Szorgosan munkálkodok íróasztalomnál. A minap elhoztam egy adag papírmunkát a Hachibantaitól, melyet Anyu nem végzett el, s szinte megszokásommá vált ezeknek elvégzése. S amikor tegnap látogatóba mentem hozzá, majdnem dobtam egy hátast, amikor megláttam a papírokkal teli kisszekrényt, melynek tartalma az óta gyűlhetett fel ennyire, mióta felvételt kaptam a Kidoushuuba. Persze Mami ellenvetését figyelmen kívül hagyva hoztam el végül ezeket az iratokat, s csak néha kellett átugranom a Hachibantaihoz kérnem egy – egy aláírást Mamitól a munka érdekében, így egészen gyorsan hallattam vele. Bár számomra mindig is szórakozás volt e lapok elintézése, mely az íratok tegnap óta történő drasztikus csökkenése is kitűnően mutatja. Valamiért így könnyebben bele tudok merülni az élet nagy „rejtelmeibe”, viszont egyetlen problémám ezzel, hogy néha olyan dolgokon is elmerengek, melyeken talán nem kéne ilyen munka elvégzése közben. De szerencsére Yuki~onna mindig visszatérített a helyes ösvényre így nincs ebből kifejezetten nagy problémám. Az utolsó lapok egyikét viszont félbe kell, hogy hagyjam, amiért a résnyire nyitott ablakomon – hogy azért járjon, a szobában a friss levegő miközben munkálkodom - be nem röppen egy Pokollepke. Kérdőn emeltem tekintetemet a fekete szárnyasra, s letéve tollamat emeltem jobbomat, hogy arra letelepedve meghallgathassam üzenetét. Meglepetten hallgatom az információkat, amely egyenest a Soutaichoutól jött. A Rukongaiban történt esetek hírének apró foszlányai ebbe az osztagba is elértek bár csak apró pletykaként keringet a Kidoushuu osztag tisztjei között, viszont nem hittem volna, hogy ekkora háttértörténete van e Peremvidéki furcsaságnak. Alapból egy feltűnést kedvelő lélekre asszociáltam a halottakból ki felfordulást szeret szítani, hogy kitűnjön ez által a tömegből... de ezek szerint sokkal nagyobb dolog áll e mögött. Az üzenetet átadó lepke utólag még hozzáfűzte, hogy egy társam is lesz a küldetés során. Nem lepődtem meg ezen, hiszen a Halálistenek kik e rejtélyes alak miatt kitették a lábukat Rukongai területére, hogy leállítsák nem kis sérüléssel tértek vissza. Emiatt nem hatódtam meg e apróság hallatán, hogy nem egyedül megyek, viszont igencsak motoszkált bennem a kíváncsi gondolat afelől, hogy ki is lehet pontosan az illető. Nem igen ismerek Sereteien belül Shinigamikat, elsősorban a család tagjait, illetve az osztag tisztjeit ismerem, s azokat is csak „felületesen”. Komolyabb baráti kapcsolatot nem építettem még fel senkivel sem, hiszen nem mindenki érdemli meg, hogy jómagam ilyesfajta ismeretséget ápoljak egy másik személlyel. Igazából feleslegesnek is találom az efféle kapcsolatokat, sosem tudhatod mely Shinigami megbízható és felelősséggel is jár az egész, melyből nem igen kérek. Szeretem a nyugodt életemet...
Az üzenetben kiadott időpont szerint, hogy kellő pontossággal érjek oda már előbb elkezdtem szedelőzködni, a maradék iratokat kézbesítettem a Hachibantaihoz más tisztekkel, mellékelve apró üzenetet is Anyunak a papírügyek, illetve a küldetésről is dolgokat, hogy ne aggodalmaskodjon. Szerencsére annyi idő már nem volt, hogy anyai pátyolgatásban legyen részem, viszont így elmarad az útravaló sütemények, melyeket adna közben (T-T). Végül túltéve magam e csekélységeken indultam shunpoval a Déli Kapu irányába.
Ahogy megérkeztem kérdőn vezettem körbe a tekintetemet, keresve az ismerős lélekenergia tulajdonosát, bár már rögtön láttam lelki szemeim előtt a képét, viszont bíztam benne, hogy netalántán máshoz tartozik mégiscsak és csupán túlontúl hasonlít egy idegen reiatsu a Vén Varjúéhoz. De csalódnom kellet... tényleg azé volt a lélekenergia, akit legkevésbé kívántam most a hátamra. -.-’’ Igaz nem az Én dolgom volt a társ kiválasztása, viszont annyi Shinigami közül mért pont saját „Apám” lett e becses feladat választottja.
Rideg tekintettemet végigvezetve rajta, elmémben rágódok a dolgon, mely szerint talán szándékos lehet ez az egész s, hogy naplopó fajtája előbb ért ide, mint jómagam ez nagyot rontott most önbecsülésemen vele szembe, bár nincs semmi sem veszve. Oldalra fordított fejjel kezdek bele mondandómba.
- Masayoshi soutaichou sem talált jobb embert... – morogtam orrom alá, s igyekeztem elviselni gyerekes színészkedését, mellyel próbálta adni az ártatlant. Remélem, önmagában sem gondolta komolyan azt, hogy Én ennek bedőlők. Lenéző pillantást vetek felé szemem sarkából, ahogy étellel kínál. – Pf... nem hiszem, hogy helyes szolgálat közben az evés, Vén Varjú... – dünnyögtem orrom alá, jobbommal apró hessegetés formájában jelezve elutasításomat az ételajánlására. Fontosabb dolgok elé nézünk, és emiatt nem tartom megfelelő gondolatnak a szendvicsek majszolását. Nem szórakozni megyünk, dolgozni, s ezt Fukutaichou-i rangban úgy vélem Ő is nagyon jól tudhatja... Hatalmas meglepetésként ért viszont, hogy jómaga váltotta át kedvességéről a témát a feladatunkra. Némán hallgattam végig monológját, melyre szívem szerint erősen fogtam volna fejemet, de szerencsére még nem sajdult bele annyira, hiába töltöttem is szokásnál több időt életemben először mellette egyedül.
- Vén Varjú... Minden eshetőséget fel kell vetni egy ilyen eset történésekor. Lehet, hogy elképzelhetetlen az, hogy bármi nyomot is hagyott maga után az elkövető, attól még nem árt körbetekintőnek lenni és kiemelni a támadás legutóbbi helyszínét, még egy profi is tud hibázni. Szóval, szerény véleményem szerint kövessük a Soutaichou parancsát, melyet Te utolsó ötletként kezeltél.. :/ Mennyünk el körülnézni oda... – fejtettem ki jómagam véleményét, melyben igyekeztem Vén Varjú meglátását javítani, persze a végén röviden, tömören is megjegyeztem a dolgot, hogyha esetleg nem értette volna mondandóamat. Nincsen lehetetlen és a főparancsnok nem hiába hozta fel azt, hogy tanulmányozzuk az eset helyszínét, valószínűleg neki is van valami elképzelése, csak nem biztos benne, így nem meglepő, hogy az volt az első, hogy elküldött minket körülnézni. E gondolatomra tekintetem elkomolyodik, s jeleztem a kapu őreinek, hogy nyissák ki, ez által szabad utat biztosítva nekünk.
- Indulhatunk? – érdeklődtem Vén Varjútól, bár ha nemleges választ is kaptam volna tőle, akkor is további szó nélkül vágtam volna bele az egészbe. – Ne maradj le. – tettem hozzá utólag, majd shunpomra támaszkodva igyekeztem a tett helyszínére, mely még anno az üzenetben szerepelt. Tény, hogy közben a versengés puszta gondolata is előhozakodott bennem, amiért az éjféli bőrruha segítségével, melyet Mamitól kaptam, gyorsabb vagyok, mint úgy általában, amiért rásegít a Villámtáncomra. Amennyiben megérkezünk, kérdő pillantást vetek Vén Varjúra, hogy meghallgassam esetleges feltevését vagy hozzáfűznivalóját a látottakhoz, hiszen hiába bántja a csőrömet Ő a rangidős, s nem csak korban, hanem tiszti besorolásban is, illetve mégis csak az „Apám”.

Lassú lépteket teszek előre, ahogy tekintetemet körbevezetem az elém tárult helyszínen. Szemem sarkából látom Vén Varjút is befutni. Lassú Villámtáncát már az út során is felfedeztem. Mondjuk, jómagam előnyökkel indulok a ruhának köszönhetően, viszont az ember azt gondolná, hogy Fukutaichouként kicsivel, nagyobb sebességgel rendelkezik. Igaz, semmi sem lehet tökéletes…
- Lassú vagy… - jegyeztem meg rosszmájúan kisebb csend után, összehúzott szemöldökkel, ahogy huzamosabb időre elbambultam, miközben Őt néztem. Elfordítva fejemet kerestem valami más pontot, melyet szemlélhetek, mielőtt újabb szavakat ejtek el, mellyel képességeit becsmérlem. Eközben mélyedtem el azon lelkek szemének mustrálásában, akik huzamosabb időre vetek minket szemügyre. Egy afféle utalást véltem felfedezni bennük arra, hogy nem lenne bölcs dolog itt tartózkodnunk, mintha most sétálnánk be önkéntesen a pusztulásba, tekinteteikből legalábbis egy erre utaló jelet tudok leolvasni. Vén Varjú szavai rángat ki eme szemek tanulmányozásából, amikor az utolsó támadás színhelyéhez értünk. Megtorpanva a romos épület előtt, bizonytalanul döntöm oldalra fejemet. A Pokollepke üzenetében említve volt a megrongált ház, viszont motoszkál bennem az óta is egy kérdés. Vajon mi lehet a pontos oka ennek az alak(ok)nak a rongálási mániájukra, holott itt élnek?
- Fölösleges, nincs itt senki. – szögeztem le szem forgatva a tényeket, ahogy Vén Varjút láttam próbálkozni személyek szólongatásával, holott a lélekenergiákból meglehet állapítani az ilyesmit, melyek jelen esetben azt közölték, hogy egy árva lélek sem tartózkodik itt. Belépve a feldúlt épületbe, elkezdtem körbejárni a házat, hogy minden sarkot megtekintsek, hátha észreveszek valamit „több szem, többet lát” alapon, viszont ahogy Vén Varjú, jómagam sem jártam sikerrel. – Észrevettem. – morogtam Vén Varjú megállapítására, ahogy az ágy huzatát is félrelöktem az alvóalkalmatosságon, hátha van alatta valami. De továbbra is nyomok nélkül maradtunk. Követve Vén Varjút agyaltam továbbra is a nemrégiben előhozakodott kérdésen gondolataimban.
- Szerinted, mire fel teszi ezt egy Rukongai lakos? Előfordulhat, hogy nem is egyszerű lélekkel van dolgunk, hanem egy képzett harcossal? – tettem fel a kérdést hangosan Apámnak, hátha van neki is valami reális elképzelése erről, vagy csupán csak az Én fantáziám szaladt el a sok elmélkedés során, hogy efféle következtetésekre jutottam.
Ötletére megtorpanok, s az általa mutatott irányba vezetem tekintetemet, ahol jómagam is még látom azokat a bizonyos kíváncsi tekinteteket, melyeket felénk vetnek odabentről a kis épületben. Viszont kevésbé nyeri el a tetszésemet, hogy szerencsétlen lakosokat még efféle dolgokkal kívánja zaklatni, de sajnos nincs más választásunk. Hogyha az ügy előrehaladásához ez szükséges, akkor tényleg nem tudunk mit tenni. Így hát beadva a derekamat egy bólintással helyeseltem végül döntésére, s pár lépéssel lemaradva álltam meg mögötte arra várva, hogy a ház lakosai ajtót nyissanak nekünk. Vén Varjú cselekedetét némán néztem végig, végül is rajta áll mit csinál, de valóban jó ötletnek bizonyult ezzel elnyerni a család bizalmát. Talán nem fognak annyira félni tőlünk, hogy egy értelmes választ se tudjunk kihúzni belőlük, mely hasznunkra válhat a misszió során.
Miközben Vén Varjú kérdéseire való válaszokat vártuk, a bejárat melletti falnak nekidőlve foglaltam helyet, nem kívántam beljebb menni. Elég, hogyha az egyikünk igyekszik megközelíteni az egészet, nem szükséges mindkettőnknek letámadnia egy szerencsétlen lelket, aki épp rosszkor volt rossz helyen és olyat látott, melyet szerintem Ő maga sem akart.
Ahogy figyelek, kintről is hangokat vélek hallani, mely némi zavargásra utal, ezt Vén Varjú is észreveszi így hamar zárja a beszélgetést. Egy biccentéssel köszöntem el a hölgytől és gyermekeitől, majd már villámtánccal ki is mentem az szegényes épület belsejéből. Jajveszékelve szaladó lelkek iramodnak el mellettünk, az egyik kiabálásából pedig még azt is megtudhattuk, hogy ki is az az egész vészforrásnak az oka. Amint Vén Ember megállapítja, hogy az illető az, akit keresünk – melyet mellékesen megjegyezve jómagam is észrevettem, hisz kinek nem tűnne fel egy csuklyás alak, akitől mindenki menekül – egy bólintással jeleztem neki, hogy jól tudom.
- Elkapom. – tettem hozzá a helyeslő mozzanatomhoz, majd már shunpoval indultam is utána, de még így is túlontúl gyors volt hozzám képest. Pedig célom volt bevágni elé, hogy egy Hadouval megállíthassam, mivel azokban sokkal inkább megállom a helyemet, mintsem a Bakudoukban. De figyelembe kellett vennem a sebesség különbséget, melyet elhúzott szájjal vettem tudomásul. Hiszen így egyértelmű, hogy a védelmi kidouk egyikét kellene bevetnem.
- Hullj szét, Rondanini fekete kutyája! Nézz végig magadon és égj; tépd fel saját torkodat! – kezdtem bele út közben az idézésbe, miközben készenlétben tartottam jobbomat magam mellett. Eközben hallottam Vén Varjút is magam mögött, ahogy mágiát idéz. Szeretem az általa idézett Démonmágiákat, tisztában vagyok a magas szintjével, melyen jelenleg is áll, ezért sem értettem, miért pont a Hainawaval kívánja fogságba ejteni. Bár Ő biztosan tudja… - Bakudou no kyuu: Hourin! – kisebb merengés után jómagam is elküldöm a Bakudout az alak irányába abban reménykedve, hogy talán valamelyikünké sikerrel jár. Hiszen tekintve a fickó gyorsaságát, akár sebességével is kikerülheti az általunk idézett mágiát. Viszont ha ezt megteszi a Hourin mozgatható, így elé irányíthatom, hogyha szükséges. Felkeltette kíváncsiságomat és most szeretném végre megtudni ki is Ő és mi okból teszi mindezen károkat Rukongaiban.

Ritka dolog tőlem, hogy bármiben is Vén Varjú véleményét kérdezem ki, bár nehezen tehettem volna fel az oldalamat szúró kérdést másnak, hogyha „Apámon” kívül nincs mellettem egy árva Halálisten sem. Lelkesedését igyekezett leplezni, bár kiszúrtam a kezdetleges mimikáit, melyet nem tudtam hirtelen hova tenni. Örömteli megnyilvánulását kérdésemre teljesen irracionális, cseppet sem egybevágó a jelenlegi témával, ez egy eléggé komoly ügy, amit nem okos dolog elviccelődni, s mint Fukutaichou, ezt neki is tudnia kell. Bár a válaszához egészen össze tudta szedni gondolatait, melyen – bevallom őszintén - igencsak meglepett és még egy részben hasznos dologgal is elő tudott hozakodni növelve meglepettségemet, szóval nem hiába az Apám!
- Sokka… - jegyeztem meg halkan elgondolkodva immáron feleletére is építve felmerülő feltételezéseimet elmémben. Viszont az „egy – két dolog” igen kicsinyes kifejezés az idegen erőnlétével kapcsolatban, hiszen nem egy Shinigami lett áldozata, s minket mégis csak összetett edzésprogramban részesít a Lélektovábbképző Akadémia nem úgy, mint egy holmi egyszerű lelket, aki ki kitudja hol tett szert eme tudására, mely veszélyezteti a Halálistenek épségét is. Igaz nem tudok túl sok háttér információt, bár minden bizonnyal csak a képesítésem miatt kell Vén Varjúval tartanom ezen a misszión, viszont ez a küldetés az elsők között van az életemben és nem kívánom elrontani. Nem hiába maradok inkább háttérben, talán „Apámtól” sokat tanulhatok, hiszen nem véletlenül kaphatta a hadnagyi kinevezését. Minden bizonnyal rengeteget teljesített előtte, ezt nem lehet holmi pénzért megvásárolni, legalábbis gondolom. Ha így lenne Seretei hatalmasat zuhanna a vezetőség terén, úgy vélem. Bár a mostani rangos tisztekre alapozva, semmin sem lepődnék már meg... annyira.
Valójában cseppet sem helyeseltem az ötletét, melyben szerencsétlen sokk állapotban lévő lakókat kívánta zargatni kérdéseivel, ezzel az üggyel kapcsolatban. De mi más vezethetett volna előre minket, ha nem ez? A hölgy felelete pedig igencsak meglepett. Még hogy puszta kézzel bánt volna el a shinigamikkal egy Rukongai lélek? Harci tapasztalattal rendelkezése még teljesen érthető, de ez már abszurd. Talán reiatsuja lett volna oly’ hatalmas, mellyel nem bírták felvenni a küzdelmet a helyszínre küldött Halálistenek? De ennek egy csepp jelét sem érzékelték – gondolom – hiszen akkor jelezte volna nekünk a Soutaichou a Pokollepkén keresztül. Persze kérdéseinkre ezúttal talán válaszokat is kaphatunk, amint felbukkant a keresett személy, bár jobban belegondolva fölösleges, hiszen ha elkapjuk és elszállítjuk Sereteibe, akkor már nem igen kell törődnünk a csekélyke válaszokkal, a témával kapcsolatban felmerülő kérdéseinkre.
Hamar sikerült reagálnunk az újdonsült rendbontására, s már a nyomában is voltunk az elkövetőnek, biztos úton a siker felé. Mágiáink kitűnően fel tudták venni a harcot a csuklyás gyorsaságával szemben, ráadásul még győzedelmeskedtek is; a célpont földre zuhant az alkalmazott kidouinktól. Shunpomat berekesztve normál tempóban teszek egy félkört mellette, mint egy héja a fogságba esett prédája körül, fél térdre ereszkedve az idegen mellett kezdtem el nyúlni balommal köpenye irányába, hogy lerántva róla azt megtudhassuk ki is rejtőzik az álarc alatt. Mozdulatom során természetesen ügyeltem a jobbomban tartott narancssárga Bakudou kötél végére, nehogy kicsússzon tenyerem szorításából, s idő előtt megfutamodjon. Bár kétlem, hogy ebben a tehetetlen állapotában eszébe jutna bármiféle szökési terv. Amint épphogy az anyaghoz értem volna egy aprócska rossz érzés fogott el, mely arra ösztökélt, hogy ne érjek a köpenyhez, a belső ösztönömre hallgatván húzódtam hátrább, s így láthattam a kidou köteleket a földre hullani, majd azokat lélekszemcséké materializálódni a poros talajon. De kék íriszem nem időzik sokat eme jelenségen, s nem kezdem törni fejemet azon, hogy miképp történhetett mindez. Inkább figyelmemet a ruházatra tereltem, mely meggátol minket abban, hogy láthassuk teljes valójában azt, kivel dolgunk van. Lerántottam róla. Az anyag mögé bújt illető arcát immáron felfedve kíváncsi szemeink előtt révedtem rá elmeredve. Könnyen levonhattam, hogy csupán kilétét kívánta elrejteni, s más oka nem igen lehet a köpeny viseléséhez. Pár pillanatig csak figyeltük egymást, Vén Varjú megelőzött így nem kellett fecsérelnem az időt fölös szavakkal, de eme faggatózásban lankadt figyelmem, s nem csak Én, hanem mint kiderült „Apám” se vette észre a piros szín anyagot, mely hirtelen kezdte megmutatni magát körülöttünk. Oly’ váratlanul ért, hogy eleinte azt sem tudtam mit kellene konkrétan cselekednem.
- Nem futhatsz el! – szóltam még a fickó után, amint reflexszerű mozzanatommal élve balomat arcom elé kaptam, hogy kimonom ujjával akadályozhassam meg a furcsa anyag légzőszervembe való bejutását. S lépésemmel, mellyel az éppen kereket oldó lélek után igyekeztem tenni egy iszonyú fejfájás akadályozta meg. Tenyeremet homlokomra csúsztatva szorítottam rá, hátha enyhíthetek ezzel a sajgó fájdalmon, ami annyira hirtelen jött számomra, hogy automatikusan lehunytam szememet a kíntól, mely úrrá lett rajtam. Amint a fájdalom kezdett alábbhagyni, végre erőt tudtam venni magamon, hogy ismét Én parancsolhassak testemnek, ezzel a lehetőséggel élve rögtön küldtem is az utasítást szemhéjamnak. Kék szín lélektükröm homályos képet tárt elém, de alig pár minutum kérdésén múlott, s már láthattam is magam előtt kibontakozni Vén Varjút, amint egy oszlop körül köröz, mint egy prédáját leső sas madár.
Arcom szegletében egy apró gonosz mosoly húzódott, itt az alkalom, hogy megmutassam neki, ki is a jobb. A bizonyítás ideje, melyet eddig csak hallogattam azzal a címszóval, hogy úgy sem tudnám még legyőzni. Még mit nem! Az ostobája, ott köröz a körül az oszlop körül, nem ügyelve a külvilágban zajló eseményekre. Itt az alkalom, hogy megmutassam számára, azt az oszlopot, mily’ könnyű is eltenni a föld színéről, vele együtt…
- Hadou no yon: Byakurai! – emeltem jobbomat irányába, s mutatóujjammal a cövek felé bökve lőttem el a villámot, hogy az apró darabokban végezhesse. Megfelelő prezentáció arra, hogy megmutathassam neki melyikünk is profibb az oszlop eltűntetésében. Ő csak monologizált, jómagam pedig már el is távolítottam az útból azt a tereptárgyat, mely annyira bökte a csőrét. De ezzel még nincs vége, most Ő következik, minden bizonnyal retteg hatalmas erőmtől, azt sem tudja, mi tévő legyen ebben a kritikus helyzetben. Nem is kell, csak nézze, ahogy száguld felé a csodás kidou, ezzel teljes egészében kimutatva melyikünk is a jobb!
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Az Igazság és Mértékletesség nevében. Az álmok ezen bűntelen falán engedj szabadjára egy keveset karmaid haragjából. – kezdtem bele a kidou megidézésbe, hogy ezzel felerősíthessem a használni kívánt mágiát, mégis csak Vén Varjú az ellenfelem, a legjobbat kell mutatnom neki. - Hadou no sanjuusan: Soukatsui! – a jobb karomat előre tartva, balommal kitámasztva azt, lőttem el a Pusztító kék tűzet, mely egyenest „Apám” felé száguld.
Döbbenten néztem a kidou után, melyet nem saját akaratomból cselekedvén indítottam meg Vén Varjú irányába, bár ha akarnám, akkor sem tudnám már megállítani, rá van bízva miképp is kívánja hárítani a mágiát. Bár teljes egészében váratlanul ért a hirtelen fejtisztulás, mégis motoszkált bennem a gondolat, hogy láthassam mire is képes Apám pontosan egy Soukatsui ellen. Így hirtelenjében nem is zavartattam magam a röpke idő miatt, melynél gondolkodásom teljesen fejetetejére fordult.
- Oh… - bólintottam megállapítására, miközben tarkómat megvakarva elégedetlenül körültekintettem, abban reménykedtem, hogy még látómezőn belül van az idegen, de nem. Lélekenergiáját is csupán halványan érzékelem, jóval távolról a jelenlegi helyzetünktől. – Mattaku… - morogtam orrom alá, amiért újabb fogócska van előrelátásban. Egyre jobban idegesít ez a fickó és nem értem az előbb történteket sem igazán. Vajon mi lehetett ez a furcsa anyag, amit alkalmazott rajtunk? Ki tudja. De jobb lenne odafigyelnünk a legközelebbi alkalomkor erre. Óvatosságra intve magamat elmémben, Vén Varjú ötletére figyelek fel, mely miatt megtorpanok és berekesztem elmélkedésemet a helyzettel kapcsolatban, hogy meghallgathassam hirtelen jött tervét.
- Otou-san… - emeltem rideg tekintetemet irányába, ahogy kiszökött a számon eme jelző, még jómagam is meglepődtem magamon, hogy így nevezem szemtől – szembe, bár ez is lenne a helyes, de mégis… furcsa. Bizonytalanságom arcomra is kiült, s tekintetemet inkább igyekeztem egy bizonyos helyi tereptárgy felé vezetni, csakhogy ne kelljen ebben a helyzetben szemkontaktust tartanom „Apámmal”.
- Ano… szerintem jó ötlet. – préselem ki magamból a helyeslő szavakat, ahogy elmémben szorítok némi helyet a dolog feldolgozásának is. - Vagyis… végül is Te vagy a Hadnagy, ha így látod jónak, hát legyen. Mindenképp a Te szavad lesz a döntő. – igyekszem palástolni mellé hirtelen nyíltabb önmagamat, amelyet felé produkáltam. Nem kell tudnia erről az oldalamról, a végén kihasználná és megpróbálná folyton – folyvást előhozni belőlem. Kizárt, hogy ezt hagyjam, s még egyszer előforduljon.
- Ez csak az „A – terv”, de mi lesz, hogyha nem sikerül? Van elképzelésed egy második tervhez? – tettem fel a költői kérdést, immáron már shunpoval beérve „Apámat”, amint beszédünk során megindult az idegen irányába a lélekenergiáját követve. Nem árt gondolni eme rossz kivitelezésre is, hiszen kitudja, hogy fog elsülni a „terv”, amit kitalált, mely bár jól hangzik, mégis nem árt számításba venni ilyesmit. Bár lesből támadást sosem szívleltem, de hogyha nem lehet mit tenni. – Esetleg elterelhetnénk a figyelmét is, míg valamelyikünk felállítja a csapdát… - utalok itt jómagamra elterelés gyanánt, hisz Vén Varjú, bármily nehéz is ezt így bevallani, mégis ezerszer jobban ért a mágiához, mint Én, hiába vagyok a Kidoushuubantai tagja. De egy rejtélyes csapda felállításához inkább a mágiatudás szükségeltetik. Jómagam pedig úgy vélem talán le tudom foglalni átmenetileg, hogyha szükséges a terv kivitelezéséhez.

Egy csapásra eltűnt furcsaság elmémben cseppet sem zakatolt tovább a miértjén, sokkalta inkább a kíváncsiság vette át a helyét, ahogy a Soukatsui, mely Otou-san felé száguldott hihetetlen sebességgel, testi épségét fenyegette. Valóban, tán’ aggódnom kellene, de ismerem annyira Apámat, hogy tisztában legyek azzal: meg tudja védeni magát. Elsősorban az fúrta oldalamat, hogy vajon miféle módhoz folyamodik a védekezés terén, melynél valójában sejtettem, hogy valószínűleg Démonmágia lesz, mivel abban jártas. Sőt szememben igen irigylésre méltó is a kidouk terén való jártassága.
Enkosen, jómagam is képes vagyok használni eme mágiát, nem lepődtem meg rajta, rendkívül hasznos a hárításokhoz, de mégis az Ő Körpajzsa, mintha… mintha mégis más lenne, jobb is, meg szebben kivitelezett is. >-> Bár a védelme teljesen fölöslegessé vált, amiért szégyenszemre valamit igazán elszámítottam a célzásnál, még ha nem is emlékszem mi okból is vettem kereszttűzbe Vén Varjút. Elhúzott szájjal nézem, ahogy a Soukatsui éppen apró hamuvá készül avanzsálni az épületet, melyben megállapodott végül, míg savanyú arcomat fel nem váltotta a meglepettség az újabb kidou látványától, melyet Apám prezentált. Toge Mizu Tate, olvastam róla a Kidoushuubantaiban, de még egyszer sem láttam élőben, főleg nem ilyen szinten lévő Démonmágia használótól, mint Otou-san. Kék íriszemben apró elismerés fénye csillant meg, ha már szóvá tenni úgy sem fogom, mégis Vén Varjút nem illethetem szép szavakkal, elég zavaró számomra, hogy jómagam még nem vagyok képes ilyesmire. >->’’ S megtörtént számomra egy jócskán csak nagy ballépés, amikor a gondolatomban lévő elismerések hada miatt végül Vén Varjút mégis szép szavakkal illettem az elmúlt pár percben. Természetesen magam is meglepődtem ezen, hiszen… hiszen nem volt szándékos! Mégis lehet, hogy az „Apám”, de… de, ha gyengének mutatom magam, akkor sosem fogom leelőzni! >_> Szerencsére az égiek mellém álltak, s sikerült átterelnem a problémánkra a témát, mielőtt boncolgathatni kezdhetné az iménti félrebeszélésem eredményét.
Végighallgatva ötletét próbálok lelki szemeim elé csalogatni egy afféle látványos víziót, melyben eljátszódik Vén Varjú által mondott terv, vázlatos prezentálása, hogy legyen némi elképzelésem a dologgal kapcsolatban. Bár kicsit foghíjas, mert fogalmam sincs arról, vajon miféle Démonmágia alkalmazásához fog folyamodni, de azért az út vége felé kellemes volt eljátszadozni a gondolattal. Amint megérkeztünk a lélekenergia forrásának a pontjához, egy épület takarásában húzódtunk meg, ahol Vén Varjú tovább ecsetelte ötleteit a csapdába ejtési tervvel kapcsolatban. Nem volt miért ellenkeznem, csupán minél előbb végezni akartam az üggyel, s úgy néz ki, hogy a szerencse a mi pártunkra állt, így nem haboztam egy bólintás kíséretében kifejteni helyeslésemet ötletével. Valóban ez a legpraktikusabb megoldás, ha csapdát kívánunk alkotni a körözött személynek.
A Meimei Kamen kidounak már hallottam a hírét, s mint sok Démonmágiát, ezt is először látom valóságban, egy magas képzettségű mágia használótól alkalmazni. De nem faggathattam e felől Vén Varjút, hívott a kötelesség. Konkrétan a felderítés, a ház azon oldaláról, melyet kiszemelt nekem, így amint hatott a mágia már meg is indultam a bal oldali irányba. Igyekeztem nem a kidou rejtélyes képességein mélázni, hanem a terepszemlére koncentrálni. Szerencsére nem volt annyi látottak, melynél beüthetett volna az a krach, hogy nem sikerül megjegyeznem mik is tartózkodtak az épület ezen oldalán. Amint visszaértem a kiinduló ponthoz kicsit meghökkentem eleinte, mivel fogalmam nem volt arról, hogy Vén Varjú mégis miféle csoda által kívánta megtudni épp merre is tartózkodunk, hogyha nem látjuk így egymást? S csak fel kellett vetnem elmémben a költői kérdést, amikor a mágia hatása hirtelenjében megszűnt, így teljes egészében láthattam „Apámat” kibontakozni magam előtt. Kék íriszemben ugyan megcsillan egy apró tanácstalanságra utaló jel kisebb szikrája, de nem hozom tudtára értetlenségemet, miképp tudhatta, hogy mindketten visszatértünk a kiinduló pontra. Nem is kívántam firtatni eme témát, ezerszer fontosabb feladat állt előttünk a „csapda felállítása” képében.
Vén Varjú rajza… hááát… elfogadható ehhez az alkalomhoz, de remélem azért több művészi érzéke van, bár így is nehezemre esik belegondolni, hogy talán művészi vénámat is Tőle örökölhettem. :/ Okaa-san, mintha nem lenne jártas a művészetben, legalábbis erre utaló jelet nem láttam, így valószínűleg ez lehet. Kellemetlen, hogy azok a szólások, mellyel párhuzamba vonnak Vén Varjúval egyre inkább igaznak minősülnek, chh… >_>
- A ház ezen oldalán egy ablak volt, ezzel szembe nem messze pedig egy épület, másik oldalán jómagam is csak fákat láttam. – osztottam meg vele az általam látottakat, miközben vázlatos rajzán megmutattam egy nagyjából elhelyezkedést a tereptárgyakról szavaim elhangzása során, s türelmesen megvárom, míg azokat is odafirkálja a lapra. – Nem lenne biztonságosabb az erősebb hadou mellett egy magasabb szintű bakudouval mozdulatlanná tenni előtte? Úgy biztosabb a siker, hisz ha duplán sikerül megbénítani, annál nagyobb a támadó mágia sikere. – hozom fel Otou-sannak az ötletemet, rendkívül kedves hangnemben, tőlem szokatlan módon, mely miatt fél minutumig nem is mertem újabb gondolatfoszlányt átadni neki. – Ano… hai. Természetesen elvállalom ezt a feladatot. – préselem ki magamból a helyeslő feleletet kissé formalitás hűen. Mégis csak szolgálatban vagyunk, nem húzhatok fel semmiféle „gyerek” jellemre utaló leplet, főleg nem Vén Varjú közelében!
A feladat elvállalásáig, melyet ez idáig is fejemben forgattam, hogy Én kívánom végrehajtani, amiért ha valami mégsem úgy jön össze, ahogy kellene Otou-san többszörösen nagyobb erejével, s mágia tudásával ez mérlegelhető. Bár az előbbi találkozó óta tanultam az esetből, s már nagyjából tudom is mire készüljek, így sokkalta magabiztosabban indultam meg az épület bejáratának irányába, s habozás nélkül léptem be annak ajtaján. Kicsit hátrahőkölve akaratom ellenére is kiíródik arcomra némi meglepettség, ahogy az elkapni kívánt célpont közvetlen előttem foglal helyet. Megfordul fejemben, hogy talán számított arra, hogy idáig fogjuk követni, viszont nincs időm efféle dolgokon mélázni, el kell terelnem Őt a csapda irányába! Tekintetem hűvös sugárzásával figyelem minden egyes mozzanatát, miközben úgy igyekszem lépdelni a viskóban, hogy a csapda felőli oldal felé menjen, ahonnan kitessékelhetem egy Tenrannal a házból. Amikor a körözött lélek megáll, jómagam is követem a példáját, miközben lelkileg igyekszem felkészülni mindenre, melyben Yuki~onna bölcs szavai még inkább segítenek. Az illető minden lépését figyelemmel végigkövetve láthattam, ahogy előhúz egy fiolát övéből, melyre elmém azon nyomban összefüggést hozott a nemrég történt esettel, így amikor felém dobja azt reflexszerűen lépek el az üvegcse útjából, mely igen erőtlen dobással lett irányomba invitálva.
- Haszontalan próbálkozás! Hadou no gojuuhachi: Ten… - tartom balomat irányába, hogy a hadouval kiröppentsem az épületből, amint sikertelennek elkönyvelt próbálkozása lezajlott. ~ Hajime, ez csapda! ~ hallom Yuki~onna figyelmeztető hangját merre azon nyomban a fiola irányába kaptam tekintetemet, de sajnálatos mód, későn reagáltam, pedig szándékosan fel is hívta figyelmemet rá zanpakutom szelleme. Lassú reakcióm eredménye, pedig holmi forgószelekkel való találkozás lett, melyek felkapva könnyedén kitessékeltek az épületből, annak felét is magukkal rántva ez által. Éreztem, hogy Vén Varjú mögém kerül, s végül a talajjal való közelebbi ismerkedést Ő maga tompítja saját testével, bár ezzel nekem tett jót, hiába nem nyerte el tetszésemet eme mozzanata, mélyen, legbelül mégis hálás voltam neki, még akkor is, hogy a ház jó néhány darabja is rajtunk landolt. Kicsit kábultan és homályos képpel közvetítve jött át ugyan tekintetem látószegletébe épp, hogy csak belekerülő célpontunk, miközben fellengzős szövegét adja át nekünk. Látni véltem markában egy újabb fiolát, melynek anyaga mintha egyenest az ég felé száguldott volna, igencsak meglepő összképet adott ez számomra. Egész hihetetlen események sorozatának lehettem szemtanúja, melyet nem igen tudok elhelyezni elmémben. Amint célpontunk eltűnt, mint a kámfor igyekszem összeszedni magamat és némiképp aktivizálni is, hogy az épület darabjait sikeresen lelökhessem magamról, illetve Vén Varjúról.
- Nem is tudom ki miatt. Miért segítettél? A körözött személlyel kellett volna foglalkoznod! – morgom kissé túlságosan is ingerülten Vén Varjúnak szólva, amiért az Én bőrömet mentette ahelyett, hogy a küldetés céljával foglalatoskodott volna. – Ez nem fog szégyenfoltot hagyni Hadnagyi címeden? – kérdezem az engem igazán foglalkoztató kérdést. Miattam ne vesszen kárba se Okaa-san, sem Otou-san rangja. Bár egyesek szerint igazán felemelkedő érzés lehet két Fukutaichou gyermekének lenni, nekem néha már – már megterhelő. Nehéz megfelelő szintre feltornásznom magam úgy, hogy tényleg fiúknak nevezhessem magamat. Nem akarom, hogy szégyen legyek szemükben, de leginkább címüket nem kívánom rontani. Egy apró megterhelt sóhajtással nyúlok lehorzsolt homlokom irányába. – Azért köszönöm. >///> – ejtem el igencsak halkan, alig érthetően a hála jelzőt, melyet biztos nem ismétlek el többször. Föltápászkodva a talajról kezdek koncentrálni a környező reiatsukra, de csak Otou-sanét érzem. Bár tudom: lehetetlen, hogy érzékelhessük, a természeti körülmények ráadnak a teljesítésre, azért mégis megpróbáltam jómagam is, s csak ezt követően követtem „Apámat” – miután leporoltam ruházatomat - nehogy túlságosan is lemaradjak, no meg a felhőszakadás is rátett az okokhoz egy keveset. Elég volt jó pár horzsolást összeszednem, nem hiányzott cseppet sem, hogy bőrig ázzak.
A kapuban megállva hallgatom Otou-san búcsúzó szövegét, bár igencsak töröm fejem a felől, hogy jobb lenne a Yonbantaihoz beköszönöm, mielőtt visszatérnék a Kidoushuubantai barakkjához kipihenni a mai nap fáradalmait. De mindez meghiúsítódik, amikor egy tiszt felbukkan közölve, hogy az osztagnál, melybe tartanák, problémák akadtak. Bár nem engem hívtak, mégis felkeltette érdeklődésemet az ott történtek, így követtem a tisztet, illetve Otou-sant.
Megérkezvén, szokatlan nagy volt a sürgés – forgás a Yonbantainál, s a tiszt által meséltekből – melyen nem lepődtem meg, hogy a Yonbantai így végezte, hisz tagjai nem éppen harcra specializálódtak. Viszont igencsak kísérteties, hogy a Yonbantai Taichou távolléte során okoztak felforgást, mintha nem is véletlen összefonódó eseménysorozat lenne, de mégis… ki tenne ilyesmit? Mely, Shinigami vetemedne efféle szörnyűségre, hogy tönkre tegye a Gotei juusanbantai egészségéért felelő osztagot?
- Hai! – bólintottam, amint Otou-san végigmondta a feladatomat, mely magától értetődő volt a látottakból, bár fukutaichoui engedélye elkél a feladathoz, így nem vonhattam kétségbe azt. – Majd Pokollepkén keresztül jelzek. – adtam tudtára az üzenetközvetítésem formáját, ha esetleg találok valami számunkra értékes információt, majd ezt követően Villámtáncot alkalmazva kéltem útra egyenest a Könyvtár irányába. A Kidoushuubantai könyvtárában is rengeteget szoktam tartózkodni, így ez a feladat semmiségnek bizonyul szememben, így amint megérkeztem és Vén Varjú által tanácsolt iratokat kezem ügyébe vettem egy asztalnál helyet foglalva kezdtem átolvasni azokat. Remélve, hogy minél hamarabb hozzájutok a nekünk kellő információkhoz, hogy annál előbb elkaphassuk a tettest.

Homlokomat masszírozván, néha – néha véletlenül a sebhez érve, mely csekély szúró hatására némi fejfájást okoz nekem a sok jegyzet olvasgatása mellé, mely a Yonbantaiban megfordult betegek listáját vázolta fel előttem. A mennyiség külső megszemlélése során az eddigi tapasztalataimra alapoztam, s gyors munka lebegett fel lelki szemeim előtt, de nagyon is tévednem kellett ez ügyben, ugyanis pont az ellentétével nézhettem szembe. Hosszadalmas, fárasztó olvasgatással teli lassú percek tárultak elém, cseppet sem olyan témában keringve, mely egy kicsikét is érdekelne, ez által megnehezítve munkámat. Bár tudom nagyon is sok múlhat a misszió kimenetelén a megfelelő adatok kiszűrése, de az egymás után következő monoton adatlapok egyre inkább nemtetszésemet váltja ki a feladattal kapcsolatban, mindhiába szeretek tanulni, e mellett pedig olvasni. Egyre csak kedvtelenebb leszek, s fáradtabb. Hiába olvasnám tovább élve elmémben ama gyermeki ösztönzéssel, hogyha minél többet átfutok ma, kevesebb marad a fárasztó munkából holnapra, de nem tudom magam türtőztetni. Kezd leragadni szemhéjaim és hiába igyekszem fejrázások, avagy apró pofonok segítségével helyrerázni magam, mielőtt épp a kezembe venném az utolsó lapok egyikét áttanulmányozásra, pár sor elolvasásának következtében néma képszakadás, s sötét fellegeknek lehetek szemtanúja. Oly’ könnyedén átlépve az álmok titokzatos világába, ahol minden egyes ember, avagy Halálisten szabadon mozoghat, saját kedve szerint téve apró dolgait, úgy alakítva az eseményeket, ahogy csak szeretné, a teljes pihenés övezetében... hagytam nyerni a fáradtságot.
Álmomban látni véltem Yuki~onnat furcsa, négylábú állat külalakjában. A messze nyúló hófödte táj erdős részén, egyik fa takarásából a másikba szökkent, egy ideig elidőzött eme cselekvésén tekintetem, majd lassan a tiszta ég felé vezetem szememet, ahol láthattam kibontakozni az általam mindig is csodásnak vélt természeti jelenséget: az északi fényt. Ragyogó színpompaként, fátyolként fodrozódik az elérhetetlen magasságban, mégis számomra olyan volt, mintha egy karnyújtásnyira állna tőlem, könnyedén elérhetném, de… mégsem. Tétován ejtettem vissza magam mellé karomat, ahogy a remény vesztett fénysugár halványulni kezdett előttem, s a feladás küszöbén állva Yuki~onna arroganciával telt szavai, mégis lágy ritmusban csendültek fel irányomban. ~ Hajime, túl hamar adod fel. Nem ezt vártam tőled. ~ Utóbbi mondata ridegebb volt a szokottnál, még magam is megborzongtam eme hűvös szavak hallatán. Vörös íriszeibe nézve, hosszan nyúló farkasszemezés vette kezdetét közöttünk, melyből jómagam jöttem ki vesztesként, de nem haboztam lekezelő szavai ellen fordulni. Mivel Én nem adom fel egykönnyen, rosszul ismert ki. Bár lehet, csak becsületemet védem, s valójában tévedek ezzel kapcsolatban, hiszen ki ismerhetne jobban zanpakutom bölcs lakójánál: Yuki~onnanál? De nem hajthatok fejet meglátása előtt, ezúttal nem, most nem.
Reggel, a könyvtár kis ablakán apránként beszűrődő felkelő nap fénye arcomra vetülve rángat ki mély álmomból. Melegsége, melyet áraszt magából egytől – egyig mondhatni felolvasztotta hűvös Belső Világom képét lelki szemim előtt, ahogy a fáradt tekintetem találkozott a bántó fénysugárral. A tegnap kezdődő viharnak szinte mostanra már nyoma sem volt – már amennyit láttam a kis ablakon kilesve – eme ragyogó napkeltei fényáradat egy csettintésre söpörte el az éjjeli felhőszakadást, talán egy – két tócsát hagyott csupán aprócska részletnek, mely alátámasztja, hogy itt hosszan tartó zápor volt jelen.
Az álmosság marka viszont még nem kívánt elengedni, melyet nyújtózkodásom során tett apró ásítás formájában mutatkozott meg. Viszont nem hagytam, hogy fogva tartson a kötelesség, mely vállamra nehezedet a feladat képében, melyet még Vén Varjú bízott rám, nem hagyhatom csak úgy veszni a misszió esetleges sikerét. Megráztam fejem, hogy kirázzam eme derűs gondolatot elmém rejtekéből, nincs az, hogy nem sikerül. Sikerülnie kell!
Tekintetem a magamnak tett ösztönző szavak során az adatlapokat tároló kötetre tévedt, melyen egy jóízűt sikerült aludnom, amiért a kimerültség győzedelmeskedett felettem az éjjel folyamán. Nem tehetek róla, szokatlanul hosszú volt a tegnapi nap. Szememet végigvezetem az adott személy rövid pályafutását tartalmazó leíráson, s mikor az előző nap sokszor beleütközött információfoszlányba botlok, többek között az „...Elvégezte a Lélektovábbképző Akadémiát...” kezdetű mondattal, máris felmerült bennem, hogy eme munka mennyire is fárasztó.
- Ez reménytelen… - sóhajtok fel megadóan, tán' Yuki~onnának igaza volt álmomban? Hamar feladom? Éppen becsuknám az adatlapokat tartalmazó könyvet, s ekkor fedezem fel a nyitott oldal másik oldalán szereplő egyént. Szinte villámcsapásként ér neve, ahogy elolvasva azt, tudatosul elmémben. - Nara Hiroyuki?... Nara? – suttogom orrom alatt hüledezve, ahogy igyekszem megemészteni az illető nevét. Igencsak kísérteties, hogy másik családnevem, melyet nem alkalmazok, hiszen mióta az eszemet tudom Okaa-san vezetéknevét használom... így a „Nara” név igencsak sokkoló hatást keltett bennem, leginkább azért, amiért ritkaságának ellenére fellelhető a könyvben. S nem Otou-san, avagy Onee-san az, hanem egy teljesen más idegen. Avagy lehet, hogy nem az? Nem vonhatok le semmit, hiszen csak – csak meséltek volna róla Okaa-sanék, hogy vannak más rokonaink is, bár… Onee-san mibenlétéről sem igen fecsegtek.
Gondolkodás nélkül olvasok bele életpályáját tartalmazó apró szövegrészletbe. Nem merek előre levonni dolgokat, bármennyire is fúrja az oldalamat a puszta gondolat, hogy esetleg valami családtag lehet ez a „Hiroyuki” nevezetű egyén. Igencsak kísértetiesnek vélem az olvasottakban az Akadémiáról való eltűnését, ez azt jelenti, hogy esélyem sem lehet felkeresni a Gotei juusanbantai kötelék egyik osztagában sem. De akkor hol? Merre lehet? Tekintetemmel megállás nélkül bogarászom az információtömeget egy apró ösvényért, melyen elindulhatok. Kék íriszem rögtön meg is állapodik az olvasottak egy pontján. Észak Rukongai, Tenrouki a 4. kerület. Fél pillanat merengés után már döntöttem is, s épp gondolkodásomat legyőzte kíváncsiságom. Bár lehet felelőtlenség, hogy egyedül szeretnék utánajárni ennek. De nem harcba kívánok elegyedni, csak kicsit körbenézni a környéken, válaszokért fejemben előhozakodott kérdésre, olyan válaszokért, melyet Onee-santól is kaptam anno. Így a Pokollepkét elmulasztom, hiszen amúgy sem vagyok meggyőződve a találattal kapcsolatban, vagyis… úgy amúgy nem vagyok tisztában az olvasottak óta az egész üggyel már semmiben. Mondhatni életemben először bízom a véletlenre a dolgokat, egy aprócska sejtelem után somfordálva, s csupán hatalmas kíváncsiságom miatt útra kélve.
Ugyan energiám a tegnapi nap eseményeit követően nem állt egészen helyre, de a pár órás pihenőm igencsak helyre rázott, így nem is volt oly’ nehézkes Villámtáncomra támaszkodva útnak indulnom. Kíváncsiságom által keltett türelmetlenségem hatására minél előbb oda kívántam érni, nem törődve semmivel és senkivel a hosszúnak tűnő menetelés során. S ennek köszönhettem, hogy számomra, míg gondolataimmal voltam elfoglalva, szinte egy szempillantás alatt megérkeztem a kitűzött célhoz. Shunpomat megfékezve, egyszerű menetelésbe vágom magam, amiért furcsán ismerős reiatsura leszek figyelmes, érzékeim nem csaphatnak be, tisztán tudom, mivel memorizáltam, ez volt az első dolgom, amint megláttam. Ez a tegnapi lélek, akit üldöztünk, s hagytuk kicsúszni kezeink közül... miattam. Ugyan „Apám” szülői érvekre hivatkozott ezzel kapcsolatban, de akkor sem láttam helyesnek félredobni kötelességét, nemes ügy volt ez is, ennek ellenére mégsem az előbbit tartom kiemelkedőnek, azt hiszem. Tanácstalan ösvényekre térve elmémben igyekeztem gondolataimat lezárni, s inkább feltárni itt létem igazi okát, mellé számolva a tegnapi lélek jelenlétét, ki minden bizonnyal okkal tartózkodhat itt. A kérdés már csak az… miért?
Szaporázva lépteimet követtem a reiatsu konkrét származási helyét, s meglepetten tapasztaltam mennyire ki kellett merészkednem a kerület némileg lakatlan részéhez. Már messziről láttam kibontakozni a sziklaüreget. Amint elég közel értem - természetesen csak látó és hallótávolságot tekintve - egy megfelelő búvóhelyet szemeltem ki magamnak, s igyekeztem lélekjelenlétemet minimálisra visszafogni, amennyire csak tudtam, hogy ne fedezzenek fel. Igen, többes szám. Már amikor eme rejtek mögé osontam, akkor észrevettem, hogy nem csak az üldözött lélek, hanem a keresett személy is itt tartózkodik. Felismertem a kép alapján, amit adatlapján láttam, szinte ahogy kiszúrtam azon nyomban fellebegett lelki szemem előtt a fotó, mely Őt ábrázolta. Nem véletlenül tartózkodhatnak egy helyen, s nem kockáztathatom a hatalmas kíváncsiságom miatt a küldetés kimenetelét… most van egy esélyünk! Kijavíthatjuk az elbukott tegnapi napot. Azon nyomban egy Pokollepkét indítottam volna útjára, de még az adott továbbítandó üzenetet sem tudtam átadni a fekete szárnyasnak, amiért minden elővigyázatosságom ellenére észrevettek.
A kérdésre megrezzenek, s igencsak cifra gondolatok száguldanak át elmémben, még érezni is vélem, hogy némi agresszió gyülemlett fel bennem a lebukás miatt, melyet igyekszem minden erőmmel palástolni, de hűvösen villózó kék íriszemet nem rejthettem el szemeik elől.
- Hogyha vége lesz ennek a napnak, azt kívánod, bár ne illettél volna eme szavakkal! – szóltam szúrós, kötözködő hangon, kicsit elszaladt velem a ló, s túlontúl elbíztam magam egy láthatatlan sikerben, melynek kimenetele még cseppet sem volt biztos. Ahogy kiléptem beszédem során a búvóhelyemnek szolgált tereptárgy mögül, látható lesz számukra a kezemben tartott kidou, melyet halk suttogással idéztem meg, Bakudou no kyuu: Hourin; készenlétben fogtam bal kezemben a narancssárga kötél végét, hogyha esetleg szükséges, nyugodt szívvel elkaphassam Őket. De koncentrációm semmivé lett, ahogy „Apám” hangját véltem hallani, nem messze balomtól. Némi meglepettség ült ki arcomra, mely nem húzódott meg a titkos sarokban, nemes egyszerűséggel felfedte magát mindenki előtt. Bár jómagam is feltettem volna egy ezzel kapcsolatos kérdést, de Vén Varjú - igaz fogalmam sincs, hogy került ide, hiszen hívásom sikertelen volt, nem hangzott el - megelőzött, s így némi megvilágosodást nyerhettem az üggyel kapcsolatban. Nem csoda, hogy rendkívül megdöbbentett a hallottak, váratlanul ért, ahogy az előttünk álló személyt, azzal a bizonyos szóval illette… „Nii-san”, szóval tényleg „családtag” lenne?
- Otou… san? – emelem egyetlen tekintetemet Vén Varjú irányába, motyogva azon megnevezését, melyet ritkán akasztok rá, hiszen általában a sértő jelzővel illetem – melyről Okaa-san szerint le kellene szoknom. >-> Arcomon a meglepettség továbbra sem tűnt el, túl sok volt a sokkhatás, melyet még jómagam, saját elmémben sem tudtam megemészteni, így külső vonásaimnak sem tudtam parancsolni. Szégyen, de kezdek összezavarodni. Kuszává vált előttem saját családi életem, feltéve ha fogalmazhatok így, hiszen nem igen van közöm Vén Varjú múltjához, de akkor is… mégis csak az „Apám”… másrészt nyakunkon van a küldetés terhe is!
Otou-san határozott megnyilvánulása, melyet nem igen láttam még sziporkázni az Ő részéről még inkább tetézte meglepettségemet. Hisz gyakorta láttam döntéseiben bizonytalannak, amelyet cseppet sem helyeseltem Fukutaichoui rangja mellett, s mégis, van egy összeszedett oldala is? Mily kellemetlen valós, igaz dolgokat meg tudni arról a személyről, kit le kívánok előzni egyszer. S mindezek ellenére kérését nem hagytam figyelmen kívül. Tudtam, hogy le kell győznöm túláradó kíváncsiságomat, hogy csupán a feladatra koncentráljak, bármily nehéz eme lelki feladat is.
- Nem kell mondanod. Tudom mi a dolgom! >_> - fordítottam hátat neki, már – már Villámtáncra való fellépéssel készen, majd mély levegőt véve nem indultam el azonnal, hanem folytattam háborgó szavaimat, kicsit Vén Varjú irányába fordulva. Ugyan eme mondandóm némi aggódással volt átitatva, zavart sértés jelei teljes hiányában. – De… vigyázz magadra, Otou-san. Ne okozz csalódást… – motyogtam kicsit bizonytalanul eme mondatokat. Bár tudom, hogy „Apám” ereje nagy, mégis egy belső, mély félelmem miatt, hogy családunk valaha is szétesik, jobban, mint most… illetve, hogy Vén Varjúnak bármi baja esik azelőtt, mielőtt valaha is utolérhetném, arra késztetett, hogy átadjam e szavakat. Apró figyelmeztetést arra, hogyha alul marad, az Én „haragommal” kell szembenéznie. >///>
Ezt követően nem is néztem többet hátra, rögtön megiramodtam előre, shunpomat bevetve a tegnapi lélek után, kinek a beszélgetés során halhattam becses nevét is: Kaito. Nem mintha ez annyira lényeges lenne számomra, minden erőmmel azon leszek, hogy ártalmatlanítsam és elkaphassam, s amennyiben lehet kifaggassam. Szükség esetén, ha muszáj és addig elfajulna a kisebb fogócskából nyúló mérkőzésünk, akár az életét is elveszem, hogy védelmezhessem a Gotei juusanbantai - t. Elhatározásomat lezárván megállok, nem messze ellenfelemül küldött tegnapi lélekkel szemben. A hatalmas sztyeppe tökéletes csatatér, bár a túlzott nyílt terület lehet még probléma lesz számomra, de ellenfelem képességét tekintve talán jobb, hogy ilyen nagy, sík területen vagyunk.
- Hadou no yon: Byakurai! – tartom előre jobbomat a habozás teljes jele nélkül, s mutatóujjammal az üldözött lélek irányába bököm, hogy a Fehér Villám lehetőleg a környékén, sőt mi több vágyaim szerint eltalálja. De nem hagytam csak úgy annyiban, shunpoval tettem több kört körülötte, miközben néhol – néhol megállva ugyan úgy eljátszottam a Byakurai lövésemet. Célom volt áthidalni, hogy támadásaimra koncentráljon, s annak kivédésére, avagy elkerülésére, hiszen ki tudja, milyen újabb anyaghoz fordul. Nem adhatok lehetőséget számára újabb kéncső bevetésére.
- Jikai seyo Rondaniini no kuro inu!! Ichidoku shi, yaki harai; mizukara nodo o kaki kiru ga ii!* Bakudou no kyuu: Horuin! - kihasználván a támadás sorozatomból nyert csekélyke időt egy bakudou idézésére, s annak bevetésére indítom ellenfelem felé a narancssárga szín kötelet, hogy elkaphassam, s amennyiben sikerül cifrázzam életét egy komolyabb hadouval, melyet jómagam ismerek. – Hadou no sanjuusan: Soukatsui! – ugyan ennél nem kockáztattam, hiszen kérdéses, hogy sikerült elkapnom a füsttenger miatt - melyet a felkavart föld törmelékekkel idéztem a Byakurai sorozatommal - a célzó képességem nem épp a legmegfelelőbb, s nem sikerült fogságba ejtenem. Hasonló elvekre épül a Pusztító kék tűz alkalmazása is, szinte azt is a vaktában küldtem el, csupán megérzéseimre hagyatkoztam, melyek persze nem minden esetben mondhatnak igazat. Mindenesetre türelmesen ugrottam a levegőbe, reishit gyűjtve talpam alá, hogy fentről nézhessem végig a fejleményeket.

Spoiler:

Igencsak rosszallóan fogadom első lövésem sikertelenségét, melyet egy könnyed mozzanattal került el célpontom. De nem hagytam, hogy ennyi hatására a sikertelenségből fakadó levertség vegye át az uralmat fölöttem, ezért igyekeztem jó felé terelni az esélyeimet a körbe – körbe való futásos Villámtánc alkalmazásával, mely során többször, alig pár másodperc erejéig megtorpanok, hogy hasonló mód ellőhessek egy – egy Fehér Villámot irányába. Cseppet sem nyerte el tetszésemet, ahogy jómaga is elkezdett velem párhuzamosan futni, szinte egyazon sebességet alkalmazva, amellyel én is előálltam, mert így megnehezítette esetleges célzásaimat irányába. Ráadásul mindvégig egy újabb terv vizionálására törekedett elmém a felől, hogy csalhatnám csapdába ellenségemet, hiszen ezt könnyedén felfoghatom játékos elterelésnek. Viszont sietnem kell, hogyha nem akarok újabb anyag hatása alá kerülni, egyszer már bevetette ezt a trükköt ellenem, s nem kívánok még egyszer felelőtlen mód belesétálni.
Gondolataimba mélyedve, meghökkenve tapasztalom, hogy szinte már a sarkamban lohol ellenfelem. Megpróbálom kissé távolabb hátráltatni, de a vaktában való lövöldözésem magam mögé igencsak eredménytelennek bizonyul. Elmélkedésemet megsürgetvén végül egy ötlettel állok elő, így a hamarabb végrehajtásához máris elkezdem az idézés halk mormolását, hogy ez által hatékonyabbá váljon bevetésre készített mágiám, s kevesebb esélye legyen ellenfelemnek a szabadulásra azon bakudou alatt, amelyet használni kívánok. Egy adag Byakurai ellövése után máris idéztem a narancssárga szín kötelet, s feléje dobva igyekeztem lekötni vele, majd szinte azonnal a másodperc ezredtöredékei alatt egy Soukatsuit is kilőttem irányába. Vagyis csupán feltételezett tartózkodási helyére, amiért teljes egészében ösztöneimre hagyatkoztam támadássorozatom során a füsttenger miatt, melyet saját magam kárára sikerült kreálnom. Látószegleti bizonytalanság miatt reishi segítségével a levegőbe szökkentem, s onnan kémleltem a törmelékesőben úszó porréteget, hátha sikerül kiszűrnöm az előzőleg bevetett technikák eredményét.
Eközben az előbbi események újra leperegtek lelki szemeim előtt, ahogy memorizáltam egy apró pillanatot, mely némi örömmel is töltött el. Azt véltem kiszűrni, hogy a Széthulló Kör sikeresen mozgásképtelenné tette az ellenfelemet. Feltéve, ha szemem nem csalt a látottak során a nagy összevisszaságban. Így reménykedve sikeremben egyre nagyobb izgatottsággal próbáltam valami apró jelet kivenni a felkavart porrengetegben.
Az oly’ hosszú ideig tartó várakozás végül csak – csak meghozta az elmémben tolongó türelmetlenség szülte kérdésekre a válaszokat, egy igencsak váratlan pillanatban sárgás szín kard formájában, amely a barna árnyalataiban játszó füstszerű portakaró között utat törve magának bukkant elő. Igencsak gyorsan közelített, s mire komolyabban felfoghattam volna, hogy igen, ez felém tart, addigra már későnek bizonyult reakció időm. Még hallani véltem Yuki~onna óvatosságra intő, aggódóan csengő szavait. De pontosságát már nem tudtam kivenni, ahogy oldalra vetettem magam, s koncentrációmat befüggesztve, egyensúlyomból ezzel egy időben kibillenve, zuhanni kezdtem. A kedves hangot felváltotta a süvítő szél kellemetlenül hangzó sípolása. Lehunyt szemmel igyekeztem túltenni magamat a hirtelen eseményeken, s ismét összpontosításra bírni magamat, mielőtt túl késő lenne, és nyakamat szegve kötnék ki a földön. Lefelé pillantva szemem sarkából próbáltam felmérni a távolságot köztem és a talaj között, mely cseppet sem kecsegtető eredményt prezentált előttem. Ráadásul elkeseredésemre a kidou kötél vége is már csak foszlányokban lengett utánam, lassacskán lélekszemcsékké materializálódva, beépülve a Rukongai körforgásába. E mellett még a porréteg is ott tornyosult alattam, mely cseppet sem természetes fényét vetette felém, amely azt merte feltételezni elmémben, hogy az általam annyira elkerülni kívánt anyagok egyikében fogok landolni. Ha akarom, ha nem. Reishit próbálván gyűjteni a talpam alá szerettem volna legalább megúszni a kellemetlen találkát a talajjal, de nem igazán látszott sikeredni a dolog, így balomat lejjebb engedve, mutatóujjammal lefelé bökve, préseltem ki magamból a mágiát aktiváló szavakat, miközben jobbommal már orromat takartam a lent tekergő anyag utóhatásának elkerülésének érdekében.
- Hadou ni ichi: Shou! – a technikát alkalmazva sikerült a talajtól kicsit feljebb lökve magamat tompítani a zuhanáson, s kevésbé fájdalmasan landolom a kemény talajon. Fájlalva hátamat ültem fel, s közben megengedtem magamnak egy megkönnyebbült sóhajt. Ugyan igyekeztem minden erőmmel azon lenni, hogy visszatartsam lélegzetemet, nehogy teljes egészében kifejtse rám a furcsa levegőben keringő anyag a hatását. Nehézkesen feltápászkodva, a bal karomba nyilalló fájdalom ellenére – mely leginkább megviselte a zuhanást – tettem pár lépést egy kiszúrt irányba, közben tekintetemmel pásztáztam a körülöttem lévő teret, de mindenhol ugyan azt láttam: az indigószín füstszerű anyagot. Roppantul kiszolgáltatottan éreztem magam ebben a helyzetben, s kék íriszembe kiülő zavarodottság is könnyedén elárulta ezt. Rossz érzésem volt, s nem tudtam miért. Elsősorban arra gondoltam, hogy talán a miatt, mert még nem voltam ehhez hasonló körülmények között, de ösztöneim mást sugalltak. Azt, hogy másra figyeljek. Jómagam igencsak szerettem hallgatni megérzéseimre, mintha egyik szemem hiányát ezek mérlegelnék, no meg nem egyszer húztam már velük hasznot. Így hát bölcsebbnek véltem figyelembe venni, mit mondanak. Viszont most kétségek között toporogtam.
Bizonytalanul tettem pár lépést hol előre, hol oldalra, egyre inkább kiutat keresve eme füstfüggönyből, amikor váratlanul egy árnyat pillantok meg, nem messze magamtól. Nem kellett sokáig fürkésznem kék íriszemmel, hogy tudjam: felém közelít. Bizalmatlanul nyúlok a számomra biztonságot előidéző zanapkutom markolatához, hogy bal tenyeremet rákulcsolva kis magabiztosságot adjon, ahogy érezhetem Yuki~onna erejét átjárni testemben. A levegőm egyre inkább fogy, s már nem tudom tovább visszatartani, egy megrökönyödött sóhajtás kíséretében jutok az éltető oxigénhez. Bár semmiféle elváltozást nem érzek a körülöttem terjengő füst miatt a tiszta levegő kellemes illatában, jobbnak véltem apránként venni mielőtt újabb ájulásban lehet részem. Érzékeim kiélesedésével vetettem ismét egy pillantást a közeledő árny irányába, immáron megpróbálván kivenni, hogy ki lehet az. Alacsonyabb, mint az illető kit üldöztem, s ellenségemként kezeltem, és Otou-san sem lehet, mivel kizártnak találtam, hogy olyan hamar elintézhette volna azt a másik személyt, ki mellékesen a rokonunk. De akkor ki lehet Ő?
Szinte a lélegzetem is elakad, ahogy kirajzolódik előttem teljes egészében a személy, ki elméletileg nem tartózkodhat itt Soul Societyben… Nara Shizune.
– O… Onee-san? – egy igencsak imbolygó lépést teszek felé a meglepettség hatására. Mióta Karakurában találkoztam vele, azóta nem láttam, csupán levél formájában tartom vele a kapcsolatot. De most itt van, teljes valójában, előttem. Megrázva fejemet, összeszorított szemmel próbálom észhez téríteni magamat, túlságosan hihetetlen számomra a látottak, nem lehet igazi! Ő nem lehet Shizune Onee-san!
- Na, mi van… Tasumi sütije ilyen rossz lenne Yuki-kun? – hallom felhangozni hangját Kaa-san irányába szóló megszokott sértéseivel, mely csupán arról mer árulkodni, hogy Ő az igazi Onee-san. S ráismerésemet tanúsítja erős talpalása arcom irányába, amit a sokk hatására nem tudtam elkerülni, így a földön kikötve, sajgó arcomat fogva, még mindig meglepettség fényében úszó tekintetemmel nézek felé. – Hol a gumicukrom? – kéri számom rajta lekezelő hangnemben kis haszonzsákmányát, melyre cseppet ingerülté válik arckifejezésem. Mély lélegzetet véve igyekszem némi türelmet erőltetni magamra… sikertelenül.
– Chh… miért számítasz jutalomra folyton – folyvást Onee-san, hogyha egyszer képen taposol? Cseppet sem impozáns, hogy lesz így valaha is barátod? >-> - felpattanva a földről, próbálok némileg hatásos szöveggel visszavágni az előbbi pofonért, de tekintve, hogy ő egy lány, jómagam pedig az ellenkező nemet képviselem, ráadásul mégiscsak a testvérem… így csak – csak nem üthetek vissza! >_> Egyenesen rám meredve, mintha kutatna valamit elmémben, úgy szemlél irányomba, mielőtt reprodukálna valami feleletet zabos megszólalásomra.
- Nem látogattál meg Yuki-kun… csalódtam benned! – felhúzott orral célozz eme igencsak szívszorító szavakkal. Miért mond ilyet, mikor tisztában van azzal, nem tudom egykönnyen elhagyni Soul Society falait? Azzal az ő biztonságát is veszélyeztethetem!
- Elnézést kérek… Shizune Onee-san… de tudod, hogy a te javadat szolgálja az, hogy elsősorban papír formájában tartjuk a kapcsolatot. Bármily kellemetlen… nekem sem esik jól. – sütöm le szemeimet, ahogy kipréselem magamból a szívszorító szavakat. Igencsak negatív érzelmek törnek fel belőlem a téma miatt, nem szeretem, egyáltalán nem a levélben való kapcsolattartást. Nem mesélhetsz el szívből jövő dolgokat, semmi olyasmit, melyet testvéreddel beszélnél meg elsősorban. Ráadásul hatalmas kőként nehezedik vállamra az, hogy el kell hallgatnom szüleim előtt ama tudásomról, hogy tisztában vagyok Shizune Onee-san létezéséről. Melyet talán mindörökre eltitkoltak volna előttem, hogyha nem találkozok vele személyesen, egy véletlen folytán. – Onee-san… foglalkoztat egy kérdés… egy kérdés, amit lehet, hogy megbánt téged de… hogy kerülsz ide? Rukongaiba? Ezzel kilétedet veszélyezteted, ráadásul egy misszió közepén vagyok! Nem biztonságos itt lenned. – amilyen nehézkesen kezdtem bele, olyannyira hadarva sikerült zárnom mondatomat. Már nem hiszem, hogy bármiféle illúzió alatt állnék, túlságosan élethű ahhoz, hogy azt mondjam rá, Ő nem lehet Onee-san. Mégis, hogy megbizonyosodjak erről, muszáj megtudnom erre a kérdésre a választ, túlontúl hihetetlen, hogy valóban itt van.
- Talán baj, hogy meglátogatom az idióta öcsémet? Mi bajod van Yuki-kun? Sosem látogatsz meg… azt hiszed, egy levéllel lerendezhetjük dolgainkat? >.> - szavaim elhangzására folyamatos változást vélek felfedezni arcán, melyet felvont szemöldökkel konstatálok, s buzgón hallgatom válaszát, melyben végül megmagyarázza ittlétének konkrét okát. Leszóló hangstílusát ugyan már beletörődhettem volna, viszont olyannyira elszoktam tőle, hogy nem bírok eltekinteni felőle. Ez így nem állapot, hogy megint leszól! Mire alapozza a gyengeelméjűségemet?
- Ne nevezz idiótának! >_> – harsanok fel, nem tetszés teljes jelét belefektetve a három szavas felszólalásomba, ahogy ingerülté válik arckifejezésem. – Ano… nem baj, inkább csak meglepő. Várj! Milyen dolgokra gondolsz konkrétan? – egy mély lélegzet kíséretében visszanyerem nyugodtságomat, mely végül gyanakvás ruháját ölti magára, ahogy felmerült a levélben szereplő beszélgetésünk komolyabb része. Van, amit nem tudott leírni az üzenetbe? Persze, nekem is vannak ehhez hasonló dolgaim, de mi lenne olyan fontos, mely arra ösztökélné Shizune Onee-sant, hogy veszélyezteti kilétét azért, hogy megossza velem eme gondolatfoszlányát?
- Te soha semmit nem veszel észre ugye? Észre sem veszed, mi van a tulajdon nővéreddel! – némi ingerültséget vélek felfedezni arcán, melyet egy jól irányzott pofonnal nyugtáz. Meglepetten bicsaklik oldalra fejem az erős ütés hatására, amiben levezethette ingerültségét, arcom lassan vöröslik az ütés helyén. – De magadra vess… én nem vagyok a mami, hogy mindig mindent a szádba rágjak… öcsém! – kissé elsötétül a tekintetem a dorgáló szavak hallatán, hiszen… igaza van! Van valami, amit az üzenetváltás közben nem vettem észre, valami mely felett balgatag mód eltekintettem. Milyen testvér vagyok?
- Igazad van… Shizune Onee-san. Figyelmetlen voltam és semmisnek vettem azt, amit nem kellett volna. Szörnyen sajnálom Onee-san… meg tudsz… meg tudsz bocsájtani? – hangom elcsuklik, ahogy nehézkesen kipréselem a megalázkodással átitatott szavakat. Nem akarom, hogy a vérszerinti testvérem haragudjon rám, szeretném helyre hozni a hibát, amit elkövettem. Remélem… remélem ad egy esélyt, hogy ezt véghezvigyem!
- Nem hoztál nekem gumicukrot… úgyhogy nem! – haragos pillantással tornyosul fölém, s egy igen fájdalmas, üdvözlésként is bevetett képen taposással zárja „vitánkat”. Erejének köszönhetően ismét közelebbi ismeretséget tehettem a talajjal, miközben jobb tenyeremet a fájó arcomnak szorítom. Aztán tettem számban némi tanulmányozást nyelvemmel, hogy megtudhassam minden fogam a helyén maradt e? A teszt rendkívülien nagy örömmel tölt el, amiért mindegyik kár nélkül átvészelte az ütközést, így megkaphattam szám szegletében lecsordogáló vér magyarázatát is, mely egyértelműen szám felrepedéséből származhat, nem pedig a rágásra alkalmas csontokból. S figyelmemet talán kár volt levennem testvéremről, mert szokatlan módon kardot rántva rontott felém, mire félregurultam igen esetlen támadása elől, addigra már lecsapott. Így, a nem igen jeleskedő képzetségével is sikerült kárt okoznia bennem; zanpakutojának pengéje végigszántotta bal vállamat, kikanyarintva belőle egy kisebb darabot. Jobb kezemmel a sajgó, vérben ázó balomra szorítottam, miközben esetlenül kémleltem Shizune Onee-san irányába tettének miértjén töprengve.
Komolytalansága és viselkedése ugyan egybevág testvéremével, viszont van valami, melyet eddig nem fedeztem fel… a kötelék hiánya, mely mindig emlékeztet arra, hogy ikrek vagyunk. Máskor szinte megéreztem mélyről áradó szomorúságát, avagy vidámságát, szinte meg tudtam volna fogni őket két kezemmel. De ezek a mélyről előbukkanó érzelmei most hiányoztak, egyáltalán nem sikerült felfedeznem benne, csupán… csupán csak ürességet. S ütései bár valóságról árulkodnak, noha nem hiszem, hogy valaha is fegyvert rántana dühében. Csakis arra merek következtetni, hogy Ő nem lehet Shizune Onee-san. Semmi köze hozzá! Sőt mi több felbosszant, hogy egyáltalán magára merte ölteni Onee-san képét, s még inkább haragra gerjeszt a tudat, hogy majdnem megbíztam benne, s testvéremként kezeltem ezt a másolatot!
- Maiodotte, Yuki~onna! – mérgemből származódó mozdulataimmal, oldalamra függesztet tokjából kirántva zanpakutomat szólítottam nevén, gyöngéd hűvös szél lebbenti meg a hófehér szalagokat, mely a kashiriből jön ki, s pengéje felragyogván kirajzolódik a felső ívébe belevésett költői felírat, ahogy szép lassan a fémet felváltja a jég és a rajta tekergő halvány szín mintázat. Keresztvasát ékesítő lila kristályok felbukkannak, miközben markolata is új külsőt vesz fel. Lélekenergiám, testem körül táncol a jég kék és halványzöld szín keverékében, fehér fényesség kavalkádjával összeömlesztve.
- Tsumetai mugen no Henkyou… - a kék derengésű körpajzsom, halkan duruzsolt parancsomra felemelkedik körülöttem, ahogy az erőfeloldásomnak köszönhetően sikerült a fojtogató füstöt elkergetnem magam körül, s megpillanthattam valós ellenfelemet az előzőhöz hasonló sárgás fegyverrel a kezében, amellyel felém ront. Kihasználva az apró feltartoztatását hátrább ugrok a másodperc legapróbb töredékeit kihasználva mágiák bevetésére. – Bakudou no ichi: Sai! Hadou no sanjuuni: Oukasen! – húztam el vízszintesen jobbomat a levegőben, melyben Yuki~onna pihent, ahogy megkísérem lebénítani kezének mozgását, majd a Sárga Tűzvillám szélsebesen húzódik fel kardom pengéjére parancsom hatására, majd onnan indulórajtot véve célpontom felé száguld. Szerencsétlenségemre az esés hatását még most is érzem bal vállamban, a vágásról és ütésekről nem is beszélvén, mely ahhoz képest, hogy illúzióként elém bocsájtott testvérem mért rám, egészen valósághű, fájó sérüléseket sikerült beszereznem.
- Miképp tudtad megjeleníteni előttem Shizunet? – hátába kerülve Villámtánc segítésével, mérek rá egy felülről indított, függőleges vágást Yuki~onnaval, ahogy a düh által irányítva, eme érzelem meghatározza kegyetlen lépéseimet. - Hogy volt merszed kifigurázni Őt? Válaszolj! – csapásom követően újabb kérdést hangoztatok, cseppet sem zavartatva magamat, hogy talán mibenlétét kellene kiderítenem. Azt, hogy miért csinálta mindazt, amit. Túlságosan felzaklatott az előbb történtek sokasága. Hidegvéremet elvesztve, épp gondolkodásomat eldobva cselekedtem, amit jónak láttam. Csak, mint aki kegyelmet nem ismer, úgy törtem előre, hogy válaszokat kaphassak kérdéseimre...

Spoiler:

Ideges vagyok, mely miatt nem sikerül befolyásolnom a tudatommal, az általam eredetileg kívánni tett mozdulatokat. Mondhatni ösztönből cselekszem mind amiért, amit az előttem álló tett; volt mersze kifordítani Shizune Onee-san jellemét, eljátszatni egy másolattal, hogy ő az, aztán kegyetlenül szembesíteni az igazsággal! Bár jómagam is hibás vagyok valamennyire, hiszen szemrebbenés nélkül képes voltam belesétálni egy ilyen nyilvánvaló csapdába, de mégis… majd szétszed az ideg, ahogy egyre jobban és jobban belegondolok az előbb történtekbe.
Lemoshatatlannak látszódó kárörvendő, aprócska félmosoly húzódik arcomra, ahogy mágiáim sikeres célt találnak. Ugyan elsődleges szándékom az volt, hogy móresre taníthassam a Sárga Tűzvillámmal ellenfelemet, cseppet sem számítottam az eközben elém táruló meglepetésre, s tán’, hogyha Yuki~onna nem is vezeti oda figyelmemet, fel sem tűnt volna. Egy kicsinyke gyengepont, melyet még a hasznomra fordíthatok a küzdelem során, aminek köszönhetően talán békés megoldással is véget vethetek a harcnak és diplomatikus úton megálljt parancsolhatok ennek a félreértésnek.
Ráeszmélve elhamarkodott csapásaimra, amellyel az egyikkel a természet lágy ölén tettem kárt, a másikkal pedig egy kétséges siker tárult elém, csupán oly’ hirtelen történő szabadulására nem számítottam. Ismételten egy üvegcse tartalmához fordult segítségül, hogy elkerülje felbőszült második támadásomat. Döbbentem vettem tudomásul, hogy Yuki~onna pengéjére öntötte annak tartalmát, majd a „Jeges végtelen határához” hasonlatos védelem kúszott fel elé, s nemes egyszerűséggel hárította ezzel kirohanásomat. Pár lépést hátrább shunpozva előle néztem rá némi agresszivitást vegyítve letekintő szemlélésembe. Szemem sarkából kósza pillantásokat vetve közben Yuki~onna pengéjére, hogy láthassam semmi nagyobb baja nem esett e, az előbbi folyadék hatására, melyet ráöntöttek.
- Csak ugyan… - morogtam orrom alatt, ismét érezve, hogy vérmérsékletem megint kezdi elhagyni a normálállapotot. Mintha önszántamból kívántam volna ebben a szituációban összefutni testvéremmel. Való igaz, hogy régen láttuk egymást és áhítozok egy újabb találkozóra… a levél formájában történő kapcsolattartás cseppet sincs ínyemre, kezdek egyre visszakozni tőle, papír formájában nem oszthatok meg vele mindent, s ez az állapot fordítva is érvényes. Mindenesetre egy dolgot le tudtam vonni mondandójából, hogyha már ilyen értékes információval gazdagított, célpontjaimként akár az üvegeket is kiszemelhetem, mert ha nincs lehetőség számára ilyen fiolák alkalmazása, akkor nem tud semmiféle aljas trükköt bevetni ellenem.
Gondolataim sűrű tengeréből visszaterelem magamat a külső események irányába, amint Yuki~onna figyelésre ösztökélt. Homlokráncolva vettem tudomásul az ellenfelem keze ügyébe kerülő két ismerős színnel rendelkező fiolát. Visszaemlékezve a nem is olyan rég történt eseményekre, a tegnapi napra, azon nyomban beugrik a két üvegcse által tartalmazott hatás, s nem is haboztam védekezni ellene.
- Bakudou no sanjuukyuu: Enkosen! – pörgetem meg magam előtt zanpakutomat, ezáltal összegyűjtve reiatsumat, s pajzsként megidézve azt magam elé, hogy háríthassam a felém irányított forgószelet. Legutóbb igen megjártam evvel a találkozást és nem kívántam ismételten átélni azt. Hátrább tántorodva a kisebbfajta hurrikán miatt, levegőért kapkodva próbálok erőt nyerni, a bal vállamban érződő sajgó fájdalom cseppet sem kíván semmisé válni, vérző, fájó sebeim pedig megnehezítik dolgomat a lélekenergiám irányításában, emiatt dupla figyelmet kell szánnom bizonyos mágiákhoz való koncentrálásokra.
Tekintetemmel kísérlem megkeresni gyáva módon bújócskázó ellenfelemet, bár az általa kreált eső igencsak megnehezíti a dolgomat a szabad szemmel való kutatásban. De reiatsu útján még nehezebb dolgom lenne a felkutatatásban, tudom, emlékszem, hogy ennek a felhőszakadásnak, azaz eredménye, hogy valamiféle módon nem hagy lehetőséget a lélekenergiák érzékelésére. Végül úgy határozok, hogy magam próbálom meg felkutatni őt, nem szeretnék Otou-sannak azzal csalódást okozni, hogy hagyom megfutamodni a bűnrészest.
- Bújj elő, most! Csak a gyávák futamodnak meg! – szólaltam fel kissé felbőszülten, amiért keresgélésem nem látszódott túl eredményesnek. Szövegem után eltelt apró másodpercek követően egy nagyobb termetű szikla mögül láthattam előbukkanni a keresett személyt, nem messze tőlem. Így éltem a lehetőséggel, s magamra vettem a kezdeményezés jogát.
- Hadou no sanjuusan: Soukatsui! – bal tenyeremet kifelé fordítva, magam elé tartva indítom meg felé a megidézett kékes színű energiát, hogy míg ezzel foglalatoskodik egy bakudou idézésén törjem magamat. Viszont nem várt mozzanataként szelte ketté mágiámat, mintha nem is egy veszedelmes hadou, hanem valami egyszerű hajszál lett volna. Meglepetten hőköltem hátra, egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy ez valóban megtörtént. - Ezt… hogyan? – préseltem ki magamból tanácstalanul az alábbi szavakat, bár elsősorban magamnak, így nem várok költői kérdésemre feleletet tőle. Próbáltam mérlegelni magamban esélyeimet, melyek igencsak eltűnni látszottak, hogyha mágiáim semmit sem érnek ellene, míg ez a fegyver a kezében pihen.
Karddal tett csapásait gondolati síkomon utazva kicsit nehezen hárítom, a zanjutsuhoz való hozzáértésemről nem is beszélve. Aprócska tudást sikerült csak összeszednem a Hachibantaiban szolgáló tisztektől a kardforgatásról, míg nem ismertem meg Yuki~onnat és csatlakoztam a Kidoushuuba. S mivel a mágia mindig is jobban felkeltette kíváncsiságomat, ebből kiindulva nem is igen foglalkoztam az erről szóló tudásom fejlesztésével. Most ébredek csak rá, hogy ez nagy hiba volt. Még így is, hogy úgy néz ki, hasonlóan kevés tehetsége van a fegyveres harchoz, mint nekem. Ekkor felötlik lelki szemeim előtt az elmúlt percek egy pár emlékezetes pillanata, ahol többek között megtudhattam ellenfelem gyengepontját is. Lassacskán pedig egy terv hozakodott fel elmémben.
- Yuki~onna no shiruetto… - fehér derengés kúszik testem köré, ahogy halkan elmormogom két vágás kivédése között a bűvös, zanpakutom technikáját aktiváló szavakat. Ezt követően egy erősebb lökéssel küldöm vissza felém irányított vágását, hogy hátrább tántorítva lehetőségem legyen shunpoval elhátrálni mellőle, majd onnan a levegőbe rugaszkodva – hogy Yuki~onna képességével élhessek – odafent mozoghassak. – Hullj szét, Rondanini fekete kutyája! Nézz végig magadon és égj; tépd fel saját torkodat! Bakudou no kyuu: Hourin! – tenyeremet célpontom felé fordítva idézem meg a narancssárga színű indát, hogy kezei irányába lőhessem, s elméletem szerint lebénítva azokat élhessek gyengepontja kihasználásával, amennyiben sikerült. – Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – a levegőben való tartózkodásomat kihasználván merészelem mindkét mágiához az idézést hangoztatva erősíteni azokat, s a Shakkahouból cirka hármat is ellőttem egymás után. A Vörös Tűzágyúkat ellőve, a felkavart portenger ellenére még egy mágiát kívánok bevetni ellene, amiért semmit sem szeretnék a véletlenre bízni. – Hadou no sanjuuni: Oukasen. – feljebb hátrálva a levegőben kémlelem a felkavart porrengeteget, hogy annak lassú elülepedése során láthassam előtt kidouim által tett eredményeket. Mélyen belül reménykedem abban, hogy nem voltak hasztalanok és sikerült valami hatásosat is elkövetnem velük, s nem csak felvágnom, mely szerint jómagam ismerem eme mágiákat. Bár utolsó Shakkahouim és az Oukasen ellövése során is éreztem, hogy kezdek kimerülni, szapora lélegzetvételem is erről tanúskodik, egyértelmű számomra, hogy nem fogok már sokáig talpon maradni. Sajnos ez a küzdelem nehezebb, mint a Kidoushuuban tett szimulációs gyakorlatok.
- Pedig jelenleg a vereség irányába közelítesz. Nem szívesen mondom ezt, de jobb lenne, ha feladnád, azzal egyikünk sem győzedelmeskedne, avagy érné vereségként. Életben maradhatnál. – vetem fel, amint nem éppen fényes állapotban kirajzolódik ellenfelem az elszéledő füstrengeteg mögött. Nem akartam meggondolatlanságokra buzdítani, s nekem sem célom elvenni az életét, hogyha hagyja magát, de reménytelen próbálkozásnak tűnik szép szavakkal történő ráhatást. Ugyanis nem kíván megtántorodni a küzdelem további felétől, erről pedig újabb megdöbbentő lépése is tanúskodott. Meglepetten szemléltem végig, ahogy saját kezét sérti fel a kardjával, majd a sebből kiserkenő piros vért egy színes folyadékkal töltött fiolába csepegteti, mely ennek hatására sötét fekete színárnyalatot vet fel.
- Mi… mit művelsz? - el sem tudom képzelni, hogy mit akar elkövetni az újonnan összeállított üvegcse tartalmával, így inkább ott maradtam a levegőben, nehogy valami meglepetés érjen, ami esetleg nekem árthatna. Amiért nem egy meglepetéssel állt elő az eddigi harc során. Költői szavakkal élve, szinte földbegyökerezett lábakkal néztem végig közben a testi elváltozását, mely a fiola által tartalmazott fekete anyag okozott rajta. Nehezen sikerült visszatartanom azon akaratomat, hogy odamenjek és valamiféle úton – módon enyhítsek a fájdalmán, de Yuki~onna figyelmeztetései elgondolkodtattak eme hirtelen jött cselekvési kényszerem felől.
Felkészülten vártam, hogy az átváltozása után mit fog tenni, mivel eléggé kimerültem előbbi támadássorozatom során nem igen gondolkodhatok nagy dolgokban, inkább csak a védekezésre kellene összpontosítanom. Fintorogva vettem tudomásul, hogy hirtelen megnőtt gyorsaságát kihasználva egy ütéssel próbál eltenni az útból. A pusztakezes harcnál igen kevés dolgot utálok jobban… >.>”
- Tsumetai mugen no Henkyuu… - lehunyt szemmel kísérlek meg védelmemre jobban koncentrálni, hogy lélekenergiám és a térségben felelhető reiatsut kellően vegyíteni tudjam a technikához és védelmemként magam köré vonhassam az így létrejött Yuki~onna pajzsát. A kérdés csupán az, hogy sikerült e, valamiért nem merek felnézni se, hogy láthassam a végkimenetelt.

Szememet gyáva módon, aligha volt merszem felnyitni, hogy láthassam a találat milyen károkat is okozott konkrétan védelmemen, amiért az elmémben nagyjából megbecsült idő alatt – mely során már rég érintkeznie kellett volna testem az öklével – még mindig nem történt semmi. Amint erőt vettem magamon és legyűrtem fóbiás, roppant idegesítő félelmemet tudatomban, szemügyre is veszem a külvilág eseményeit. Kék íriszem apró megcsillanásával támasztom alá átmeneti örömömet, amiért Yuki~onna pajzsa kellő erősségűnek látszódik ellenfelem csapásának fenntartásához. Bár szaporán húzódik fel, s kezd terjedni a halványkék színű pajzsomon a masszív, fagyott jég, mely időmutatóként szolgál védelmemen, aminek mértéke cseppet sem kecsegtető.
Nem érzem úgy energiailag magamat, hogy újabb mágia sorozatba kezdhetnék, vagy akár nagyobb lélekenergia szükségletet igénylő támadás kivitelezésével próbálkozhassak. Egyszerűen, mintha a pajzsom felemésztené minden kicsinyke lélekenergia tartalékomat. Leleményesnek kell lennem, hogyha túl kívánom érni ezt a harci hőt, bármennyire nem tetszett Onee-san nevének bemocskolása általa. A szólás is hasonlót igazol: „Lassan járj, tovább érsz” – úgy érzem, a bosszú várhat.
Másodperceim egy hasznos mozdulatra koncentrálódnak le. Míg védelmemmel ügyködik, kitűnő rálátást nyújt elhelyezkedésem az ellenfelemen csüngő fiolákra, melyre nyomban felötlik bennem aprócska tervezésem nem is oly’ régről. Ugyan nem ezen a módon kívántam kivitelezni, de ezt most már nem változtathatom meg, így is tökéletes lesz, legalábbis sikerülnie kell!
Oldalra kitérek, a fiolái irányába tett vágásom során, amiért pajzsom, mintha csak erre a lépésemre várt volna, apró, pici lélekszemcsékké bomlik szét közben. A pillanat hevében meglepetten tapasztalom, hogy fiolái, melyek nagyobbik felét sikerült kivonnom a küzdelemből, nem kis meglepetéseket hoz maga után. A zsebét ért vágásból, tartalma feltárul előttem, melyet gondolkodás nélkül kapok fel a talajról, miközben a jelenlegi erőmmel telhető leggyorsabban távolodok el villámtáncommal mellőle, hogy jobban szemügyre vehessem azokat.
Aligha vetettem egy kisebb pillantást az egyik kezemben pihenő tablettára, máris tudtam mire jó. Könyvekben is olvastam már róla, mely nekem csak jó lehet jelenlegi lecsökkent reiatsum esetében, így további gondolkodás nélkül azon nyomban beveszem, hogy minél előbb kifejtse hatását és szembeszállhassak ellene továbbra is. Így nem kell agyalnom az esetleges menekülési útvonalakon, annál megalázóbb igen kevés dolog van, mint a harcban való elmenekülés. Szerencse, hogy nem kell erre vetemednem! A Juuichibantainak nem hiába lehet a „végsőkig kitartunk” meglátása, bár nem vagyok a tagja, most van merszem élni ezzel.
A másik, furcsa tablettát végül zsebre teszem, amiért nem ismertem föl kinézetéről, hogy bármely kötetben olvastam e róla, mely kimondaná hatását, így figyelmemet véglegesen visszaterelhettem a küzdelemre. Igaz tudom, hogy taktikát változtatva védekeznem kell és lehetőleg háttérben tartózkodni esetleges erősebb támadásaitól, míg a lélekenergiát kiegyenlítő pirula nem hat. Bár nem igen tudom, hogy mennyire is bízhatok meg egy 4. osztagos ilyesfajta termékében, de remélem, nem most üt vissza az irányukba táplált negatív véleményem.
Ütései, melyek kifejezetten rendezetlennek tűnnek első ránézésre, rá kell jönnöm nem csak képzelem, s egy hihetetlen ötletességből adódó taktika ez, hanem ténylegesen nincs se eleje – se vége lépéseinek. Össze – visszacsapkod, szinte nem is tudok feleleveníteni hasonló eseményt életemből, csupán szorgos fejtörés után tudok felhozni egy részben azonos eseményt még a Kidoushuu edzőtermében való egyik gyakorlás során, ahol az egyik shinigami vaktában lőtte az éppen eszébe ötlő mágiákat. Semmi logika nem volt kidoui szabadjára engedésének, akárcsak most ellenfelem csapásai esetében.
Levonva a hihetetlen egyezést egy régi tapasztalatommal kapcsolatban, pillantok meg nagy kutyafuttában egy talajból kimagaslódó sziklát, pár lépésnyire tőlem. Magabiztos, apró kis mosoly húzódik arcom szegletébe, bár esélye, hogy bedől ennek a kicsinyke trükknek igen kevés. De jelenlegi harci vérmérsékletét tekintve, talán magasabbról indul képzeletbeli mércém.
Shunpommal megtorpanok a nagyobb kő előtt, s kiszolgáltatottnak tettetve magam bevárom, míg elég közel ér, hogy aztán újabb meglepetésekben részesíthessem, amennyiben nem jön rá a turpisságra.
- Hadou no sanjuusan: Soukatsui! – megkerülve, amint úgy véltem elég közel ért felém, szabad kezemmel, tenyeremmel kifelé mutatva lövöm hátba aljas módon a Pusztító kék tűz mágiával. Ugyan varázslatom nem egy erőteljes csapás lett, meglátszik rajta energiám minimuma, melynek töredékét csupán most nyerem vissza a tablettának hála. De legalább a kővel való pofozkodása elég hatásos volt, még ha a kidoum minőségen aluli lett, mondhatni osztagomat megszégyenítő erősséggel bírt csupán. – Remélem ebből tanultál. Jobb lenne, ha feladnád. – magam sem hiszem el, hogy ezt én mondtam. Inkább adnám fel az Onmitsukidounak, mintsem hidegvérrel eltörölném puszta létezését e világról bosszúm gyanánt? Bár a logika és a kiadott parancs ezt követelné meg elsődlegesen, mégis meghökkentő!
Értetlenkedve veszem tudomásul megrögzültségét feltételezett „rokonom” irányába. Ekkor jövök rá, hogy ellenfelemet szinte nem is ismerem, hogy tudjam mit, miért is tesz. Nem mintha szándékomban állna mindezt megtudni. Parancsot teljesítek, ez a kötelességem, esetleges többlet információk már összezavarhatják meglátásomat és nem úgy ítélkezek felőle, ahogy egy vérbeli shinigaminak kellene, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak! A Gotei 13 kiadta az utasítást ellene, nem törődhetek lelki gyöngéivel, a feladatra kell összpontosítanom! Megengedhetetlen a halálisteneknek, hogy elérzékenyüljenek és meggondolatlanságot tegyenek, az azt jelentené, hogy alkalmatlan a lélek a shinigami lét beteljesítésére. Számomra így is elég teher Onee-san titkát vállamon hordozni, nem tudnék még egy ilyen mértékű rejtélyt elviselni, mely a Gotei ellen szólna.
- Én nem okozhatok csalódást a Gotei 13-nak, sem pedig a családomnak. – lehunyt szemmel fogadom el feleletét, melyre hasonlóképp válaszolva nyilvánítom ki egyértelműen a harc további magasztos tétjeit. Fehéres szín lélekenergiám színjátéka testem körül tökéletes tanúbizonyságot tett szavaimra. Egyikünk sem hajlandó csak úgy elveszíteni a küzdelmet, míg a másik végleg földre nem kerül. Hát legyen, jómagam kitartok a végsőkig!
Előbbi taktikámmal élve próbálom ismét kelepcébe csalni, viszont hamar rájövök a kellemetlen igazságra, hogy a reiatsujának előbbi nyers megmutatása nem csak színpadias előadás volt, hanem komoly változtatásokat hozott magával. Fizikai ereje, mintha csak megugrott volna úgy nyeste több darabra a szikla maradványait, egyértelmű jelét adva annak, hogy jobb lenne óvakodnom tőle.
Villámtánccal való szlalomozással és néha taktikám párszori elismétlése során kezdek el merengeni egy megfelelő támadássorozaton, melyet visszanyert lélekenergiámmal kivitelezni tudok. Bár az épelméjű gondolkodásmódomat rendkívül megnehezíti folyamatos támadása, illetve a néhai sziklából keletkezett kőzápor a felhevített porral karöltve, mely a látásviszonyokat nehezítette meg számomra, így támadásai elkerülését sem igen mondhattam minden szituációban biztosra.
Az egyik ilyen portengert végül saját hasznomra fordítottam, amíg ő rendszerint megpróbált felkutatni a szemet zavaró portakaróban, addig részleges látását kihasználva, halkan duruzsolva hangoztattam az egyik bakudou bűvös idézését a jobb hatékonyság érdekében.
- Hullj szét, Rondanini fekete kutyája! Nézz végig magadon és égj; tépd fel saját torkodat! Bakudou no kyuu: Hourin! – két ilyen narancssárga kötelet idézek meg, melyek egyikével a kezeit, a másikkal pedig a lábait kötözöm le, bár zavarásra fókuszál eme mágiám, így ha a kettő közül az egyik nem is talál célt, az nem okozz gondot tervem további részének kivitelezésében. – Hadou no sanjuuni: Oukasen! – a sárga színű áramos mágiát Yuki~onna pengéjére vezetve küldöm el az irányába, hogy bénulását kihasználva belekezdhessek egy újabb idézésbe, mely visszanyert reiatsum ellenére is szükséges, mivel csak így érik el mágiáim a megfelelő hatást az elképzelésem szerint, amelyet kivitelezni szeretnék.
- Ó, Nagyúr a hús és csont burka, minden teremtmény, szárnyak suhogása. Te, ki az Ember nevét hordozod, Pokol és Zűrzavar. Tenger hullámzó akadálya indul dél felé. Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – egy lánglabdával nem elégedtem meg, idézés nélkül ugyan, parancsát szajkózva, de négyet – ötöt még előttem belőle felé, hogy biztosra menjek egy minimális siker megvalósításának. Az eddig felkavart porréteg, ha nem lett volna elég, mágiáimnak köszönhetően újabb adagot kevert fel a levegőbe, mely a végkimenetel elém tárulását késleltette. Feszülten, levegőért kapkodva, türelmetlenül vártam szétoszlását, melyet Yuki~onna pengéjével levegőben való csapkodásával próbáltam megsürgetni. Tudni akartam mi lett a vége, hogyha elbuktak ezen intenzív támadásaim, akkor még időben tudjak reagálni az esetleges támadásokra ellenfelemtől. Már amennyire sikerülne kimerültségem hátráltatása miatt.
Mellkasomban egy rendkívül kellemetlen érzést éreztem, amikor megláttam a portakaró eloszlott résein a még mindig talpon lévő ellenfelemet. Összeszűkült tekintettel vizslattam felé, megpróbáltam kivenni mire készül, amikor összeesésének lehettem szemtanúja. Belül jócskán csak megörültem sikeremnek hála, de az események további fele igen összezavartak.
Komor ábrázattal, lassú léptekkel közelítettem meg a fáradtságtól földre zuhant valóját, s hallhattam végig könyörgését. Mások ebben a helyzetben rendszerint kegyelemért sápítoznak, nem életükbe kapaszkodó utolsó ragaszkodó gyökereik eltiprását kérik.
- Bár igen furcsa, azt hiszem, megértem miért akarsz eltávozni erről a világról. Megteszem, de nem szívességképpen! – letekintően emelem zanapkutomat a kegyelemdöfés megadására, gyors és fájdalommentes célzást kivitelezésre törekedve. Lehet, hogy nem éppen pozitív meglátásom az irányába, azért mégsem szeretném szenvedését látni. Így is lehunyt szemmel kiviteleztem az általa kért „szívességet”, ezzel elütve minden energiatartalékomat.
Kimerülten rogytam térdre a halott test mellett, s fáradtan felnézve még láthattam, ahogy Yuki~onna visszaváltozik eredeti kinézetébe. Fejemben az elmúlt pillanatok eseményei játszódtak le újra és újra, miközben elmémben visszhangzott a kérdés, mellyel kérdőre vontam magamat, hogy biztos ez volt e az a bizonyos megfelelő döntés? Ugyan ezen már igen keveset tudtam elmélkedni, egyszerűen a fáradság győzedelmeskedett felettem, amely felélénkítette a küzdelemben szerzet sebeim fájdalmát. Akaratom ellenére is elvesztettem az eszméletemet a kimerültség és fájdalom együttes hatására, csupán remélni tudtam, hogy Otou-san jól van és elnézi, amiért nem tudtam visszatérni és segíteni neki.

// Elnézést az újabb soook-soook rizsáért, de remélem nem lett annyira szörnyűséges azért emiatt a post! T^T És köszönöm szépen, hogy részt vehettem a küldetésen! >o< Nagyon élveztem! *-* //