A vér kötelez

Tárgy: Re: A vér kötelez Vas. Nov. 13, 2011 11:34 am

Amint megállt bátyámmal szemben, észrevettem Hajime arcán a meglepődöttség jeleit, ami egyáltalán nem volt meglepő. Bizonyára számtalan kérdés fogalmazódott meg a fejében a történtekkel kapcsolatban. Hogy kerültem ide? Hogy hogy eddig nem beszéltem a bátyámról? Ezekre a kérdésekre jelen pillanatban nem válaszolhatok, de ha vége van ennek az egésznek, mindent elmondok neki, amire kíváncsi. Most viszont ő is felfogta a helyzetet és minden ellenkezés nélkül követte a parancsomat, ráadásul még néhány aggódó szót is kaptam tőle.
- Ez rád is vonatkozik. – válaszoltam Hajime szavaira és halvány mosollyal az arcomon, hiszen szavai egy kis erőt adtak nekem. Talán most éreztem igazán, hogy apjaként tekint rám és nem csak valami öregemberre, aki az akar lenni. Bár jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények között kerül sor erre, de inkább most, mint soha.
Amíg magunkra hagytak a testvéremmel, volt egy kis időm átgondolni a dolgokat. De, nem volt tippem, hogy mi változtatta meg ennyire az én egykor kedves bátyámat. Bár még nem emlékszem mindenre a múltammal kapcsolatban, hiszen még jelen pillanatban is látom az emlékképeket a fejemben, de eddigi tudásom szerint nem vettem észre semmi változást a személyiségében. Izgatottan vártam, hogy megosztja-e velem gyűlöletének okát, miközben tovább peregtek a lelki szemeim előtt az emlékfoszlányok. Nem lehetek biztos, hogy eddigi valódi emlékemnek képzelt események mekkora része hamis és melyik igazi belőle. Nem vagyok paranoiás, ezért tudok logikusan gondolkozni, így eszembe jutott, hogy az Akadémián vannak rólam feljegyzések, amik nem csak az én fejemben vannak meg, kivéve, ha nem minden egy összeesküvés része. Ezt a gondolatot egy pillanat alatt átgondoltam, majd ugyanezzel a gyorsasággal el is vetettem. Hiszen már említettem, hogy nem vagyok paranoiás és tudom, hogy nem körülöttem forog a világ.
- Te sem örülnél, ha a halál küszöbén senki sem próbálna megmenteni, pedig volt a közelemben nem egy shinigami. Egy pillanata még a ránk támadó lídércet győztek le, majd nem törődve egy haldokló lélekkel tovább állnak. – vázolta fel nekem történetét, amire lassan én is emlékezni kezdtem és az én szemszögemből is látni véltem a történteket.
- Ez még nem ok, hogy az összes halálistent megutáld néhány hibájáért. – ekkor eszembe jutottak a bountok, akiket nem nagyon kedveltem egyikük szerencsétlensége miatt, ezért most átértékelődtek a szememben. – És különben is, én is ott voltam és én sem segítettem rajtad, ráadásul most én is shinigami vagyok. Rám több okod lenne haragudni. – próbálom magamra vállalni a felelősséget, hiszen már tudtam, mi hogyan is történt azon a napon.

FLASHBACK

Amint éppen hazafelé tartott a két testvér, egy hollow jelent meg előttük, akinek hatalmas karmai voltak. Mindketten megrémültek, de Hiroyuki erősnek próbálta mutatni magát és öccse elé állt, hogy megvédje őt. Gyorsan keresett magának egy botot, amivel egy kicsit feltarthatta a lídércet, de a fadarab nem bírt ki erősebb támadásokat és darabokra hullott. A következő csapás pedig már Hiroyuki kapta, aminek az eredménye egy súlyos sérülés lett és a földre zuhant.
- Nii-chan! – kezdett kiabálni a kis Shiratori, majd bátyjához akart rohanni, de elindult felé a hollow, ezért megtorpant. Már majdnem elsírta magát, amikor néhány shinigami jelent meg előtte és pár vágással elintézték a lídércet. Miután végeztek a lídérccel az egyik halálisten ránézett a földön fekvő Hiroyukira, aki már nagyon elvérzett és alig volt eszméleténél is, majd elindult Shiratori felé, aki eddig csodálattal nézte a shinigamikat, akik könnyedén elintézték a hollowt. Viszont eszébe jutott testvére, és oda akart hozzá menni, de megállították.
- Ne menj oda! Már nem lehet rajta segíteni. – mondta teljes komolysággal az egyik shinigami, miután megragadta Shiratori kezét. Ennek ellenére Shiratori még mindig oda akart menni testvéréhez, de a halálistenek nem hagyták és elrángatták onnan. Ők is tudták, hogy nem lenne jó egy gyereknek, ha végignézné testvére halálát. Shiratori már keservesen sírt, a bátyjáért kiabált és még mindig vissza akart menni. A shinigamik nem tudtak mit tenni, mint hogy módosították az emlékeit, hogy enyhítsenek a bánatán.

FLASHBACK VÉGE

- Tessék, ölj meg engem! – tártam szét a karomat, hogy megmutassam, nem akarok ellenkezni és csak velem végezzen az összes halálisten helyett. De azért a lelkem mélyén bíztam a bátyámban, hogy nem teszi meg, de ekkor előhúzta a zanpakutouját és elindult felém. Amint suhintott a kardjával, reflexszerűen becsuktam a szemem, de csak egy kisebb vágást éreztem a homlokom bal oldalán.
- Nem ölök meg valakit, aki nem is védekezik és főleg nem, ha az öcsém az. – jelentette ki, amiből én rájöttem, hogy még tényleg nem veszett ki belőle minden jóság, csak jól elzárja magában. Letöröltem a vért a homlokomról, majd egy halovány mosolyt eresztettem el bátyám felé.
- Nem kell ezt folytatnod, ha abbahagyod, eltusoltatom az ügyet és minden olyan lehet, mint azelőtt. – próbálom meggyőzni, hogyha most visszalép nem lesz semmi következménye a tetteinek. Bár nem tudom, hogy mit tudok elérni a hadnagyi rangommal, de azt is hazudhatom, hogy megöltem az elkövetőt, így nem lesz több támadás, miközben bátyám átszökött az Emberek Világába.
- Ez nem ilyen egyszerű. Már elhatároztam magam és nem lépek vissza. – mondta határozottan, magabiztos arckifejezést öltve magára. Ettől féltem a legjobban, hogy még így se akar felhagyni terveivel, hogy segíteni akarok neki.
- Hát ez sajnálatos, de nekem kötelességeim vannak, amiket teljesítenem kell és jelen pillanatban az, hogy elkapjalak. Gondolom, ezek után nem hagyod, hogy csak úgy bevigyelek, szóval meg kell küzdened velem. Ez ellen már nem lehet kifogásod, nem leszek védtelen. – jelentem ki, hogyha nem adja meg magát, akkor erőszakot kell alkalmaznom. Bár viszonylag komolyan mondtam el ezt a kis monológot, meg kellett erőltetnem magam, hogy úgy sikerüljön, ahogy. Szépen lassan előhúztam a kardom a hüvelyéből, jelezve, hogy ezt értettem az alatt, hogy nem leszek védtelen, majd rátámadtam bátyámra. Először csak pár bemelegítő csapást mértem rá, amiket vagy elkerült, vagy hárított a saját kardjával. Bár a fejemben számtalan megválaszolatlan kérdés kavargott, amit a későbbiekben majd fel is akartam tenni, mégis próbáltam a harcra figyelni, hiszen még sohasem harcoltam Nii-sannal és nem tudom, mire képes.
- Bakudou 9, Geki! – a csapások után előrenyújtom két ujjamat, aminek hatására piros fény veszi körül Hiroyukit. Miután megvoltam a bénítással, egyből neki is kezdtem a támadásnak. - Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indulj dél felé. Hadou 31, Shakkahou! – gyűjtöttem össze a lélekenergiámat egy vörös labdába, majd ellőttem a megbénított bátyám felé. Nem akartam nagyon bántani, de valamennyire meg kell sebesítenem, hogy utána erősebben megbénítsam és véget vessek ennek az egésznek.
- Hadou no yon, Byakurai! – hallom bátyámtól az ellentámadást, annak ellenére, hogy még mindig a Geki hatása alatt állt, ami egyenesen keresztül megy a Shakkahoun, így hatástalanítva azt. A Geki miatt pedig folyamatosan fájdalmat érzett és mégis képes volt mozogni tőle. Ha ez még nem volt elég a Shakkahoumat is tökéletesen ártalmatlanította, annak ellenére, hogy maga a varázslat nem volt valami erős, a pontos célzás meghozta a kívánt hatást.
- Nem gondoltam, hogy ilyen jó vagy, de ezt tényleg el lehetett várni tőled. – adtam át egy burkolt dicséretet, mert tényleg meglepett a stílusával. Azonban nem adtam fel ilyen könnyen, máris nekiálltam a következő támadásnak. Mögé shunpoztam és gyorsan felé csaptam a kardommal, de várta, hogy hárítani fogja, ezért arra is fel voltam készülve.
- Hadou 1, Shou! – mutatok az ujjammal a kardja felé, eltolva az enyém elől, szabad utat adva magamnak egy tiszta vágáshoz. A hátán akarok egy jókora sérülést ejteni, hogy azzal remélhetőleg harcképtelenné tudjam tenni. Ekkor már azt tervezgettem, hogyha sikerül bevinnem Seireteibe, akkor milyen büntetést fog kapni. Reménykedtem benne, hogy nem kap halálbüntetést, hiszen nem ölt meg senkit csak megsebesített és az nem olyan súlyos bűn. Ha szerencsém van, akkor a Féregbolyba kerül, ahol majd meg tudom látogatni, bár akkor meg kéne tanulnom hakudázni, mivel én abban nem vagyok valami jó. Legfeljebb, majd magammal viszem Verát vagy Sakai fukutaichout, akik profik ebben és gond nélkül elintéznek mindenkit, aki lázadni akar.

Tárgy: Re: A vér kötelez Szomb. Nov. 19, 2011 10:39 pm

Igencsak rosszallóan fogadom első lövésem sikertelenségét, melyet egy könnyed mozzanattal került el célpontom. De nem hagytam, hogy ennyi hatására a sikertelenségből fakadó levertség vegye át az uralmat fölöttem, ezért igyekeztem jó felé terelni az esélyeimet a körbe – körbe való futásos Villámtánc alkalmazásával, mely során többször, alig pár másodperc erejéig megtorpanok, hogy hasonló mód ellőhessek egy – egy Fehér Villámot irányába. Cseppet sem nyerte el tetszésemet, ahogy jómaga is elkezdett velem párhuzamosan futni, szinte egyazon sebességet alkalmazva, amellyel én is előálltam, mert így megnehezítette esetleges célzásaimat irányába. Ráadásul mindvégig egy újabb terv vizionálására törekedett elmém a felől, hogy csalhatnám csapdába ellenségemet, hiszen ezt könnyedén felfoghatom játékos elterelésnek. Viszont sietnem kell, hogyha nem akarok újabb anyag hatása alá kerülni, egyszer már bevetette ezt a trükköt ellenem, s nem kívánok még egyszer felelőtlen mód belesétálni.
Gondolataimba mélyedve, meghökkenve tapasztalom, hogy szinte már a sarkamban lohol ellenfelem. Megpróbálom kissé távolabb hátráltatni, de a vaktában való lövöldözésem magam mögé igencsak eredménytelennek bizonyul. Elmélkedésemet megsürgetvén végül egy ötlettel állok elő, így a hamarabb végrehajtásához máris elkezdem az idézés halk mormolását, hogy ez által hatékonyabbá váljon bevetésre készített mágiám, s kevesebb esélye legyen ellenfelemnek a szabadulásra azon bakudou alatt, amelyet használni kívánok. Egy adag Byakurai ellövése után máris idéztem a narancssárga szín kötelet, s feléje dobva igyekeztem lekötni vele, majd szinte azonnal a másodperc ezredtöredékei alatt egy Soukatsuit is kilőttem irányába. Vagyis csupán feltételezett tartózkodási helyére, amiért teljes egészében ösztöneimre hagyatkoztam támadássorozatom során a füsttenger miatt, melyet saját magam kárára sikerült kreálnom. Látószegleti bizonytalanság miatt reishi segítségével a levegőbe szökkentem, s onnan kémleltem a törmelékesőben úszó porréteget, hátha sikerül kiszűrnöm az előzőleg bevetett technikák eredményét.
Eközben az előbbi események újra leperegtek lelki szemeim előtt, ahogy memorizáltam egy apró pillanatot, mely némi örömmel is töltött el. Azt véltem kiszűrni, hogy a Széthulló Kör sikeresen mozgásképtelenné tette az ellenfelemet. Feltéve, ha szemem nem csalt a látottak során a nagy összevisszaságban. Így reménykedve sikeremben egyre nagyobb izgatottsággal próbáltam valami apró jelet kivenni a felkavart porrengetegben.
Az oly’ hosszú ideig tartó várakozás végül csak – csak meghozta az elmémben tolongó türelmetlenség szülte kérdésekre a válaszokat, egy igencsak váratlan pillanatban sárgás szín kard formájában, amely a barna árnyalataiban játszó füstszerű portakaró között utat törve magának bukkant elő. Igencsak gyorsan közelített, s mire komolyabban felfoghattam volna, hogy igen, ez felém tart, addigra már későnek bizonyult reakció időm. Még hallani véltem Yuki~onna óvatosságra intő, aggódóan csengő szavait. De pontosságát már nem tudtam kivenni, ahogy oldalra vetettem magam, s koncentrációmat befüggesztve, egyensúlyomból ezzel egy időben kibillenve, zuhanni kezdtem. A kedves hangot felváltotta a süvítő szél kellemetlenül hangzó sípolása. Lehunyt szemmel igyekeztem túltenni magamat a hirtelen eseményeken, s ismét összpontosításra bírni magamat, mielőtt túl késő lenne, és nyakamat szegve kötnék ki a földön. Lefelé pillantva szemem sarkából próbáltam felmérni a távolságot köztem és a talaj között, mely cseppet sem kecsegtető eredményt prezentált előttem. Ráadásul elkeseredésemre a kidou kötél vége is már csak foszlányokban lengett utánam, lassacskán lélekszemcsékké materializálódva, beépülve a Rukongai körforgásába. E mellett még a porréteg is ott tornyosult alattam, mely cseppet sem természetes fényét vetette felém, amely azt merte feltételezni elmémben, hogy az általam annyira elkerülni kívánt anyagok egyikében fogok landolni. Ha akarom, ha nem. Reishit próbálván gyűjteni a talpam alá szerettem volna legalább megúszni a kellemetlen találkát a talajjal, de nem igazán látszott sikeredni a dolog, így balomat lejjebb engedve, mutatóujjammal lefelé bökve, préseltem ki magamból a mágiát aktiváló szavakat, miközben jobbommal már orromat takartam a lent tekergő anyag utóhatásának elkerülésének érdekében.
- Hadou ni ichi: Shou! – a technikát alkalmazva sikerült a talajtól kicsit feljebb lökve magamat tompítani a zuhanáson, s kevésbé fájdalmasan landolom a kemény talajon. Fájlalva hátamat ültem fel, s közben megengedtem magamnak egy megkönnyebbült sóhajt. Ugyan igyekeztem minden erőmmel azon lenni, hogy visszatartsam lélegzetemet, nehogy teljes egészében kifejtse rám a furcsa levegőben keringő anyag a hatását. Nehézkesen feltápászkodva, a bal karomba nyilalló fájdalom ellenére – mely leginkább megviselte a zuhanást – tettem pár lépést egy kiszúrt irányba, közben tekintetemmel pásztáztam a körülöttem lévő teret, de mindenhol ugyan azt láttam: az indigószín füstszerű anyagot. Roppantul kiszolgáltatottan éreztem magam ebben a helyzetben, s kék íriszembe kiülő zavarodottság is könnyedén elárulta ezt. Rossz érzésem volt, s nem tudtam miért. Elsősorban arra gondoltam, hogy talán a miatt, mert még nem voltam ehhez hasonló körülmények között, de ösztöneim mást sugalltak. Azt, hogy másra figyeljek. Jómagam igencsak szerettem hallgatni megérzéseimre, mintha egyik szemem hiányát ezek mérlegelnék, no meg nem egyszer húztam már velük hasznot. Így hát bölcsebbnek véltem figyelembe venni, mit mondanak. Viszont most kétségek között toporogtam.
Bizonytalanul tettem pár lépést hol előre, hol oldalra, egyre inkább kiutat keresve eme füstfüggönyből, amikor váratlanul egy árnyat pillantok meg, nem messze magamtól. Nem kellett sokáig fürkésznem kék íriszemmel, hogy tudjam: felém közelít. Bizalmatlanul nyúlok a számomra biztonságot előidéző zanapkutom markolatához, hogy bal tenyeremet rákulcsolva kis magabiztosságot adjon, ahogy érezhetem Yuki~onna erejét átjárni testemben. A levegőm egyre inkább fogy, s már nem tudom tovább visszatartani, egy megrökönyödött sóhajtás kíséretében jutok az éltető oxigénhez. Bár semmiféle elváltozást nem érzek a körülöttem terjengő füst miatt a tiszta levegő kellemes illatában, jobbnak véltem apránként venni mielőtt újabb ájulásban lehet részem. Érzékeim kiélesedésével vetettem ismét egy pillantást a közeledő árny irányába, immáron megpróbálván kivenni, hogy ki lehet az. Alacsonyabb, mint az illető kit üldöztem, s ellenségemként kezeltem, és Otou-san sem lehet, mivel kizártnak találtam, hogy olyan hamar elintézhette volna azt a másik személyt, ki mellékesen a rokonunk. De akkor ki lehet Ő?
Szinte a lélegzetem is elakad, ahogy kirajzolódik előttem teljes egészében a személy, ki elméletileg nem tartózkodhat itt Soul Societyben… Nara Shizune.
– O… Onee-san? – egy igencsak imbolygó lépést teszek felé a meglepettség hatására. Mióta Karakurában találkoztam vele, azóta nem láttam, csupán levél formájában tartom vele a kapcsolatot. De most itt van, teljes valójában, előttem. Megrázva fejemet, összeszorított szemmel próbálom észhez téríteni magamat, túlságosan hihetetlen számomra a látottak, nem lehet igazi! Ő nem lehet Shizune Onee-san!
- Na, mi van… Tasumi sütije ilyen rossz lenne Yuki-kun? – hallom felhangozni hangját Kaa-san irányába szóló megszokott sértéseivel, mely csupán arról mer árulkodni, hogy Ő az igazi Onee-san. S ráismerésemet tanúsítja erős talpalása arcom irányába, amit a sokk hatására nem tudtam elkerülni, így a földön kikötve, sajgó arcomat fogva, még mindig meglepettség fényében úszó tekintetemmel nézek felé. – Hol a gumicukrom? – kéri számom rajta lekezelő hangnemben kis haszonzsákmányát, melyre cseppet ingerülté válik arckifejezésem. Mély lélegzetet véve igyekszem némi türelmet erőltetni magamra… sikertelenül.
– Chh… miért számítasz jutalomra folyton – folyvást Onee-san, hogyha egyszer képen taposol? Cseppet sem impozáns, hogy lesz így valaha is barátod? >-> - felpattanva a földről, próbálok némileg hatásos szöveggel visszavágni az előbbi pofonért, de tekintve, hogy ő egy lány, jómagam pedig az ellenkező nemet képviselem, ráadásul mégiscsak a testvérem… így csak – csak nem üthetek vissza! >_> Egyenesen rám meredve, mintha kutatna valamit elmémben, úgy szemlél irányomba, mielőtt reprodukálna valami feleletet zabos megszólalásomra.
- Nem látogattál meg Yuki-kun… csalódtam benned! – felhúzott orral célozz eme igencsak szívszorító szavakkal. Miért mond ilyet, mikor tisztában van azzal, nem tudom egykönnyen elhagyni Soul Society falait? Azzal az ő biztonságát is veszélyeztethetem!
- Elnézést kérek… Shizune Onee-san… de tudod, hogy a te javadat szolgálja az, hogy elsősorban papír formájában tartjuk a kapcsolatot. Bármily kellemetlen… nekem sem esik jól. – sütöm le szemeimet, ahogy kipréselem magamból a szívszorító szavakat. Igencsak negatív érzelmek törnek fel belőlem a téma miatt, nem szeretem, egyáltalán nem a levélben való kapcsolattartást. Nem mesélhetsz el szívből jövő dolgokat, semmi olyasmit, melyet testvéreddel beszélnél meg elsősorban. Ráadásul hatalmas kőként nehezedik vállamra az, hogy el kell hallgatnom szüleim előtt ama tudásomról, hogy tisztában vagyok Shizune Onee-san létezéséről. Melyet talán mindörökre eltitkoltak volna előttem, hogyha nem találkozok vele személyesen, egy véletlen folytán. – Onee-san… foglalkoztat egy kérdés… egy kérdés, amit lehet, hogy megbánt téged de… hogy kerülsz ide? Rukongaiba? Ezzel kilétedet veszélyezteted, ráadásul egy misszió közepén vagyok! Nem biztonságos itt lenned. – amilyen nehézkesen kezdtem bele, olyannyira hadarva sikerült zárnom mondatomat. Már nem hiszem, hogy bármiféle illúzió alatt állnék, túlságosan élethű ahhoz, hogy azt mondjam rá, Ő nem lehet Onee-san. Mégis, hogy megbizonyosodjak erről, muszáj megtudnom erre a kérdésre a választ, túlontúl hihetetlen, hogy valóban itt van.
- Talán baj, hogy meglátogatom az idióta öcsémet? Mi bajod van Yuki-kun? Sosem látogatsz meg… azt hiszed, egy levéllel lerendezhetjük dolgainkat? >.> - szavaim elhangzására folyamatos változást vélek felfedezni arcán, melyet felvont szemöldökkel konstatálok, s buzgón hallgatom válaszát, melyben végül megmagyarázza ittlétének konkrét okát. Leszóló hangstílusát ugyan már beletörődhettem volna, viszont olyannyira elszoktam tőle, hogy nem bírok eltekinteni felőle. Ez így nem állapot, hogy megint leszól! Mire alapozza a gyengeelméjűségemet? Neutral

- Ne nevezz idiótának! >_> – harsanok fel, nem tetszés teljes jelét belefektetve a három szavas felszólalásomba, ahogy ingerülté válik arckifejezésem. – Ano… nem baj, inkább csak meglepő. Várj! Milyen dolgokra gondolsz konkrétan? – egy mély lélegzet kíséretében visszanyerem nyugodtságomat, mely végül gyanakvás ruháját ölti magára, ahogy felmerült a levélben szereplő beszélgetésünk komolyabb része. Van, amit nem tudott leírni az üzenetbe? Persze, nekem is vannak ehhez hasonló dolgaim, de mi lenne olyan fontos, mely arra ösztökélné Shizune Onee-sant, hogy veszélyezteti kilétét azért, hogy megossza velem eme gondolatfoszlányát?
- Te soha semmit nem veszel észre ugye? Észre sem veszed, mi van a tulajdon nővéreddel! – némi ingerültséget vélek felfedezni arcán, melyet egy jól irányzott pofonnal nyugtáz. Meglepetten bicsaklik oldalra fejem az erős ütés hatására, amiben levezethette ingerültségét, arcom lassan vöröslik az ütés helyén. – De magadra vess… én nem vagyok a mami, hogy mindig mindent a szádba rágjak… öcsém! – kissé elsötétül a tekintetem a dorgáló szavak hallatán, hiszen… igaza van! Van valami, amit az üzenetváltás közben nem vettem észre, valami mely felett balgatag mód eltekintettem. Milyen testvér vagyok?
- Igazad van… Shizune Onee-san. Figyelmetlen voltam és semmisnek vettem azt, amit nem kellett volna. Szörnyen sajnálom Onee-san… meg tudsz… meg tudsz bocsájtani? – hangom elcsuklik, ahogy nehézkesen kipréselem a megalázkodással átitatott szavakat. Nem akarom, hogy a vérszerinti testvérem haragudjon rám, szeretném helyre hozni a hibát, amit elkövettem. Remélem… remélem ad egy esélyt, hogy ezt véghezvigyem!
- Nem hoztál nekem gumicukrot… úgyhogy nem! – haragos pillantással tornyosul fölém, s egy igen fájdalmas, üdvözlésként is bevetett képen taposással zárja „vitánkat”. Erejének köszönhetően ismét közelebbi ismeretséget tehettem a talajjal, miközben jobb tenyeremet a fájó arcomnak szorítom. Aztán tettem számban némi tanulmányozást nyelvemmel, hogy megtudhassam minden fogam a helyén maradt e? A teszt rendkívülien nagy örömmel tölt el, amiért mindegyik kár nélkül átvészelte az ütközést, így megkaphattam szám szegletében lecsordogáló vér magyarázatát is, mely egyértelműen szám felrepedéséből származhat, nem pedig a rágásra alkalmas csontokból. S figyelmemet talán kár volt levennem testvéremről, mert szokatlan módon kardot rántva rontott felém, mire félregurultam igen esetlen támadása elől, addigra már lecsapott. Így, a nem igen jeleskedő képzetségével is sikerült kárt okoznia bennem; zanpakutojának pengéje végigszántotta bal vállamat, kikanyarintva belőle egy kisebb darabot. Jobb kezemmel a sajgó, vérben ázó balomra szorítottam, miközben esetlenül kémleltem Shizune Onee-san irányába tettének miértjén töprengve.
Komolytalansága és viselkedése ugyan egybevág testvéremével, viszont van valami, melyet eddig nem fedeztem fel… a kötelék hiánya, mely mindig emlékeztet arra, hogy ikrek vagyunk. Máskor szinte megéreztem mélyről áradó szomorúságát, avagy vidámságát, szinte meg tudtam volna fogni őket két kezemmel. De ezek a mélyről előbukkanó érzelmei most hiányoztak, egyáltalán nem sikerült felfedeznem benne, csupán… csupán csak ürességet. S ütései bár valóságról árulkodnak, noha nem hiszem, hogy valaha is fegyvert rántana dühében. Csakis arra merek következtetni, hogy Ő nem lehet Shizune Onee-san. Semmi köze hozzá! Sőt mi több felbosszant, hogy egyáltalán magára merte ölteni Onee-san képét, s még inkább haragra gerjeszt a tudat, hogy majdnem megbíztam benne, s testvéremként kezeltem ezt a másolatot!
- Maiodotte, Yuki~onna! – mérgemből származódó mozdulataimmal, oldalamra függesztet tokjából kirántva zanpakutomat szólítottam nevén, gyöngéd hűvös szél lebbenti meg a hófehér szalagokat, mely a kashiriből jön ki, s pengéje felragyogván kirajzolódik a felső ívébe belevésett költői felírat, ahogy szép lassan a fémet felváltja a jég és a rajta tekergő halvány szín mintázat. Keresztvasát ékesítő lila kristályok felbukkannak, miközben markolata is új külsőt vesz fel. Lélekenergiám, testem körül táncol a jég kék és halványzöld szín keverékében, fehér fényesség kavalkádjával összeömlesztve.
- Tsumetai mugen no Henkyou… - a kék derengésű körpajzsom, halkan duruzsolt parancsomra felemelkedik körülöttem, ahogy az erőfeloldásomnak köszönhetően sikerült a fojtogató füstöt elkergetnem magam körül, s megpillanthattam valós ellenfelemet az előzőhöz hasonló sárgás fegyverrel a kezében, amellyel felém ront. Kihasználva az apró feltartoztatását hátrább ugrok a másodperc legapróbb töredékeit kihasználva mágiák bevetésére. – Bakudou no ichi: Sai! Hadou no sanjuuni: Oukasen! – húztam el vízszintesen jobbomat a levegőben, melyben Yuki~onna pihent, ahogy megkísérem lebénítani kezének mozgását, majd a Sárga Tűzvillám szélsebesen húzódik fel kardom pengéjére parancsom hatására, majd onnan indulórajtot véve célpontom felé száguld. Szerencsétlenségemre az esés hatását még most is érzem bal vállamban, a vágásról és ütésekről nem is beszélvén, mely ahhoz képest, hogy illúzióként elém bocsájtott testvérem mért rám, egészen valósághű, fájó sérüléseket sikerült beszereznem.
- Miképp tudtad megjeleníteni előttem Shizunet? – hátába kerülve Villámtánc segítésével, mérek rá egy felülről indított, függőleges vágást Yuki~onnaval, ahogy a düh által irányítva, eme érzelem meghatározza kegyetlen lépéseimet. - Hogy volt merszed kifigurázni Őt? Válaszolj! – csapásom követően újabb kérdést hangoztatok, cseppet sem zavartatva magamat, hogy talán mibenlétét kellene kiderítenem. Azt, hogy miért csinálta mindazt, amit. Túlságosan felzaklatott az előbb történtek sokasága. Hidegvéremet elvesztve, épp gondolkodásomat eldobva cselekedtem, amit jónak láttam. Csak, mint aki kegyelmet nem ismer, úgy törtem előre, hogy válaszokat kaphassak kérdéseimre...

Spoiler:

Tárgy: Re: A vér kötelez Szomb. Dec. 24, 2011 11:47 am

Mesélés:

Hajime:

A pajzsoddal meglepted ellenfeledet és eredményes volt a beérkező támadás hárítása. A kidou választásod is megfelelő volt, hiszen sikerült hátrakötnöd Kaito kezét és eltalálnod az Oukasannel, így elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Ezzel megtaláltad a gyengepontját, mivel képességei az üvegcséiben lévő folyadékokban rejlik, és ha nem tudja a kezével elővenni azokat, akkor nem érnek semmit. Felé indított kardcsapásod elől még éppen hogy sikerül elgurulnia és a kérdésedre sem válaszolt még. A talajon történő helyváltoztatása után ki tudott szabadulni a béklyóból, hiszen mégis csak ez a leggyengébb bakudou, de talán eddig ez bizonyult a leghatásosabbnak. Következő csapásodnál már szabadok voltak a kezei, így elővett egy fiolát, amiből a kardod felé öntötte a folyadékot. Ez lassan megszilárdult és egy enyhén görbült pajzsot alkotott, hasonlót a tiédhez.
- Egyszerűen, az egyik képességemnek köszönhetően láttad azt, amit akartál. Az én képességem ezekben a folyadékokban rejlik, amiknek egy-egy egyedi hatása van. – mutatott az övén csüngő üvegcsékre és ismertette a képességét, mivel tudta, már nincs miért rejtegetni őket, biztos ki lehetett találni eddigi harcuk alatt. Mondandója befejeztével egyszerre két fiolát is a kezébe vett és mindkettőt kinyitotta. Egyiket Hajime felé mutatta, amiből a már ismerős forgószelek csapódtak ki, közben a másikból pár csepp folyadék az égbe szökkent. Már láttad ezeket a technikákat, így nem értek meglepetések, már arra is képes lehetsz, hogy a folyadékok színéből azonosítsd, hogy mire képesek. Kaito, amint elkezdett esni az eső futásnak eredt és egy-kettőre elrejtőzött egy szikla mögé, amíg te a forgószéllel foglalkoztál. Elkezdheted megkeresni, de nemsokára magától is előjön egy újabb karddal a kezében, csak ezúttal nem egyszerű sárga színű, egy kis zöld árnyalat is került bele. Ezzel a karddal könnyedén kivédheti a kidouidat, erről azonban csak azután szerzel tudomást, miután megtámadtad eggyel és ő könnyedén kettéhasította azt, mintha vajat vágott volna.
Egy ideig a kardjával próbál felül kerekedni rajtad, de látszólag hasonlóan bántok a karddal, így ez nem sikerül neki. Te azonban már tudod a gyengepontját, ezért kihasználod ellene, amivel több sérülést is sikerül neki okoznod. (Rád bízom, milyen módon okozol neki sérüléseket, csak fájjon neki) Kaito a földön fekszik sebekkel teli testtel és látszik rajta, hogy kezd egy kicsit kimerülni, azonban nem készül feladni az összecsapást.
- Ilyen könnyen… nem győzhetsz le. – nyögte ki, majd felvette a kardját a földről és meglepő módon megvágta a kezét, ami vérezni kezdett. Eldobta a kardját, majd kezébe vette a legközelebbi fioláját, amibe belecsepegtette a vérét. A benne lévő folyadék, ami eddig a szivárvány egyik színében pompázott, most koromfekete lett. Nem tudod, mire készül, ezért csak tisztes távolságból nézed végig, amit csinál. Arra leszel figyelmes ezt követően, hogy egy húzásra megissza a fekete löttyöt, aminek következtében szörnyű fájdalmakat érez, amit tisztán le lehet olvasni az arcáról. A következő pillanatban pedig elkezdett sötétedni a bőre és leszakadt róla a ruhája felső része is. Egy szörnyszerű alakot vett fel, ami nagyobb fizikai erőt kölcsönös neki és egy ütést próbál rád mérni, gyorsaságát kihasználva.

Spoiler:

Tárgy: Re: A vér kötelez Szomb. Dec. 24, 2011 11:50 am

Tervem, hogy bátyámat hátulról próbálom megsebesíteni, az elején még jól alakult. Gondoltam, hogy védekezni fog kardjával, ezért előre felkészültem rá, hogy kidouval eltolom az utamból, szabad utat hagyva magamnak. Viszont az utolsó pillanatban sikerült elshunpoznia előlem, így csak a levegőbe vágtam.
Mivel másodjára sem volt sikeres a támadásom, úgy határoztam, inkább védekezni fogok. Felvettem a védelmi állást kardommal és vártam, mit fog lépni Hiroyuki. Az iménti shunpo után néhány méterre jelent meg tőlem és láttam, hogy elkezdett felém közeledni. Azonban újra eltűnt pár lépés után, majd közvetlen előttem termett kardjával a feje fölött, támadásra készülve. Erősebben megmarkoltam a kardomat mindkét kezemmel, így akartam hárítani a beérkező csapást. Viszont a vártnál több erő volt a támadásban, ezért egy kissé nehezemre esett megtartani a kardomat eltolni akaró pengét. Hogy könnyítsek egy kicsit erőlködésemen, egyik kezemet elvettem a markolatról, majd a pengémre raktam és úgy tartottam tovább. Tudtam, hogyha így folytatom tovább, egy idő után nem leszek képes tovább tartani, szóval ellentámadtam, hogy kikerüljek a szorítóból.
- Hadou 54, Haien! – indítok egy tűzgömböt a pengén lévő kezemből bátyám felé, hogy megzavarjam a támadásában és eltávolodjon tőlem. Nem vártam, hogy eltalálom a kidoummal, úgy gondoltam, hogy könnyedén elugrik előle, de nem így lett. A lila tüzem telibe találta és elkezdett égni először a ruhája, majd az egész teste. Ez egy elég pusztító mágia volt, hiszen ötvenes szintű és komoly sérüléseket tud okozni. Nem akartam megvárni, amíg teljesen elég a teste és belehal a sérüléseibe, csak addig akartam húzni az időt, míg kritikus állapotba nem kerül, de még megmenthető az élete. Igazán jól harcolt, egy 11. osztagos is megirigyelhette volna a kardforgató képességét és erejét.
Nem kellett sokat várnom, hiszen a Haien nagyon gyorsan eléget mindent, amivel kapcsolatba kerül. Amikor már éppen készültem eloltani az égő testvéremet, azt veszem észre, hogy a test eltűnt és csak a köpenye maradt hátra. Utsusemi. Fölismertem a technikát, mivel én is képes vagyok rá, bár csak végső esetben szoktam használni. Azonnal elkezdtem keresni, hogy hol van most. Hátrafordulva egyből megpillantom, amint egy csapást akar rám mérni közvetlen közelről. Már nem volt időm védekezni, de tennem kellett valamit, nem akartam kettőben végezni, ezért az imént látott technikát alkalmaztam én is és hátrahagytam az utóképemben a hadnagyi karszalagomat.
- Bakudou 61, Rikujoukourou! – amint kettéhasadt a hadnagyi karszalagom szalag része, nem tétováztam megbénítani bátyámat. Egy kicsit lihegtem a technika használata után, mint mindig, mivel pár pillanat alatt kellett az egész műveletet végrehajtanom, de próbáltam gyorsan befejezni, míg be nem érek Hiroyuki látószögébe. – Ilyen egyszerű trükkökkel nem tudsz fölém kerekedni. Jobb lesz, ha feladod. Nem tudsz engem legyőzni. – próbáltam magabiztosnak lenni az erőmben, de igazából ez csak a látszat volt, mert én magam sem hittem el, amit mondtam, de ezt az esélyt nem hagyhattam ki, hátha végre feladja.
- Lehet, hogy igazad van,… - mondta, amire egy kicsit megkönnyebbültem, hogy kezd jó útra térni és feladja magát. De utána folytatta. – de én mégis megpróbálom. Henjiro, Suishouchou! – úgy tűnik tévedtem és nagy lélekenergia felszabadításnak lettem tanúja, amitől a fénybörtönöm darabokra tört. Annak ellenére, hogy aktiválódott Hiroyuki zanpakutouja, nem láttam belőle semmit, mivel nagy por kavarodott fel. Miután kijött onnan, még mindig nem tudtam megnézni, hiszen volt jobb dolgom is, például a védekezésre koncentrálni, merthogy egyből nekem akart jönni egy gyors meglepetés támadással. Annyit azonban még így is sikerült kivennem, hogy az eddig rendes katanából egy kétélű kard lett és talán egy kicsit rövidebb is.
Ami igazán meglepett nem támadt rám rögtön, megtorpant előttem és a kardját olyan szögbe állította, hogy arról visszaverődjenek a napsugarak és egyenesen a szememben landoljanak. Amilyen ósdi trükknek számított, annyira jól bevált, hiszen pár pillanatig sikerült elvakítania és arra kényszerültem, hogy elshunpozzak. Nem gondolkozzak merre mennyek, gyorsan kellett lépnem, nem akartam megvárni, amíg rám támad ilyen védtelen állapotban. A helyváltoztatás után újra rendesen láttam, bár egy kicsit még sajog a szemem a napfénytől, de nem vészes. Amúgy is, mintha valami felsőbb erő küldte volna, elkezdett esni az eső, így már nem kellett a napfény miatt aggódnom.
Egy ideig ott álltunk szemtől-szemben pár méterre egymástól és csak figyeltük egymást az esőben. Meglehet, hogy éppen egy taktikát dolgozott ki a fejében, de az is elképzelhető, hogy arra várt, hogy én támadjak először.
- Nem hívod elő a kardodat? Én már megtettem. – törte meg először a csendet a bátyám, így legalább megtudtam, mire várt eddig. Hát igen, mindenre gondoltam csak erre nem.
- Arra még várnod kell. Amúgy sem mutattál még semmit a kardoddal. – válaszoltam kérdésére határozottan, amivel próbáltam kiprovokálni, hogy használja a shikai képességeit. Még nem hiszem, hogy szükségem lenne a kardom erejére, majd talán miután megismertem mivel állok szemben.
- Ha azt akarod, akkor tessék. – tartotta oldalra kardját, aminek a pengéje egy csillanás után lángba borult. Tehát tűz típusú zanpakutouja van, nem gondoltam, hogy ellentétes erőket birtokolunk. Egy idő után elkezdett a kard végén összpontosulni a tűz, egy gömb alakját felvéve, amit ezután felém lőtt. El tudtam ugorni a tűzgömb elől, de nem számítottam, hogy még többet indít felém, főleg nem ilyen rövid idő alatt. Ezek szerint csak az elsőnél kell koncentrálni, a többi már könnyedén megy. Kezdhettem futni a lövedékek elől, jelezve, hogy ez nem olyan nagy szám. Meg kell hagyni, hogy az eső ellenére, nagyon erősnek látszanak a támadásai. Biztos nem hétköznapi tűzről van szó. Később átgondoltam a dolgokat és arra jutottam, hogy nem futhatok az örökké valóságig. Hamar kifáradnék és az csak neki lenne jó, ezért hirtelen megálltam és a kardomra raktam a kezem.
- Hiyase, Shinten’ou! – hideg lélekenergia felszabadítás kíséretében előhívtam a kardom shikai formáját, amivel egyidejűleg a felém közeledő tűzgolyó is eltűnt. Gondolom a lélekenergiám ereje tehetett róla, bár nem engedtem ki olyan sokat, lehet, hogy a hidegsége is közrejátszott. – Látni akartad, hát tessék. – mutatom előre kardomat, hogy látni lehessen a nem mindennapi alakját. Jelen pillanatban a környezet nekem kedvez, és ezt addig akarom kihasználni, amíg tudom. Az esővel egy kis extra löketet adhatok a technikáimnak, amit azonnal ki is próbálok.
- Tsumetai Gufuu! – rakom a kardomat és a kezemet a szokásos pózba és útjára indítok egy jeges széllöketet, ami számításaim szerint felszed az esőcseppekből és megfagyaszt, növelve a jég mennyiséget. Ha nem talál ki Hiroyuki valami erős védekezést, akkor egy fagyos élményben lesz része.

Tárgy: Re: A vér kötelez Szer. Dec. 28, 2011 6:01 am

Ideges vagyok, mely miatt nem sikerül befolyásolnom a tudatommal, az általam eredetileg kívánni tett mozdulatokat. Mondhatni ösztönből cselekszem mind amiért, amit az előttem álló tett; volt mersze kifordítani Shizune Onee-san jellemét, eljátszatni egy másolattal, hogy ő az, aztán kegyetlenül szembesíteni az igazsággal! Bár jómagam is hibás vagyok valamennyire, hiszen szemrebbenés nélkül képes voltam belesétálni egy ilyen nyilvánvaló csapdába, de mégis… majd szétszed az ideg, ahogy egyre jobban és jobban belegondolok az előbb történtekbe.
Lemoshatatlannak látszódó kárörvendő, aprócska félmosoly húzódik arcomra, ahogy mágiáim sikeres célt találnak. Ugyan elsődleges szándékom az volt, hogy móresre taníthassam a Sárga Tűzvillámmal ellenfelemet, cseppet sem számítottam az eközben elém táruló meglepetésre, s tán’, hogyha Yuki~onna nem is vezeti oda figyelmemet, fel sem tűnt volna. Egy kicsinyke gyengepont, melyet még a hasznomra fordíthatok a küzdelem során, aminek köszönhetően talán békés megoldással is véget vethetek a harcnak és diplomatikus úton megálljt parancsolhatok ennek a félreértésnek.
Ráeszmélve elhamarkodott csapásaimra, amellyel az egyikkel a természet lágy ölén tettem kárt, a másikkal pedig egy kétséges siker tárult elém, csupán oly’ hirtelen történő szabadulására nem számítottam. Ismételten egy üvegcse tartalmához fordult segítségül, hogy elkerülje felbőszült második támadásomat. Döbbentem vettem tudomásul, hogy Yuki~onna pengéjére öntötte annak tartalmát, majd a „Jeges végtelen határához” hasonlatos védelem kúszott fel elé, s nemes egyszerűséggel hárította ezzel kirohanásomat. Pár lépést hátrább shunpozva előle néztem rá némi agresszivitást vegyítve letekintő szemlélésembe. Szemem sarkából kósza pillantásokat vetve közben Yuki~onna pengéjére, hogy láthassam semmi nagyobb baja nem esett e, az előbbi folyadék hatására, melyet ráöntöttek.
- Csak ugyan… - morogtam orrom alatt, ismét érezve, hogy vérmérsékletem megint kezdi elhagyni a normálállapotot. Mintha önszántamból kívántam volna ebben a szituációban összefutni testvéremmel. Való igaz, hogy régen láttuk egymást és áhítozok egy újabb találkozóra… a levél formájában történő kapcsolattartás cseppet sincs ínyemre, kezdek egyre visszakozni tőle, papír formájában nem oszthatok meg vele mindent, s ez az állapot fordítva is érvényes. Mindenesetre egy dolgot le tudtam vonni mondandójából, hogyha már ilyen értékes információval gazdagított, célpontjaimként akár az üvegeket is kiszemelhetem, mert ha nincs lehetőség számára ilyen fiolák alkalmazása, akkor nem tud semmiféle aljas trükköt bevetni ellenem.
Gondolataim sűrű tengeréből visszaterelem magamat a külső események irányába, amint Yuki~onna figyelésre ösztökélt. Homlokráncolva vettem tudomásul az ellenfelem keze ügyébe kerülő két ismerős színnel rendelkező fiolát. Visszaemlékezve a nem is olyan rég történt eseményekre, a tegnapi napra, azon nyomban beugrik a két üvegcse által tartalmazott hatás, s nem is haboztam védekezni ellene.
- Bakudou no sanjuukyuu: Enkosen! – pörgetem meg magam előtt zanpakutomat, ezáltal összegyűjtve reiatsumat, s pajzsként megidézve azt magam elé, hogy háríthassam a felém irányított forgószelet. Legutóbb igen megjártam evvel a találkozást és nem kívántam ismételten átélni azt. Hátrább tántorodva a kisebbfajta hurrikán miatt, levegőért kapkodva próbálok erőt nyerni, a bal vállamban érződő sajgó fájdalom cseppet sem kíván semmisé válni, vérző, fájó sebeim pedig megnehezítik dolgomat a lélekenergiám irányításában, emiatt dupla figyelmet kell szánnom bizonyos mágiákhoz való koncentrálásokra.
Tekintetemmel kísérlem megkeresni gyáva módon bújócskázó ellenfelemet, bár az általa kreált eső igencsak megnehezíti a dolgomat a szabad szemmel való kutatásban. De reiatsu útján még nehezebb dolgom lenne a felkutatatásban, tudom, emlékszem, hogy ennek a felhőszakadásnak, azaz eredménye, hogy valamiféle módon nem hagy lehetőséget a lélekenergiák érzékelésére. Végül úgy határozok, hogy magam próbálom meg felkutatni őt, nem szeretnék Otou-sannak azzal csalódást okozni, hogy hagyom megfutamodni a bűnrészest.
- Bújj elő, most! Csak a gyávák futamodnak meg! – szólaltam fel kissé felbőszülten, amiért keresgélésem nem látszódott túl eredményesnek. Szövegem után eltelt apró másodpercek követően egy nagyobb termetű szikla mögül láthattam előbukkanni a keresett személyt, nem messze tőlem. Így éltem a lehetőséggel, s magamra vettem a kezdeményezés jogát.
- Hadou no sanjuusan: Soukatsui! – bal tenyeremet kifelé fordítva, magam elé tartva indítom meg felé a megidézett kékes színű energiát, hogy míg ezzel foglalatoskodik egy bakudou idézésén törjem magamat. Viszont nem várt mozzanataként szelte ketté mágiámat, mintha nem is egy veszedelmes hadou, hanem valami egyszerű hajszál lett volna. Meglepetten hőköltem hátra, egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy ez valóban megtörtént. - Ezt… hogyan? – préseltem ki magamból tanácstalanul az alábbi szavakat, bár elsősorban magamnak, így nem várok költői kérdésemre feleletet tőle. Próbáltam mérlegelni magamban esélyeimet, melyek igencsak eltűnni látszottak, hogyha mágiáim semmit sem érnek ellene, míg ez a fegyver a kezében pihen.
Karddal tett csapásait gondolati síkomon utazva kicsit nehezen hárítom, a zanjutsuhoz való hozzáértésemről nem is beszélve. Aprócska tudást sikerült csak összeszednem a Hachibantaiban szolgáló tisztektől a kardforgatásról, míg nem ismertem meg Yuki~onnat és csatlakoztam a Kidoushuuba. S mivel a mágia mindig is jobban felkeltette kíváncsiságomat, ebből kiindulva nem is igen foglalkoztam az erről szóló tudásom fejlesztésével. Most ébredek csak rá, hogy ez nagy hiba volt. Még így is, hogy úgy néz ki, hasonlóan kevés tehetsége van a fegyveres harchoz, mint nekem. Ekkor felötlik lelki szemeim előtt az elmúlt percek egy pár emlékezetes pillanata, ahol többek között megtudhattam ellenfelem gyengepontját is. Lassacskán pedig egy terv hozakodott fel elmémben.
- Yuki~onna no shiruetto… - fehér derengés kúszik testem köré, ahogy halkan elmormogom két vágás kivédése között a bűvös, zanpakutom technikáját aktiváló szavakat. Ezt követően egy erősebb lökéssel küldöm vissza felém irányított vágását, hogy hátrább tántorítva lehetőségem legyen shunpoval elhátrálni mellőle, majd onnan a levegőbe rugaszkodva – hogy Yuki~onna képességével élhessek – odafent mozoghassak. – Hullj szét, Rondanini fekete kutyája! Nézz végig magadon és égj; tépd fel saját torkodat! Bakudou no kyuu: Hourin! – tenyeremet célpontom felé fordítva idézem meg a narancssárga színű indát, hogy kezei irányába lőhessem, s elméletem szerint lebénítva azokat élhessek gyengepontja kihasználásával, amennyiben sikerült. – Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – a levegőben való tartózkodásomat kihasználván merészelem mindkét mágiához az idézést hangoztatva erősíteni azokat, s a Shakkahouból cirka hármat is ellőttem egymás után. A Vörös Tűzágyúkat ellőve, a felkavart portenger ellenére még egy mágiát kívánok bevetni ellene, amiért semmit sem szeretnék a véletlenre bízni. – Hadou no sanjuuni: Oukasen. – feljebb hátrálva a levegőben kémlelem a felkavart porrengeteget, hogy annak lassú elülepedése során láthassam előtt kidouim által tett eredményeket. Mélyen belül reménykedem abban, hogy nem voltak hasztalanok és sikerült valami hatásosat is elkövetnem velük, s nem csak felvágnom, mely szerint jómagam ismerem eme mágiákat. Bár utolsó Shakkahouim és az Oukasen ellövése során is éreztem, hogy kezdek kimerülni, szapora lélegzetvételem is erről tanúskodik, egyértelmű számomra, hogy nem fogok már sokáig talpon maradni. Sajnos ez a küzdelem nehezebb, mint a Kidoushuuban tett szimulációs gyakorlatok.
- Pedig jelenleg a vereség irányába közelítesz. Nem szívesen mondom ezt, de jobb lenne, ha feladnád, azzal egyikünk sem győzedelmeskedne, avagy érné vereségként. Életben maradhatnál. – vetem fel, amint nem éppen fényes állapotban kirajzolódik ellenfelem az elszéledő füstrengeteg mögött. Nem akartam meggondolatlanságokra buzdítani, s nekem sem célom elvenni az életét, hogyha hagyja magát, de reménytelen próbálkozásnak tűnik szép szavakkal történő ráhatást. Ugyanis nem kíván megtántorodni a küzdelem további felétől, erről pedig újabb megdöbbentő lépése is tanúskodott. Meglepetten szemléltem végig, ahogy saját kezét sérti fel a kardjával, majd a sebből kiserkenő piros vért egy színes folyadékkal töltött fiolába csepegteti, mely ennek hatására sötét fekete színárnyalatot vet fel.
- Mi… mit művelsz? - el sem tudom képzelni, hogy mit akar elkövetni az újonnan összeállított üvegcse tartalmával, így inkább ott maradtam a levegőben, nehogy valami meglepetés érjen, ami esetleg nekem árthatna. Amiért nem egy meglepetéssel állt elő az eddigi harc során. Költői szavakkal élve, szinte földbegyökerezett lábakkal néztem végig közben a testi elváltozását, mely a fiola által tartalmazott fekete anyag okozott rajta. Nehezen sikerült visszatartanom azon akaratomat, hogy odamenjek és valamiféle úton – módon enyhítsek a fájdalmán, de Yuki~onna figyelmeztetései elgondolkodtattak eme hirtelen jött cselekvési kényszerem felől.
Felkészülten vártam, hogy az átváltozása után mit fog tenni, mivel eléggé kimerültem előbbi támadássorozatom során nem igen gondolkodhatok nagy dolgokban, inkább csak a védekezésre kellene összpontosítanom. Fintorogva vettem tudomásul, hogy hirtelen megnőtt gyorsaságát kihasználva egy ütéssel próbál eltenni az útból. A pusztakezes harcnál igen kevés dolgot utálok jobban… >.>”
- Tsumetai mugen no Henkyuu… - lehunyt szemmel kísérlek meg védelmemre jobban koncentrálni, hogy lélekenergiám és a térségben felelhető reiatsut kellően vegyíteni tudjam a technikához és védelmemként magam köré vonhassam az így létrejött Yuki~onna pajzsát. A kérdés csupán az, hogy sikerült e, valamiért nem merek felnézni se, hogy láthassam a végkimenetelt.

Tárgy: Re: A vér kötelez Vas. Jan. 15, 2012 9:17 am

Mesélés:

Hajime:

A pajzsod sikeresen felfogta az érkező ütést, bár szorgosan keletkeztek rajta a jégfagyások. Megpróbálod kihasználni azt az időt, amíg ellenfeled a pajzsoddal foglalkozik és célba veszed kardoddal az üvegcséket, ahogy egyszer már eltervezted. Megkísérlesz minél többet eltalálni egy vágással, hiszen ki tudja mikor lesz még egy ilyen alkalmad, hogy nem rád figyel. Már te is érzed, hogy kezdesz kimerülni, ezért ha nem tudja fioláit használni, neked is könnyebb lesz védekezni.
Ahogy beviszed a vágást, egyik zsebét is felvágod, így kiesik belőle néhány dolog. Az egyiket egyből felismered, hogy egy Reiatsu tabletta, ami pótolni tudja a harcban elhasznált lélekenergiát. A másikat pedig egy halálfejes nagyobb gömb alakú pirula, amit nem biztos, hogy felismersz, a 4. osztag használja, kifáradás ellen. A kihullott tablettákat felveszed a földről, minél gyorsabban, hiszen Kaito, már nem a pajzsodra figyel, hanem rád. A lélekenergia tablettát mindenképpen beveszed, hiszen idő kell neki, hogy kifejtse hatását. A másik sorsáról pedig dönthetsz.
Ellenfeled ütéseit próbálod elkerülni, amíg erőd egy részét vissza nem nyered. Ez alatt észreveszed, hogy nagyon rendezetlenek a támadásai, mintha nem is gondolkodna, mielőtt támad. Ezt ki is használod, azzal hogy keresel egy nagyobbacska sziklát, ami elé beállsz és várod, hogy rád támadjon. Mielőtt eltalálna, eltűnsz előle és hagyod, hogy a kemény követ találja el, majd a hátába kerülve beviszel egy támadást. Úgy tűnik, hogy betalált a támadásod, mivel meglátszik a sebesülés, de az újdonsült sötét bőre valószínűleg felfogott valamit a csapásodból, mivel feléd fordulva nem látszik rajta, hogy fájt volna neki a sérülése.
- Nem okozhatok csalódás Hiro-sannak. – osztja meg veled elhatározását ellenfeled, majd ismét rád támad, miután kiengedett egy nagyobb adag lélekenergiát magából. Módszere nem sokban változott, most is előbb cselekszik, mint gondolkodna, csak ezúttal ha elvéti támadását és egy sziklába üt, az darabokra törik. Ebből láthatod, hogy nagyobb erőre tett szert és nem lenne tanácsos, ha betalálnának ütései. Inkább tartod a távolságot és egy támadássorozaton dolgozol, amivel talán végre földre küldheted.
Fárasztó támadásod után elsőre úgy látszik, hogy még mindig képes harcolni, hiszen még állt a lábán. A következő pillanatban azonban összeesik, ezzel megnyerted a harcot, de te is nagyon kimerültél közben.
- Végezz velem! Nem kerülhetek, így Hiro-san elé. Örökre ebben az alakban kellene élnem tovább, mivel nem vagyok képes visszaváltozni eredeti formámba. Ennyit megtehetnél nekem. – mondja el Kaito utolsó kívánságát, hogy meg szeretne halni. Odaállsz fölé és végig nézel rajta, megfontolod a kérését és legjobb belátásod szerint döntesz a sorsáról. Talán a legjobb lenne, ha véget vetnél az életének, minthogy tovább kelljen szenvednie egy szörnyetegként. Ha nem ölnéd meg valószínű, hogy börtönbe vetnék vagy halálra ítélnék tettei miatt. Ez a te döntésed.

Tárgy: Re: A vér kötelez Vas. Jan. 15, 2012 9:23 am

Nem sokkal azután, hogy kardomból távozott a jégdarabkás forgószél, láttam, hogy Hiroyuki kör alakban kezdi el pörgetni a kardját, ami így egy tűzpajzsot alkot előtte. Már elkönyveltem magamban, hogy a támadásom hasztalan lesz, hiszen a tűt biztos elolvassa a jegemet. Legalábbis nagyon erős tűznek nézett ki. Amikor azonban ismét láttam bátyámat, egyből észrevettem több vágást is a testén, ami nem lehetett mástól, mint a jégdarabkáimtól. Akkor ezek szerint még sem olyan tüzes Hiroyuki technikája.
Amíg azon ámuldoztam magamban, hogy sikeres volt a technikám, bátyám erővel a földhöz csapta a kardját, amitől nagyobb, majdnem sárszerű földdarabok szakadtak fel és kezdtek el felém repülni. Az eső még nem áztatta át teljesen a földet, mivel még csak nemrég kezdett hullani a csapadék az égből. Nem különösebben tartottam a földdaraboktól, hiszen nem olyan kemények az eső miatt, de akkor sem akartam, hogy eltaláljanak. Pár lépéssel arrébb shunpoztam, amivel könnyedén kikerültem a törmelékeket. Viszont azt nem vettem számításba, hogy ez csak egy elterelő támadás volt és az igazi éppen most közeledik felém egy nagyobb tűzgolyó képében. Még annyit pont arrébb tudtam lépni, hogy elmenjen mellettem, de kíváncsi voltam, hogy milyen erős lehet ez a tűz, ha nem tudta elolvasztani a jegemet. A tűzgömb mellett állva, egy hangyányit beletartottam a bal könyökömet, mert még sem mehettem bele teljes testtel.
Kísérletemben megbizonyosodtam, hogy ereje körülbelül egy alacsonyabb szintű kidou erejével egyezik meg. Ettől még nem becsülöm le, előfordulhat, hogy rendelkezik erősebb támadással is ennél. Legalább már azt tudom, hogy egy hasonló erejű támadással könnyedén tudom hárítani az ilyen szintű tűzgolyót.
- Hadou 33, Soukatsui! – úgy látszott nem akarja folytatni a támadást, ezért átvettem a kezdeményezést és jobb kezemet előre nyújtva egy kék tűznyalábot indítottam el bátyám felé. Még mielőtt betalált volna, én is megiramodtam és a kardommal akartam támadni, miközben a támadásból kialakult füst jó álcát biztosít nekem. Amint majdnem a füstfelhőhöz értem, azt veszem észre, hogy egy újabb tűzgolyó száguldozik felém. Már nem volt időm elshunpozni, ezért hátravetettem magamat a földre, hogy át tudjon menni felettem a támadás. Nem éppen a legkellemesebb érzés volt, ahogy a földnek csapódtam, de még mindig jobb volt, mintha eltalált volna a tűzgolyó. Mondjuk a hátsóm egy ideig sajgott a puffanástól, ráadásul még saras is lettem.
Miközben hátsó felemet fájlaltam és próbáltam feltápászkodni, Hiroyuki sem tétlenkedett, kiszaladva a füstből, ami már kezdett is feloszlani, egyből rám támadott kardjával, egy felülről érkező támadás keretében. Gyorsan magam fölé tartottam a kardomat és az egyik kezemmel a pengémet fogtam, hiszen így hatásosabb egy fentről érkező támadást védeni. Egy ideig ebben a pózban voltunk és próbáltam minél tovább tartani magamat.
- Hadou 31, Shakkahou! – indítok egy tűzgolyót a bal kezemből, amivel a pengét tartottam, amikor bátyám is egy egyidejűleg használta ugyanazt a kidout, mint én. Támadásaink egy nagyobb robbanás kíséretében csapódtak egymásnak, amiből mindketten kaptunk. Egy kicsit furcsának tűnt, hogy kardja tűz képessége helyett kidout használt, de nem is számít, mivel a korábbi tesztemből láttam, hogy körülbelül egyforma erős a kidouja és a zanpakutou tüze. Ahogy a két hadou összetalálkozott egy nagyobb robbanás keletkezett, ami jókora füsttel járt. Mivel ez elválasztott minket egymástól és tökéletes rejtekhelyet is biztosított nekem, ahonnan meglepetés támadást indíthattam.
- Hadou 50, Rei no Kuron! – idéztem meg egy klónt magamból, aki kihasználva a füstrejteket, kikerülve egyből Hiroyukira támadott elterelés gyanánt az igazi támadáshoz, ami én akarok véghez vinni. Miután sikerült neki a figyelem elterelés és egyben a bátyám kardjának lefoglalása, én is előjöttem és egy gyors shunpoval megsegített támadást indítottam ellenfelem a bal oldala felé. Még saját magamat is megleptem, hogy valamilyen oknál fogva célba ért sikeresen és egy közepes méretű vágást ejtettem a bátyámon.
Ránéztem és egy kis kárörvendő mosolyt intéztem felé sikerem miatt. Ahogy viszont láttam őt különösebben nem hatotta meg, sőt inkább egy gonosz mosoly kezdeményt véltem felfedezni a szája sarkában. Hári is ugortam egyből, hogy elkerüljem a csapását, amivel először ellökte magától a klónomat, majd meg is semmisítette.
- Elárulok egy titkot, amit még nem tudsz. Nem foglalkoztatott, hogyan sikerült túl élnem azt a hollow támadást? – kezdett bele mondandójába Hiroyuki egy sunyi mosoly kíséretében.
- Ezzel mit akarsz mondani? – adtam hangot értetlenségemnek, mivel nem tudtam mire akar ezzel kilyukadni. Talán találkozásunkkor tényleg nem látszott rajtam meglepődöttség jelenlétével kapcsolatban, hiszen csak nemrégiben tértek vissza emlékeim a hollow támadásról és a vele töltött időről. Azóta pedig nem volt időm ezen agyalni, figyelnem kellett a harcunkra. Bár ő erről az egészről nem tudhat semmit, mivel nem adtam semmi jelét annak, hogy nem emlékeznék rá.
- Ahelyett, hogy elmondanám, inkább megmutatom. – folytatta, majd az imént szerzett sebére mutatott az ujjával. Először arra gondoltam, hogy valamilyen különleges gyógyító technikát akar bemutatni, amit ő fejlesztett ki, viszont olyat láttam, amire nem számítottam. A kezét nem is azért tette közel a sebhez, hogy csináljon vele valamit, egyszerűen csak megmutatta, mit kell néznem, de nem volt más jelentősége. Nem hittem a szememnek, amikor az iménti seb néhány pillanat alatt önmagától meggyógyult.
- Chousoku Saisei? – ül ki a döbbenet az arcomra, amikor felismertem a lídércek által használt technikát. Egyből meg is fogalmazódott bennem a kérdés, hogy lehet képes erre. Vajon ő is egy vaizard lett, mint Shizune? Azonban nem kellett sokat ezen agyalnom, mivel még mielőtt megkérdeztem volna, megkaptam a választ.
- A látszólagos halálom napján, a mellettem elpusztult hollowból egy parazita lidérc került a testembe és megosztja velem a regenerálódó képességét cserébe a gazdatestért. Egy másik lidércben nem tudott kiteljesedni, mivel a maszk elpusztítása után rögtön meghalnak a hollowk, de egy lélekkel más a helyzet. – világosított fel a képesség szerzésének körülményeiről, majd elkezdtem egyből gondolkozni, hogy tudnám kijátszani. Egyből furcsának tűnt, hogy eddig mért nem használta? Már ezelőtt is szerzett be sérülést, de azokat nem tüntette el. A korábbiak kevésbe voltak súlyosak, ebből tudok arra következtetni, hogy van egy limitje, hogy mennyit képes használni és nem akarta a kisebb sebekre elpocsékolni. Szóval csak ki kell merítenem a képességét és máris legyőzhetővé válik. Mostantól mindent bele fogok adni a támadásaimba.
- Bakudou 49, Kuro Shitsui! – első kidoummal elvettem Hiroyuki látását és hallását, majd a földbe szúrtam a kardomat. – Ginban! – készítettem egy vékony jégréteget a földön nagyobb méretű kör alakban, utána pedig magam elé tartottam zanpakutoumat és ugyanezt a technikát alkalmaztam, csak most a levegőben és persze kisebb körjeget alkottam. – Hadou 58, Tenran! – abból a kezemből, amelyikkel nem tartottam a kardomat egy forgószelet küldtem a pengén lévő jégre, hogy ellenfelem felé küldjem, ráadásul még két vágást rámértem a körjégre, hogy több jégszilánkká törjön, és bátyám testébe álljanak. - Sanzai suru, kemono no hone! Sentō, kōshō, kōtetsu no sharin. Ugokeba kaze, tomareba sora. Yariutsu neiro ga kōjō ni michiru! Hadou 63, Raikouhou! – átshunpoztam bátyám másik oldalára, közben már bele is kezdtem az idézés mondásába, és amikor megérkeztem egyből el is lőttem a kidout. Támadássorozatom után egy csöppet kimerültem, mivel nem szoktam ennyi kidout használni rögtön egymás után. Bár még lélekenergiám koránt sem fogyott el, így is nagyokat lihegtem a fáradtságtól és vártam, hogy elüljön a támadásból keletkezett füst.
- Ennyi nem lesz elég, hogy legyőzz engem és így feleslegesen pazarolod a lélekenergiádat. Nem félsz, hogy véletlen egy bizonyos zöld lötty rád ömlik és elájulsz. Nem mintha aggódnák miattad. – hallom meg Hiroyuki hangját, amint kezd eloszlani a füst és megpillantom, hogy bár támadásom betalált, máris elkezdett begyógyulni a hátán keletkezett nagyobb sebesülés a Raikouhoutól. Elől pedig jégszilánkok álltak ki a testéből, amit el is kezdett kiszedni. A korábbi Tenran-ba nem tettem sok lélekenergiát, mivel csak egy kis löketnek szántam, így Hiroyuki helyzete nem sokban változott.
A zöld löttyön egy kicsit elgondolkoztam, hogy mit akart vele mondani, mivel egyből nem jutott semmi eszembe. Gondolom, feltételezi, hogy tudhatom, miről beszél, ezért valami olyan dolognak kell lennie, amit mindketten ismerhetünk. Mivel ő nem volt tagja a Gotei 13-nak, így a vele kapcsolatos dolgokat kihúzhatom a listáról, vagyis nem… a 4. osztag. Emlékszem egy ilyen zöld folyadékra, amit ott láttam, amikor egy sokkos állapotban lévő beteget nyugtattak ki vele. Shinten, egy csepp is elég és az alacsony lélekenergiájúakra cseppentve azok elvesztik az eszméletüket.
- Nobore, Shinten’ou! – választom le a körpengét a kardomról és lendülök támadásba mielőtt még teljesen felgyógyulna. Én hátulról támadom meg a kardommal, a körpengét pedig elé irányítottam. – Yuki Dageki! – kezd el havas szellő áramlani a körpengéből, hogy az amúgy sem meleg környezetet még jobban lehűtse. Az eső is segít ebben és a jégtakaró is a földön, lassan kész jég paradicsom lesz a környékből. Közben a támadás próbálkozásomat bátyám kardjának hátratartásával hárítja. Attól, hogy nem lát, még képes érzékelni a lélekenergiámat és nem fél visszatámadni.
Kardját belepi a tűz és ellökve magától, előre csapja a kardját, nagy tüzet teremtve maga körül. Ezután pedig egy tűzgolyót lőtt a körpengém felé, aminek egyszerűen megnöveltem az átmérőjét és megvártam, hogy átmenjen rajta és semmivé váljon. Nagy csodálkozásomra azonban nem ez történt. A pengén való áthaladásakor nem történt vele semmi, egyszerűen tovább haladt az útján. Ebből egyből tudtam következtetni, hogy valami nincs rendben a támadásával, hiszen én nem vétettem semmi hibát tudomásom szerint. Eddig nem tartottam nagy fenyegetésnek ezt a tüzet, mivel csak egy gyengébb közepes szintű kidou erejének felel meg a múltkori próbámból ítélve. Egy közepes kidou… Csak nem? Az egész csak egy trükk volt és nincs semmiféle tűz, csak ha kidout használ?
Elkezdek csúszkálni a jégen a tűz felé, hogy megbizonyosodjak feltevésem. Már az is furcsának tűnik, hogy ég a jég, így bátran belesiklok a tűzbe, amitől semmilyen fájdalmat nem érzek. Egy akrobatikusnak mondható ugrással, ami igazából nem akrobatikus csak én annak mondom, felülről támadok bátyámra, hogy eltereljem a figyelmét az igazi támadásról. Nem sokkal azután, hogy felemelte a kardját védekezésre, beleirányítottam a körpengét a védtelenné vált testébe. Pontosan akkora volt a körpengém, hogy a mellkasa közepétől a hasáig belevágódott a penge, majd hátra esett.
- Egy újabb értelmetlen támadás? És most már vissza is jöttek az érzékeim. – mondta, majd kihúzta a körpengét a testéből, de valami nem volt rendben. – Mi van? Mért nem regenerálódik? – kétségbeesetten nézte a nem gyógyuló sebet, nem értette, hogy mi történt vele. Persze én tudtam, hogy mi van vele és el is mondom neki.
- Az előbbi támadásban átvágtam a Saketsu és a Hakusui pontokat, így nem vagy többé képes használni a lélekenergiádat. – világosítottam fel a tényállásról bátyámat, hogy ezt a harcot bizony elvesztette és többé nem lesz harcképes állapotban. Nem akartam, hogy így végződjön, de nem volt más választásom. Meg kellett tennem.
- Milyen szerencsétlen kisöcsém van, aki nem tudja befejezni, amit elkezdett. – az előbbi sokk után, szólalt meg ismét Hiroyuki, majd a kezében lévő körpengémet ismét visszatettem a sebbe és még jobban magába mélyesztette, végül pedig egy vérfelköhögés után, félholtan hátradőlt a földön.
- Te meg mit művelsz? Ne légy bolond! Nem hallhatsz meg! – kezdtem kétségbeesni, majd letérdeltem mellé és eltávolítottam a fegyveremet a testéből. Próbáltam megakadályozni, hogy becsukja a szemét néhány rángatással kétségbeesetten.
- Mindenkinek… ez lesz a legjobb, ha… én meghalok. Most már tudom, hogy… a lelkem mélyén már… egy ideje arra várok, hogy valaki… megadja a kezdő lökést… a halálhoz. – mondta el utolsó szavait, majd lehunyta a szemeit és talán már ekkor meg is halt, de én még nem adtam fel.
- Nem fogsz meghalni! Hívom a 4. osztagosokat és ők megmentenek! – továbbra is kétségbeesetten próbálok gondolkozni, mit kéne tennem. Gyorsan elküldtem egy pokollepkét, hogy küldjenek gyógyítókat minél előbb, majd én neki kezdtem saját kezűleg a gyógyításnak. Minél nagyobb adag lélekenergiát próbáltam használni a biztosabb siker érdekében, de nem tudtam mást tenni, mivel nem vagyok 4. osztagos.
Miután hosszú perceket töltöttem a gyógyítással bárminemű siker nélkül, nem bírtam visszafogni a könnyeimet. A tehetetlenségemet a föld ütésével próbáltam kiadni magamból, de az sem segített sokat.
- Miért kellett meghalnod, miután újra találkoztunk? – ültem le egy közeli sziklára és kezdtem el Hiroyuki testéhez beszélni. Sok mindent akartam csinálni, miután megtudtam, hogy él a bátyám, de ebből már nem lesz semmi. Sok minden járt a fejemben, de nem tudtam elterelni a gondolataimat. Hajimére is rá kellett volna néznem, de ilyen állapotban nem lennék rá képes. Majd az ideérkező 4. osztagosokat odaküldöm hozzá, biztos ő is szerzett sérüléseket és el kell látni. Ekkor megfogtam a homlokom bal oldalán lévő vágást, amit bátyámtól kaptam és elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy begyógyuljon vezeklésképpen a Hiroyuki haláláért.

Tárgy: Re: A vér kötelez Szer. Jan. 18, 2012 5:51 am

Szememet gyáva módon, aligha volt merszem felnyitni, hogy láthassam a találat milyen károkat is okozott konkrétan védelmemen, amiért az elmémben nagyjából megbecsült idő alatt – mely során már rég érintkeznie kellett volna testem az öklével – még mindig nem történt semmi. Amint erőt vettem magamon és legyűrtem fóbiás, roppant idegesítő félelmemet tudatomban, szemügyre is veszem a külvilág eseményeit. Kék íriszem apró megcsillanásával támasztom alá átmeneti örömömet, amiért Yuki~onna pajzsa kellő erősségűnek látszódik ellenfelem csapásának fenntartásához. Bár szaporán húzódik fel, s kezd terjedni a halványkék színű pajzsomon a masszív, fagyott jég, mely időmutatóként szolgál védelmemen, aminek mértéke cseppet sem kecsegtető.
Nem érzem úgy energiailag magamat, hogy újabb mágia sorozatba kezdhetnék, vagy akár nagyobb lélekenergia szükségletet igénylő támadás kivitelezésével próbálkozhassak. Egyszerűen, mintha a pajzsom felemésztené minden kicsinyke lélekenergia tartalékomat. Leleményesnek kell lennem, hogyha túl kívánom érni ezt a harci hőt, bármennyire nem tetszett Onee-san nevének bemocskolása általa. A szólás is hasonlót igazol: „Lassan járj, tovább érsz” – úgy érzem, a bosszú várhat.
Másodperceim egy hasznos mozdulatra koncentrálódnak le. Míg védelmemmel ügyködik, kitűnő rálátást nyújt elhelyezkedésem az ellenfelemen csüngő fiolákra, melyre nyomban felötlik bennem aprócska tervezésem nem is oly’ régről. Ugyan nem ezen a módon kívántam kivitelezni, de ezt most már nem változtathatom meg, így is tökéletes lesz, legalábbis sikerülnie kell!
Oldalra kitérek, a fiolái irányába tett vágásom során, amiért pajzsom, mintha csak erre a lépésemre várt volna, apró, pici lélekszemcsékké bomlik szét közben. A pillanat hevében meglepetten tapasztalom, hogy fiolái, melyek nagyobbik felét sikerült kivonnom a küzdelemből, nem kis meglepetéseket hoz maga után. A zsebét ért vágásból, tartalma feltárul előttem, melyet gondolkodás nélkül kapok fel a talajról, miközben a jelenlegi erőmmel telhető leggyorsabban távolodok el villámtáncommal mellőle, hogy jobban szemügyre vehessem azokat.
Aligha vetettem egy kisebb pillantást az egyik kezemben pihenő tablettára, máris tudtam mire jó. Könyvekben is olvastam már róla, mely nekem csak jó lehet jelenlegi lecsökkent reiatsum esetében, így további gondolkodás nélkül azon nyomban beveszem, hogy minél előbb kifejtse hatását és szembeszállhassak ellene továbbra is. Így nem kell agyalnom az esetleges menekülési útvonalakon, annál megalázóbb igen kevés dolog van, mint a harcban való elmenekülés. Szerencse, hogy nem kell erre vetemednem! A Juuichibantainak nem hiába lehet a „végsőkig kitartunk” meglátása, bár nem vagyok a tagja, most van merszem élni ezzel.
A másik, furcsa tablettát végül zsebre teszem, amiért nem ismertem föl kinézetéről, hogy bármely kötetben olvastam e róla, mely kimondaná hatását, így figyelmemet véglegesen visszaterelhettem a küzdelemre. Igaz tudom, hogy taktikát változtatva védekeznem kell és lehetőleg háttérben tartózkodni esetleges erősebb támadásaitól, míg a lélekenergiát kiegyenlítő pirula nem hat. Bár nem igen tudom, hogy mennyire is bízhatok meg egy 4. osztagos ilyesfajta termékében, de remélem, nem most üt vissza az irányukba táplált negatív véleményem.
Ütései, melyek kifejezetten rendezetlennek tűnnek első ránézésre, rá kell jönnöm nem csak képzelem, s egy hihetetlen ötletességből adódó taktika ez, hanem ténylegesen nincs se eleje – se vége lépéseinek. Össze – visszacsapkod, szinte nem is tudok feleleveníteni hasonló eseményt életemből, csupán szorgos fejtörés után tudok felhozni egy részben azonos eseményt még a Kidoushuu edzőtermében való egyik gyakorlás során, ahol az egyik shinigami vaktában lőtte az éppen eszébe ötlő mágiákat. Semmi logika nem volt kidoui szabadjára engedésének, akárcsak most ellenfelem csapásai esetében.
Levonva a hihetetlen egyezést egy régi tapasztalatommal kapcsolatban, pillantok meg nagy kutyafuttában egy talajból kimagaslódó sziklát, pár lépésnyire tőlem. Magabiztos, apró kis mosoly húzódik arcom szegletébe, bár esélye, hogy bedől ennek a kicsinyke trükknek igen kevés. De jelenlegi harci vérmérsékletét tekintve, talán magasabbról indul képzeletbeli mércém.
Shunpommal megtorpanok a nagyobb kő előtt, s kiszolgáltatottnak tettetve magam bevárom, míg elég közel ér, hogy aztán újabb meglepetésekben részesíthessem, amennyiben nem jön rá a turpisságra.
- Hadou no sanjuusan: Soukatsui! – megkerülve, amint úgy véltem elég közel ért felém, szabad kezemmel, tenyeremmel kifelé mutatva lövöm hátba aljas módon a Pusztító kék tűz mágiával. Ugyan varázslatom nem egy erőteljes csapás lett, meglátszik rajta energiám minimuma, melynek töredékét csupán most nyerem vissza a tablettának hála. De legalább a kővel való pofozkodása elég hatásos volt, még ha a kidoum minőségen aluli lett, mondhatni osztagomat megszégyenítő erősséggel bírt csupán. – Remélem ebből tanultál. Jobb lenne, ha feladnád. – magam sem hiszem el, hogy ezt én mondtam. Inkább adnám fel az Onmitsukidounak, mintsem hidegvérrel eltörölném puszta létezését e világról bosszúm gyanánt? Bár a logika és a kiadott parancs ezt követelné meg elsődlegesen, mégis meghökkentő!
Értetlenkedve veszem tudomásul megrögzültségét feltételezett „rokonom” irányába. Ekkor jövök rá, hogy ellenfelemet szinte nem is ismerem, hogy tudjam mit, miért is tesz. Nem mintha szándékomban állna mindezt megtudni. Parancsot teljesítek, ez a kötelességem, esetleges többlet információk már összezavarhatják meglátásomat és nem úgy ítélkezek felőle, ahogy egy vérbeli shinigaminak kellene, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak! A Gotei 13 kiadta az utasítást ellene, nem törődhetek lelki gyöngéivel, a feladatra kell összpontosítanom! Megengedhetetlen a halálisteneknek, hogy elérzékenyüljenek és meggondolatlanságot tegyenek, az azt jelentené, hogy alkalmatlan a lélek a shinigami lét beteljesítésére. Számomra így is elég teher Onee-san titkát vállamon hordozni, nem tudnék még egy ilyen mértékű rejtélyt elviselni, mely a Gotei ellen szólna.
- Én nem okozhatok csalódást a Gotei 13-nak, sem pedig a családomnak. – lehunyt szemmel fogadom el feleletét, melyre hasonlóképp válaszolva nyilvánítom ki egyértelműen a harc további magasztos tétjeit. Fehéres szín lélekenergiám színjátéka testem körül tökéletes tanúbizonyságot tett szavaimra. Egyikünk sem hajlandó csak úgy elveszíteni a küzdelmet, míg a másik végleg földre nem kerül. Hát legyen, jómagam kitartok a végsőkig!
Előbbi taktikámmal élve próbálom ismét kelepcébe csalni, viszont hamar rájövök a kellemetlen igazságra, hogy a reiatsujának előbbi nyers megmutatása nem csak színpadias előadás volt, hanem komoly változtatásokat hozott magával. Fizikai ereje, mintha csak megugrott volna úgy nyeste több darabra a szikla maradványait, egyértelmű jelét adva annak, hogy jobb lenne óvakodnom tőle.
Villámtánccal való szlalomozással és néha taktikám párszori elismétlése során kezdek el merengeni egy megfelelő támadássorozaton, melyet visszanyert lélekenergiámmal kivitelezni tudok. Bár az épelméjű gondolkodásmódomat rendkívül megnehezíti folyamatos támadása, illetve a néhai sziklából keletkezett kőzápor a felhevített porral karöltve, mely a látásviszonyokat nehezítette meg számomra, így támadásai elkerülését sem igen mondhattam minden szituációban biztosra.
Az egyik ilyen portengert végül saját hasznomra fordítottam, amíg ő rendszerint megpróbált felkutatni a szemet zavaró portakaróban, addig részleges látását kihasználva, halkan duruzsolva hangoztattam az egyik bakudou bűvös idézését a jobb hatékonyság érdekében.
- Hullj szét, Rondanini fekete kutyája! Nézz végig magadon és égj; tépd fel saját torkodat! Bakudou no kyuu: Hourin! – két ilyen narancssárga kötelet idézek meg, melyek egyikével a kezeit, a másikkal pedig a lábait kötözöm le, bár zavarásra fókuszál eme mágiám, így ha a kettő közül az egyik nem is talál célt, az nem okozz gondot tervem további részének kivitelezésében. – Hadou no sanjuuni: Oukasen! – a sárga színű áramos mágiát Yuki~onna pengéjére vezetve küldöm el az irányába, hogy bénulását kihasználva belekezdhessek egy újabb idézésbe, mely visszanyert reiatsum ellenére is szükséges, mivel csak így érik el mágiáim a megfelelő hatást az elképzelésem szerint, amelyet kivitelezni szeretnék.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – egy lánglabdával nem elégedtem meg, idézés nélkül ugyan, parancsát szajkózva, de négyet – ötöt még előttem belőle felé, hogy biztosra menjek egy minimális siker megvalósításának. Az eddig felkavart porréteg, ha nem lett volna elég, mágiáimnak köszönhetően újabb adagot kevert fel a levegőbe, mely a végkimenetel elém tárulását késleltette. Feszülten, levegőért kapkodva, türelmetlenül vártam szétoszlását, melyet Yuki~onna pengéjével levegőben való csapkodásával próbáltam megsürgetni. Tudni akartam mi lett a vége, hogyha elbuktak ezen intenzív támadásaim, akkor még időben tudjak reagálni az esetleges támadásokra ellenfelemtől. Már amennyire sikerülne kimerültségem hátráltatása miatt.
Mellkasomban egy rendkívül kellemetlen érzést éreztem, amikor megláttam a portakaró eloszlott résein a még mindig talpon lévő ellenfelemet. Összeszűkült tekintettel vizslattam felé, megpróbáltam kivenni mire készül, amikor összeesésének lehettem szemtanúja. Belül jócskán csak megörültem sikeremnek hála, de az események további fele igen összezavartak.
Komor ábrázattal, lassú léptekkel közelítettem meg a fáradtságtól földre zuhant valóját, s hallhattam végig könyörgését. Mások ebben a helyzetben rendszerint kegyelemért sápítoznak, nem életükbe kapaszkodó utolsó ragaszkodó gyökereik eltiprását kérik.
- Bár igen furcsa, azt hiszem, megértem miért akarsz eltávozni erről a világról. Megteszem, de nem szívességképpen! – letekintően emelem zanapkutomat a kegyelemdöfés megadására, gyors és fájdalommentes célzást kivitelezésre törekedve. Lehet, hogy nem éppen pozitív meglátásom az irányába, azért mégsem szeretném szenvedését látni. Így is lehunyt szemmel kiviteleztem az általa kért „szívességet”, ezzel elütve minden energiatartalékomat.
Kimerülten rogytam térdre a halott test mellett, s fáradtan felnézve még láthattam, ahogy Yuki~onna visszaváltozik eredeti kinézetébe. Fejemben az elmúlt pillanatok eseményei játszódtak le újra és újra, miközben elmémben visszhangzott a kérdés, mellyel kérdőre vontam magamat, hogy biztos ez volt e az a bizonyos megfelelő döntés? Ugyan ezen már igen keveset tudtam elmélkedni, egyszerűen a fáradság győzedelmeskedett felettem, amely felélénkítette a küzdelemben szerzet sebeim fájdalmát. Akaratom ellenére is elvesztettem az eszméletemet a kimerültség és fájdalom együttes hatására, csupán remélni tudtam, hogy Otou-san jól van és elnézi, amiért nem tudtam visszatérni és segíteni neki.

// Elnézést az újabb soook-soook rizsáért, de remélem nem lett annyira szörnyűséges azért emiatt a post! T^T És köszönöm szépen, hogy részt vehettem a küldetésen! >o< Nagyon élveztem! *-* //

Tárgy: Re: A vér kötelez Szer. Jan. 18, 2012 6:28 am

Miután befejeztétek harcaitokat, lassan megérkeztek a 4. osztag tagjai, ahogy Nara fukutaichou kérte. Először a földön heverő Hajimé sebeit látták el a helyszínen, majd beszállították a 4. osztaghoz. Shiratorinak kevesebb sérülése volt, de neki is volt mit bekötözni. Neki inkább a lelki sebei voltak súlyosak, amire nem volt gyógymód, csak az idő tudja orvosolni baját. Ő a saját lábán ment be a 4. osztaghoz és egy-két napig tartották bent, de később is visszanézett, hiszen Hajimének egy kicsit tovább kellett maradnia. Látogatása alatt meg tudta köszönni fiának, hogy segített neki a küldetés teljesítésében.
Bár az elkövetők meghaltak, legalább a további házrongálások elmaradnak és sikeresen teljesítettétek a rátok kiszabott küldetést. A Soutaichou örülhet, hogy egy darabig nem lesznek további gondok Rukongaiban.

Vége

Spoiler:

Tárgy: Re: A vér kötelez Szer. Jan. 18, 2012 6:43 am

Nagyon szép és hosszú ( O.O

) postokat írtatok a küldetésbe. Külön szeretnék gratulálni legújabb mesélőnk első sikeres meséléséhez. Jutalmatok 3500 LP és 3500 ryou.