesen kitérve a válaszadás elől. - Itt nem biztonságos, mindent megtudsz majd a maga idejében. Ne keress, üzenek ha kellesz. Próbáld élni a megszokott életedet, nem szabad, hogy bárki is gyanút fogjon. Hamarosan jelentkezek, csak még el kell intéznem néhány dolgot. Vigyázz magadra...
Megszorítom a vállát, azután elviharzok mellette, magára hagyva kavargó gondolataival. Nem jött még el az ideje a teljes igazságnak. A Kenshin által rám hagyott koordináták biztosan jelölnek egy helyet, ahol remélhetőleg rengeteg kiindulópont vár ránk. Valamint az új tanítványom is úton van már. Csuklyámat a fejemre húzom, majd elgondolkodva tekintek fel a borús, sötét égre. Mintha csak az előttünk álló jövőt próbálná jelképezni. Zsörtölődve rázom meg a fejem, s shunpora kapcsolok mielőtt elkapna egy nagyobb égszakadás.

[Éjszakai hollow-vadászat]

Újra az emberek világában vagyok. Furcsa. Egy különös érzés fog el. Könnyű itt az élet, és mégis. Hollow-k zargatják a jó népet. Ez ellen vagyok én itt. Elküldtek, hogy egy darabig őrizzem a rendet. És melyik az a hely, ahol biztos nincsenek hollow-k? Hát persze, hogy az elhagyatott kórház. Itt nem jár senki. Egy lélek se.~ Megint csak kibújok a munka alól. Miután azt mondtam Verának, hogy bizonyítani fogok. Ideje elkezdeni.~ Indultam is, de egy neszt hallottam. Nem vagyok egyedül. Felment bennem az adrenalin idokolatlanul. Azt sem tudom, ki van itt, de én egyből lereagálom karddal, mint szegény Macskát. Megyek nagy csendben, és mit látok? Egy jó lány sétálgat a kórház felé. Ez még rosszabb mintha lidérc lenne. Igazság szerint kijöttem a formából. ~Nagyszerű. Mégse hagyhatom itt.~ De megzavarni se akarom. Inkább csak nézelődöm. A Hold magasan járt. ~Mit keres ő itt?~ Leültem a földre, és néztem az eget. Majdnem elaludtam. Unalmas ez a környék. Lehet, hogy tényleg le kéne lépnem, de ha őt itt hagyom, vele mi lesz? ~AAhhh... jobb ha felállok, mert így elalszom.~ Magammal vívódva arra jutottam, hogy ő csak egy, de a városban több ezren vannak. Tényleg elindulok. A sok gyámoltalan lélek csak rám vár. ~Ezt most úgy mondtam, mintha nem lenne elég shinigami a városban.~

[Éjszakai hollow-vadászat]

Kicsit leblokkoltam mikor a lány elém állított egy tűzgömbbel a kezében. Nem is a helyzet, hanem a tűz volt a furcsa. Nem akartam tök hülyének kinézni mint szoktam, de úgyis bénázás lesz a vége ennek is. Összeszedtem magam és elkezdtem kapcsolatot teremteni.
-Szép jó estét, kisasszony. Feltennék pár kérdést. Remélem örül neki, mert ha nem akkor is felteszem őket. Szóval, szabad a becses nevét. - Ennyit tudtam mondani. ~Öregem nem túl nagyképű ez egy kicsit? Mindegy. Jobb, mintha kapásból orra estem volna.~ Folytattam a következő kérdéssel.
- Hogy csinálja ezt a tüzet? És milyen lények járna erre mostanában? - Az utolsó kérdésre persze tudom a választ. Ő is a hollow-któl tart.
-Egyébként miért van ön itt? Nem néz ki éppen hajléktalannak. Jobb ha...- És ekkor éreztem meg egy lidérc energiáját. -Nem vagyunk egyedül. Tartsa nyitva a szemét.- Kezem a markolaton tartottam. Elég gyenge hollow-nak éreztem. Ha ez így van, akkor többen vannak. És igazam volt, mert lassan egyre több gyenge energiát kezdtem érezni. Természetemtől fogva felpörögtem, és mint valami speed-es kapkodtam a fejemet. Mikor megjelent az első, úgy csaptam le, mintha ezen múlna minden. Nem múlt rajta minden, de nem hagytam megszólalni. Ekkor jelent meg a többi. Körülbelül tízen lehettek az okosabb fajtából, mert nem jöttek elő amíg le nem tesztelnek a haverjukon. Közel sem láttak mindent.
-Egy kis fényt kérhetnék? - Tisztán akartam látni. Csak a hold fényében látszott homályosan az alakjuk. -Nos, akkor vágjunk bele. Illetve beléjük. Kitte, Shiden Ono!- Lehet, hogy ez elhamarkodott döntés volt, de nem izgat. Ono-san már a karomon volt. Mostmár meg kell neki adni az örömöt, hogy itt lehet. Nekiugrottam a bandának, de egy hollow is kisebb fennakadásokat okozott. Egy forgó mozdulattal beleállítottam az pengét.
-Kandenshi! -Kiáltottam, és a dög szikrázás kíséretében földre zuhant.

[Éjszakai hollow-vadászat]

Leterítettem az egyik támadónkat, és az rendben elpárolgott. Amikor Rosa fényt csinált, már tisztán láttam, hogy többen vannak mint gondoltam.~A francba. Ennyit nem éreztem.~
-Azt hiszem jobb lett volna ha sötétben maradnak, és megkíméljük magunkat a rémülettől. Na most már mind egy.-Mondtam, és közben a hollow-k számát akartam meghatározni. Nem figyeltem oda, és nem láttam, hogy hátulról megtámadtak. Legnagyobb szerencsémre Rosa hárított.~Hmm. Még a végén ő véd meg engem.~ Mondani kell valami frappánsat, és az ilyen megmozdulásokat jobb helyeken megköszönik.
-Izé... Köszönöm. A nevem Raidon. Nyugodtan hívj Rai-nak.-Látom eljutottunk a tegező viszonyig. Remek. Kapcsolatot kell teremteni a helyi lakosokkal.
-Figyelj! Úgy látom nagyon sokan vannak. Valószínű, hogy neked is ki kell venni a verekedésből a részed. Elnézést kérek ezért.-Huh... túl vagyok ezen is. Zavarban vagyok amiért megkérem, hogy verekedjen, de ez az állapot tarthatatlan. A városba nem vihetek be ennyi hollow-t. Az épületek között elbújnak és onnan riogatják a jó népet, ha lehet így fogalmazni. Nem kellett volna idejönni. De ez amúgy is tök valószínűtlen. Ketten vagyunk, és ennyien ránk jöttek.
-Nem tudom miért vannak itt. Csináltál valamit, ami sok reiatsu-ba került? Általában arra indulnak be. - Ketten külön-külön próbáltuk verni őket, de egységben az erő.
-Álljunk egymás hátához. Én fedezlek téged, te pedig engem. Most nem tudok jobbat kitalálni. És kérlek ne kérdezz bonyolult dolgokat, mert épp koncetrálok, és lehet, hogy hülyeséget fogok mondani.- Már el is kezdtem. Miért mondtam ezt?-Öhh... egyébként ezt csak a biztonság kedvéért mondtam el neked. Nehogy félre érts. Egyszerűsítve: alakzatba, és üsd!- Hmm... alakzatba. Ketten vagyunk, és úgy csinálok, mintha egy seregnek parancsolnék. Nincs időm ezen gondolkozni. Jönnek a hollow-k. Két kézzel ütöttem amennyit tudtam, és amit találtam. De az én stílusom elég szabad szellemű, és félek, hogy Rosát megsebesítem. Ha viszont eltávolodok tőle, egyedül marad, de ez egyértelmű. Vissza kell fognom magam. Ha őt eltalálom biztos, hogy lezsibbasztom az érintéssel. Védtelenül marad.
-Figyelj, azt hiszem mégis jobb, ha egy kicsit távolabb maradsz tőlem. A kardom képessége az, hogy találattal elzsibbasztja az adott testrészt. Elég kellemetlen lenne, ha érzéstelenítenélek.-Elővigyázatosság. Most legalább volt egy értelmes érvem, a beszédre. Eggyel távolabb léptem tőle, és elkezdtem vagdalni a hollow-kat. Fonákkal, tenyeressel, egyenessel, horoggal.

Kicsit meglepett Rosa képessége. Jó, hogy tud tűzgömböket dobálni, de ez a tűzfal, ez felülmúlta az elképzeléseimet. Ebben a helyzetben nagy hasznát vettük. Megkönnyítette a dolgunkat, de még így is volt mit csinálnunk. Én is írtottam a rám támadókat, és a hűségből ítélve ő is.
-Tűzliliom? Szép neve van. Mikor használtad először?-Érdeklődtem. Nem tűnik túl idősnek, és valami tűzről pattant menyecskének sem. Kérdeztem miközben nem néztem hátra. Nagyon belelendültem a játékba, mert már nem más volt, csak játék. Gyenge hollow-k jöttek, és ami át is ért ezen az aurán, leütöm. Ugye a férfiak mindig elragadtattják magukat, és így tettem én is. Kiugrottam a körből, pedig nem kellett volna. De annyira bennem volt ez a villámlás, hogy felpörögtem. Akkor vettem észre magamat, mikor már vagy 8-10 méterre voltam Rosától. Gyorsan visszarohantam kitárt karral, hogy minél többet találjak el. Valamelyik el is talált, mert meg volt húzva az arcom a bal oldalon. Nem tudom, milyen képessége lehetett annak amelyik hozzám ért, de egy kis sebnek nem lenne szabad ennyire fájnia. Beértem a körbe, és figyelmen kívül hagytam a vágást. Csak folytattam a nyugodalmas vagdalkózást.
-Hogy bírod fenntartani ezt a... Muro de fuego-t? Közben Támadsz is, és védekezel. Nem fáradsz?- Nem mintha lenne jelentősége a kérdésnek. A fal nem halványul, és Rosa sem zihál. Vagy csak nem hallom. Közben újabb hollow vergődte át magát a tűzön. ~ Itt az ideje annak, hogy elkezdjek egy kicsit látványosabban harcolni.~ A jobb kezemmel Végigvágtam az arca egyik oldalát, ugyanazzal a lendülettel megfordultam, és bal kézzel egy vízszintet vágtam a képébe. ~Ebben semmi egetrengető nem volt. Áá. Itt egy másik.~Ezt a beteget úgy kezeltem, hogy hátrébb léptem, és nekifutásból ugrottam, és páros lábbal arcon simítottam. Ennek a mozdulatnak az a hátránya, hogy nehéz utána talpra esni. Ez nekem most sem sikerült, és a földön kötöttem ki. Az oldalamra estem, de nem történt semmi baj. Az egyenruhám kicsit poros lett, de ez jelen helyzetben nem számít. Az viszont számít, hogy fekszem és jön egy másik hollow. Egyet bukfencezek hátra, és a lidérc maszkját hosszába megfeleztem. Szikrázott egyet és elpárolgott.
- Rai-kun remélem nem haragszol, de szeretném a segítségedet kérni. Sajnos fizikai erő hátrányában vagyok és ez a dög kiszemelt magának.- Ezt hallottam a hátam mögül. Majd Rosa hátát éreztem az enyémen. Hát fel voltam pörögve ezért a válaszom is hasonlóan energikus volt:
-Neked bármit, angyalom. Cseréljünk!-Pff... nem baj... Legalább most figyelmeztettem. Rosa elé álltam, és én is elképedtem. Tényleg egy nagy állat állt előtte, és mostmár előttem. Támadásba is lendült. Oldalról akart felpofozni, de kitettem a kezemet, és Ono-san élébe nyúlt bele. Két kézzel alig bírtam megállítani, de ő is megkapta az áramütést. Innentől kicsit könnyebb lesz. Ám ez csak hiú ábránd volt. Ezúttal a lábával próbált felrúgni. Ha én kitérek telibe vágja a segítőmet.
Rosa-chan, vigázz!-Ennyit tudtam mondani, meg a mozdulat, hogy elrántsam onnan, elegendőnek bizonyult. Egy ekkora monstrum lassan mozog, úgyhogy a hátához szaladtam, és Ono-san segítségével megmásztam a hátát. Vergődött is rendesen. Mintha meg se érezné, hogy rajta vagyok. Pedig biztos, hogy érezte, mert akárhányszor belevágtam a pengét mindig áramütés érte. Mikor feljutottam a nyakáig, két oldalról egyszerre belevágtam a pengékkel, és így lett vége ennek is. A hollow kipárolgott alólam, én pedig a földre huppantam. Aztán visszaálltam verekedni.

Mikor legyőztem a nagy hollow-t a többi már nem nagyon mert a közelünkbe jönni. Nem annyira hülyék mint gondoltam. Rosa elmagyarázta a tűzfal lényegét. Így már érthető volt az egész. Végülis csak meg kell gyújtania.
-A képességedben van logika. Bár lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá. És minket hogy-hogy nem égetett meg? Én átléptem a kör határát, de nem éreztem különösebb változást a testhőmérsékletemben, kivéve azt amit te csináltál. Mert tényleg jó meleg lett.-Mondtam, és a rám jutó utolsó hollow-t is levertem. Rosa eltüntette a falat, én pedig leültem vele szembe.
-Hallod, nekem még most jutott el a tudatomig, hogy 4 évesen te már tudtad használni a tüzet. Az őseid örülhettek neki, hogy mindent felgyújtasz. Az én képességem? Ezt nehéz elmagyarázni. Az elektromosságot nem a saját testemből keltem, úgyhogy nem húzza vissza az erőmet. A levegőben egymásnak ütköző részecskéken múlik. Ono-san összegyűjti a részecskéket maga köré, és ott olyan sűrűn vannak, hogy statikus elektromosság keletkezik. A villámláshoz tudom hasonlítani leginkább.-Ez a szöveg túl hosszúra sikerült. Ha elkezdek mondani valamit azt akarom, hogy értsék. Szóval ültem és gondolkodtam. Ki a lelkiismeretemmel vívtam csatát. Azok a hollow-k nem véletlenül tűntek el. Fel fognak bukkanni valahol máshol. Talán a belvárosban. De akkor oda kellene mennem. Kötelességem lenne. Már ha beosztottak ide. Rosa szakított meg a gondolatmenetemben. Hirtelen felnéztem. Attól függ mit csinálok, hogy mit kérdez.
- Rai-kun... most ha nem haragszol én halmozlak el kérdésekkel. Ugye nem haragszol, hogy letegeztelek? És mégis mit keres egy magadfajta shinigami egy ilyen helyen? Tudtommal mindig vagy a városközpontba vagy a parkba rendelnek ki titeket, nem? És végül azt szeretném tudni, hogy most mi lesz?-Nos ezektől a kérdésektől nem lettem okosabb. De jogos volt a kérdés, hogy mit keresek itt.
-Tegeződhetünk. Tulajdonképpen nem itt kellett volna lennem. De ezt a kórházat meg akartam nézni magamnak. Magányra vágytam, mert szeretek a gondolataimba merülni. De neked most nagy szerencséd, hogy itt voltam. És lehet, hogy nekem is szerencsém, mert lesz mit a jelentésbe írni.-A következő kérdésre, arra, hogy most mi lesz, még átgondoltam a választ. Majd felvázoltam a két lehetőséget.
Most. Nekem vissza kellene mennem a városba, mivel a menekülő hollow-k közül nem mindet öltük meg, és most máshol játszák ugyanazt, mint az előbb velünk. De téged is haza kellene kísérni, mert lehet, hogy visszajönnek. Ez a két lehetőség van. Szerintem dönts te.-Ennyi. Remélem azt választja, hogy kísérjem haza. Semmi kedvem megint szabdalni ezeket. A kardomat még csak most jutott eszembe eltenni. Lassan belecsúsztattam a hüvelyébe, de a kezemet még rajta tartottam a markolaton. Ez egy izgalmas este volt...
- És köszönöm, hogy megmentettél.-Ettől a mondattól azért elképedtem. Nem csináltam semmit, csak verekedtem.
-Hát... Nem kell megköszönnöd. csak a dolgomat végzem. És amúgy meg... Szívesen, máskor is.-Fhú. Ettől én is zavarba jöttem.-Nagyon megsérültél? Látom eleget kaptál. Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni. És sajnos a sebeidet sem tudom ellátni.-Egy bocsánatkéréssel azért tartoztam. Ez a minimum. Kezdett elnyomni az álom. Unalmas napnak indult, de mostanra nagyon kifáradtam. Inkább felálltam, mert nem akarok elaludni.

Úgy hallom elkísérem. Ez jó. Áhh... most hogy utálom magam. De ő sincs biztonságban. Ha visszamegyek biztos jól lehordanak. Bár ha ebbe is belegondolok, csak ma éjjel több mint 30 hollow-t űztünk el külön-külön. De kit fog ez érdekelni? Ez csak egy este. Mit számít egy este?
-Jól van. Hazaviszlek.-mondtam.
-Meg amúgy is kell a társaság vagy nem?
-Kicsi az esélye annak, hogy mellettem jól érzed magad. De amiért ilyen szépen mosolyogsz, elkísérlek.-Húú... Nem könnyű adni a lazát, mikor majd' összeesek. Ha már így felajánlottam magam, és sikerrel kedvezően választott. Nem mintha nem lenne mit csinálnom, de ha ő kér meg magától, nem tudtam volna nemet mondani.
-Fel nem fogom. Milyen lehet egy kiadós zuhanyzás? Én csak egyféleképpen tudok fürödni. Alaposan. Az, hogy ez kiadós is legyen, nem tudom, hogy kell megcsinálni.-Mondtam. Leporoltam a hátsómat is, és indulásra készen álltam.
-Arra lakok. Nem túl messze. Úgyhogy nem fogunk elfáradni a sétában.-Mondta Rosa. ~Na jah. Csak egy kis séta.~ Elnéztem abba az irányba ahova Rosa mutatott. Egy olyan közepes távolság. Hát azt már fél lábon is kibírom. Na jó, úgy talán nem, de nem fogok beleroskadni. Indulnunk kéne. A Hold még fent van. de kezd világosodni az ég alja.
-Nos, akkor talán ideje indulnunk. A szüleid keresni fognak. És ha egy fiúval állítasz haza, akkor még rám is rossz szemmel fognak nézni. Jobb ötlet, ha... de a szüleid nem is látnak engem a jelenlegi állapotban.-Túl hangosan gondolkodom. Vissza kellene fognom magam. Rosa felállt, és indultam volna, de elszédült és elkaptam. ~Jól kezdődik...~-Jól vagy, Rosa-chan?
- Bo... bocsánat. Kicsit sok energiát használtam fel.
-Biztos, hogy jól vagy? Most, hogy ezt láttam nincs más választásom muszáj vagyok hazavinni.-Mondtam, és talpra állítottam Rosa-t.-Tudsz jönni?-Az kell még, hogy összeessen itt nekem. Akkor csempészhetem fel a szobájába. Jól van, nem festem az ördögöt a falra. Nem tudok elsősegélyt adni, úgyhogy reménykedni fogok, hogy nem lesz baj.

Kéne már valamit tenni, szét unom magamat egész nap idebent. A legutóbbi harcom azzal az Arrancarral, nem igazán tetszett, ezekkel az Arrancarokkal vigyázni kell. Először is felöltözök, mi állna ezen a szép napon a legjobban nekem, hmm egy fehér ing, és egy farmer nadrág talán megfelelő lesz. Kéne valami reggeli is, nehogy már üres gyomorral járjam a világot, csak mi legyen az én drága reggelim. Megvan, legyen egy sima kis sajtos sonkás szendvics. Mikor megettem, elindultam a fürdőszoba felé, fogat mosni. Most, hogy ezzel is végeztem, semmi akadálya annak, hogy útnak induljak. Az ajtón kiléptem, és a csillogó nap, majd kisütötte az én barna szemeim. Elindultam a járdán, mindenféléket láttam, és hallottam. Madarak csiripelését, kutyák ugatását. Közben folyamatosan a shoppingoláson járt az eszem, valamit venni is kéne, mert unatkozok minden nap, valami hobbi félét, vagy hasonlót. Már lassan elértem a parkhoz, ott egy padra ültem le, majd gondolkodtam mi lenne a legjobb hobbi számomra. Közben pár gyerek rohangászik, csak játszanak. Mondjuk, még azt sem tudom, hogy hány éves vagyok, nemhogy még milyen hobbi való nekem. De ha jobban átszámolom, olyan 700, 750 éves lehetek. Na mindegy inkább hagyom ezt a témát, de ha jobban belegondolok csak harcolni szeretek, és szeretem még a bábomat. Kinyújtoztatom egy kicsit a végtagjaimat, tovább sétálok a parknál, és egy bizonyos Matsukura Korház romjaihoz érkezem. Itt egy kicsit jobban szétnézek, eléggé megviselt helynek tűnik, na de mindegy. Itt egy kicsit elhagyatottabnak tűnik, nem igazán lehet hallani a madarakat, a kutyákat pedig végképp nem. Nem félek, hiszen nem vagyok gyenge, meg amúgy sem érzek semmilyen lélenergiát közeledni, úgyhogy semmi ok a félelemre. Mondjuk azért egy kicsit hátborzongató ez a hej, nem laknék erre felé semmi pénzért. Ismételten elkezdtem tovább sétálni, és a távolból valamilyen gitárt cipelő embert láttam meg, a lélekenergiáját nem éreztem, mivel szerintem egy póttestben volt. Akkor bizonyára ez egy shinigami, majd lépteimet gyorsabbra vettem, és mentem az ember felé. Mikor közelebb értem, elkezdtem társalogni vele:
- Hé, várj! Te egy Shinigami vagy? Jajj, elnézést, bemutatkozom, a nevem Zendo Salo, Bounto. És a te neved? Csöppet sincs kedvem harcolni, csak valamit kérdezni akarok tőled, egy bizonyos Arrancarokkal való kapcsolatban. -majd vártam miket fog válaszolni a feltételezhetően shinigami, erre a sok kérdésre.
- Tudod mit? Inkább megyünk valami nagyobb helyre, hogy ott beszéljük meg a dolgainkat, mondjuk a közelben volt egy park, menjünk oda. -majd rámosolyagtam erre az emberre.

- Hogy érted, hogy valahai 3.tiszt? Kirúgtak? Mondjuk én sem tartozok a Bounto-k közé, egymagam élek itt, az emberek világában. -mondtam, majd sétáltam vele, a park felé. Úgy látom sokat tud az Arrancarokról, akkor kikérdezem:
- És akkor elmesélnél nekem mindent az Arrancarokról amit csak tudsz? Mert legutóbb csúnyán kikaptam egytől. Ami pedig az öregséget illet, de, unatkozom én is, 750 év körül lehetek. -már odaértünk a parkhoz, ott viszonylag csendesebb a levegő, mint itt. Azokat a nagy hangfalakat cipelte, én nem cipeltem volna a helyébe, bármikor nekitámadhatnék, mivel egy pót testben van. De mivel ő már nem tartozik a shinigamik közé, nem akarok itten harcolni.
- Csak hívj Zendo-nak, Loraine. Ne aggódj, nem fogom bántani a hangfalad, és téged sem foglak bántani, csupán azt szeretném, ha többet tudnék az Arrancarokról, azoknak erejéről, szintjeiről, tehát ezekről a dolgokról. - elmondtam neki, hogy miket kéne megtudnom, majd vártam, hogy mit fog mondani, de mielőtt szóhoz engedem, folyamatosan kérdezek.
- Loraine, ha már itt tartunk, akkor egy padon foglaljunk helyet, mint a sima emberek szokták, és akkor nem leszünk feltűnőek egyáltalán. - azzal elindultam a legközelebbi pad felé, majd hátranéztem, hogy ő is jön-e. Már egyre kíváncsibb vagyok, az arrancarok kilétét illetően, ezért mindent megszeretnék tudni róluk.
- Te is kérdezhetsz nyugodtan tőlem, amiben tudok, segítek neked. -mondtam udvariasan, majd vártam, hogy miket fog válaszolni, ezekre a nagyon sok kérdésekre.


** Következő post: Emberek világa - Karakura town - Városi park ** /bocs, ha egy kicsit rövid lett.