A 4. osztag kapitányának, Yasuji Chiyokonak szüksége lenne egy bizonyos gyógynövényre, ám mivel kapitány, ezért nagyon-nagyon-nagyon elfoglalt a kapitányi teendőivel és nem ér rá saját maga a virág után kutatni, ahogyan az osztag tagjainak is megvan a maguk gondja, hiszen az utóbbi időben felgyülemlettek a takarítani valók, valamint a csatornát is karban kell tartani. A hirdetésre két bátor, mindenre elszánt jelentkezőre várt tehát, akik mindent megtesznek azért, hogy ezt a bizonyos, nagyon ritka növényt megtalálják.
Akár szimpatizáltok a 4. osztaggal, akár nem, a feladatra jelentkeztek, hiszen ki is lehetne nálatok alkalmasabb személy? Így aztán Yasuji taichou röviden ismerteti is veletek a feladat részleteit és elmagyarázza, hogy milyen növényt kell megkeresnetek. Még azt is elmondja nektetk, hogy a virágnak nagyon édes illata van, vagyis ha eltévednétek, elég lesz az orrotokat követni. Így aztán, miután felkészültök a megmérettetésre (jelentés a kapitányotoknak/anyunak/apunak és jókívánságok begyűjtése), el is indultok Rukongai egyik külső körzete, onnan pedig az erdő felé, ahol a 4. osztag kapitánya szerint ezt a virágot találhatjátok meg.
Ugyan egy-két rukongai-i lélek próbál kötözködni veletek, amikor az egyik legrosszabb hírű körzeten masíroztok át, nem okoznak számotokra igazi hátráltatást, és bármiféle komolyabb hátráltatás nélkül megérkeztek az erdőbe. Terjengnek afféle pletykák arról, miszerint egy-két mitikus lény is bujkál a fák között, ám erre pontos bizonyosságot nem tudtok adni, az esetleges hétvégi kirándulások alkalmával még egybe sem botlottatok bele. Az édes illatot akármennyire is szaglásztok, nem érzitek meg, és a kék virágra sem figyeltek fel, ellenben néhány sakuraszirom felétek száll, melyeket egy gyengéd szellő sodort hozzátok. Ahogy egyre mélyebbre merészkedtek az erdőben, néha egy-egy elhangzó nevetést, halk kuncogást hallotok. Valaki vagy valakik követnek titeket egy ideje. Talán a fák vagy a lombok közt rejtőznek.

Kik megtörik a rendet, kegyelmet és kíméletes elbánást ne várjanak, nem fognak kapni. Amíg a hadnagyi címet én viselem és az én feladatom a tisztek munkájának felügyelete, addig hiú reményeiket csírájában elfojtom. Fáradtság, betegség, balszerencse nem jelent felmentést, a kiosztott feladatot pontosan és időre el kell végezni, szabályt nem lehet szegni különben haragom lesújt a vétkezőre. A miértre pedig egyszerű a válasz, és világos, mint a nap. Emberéletek múlnak azon, ha a csatatéren parancsot szegsz és a saját fejed után mész, ha pedig hibázol, ott sincsenek kifogások. Az ellenséget nem érdekli, ha újonc vagy és még nem tudod megfelelően kezelni a kardot, kíméletlenül levág az első adódó pillanatban. De azok, akik a mindennapi életben is megtanulják, hogy a parancs teljesítése az első és legfontosabb feladatuk, és azok, akik a tökéletességre törekednek, belőlük lesznek az igazán jó harcosok, azok, akik habozás nélkül kihasználják a gyengeséget. A 11. osztag tisztjei kudarcaikból tanulnak, és a munkamorál határozottan javul. Hogy csupán félelemből dolgoznak-e szorgosabban jelenlétemben, az számomra már nem fontos, amíg félik a feljebbvalóikat és ez magasabb teljesítményre ösztökéli őket, addig nem érdekel hányan vetnek meg. Osztagunk vezetőségéről példát kéne vennie a többinek, hiszen papa a tökéletes kapitány én pedig a tökéletes hadnagy vagyok. Ám a fegyelmezetlenség és a rendbontás eltörlését más vezetők nem tartják fontosnak, a shinigamik pedig napról-napra egyre jobban elkorcsosulnak, a kihalás felé sodorva fajunkat. Élő példaként pedig a 4. osztag egy rangtalan tagját tudnám megemlíteni, aki a szemem láttára döntött úgy, hogy ostoba falragaszának megfelelő helyet talált a főépület bejárata mellett. Gerillaakciójának helytelenségével láthatóan tudatában volt, hiszen dolga végeztével roppantul sietősen távozott, kiáltásomra füle botját sem mozdítva elszelelt a tett helyszínéről. Üldözhettem volna, ám fontosabbnak tartottam, hogy a falat elcsúfító rikító plakátot mielőbb eltávolítsam, így a bejárathoz sietve egy határozott mozdulattal letéptem a szabálysértő papírt. Ha tekintetem nem akad meg a hatalmas KÜLDETÉS!!! feliraton, valószínűleg ott helyben összegyűröm a szórólapot, ám így kíváncsiságom arra ösztökélt, hogy vessek egy pillantást a falragasz tartalmára.
- Micsoda pitiáner feladat.
Nyilvánítottam ki véleményemet az írás elolvasása után és eredeti tervemnek megfelelően művészi galacsint hajtogattam az amatőr módon megkreált reklámanyagból. Bizonyára teljes mértékben hidegen hagyott volna a misszió, ha történetesen éppen nem érek rá és nem motivált volna az a tény, hogy se Nayo-chant, se Rei-chant nem engedték még egyedül küldetésre, ez a feladat pedig olyannyira ártatlannak és egyszerűnek tűnt, hogy a mami és a papa biztosan nem fog nemet mondani nekem, ha bejelentem, hogy menni szeretnék. És ha visszatérek, majd eldicsekedhetek hogy én már apu és anyu nélkül is mehettem küldetésre, Nayokónak és Reinek pedig nem lesz más választása, el kell ismerjék, hogy jobb vagyok náluk
Nem telt bele sok idő és máris a 4. osztag kapitányi irodájában álltam, másodmagammal hallgatva Chiyoko néni útmutatását és tanácsait. Nehezemre esett, de némán tűrtem, hogy a kapitány a fejem búbját simogassa meg hogy cukorkákkal kínálgasson, bár arcomon látszott, hogy mennyire visszataszítónak és megalázónak érzem, hogy engem, a juuichibantai hadnagyát éppen a yonbantai kapitánya babusgatja úgy, mintha az ő lánya lennék >.> Ettől a helytől különben is mindig úgy érzem magam, hogy ha sok időt töltenék itt, megfertőzne engem is a gyávaság szelleme, melynek súlyos aurája körbelengi ezt az osztagot. Mihelyst megszabadultam a taichoutól, a cicamin (ez is milyen ostoba név -.-) rövid úton a legközelebbi kukában landol, én pedig valamelyest megkönnyebbülve futok haza, hogy elújságoljam a hírt a maminak és a papának, hogy kiválasztottak (kiválasztattam magam) egy küldetésre Bár a mamin látszott az aggodalom, azért örült neki hogy én már ilyen nagylány vagyok, és miután a papa csomagolt nekem elemózsiát a hátizsákomba, ismét átélhettem a világ legszívmelengetőbb és legjobb dolgát, a mami és a papa ölelését ***.*** Felhők között járva ugrándoztam a megbeszélt találkozóhely felé, és széles mosolyom nem akart szűnni a megérkezés után sem, hiába kellett várnom néhány percet útitársamra.
- Nyaa~ Matetsaku Miyoko, juuichibantai fukutaichou desu~ Mitől van ilyen vicces színe a hajadnak~?
Ismertettem kilétem dallamos hangszínnel a Reika néven bemutatkozó nénivel, és vidáman dúdolgatva, büszkén kihúzva magamat lépdeltem mellette, ahogy haladtunk az erdő felé. Bár utunkba állt néhány semmirekellő, beképzelt fajankó, ahogy a külső kerületekbe értünk, vinnyogva menekültek miután a dallamot egy pillanatra sem megszakítva zúztam szét a térdkalácsuk, ütöttem ki a fogaikat vagy törtem el az orrukat. A két legerősebb osztag kapitányának gyermekeként reálisnak tartom, hogy egyszer én leszek majd a legerősebb és leghatalmasabb shinigami a földkerekségen, az ilyen söpredék számomra nem jelent akadályt, száz év alatt sem érhetnek nyomába egy olyan drágakőnek, mint amilyen én vagyok ><
- Chichi néni, te érzel édes illatot?
Érdeklődtem óvatosan nem sokkal azután hogy beértünk az erdőbe, hátha fél méterrel magasabban már érződik a virág szagmintája, de nem hogy az általunk keresett növénynek nem volt nyoma, de határtalan jókedvem is elillant amint szemem sarkában megjelent az első sakuraszirom, amelyet több is követett a lágy szélnek köszönhetően. Ez a rózsaszín vacak a legidegesítőbb dolog, ami a világon van, bár nem tudnám megmondani, hogy mit találok benne annyira undorítónak. Egyszerűen csak rühellem azt, ahogy az orromra szállnak és elkezdek tőlük viszketni >.> Frusztráltságomat csak növelték az egyre gyakrabban felénk sodródó kuncogások és nevetések. Valaki van itt rajtunk kívül.
- Mutasd magad, gyáva féreg! Legyen merszed szembenézni velünk, ha akarsz valamit!
Kiáltottam vékony hangomon, miután hirtelen megtorpantam és körbenéztem, mozgás után kutatva szemeimmel. Kezem a kardomra vándorolt, hüvelykujjammal pedig egy kicsit megtoltam a zanpakutou tsubáját, megcsillantva a pengén a lombok között beszűrődő napfényt. Én, Matetsaku Miyoko, nem félek senkitől és semmitől, bármilyen pletykák is terjengenek erről az erdőről.

Nem mondom, hogy nem lepett meg őszintén társam osztaga. Életemben először látok Kidoushuu tisztet, amennyi közük van a Gotei 13 életéhez, talán utoljára is. Biztos vagyok benne, hogy sok-sok látványos és erős mágiát ismer, jól illene a harcstílusa az enyémhez, ha ezen a küldetésen lenne rá esély, hogy harcra kényszerüljünk, hiszen én pont kidouban vagyok gyenge. Nem arról van szó, hogy ne tudnám megtanulni, hiszen biztos meg tudnám. Szégyen lenne rám nézve, ha két kapitány sarjaként nem tudnék varázslatokat használni, ám eddig a mami és a papa kardforgatásra és hakudára tanított elsősorban, azok jelentik az én harcstílusom alappilléreit, támaszait, természetes gyorsaságommal ötvözve nincs olyan ellenfél, akit ne tudnék megütni vagy megvágni. És ha mégis lenne, nos, arra az esetre ott van zanpakutoum titkos képessége, mely kétségbeesésbe és rémületbe taszítja a velem ellenszegülőket, melynek hangját hallva térdre hullanak és megtörten könyörögnek kegyelemért. Hozzám illő képesség, kifejezi felsőbbrendűségemet az alantas, gyáva és tökéletlen csőcselékkel szemben, akik azt hiszik, hogy nyomomba érhetnek. Már csupán a puszta gondolat is sértő, én lettem Soul Society történetének legfiatalabb hadnagya, én leszek a legfiatalabb kapitánya és addig nem állok meg, amíg én nem leszek a legerősebb shinigami a földkerekségen.
Visszatérve Chichi onee-chanra, minden elismerést megérdemel, amiért nem maradt a háttérben a rukongaii söpredék ellen és kivette a részét a verekedésből. Elvégre a kidou osztagosok nem éppen a sokoldalúságukról híresek, de ő meghazudtolta fajtáját azzal, hogy megmutatta, tud mágián kívül mással is harcolni. Félreértés ne essék, csupán magát a tetteit dicsérem, hiszen mozdulatai messze voltak a mesteritől, de csupán a szándék is becsülendő és ilyen jelentéktelen férgek ellen nem meglepő, hogy ez a szint is elég volt. Beszédessége és értelmetlen magyarázkodásai azonban kezdtek zavaróak lenni az erdő mélye felé haladva, én is pontosan tudtam, hogy nem fog előjönni, nem véletlenül használtam rá a gyáva jelzőt. Idegesítő nevetgélése azt jelezte, hogy kapcsolatba akar velünk lépni, agresszív lépésem pedig elsősorban félelmem nemlétező mivoltát volt hivatott megmutatni és nem utolsó sorban arra szolgált, hogy felfedje előttünk üzenetét a csilingelő hang tulajdonosa, kinek szőke fürtjei olykor-olykor felvillannak a bokrok között.
- Szóval figyelmeztetés. Omoshiroi.
Vigyorodtam el, mintha csak valami kihívást fogadnék el, majd visszaengedtem a kardom a tokjába, de kezemet továbbra is a markolaton tartottam, miközben továbbindultunk. Figyelni fogják minden lépésünket, talán csapdák is várnak ránk, ha olyan helyre tévedünk keresés közben, ahová ők nem szeretnék, hogy eljussunk. Lehet nem is lesz olyan unalmas ez az egyszerűnek tűnő virágszedés.
- A csendet. Miyoko nem barátkozni van itt, hanem feladatot teljesít, ezt Chichi néni is tartsa észben.
Zártam rövidre a beszélgetési kísérletet, mely csak a figyelmemet terelné el amellett, hogy teljesen felesleges, hiszen talán sose fogunk még egyszer találkozni. Egyébként sem leszünk tőle nagyobb összhangban, ha tudja, hogy a mamit és a papát szeretem a legjobban, és persze Macskát meg Arankát, a kedvenc ausztrál tölcsérhálós pókomat, akiről még a mamiék se tudnak, és jobb is így, mert a mérgük veszélyes az emberre. Engem vonzanak az olyan állatok is, amik másokban undort és félelmet keltenek, mi több, reménykedtem benne, hogy találok valami szép nagy bogarat itt, az erdőben, amit hazavihetnék, elvégre a természet tele van velük.
Gondolatmenetemből az émelyítően édes illat zökkentett ki, melyet megéreztem és elég volt egyszerűen ránéznem Chichire, hogy tudjam, nincs szükség rá, hogy megkérdezzem, ő is érzi-e. Megvan a virág! De hol van? Ahogy körbepillantottam, egyetlen zöldeskék szirmú növényt sem tudtam felfedezni, csupán egy nyuszika vonta magára a figyelmem. Egy édes, cuki nyulacska, egy olyan igazi szeretgetni való állat, és ahogy békésen, hívogatóan ott üldögélt a fatönkön, úgy éreztem muszáj odamennem és magamhoz ölelnem, megsimogatnom a puha bundáját *.* Előlem egyetlen teremtmény sem fut el, ő pedig úgy ült ott, mint aki nem is akar. Ám ahogy csillogó szemmel figyeltem a tapsifülest, rá kellett jönnöm, hogy csak nem csak én voltam vele így. Reika, te alávaló, arcátlan boszorkány, hogy képzeled hogy nem én, az aranyos, kicsi lány lesz az, aki először megnyomorgathatja ezt a cukiságommal felérő élőlényt? Dühös arccal vetődtem társam után és ragadtam meg a bokáját, hogy elgáncsoljam és amíg ő fetreng, addig megelőzzem őt. Én leszek az első, aki odaér

Azt hiszem, hogy most hálát adhatok a szüleim tanításának és a nagyapám kíméletet nem ismerő tréningjének, így nem esett nehezemre elintézni a csőcseléket akik rám támadtak. Miyoko-chant nem is féltettem, hisz mégis csak a 11. osztag hadnagya. A pletykák azt mondják, hogy mind egytől egyig barbár, szerintem csupán mindennél jobban szeretik a harcot, úgy ahogy én a mágiát.
Megnyugtató volt számomra a tény, hogy a hang tulajdonosának nincs ártó szándéka ránk nézve. De egy dologra rájöttem...
- Tündérkék!
Csaptam össze a tenyereimet ezen elsőrangú felfedezést követve, majd kicsiny kis agyacskámban máris szárnyra kelt a gondolta. hisz biztos, hogy tündérkék kell legyenek, mert hát erdőben laknak, kacarásznak, gyorsak, szőkék és csilingelő hangjuk van. Úgyhogy biztos, hogy az erdő eme titokzatos teremtményei lehetnek. Vajon hogy nézhetnek ki? Azt már tudom, hogy szőkék és biztos van olyan kicsi és aranyos szárnyuk, meg nem nagyobbak a mutatóujjamnál. És vannak köztük is kis duci tündérkék akiket alig bír fel a szárnyuk és a talaj felett repkednek pár centivel és ha nem figyelnek frontálisan ütközhetnek egy fűszállal és akkor az ott lévő állatok hívják a mentőket. A mentők pedig két erős tündérkéből állnak, akik gyorsan odarepülnek, felteszik a kis levélkéből készült hordágyra, majd beviszik a városkájukba ami gombákból van. A gombák pedig látszólag véletlenül vannak elhelyezve, a valóságban igenis építészeti remekművek. Az öreg tündér, aki a városka vezetője és mindentudó és bölcs és tud varázsolni pedig, majd meggyógyítja a ducit és akkor újra boldog lesz mindenki és, majd jönnek játszani velünk. *>*
- Elnézést kérek, Miyoko-chan....
hajtottam le a fejemet. Pedig semmi rosszat nem akartam, csupán kicsit ismerkedni és életet vinni ebbe a nagy csöndbe. nem értem, hogy hogy lehet kibírni a csendben való menetelést, nekem biztosan ripityára törnének az idegeim és megbolondulnék vagy valami. lehet, hogy ez is fog történni és.... nyuszi... és aztán beíratnának a 4. osztagba pszihiátriára. >.< Várjunk csak... nyuszi? Mégis hogy kerül ide egy nyuszi? És ráadásul milyen aranyos és... és... és... cukii~!!! *****>*****
Az édes kis állatot látván rebegtem el gyorsan egy imát, hogy ne legyen nagy összeveszésem Miyoko-channal azért amit tenni fogok, majd eszemet vesztve indultam el a nyuszi irányába. Valami furcsa oknál kifolyólag, mikor megláttam, hogy a hadnagy is a nyuszi felé indul verseny módozatra kapcsoltam.
~ A nyuszi az enyém!
Született meg az egyértelmű parancs a fejemben, majd futni kezdtem az állatka felé, ám valamiért hamarosan elestem. Egy kicsi kezet éreztem a lábamon. Tudtam, hogy Miyoko-chan végtagja az, ami megállásra kényszerített, de csak álmában hiheti azt, hogy ez elegendő a megállításomra. Pillanatok alatt felkészült a testemben az összes izom, hogy kapálózó mászással induljak meg a nyuszika felé nagy sebességgel. És semmi, mondom semmi sem állhat az utamba, hogy megszerezzem magamnak és ölelgessem, simogassam és tovább ölelgessem és simogassam. Annak a nyuszinak is az a sorsa, hogy az én óvó és gondoskodó kezeim közé kerüljön.

Ugrásom, vetődésem eredményeképp sikeresen fogságba ejtettem apró kezemmel Chichi néni bokáját, aki közbeavatkozásomnak köszönhetően megbotlott, és egyensúlyát vesztve közelebbi kapcsolatba került a füves talajjal. Ennek ellenére nem adta fel, és kétségbeesetten kapálózva kísérelt meg közelebb kúszni a fatörzshöz ülő nyuszihoz, hogy birtokba vehesse az élőlény megérintésének jogát. Azonban a pihe-puha, bársonyos és selymes bunda tapintását végül egyikünk sem élvezhette, ugyanis ahogy azon ügyködtem, hogy a shinigamit a földbe taposva átmásszak rajta, a nyulacska váratlanul furcsán hullámzani kezdett. Elmémben az összes létező vészcsengő egyszerre kezdett zajos játékába, ám gyorsaságom alulmaradt a rejtekéből kiemelkedő kreatúráéval szemben, és hiába pattantam fel a tőlem telhető legsietősebben, a felém tapogatózó csápszerű képződmény fogai belemélyedtek a vállamba, fájdalmas élményt okozva. Az élőlény - merthogy eme státusza nyilvánvaló volt, még rothadó hústól bűzlő leheletét is érezni lehetett - arcátlan módon, emberi szívünk gyengeségét kihasználva kívánt minket csapdába csalni és táplálékaként elfogyasztani. Micsoda bánásmód, megbocsáthatatlan! Engem ezzel nem fog egy ilyen sunyi teremtmény a végtelen sötétségbe taszítani, az én sorsom fonala nem itt ér véget! A kínnal küszködve nyúltam ép kezemmel katanám felé, és amint ujjaim körbefonták a díszes markolatot, a fegyvert habozás nélkül előrántottam. Villámgyors mozdulatom jutalmaként elégedetten nézhettem végig, ahogy az engem fogva tartó inda kettéválik suhintásom nyomán, én pedig azonnal hátrébb szökkentem szabadságomat visszanyervén. A fájdalomtól térdre rogytam, kardomat elengedtem és kezemet immár a fogak okozta sebre szorítottam, szenvedéssel teli arccal rápillantva az előttem tornyosuló nyolckarú szörnyetegre, mely életünket venné, ha tehetné. De nem teheti, nem hagyom.
- Most mindketten ennek a lénynek a gyomrában volnánk, ha Miyoko nem állít meg ostoba és elhamarkodott cselekedetben! Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy Miyoko megmentett, ha felelőtlenül el akarod dobni magadtól az életed, Miyoko nem akadályoz meg benne!
Kiáltottam oda társam felé, noha jómagam is beleestem volna ebbe a csapdába, ha nincs itt Reika. Ám ezt bolond lettem volna elismerni, odalenne minden dicsőségem, ha napvilágra kerülne egy ilyen megalázó incidens. Így azonban tetszeleghetek a nemes megmentő szerepében, amelyben valamennyi igazság azért van, hiszen ki tudja mi történt volna, ha nem gáncsolom el a nénit. Sokkal elővigyázatosabbnak kell lennünk, nem engedhetünk többé a kísértésnek. Ez a hely már nem csak egy puszta erdő volt, a rengetegben bizonyára számos más veszély is leselkedik még ránk.
Most azonban a jelenlegire kellett figyelnem. Nem sok időm volt a sebemmel törődni, mivel az éhes csápok új életre kapva kúsztak felém, így kardomat ismét felkaptam, és a tőlem telhető leggyorsabban pattogtam az indák között, apró termetemet és gyorsaságomat kihasználva kerültem el őket, miközben ritkítani próbáltam a nyúlványokat. Szemem sarkában azonban megpillantottam azt, aki a háttérből a szálakat mozgathatja, látványára pedig éktelen haragra gerjedtem, ami az összpontosításomra is kártékony hatással volt. Pillanatok alatt szorult helyzetben találtam magam, de fogamat csikorgatva egy méretes ugrással kiszabadultam az indák gyűrűjéből, és biztonságos távolságba futottam a lénytől, melynek csápjai immár nem értek el. Haragosan villantak íriszem a csilingelő hangon kuncogó szőkeség felé, és jobb híján egy, a földön heverő gallyat hajítottam feléje.
- Mégis mit jelentsen ez? Nem ártottunk nektek semmit azzal, hogy itt vagyunk!
Vontam kérdőre a nénit, majd visszafordultam a csapda felé, mely most kihívást állított elém és társam elé. Nem enged minket tovább ha nem hozunk rá pusztulást, így nem volt más választásunk, le kellett győznünk a teremtményt, bármi is legyen ez. Határozott arccal markoltam rá fegyveremre mindkét kezemmel. Noha sérült vállam miatt a mozdulatok fájdalmat okoztak, azonban másképpen nem lettem volna képes elég erőt belevinni a csapásaimba ahhoz, hogy elmetsszem a csápok fonalát.
- Chichi néni! Oltsd ki a nyúl életét! Miyoko nem férhet hozzá, túl magasan van, de egy kidouval le lehet lőni!
Őszintén reméltem, hogy nem fog csalódást okozni útitársam, és abban a hitben vetettem magam ismételten az indák közé, hogy Reika támogatni fog engem és azon fog fáradozni, hogy a csaliként szolgáló nyuszit támadja, amíg én megszabadítom a kreatúrát többi csápjától. Fogamat összeszorítva tűrtem a kínt, mely vállamba nyilallt minden egyes mozdulatnál, de így is fel-felszisszentem és megjelent egy könnycsepp az arcomon. Ám én nem Rei-chan voltam, hogy ennyi megtörjön, így dacosan megráztam a fejem és harci kiáltásra nyitottam a szám, ahogy tovább ritkítottam az indákat. Én bátor vagyok és igenis, kiállom ezt a próbát!