Úgy tűnt, hogy a legtöbben már kiszemelték maguknak a megfelelő ellenfelet, nekem még nem volt választottam. Szóval miután Aizen és bagázsa acélfalak közé lett zárva, nem tudtam, hogy kivel nézzek farkasszemet, mert mindenki azt csinálta és én sem akartam kimaradni a jóból, ezért csak az eseményeket figyeltem. Így észrevettem, hogy az arrancarokat nem nagyon viselte meg vezérük elvesztése, de így talán beszereztünk egy kis előnyt a számbeli hátrányunkhoz, hiszen nekünk itt van a soutaichou, aki irányít minket. Mondjuk, nekik meg ott van az espada, aki vezetheti őket, hiszen mielőtt nem volt Aizen, gondolom ők voltak a főnökök.
Az egymás bámulását az arrancar oldal törte meg, azon belül is Eliana, amikor elindult az egyik oszlop felé. Már indultam volna, hogy megállítsam, hiszen nem lenne jó, ha elpusztulnának azok a tornyok, mert akkor az igazi Karakurában kellene harcolnunk. Azonban elsuhan előttem Rosa-chan, Tasumi ex-osztagtársa, akit nemrégiben léptettek elő az 5. osztag hadnagyává. Most döbbenek rá, hogy eddig észre sem vettem, habár mondta Tasu-chan, hogy nagyon jó a kémkedésben, de hogy ennyire el tudjon rejtőzni. Lehet, hogy eddig kapitánya mögött állt és várt a megfelelő pillanatra, hogy megmutassa érdemes volt előléptetni.
Ez a lépés többeket is megmozdulásra késztetett, köztük a két kapitányt is, akik gondolom két espadat találtak ellenfélnek. A mi oldalunkon már csak Tasumi és én maradtam meg persze a főkapitány ellenfél nélkül, az arrancarok oldalán szerencsére szintén hárman voltak, plusz a vaslábában csücsülő Aizenék. Ha Aizenéket nem számolom, akkor pont egyenlően vagyunk, bár a soutaichou valószínűleg Aizennel akar harcolni, szóval nekem kettő ellenféllel kell harcolnom, mivel nem hagyhatom Tasumit, hogy ennyit magára vállaljon. Ránéztem a főkapitányra, mielőtt bármit is csináltam volna és láttam rajta, hogy valami miatt nagyon idegeskedik, vagy mintha várna valamire. Akkor lehet, hogy jó volt a feltevésem és tényleg jó majd felmentő sereg, csak kicsit késik. Addig viszont fel kell tartanunk az ellenséget és én mindent el is fogok követni.
Már húztam volna elő a kardom és mormoltam halkan a lélekklón technika idézését, amikor nagy fényjelenség és robajlás kíséretében törik szét az acéldoboz, amiben Aizen volt. Főkapitány ekkor elénk állt, hogy megkíméljen minket a lélekenergia hullámtól. Már-már előhúzni készült a kardját, ezért mellé álltam, hogy asszisztálhassak neki hátulról kidoukkal, mivel nem tervezem a közelébe menni, hogy csak úgy elpöcköljön az ujjával. A legtöbb kapitány sem ellenfele, nem hogy egy hadnagy. Kidoukkal innen is tudom hátráltatni, bár ott van mellette az a két jó madár is, de ők nem olyan erősek, mint Aizen.
Ekkor hatalmas lélekenergiák érkezésére lettünk figyelmesek; már örültem volna, hogy megérkezett a felmentő sereg, de nem a kapitányok voltak azok. Megfordulva szemügyre vehettem őket, azonban számomra ismeretlenek voltak, de ha segíteni jöttek, akkor ez nem számít. Amint jobban megnéztem őket, meglátom közöttük Shizunét is. Nem tudom, hogy kerül ide, de nem hagyhatom, hogy részt vegyen a harcban, itt túl erős ellenfelek vannak, nem gyerekeknek való hely. Szóval, akikkel együtt lakik nem valami felelősség tudóak, hogyha hagynak egy gyereket a csatatéren mászkálni. Gondolom Tasumi is észrevette a tömegben és ő is hasonlóképpen aggódik, ezért majd én megbeszélem a dolgot a kisasszonnyal.
- Ne aggódj, majd én beszélek Shizune fejével. – próbálom levenni Tasumi válláról az anyaság terheit, azzal, hogy én foglalkozok az üggyel. Felvettem Shizunével a szemkontaktust, majd intettem a fejemmel, hogy menjünk arrébb. Elshunpoztam valahova két torony közé, hogy ne zavarjunk senkit, majd nekiláttam Shizunének egy fejmosást adni a felelőtlen viselkedéséért.
- Te meg mit keresel itt Shizune? Itt éppen egy nagy harc van kibontakozóban. Ez nem játék. Indulás hazafelé! – kezdtem el a lányom kioktatását, amint megérkeztünk a kiszemelt helyre. Ha kell akár erővel is elviszem, de nem hagyhatom, hogy itt maradjon. Súlyos sérüléseket is szerezhet, vagy akár meg is halhat.

*Ez igazán csicsás helyzet szó, mi szó. Szépen összegyűltünk itt jó páran, ahhoz képest, hogy, ha a raktáros dologból indulok ki, akkor nem sok mindenkire számíthattam volna eredetileg. úgy néz ki, hogy a shinigamik talán, de csak nagyon talán nem olyan nyomingerek, mint azt képzeltem. Természetesen ez alól a muterom kivétel, mert hát róla miért is vélekednék más hogyan? Egyáltalán nem szimpatikus az a beállás, amit jelen pillanatban is statuál nekem. Még is milyen már? Az a baszás arc, amit vág... legszívesebben kiütném a francba. Ne nézzen így rám, mert ne és kész. Hátam mögé pillantok egy pillanatra vagy mi s észre is veszem, hogy a hegyi kecske is itt van azért. Fél vigyorra ívelnek ajkaim, mikor Nyálzent illeti némi szóval, amik meglehetősen találóak. Teljesen igaza van..pfööjzen..ginike meg a Mcdonalds-os Toast fejű. Béna páros, legalább valami hatásosabb nevet kitalálhattak volna maguknak, ha ennyire gyökérkedésre fogták a dolgot. Istenem.. Aztán a sok reatsu érkezése miatt nehézkessé kezd válni az, hogy megmaradjak ezek mellett. Még is mi a francért jött ide ennyi elme billent? O.o Mindegy. Masaki mellett már megtanultam megmaradni, de azért a ruhagalacsintól még tartom a távolságot, amúgy sem vagyok kíváncsi a ruha hömpölygésére. Visszahelyezem tekintetem a többiekre, szűk értelembe véve pedig pontosabban apámra. Van egy kis elintézni valóm vele és örülnék, ha nem csórná el valamelyik köcsög a prédámat ezért is, mikor int egyet a fejével, hogy menjünk arrébb még egyszer a hegyikecskére pillantok.* - Aztán meg ne dögölj..még egy pár asztalt hozzád akarok vágni! *Remekül kifejezve magamat ravasz pillantásokkal megindulok apám felé, aki olyan csigalassúsággal halad előre, hogy fárasztó úgy mond nekem tartani ezt a szintet, amikor tudom, hogy ennél többre is képes vagyok. Néha elgondolkodhatnék azon, hogy edzések helyett deaktiváló edzéseket vegyek, mert ez a helyzet immáron kezd gyászossá változni, hogy kényszeresen kell visszafognom magamat. Elég köcsögség volna ilyenkor beelőzni, amikor csupán egy hely felé vette az irányt, hogy ne zavarjuk a többieket. Nekem édes mindegy, nem vagyunk mi oly' messze, hogy ne lehetne azért látni a történteket, mindössze annyi az egész, hogy nem leszünk zavaró tényező és ez pont így van jól. Nem hiányzik nekem, hogy egy köcsög beleszóljon és az sem, hogy esetleg az "ellenfelemnek" jusson eszébe már csatájába beleavatkozni. Megállok én magam is vele szemben és pillanatokig csak a tekintetét fürkészve maradok egy helyben. Olyan ez, amikor szótlanul bámulom a tv-t a nappaliban a rengeteg más zaj mellett, mert hát ki hitte volna, hogy itt is van elég zaj. -.- Egyre több baszás lélekenergia felszabadulást lehet érezni az egyébként kihalt helyeken. Ez is csak azt jelzi, hogy lassacskán az ellenfelek közt elkezdődött a nagydobra vert csatázás. Én csak remélni tudom, hogy az első bevégző az a Nyálzen köcsög lesz. Tiszta nyál a haja, nincs stílusa, mutáns és buzernyák. Nem kell több ok arra, hogy "törődésemet" felé intézve azt kívánjam, bár megdögölne. Gondterhelten sóhajtok egyet, mi közben azt kell hallgatnom, hogy apunak nem tetszik az itt létem. Francba is, hogy nem tudnak a szülők hamarabb rá jönni a dolgokra. Bezzeg a hegyi kecskének és Shio senpainak nem kell semmit elmagyaráznom. *.* -.-" De apu az más, a keselyű meg chh...leshet, hogy mikor osztok meg vele bármit is. Szemeim is körbe- körbe forognak a fölösleges agyzsibbasztásra, nem érdekel, mit mond. Szerintem még fel sem fogta, hogy még is miért vagyok itt. Nem akartam, hogy így legyen első körben, de rá kényszerített, így megteszem. Közelebb lépek hozzá, s éppen az utolsó szava után ökölbe szorítva kezem megy is a jobb egyenesen az egyik szeme felé. A cél, hogy az ütésem erejétől rá jöhessen egy valamire, pontosabban arra, hogy nem vagyok egy gyenge patkány, akit bármi miatt is féltenie kéne.* - Leszarom, hogy mit mondasz...én azért vagyok itt, mert van egy lezáratlan ügyünk...Nyálzen rohadtul nem érdekel és az sem kik és mik vannak itt. *Jó ennek csak a fele igaz, ami azt illeti, hiszen azért egy két személy miértje igen is érdekel, de most nem ezen van a hangsúly. Sötétség lenne egyből elnyivákolni apámnak, hogy miért is vagyok itt így inkább hagyom, hogy majd az idő előre haladtával észre vegyen egy egészen pirinyó "apróságot". Addig is nem nagyon hagyok neki teret arra, hogy tovább magyarázzon, mert most sok bennem a feszültség. Majd miután ezt levezettem úgy is beszélünk, addig is a háta mögé shunpozva tenyérrel meglököm a hátánál, majd kigáncsolom. Még soha nem harcoltam az apámmal, de a kezdet az sosem szokott egyszerű lenni...*

*Annak ellenére, hogy miféle tömörülés van ebben az ál Karakurában, még az idő se szar. Pedig aztán egy ilyen eseményen általában van némi borús felhő, villámlás és hasonló darkos cucc, amik a filmekben szoktak lenni. De ez itt már nem egy tv dobozban lezajló gányulás. Ez egy komolynak ígérkező cucc, amelyben Nyálzen igazán fatökű. Öcsém, hogy lehet valaki ennyire nyállal megkent? Legalább bele vinne valami menőséget a dologba. E helyett mit csinál? Fehér cucc, hátra nyalt haj és a többi. A kis vérpincsijeiről már szót sem ejtenék, mert tutira elborulna a fejem. Szerencse, hogy a magamnak kispézizett személlyel arrébb vonultunk, mert ha valamelyik szarrágó beleszólna, akkor tutira laposra verném a debil fejét. De most koncentráljunk erre a "küzdelemre". Egyenesen idegesít, hogy ilyenkor kell és pont itt lezavarnom az egészet, de nincs más esély. Pontosabban azért nincs más esély, mert nem hiszem, hogy apu túl sokszor járna Karakurában. Tehát egyre ritkábban fogunk találkozni, vagy talán nem is? Ki tudja. Utálok félbe hagyni dolgokat és ha már itt vagyunk, akkor jobb a dolgokat tisztázni. Nem fogok lehajtott fejjel kuncsorogni bocsánatért, mert nincs is miért szégyenkeznem. Csupán ők nem tudják az igazat, szóval tök mindegy. Amúgy is, most csak apu van terítéken, anyuval meg egyáltalán nem akarok találkozni. Egyszerűen irritál a képe annak a nőnek. Agyon zabáltatja Hajimet, csinálja a jó pofizást, közben pedig marhára de lenne dolga. Nem tudok vele meglenni egy légtérben, ennyi. Apu viszont más dolog, őt nem bántanám, vagy szólnék be neki, csak most uhh, nem tud semmit. Nem érti meg, hogy egy ilyen dolgot nem lehet elmagyarázni szavakban, látnia kell, hogy megértse. Viszont egyelőre nem tudom még akaratosan megidézni ezt a szörnyet, így hát kockáztatnom kell. Maga a kockázat pedig az, hogy ki állok ellene és ennyi az egész. Figyelem, ahogyan kitér az ütésem elől.* - Chh.. *Reagálok röviden, hiszen baromira idegesítő, hogy nem tudtam megütni helyből. Így hát, ha már volt olyan szemét és csak egyszerűen elhajolt, akkor hátulról gáncsolom ki, had legyen sikerélményem. Persze azért félszemmel igyekszek a távolban zajló dolgokra is figyelni, de leginkább ide koncentrálok. Szar ügy ez az egész. Mennék hegyikecskével gyepálni, de itt kell maradnom gyepálni a saját apámat. Ezért minimum lesz, hogy rácsapok egy oszlopot Aizen holttestére, vagy valamelyik pincsijére. Szét fogom őket trancsírozni, amiért hátráltatnak, ez olyan biztos, minthogy én itt állok, apám meg zuhanni kezdett. * - Nem teljesen mindegy, hogy miért? Nem sokára úgy is megtudod, szóval ne pofázz, hanem harcolj! *Kezdem provokálni, mert már megint nyuszika akar lenni a fűben, amikor harcról volna szó. Nem értem, hogy a saját apám, hogy lehet ilyen...ennyire...pacifista? Ezt mondjuk nem szeretem benne, hogy ennyire akadékoskodik folyton. A múltkori estét pedig cseszettül elcseszte. Nem kellett volna az piknik. :/ Mindenesetre én nem leszek vele kezes bárány, mert csak. Ismételten támadásba lendülök, hogy most már végre arcon tudjam csapni, de ekkor meg szembe találom magam egy kidouval. Bassza már meg komolyan! Ki engedte meg, hogy egy köcsög izével bénítson le?! Utálom a kidoukat, sőt tovább megyek egyet sem fogok mostantól alkalmazni, pontosan ezért. Egyszerűen irritál még a tudat is, hogy kidou. Pff...moccanok egy jellegzetes utsusemit, hogy kiszedjem magamat ebből a bénításból.* - Meg a nénikédet! Szakadj le vénember a bénításról, mert különben bepöccenek! -.-" *Szólok vissza az öcsém által vén varjúnak nevezett apámhoz. Ilyenkor bizony egyet tudok vele érteni, de ettől függetlenül apu még mindig jobb, mint anyu. Istenem, néha eltudok gondolkodni, hogy milyen gyökér családom van nekem. A hegyikecske meg Shio-senpai tök értelmes meg minden. Na jó, tévedtem...a hegyikecske...ő..leverni való? *_* De még, hogy mennyire, de leverni való. Na mindegy, oldalra billentett fejjel követem apu szavait erről a harcról. Szerintem ő maga sem volt képes felismerni ennek a harcnak a lényegét. De nem gond, majd én letörlöm az arcáról ezt az ingatagságot, hogy rá jöjjön bizonyos dolgokra.* - Urusai! *Rivallok rá pillanatok alatt, hogy befoghatná már igazán. Marhára nem izgat, hogy végül is mit gondol. De úgy néz ki fel kell kissé világosítanom arról, hogy semmit sem ér ebben a csatában.* - Látom, te kurvára nem vagy tisztában azzal, hogy kik jelentek meg ott mellettem. *Sóhajtok egyet, mi közben a szemeimet ide-oda forgatom.* - Mellettük te, vagy muter semmit nem érsz. Nem tudom milyen elgondolásból hozott titeket a sírszakáll ide, de jobb ha tőlem tudod...ha útban lennétek..pillanatok alatt macskamentát csinálnának belőletek! *Na jó, ez azért nincs teljesen így, de én legalább ismerem azokat, akikkel élek. Tehát lehet, hogy annyira nem is mondtam hülyeséget. Nem hiszem, hogy majd pont két hadnagyra lenne szükség az Aizen elleni harcban, amikor mi vaizardok különösen 3-4 evoláltuk fel magunkat, ahhoz a köcsöghöz. Mindegy, nem becsülöm le a fater képességeit, de ott nincs rá szükség. Jobb, ha megvilágosodik végre ő maga is erről.* - Tudod marhára nem akartam lelépni, arról a szeméttelepről. Rá lettem kényszerítve, de igazából már nem is bánom. Ha tudni akarod, hogy még is miért...akkor kénytelen leszel megküzdeni velem, vagy maradj kételyek közt, mint egy idióta...-.-" *Lépek hátra kettőt, hármat, majd amint kardját megpillantom a harchoz, egyből megindulok shunpoval. Leszarom igazából, hogy gyorsabb e, avagy sem. Harcoltam már igazán gyors ellenféllel (Yuke), és nem sunnyogtam el, mint egy pöcs, aki fél a saját árnyékától. Cikázni kezdek, jobbra- balra, előre, hátra. Minden irányból ütök rá aprót, hogy az egyensúlyát eltudja veszteni. Egy pillanatban pedig, felugrok és egy szaltó segítségével lábamat a fejének indítom meg. Nem fogom hagyni, hogy meglépjen innen, arról ne is álmodjon...*

Úgy tűnik végre eljött az idő, hogy szülői képességeimet használatba vegyen. Vagyis, ha van nekem olyan, akkor azt fogom most használni, hiszen Shizunének nevelésre van szüksége. Gondolom, hogy a szülői kézikönyvek nem írnak arról, hogy mit kell tenni akkor, ha a lányod kihív egy harcra, és ha írnának is erről valószínűleg nem azt írnák, hogy adjak bele mindent a harcba. Ennek ellenére én nem fogok kesztyűs kézzel bánni Shizunével, még ha a lányom is. Meg kell tanítanom neki, hogy ne nézze le a szüleit csak azért, mert nem nézünk ki elég erősnek. Valójában igen is erősek vagyunk mind a ketten, még ha csak a saját műfajunkban is. Míg Tasumi jó a pusztakezes harcban és igen gyors, addig én a kidouban és a zanpakutou használatban jeleskedem. Jól kiegészítjük egymást és egy harcban pedig jó csapatot alkothatunk. Szóval nem tanácsos minket alábecsülni, mert azért tudunk meglepetéseket okozni.
Shizunének nem nagyon tetszett, ahogy elhajoltam az ütése elől, mert meg kell tanulnia, hogy nem történhet minden úgy, ahogy ő akarja. Viszont a következő akciója már sikeres volt és zuhantam egy kicsit, de ez nekem belefért. Ekkor még el akartam menekülni a harc elől, de most már tudom, hogy ez lehetetlen. Első próbálkozásom egy kidouval való bénítás volt, amit azonnal alkalmaztam Shizunén, miután feltápászkodtam újonnan alkotott reishi lapocskán. Azt hittem, hogy egy ideig, ezzel el lesz foglalva, de nagyot kellett tévednem. Amit elkaptam csak egy utókép volt az Utsusemi használatából, így feleslegesen elvesztegettem egy kis lélekenergiát. Pedig úgy elterveztem, hogy amíg le van bénítva, addig elmondhatom a monológomat. De ennek ellenére elmondtam, amit szerettem volna és ismételten kiváltottam Shizunéból egy kisebb dührohamot. De ezután megtudtam egy új információt, hogy akikkel Shizune érkezett nagyon erősek és nem az ellenségeink. Bár a soutaichou kérdésére nem adtak egyöntetű választ, de valami hasonlóra következtettem, hogy nem a mi oldalunkon állnak, hanem csak Aizen ellen vannak.
- Nem kellene lebecsülnöd az anyád és az én képességeimet. Nem csak a két szép szemünkért kaptuk a hadnagyi rangot. Tudunk asszisztálni a kapitányoknak, szóval nem kerülnénk az útjukba. – mondtam el ellenvetésemet, amikor egy kis deja vu fogott el. Amíg Shizune folytatta a mondanivalóját elgondolkoztam, hogy mire emlékeztet a szöveg, amit ez imént elmondtam. Egy kis gondolkozás után eszembe jutott, hogy valami hasonlót mondtam Tasuminak, amikor megkérdőjelezte a képességeimet. Ebből is látszik, hogy Shizune legtöbb tulajdonságát tőle örökölte.
- Akkor kezdődjék a küzdelmünk. – jelentettem ki határozottan, miközben megmarkoltam a magam elé vett kardomat. Belementem Shizune játékába, hogy megtudjam azt a nagy titkot, amit eddig nem tudott elmondani. Azonban ezen kívül még egy dolog foglalkoztatott. Azt mondta, hogy rá lett kényszerítve. Talán úgy értette ezt, hogy akikkel érkezett kényszerítették rá? Inkább abba is hagyom itt a találgatást, mert a legfurcsább dolgok jutnak mindig az eszembe, még ha a valóság is furcsa, arra sose gondolok. Visszatérve a harcra, Shizune elkezd shunpot használni és random helyeken feltűnni, majd egy ütést rám mérni. Shizune akciójának elején még próbálok visszatámadni a kardommal, de nekem ez túl gyors és el sem tudom találni őt. A mindenfelől jövő ütéseknek sikerült ismét kibillenteniük az egyensúlyomból és megint készültem egy esésre. Viszont ezúttal gyorsabban gondolkoztam és sikerül kiterjesztenem a lábam alatti reishit az esésem irányába, így nem zuhantam le. Elég bénának tűnnék, ha megint süvítettem volna a föld felé. Már kifújtam volna magam, hogy ezt megúsztam, amikor észreveszem Shizune ismét támadásba lendült.
- Bakudou 8, Seki! – rakom a bal kezemet a rúgás útjába, ahol megjelenik a kék kis pajzs, ami eltaszította magától a lányom lábát. – Hadou 31, Shakkahou! – védekezés után egyből visszatámadok, de valójában ez csak elterelés. A Shakkahou után egyből odashunpozok és a kardommal rátámadok, azonban ezúttal nem hagyom, hogy össze-vissza ütögessen. Amint elshunpozik, én is azt teszem csak, hogy ne találjon el, bár az enyém nem olyan gyors mint az övé, valamit így is elérek vele.
- Hadou 54, Haien! – küldök egy erősebb tűzgömböt Shizunére, viszont ez is csak elterelés, mert az előző akció közben már kigondoltam egy stratégiát. Elhadarok gyorsan és nem annyira hallhatóan egy kettős idézést, amivel kombinálom a Fushibit és a Soukatsuit. – Bakudou 12, Fushibi! – felállva kinyújtottam mindkét kezemet, majd elkezdett belőle halványkék pókhálószerű kötél. Úgy intéztem, hogy egy nagyobb területet körülvegyen minden oldalról, utána pedig belül is lekicsinyítette a mozgási terünket. Direkt úgy csináltam a hálót, hogy a rétegek fedjék egymást, így még ha nagyok is a rajta lévő lyukak, a fedés miatt ez kisebb lesz és lehetetlenné teszi a kijutást anélkül, hogy hozzá ne érnénk. Nekem ez nem sokban nehezíti meg a dolgomat, hiszen jobban szeretek távolról támadni, viszont Shizunével más a helyzet. A shunpoját nem tudja már annyira kihasználni, mivel nem teleportálásra való, hanem csak gyors helyváltoztatásra.
- Csak, hogy tudd, ez nem egyszerű kidou kötél. Ha megpróbálod átvágni egy kis meglepetés robbanásban lesz részed, szóval nem ajánlom, hogy ezt tedd. De kíváncsi vagyok, most mit fogsz tenni. – intem óvá Shizunét a Fushibimmel kapcsolatban. Bár azt nem mondtam, de ha átvágná, egy robbanási reakciót indít el és az nekem sem lenne annyira jó.

*Rohadtul nem volt kedvem ehhez az egész küzdelemhez. Egyszerűen annyi volt az egész, hogy, ha már itt van apu ebben a hülye Karakura másolatban, akkor elintézem azt, amit már egy ideje halogattam. Még hogy Aizen ellen kéne mennem? Engem aztán nem érdekel az a lenyalt hajú műmájer. Sokkal inkább aggasztana az a tudat, hogy a saját apám harcol ellene, én pedig nem. Ám igazából nem is érne el ellene sokat. A raktárban élek, én aztán eltudom neki mondani, mi azaz igazi nagy lélekenergia. Abban a raktárban, ha együtt vagyunk annyi lélekenergia gyűlik egy helyre, amit egy hadnagy nem lenne képes elviselni minden nemű gond nélkül. Én hozzá vagyok szokva, és azt is éreztem, hogy Aizen simán képes felvenni velünk a versenyt. Tehát marha hülyén hiszi ez az arc, ha neki éppenséggel a kapitánya mellett volna a helye. De nem is érdekel, inkább csak törődök a dolgok nem éppen gondolati részével. Nem akarom, hogy egy ilyen idióta elfoglaltság miatt hagyjam itt a fogam, amikor nekem fontos dolgom lenne. Még mindig nem értem voltaképpen, hogy végül is mi értelme lenne Shiratorinak megmutatni mit csináltak belőlem, de napok óta ilyen érzésem van, hogy tudnia kell. Éppenséggel még nem tudom, hogyan fogom ezt kivitelezni, de olyan nincs, hogy lehetetlen. Inkább csak a tehetetlen létezik, amely a bénaságok eszköze.* - Chh, és miből gondolod, hogy állva bírnál maradni a kapitányok vagy vaizardok mellett? *Ejtem ki nem is éppen véletlenül azt a bizonyos faji szót. Igen, ezzel a szóval szokták az olyanokat illetni, akik nem csak holmi szar shinigami képességekkel bírnak. Érdekes, rinyálni tudunk, de büszkék nem igazán vagyunk a belső hollwounkra. Engem nem érdekel, de a családom ne hogy már semmibe vegyen. Csak, mert elhagytam Soul Society-t, csak, mert azzá váltam, amivé. Vannak alkalmak, amikor rohadtul dühös vagyok Raidenre emiatt, de az esetek többségében belátom magamban, jobb ez így. Lehetséges, hogy ennek az egésznek nem is kellett máshogyan alakulnia? Mi van, ha születésem óta ez eleve elrendeltetett volt? Nem értek az ilyenekhez, de annyit még én is tudok, hogy az ilyen dolgok nem történhetnek meg csak úgy. S nem is bánom, ha kell itt és most beverem a saját apám képét, hogy végre belássa. Nem követtem el hibát, és nem is fogom bevallani, hogy bármilyen hibát követtem volna el abban a pillanatban, amikor menekülnöm kellett a Seireiteiből. Ezt illetően talán egyetlen egy személynek tartozom köszönettel. Ő meg úgy is tudja, hogy hogyan érzek ezt illetően. Támadásba kezdtem, annak ellenére, hogy nem vártam meg mondandóját az ügyet illetően. Elkezdtem igazi tehetségemet bevetni ebbe az egész hülyeségbe. Semmi értelme sincs ennek, de akkor is jól esik. Jól esik fájdalmat okozni, még magam sem tudom miért. De ebben a pillanatban nem tudnám visszafogni magamat, olyan düh keletkezik a szívem helyén. Egy rúgást igyekszek rá mérni a többi támadásomból kiválva, de ennek annyi lesz a vége, hogy egy ostoba kidouval védi ki. Eltaszítja lábamat, amely gyanánt hátra szaltóra kényszerülök. Nem érdekel, akkor is tovább fogok küzdeni, éppen ezért kerülöm ki a shakkahout, és ütöm félre karommal kardját. Ám hátra shunpozva érzékelnem kell az első vágást a karomon, amelyből kis vér is felszökell. Lehetséges, hogy akkor vágott meg a kard, amikor félre ütöttem a kardját.* - Chh.. *Szorítom össze ajkaimat, és ugrok félre az ismételten rám zudított kidoura.* - Seggfej! *Rivallok rá. Öcsém, hogy ennyire egy Harry Pottert kell játszania. Még szerencse, hogy nem látta az emberek világában azt a filmet. Lehetséges most elszégyellené magát, hogy milyen kísértetiesen sok mágiát használ. Unalmas, kidou, kidou, kidou..egy értelmes ütést sem bír véghez vinni? Számos más eszköz mögé bújik el az igazi csata elől? Én amióta csak az eszemet tudom, az öklömben bízok meg. Noha nem éppen a miatt a szuka miatt, csupán csak idegfeszítő, hogy mindenki karddal csapkod, meg kidoukat használ. Sosem volt tehetségem, és ingerenciám a többire. Talán nem is lesz, és jól is van ez így. Addig is neki vághatok mindenkinek egy asztalt, vagy kezembe kerülő tárgyat. Addig legalább nem lesz senki, aki kezet bírna rám emelni, addig is kitudom élni a legnagyobb dühömet is. Szótlanul nézem végig a körénk tekerődző biszbaszokat. Na tessék, gratulálok, szép kis bűvésztrükk. Ugyan már, ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy legyőzzön. Ezúttal mögé shunpozva rúgom meg a háta közepénél, hogy a saját csapdájával találja szemben magát. Remélem egy kicsit is megsérül az a háló, hogy arcon robbanthassa, nem érdekel. Akárhogy is történik, a kis teren belül akrobatikus mozgást, illetve testalkatomat kihasználva kezdem el ütni ahol csak érem. Teszek egy kísérletet egy szaltóból érkező rúgásra is, amelynek baromi nagy szívás lesz a vége. A cseszett lábam fennakad az egyik nyamvadékon. Gratulálok Shizune, sikerült egy bazi rúgást elcseszned. -.-" Ettől még dühösebb leszek, s nem törődve a következményekkel rántom ki mindkét kardomat, hogy megidézzem a shikaiom.* - Tsukasadore! *Ejtem ki a hívó szót, amelyre valamennyi lélekenergiám felszabadul. Noha persze eltérő, mint a shinigamiké, másabb összetételű, de nem is ez az, ami megsérti a keletkezett hálót. Hanem azaz aura, amely körbe kezd venni. A lilás aurám szikrás felülete megváltozott öltözetemen, és a szárnyaim kiteljesedése éri el azt az állapotot, hogy ez az egész egy szép robbanással folytatódjék. Megsért ugyan a technika, de lényegesebben kevésbé a shikai képességem miatt. Följebb szállok a levegőben, s onnan kezdem el öklömet ropogtatni. De ez sem tart sokáig, mert a felszálló füstben észre véve apámat a lehető legnagyobb gyorsaságommal forgok be szárnyaimat használva. Esélyt sem akarok neki hagyni a védekezésre, így csapok rá a jobb szárnyam hegyével.*

Shizune nem hiszi, hogy képes lennék állva maradni a kapitányok mellett, pedig ebben téved. Ebből is látszik, hogy nem szolgált olyan sokáig a Gotei 13 kötelékében és nem ismerte meg a köteléket egy hadnagy és a kapitánya között. A hadnagyok elsőszámú feladata, hogy védje a kapitánya hátát. Bár Misty most nincs itt, de attól még egy másik kapitánynak is tudnék segíteni. Aizen tudom, hogy nagyon erős, és még ha több kapitány is támadna rá egyszerre, akkor is tudna kezdeni velük valamit. És ha Aizen elleni harcban segítenék, valószínű egy-kettőre a földre kerülnék, vagy ha az nem is, akkor egy kis idő után lehet, hogy tényleg az útban lennék. Ezért is gondoltam arra, hogy az egyik kapitánytól, aki az espada tagjaival harcolnak, átvenném az ellenfelét. Tudom, hogy egy espada ellen se sok esélyem van, de Aizenhez képes több és valameddig el tudnám biztos húzni a harcot. Azt mondjuk nem tudom, hogy hányas számmal rendelkeznek az arrancarok, de biztos a legerősebbek közül valóak.
- Tudom, hogy nem sokáig maradnék állva, de itt most nem rólam van szó. Ha nem próbálom meg, úgy biztos nem fog sikerülni. Aizent mindenképpen meg kell állítani és ezért áldozatot kell hozni. – nem tudom ez most, hogy jutott eszembe, de kivételesen jól megfogalmaztam és jól is hangzott. Szándékosan nem vettem figyelembe a kapitányok után nem sokkal lévő szót, mivel nem nagyon tudtam mit jelent. Bár gondolom, azokra utal Shizune, akikkel ide érkezett, a mondandójából pedig azt vettem le, hogy legalább olyan erősek, mint a kapitányok, hiszen egyszerre említette a kettőt.
Elkezdődik a kettőnk harca és Shizune lendül először támadásba, egy rúgással próbál kiiktatni, amit egy egyszerű Gekivel verek vissza. Egy hátra szaltóra kényszerül, de nem nézem sokáig, mert egy újabb kidout használok, bár csak elterelésnek és a kardommal megyek neki. Arra azonban nem számítottam, hogy a karjával, akarja hárítani a kardomat. Ennyire biztos nem terelte el a figyelmét a Shakkahoum, hogy ne legyen ideje elshunpozni. Nem tudom mit gondolt, amikor ezt cselekedte. Neki nincs hierroja, mint az arrancaroknak, ő nem tud olyat csinálni, hogy a bőrével védi ki a támadásokat.
- Mért nem húzod elő a kardodat? – kérdezem meg tőle, amikor hallom a szisszenését a vágás miatt. Attól még, hogy hakudát szeret jobban használni, minden halálistennek tudnia kéne használnia valamilyen szinten a kardját, hiszen az alapfelszerelésünknek számít és nem mellesleg a lelkünk egy darabja.
Elkezdek egy hálót szőni körénk, amibe Soukatsuikat is elhelyezek a megfelelő hatás érdekében. Amint befejeztem Shizune egyből támadásba lendül, amire hirtelen nem tudok reagálni és egy hátba rúgás lesz az eredménye. Egyenesen a háló felé repültem és tudtam, hogyha hozzáérek, akkor bele fogok ragadni. Nem nézne ki jól, ha a saját csapdámba esnék, ezért próbáltam lelassítani magamat.
- Hadou 33, Soukatsui! – lövök ki repülés közben egy tűzcsóvát a kezemből egyenesen a hálóra, hogy felhasználjam a robbanás erejét, hogy megállítson. Bár egy kicsit elkapott a tűzerő, nem volt vészes és a célomat elértem, hogy a robbanás ellenerejével megálljak. Eleinte úgy gondoltam, hogyha egy helyen berobban a háló, akkor egy sorozat robbanás indul el. Jobban átgondolva, ahhoz sokkal több lélekenergiát kellett volna belefektetnem. Most a belefecskendezett Soukatsui kisebb darabokra állt össze, így megakadályozva a robbanás sort.
Ezután egyből Shizunét kezdem el keresni, akinek ez időben éppen fenn akadt a lába a hálómon, bár nem sokáig maradt ez így. Aktiválta kardja shikai formáját, ami első látásra nagyon meglepett. Eddig még nem volt szerencsém látni, mivel azt tanítottam a gyerekeimnek, hogy csak úgy hencegésből ne aktiválják a kardjukat. Shizunének nagy vasszárnyai nőttek ki a hátából és egy lila aura vette kerül. Ha valamihez hasonlítani szeretném, akkor az arrancarok resurrección formájára emlékeztet leginkább. Nem tudtam tovább szemlélni, mert miután lerobbantotta a lábát a hálóról, máris támadásba lendült. A szárnyaival akart lecsapni, ami én a kardommal próbáltam visszaverni, de persze, hogy nem sikerült. A szárnya sokkal nagyobb és erősebb volt a kardomnál, így ismét elrepültem tőle, de legalább nem szereztem sérülést belőle és ez tökéletesen megfelelt újonnan kitalált tervemhez. Már harcoltam szárnyas ellenféllel és tudom mi a gyengepontjuk.
- Hadou 58, Tenran! – indítok a kezemből egy forgószelet száguldó helyzetemből lányom felé. Tudom, hogy a szárny nagy felülete miatt könnyen bele tud kapni a kisebb hurrikánom, így neki lökhetem a hálónak. Szálló helyzetemen pedig egy shunpoval segítek és a háló egy robbantott részéhez megyek. Ezúttal a teljes hálót felhasználom a támadáshoz és remélem sikerülni fog a tervem.
- Hadou 31, Shakkahou! – gyújtom meg a háló szétrobbant végeit, immár koncentrálva, hogy a tűz végig menjen az egész hálón. Miután ezen a helyen meggyújtottam minden véget, egy másik helyre megyek, és ugyanezt teszem a többinél is a gyorsabb akció érdekében. Tudom, hogy én is belekerülök a robbanásba, ezért óvintézkedéseket teszek. – Bakudou 39 Enkosen! Seki! – gyúrok össze egy nagyobb visszaverő pajzsot, amit a háló irányába tartok és reménykedek a legjobbakban.

*Miként is születhetünk igazából? Mi dönti el, hogy majd egy napon mások leszünk, mint aminek születtünk? Én csupán egy kisebb baleset áldozata lettem, s most mégis mennyivel másabb vagyok, mint ő. Ő az én tükörképem, akire jelen esetben nagyon haragszom. Édesapámat szerettem mindig is a legjobban; még akkor is, ha Hajimevel a kapcsolatom egészen különleges. Az idióta öcsém egyben az ikertestvérem is, ami fontos kötelék a számomra. De nem felejthetem el, hogy léteznek szülők is. S ebből pedig apám az, aki a legfontosabb nekem. Most mégis haraggal tölt el, hogy hadnagy létére nem lát át a dolgok buckáin. Nem látja meg, hogy mi is van velem igazából. Egyszerűen kikiáltott árulónak kb. Ez ellen pedig aligha tennék, pedig nyomós érvem enne arra, hogy miért ütöttem meg azokat, akik Raiden irodájában voltak. Meghallgatna, de valójában nem teszi. Egyáltalán nem érdekli most, csak az, hogy a másik harcra menjen, ez pedig egyáltalán nem tetszik nekem. Amikor megláttam a többiek közt, eldöntöttem, hogy rájuk bízom az egész hülye ügyet. Különben is hegyikecske és társai nagyon is erősek. Nem kellünk mi oda, sokkal fontosabb ügyet is el lehet intézni. Aizen egy szemétláda, ezt mindenki tudja.. De e miatt a szemétláda miatt nem fogom félre tenni a személyes ügyeimet. Ezért hívtam el Őt ide, s ezért küzdök most meg vele. Az események fergetegében kénytelen voltam a shikaiomra váltani, hogy kompenzáljam némiképp ezeket a nyüves kidoukat. Sosem szerettem őket igazán. A lélekenergia magas fokú koncentrálása nem az én asztalom. Azt teszem, amihez értek. Verekedni azt hiszem elég jól tudok már! Tehát éppen neki rontanék, - hogy végre leverjem, hogy hallgasson meg - amikor egy olyan kidouval támad rám, amit kivédeni sem tudok. Ez geciség, már nem azért! >.> Kiengedte meg neki, hogy ezzel a forgó izével támadjon? Szépen gyorsan repülök neki a csapdának, amiből csak nem rég szabadultam ki. Az engem körülvető villámszerű aura szikrázni kezd az őt érő mágiától. Ugyan maga a kidou megfogja testemet, de ennek a shikaiom egyáltalán nem örül. Pici, apró szikrák pattannak le rólam, mintha fokozatosan engedné át a mágiát. Megpróbálkoznék én is egy kidouval, hogy kiszedjem magam ebből a helyzetből, de rá kell jönnöm, hogy semmi értelme. Utálom a kidoukat, ezért kapálózni kezdek jobbra- balra.*
- Nem ér kidoukkal támadni! >.> *Idegesen szólok rá, bár mit sem ér az egész. Szemétség, hogy az előbb nem robbant fel az egész, maradt nekem is a hálóból. Fogalmam sincs hogyan fogok ebből kijönni. Pedig, ha nem jövök ki hamar, akkor elfogom veszteni azt a csatát, amire már nagyon régóta várok. Tény és való, hogy nekem meg kell küzdenem vele és kész. Ez ellen nem akarok, és nem is tehetek. Ennek meg kell történnie. Így mikor egy tűzgömb jön éppen felém, valami lejátszódik bennem. olyan érzésem támad hirtelen, hogy itt ennek vége lesz. Elszakad bennem valami, ami itt tartott engem lélekben a csata alatt. Nem akartam, hogy ez történjék, ráadásul visszafogni sem tudom. Mélységesen kétségbeesek a gondolattól, hogyha elvesztem ezt a csatát, akkor nem mondhatom el neki. Nem lesz lehetőségem elmondani mindazokat a dolgokat, amiktől egy kicsit megnyugodhatnék. Mert senki nem érti meg a helyzetem, azok közül, akik igazán fontosak a számomra. Persze könnyű azzal dobálózni, hogy belső lidérc meg mi egyéb, de ez több annál. Ezt csak mi vaizardok érthetjük meg, hogy milyen nehéz is; nap, mint nap szembenézni saját halálunkkal. Egy napon talán a saját belsőnk öl majd meg minket.
Nem akarom, hogy ez legyen. Nem akarok ezzel a gondolattal együtt élni. Én nem akarok veszíteni, én nem akarok a saját apám ellen elbukni!* ~ Akkor ne tedd! ~ *Egy hang szakítja félbe gondolatmenetemet, de mire feleszmélnék, hogy mi ez..addigra a szemeim előtt lejátszódó fájdalmas robbanás sötétedni látszik. Testemet ő kezdi el uralma alá venni, az a létforma, amit mindennél jobban gyűlölök. De nem tehetek semmit most ellene, gyengének érzem magam. Küzdeni akarok, de most nem megy. Nem jutnak azok a szavak, amiket valaki más mondott el nekem még ezek előtt. Pedig az a szemét betolakodott az életembe, és mondott egy s mást. Azóta is tervem még egyszer behúzni neki később, de jelenleg erre nincs lehetőségem. Mire pedig a füst felszáll a robbanás helyén, addigra mereven tartatnak kezeim. Arcomon egy hollow maszk materializálódott, valamint eddigi tengerkék szemeim most feketén, és sárgán villannak a testemre már nem fontos személyre. Mert ez most nem én vagyok, hanem az a felem, akit gyűlölök.*
- Yo! Te idióta fruska..majd én végzek vele. Utána pedig az enyém leszel! *Elváltozott hang hagyja el ajkaimat, majd testem megindul ismételten apám felé. Értek sérülések, több helyen is felszakadt a bőröm, valamint az aurámnak is annyi lett. Testem viszont a hollow énem miatt ennek egyáltalán nem engedelmeskedik. Egyszerűen nem hagyja, hogy összerogyjak, ő irányít. Oda shunpozva hozzá ragadom meg uniformisa mellkasi részénél, hogy aztán lendületesen a föld felé irányítsam. Kezem ezt követően ütlegelni kezdik. Folyamatosan a vállát, valamint egyenesen a karjait célzom be. Végül megpróbálom gyomorszájon rúgni, bár fogalmam sincs, hogy sikerül-e egyáltalán. Ami odakint zajlik, abból valójában semmit sem érzékelek, mint látvány. Sötétség vesz körül, s csak mindazt érzem, amit éppen teszek. Azt érzem, hogy izmaim, mintha folyamatosan szakadoznának. Sebeim élesen szúrnak be, és elviselhetetlen fájdalom nyomokat hagynak maguk mögött. Egy pillanatban érzem, hogy az egyik technikám aktiválódik. Végtagjaim felületén áramló anyagot érzek. Mintha a lidérc énem, amikor következőleg verekedni kíván az ellenfelével, akkor azt akarja alkalmazni. Nem, nem akarom. Nem akarom, hogy ez legyen. Bármennyire is akarom elverni az apámat, valódi fájdalmat nem akarok neki okozni. Ugye nem sikerül neki annyiszor megütnie? Csak három fizikai ártalom, ha ez sikerül, akkor egy villám fog belé csapni. Valamit tennem kéne, de mit?*

Mielőtt megszületett volna Shizune és Hajime, végig egy fiú gyerek születésére vártam. És amikor megtudtam, hogy ikrek lesznek, úgy gondoltam, hogy a leendő fiamat talán jobban fogom szeretne, mint a lányomat. Ahogy viszont telt az idő, már nem tudtam különbséget tenni közöttük. Mindkettőjüket ugyanolyan fontosnak tartottam, hiszen mégiscsak mindketten az én véremből vannak. Próbára is tettek a gyerekeim viselkedésükkel, Hajime jobban anyás volt és kisebb ellenszenvet is mutatott felém, míg Shizune engem szeretett jobban. Ennek örültem is, de ez sajnos nem tartott örökké, hiszen eljött az az idő, amikor el kellett hagynia Soul Societyt.
Ez is az oka, annak hogy most itt vagyok és vele harcolok. Bár a szülői kézikönyvek nem írnak olyanról, hogy erőszakkal kell ráerőltetni az akaratunkat gyermekünkre, de hát minden gyerek más milyen. Egy kis harc nem árt meg, hiszen alapból ilyen szellemiségben lett nevelve, egy shinigaminak nagy a tűrőképessége, amitől egy normál ember meghalt volna, attól mi csak maximum összerogyunk. Különben sem tervezem, hogy halálos támadást indítok Shizune ellen, elég ha harcképtelenné teszem és miközben gyógyítom, elmesélheti, mit miért tett.
- Egy harcban minden megengedett. Nem tanítottam meg neked? – egy apai kioktatásban részesítem Shizunét, amikor kifejezi nemtetszését a kidoum iránt. Nem is értem valaki, hogy nem szeretheti a kidoukat, hiszen olyan sokoldalúak és hasznosak. Majdnem minden szituációban alkalmazhatóak és könnyen meg lehet velük lepni az ellenfelet. Ez főleg rám igaz, aki újabb és újabb kombinációkat talál ki a harc közben, ami valószínűleg eddig még nem fordult meg senkinek a fejében.
Forgószelemnek köszönhetően Shizune beleragadt a hálómba, így már csak az van hátra, hogy felrobbantsam az egészet. Miután megvoltak az óvintézkedések, már lehetett is hallani, ahogy a háló égni kezdett, majd az egész a levegőbe repült. Én is csak visszaverő pajzsomnak köszönhetően úsztam meg és még így sem teljesen sértetlenül. A robbanás eltalálta a jobb vállamat, hol beszereztem egy kisebb égési sérülést. Nem nagyon foglalkoztam vele, inkább Shizune állapota érdekelt, mennyire is sérült meg. Reménykedtem benne, hogy talán már feladja, ahogy észreveszi mennyi is a kettőnk közötti erőkülönbség. Viszont nem ez történt.
Elém tárult az a látkép, amire nem számítottam. Még mindig állt a lábán, de nem ez volt a legmeglepőbb, amitől elámultam. A fején egy lídérc maszk volt, amikor eloszlott a füst. Ezt az egészet hirtelen nem tudtam hova tenni. Még nem láttam ilyet, hogy egy shinigaminak hollow maszk volt az arcán. Nem tudom, hogy Soul Societynek van-e információja ilyen létezéséről, de engem biztos nem tájékoztattak róla. Bár én csak egy egyszerű hadnagy vagyok, nem kell beavatniuk az ilyenekbe, hacsak nincs valami köze egy küldetéshez, amin részt veszek.
Nincs időm tovább gondolkozni, mivel Shizune megszólalt, vagyis hogy nem teljesen ő, mivel más volt a hangja a megszokottól és nem nekem szólt a mondanivaló. Mivel nincs a közelben más „fruska”, így csak arra tudok gondolni, hogy az elváltozott hangon szóló valaki irányítja Shizune testét, a hollow maszkból ítélve pedig csak egy lídérc lehet.
Hirtelen előttem terem Shizune, majd miután megmarkolta a ruhámat, majd elindított zuhanórepülésben a föld felé. Ennyivel azonban nem elégedett meg pár búcsúütés után még hasba is rúgott. Nem nagyon tudtam ellene mit tenni, vagy inkább tudatosan nem tettem ellene. Valami kezdett összeállni a fejemben, hogy aki most teljesen irányítása alatt tartja Shizunét, ő tehet az elszökésről és minden másról. Mozdulatiból is látszott, hogy különbözik Shizunétől, sokkal meggondolatlanabb, előbb támad és utána gondolkozik. A zuhanás közben félúton végre felnyílt a szemem és készen voltam ismét harcolni. Bár a korábban szerzett sérülések Shizune ökle által elég fájdalmasak voltak, megpróbáltam nem figyelni rá.
- Hadou 50, Rei no Kuron! – idézek meg egy klónt zuhanás közben, akit dobbantónak használtam, hogy visszatérjek eredeti helyemre. – Hiyase, Nobore, Shinten’ou! – elérkezettnek láttam az időt, hogy végre aktiváljam a shikaiomat és azzal lendüljek támadásba, vagyis inkább csak szükségem van rá a támadásomhoz, amit az imént kitaláltam. – Shizune ne hagyd, hogy irányítsanak! – szólok Shizune felé, hátha át tudja venne az irányítást a teste felett, ha valaki megszólítsa őt. – Yuki Dageki! – a leválasztott körpengéből azonnal elkezd áradni a havas szellő, amivel rontom egy kicsit a látási viszonyokat, de egy kis lökő ereje is van és még egy kis hideget is csinál nekem. Én magam is a hóvihar kezdeménybe megyek, hogy meglepetésszerű támadást indítsak. – Bakudou 4, Hainawa! – küldök előre egy kötelet, amivel meg akarom kötni Shizune kezeit, hogy egy kicsit ne tudjon támadni. – Bakudou 74, Kohaku Enjintou! – és végül az igazi támadás kék lélekenergiaként jelenik meg a kezem körül, amivel Shizune karjának egy izmát akarom megcélozni, hogy legalább az egyik kezét használhatatlanná tegyem, ezzel nagyon megkönnyíteném a dolgomat.

*Talán kissé elragadott a hév, talán nem figyeltem eléggé a kialakult helyzetre. Mégis okkal tettem ezt, még ha nem is tettem jól. Nem engedhettem volna meg magamnak, hogy meggondolatlan legyek egy olyan személlyel szemben, aki az apám. A személy, aki nevelt és tudott minden lényeges dolgomról. A személy, aki iránt még most is őszinte szeretetet táplálok, akármennyire is felbőszített. Mert sikerült neki feldühítenie azzal, hogy nem figyelt rám eléggé. Miért nem vette észre, hogy mivé váltam? Miért nem védett meg? Lelkem sötét távlataiból kémlelve meglepett arcát, végre rá jövök, hogy miért nem. Mert nem tudott róla, talán arról sem, hogy már nem tudnék változtatni a dolgokon. Bár megpróbált haza vinni, de nem tudhatta, hogy ez lehetetlen. Milyen kaotikus helyzet ez. S jobbjára most már késő bánat is az egész. Nem kellett volna igazából támadnom. Sokkal inkább választhattam volna egy másik ellenfelet, akivel tényleg ügyeim lettek volna. De most már nincs visszaút. Le kell győznünk egymást ahhoz, hogy ráeszméljünk, hol is rontottuk el igazából. Úgy érzem jelenleg, hogy lebegek. Mintha csak egy fekete folyamban zuhanva lebegnék a semmiben. Szürke képek vetődnek elmémbe, amelyek a kinti harcot írják le. Nem tudom megállítani magamat.
Testem feljebb emelkedik, s előre dőlve figyelem őt sötét szemeim által. A lény, aki most áthatóan kíván belelátni az apa lelkébe, vadászik a célszemélyre. Tudja nagyon jól, ha ne tán egy baleset folytán engem elpusztít, akkor ő is oda veszik. Kezemet kiporogtatja, s mikor a shinigami elindul felém a zanpakutojával, keresztirányosan szemei elé teszi kezeit. A felcsapódó shikai támadás gyanánt a szemeit védi az esetleges jeges károsodásoktól. Túlvilági hörgés hallatszik fel, s a lélekenergiám kisebb mértékben megindul. Testem mellé szorítódó kardok egyikét a célszemély felé vágja, s az pörgő pályán igyekszik eltalálni Narát. Ám a lény nem törődik azzal, hogy miképpen sikerült eltalálni az ellenfelet. Már indulna éppen egy kiadós rúgásra, amikor egy Hainawa kötél tökéletesen a kezeire tekeredik. De nem olyan puhány természet ő ahhoz, hogy hagyja a soron következő kidou eltalálását. Másik kardját egy csukló mozdulattal döfi az őt lekötő kidouba. Majd aztán a lábai szabadságával igyekszik a megfelelő időben kiroppantani magát a kidouból. Bár a szikék egyike szépen megtalálja a vállízületét, de mintha meg se kottyanna neki. Hogyan is tehetné? Hiszen most egy olyan lidérc munkálkodik, akinek nem nagyon van valódi lélekjelenléte. Így én ordíthatnék bármennyire is a fájdalomtól, azt senki nem hallaná meg. Csak merülök egyre jobban a kilátástalanság felé.*
- Baka..bizonyára nem vetted észre igaz? Ő már rég nem shinigami. S hamarosan.. *Kaján nevetés tök fel torkából.* - hamarosan lidérc lesz belőle. Te pedig semmit nem tehetsz ellene! *Ránganak vállai a nevetéstől. S majd megfordul, hogy az egyik magasabb épület felé vegye az irányt. Megbolydult elmében leledzve talál ki magának egy jobb támadási pontot. Az egyik ablakon veti be magát, hogy vissza irányban verjen ki a falból egy tehetős darabot. S mintha csak egy játék lenne, úgy fogja azt meg, hogy neki vágja a shinigaminak. Megpillantja lent a kardjait, ami felé megindul. Kétséges, hogy a shinigaminak mi fogja lekötni a figyelmét. Ő mégis felkapja azokat a wakizashikat, hogy a kőtömb becsapódásához időzítve alulról alátörve az eseményeknek felfelé csaphasson pengéivel. Mindenáron elhatározta magának, hogy ki akarja végezni ezt a férfit. S míg ő ezen munkálkodik, addig a testemen lévő hollow anyag egyre terjed. A fehérség szépen a vállaimra csúsznak, s a fejemen lévő maszk szalagjai lassan kiélesednek. Ezekkel megkísérel egy fordulattal csapni a lény, de amint rá jön, hogy nem érheti el a férfit..mással próbálkozik.
Oldalba akarja rúgni, hogy aztán a meginduló testnek fejét a tenyerébe vegye. A ház oldalát még megkóstoltathatja vele, vagy nem? Ámbár tegyük hozzá, ő egy félig- meddig gondolkodó lény most. Könnyen található rések vannak rajta. Tán az akadémiai anyagból még Nara is emlékezhet arra, hogyan is lehet egy holowot a leghatásosabban "deaktiválni ". S valóban arra kezdek el mélyen gondolni, hogy apa mikor fog már rá jönni arra, hogy a maszkomat kéne szilánkokra törnie? Bármennyire is mozdítani akarom a karomat nem tudom. Ez az én hibám. Ha nem lett meg volna bennem az ösztön, hogy mindenáron nyerni akarok, akkor most nem jutottunk volna el idáig. Erre most sikeresen megint itt tartok. Kezdem úgy érezni, hogy a legtöbb vaizarddal ellentétben, nekem több gondom akad a lidércemmel, mint kéne. Először Yukezo, aztán az apám. Valamit most már tennem kell, - de tényleg - hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Nem akarok minden egyes harcomnál a belső lidércemmel küzdeni. Én fölé akarok kerekedni. Mégis hogyan tegyem ezt? Gondolkodj Shizune, gondolkodj! Mit tanácsolna most neked Ginryuu?*

Annak ellenére, hogy Shizune apja vagyok, igazából nem tudok róla semmit. Mentegethetem magamat, hogy ez nem igaz, de akkor hazudnék. Apa létemre nem vettem észre, hogy lányom, milyen változáson megy keresztül. Nem is figyeltem fel semmi változásra. Nem tudom, mikor történt ez az egész. Szörnyű apa vagyok, már csak azzal tudnám jóvátenni hibáimat, ha megmenteném Shizunét ettől a lidérctől, aki megszállta a testét.
Forgószelem takarásában közeledek Shizune felé, amikor egy kard repül felém. Szerencsémre sajátomat magam előtt tartottam, így nem volt nehéz egy könnyed suhintással eltéríteni a repülő objektumot. Miután sárga reiatsu kötelem megbénította, egyből megpróbált kiszabadulni belőle, ami tökéletes esélyt biztosított nekem a támadáshoz. Kidoum célt ért és eltaláltam a jobb vállának egy ízületét. Már egy apró örömöt éreztem volna sikeres támadásom miatt, de Shizunén nem láttam semmi változást, hogy egyáltalán megérezte volna a támadásomat.
- Azt én nem fogom hagyni. – ugrok hátrébb Shizunétől, majd várnám, hogy rám támad, de nem teszi. Helyette megfordult és eltávolodik tőlem. Vagy azt várná, hogy majd követem egy esetleges csapdába? Nem vagyok kezdő, hogy egy ilyen ócska trükknek bedőljek. Inkább jelenlegi helyemen maradok, és egy terven agyalok, amivel ismét felszínre hozhatnám Shizunét. Természetesen tudom, hogy mi a hollowoknak a gyengepontjuk, de ezt megkockáztatni Shizune esetében már nem igen merem. Nem tudhatom biztosan, hogy a lidércmaszk elpusztításával a hollow nem viszi-e magával Shizunét a túlvilágra.
Időközben Shizune egy ablakon repült be, majd egy nagyobb faldarabot dobott felém. A támadást könnyedén semlegesíthetem, hogy nem kellett nagyon átgondolnom, hogy is fogom tenni. Eszembe jutott, mit is mondott a hollow Shizunéről, hogy hamarosan lidérc lesz belőle. Tehát ezt úgy kell értenem, hogy eggyé fognak válnak, szóval még külön van a lelkük, így nem eshet Shizunének baja, ha elpusztul a lidércmaszk.
Sejtettem, hogy Shizune nem fog arra várni, hogy ez a faldarab végezzen velem, így fel voltam készülve egy másik támadásra. Amint megpillantottam, hogy lentről fog érkezni, egyből elkezdtem hátrálni és megpróbálni, hogy önmagát találja el a faldarabbal. Ezt csak lelassításnak szántam, mivel tudtam, hogy sokkal gyorsabb nálam.
A következő pillanatban már érzem, hogy lábát az oldalamba mélyeszti, ami nagy fájdalommal járt, de próbáltam lenyelni kínszenvedésemet és megragadni a támadó testrészt. Erre ő meg megfogja a fejemet, így már kvittek is vagyunk.
- Bakudou 61, Rikujoukourou! – idézem meg a hat rudas fénybörtönt, amivel összezárom magunkat, de ügyelek rá, hogy egyik kezemet tudjam mozgatni a béklyó ellenére is. – Nem fog minden úgy történni, ahogy szeretnéd. Nem adom fel, amíg Shizunét meg nem mentem tőled. – jelentem ki határozottan, ami nálam nagy szónak számít, hiszen általában határozatlan vagyok döntéseimmel kapcsolatban. Miután ezt elmondtam szabad kezemmel Shizune arcára mutatok, ahol a lidércmaszk található.
– Hadou 1, Shou! – egy erősebb lökéshullám talán elég lesz, hogy összetörje azt az átkozott maszkot és megszabadítsa Shizunét a betolakodótól. Bár nem tudom milyen kemény egy maszk, ami egy shinigami fején van, hiszen eddig a lidércek fejét egyszerűen kettévágtam a maszkjukkal együtt és el is végeztem a feladatomat. Ezúttal viszont nem tudom, mire számíthatok. Annak ellenére, hogy az én Shoum sokkal erősebb, mintha egy rendes tiszt alkalmazta volna és hogy többet is kilőttem belőle, még mindig kétségeim voltak, hogy támadásom sikeres lesz. Ha kell akár még egy erősebb kidout is készen vagyok alkalmazni, amivel mindkettőnket megsebesítem, de legalább végzek azzal a nyomorult lidérccel.

*Mit érezhetek én ugyan? Mi árnyékolhatja lelkemet ebben a küzdelemben? Megint nem látok, megint csak a feketeségben fetrengek. Ennyire labilis lennék? Ennyire hülye, hogy simán átveszi lelkem árnyoldala felettem az uralmat? Tennem kéne valamit, de úgy érzem, mintha csak egy béklyó alá lennék zárva. Keresem a falakat, keresem a rácsokat; de azokat már sohasem fogom megtalálni. Vaizard vagyok, valahogyan el kéne ezt a tényt fogadnom. Nem kéne félnem egy nyomorulttól, aki én vagyok. Mert hát hiába is egy lidérc, attól még az én részem..nem igaz? Csak behunyhatom szememet, s gondolhatok néhány meghatározó pillanatra. Nem feltétlenül boldog, vagy jó dolgok ezek; de attól még az enyémek.
Talán el kéne mennem ahhoz az alakhoz megint? Ha ennek vége biztosan azt kell tennem, hogy fel kell keresnem Yukezot. Ő egy idióta halálisten, de attól még kíváncsi volnék, hogy hogyan volt képes visszahozni. Míg apám talán már percek óta küzdhet velem, addig Yukezo rövid idő alatt megtörte ezt a dolgot. Még mindig furdal a kíváncsiság, hogy hogyan tette ezt. Noha, lehet, hogy ez az én haragomból származott, de attól még tudnom kell. Marhára elegem van már ebből az egészből. Fájdalmat érzek minden porcikámban a végzetem viszont nem hagyja, hogy lelkem feladja a harcot. Akkor mégis miért küzdök? Mi motivációm volna az életben azért, hogy túléljem? Talán Rei volna az? Talán az a kicsi csöppnyi lány lenne, akit szinte a húgomként szeretek..vagy annál jobban is? Nem, ez nem elegendő. Én érzem, érzem a véremben. Érzem a véremben mintha csak, mintha csak...hmm..milyen melengető. Milyen tüzes és egyben szeszélyes. Magasztos és egyben nyomorult is. Én, én imádok harcolni. Én a véremben érzem a küzdeni akarást valamiért. Tán ennek okát még nem tudom, de érzem, hogy én harcolni akarok mindenáron. Nem számít ki ellen, nem számít hogyan, csak érezni akarom, ahogyan öklöm; lábam lesújt ezzel fájdalmat okozva másnak. De nem ok veszettül természetesen. Nem célom mindenkit megölni, vagy eltiporni. Inkább valamit védeni szeretnék, valamiért fanatikusan küzdeni. Nem tudom mi az, azt hiszem, pedig ezt kéne megtalálnom.
Ekkor megérzem, mintha csak a lelkem jobban a felszínre érkezne. Látok egy szemet a leplen túl. Látok egy oly' szemet, ami annyira ismerős nekem. Annyira tudom, hogy ki is ő, és annyira...hiányzik. Gyűlölöm bevallani, gyűlölöm kimutatni, de az egyetlen ok az életemben, amiért még jobban utálhatom a shinigamikat. Vagy is nem utálom őket, leginkább csak méreggel tölt el a beteges szabályaik. Elválasztanak engem ezzel az apámtól és az ikertestvéremtől.
A maszkon át mindezalatt pedig sötét szemeim könnybe lábadnak. Bár a maszkom megreped némelyest, de ez nem elég ahhoz, hogy le is törjön. Viszont maga a törés talán nem is a maszkomon látszódik meg jobban. A kidou mintha csak a lelkemet találta volna el. Nekem valóban fáj, hogy így kellett történnie. Lehet, hogy sokan nem látnak át ezen, de nekem őszintén fáj, hogy így kellett lennie. Apámat sok okból választottam. Először is azt akartam, hogy végre tudja a titkomat. De kezemet emeltem, mert éreztem a fenyegetettséget, hogy sosem fogadna el olyannak, mint amilyen vagyok. Másrészről pedig most engedélyezzem, hogy az a nyálgombóc Aizen ellen harcoljon? Na ne már! Tudom én, hogy kik vesznek részt abban a küzdelemben. Sokkal jobban tudom, mint ők. Én velük élek a nap 24 órájában és azt is tudom, hogy milyen erősek. Nekem pedig nem kell az, hogy egy ilyen szemétláda söpörje le a színről. Mindent hegyi kecskére és ruhagalacsinra bíztam. Egyedül róluk tudom elképzelni, hogy elegendőek. Na meg talán a régi kapitányomról, a kalóz ladyről. >.> S most pedig..most pedig ideje cselekednem.*
- Én..én...én egy vaizard vagyok. *Ezúttal a groteszk hang alatt a saját lelkem szólal meg, kissé szaggatottan. Nem tudom, hogy mennyit tud rólunk. Még mindig nem tudom, hogy mennyit tudhat Shinjiékről és az egyik legjobb barátnőmről Hyoriról. Mindenesetre magam alá gyömöszkölöm a lidércemet, hogy szót válthassak.* - Többé soha..soha többé ne merj rám így..nézni. *Tekintete olyan szomorúnak hathat legbelül, vagy talán sajnálkozónak is. Vagy még rosszabb..szinte érzem, hogy nem fogadja el. Nem tudja elfogadni, hogy én már nem vagyok shinigami. Vannak olyanok, akik többnek neveznék ezt, mint a shinigami lét; én viszont úgy hívnám, másabb vagyok. Nem vagyok erre sem büszke, de nem is vagyok teljes mértékben szomorú miatta. Inkább csak teszem, amit tennem kell; túl kell élnem és kész. Próbálom minden erőmet összeszedni, hogy szabaduljak, de jelenleg még a kidou hatása is megnehezíti a dolgomat. Azonban érzem a belső lidércem fájdalmát. Érzem, hogy jelenleg éppen annyira szenved, mint én. Én azért, hogy szabaduljak, míg ő azért, hogy felül tudjon kerekedni rajtam. Ekkor megáll a testemre terülő lidércforma anyaga. Nem bontja ki magát jobban.*
- Mert ha, mert ha így nézel...akkor..akkor többé..többé nem vagy az apám! *Torkom szakadtából ordítom el magam, mialatt a testem köré felcsapó lélekenergia termelődik. E lélekenergia hatására a maszkom és a hozzá járuló anyag darabokra foszlik, s talán a kettőnket összekötő kidou is. Én úgy érzem, hogy végtelenül elfáradtam ebben a küzdelemben, de azt is tudom, hogy még talpon kell maradnom. Így hát egyszerűen hátrább kerülve elteszem az ikerpengéimet, s az öklömmel felveszek egy alapállást. Testem eléggé megtépázott, valamint füstölög is. Tört el csontom is, de ezekből a sérülésekből a tekintetem az, ami kiemelkedő. Rendíthetetlenségem adta elszántság a küzdelem felé megingathatatlan. Talán ő maga sem értheti, hogy miért ragaszkodom ennyire ahhoz, hogy küzdjek. Nem értheti ő ezt, hiszen egy shinigami. S a shinigamik többsége mit tudhatnak arról, hogy mi egy igazi küzdelem? Hollowokat ölnek, vagy a saját fajtájukat? Esetleg minket? De azt maguk sem tudják, hogy milyen a két faj összetevőjéből lenni. A kettő összeférhetetlen, mi pedig ezzel élünk nap, mint nap. Így tehát gyűlölöm ezt a tekintetet. Gyűlölöm, ha szánakozva próbálnak rám nézni, olyan kevélyen. Egyáltalán nem magasabb rangúak. Így nézve a helyzetet nem tudom..talán az apámat is megfertőzte ez a kór.*
- Mit gondoltál? Majd feladom, ha vége a maszkomnak? Azt gondoltad elfogadom, hogy majd nem kezeltek egyenrangúként? Szerinted hány dolgon mentem keresztül, míg ti totálisan meg voltatok győződve arról, hogy elárultam Soul Societyt? Hazugság az egész! Soul Society árult el engem! >.> *Néhány lépést teszek előre, majd megindulok felé. A kezeimmel próbálom eltalálni, valamint a lábammal kicsit nehézkesen. Ez idő alatt pedig nem áll be a szám. Engem egy shinigami se próbáljon csitítani.* - Ti miattatok váltam azzá, ami vagyok. S ezek után még én vagyok az áruló? Önszántamból mentem el, mert nem volt választásom. Megöltek volna...te pedig..te pedig vajmi keveset tudhatsz az imádott Gotei Juusantaiodról, ha azt hiszed ez mind hazugság. Ti nem fogadjátok el ezt a létformát. Nem, mert be vagytok szarva attól, hogy esetleg erősebbek lehetünk. Hát tudod mit? Elegem van ebből! Elegem van abból, hogy a shinigamik azt hiszik, eltörölhetnek. *Tovább támadok rá, s néha mögé is kerülök. Noha, néha elvesztem már az egyensúlyom, és muszáj reishit gyűjtenem még, hogy le ne essek; de alapjába véve még egész jól bírom.*
- Én attól nem leszek sem rossz, sem pedig jó, hogy egy lidérc lakozik bennem. De azt elvárom, hogy senki ne nézzen rám sem sajnálattal, sem pedig gyűlölettel. Az én életem a túlélés, nem pedig a hollowok nyiszálása. Kurvára leszarom, hogy ez nálatok nem a normális. De engem senki ne akarjon eltörölni, mert nem vagyok shinigami. S ami a legjobban bánt tudod..hogy.. *Mellé shunpozva a hajamat némiképp meglendíti a szél, ahogyan neki ellentétes irányban állok meg. Tekintetemet fájdalommal telien emelem a város romjaira.* - Hogy a saját apám egy mocskos árulónak tart, és megeszi azt, amit a 12. osztag leadott a jelentéseiben! *Kis szünetet tartva már sokkal nyugodtabban tudom elmondani, amit gondolok. Ezúttal messzebb shunpozok, neki háttal.*
- Valóban megöltem azokat a shinigamikat, de nem azért mert gyilkos lennék. Egyrészt baleset volt, másrészről megöltek volna, ha nem teszem. Na és te mit tettél volna? Mit tettél volna, ha felkelsz egy asztalon, és arra eszmélsz, hogy meg akarnak téged ölni? Én csak..én csak élni szerettem volna. Olyan nagy bűn ez, amit nem lehet megérteni? *Nagyot sóhajtok, de ez nem az a pillanat, amikor szembe tudnék vele fordulni és megindulni felé. Elfáradtam, szinte alig állok a lábamon. De ennek a harcnak még nincs vége. Azt hiszem, mielőtt letenném a fegyverem, volna pár megbeszélni valónk. Ideje végre őszintének lennem hozzá, mert már nem bírom ezt az egészet. Tisztább lesz a lelkiismeretem, ha úgy ítélnek el, hogy tudják hogy történt az egész. De ha egyszer nem tudják, akkor nem lehetek biztos abban, hogy valóban nem fogadnának el. Én nem azért jöttem, hogy a bizalmukat vagy a szeretetüket nyerjem el. Ó, én erről már rég letettem. Én azt akarom csak, hogy Ő tudja az igazságot. Tudja, hogy a lánya miért él Karakurában, és miért nem szolgálja már az 5. osztagot. Ha ez megtörténik, akkor azt hiszem számomra nem lesz több mondanivalóm. Ha csak nem mond el nekem valamit, amire feltétlenül lépnem kell.*

Bár nem szívesen harcolok Shizune ellen komolyan, de ez most más. Nem Shizunével állok szemben jelenleg, hanem a benne lakozó lídérccel. Ha kell, minden csepp erőmet összeszedem, csak hogy megmenthessem tőle. Ezzel nem tudom, hogy feledtethetem-e fele azt, hogy nem voltam ott neki, amikor szüksége volt rám, de én mindent megteszek, amit tudok.
A kidoummal sikerült megrepesztenem Shizune maszkját, de ekkor valami váratlan dolog történt. Könnycseppek csorogtak ki a maszk alól, majd Shizune megszólalt. Nem a lídérc beszélt, hanem maga Shizune. Még ha a hangja nem is teljesen olyan volt, mint Shizunének, legbelül tudtam, hogy ő beszél.
Megint ez a szó. Vaizard. Vajon mire is utalhat? A Shizunében lévő lídérc azt mondta, hogy már nem halálisten, de még nem is lídérc, tehát a kettő között van. Ezt jelentené a vaizard megnevezés? Akkor a többi vele érkezett is hasonló cipőben jár, mint ő, hiszen őket is, így nevezte? Még kicsit homályos nekem ez a dolog, de nagyjából értem már a lényegét. Nem lehet valami jó érzés együtt élni egy lídérccel, aki bármikor átveheti az irányítást a testük fölött. Sajnálom őket, legjobban viszont Shizunét, hiszen a többit nem ismerem.
- Csak aggódom miattad. Ez olyan nagy baj. - egy apának csak természetes, hogy félti a lányát mindentől, legyen az a legapróbb dolog is a világon. Ez ellen nem tehetek, minden apa ilyen a lányával szemben. Akármilyen felnőtt is lesz, ő mindig is az én kislányom marad.
Amint azonban ezután mondott szíven ütött. Nem vagyok az apja? Komolyan ezt akarja? Igen, neki talán tényleg jobb lesz nélkülem, a világ legrosszabb apja nélkül. Nem tudok érte semmit tenni, jobb is lesz neki, ha keres valaki mást, aki apja helyett is apja lesz. Igen, ez lesz a legjobb megoldás mindenkinek. Én egy rossz apa vagyok, Hajime is ki nem állhat, kinek kellene ilyen szülő.
Shizune reiatsuja miatt a minket összekötő kidou szertefoszlott és néhány méterrel hátrébb kerültem, ahol ismét a talpam alá gyűjtöttem a reishit, hogy megálljak a levegőben. A kardomat viszont elejtettem, ami így egy hosszabb esés után a földbe szúródott. Félig lehajtott fejjel álltam ott magamba roskadva és némán hallgattam, amit Shizune a fejemhez vág. Ütéseket is éreztem, de nem tudott érdekelni a fájdalom, különben sem voltak olyan erősek, mint korábban, bizonyára kimerültség teszi. Most, hogy így belegondolok, én is kezdek kifogyni a lélekenergiából a sok kidou használat miatt. Még van valamennyi, de már nincs is értelme harcolnom. A világnak is jobb lesz nélkülem, az lenne a legjobb, ha ebben a harcban meghalnék. Mindenki jobban járna vele.
Miközben hallgattam Shizunét magamba borulva, hirtelen felkapom a fejemet, amikor meghallom, hogy az bántja legjobban, hogy én árulónak tartom. Egyből mondani akartam, hogy ez nem igaz, de akkor láttam, hogy háttal áll nekem és megtántorodtam. Vajon elhinné-e nekem, hogyha azt mondom, hogy ez nem így van?
Ismét kétségeim támadtam, de végül rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Még ha könnyebb is lenne mindent eldobnom magamtól, én nem ezt akarom. Küzdeni akarok, hogy visszaállítsam a családunkat eredeti állapotába, amikor is boldogan leülhetünk egy asztalhoz és közösen megebédelhetünk. Nem fogom ilyen könnyen feladni, amíg a célom be nem fog teljesülni. Addig fogok érte küzdeni, ameddig csak kell.
- Lehet, hogy a fejemben elfogadtam, hogy áruló vagy a helyzetből adódóan, de a szívemben mindvégig ott volt a remény, hogy egy nap elém állsz és elmondod, mi is történt, akkor azon a napon. Most már nem érdekel, hogy ki mit gondol, nekem elég az, hogy én tudom az igazságot és megbízok benned. - kezdek el beszélni Shizunéhoz a leghatározottabb hangnemben a szívemből szólva. Amit most elmondtam az a teljes igazság, ha ez nem használ, akkor nem tudom, mi fog. Mondandóm közben szépen lassan elkezdtem közelebb menni Shizunéhez. - Nem tudom, hogy én mit tettem volna a te helyedben, de könnyíthettél volna a lelkemen, ha a baleset után egyből hozzám jössz és megpróbáljuk együtt megoldani. Lehet, hogy végül ugyanígy az Emberek Világában kötöttél volna ki, de legalább tudtam volna az igazságot. - nem tudom, mi nehéz lehetett Shizunénak és valószínűleg a vészhelyzetekben senki sem tud logikusan gondolkozni, de nem mindig az a legjobb megoldás, ha elmenekülünk a gondok elől. Talán egy kicsit önző vagyok, hogy azt akartam, hogy hozzám jöjjön a problémájával, de ezzel akartam jelezni neki, hogy én érte vállaltam volna a veszélyeket, hiszen magamat is bajba kevertem volna ezzel.
- Az most nem számít, hogy vaizard lettél vagy akármi más, engem ez érdekel a legkevésbé, nekem te mindig az én egyetlen kislányom maradsz, akit szeretek. - időközben már odaértem Shizune mögé és hátulról átöleltem, majd az államat a fejére tettem. Nem tudtam tovább visszatartani az érzelmeimet és férfi létemre elsírtam magamat, hogy újra együtt lehetek az én kicsi kislányommal.

*Minden olyan zavarosnak tűnik ebben a pillanatban. Megannyi szokatlan érzés kavarog bennem, amivel nem tudok mit kezdeni. Először törnek ki belőlem a valódi érzelmeim, és ettől rosszul érzem magam. Nem azért, mert sajnálnám a hülye világtól, csak éppen ki a francot érdekel ez? Egy ilyen harcban nem fogják megkérdezni, hogy miért sírok és miért nem hagyom abba? Itt most nagyon nem ez a mérvadó, éppen ezért sem értem önmagam. Kéne találnom egy pontot, amit sosem pedzegetek tovább, különben sokkal nehezebb idők elé nézhetek. A belső lidércem nem fog nekem kegyelmezni. Bárhogy kérhetem majd tőle, kegyetlenül el fog törölni, ha nem tanulom meg az érzelmeimet kontroll alatt tartani. Irigylem is a ruhagalacsint miatta, hogy tökéletes hangsúlyban van a belső lidércével. Persze neki nehezebb, mert minél erősebbek vagyunk, annál nehezebb; de nem látom, hogy ez őt megtörné. Sőt, inkább csak erősödik. Néha képen törölném miatta, hogy egy arrogáns dög lesz vagy lett belőle. Adjon lejjebb, szívesen látnám sírva! A tárgyhoz pedig visszatérvén valódi sírás kerít hatalmába. Őszinte, mindenekelőtt pedig tiszta. Nem jellemző mozdulat ez rám nézve, de az események kerekén állva nem tehetek mást. Számomra valódi fájdalom az, hogy mindössze egy személy tekintek szülőmként, s ő sem fogad el igazán.
Nem értem, hogy miért. Miért nem képes megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy én más vagyok? Talán nem élek Soul Societyban, és nem szolgálok egy neves osztagot sem; viszont több lehetőségem van egy magasztos feladat végrehajtására. Mi vaizardok most azért jöttünk, hogy elégtételt nyerjünk a nyálgombóc selyem királyfikán. csakhogy, ha hátra néznék azt is láthatnám, hogy Aizenék nagyon erősek. Akkor miért is lennénk különbek, mint a shinigamik? S a shinigamik miben is különbek nálunk? Erre a választ még baromira nem tudom, de ahogyan egyre többet fogok látni, feltehetőleg majd megértem. Addig is látnom kell, hogy ez az igazán nagy harc miképpen is ér majd véget. Kicsit idiótán hangozhat, de én szeretném, ha a ruhagalacsin és hegyi kecske megnyerné azt a meccset. A többi halálistent nem vonnám ebbe bele. Persze ott lenne még Shiori- senpai vagy Shun is, de most nem őket látom. Hmm.. már valóban hiányzik Masaki szekálása, szóval jó lenne ha sietnének most már.
Egy hang, egy mondat, egy érzelemszikra pedig megállít abban, hogy előre tekintsek. Milyen édes érzés is, amikor valaki úgy szól hozzád. Milyen jó érzés is érezni, hogy van egy apukád. Igazán meglep az, hogy megölel akkor, amikor nem számítanék rá. Igazán meglep, hogy még el is sírja magát, akkor, amikor a legkevésbé számítanék rá. Gyűlölöm, hogy ezekhez mind valami tragédiára van szükség, de hát senki sem mondta, hogy pompás életem lesz majd. Hadnagy lányaként születtem, valamivel nagyobb lélekenergiával. A keresztapám pedig tett arról, hogy később más is legyen belőlem, mint egyszerű halálisten. Hajh, valahogyan sokkal jobban érzem magam a saját bőrömben. Egyik kezemet Shiratori kezére teszem, tarkómat pedig mellkasának szegem; előre tekintek a messziségben.*
- Sokat leszek távol. Nem tudsz majd mindig rólam, és sokszor meg kell majd barátkoznod azzal, hogy akár meg is halhatok. Tudnod kell, hogy Karakurában az élet teljesen más. Egy nap majd felnövök és lesz barátom is, úgy mint neked anyu. lehet, hogy ember lesz, de az is lehet, hogy nem. Nem mindig ölelhetsz majd meg, és nem mindig lehetsz majd büszke. Sőt, ne is legyél büszke rám, mert nem tettem olyasmit. Szeretném, ha megmondanád Yuki-niinek, hogy jobb lesz, ha erősödik. Ugyanis én napról- napra erősebb vagyok...apa. *Sóhajtok egyet, s még elszántabban emelem tekintetem előre. Hiszen mindezek a mondatok valóban igazak, valóban így vannak. Nem lesz majd mindig velem, nem tud majd mindig mindentől megóvni. Nem is hagynám neki, másrészről én vaizard vagyok. A legnagyobb veszedelem mindig is bennem lakozik majd. Aztán majd egy nap majd felnövök, és másképpen tekinthet majd rám. Ha így lesz, akkor sem kellene visszariadnia, mert talán néha-néha még meg is látogatnám egy-egy közös program miatt. természetesen az anyámra nem vagyok valahogyan kíváncsi, nem tudom őt elfogadni úgy. Tasumi számomra egy olyan ellenszenves személy, akit szeretnék elkerülni. Ezért is gyűlölöm, ha hozzá hasonlítanak a mentalitásomban. Én nem vagyok olyan, mint ő. Kicsit még maradok.*
- Ami pedig jelenleg jellemez, hogy közel állok a bankai eléréséhez. Ez nektek shinigamiknak fontos szokott lenni, ezért mondtam csak el. Nekem már nincs sok vissza belőle..talán akkor majd nem tudnak ilyen könnyen kiütni, mint az előbb. *Távolodom el tőle néhány lépésnyire. Ahogyan arcomat megfújja a hideg szél, kicsit felfrissülök. Kemény csata volt ez, de egy belső hang folyvást azt suttogja, hogy ennek még igazán nincs vége. Érzem, hogy valami mintha csak figyelmeztetni szeretne valamire. A megérzéseim pedig beigazolódnak, amikor az egy ismeretlen eredetű arrancar kecmeredik egyenesen Shiratori mögé. Villámlépésem alatt máris készítem az öklömet, hogy érkezését egy jó nagy nyaklevessel köszöntsem. Nahát, ez egy igazi vaizard lakos Shizune köszöntés ala szakadjál le. Azt hiszem, nekünk bőven lesz még mivel lekötnünk magunkat, mire kinyírják Aizent. Mondjuk elég nagy hülyeségnek tűnik, hogy egy jött ide kettő ellen. De legalább nem unatkozunk!*

Ahogy átöleltem Shizunét valamilyen belső melegség áradt szét a testemen, mintha történt volna valami. Mert igenis történt valami. Újra egy család lettünk és ez nagyon boldoggá tett engem. Amint hozzáértek Shizunéhez kezeim, egyből felvillantak halványzöld színben, mivel aktiváltam a gyógyító kidoumat. Nem hagyhatom, hogy ilyen sérülésekkel szaladgáljon, amit nem mellesleg én okoztam neki. Felelősnek érzem magam a sérüléseiért, ezért ellátom őket. Még ha nem is vagyok olyan jó, mint a 4. osztagosok, legalább egy törhető állapotba fel tudom javítani a sérüléseit.
- Tudom, hogy neked itt kell maradnod Karakurában és nem is akarlak arra kényszeríteni, hogy gyere vissza Soul Societybe. Neked itt lesz a legjobb, még ha nem is láthatlak mindennap. Majd néha, azért meglátogatlak, ha el tudok szabadulni a hadnagyi kötelességeimtől. - mondtam, de akkor nem tudtam megszólalni, amikor Shizune a felnövésről meg a barátszerzésről beszélt. Rémüldöztem magamban, hogy egyszer majd fel fog nőni és családot fog alapítani. De az még távol van ugye? Nekem ő mindig a kislányom marad akkor is, ha pedig valamelyik suhanc rámeri tenni a kezét az én lányomra, annak eltöröm a kezét.
- Persze megmondom Hajimének. - mondandóm végén levittem a hangsúlyt, nem azért mert vége a mondatnak, hanem mert eszembe jutott, hogy még egy fronton kell harcolnom. Shizunével már elfogadtattam magamat, most Hajimén a sor. Na jó, talán majd Tasu adja át neki Shizune üzenetét, őt jobban meghallgatja.
- Gratulálok előre is a bankaihoz. Akkor hasonló cipőben járunk, mert én is nemsokára bankaial fogok rohangálni. - nem gondoltam, hogy már ilyen erőt birtokol Shizune, hogy majdnem ugyanolyan szinten áll, mint én zanpakutou használatot tekintve. Nekem is bele kell húznom, nem hagyhatom, hogy a saját lányomnak előbb legyen meg a bankaia, mint nekem. Az egyáltalán nem lenne jó.
Ezután Shizune kiszabadul a karjaim közül és néhány méterrel arrébb áll meg. Annyira csak rá figyeltem, hogy nem vettem észre időben a hátam mögül érkező arrancart, akit Shizune ütött meg, hogy jó messzire elrepüljön. Már néhány pillanatra el is felejtettem, hol is vagyunk most. Egy csata kellős közepén, amiben Aizen legyőzése a fő cél.
Talán már nincs annyi lélekenergiám, hogy még egy ellenféllel megküzdhessek, de talán annyi még csak-csak maradt, hogy az újonnan érkezett néhány darab Menos Grandet elintézzem. Főleg, ha Shizune is besegít benne. Mi sem jobb annál, ha a közösen intézünk el néhány hollowt, akik rosszkor voltak rossz helyen, nem?