Sötétség. Hideg van. Az örök tűzzel égő fáklyák minimális fényességet biztosítanak, fűtőértékük pedig szinte elhanyagolható. Kétségtelenül nem a tél a legkedvesebb évszakom, erre pedig csak rátesz egy lapáttal a fűtetlen helyiség által keltett dohos levegő is. Végre eljött az a nap, amiért annyit dolgoztam az elmúlt két évben. Erőm határai alig láthatóak, nincs mitől félnem, bizonyosan élve fogok kikeveredni az összecsapásokból, mivel Nekem még rendeltetésem van. Meg kell tisztítanom a Seireiteit, s ha ehhez előbb Aizen torkát kell elvágnom, akkor tessék csak, megteszem. Egyáltalán nincs bennem félelem, csupán jeges elégtétellel tekintek a jövő felé. Mellkasomban mégis fagyos kéz szorul a szívem köré, mivel tisztában vagyok a Soul Societyben történő eseményekkel. Az ostrom megkezdődött, több ezernyi lidérc áll most a kapukban, hogy még írmagját is eltöröljék a shinigami fajnak. Ezen tény még nem is izgatna különösebben, hiszen már rég kiléptem ebből a körforgásból, azonban szerelmem élete mindennél és mindenkinél fontosabb számomra. Szívesebben harcolnék magam is a város védelmében, ám ismerve a 46-ok Tanácsát hamarabb kerülnék a bitóra, mintsem hogy kamatoztathatnám képességeimet a csatában. Gyáva, aljas banda, egyetlen gondolattal összeroppanthatnám mindannyijukat, de azzal csupán pár újabb gyilkosságot varrnék a saját nyakamba, holott még azokkal sem tudok elszámolni, melyeket dezertálásomkor elkövettem. Lehunyt szemhéjaim alatt íriszeim ide-oda vibrálnak, régi emlékképeket vetítve meditáló valóm elé. Vér, halálhörgés, elhaló kiáltások. Tisztek hulltak sorban a kezem által, esélyük még akkor sem lett volna, ha egyszerű halálisten vagyok magam is, nemhogy vaizardságom által megerősödve. Az Espada, a kapitányi gárda, egyik sem jelent számomra kihívást, egyes egyedül az 5. osztag ex-kapitánya miatt fogok elindulni Karakura városába.
Íriszeimet lassacskán kinyitva kémlelek körbe a Fészek tanácstermében, ahol az asztalon törökülésben végeztem el egy kis fejtágítást még a nagy kaland előtt. Körülöttem a Daitenshi tagjai elkülönülve elmélkednek, talán imádkoznak az isteneikhez vagy tudom is Én. Suke a Tiszta Lelkek Városában van, jó helyen, remélem vigyáz Chiyokora addig, amíg át nem kell jönnie az Emberek Világába a parancs szerint. Ámbátor már rég nem tartozom a Gotei 13 kötelékébe, azonban igencsak sokat tudok a másik oldalon történő dolgokról, ennyit jelent, hogyha az ember jó szövetségeseket választ magának. Körülbelül képben vagyok a haditervvel kapcsolatban, bár különösebben nem érdekel az újdonsült főkapitány gyengécske stratégiája. Talán látásból ismerem az említett férfit, sosem gondoltam volna, miszerint egy napon a legnagyobb vezető beosztást kapja meg, hisz’ túlságosan… összeszedetlen. Fáradt pislogással és egy megrökönyödött sóhajjal adom a világ tudtára véleményem a dologgal kapcsolatban, azután kinyújtóztatom elgémberedett lábaimat, s egy gyors mozdulattal álló helyzetbe tornázom magam. Az életre kelt vízköpők érdeklődve fordítják irányomba bamba fejüket, akaratukat leginkább jómagam irányítom, viszont jelenleg képtelen vagyok másra koncentrálni, mint az elkövetkezendők, ezért is nézelődnek várakozóan, nem tudják, milyen terveim vannak velük. Laza intéssel nyugtatom meg a zúgolódó védőalkalmatosságokat, semmi szükség nincs rá, miszerint ok nélkül zúzassam őket kőtörmelékké. Kardjaimat bal oldalamra csatolva állok indulásra készen, ajkaim közé még beillesztek egy éjfekete energiarudacskát, majd jelzek Yukezonak, hogy indulhatunk. A teleportálás a szokásos módon pillanatok alatt véget ér, Mi pedig reishit a talpunk alá gyűjtve állapodunk meg jó harminc méterrel a föld felett.
Egy pillanatra magam is megrészegülök a rengeteg erősebbnél erősebb lélekenergiától, melyek között társaimé szinte elveszni látszanak. Nos, hazudnék, ha ennél rosszabb műsorra számítottam volna. Látszólag a legtöbben már megtalálták a saját riválisukat, Nekünk nemigen lehet válogatni, de ugye így jár az, aki késve érkezik a vacsorára, már csak a maradék között kutakodhat. Üdvözlésképp szerény személyem is kiereszti reiatsujátnak egy nagyobb részét, hadd érezzék csak a tényt, mely szerint új kihívó érkezett. Elég minimális a jelenlévők száma, ami valahol érthető is, lévén a legtöbben a Seireitei támadásánál, illetve védelmezésénél játszanak szerepet. Feltehetőleg már észrevettek, de semmi jelét nem mutatom érdeklődésemnek a forgatag felé. Tekintetem a lehulló acélfalak között ácsorgó hármasra szegezem, köztük is a vezető tekintetét kutatom acélkéken villanó lélektükreimmel. Az arkangyalok tudják, mit kell tenniük, maguknak való ellenfelet keresnek addig, amíg Én elvégzem a feladatot, amiért jöttem. Fajtársaimmal ellentétben egyáltalán nem érzek gyűlöletet, ha állapotom okozójára tekintek. Részben megnehezítette az életem, viszont hathatós közbenjárása nélkül bizonyosan nem jutottam volna el azon szintre, amit most is képviselek. Hibát követett el, megteremtette bukásának feltételeit. Személye és tettei közömbösek számomra, meggyilkolása sem a köz javát szolgálja, hanem leginkább az Enyémet. Egy ilyesfajta akcióval az adósommá tenném a 13 Őrosztagot és gond nélkül megkapnám az amnesztiát. Igen, ennek így kell történnie.
- Rég láttuk egymást… Aizen! – szólalok meg erélyesen, miközben számban a bagó hosszú füstcsíkot ereget képem elé. Világoskék haorimba belekap a hirtelen támadt fagyos szél, hamarosan a hó is szállingózni kezd, puha borítást képezve ezzel minden jelenlévőn. Persze a hópelyhek nem lesznek hosszú életűek, a harc heve megolvaszt mindent ezen a helyen. Kétségesnek tartom, hogy egyedül felül tudnék kerekedni mindhármukon, ellenben az érkező aurákból arra tudok következtetni, miszerint erre nem is lesz szükség. Feleslegesnek tartom a hátrafordulást, tökéletesen be tudom lőni az érkezők személyét még így is. Laza eleganciával cigarettázgatom addig, amíg az események be nem indulnak végre. Talán érdemes lenne még egy szálat elszívni ezután, mert kitudja, lehet az utolsó lehetőségem rá. A gondolatra gúnyos mosoly villan át az arcomon, Sorsom elrendeltetett, láttam már. A vég nem itt vár Rám.

*Ugye mily' szépen csengő szavak azok, mikor egy felnőtt hangját hallod, midőn az ágyad felett virrasztva esti mesét olvas, hogy álmaid szépek és gondtalan mederbe sodródjanak? A "gyermekkor" küszöbén állva ez egy olyan erő, amely még, ha tudatlanul is, de melegséggel tölti el a gyermek szívét és gondtalanul gondol vissza azokra az időkre. Lényegében nem is egy olyan egymás után megismétlődő dolog, ami számottevően érne, de az emlék valamiért még is meg marad. Meg, hiszen a mesék általánosan tanítanak valamit, ami egy az egybe a személyiségünkbe valamely módon beépül és kamatozik napról napra. De vajon mi történik akkor, hogy ha a gyermeknek nem olvasnak mesét, nincs szülő, aki minden egyes éjjel betakarja és elmondja neki mit szabad és mit nem?Korán kell felnőniük és feltehetőleg szembe kell nézniük a kegyetlen valósággal, hogy számukra az élet valami mást tartogat. Ugyan, a szenvedést mindenki hamarabb észre veszi és gyakorta sokan beleroppannak ebbe, hisz ahogyan szokás ezt mondani a "környezet alakítja az ember" és a társaid vagy a nyomás által válsz azzá, amivé. Nekem nem volt választásom, akár csak valamennyinknek, akikkel egy cipőben járok. Még is talán most kezdem megérteni, hogy igazából mennyire is mondhatom magamat szerencsésnek. Nem, itt nem a vaizarddá válásról beszélek, habár az sem volna elhanyagolandó érv. Itt arról van szó, hogy társaim vannak, akikről, ha végig néznék, nem jutna eszembe más szó, mint a "család". Természetesen, mint minden családban a konfliktus előfordul, de lényegében ezek nélkül a "bútordobálások" nélkül a napjaink nagyrészt üres volna, amúgy meg kifejezetten erősít lelkileg talán mindannyinkat, hogy szekáljuk a másikat. Szerintem a másik nélkül egyikőnk sem bírta volna ki a bennünk lakozó hollowot, s lehet bármennyire is hiú valaki, ezt még ő maga is könnyedén bevallhatja magának (nem másnak), hogy igen, ha nem lett volna ő és ő lehet, nem itt tartanék, hanem valahol a legmélyén...
Mindenkinek van keresztje, amiért végig akar menni a számára ismeretlen úton s mindenkinek (többnyire) akad olyan is, aki, vagy akik segítenek ebben. De nekem vajon mi volna az, amiért végig kellene mennem az úton és kihasználni az ökleimben lévő még nagyon kiforratlan erőt? Semmiért. Nincs mögöttem semmi vagy talán, ha akadna, akkor se olyan, ami...nos, említésre méltó? Ugyan ki tud úgy gondolkodni, hogy azért szeretném meg tanulni és erőssé válni, hogy az élet egy hasznos részévé válhassak? No, igen a kibúvókat mindig is könnyebb volt megtalálni, de talán most eljött az ideje, hogy szembe nézzek a kegyetlen valósággal, mi szerint a saját sorsomért én felelek és ideje volna az "i"-re feltenni azt a bizonyos pontot végre...
Eme rakoncátlan gondolatokkal a fejemben ültem be az íróasztalom mögé, hogy a forgó székemmel fordulva egyet a plafonomra szegezzem üresedő tekintetemet. A mai napig nem sikerült megfejtenem azokat az ábrákat, amelyeket valamely vaizard elődöm vésett fel, de még mindig a begyembe van a gondolat, hogy valamiért fontos lehet. Ha nem is nekem, annak a seggfejnek (mert ugye ki az- az elmebillent, aki plafonra vés) fontos lehetett. S érdekelne, ha már ilyen elmeháborodott krix-kraxokkal meg bonyolult ábrákkal díszítette be a mennyezetet. Ki tudja? Lehet, hogy mi után visszatérek, egy bizonyos pillanatban rájövök a megoldásra. Nem gondolkodok úgy, hogy ne jönnék vissza egyáltalán. Hülyeségnek tartom azt az egészet, hogy "most lehet, meghalok, úgy hogy búcsúzzak el mindenkitől". Meg a nagy fülű majom ürülékét. -.-' Én egyáltalán nem a halálra pályázok, szóval nem kell itt a drámát csapni előre, hanem szét kell rúgni valakinek a seggét azt kész. Én nyerni akarok, nem pedig azon drámázni úton és útszélen, hogy jaj "mindjárt meghalok, szeretlek xy" és társai. Ezért sem jelentem meg a nappaliban, hogy elbúcsúzzak a többiektől, mikor páran úgy döntöttünk végül, hogy részt veszünk a Nyálzen elleni harcban. Teljesen felesleges, mert, ha ne tán vissza is jönnék, kapnám az ívet rendesen, hogy "nesze, bazdmeg, ott siránkoztál most meg visszajöttél?" És hasonló csesztetés jobbról, balról. Hát kapjátok be én, visszajövök így is meg úgy is. Egyébként is nem a csóka miatt megyek harcba, de, hogy miért is? Az valahogy teljesen egyéni szoc problem. Ellököm magam a székemtől és nyújtózkodok egyet, majd körbe nézek a szobámon, mert a kupimban valahol elmerül a zanpakutom is, ami nélkül azért elég gány volna elindulni.* ~ Ginryuu...Ne is mond, ne is mond..tőled jobbra, néhány méterre..~ *Persze, hogy majd kiszúrta a szememet a sarokba ledobott táska, amiben tartom legtöbbször az ikerpengéimet. Meg, hát mibe is cipelném, amikor a sok köcsög ki megy az utcába pl. a nagy nodachival a hátán és jobb esetbe is hülyének nézik az emberek? Nekem legalább van eszem és nem kirakati látványosságnak adom el magam egy- egy közlekedésnél. Most, talán először kivételesen döntök úgy, hogy kicsivel másképp indulok útnak. Persze a fekete melegítő ugyanúgy adott, viszont a két wakizashi ikerpengémet nem vagyok hajlandó most egy sporttáskába tuszmákolni, amikor már így is indulnom kéne. Nem mintha túlzottan használnám őket, de na, ki tudja, mivel kell majd próbálkoznom. A shikaion kívül másra nem is használom ezeket a pengéket, de nem is kell. Nagyobb hitemet fektetem kezdettől fogva az öklömbe, mint a pengémbe, ez ilyen egyszerű. Tehát a maga jobb és bal oldalára illesztem a pengéket és magam mögött becsukva a szobaajtómat indulok el kifelé a raktárból. Elhaladva a nappali mellett persze, hogy akad néhány depressziós köcsög, akik siratják a "halottakat"?* - Nem halunk meg seggfejek! *Nézek rájuk elég durván s valakire látszólag még hatással is van, hiszen majdhogynem eltalál egy dohányzó asztal, amit visszaütéssel köszönök meg, majd megelégelve a "sötét energiákkal" telt környezetet távozok a raktárból. Ki érve az első dolog, amivel szembesülnöm kell, hogy időjáráshoz józan paraszti ésszel is alul öltöztem, de ennek ellenére egyáltalán nem fázom. Bizonyára fűt a kíváncsiság, hogy vajon mi a rák fog fogadni a kihalt "Karakura" azon részén, ahonnan bizonyos lélekenergiákat észlelek. De még mielőtt azokkal foglalkoznék, van itt más is, akinek a feltűnő lélekenergiáját észlelem, bár ez sokkal közelibbre eső és kissé ingatag. Már- már hasonlít arra a bizonyos seggfej állapotra, amikor...lényegtelen. Biztos csak tévedek, de azért még is megindulok a kispécizett irányba, hogy megnézzem. Alig pár háznyira pedig egy teraszos kocsmánál kit pillantok meg?* - Idióta hegyikecskeeee! *Már a látvány is idegesített, hogy ez itt lazán el van és még fizetnie sem kell. Szemétség, nekem is eszembe juthatott volna, hogy kiraboljam a kihalt "Karakura" bankját meg természetesen az édességboltot meg ilyeneket. Hozzá vágok Sakéhoz egy napernyőt és integetni kezdek Shio senpainak.*
- Üdve! *.* *Persze az idő előre haladtával megjelennek új lélekenergiák és ebből is egy kimondottan erőteljes, amely kicsit mintha rákapcsoltnak tűnne.* - Yuusuke! -.-" *Dünnyögöm az orrom alá. Volt már "szerencsém" találkozni vele a raktárba, de azt hiszem azokat az ideg idegfeszítő pillanatokat nem akarom neki megköszönni.*- Tuti fix, hogy már megint alkot valamit, amit természetesen én látni is akarok! *Ha már itt van miért is ne? Rápillantok a többiekre, akik valószínűleg egyet értenek velem abban, hogy indulnunk kéne, így nem is mondom csak a háztetőre shunpozva indulok meg az adott helyszín irányába feltehetőleg Shio senpai-al és a hegyikecskével. Egy idő után azért megunva a kotyagolást inkább a szellemi részecskéket kihasználva a levegőben érdemesebbnek találom a közlekedést, ugyanakkor az egyre közelebb eső reatsuk sem éppen a "földről" származnak. Csak néhány perc, mindössze ennyi kell s már is láthatóvá válik előttem, hogy pontosan kik is vannak itt. Éppen, hogy a ruhagalacsin mögé érkezek meg akitől nem messze a Soutaichout pillanthatom meg illetve attól tova tekintve Nyálzenéket. Természetesen a főkapitány kérdése megüti még az én fülemet is, ahogyan Yamato lereagálása is úgy szint. S na...nem bírom megállni egyszerűen. Odalépek hozzá és egy kis combóval kirúgom a lábát.* - Seggfej...mi az, hogy az eperkéjén köcsög?! *Ekkora idiótát, ez még tuti nem vette észre magán, hogy ekkora idióta megszólalást. De arrébb állok, hogy a tömegben megpillanthassak valamit, ami a számomra sokkal fontosabb ebben az egész hóbeleblancban. Apu és az a nyamvadáj, aki az anyámnak nevezi magát.* - Még szép, hogy nem a shinigamikén. De Yuusuke oldalán esetleg! *El se hiszem, hogy a nevén szólítottam ezt a...mindegy. A lényeg, hogy a magam részéről teljesen mindegy a dolog én nem éppen Nyálzen kiirtásáért jöttem, (bár azt a béka királyfit se lenne utolsó megsütni nyárson) hanem, hogy lerendezzek egy félbe maradt nézeteltérést az apámmal, aki történetesen nem is áll tőlem oly' messze, mint gondolnám. Mindent eláruló pillantásokat vetek feléje, hogy lássa tiszta szándékomat arról, hogy ezúttal be kell érnie egy vaizarddal. Amúgy se hagynám, hogy valamelyik más baromarcú tegye kezét a prédámra...*

~ Mi a fészkes fenét keresek én itt?
A gondolat, ami már annyiszor keresztülfutott az agyamon, most ismét felbukkant belső monológomban. Hiába érzem magamtól idegennek ezt a hétköznapinak nem nevezhető életet, már késő visszakozni. Azzal a hatalommal és tudással, ami a kezemben összpontosul, lehetetlen volna normális körülmények között létezni. Belefolyik a mindennapjaimba, a munkámba, elveszi a szabadidőmet. Nincs esélyem kitörni, végleg bekerültem abba a jótékonysági alapítványba, amelynek világszerte az a dolga, hogy erejét a rossz és a gonosz ellen fordítsa. Akár tetszik, akár nem, a kevés S rangú esper közé tartozok, képességem pedig lassan a tetőfokára ér, és mindez olyan kötelességeket ró rám, amik normál esetben eszembe sem jutnának. Persze még mindig jobb így, mintha még mind a mai napig bosszúvágytól megvakulva szenvednék. Annak az időszaknak azonban már vége, lezártam. Kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak érzem magam, dühömet pedig immár a helyes oldal, a lidércek felé fordítom, ám korántsem olyan fékevesztett módon, mint régen. Ösztönök és érzelmek helyett immár a józan ész és a logika vezérli a gondolkodásom, kontrollálom, irányítom a bennem rejlő gyűlöletet. Pórázon tartom, és nem engedem szabadjára, a benne rejlő energiát azonban learatom és felhasználom szükség esetén.
Ez a szükség most könnyen lehet, hogy eljött, hiszen otthonomat kell megvédenem az arrancaroktól, és a felettük parancsoló shinigamiktól. Bár Karakura nem a szülővárosom, mégis itt élek már legalább két éve, és megszerettem a települést és a benne élő embereket. Meg akarom védeni őket, ez ad nekem motivációt arra, hogy a Daitenshi színeiben megjelenjek egy olyan harctéren, ahol valójában semmi keresnivalóm nem lenne. Ahogy mindent, persze ezt is Yuu-channak köszönhetem, akinek személyes elszámolni valója van ezzel az Aizennel, szóval úgy döntött, hogy belerángat minket is a csatába. Egészen biztos vagyok benne, hogy eszébe sem jutna odamenni, ha nem a bosszú vezérelné, hiszen a Gotei 13 már akkor sem érdekelte, amikor legelőször találkoztunk. Ha ő nem lenne, nem is tudnék erről a harcról, és én is békésen aludnék valahol az igazi Karakurában, ahogy mindenki más. Nekem azonban van okom arra, hogy a Gotei 13 oldalán harcoljak, méghozzá Kotomi miatt, aki most valószínűleg szintén a fronton van és a seireiteii invázió visszaverésében segédkezik.
Az okaim tehát megvannak a harcra, szóval nem csak azért üldögéltem pockyt rágcsálva a Fészekben, mert Yuu-chan azt mondta, legyek itt. Hideg volt, de én nem fáztam, szerencsére képességem segítségével melegen tudom tartani magamat legyen akármilyen hűvös, igaz így is több ruha volt rajtam, mint lenni szokott, köszönhetően a haorinak, amivel a vaizard megajándékozott minket. Értelme nem volt sok azon kívül hogy jól néz ki, az olyan fennkölt indokok, minthogy azonos céljaink jelképe lenne ez a köpeny, nem igazán számítanak, vagy ha igen, akkor nincs valódi egység a csapatban. Ettől függetlenül a feszültség tapintható volt a levegőben, és nem miattam: én nem tudtam átérezni az előttünk álló harc súlyát, pedig két társamon láttam, hogy legalább olyan komoly dologról van szó, mint a Sors Dárdája. Yuu-chan jelére pedig magamhoz vettem a teljes felszerelésem, és alávetettem magam a szokásosnak mondható teleportálós procedúrának.
Jellemző vagy sem, a levegőbe érkeztünk több száz méter magasba, szóval amíg Yuu-chan és Yuke reishit gyűjtött a talpa alá, addig én egy több tízméteres zuhanással kezdtem a pályafutásom a harcmezőn amíg létre nem hoztam a mágneses mezőt, amivel én is lebegni tudok. Méltatlankodva pillantottam a shinigamira, aki talán erre nem gondolt, és bár azért életveszélybe nem kerültem, azért örültem volna, ha tekintettel vannak rám is... na mindegy. Körbepillantva csupa ismeretlen arcot véltem felfedezni, egyenruhájuk alapján kapitányok és hadnagyok, itt-ott már harcoltak a fehér ruhás arrancarokkal. A tekintetek azonban egy fölényesen pillantgató trióra szegeződtek, három férfira, akik ugyan arrancar uniformisban voltak, mégsem láttam rajtuk maszkot.
- Szóval ők azok...
Vontam le a következtetést halkan, de ezt akár a felőlük érkező lélekenergia mennyiségéből is kitalálhattam volna. Még ebből a távolságból is tisztán éreztem, mekkora erőt képviselnek, pedig számos másik erős reiatsuforrás is volt a környéken, többek közt Yuu-chané. Mély levegőt véve igyekeztem elűzni az enyhén fojtogató érzést, majd ismét egy rúd pockyt vettem a számba, hogy idegességemet elűzzem. Önállósítva magamat a közeli pillér tetejére teleportáltam, hogy megszüntethessem a bonyolult, és sok energiát igénylő levitációs erőteret, majd még egyszer utoljára leellenőriztem, hogy minden szükséges dolog nálam van-e a hátamon lévő kardomtól kezdve az övemen található különböző engem segítő eszközökig és persze a munícióként szolgáló kunaiokig. Készen álltam... azt hiszem. És valami azt súgta, hogy valaki figyel engem.

Szállingózó hópelyhek festik fehéressé a kihűltnek látszó környezetet. Az ajkakból kipréselt levegő párásít, s majd egyre jobban pirítja a mozdulatlanok arcát. A távolban kardok "dalai" szólalnak fel, épületek válnak a földdel egyenlővé. Számítani lehetett erre, s a jobbak mind ezt felkészülten várták. Ám ez a fajta összeszedettség sem biztos, hogy elegendő lesz a sátáni hármas, és azon alattvalóik ellen. Számított a ténnyel, hogy a shinigamik majd megpróbálják átverni, éppen ezért hozta létre őket. Azokat, akik most szemei előtt fognak a véráztatta "pokolba" zuhanni, s vesztik el egy koron lévő hatalmasságukat. Ő felemelte őket, más meg megfosztja majd trónjuktól. Az élet ilyen szempontból páratlan iróniával rendelkezik. Akár csak abban a pillanatban is, amikor a Gotei Juusantai Soutaichou-jának szembesülnie kell pontosan azokkal a személyekkel, akiket évtizedekkel ezelőtt száműzetett a Seireitei utcáiról. S igen, ők ma azért jöttek, hogy törlesszenek. A javában zajló csatározások közepette, amikor a Segunda Espada, Slarin Sleryrrlyn'dreskel harcképtelenné válik, abban a pillanatban a sűrű felhőzet közt egy hatalmas garganta nyílik meg. Ám a garganta kellős közepén egy alvilági lény, szinte a holdat helyettesítő szemei virítanak ki a sötétségből. Ekkor egy elmekárosult arrancar lép elő a garganta rejtekéből. - Haoooh!
Szólal fel egészen hangosan, amelyre Gin és Tousen egyaránt tekintetüket emelik. Mindannyian tudják, hogy Wonderweiss jelenléte csak is egyet jelenthet. Aizen immáron elvesztette türelmét a csatát illetően, s nem bízza a dolgokat a puszta véletlenre. Ő pedig, a már jól megszokott rideg nyugodtságával szemléli a jelenlévők reakcióját. Senki sem tudja, hogy pontosabban mire számíthatnak. - Wonderweiss! *Hallatszik Tousen szava, Aizen bal oldaláról, ám az arrancar gigászi sikítása zavarja meg a harcolókat egy pillanatra. Bárki, akin jelenleg bármiféle kidou, esetlegesen más képességek bénítása található, mind egy szálig peregnek le. Mintha ott sem lettek volna, Tousen pedig mindig is tudta, hogy Wonderweiss szavainak értelme van. Ekkor Aizen lép elő egy pillanatra, hogy végre valahára üdvözölje az éppen felgyülemlett haderőt.
- Érdekes kérdés ez tőled Masayoshi Soutaichou! Úgy hangzott, mintha már lemondtál volna a Gotei Juusantairól!
*Bárgyú vigyorát élesítve áll Gin kapitánya mellé. Aizen szavait hallva megannyiuk szeme kerekedhet el, hiszen bátor szavak ezek az Gobantai volt kapitányától. De ő nem az a fajta, aki az itt lévők közül bárkitől is félne. Ekkor a főkapitány ismételten kardját emelné, hogy támadást indíthasson, azonban hatalmas meglepetésben lehet része. A shinigami számára az egyik legfontosabb érték a saját zanpakutoja. De ha az egy ilyen "áldott" állapotban nem reagál a shinigamija hívó szavára az egy fajta rossz omen is, lehet. Egy előjel arra, hogy Aizen számításai szerint a shinigamik sorsa, akkor pecsétlődött meg, mikor ezt az egészet kieszelték. - Hoahahhh! *Hallattatja hangját ismételten az arrancar, akinek szavára ezúttal a háta mögött lévő szörnyeteg megannyi Menos szintű hollowot ömleszt, rothadó szájából a csatatérre. Ez az a pillanat, amikor Wonderwoiss meglepő sebességgel támadja be a főkapitányt. A shinigamik vezérének harca ekkor kezdődik meg. S így már a többieknek is kötelességük komolyan venni a dolgot, hiszen az, hogy maga a főkapitány is csatába indult nem jelenthet választást.
- Hoh, ez biztosan fájhatott! Ezek után még is mihez kezdünk Aizen taichou? *Oldalra billentett, már- már rókaságot idéző arccal áll Gin ura elé. Aizen pedig ravaszra ívelt ajkaival néz végig az éppen szétszéledő társaságon. Mindannyian tudják, hogy, ha az éppen megjelenő pilléreket a Menosok elpusztítják, azzal a harcnak feltehetőleg vége lenne. Így hát, az újfent összegyűlt banda már nem rendeződhet, olymi csoportban.
- Harcnak vége lesz, még mielőtt harcba bonyolódnánk. A vaizardok sorsa előre elrendeltetett, Gin. Az itt létük nem változtat semmin, csupán újabban eltaposható lények ők!
Számító, már- már az önteltségtől duzzadó szavakkal beszél "társához". Egyáltalán nem lepi meg a vaizardok felbukkanása, ugyanakkor mondhatni ők is természetesen a tervének része. Meghagyni egy elvarratlan szálat a múltból? Bár neki nem lényeges, de Aizen akkor sem kockáztat. Ez pedig egy tökéletes alkalom arra, hogy végezhessenek velük. Ám a távolból jó néhány katana, és egyéb eszköz rohamozza meg Aizent. Nem is kérdéses, hogy teljességgel sikertelenül. Kardját kivonva elsősorban Tousen teszi meg lépését, s sodorja távolabbra Hanabi Shiorit, Wakahisa Shunt. Ezt követően két másik ellenfél támadásával is számolnia kell Aizennek.
- Ikorose, Shinsou... *Gin kardja meglepő gyorsasággal nyúlik ki, megállítva ezzel egy ex- kapitányt Masakit, illetve Hitomit támadásával (Egy épület tetejére sodorta őket). Ezennel pedig már is három részre szakadt az igen erősnek bizonyuló társaság valamennyi tagja.* - Milyen kellemetlen, azonban nem engedhetem, hogy Aizen taichouval harcoljatok! *Szólal fel ködösen a 3. osztag volt kapitánya. Majd kardját önmaga mellett tartva pillant fel az égre Aizen irányába.* - Azon gondolkodtam, hogy milyen idegesek lehettek most, hogy végre valahára itt áll előttetek Aizen... Elmélkedik, némileg hangosabban, hogy a másik kettő is meghallhassa.
Ő pedig egyértelműen Yuusukenek, Hanaenek és Akanenek hátatfordítva állapszik meg. Az őt körülvevő reatsu mennyisége arról tanúskodhat, hogy megvan a kellő erő benne, hogy ezt megtehesse. Így a meggondolatlanság most igazi hátrány. Habár Aizent ismerve, ő bizonyára úgy gondolja, hogy teljesen mindegy hogyan támadnak rá.
- Nekem úgy tűnik hiányzik két kapitány. Csak nem történt velük valami? *Sejtetős hangon szólal fel a mögötte lévőkhöz. Noha számít arra, hogy eme megszólalását valamelyikünk, ha éppen nem mind a három "jutalmazni" fogja. Azonban mire léphetnének, eltűnik szemük elől, hogy mellkasát megvágva, az éppen, hogy talpon álló Espadat rohamozza meg.* - Sayonara..Slarin!
Természetesen Aizen sebzése nem lehet akkora mértékű, amellyel végezni lehetne a Segunda Espadaval, ám jelentős jelentéssel bír. Lebukni készül a Nap, s fényével véressé kezdé az eget festeni, még utoljára. Az éjszaka pedig hamarosan ellepi az eget. De vajon melyik fél számára jön el a halál igazából? Ki fogja eldönteni, hogy végül kit hint meg utoljára az a parányi fény, amely éltető lehet egy ilyen kaotikus háborúban? Kardok dallama sisterek a levegőben, elkezdődött hát a mindent eldöntő ütközet...

A némán szállingózó hópelyhek csendjét az acél sikolya tépi szét. A küzdelem minden kétséget kizáróan kezdetét vette, a katanák szikrát vetve csúsznak el egymáson, hol itt, hol ott okozva talán halálos találatot. Minden harcosnak ez a lehető legkedvesebb dallam, ennek megfelelően jómagam sem rettenek meg a körülöttem kialakuló forgatagtól. Az újonnan érkezettek aurája szinte szétfeszíti a teret, már-már attól tartok, hogy saját hibánkon kívül Mi magunk fogjuk okozni a pillérek pusztulását. Természetesen aggodalmam alaptalan, azért Urahara Kisuke jobban ért az efféle erőterek és ilyesfajta finomságok felállításához, minthogy ennyitől befuccsoljanak. Cigarettám lassan a végét járja, ezért egy nemtörődöm mozdulattal pöckölöm el valahová oldalra, hadd zuhanjon csak magának, ez úgyis csupán egy replika, nem az igazi várost szemetelem tele. Bár jobban belegondolva, még ha az is lenne, akkor sem érdekelne. Szövetségeseim száma igencsak meghaladja elképzeléseimet, valójában igazán jól esik a többi vaizard támogatása, legalábbis a fiatalabbak mind efelől biztosítanak. A legképzettebb harcosokkal vagyok körülvéve, akikkel valaha találkoztam, majd’ mindegyikőjük erejét megtapasztaltam már, habár teljes gőzzel még senkit nem láttam küzdeni a megjelentek közül. Yamato jókívánságait egy biccentéssel nyugtázom, válaszolni időm sincs, hiszen rögtön ellenfelet keres magának, így további sorsa már csak Rajta múlik. Régi ismerősként köszönt egy sugallat, amire ugyan számíthattam volna, azonban valamiért mégis kissé megilletődötten fordulok hátra. Feltehetőleg senki sem rótta meg Hanae-chant, amiért annak idején kapitányi rangra jelölt, mivel még csak nem is sejthette, milyen tetteket fogok majd egykor véghezvinni. Minden kétséget kizáróan nagy csalódást okoztam Neki, viszont most megpróbálom kompenzálni ezt. Futó pillanatig keresem a tekintetét, azután ismét társaimra koncentrálok.
- Igen… - reflektálok némileg rekedten Hitomi halk szavaira, majd halovány mosollyal hallgatom végig Yukezo figyelmeztetését. – Nincs miért aggódnod, barátom! Mi vagyunk a Daitenshi! Az emberiség első, a remény utolsó védvonala. Harcoljatok bátran a békéért, így siker koronázza fáradalmainkat vagy együtt hullunk alá a porba!
Magam is tisztában vagyok vele, milyen paradoxon módon fogalmaztam meg nyugtatónak szánt szavaimat, ám végülis igazat mondtam. Azért vagyunk itt, hogy megakadályozzunk egy megalomániás őrültet céljai elérésében, ami csak káoszt és kétségbeesést hozna a világunkba. Miután a testvériség jelenlévő tagjai mind-mind elindultak a maguk dolgára, immáron nem maradt más dolgom, mint az előttem lévő Sátáni Hármasra koncentrálni. Lassan eresztem ki a tüdőmben tartott levegőt, leheletem párája rögtön kirajzolódik arcom előtt. Eme ködön keresztül bontakozik ki előttem a jelenség, amelyet eddig még sosem láttam, csupán néhány aktában olvashattam róla, még nagyon régen. Óriási garganta nyílik, feltehetőleg a legnagyobb, amivel valaha szembesülnöm kellett. Fényesen izzó szem jelenik meg az átjáróban, a hozzá tartozó test csupán tovább növeli a lény groteszkségét. Előre rosszat sejtve figyelem tovább a lábánál megjelenő alakot is, kinek vonásaiból rögtön le tudom vonni a következtetést, mely szerint nem sakkban fog kihívást jelenteni számunkra. Aizen szavait a Főkapitányhoz intézi, aki dermedten áll alig néhány méterrel előttem. Idefele jövet láttam mire képes, lélekölője bizonyosan valamilyen mágneses erőteret képes gerjeszteni, bizonyosan ezzel emelte fel azokat az acéllapokat is. Egy hasonló támadást várok el Tőle ismét, azonban valamilyen érthetetlen okból lélekölője nem reagál a parancsra. Be kell valljam, ez szép lépés volt ellenfelünk részéről, kivonni az egyik legnagyobb veszélyt jelentő személyt a harcból és utána szétzúzni a gyengébbeket. Ajkaimon gúnyos vigyor jelenik meg, hisz’ ha tényleg ez a terv, akkor most csúfosan pofára fog esni. A gyagyás kiabálása kezd az idegeimre menni, ráadásul még egy csapat gilliant is kihánytat azzal az izével, s csak ezek után veti magát a Sotaichoura.
- Ajaj, nagyon nem tetszik Nekem ez a dolog… - jegyzem meg kelletlenül, mialatt a lomha lények máris az oszlopok felé veszik az irányt. – Felesleges próbálkoznod, Aizen! Megtévesztéstől csöpögő szavaid nem fognak Rajtunk. Itt az ideje, hogy végre meglakolj mindenért, amit ellenünk elkövettél!
Szavaim nem kevés önbizalmat sugároznak, de valójában kissé megrendítenek az elszórt utalások. Sukenak már rég meg kellett volna érkeznie, talán tényleg történhetett Vele valami… Töprengésemet shunpó hangja zavarja meg, s már várom is a húsomba maró kard érkezését, amivel elbambulásomat jutalmazzák, azonban valamilyen érthetetlen okból kifolyólag Las Noches ura a saját beosztottja ellen fordul. Sla-chant is gondolom ugyanolyan váratlanul éri a dolog, mint Engem, legalábbis Én biztos meglepődnék, ha a főnököm egyszer csak szó nélkül levágna. Mindenesettre ezen tette csak számunkra kedvez, így könnyebben tudjuk koncentrálni erőinket ellene. Fogaimat csikorgatva kell tudomásul vennem azonban a tényt, mely szerint igencsak ütőképesnek mondható csapatunk egységét felbontották, így már csak a 13. és az 5. osztag kapitányát tudhatom magam mellett, ráadásul az utóbbi láthatólag megsérült a Segundával folytatott küzdelemben. Kellemetlen, remélem nem fog akadályozni majd. Elmélkedésem közben néhány nagyorrú menos kissé meggondolatlanul hatol be területünkre, ezen az oldalon viszont egyetlen pillért sem fognak tudni elpusztítani, ezt garantálhatom. Könnyed szökkenéssel indítom el szerény személyem, azután ebből rögtön villámtáncra is kapcsolok. Rövidesen a kiválasztott lidércek előtt tűnök fel ismét, ezt követően tenyereimbe lélekenergiát koncentrálok. Egy csinos kis „Hadou 63: Raikouhou”-t kívánok elrejteni egy „Bakudou 62: Hyapporankan”-ban. A megjelenő dárdák majd belefúródnak a bamba bólogatókba és ahogy ismét mozgásba lendülnének, megrázó élményben, valamint egy szép kis robbanásban lesz részük. Elhatározásomnak megfelelően hajítom el irányukba a megidézett gerelyt, mely félúton tucatnyi másolatot hoz létre magáról. Elégedetten szemlélem kombinációm pusztító hatását, ezután pedig a lenyalt hajú zselékirályra emelem ismételten acélkéken villanó íriszeimet.
- A következő Te leszel! – bökök hátra időközben a hátam mögött felsejlő lánggömbökre utalva. Fenyegetőzéssel nem sok mindent lehet elérni egy ilyen kaliberű ellennel szemben, de azért jómagam lelki világának jót tesz, ha szóban is piszkálhatom kicsit riválisom. Szavaim komolyságát mutatva jobbom Hisou Karite markolatára csúszik, amit lassan ki is húzok hüvelyéből. Egyelőre nem Dotonryuu-t küldöm harcba, jobb, ha felmérem a terepet. A különleges kialakítású penge világoskék színben izzik, szinte lángol a belé vezetett reiatsutól. Laza védelmi poziciót felvéve várom, hogy megtegye az első lépést vagy a mellettem lévő kapitányok csináljanak valamit, amit akár elterelésként is felhasználva jutathassak számottevő előnyhöz „alkotómmal” szemben.

"Megérzésem" természetesen helyes volt, a mozgás mögöttem elárulta, hogy miféle orvtámadás is vár rám. Egy láb suhintásának szelét éreztem meg az arcomon, ahogy hátra és oldalra lépve kitértem a köszöntő elől, és ezzel egyben szembe is fordultam ellenfelemmel. Egy fiatal nőt pillantottam meg, miközben egy apró hátraszökkenéssel akadályoztam meg, hogy a rúgást követő ütés találjon. Gyűlölettel és megvetéssel teli pillantását ösztönösen viszonoztam, és a köpenyem alá nyúlva egy természetellenesen gyorsan repülő dobókéssel ajándékoztam meg. A célom egyszerű volt, fel akartam mérni alaposabban is az ellenfelemet, és mivel ő visszakozott, így erre lehetőségem is nyílt a nem túl hosszú fegyverszünetben.
- Őszintén remélem, hogy nem valami huszadrangú arrancar vagy...
Csendült fel utálkozó hangom, a válasz hallatán pedig elégedetten mosolyodtam el, a számba pedig a zsebemből egy pocky-t helyeztem. Mindez azt jelezte, hogy kedvemre való ellenlábast találtam és készen álltam arra, hogy eltöröljem a föld színéről is. Tres espada... magas rangja ellenére nem vártam tőle semmit, nem vágytam én nemes és izzasztó küzdelemre. Erőszakos és fájdalmas halált akartam neki osztani. Hiába az édesség a számban, a düh és a gyűlölet járta át minden porcikámat, hiszen egy olyan lény tette tönkre az életemet, mint ez itt előttem. Ki tudja hány embert fosztott meg az életétől ez a szörnyeteg? Semmi mást nem érdemelt, csak halált, ahogy az összes többi arrancar és lidérc. Ezúttal bizonyos voltam benne, hogy haragomat jó irányba fordítom. A fejemet azonban már nem vesztettem el, gondolkodásom higgadt és racionális tudott maradni még így is. Most tudatosult bennem, hogy tényleg megváltoztam, hogy nem csak önáltatás volt, hogy tudom kontrollálni a dühömet. Éreztem, ahogy a harag erőt ad, de a vörös köd nem ereszkedett le az elmémre úgy, ahogy régen.
Kardom fémes búgással került elő a hüvelyéből, reiatsumra azonnal reagálva rögtön vörös villámok jelentek meg a penge felületén. Erőfelmérésre készültem, erőszabályzó karkötőm is csupán 33%-ra volt állítva. Azt akartam, hogy lebecsüljön még annál is jobban, mint most. Kicsit kockázatos volt, de úgy éreztem, amíg nem szabadítja fel az erejét, addig biztonságban vagyok. Kivont kardomra Ranil hasonló választ adott, az első lépést viszont most én tettem meg. Katanáink sikítva csaptak össze, és már az első néhány pengeváltás után egyértelművé vált, hogy a nő valószínűleg hasonló szinten vív mint én, ám a fizikai ereje nagyobb, így csekély előnnyel indult. Alkalmanként egy-egy közberúgással igyekezett meglepni, és szégyen vagy sem, egyet-kettőt be is szedtem. Cserébe én a kardomon táncoló villámokkal kínáltam meg egyszer-egyszer, de összességében csak kóstolgattuk egymást. Az ő számára azonban úgy tűnhetett, hogy máris a határaimat feszegetem, hiszen látszólag erős légszomjjal küszködtem.
Minden a stratégiámnak megfelelően alakult, így jöhetett a taktikaváltás. Ezúttal dobókéseim számát ritkítottam meg, így próbálva távol tartani magamtól az espadát, aki eleinte sonidójával próbálkozott közelharcra kényszeríteni, ám miután minduntalan elteleportáltam előle, kénytelen volt feladni a próbálkozást. Apró, gyenge, de nagyon gyors energiagömböket kezdett el rám lődözni, és nem is hiába, mert amíg meg nem szoktam a sebességüket, addig ért néhány meglehetősen fájdalmas találat. Most már valóban lihegtem, jobb karomon pedig enyhe égési sérülések voltak - jobb híján gyengébbik kezemmel hárítottam a lövedékeket, melyeket már nem tudtam elkerülni. Inkább sérüljön ez a kezem, mint bármi más testrészem. Azonban amíg saját képességeimből az égvilágon semmit sem mutattam még, én már tudtam, hogy a valódi harcstílusom nem fekszik a nőnek. Ranilon látszott, hogy nyeregben érzi magát, hiszen immár mást sem csináltam, csak futottam előle és a támadásai elől. Hagytam, hogy azt higgye, játszadozik velem, mint macska az egérrel. Ám itt a kétségbeesettnek tűnő és végső erőtartalékait mozgósító egérke valójában macska volt, és a fölényes, arrogáns macska volt az egér. Ahogyan cukkolt, minősíthetetlen, alpári beszédstílusa csak még jobban felpiszkált, csak még eltökéltebbé tett. Eljött az idő... Cselekednem kellett, még mielőtt feloldja resurrecciónját, hogy végezzen velem.
Féltérdre ereszkedve ziháltam, és utolsó dobókésemet is elővettem. Remegő kézzel emeltem fel a fegyvert, mintegy fenyegetve vele a másikat. A válasz? Kiröhögött. Összetörten ejtettem ki a kezemből a kunait, és fejemet lehajtva, négykézláb kapkodtam levegőért. Édes színjáték... az espada elől elrejtett arcomon békés és bölcs mosoly terült szét, majd a karkötőmhöz nyúltam. Egy jelentéktelen fordítás, és erőm rögtön háromszorosára ugrott, a felszabaduló reiatsu pedig ezüstös fényt vont körém. Nem hagytam neki időt meglepődni, az előttem heverő kés máris mozgolódni kezdett, a kezembe repült, és három másodperccel később már a hangsebesség háromszorosával száguldott az espada felé. Nem figyeltem a pontos célzásra, így nem találtam létfontosságú szervet, ahogy hasát átlyukasztotta a penge. Csokirudammal a számban úgy tápászkodtam fel és poroltam le magam, mint aki eddig nem is harcolt volna... és az igazságtól nem álltunk messze.
- Csak ennyit tudsz? Mélységesen csalódtam az espadában, ha a legerősebb arrancarok olyan erőt képviselnek, mint te. Számításaim alapján még resurrecciónban is 39,13%-kal gyengébb lennél nálam. Nincs rá szükség, hogy tovább nyújtsam ezt a harcot, immár pontosan tudom mire vagy képes.
Fölényeskedek a vért köhögő arrancar előtt, aki talán nem is fogta fel a mondandómat. Bár a feloldása pontos képességeivel nem voltam tisztában, állításom így is helyénvaló lehetett, ha nem hagyom, hogy felszabadítsa az erejét. Efféle kockázati tényezők fellépését nem kívántam megvárni, így cselekvésre határoztam el magam. A pillér tetején látszólag teljes összevisszaságban heverő dobókések most felemelkedtek, és egymás után lódultak meg Ranil felé. Nem bántam, ha nem találtak, nem az volt a céljuk. Sokkal inkább elterelni a figyelmét és nyomás alatt tartani őt, hogy amikor végül elfogytak, és én kerülök vele szemben, gondolkodás nélkül támadjon rám a kardjával. Nem okozott csalódást, ám a penge csak a képmásomat szúrta keresztül. Fénytörésem áldozatául esve kiszolgáltatott helyzetbe került, és ezt a pillanatot kihasználva elektromossággal átitatott kardomhoz nyúltam ismét, és keresztüldöftem azt a mellkasán. Nem voltam kíméletes, arrancarral szemben nem ismerek kegyelmet. Csuklómat elforgatva testével merőlegesre állítottam Rakurai pengéjét, és kihasználva a villámok élesítő hatását kihasználva egy határozott, vízszintes vágással távolítottam el az espadából a kardom, húson, csonton áthatolva. Nem hagytam neki esélyt, ezzel a győzelem az enyém lett. Még egyszer utoljára belevágtam a kardomat a földön elterülő lidércbe, hogy átszúrjam az erejét adó két pontot. Innentől kezdve már nem érdekelt, hogy túléli vagy sem, hiszen ártani már biztosan nem fog senkinek, soha többé.

Ahogy egy gyors mozdulattal eltávolítottam a vért a kardomról és visszatettem azt a hüvelyébe, tekintetem már a környező harcokat pásztázta. Amíg a harccal voltam elfoglalva, egészen beesteledett és a hó is elkezdett esni. Ám figyelmemet mégsem ez, hanem a pillérek magasságával vetekedő lidércnek tűnő lények vonták magukra. Mintha fekete lepel borította volna a testüket, hatalmas fehér maszkjuk pedig legalább akkora volt, mint egy megtermett elefánt. Hogy hogyan is kerültek ide, az nem számított, a fontos az volt, hogy felém tartottak néhányan. Ahogy felnéztem rájuk, arcomat fejlődő cerójuk vöröslő fénye festette be, ám a felém készülődő energiasugarak nem jelentettek fenyegetést. Erőmet mozgósítva néhány pillanat múlva villámok csaptak le a felhők közül, melyek egyenesen a lények maszkján landoltak, összetörve azokat. És miközben lélekrészecskékké bomlottak, én a Daitenshi medálomhoz nyúltam, hogy onnan pótoljam a kiesett energiát. Bármennyire is egyszerűnek tűnt, ez a támadás azért sokat kivett belőlem így, hogy egyszerre vagy féltucat hollow-val kellett elbánnom vele.
Pillantásom ekkor Yuu-chanra terelődött, aki ama shinigami trióval szemezett, akik miatt most itt van a Daitenshi. Tekintve hogy a medálnak köszönhetően szinte teljesen fitt voltam, így kétség sem férhetett hozzá, hogy megyek segíteni neki. Bár az erő, amit abból a háromból éreztem jóval nagyobb volt, mint az imént legyőzött espadáé, nem volt rá okom, hogy megijedjek. Azért voltam itt, hogy harcoljak, így hát habozás nélkül lőttem ki magamat a halálistenek felé. Ám a rókaképű alak kis híján ki is használta túlzott lelkesedésemet, kardja elől éppen csak sikerült kitérnem, hogy egy közeli tetőre zuhanjak másodmagammal.
- Tch... A zanpakutoud ereje igazán érdekes. De tévedsz, engem nem különösebben kavar fel ennek az Aizennek a személye. Csupán az otthonomat fenyegetitek, és ez nem valami imponáló!
Feleltem a férfi szavaira hűvösen, miközben egy újabb pocky-rudat ízlelgettem már a számban. Az édeskés érzés megnyugtatott, most hogy arrancaroktól mentes volt a környezetem, még jobban tudtam összpontosítani. A mellettem lévő férfira sandítottam, reiatsu-mintájából úgy tűnt, hogy ő is vaizard, akárcsak a mentorom, és az ereje sem elhanyagolható.
- Remélem jobban preferálod a közelharcot, tudnálak távolról támogatni. A nevem Hitomi, ha esetleg érdekel és ha már így egymás mellé sodródtunk.
Közöltem ideiglenes partneremmel, majd figyelmemet ismét az ezüst kobak felé irányítottam. Tekintve hogy az előbb mit tett, valószínűleg nem hagyta volna, hogy közel kerüljek hozzá, de nem is volt rá szükségem. Nekem tökéletes volt az is, ha távolról kell harcot vívnunk egymással, sőt! Ennek megfelelően szikrákat izzítottam magam köré, és elmém parancsát követve a számos kisülés egyesülve, komoly erejű villámot alkotva lőtt ki. Szemben az espadával, itt most az erőkülönbség miatt nem engedhettem meg magamnak a tapogatózást, bele kellett húznom a küzdelem legelejétől kezdve.