*Bár futólag végig nézek a férfin, mégis kénytelen vagyok eltekinteni mellette. Noha, ez nem azért van, mert nem tartanám annyira; csupán mondatát egy pazar gúnnyal indítja. Mélyen sóhajtok egyet, s tekintetemben némi fásultság pillantható meg. Ahogy lélektükreim a mögötte elhelyezkedő tájra emelkednek, úgy a sajnálat apró szikrája pattan el. Ez talán legjobban a megváltozott kisugárzásomból sejlik; vannak keresztek, melyeket a vállamon hordozok. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy az a személy, aki itt áll velem szemben, sem különb egyikőnknél sem. Akárhogyan is, céllal érkeztem. S ahhoz, hogy célomat véghez vihessem, muszáj lesz megnyílnom. Maga a tudat, hogy pont neki kell elmondanom olyan dolgokat, amik lehet nem is érdeklik..lelkiismeret furdalást fakaszt bennem. Eme különös helyzet, hogy pont neki, nem pedig esetleg társaimnak..szánalmas. Mindenesetre, most így fogok tenni. Aztán lassacskán felnyitom majd szemeimet, hogy a javulás útjára léphessek. Elegendő lecke volt az nekem, amelyet a saját lélekölőkardom bocsájtott reám. Ideje új lappal kezdenem az életet, és lezárni a múlt kormos kapuit. Újra Sierashi-san szemeibe nézek, némileg határozottabban.*
- Nem hiszem, hogy túlságosan jelentőséggel bírna az, hogy mit gondolnak rólad. *Neki is feltűnhet, hogy elhatárolódtam teljesen attól, amit mondtam. Számomra az olyasmi pletykák nem egyebek, mint kukába helyezhető szemetek. Természetesen azért származásomat nem fogom megtagadni, azonban tisztában vagyok ama dologgal, hogy ez nem minden. Vannak bizonyos dolgok, amik túlmutatnak azon, hogy milyen családom van éppen. Ha nem így lenne, már rég nem ezen az úton járnék. Voltaképpen a sarokba ülve várnám, hogy mindent a politika oldjon meg. Szerencsére eddig még pozitív irányba sikerült elfordítanom a befolyást; kérdés csupán az, hogy meddig lesz erre lehetőségem? Félő, hogy a dolgok megváltoztak. De még mielőtt én is változnék, muszáj semlegesnek maradnom, valamennyire. Visszafordulok a korlát felé, és végignézem, ahogyan olyan emberek gyűlnek össze, kik egyáltalán nem különböznek Rukongaitól. A lopás, hazugságok, és még sok hasonló dolog egyaránt ott is jelen van. Mindenki szeretne valahogyan megélni azért, hogy egyszer újjászülethessék. Talán az egyik ilyen újjászületett lélek pontosan itt sétál valamelyik utcán végig.*
- Túl könnyen feledkezel a negatívumokba. Már egyszer megmondtam, ne tekints rám nemesként! *Emelem rá nyomatékosan szemeimet, hiszen valóban megkértem rá. Ő mégis különbségett tett, ami csak is egyre utalhat; bizony nehéz lesz lecsillapítani ezeket a kedélyeket. Egy pillanatra letekintek ruhámra, aztán végig simítok lágyan kardomon. Oly’ nyugodtan állok itt, pedig eddig úgy érzem, hogy Sierashi-san egyáltalán nem nyugodt. Persze, hogy nem az; hiszen hallottam a húgommal való beszélgetésükről. De erre majd a későbiekben úgyis ki fogok térni. Azonban elég volt a várattatásból, ideje megosztanom vele egy régi történetet. Ideje végre, hogy olyasmiről beszéljek, ami már évtizedek óta titokként kezelek.*
- Húsz esztendeje, Kobe városában én voltam ott. *Kicsit jobban szorítom meg a korlátot. Sok mindennel kellett leszámolnom magamban ahhoz, hogy képes legyek megtenni. Szinte látom előtt az egész pillanatot, amikor meg kellett tennem. Azóta is, amikor ránézek arra a hadnagyra, rossz érzés fog el. Számtalan esetben viselkedtem irányába meglehetősen kellemetlenül, ami nem feltétlen miatta van. A sors iróniája pedig mindezért kegyetlenül utolért, amit elvettem, azt most szintúgy elvették tőlem. Meg kell szabadulnom ettől a dologtól végre, ideje, hogy az igazság kiderüljön.* - A város őrjáratozását adták parancsba, amikor még a Juuichibantai tagja voltam. Heten keltünk át a senkaimonon, hogy elkapjunk egy magasabb szintű lidércet; ami különös veszélyt jelentett a helyiekre. Azon az éjjel három családon ment keresztül a hollow, mire a negyediknél rábukkantam az entitásra. A Sakai család volt a negyedik, de már későn érkeztem. A hollow megszállta őket, nekem pedig döntenem kellett. Az én kardom által lelték halálukat, hogy végső nyugtukat Soul Societyban lelhessék meg. Megtisztítottam őket, ám az utolsó pillanatban szembesülnöm kellett az akkor még lehetetlennek hittel. Egy fiatal lány jelent meg a falnál, és meglátott, amikor gigai nélkül voltam. Nem számítottam arra, hogy egy ember képes lehet meglátni minket shinigamikat. Nem voltam még elég tapasztalt, megrémített gondolat, hogy tetteimnek miféle súlya is van. Elmentem, s őt pedig hátra hagytam szenvedésével. *Szürke tekintetemmel a korlátot kezdem el bámulni.* - Tudod attól a naptól kezdve megváltozott az életem. Többé nem a harc jelentette az életemet, hanem a gyógyítás. Ezért tanultam ki számtalan kidout, majd idővel feleséged sansekije lettem. *Hallgatás lesz rajtam urrá. Ebből még akkor sem értheti, hogy miért akartam ezt neki elmesélni. Mindössze erőt veszek magamon, hogy folytathassam ezt.*
- Alapjába véve változtatta meg felfogásomat a történések. S mindennap azon tűnődöm, hogy vajon ő megértette-e a döntésemet? Gyilkos voltam, akkor is ha megmentettem a családját a lidérccé válást]ól. *Szembe fordulok vele, s gondolatait kezdem el fürkészni szemeim át.* - Most, hogy végre tudom hol keressem ezt a lányt; megfogom keresni, mert nem tartozom azok közé, akik ülve várják, hogy minden az ölükbe repüljön. Viszont ez felvet némi problémát. Nem akarok nektek problémát okozni, de előfordulhat, hogy Hitomi nem lesz képes higgadt maradni a jelenlétemben. Így még ha akarnám sem hagyhatnám magam mögött azt a dolgot, hogy mi történhetne akkor, ha kiderülne egy esetleges támadás. Meg kell oldani ezt az egészet Soul Societyn kívül. *Igen, valóban így gondolom. Probléma lenne abból, ha a lelkek világában keresném fel egy esetleges utazása alatt. Valami más megoldást kell találnom erre. Immáron nem is számít nekem az, hogy miféle következményekkel szolgálhat egy ilyen találkozás. Van valami, amit elakarok mondani a lánynak, még mielőtt eldöntené, hogy mennyire kíván engem gyűlölni a történtekért. Természetesen ez nem a véleménye megváltoztatásáért szolgálna, csak azért, hogy pontosan tisztában legyen a történtekkel. Tudnia kell, hogy miért kell utálnia engem. S ha azok után is így döntene, elfogadom azt. Mindenkinek joga van olyan álláspontot foglalni, amit követni tud. Én pedig azt hiszem, már hozzá vagyok szokva, hogy személyiségem osztottá vált. Gyakran inkább nem értik meg indítékaimat, s ez leginkább attól lehet, hogy nem ismernek igazán. Lehunyom mindkét szemem; erről is csak én tehetek, minden bizonnyal. Ironikus azonban, hogy eddig a Daitenshiből akármelyikükkel találkoztam; mindegyikük rendelkezett a változtatás erejével. Ha így nézzük, részben Hitomi miatt lettem főnemes a húgom oldalán; tartozom neki annyival, hogy lezárom a még lezáratlan ügyét a shinigamikkal.*

Némán döntöm kissé oldalra a fejem, bár teljesen egyetértek kijelentésével. Sohasem törődtem azzal, hogy mások mit gondolnak Rólam, döntéseimet mindig a saját belátásom szerint hoztam meg, egészen egyszerűen személyiségem nem engedi, miszerint bárki is manipulálhasson érdekeinek megfelelően. Elégedetlenül csóválom meg a fejem szavait hallva, fogalma sem lehet róla, milyen úgymond negatívumokba ütközik az ember, amennyiben az élet árnyékos felén jár. A nemesek elképzelésétől függetlenül nem minden csak a bálok és az összejövetelek körül forog, vannak olyan dolgok, amiktől nem véd meg se a státusz, se a pénz. Nem egyszer láttam már, ahogy a szemem láttára vágják le a barátaimat, bajtársaimat, s Én nem tudtam semmit tenni, amivel megakadályozhattam volna ezeket. Így eldöntöttem, erős leszek, erősebb, mint bárki ezen a világon! Léteznek olyan helyzetek, ahol a szavak már értelmüket vesztik, egyedül a kard dala az, amit mindenki megért, legalábbis azok, akik ismerik az efféle dallamokat. Önkénytelenül is követem tekintetét az alant mozgolódó nyomornegyedre, ezek közül valószínűleg egy se tudja mi az a büszkeség vagy a katana útja. Honnan is tudhatnák? Elmúltak már ama idők régesen rég, amikor még számítottak a régi, tradicionális értékek, manapság mindent alárendelnek a minél nagyobb profitnak, egyáltalán nem foglalkoznak a multinacionális cégek a szegények gondjaival. Ugyanezen gondolatmenet könnyedén átültethető Soul Societybe is, elég csak összehasonlítani a Seireiteit Rukongaijal. Egyszerű elfordulni vagy becsukni a szemünket ilyen esetekben, s akkor valóban nem lesz normális képünk a történésekről. Igazából nem értem miért szajkózza egyfolytában, hagyjam figyelmen kívül származását, amikor elég egyértelműen kifejeztem már, nem tartom azzal sem többnek, sem kevesebbnek, mint ami.
- Nem figyelem pesszimistán azt, amiben élünk, egészen egyszerűen reális vagyok. – szólalok meg kifejezéstelen arccal, majd haorim belső zsebéből egy cigarettásdobozt veszek elő, melynek alját kopogtatva igyekszem előcsalni belőle egy szálat. – Tudomásul kell vennünk, nem lehet mindent feketében vagy fehérben szemlélni, lévén a valóság inkább szürke. Szem előtt tartom az értékeket, de nem felejtem el, ami hiányzik! Olyan időszak ez, amikor nem éri meg naivnak lenni...
Hüvelykujjam hegyén apró, ibolyaszín lángnyelvecske gyúl, amelynek segítségével különösebb nehézségek nélkül vagyok képes beizzítani a nikotin-rudacskát. Rövid ideig egyedül az égő papír sercegése tölti be a teret, részemről egyáltalán nem érzem kényelmetlennek a szituációt, hisz’ nem Én kezdeményeztem a találkozót, ezért ugye a mondanivalóim száma is meglehetősen alacsony. A húgával folytatott beszélgetés egy életre elég volt, remélem, nem hasonlítanak túlzottan egymásra, máskülönben elég hamar hátraarcot mutatok be. Kobe? Valahonnan ismerős ez a név, hirtelen mégsem ugrik be semmi ezzel kapcsolatban, holott biztos vagyok benne, valahol már olvastam. Talán még egy jelentésben évekkel ezelőtt, kitudja? A történet előrehaladtával természetesen felsejlik lelki szemeim előtt egy régi cikk-kivágás gyűrött képe, aminek tanulsága alapján egy egész családot mészároltak le, kizárólag egyetlen túlélő maradt. Szegény Hitomi-chan gyerekkorát egyáltalán nem lehet vidámnak nevezni, a tragédiák erőteljesen rányomták személyiségére bélyegjüket, így találkozhattam annakidején egy végletekig zárkózott, azonban a bosszútól túlfűtött fiatal nővel, aki egyetlen szent céljának a gyilkosok megbüntetését tartotta. Itt azért felfedezhető ugyan némi túlzás, mivel értelemszerűen nem az összes shinigami tehet eme szerencsétlen eset létrejöttéről, hanem az az egyetlen, aki nem ért oda időben. Más szóval Kagami Ai. Továbbra is a teljes érdektelenség álarcát felvéve szemlélem meghívómat, mélyeket szívva a dohányárúba mérlegelem az elhangzottakat. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy mi is az eljárás testrabló hollowok esetében, ha már semmilyen módszer segítségével nem űzhető ki a lidérc, inkább a szenvedéseiket kell megrövidítenünk, ez is egyfajta kötelezettségünk. Kotomi vajon nem mesélt erről a húgának egyetlen szót se?
- A Gotei Juusantai elvárásainak megfelelő katona voltál, tetted, amit kellett, kérdések nélkül. – nem igazán értem, mit vár el Tőlem, egy ilyesfajta összecsapás során egykori tanítványomat támogatnám és habár Ő nem értett egyet Velem jogos haragomban, amikor elárult a rendszer, Én ettől függetlenül megtenném. – Mit tehettél volna? A Seireitei törvényei tiltják a könyörületességet, nem vihetsz magaddal egy élő gyermeket a Tiszta Lelkek Városába, hiába végeztél az összes rokonával. A bírák még akkor is leköpnek, ha az életedet kockáztatva véded szánalmas létezésüket! A Sōtaichōval kötött megállapodásom értelmében nem emelünk kezet egyetlen halálistenre sem, mindazonáltal megvédjük magunkat a provokációktól, de ezt feltételezem Hitomi-chan is tudja. Ellenben a Daitenshi kiáll a sajátjaiért, amennyiben az ügynek bármilyen következménye lenne, személyesen vállalok érte felelősséget. Mi nem félünk senkitől!
Utolsó mondatommal egyidejűleg pöckölöm el az időközben leégett csikket, ami tüzes ívet húzva zuhan alá a hídról. Határozott fellépésem ellenére legbelül nagyon reménykedem benne, hogy összecsapás nélkül képes lesz a genetikus kezelni a helyzetet, máskülönben igencsak nehéz lesz elérnem a bürokrácia eszközeivel kivégzésének eltörlését. Valójában viszont nincs mitől félnem, az esetek kilencvenkilenc százalékában általában az esper int Minket türelemre és hidegfejűségre, igaz-e?

*Kellemetlen ez az ügy; akárcsak a tudat is, hogy itt állok egy korlátnál, s tekintetem oly’ távlatokba téved, melyekre csupán ritkán szentelek időt. A megtört nyomorultakat figyelem, ahogyan a piszkos utcát járva esnek alá a bűnnek. Hisz tekintetünk előtt láthatjuk, amit egy férfit kirabolja egy másik, vagy az egyik szórakozó helynél kisebb összeverekedés történik. Ettől tekintetem rideg, kissé lesújtóvá avanzsál; mindig is elítéltem a primitívséget. Az ellentéteknek csupán már ritkán adok olyasmi jelképet, mint egy shinigami harc. Nyomós ok vezérli minden tettemet, s ha éppen nem teszek semmit; nos, akkor okom sincs rá. Ezért is érdekes számomra ez a semleges beszélgetés Sierashi-sannal, mert az okom egyáltalán nem rá irányul. Csupán a korrekt hidegség vezérel, hogy valami olyasmit kerüljünk el, amire valójában nem sok szükség van. Mindazonáltal pedig, talán ez nem is a lány miatt van. Ezt az ajánlatot lehetséges, hogy nem miatta tettem meg; hiszen annyira el sem gondolkodtam azon. hogy mit akarok én ettől az esettől. Ha a férfi nem emlékeztet, tán eszembe sem jut, hogy valóban halálisten vagyok. A kivételes neveltetések árán pedig olyasvalakivé váltam, aki nem csupán a Gotei vezetőségében, de a 0. osztagban is megfordult. Folyamatosan tisztában kellene lennem mindennel, ami meghatározó értékű lehet a mi világunkban. Noha, rálátásom van dolgokra, mégis emberi érzésekkel élek, amelyek hajlamosak időnként megvakítani. A már megszokott büszkeségem egy ideje megkopott, de le nem épült. Céltalanul járom utam, s hamarosan meg kell telíteni azt az űrt, amely bennem tátong csak mióta életem darabokra hullt.
Egy szokatlan, keserű mosoly húzódik el arcomon egy pillanatra, amikor Yuusuke- san a fekete- fehér kettősségéről beszél. Minő irónia, hogy én valóban képes vagyok ily’ határokkal látni a világokat. Persze az nem több, mint a szem adta ideiglenes elváltozás, mégis felettébb érdekes képet tud alkotni. Mikor nem látod valaki szemében a megfelelő csillanást, vagy az árnyékok közt bújik meg ellenséged..ezek mind- mind nem kompenzálják egymást. Természetesen nem így értette a dolgot, hanem szemléletmódokra utalt leginkább. Na de, bizonyára nincs tökéletes rálátása a magam fajta egyének életére. Hiába is ért el rangokat, ha az élete folyamatos küzdés, s két harc között nem kell egy harmadikat is megvívnia. Nem ismerem, de azt az egyet pontosan tudom, hogy az arisztokrácia elítélése csak az olyanoknak való, akik szintén legalább független nemesek. Az eredmények mindig látszólagosak, stagnálnak..de a benne rejlő munkák nem igen. A helyzet sosem lesz könnyű a szegények számára; tudom én, hiszen gyerekként meglehetősen szegényes környezetben éltem. De minek után felkapaszkodva megláttam az arisztokrácia életét; rá kellett jönnöm, hogy nem minden esetben hibáztatható a tehetős réteg. Csak ezt ugyebár sokak nem merik, vagy nem is akarják önmaguknak bevallani. Ám mielőtt letérnék a tárgyról, nem azért vagyok itt, hogy politizáljak. Annak csak örülhetek, hogy a Daitenshi vezére képes ezektől elvonatkoztatva tárgyalni velem; nem mintha félném az ellentétes nézetek tárgyú beszélgetésektől. Osztó személyiség vagyok a köztudatban, de ezen változtatni mér nem is akarok.*
- Valóban. Akkoriban még kérdések nélkül éltem, hogy elérhessek néhány olyan célt, amik most meghatározzák életem. *Nehéz idők voltak azok, de végül sikerült elérnem céljaimat. Most ezen célok megvalósításával kell új célokra törekednem. Csak pusztán az a gond, hogy amit akartam mind elértem jobb híján. Megízleltem minden lépcsőfokot, mi csak lehetséges volt a fontossági sorrendemben. Sok minden változott azóta az eset óta, ez tény és való; nem is viselkedem már úgy, azzal a hévvel mint akkoriban. Most már másképpen fogok a dolgokhoz állni, ha sikerül találkoznom a lánnyal. Elgondolkodom azon egy pillanatra, hogy mit is tehettem volna. Visszavezetem tekintetem a férfira, majd sóhajtok egyet.* - Egy megfelelő emléktörléssel sok minden megoldható lett volna. *Egyszerű mondattal nyilvánítom ki azt, hogy mit tehettem volna. Soha nem vinnék egy emberi lényt sem Soul Societybe, hiszen shinigami vagyok. Az emberek maradjanak meg a maguk világában; hatalmas változás eleve az is, hogy Sakai Hitomi bármikor Seireiteibe léphet, valamint tartózkodhat. Ez egy olyan lehetőség, amire szinte sohasem volt példa; leszámítva a betolakodókat. Mielőtt viszont folytatnám mondandómat, már messziről érzékelek egy hollow lélekenergiát, amely valószínűleg éppen üldöz egy halott lelkét, egyenesen felénk. Bizonyára nagyon alacsony szintű lehet, ha annyi értelem nem szorult belé, hogy megérezze a kettőnk lélekenergiáját. Tekintetem, testem az érkezés irányába fordul, majdan bizonyára a férfi is megérti a közbe lépésem okát. Aligha emelem fel kezem, s szótlanul vágok egy raikouhout a lélek fölé magasodó hollowba; akarva akaratlanul elárulván kidou mesterségem. Sierashi-sanra pillantok.*
- Nos, remélem a lélektisztítással még megbirkózol. *Csak találgathat, hogy miért nem én akarom megtisztítani azt a lelket, mégis ráhagyom ezt. Valójában jelen pillanatban az oldalamon levő zanpakutora pillantok, valamiféle válaszra várva. Csak hát Fuhaku nem igazán az a beszédes zanpakuto, s ahogy nézzük, én már évek óta nem tisztítottam meg kardommal egyetlen egy lelket sem. Persze magát a módot én is ismerem, és tudom is; csupán lehetséges, hogyha most én állnék oda, az kissé rémisztő lenne egy lélek számára. Mert nem beszélnék, csak fejbe vágnám a kardom végével, és mehet az útjára. Ugyanakkor most leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy Yuusuke-san miként tisztít meg egy lelket; hiszen ritkán látni, hogy legalább egy kapitány szintű shinigami tisztít meg egy lelket. Néhány perc csendbe bele fog telni, de mire visszatér, tökéletesen összeszedem gondolataim. *
- Tehát sértve érzed magad az Aizen utáni tettek miatt, mert úgy érzed, hogy nem kaptál köszönetet azért, amit Soul Societyért tettél. *Legalább mostmár valóban tudom, hogy hogyan is vélekedik az akkor történtekkel kapcsolatban. Legalább is ennyiből is leszűrhetem, hogy „kissé“ sértett lehet amiatt, hogy szándékai nem voltak teljesen tiszták a mérhetetlen arrogancia mögött. Mint egykori kapitány, nekem is tudnom kellett arról az esetről, amikor több kapitányt tett harcképtelenné rangja elhagyásakor, a Daitenshiért. Nem az a dolgom, hogy eldöntsem helyes lépés volt-e, avagy sem, csupán forrófejűségnek tartom ezt a drasztikus lépését.* - A szökésed idején a 3. osztag kapitánya, azaz a Kagami- ház első kapitány szintű shinigamija voltam. A kapitányi gyűlés sem zajlott olyan hangnemben, mint talán kellett volna; ennek okán a kapitányság kissé elzárkózott attól, hogy mit is kezdjen a te ügyeddel. Voltunk párak, kik nem voltunk meggyőződve arról, hogy a döntéseink helyesek-e. Noha, a 46-ok tanácsának döntése megkérdőjelezhetetlen, azért történtek technikai hibák, amikről nem beszélek. *Régóta nem tagja már a Goteinek, miért kellene beszélnem olyan dolgokról, amik nem tartoznak rá? Bár megint letérítettem kicsit a témát, de nem haladhatok el az érzései mellett. Nem az ettől való eltántorítása okán mesélek most, csupán kíváncsi vagyok a véleményére.*
- A te ügyed talán megkérdőjelezhető volt, de Tamachi Yukezo többszörös árulása révén elrendelték a Tamachi- ház hivatali felszámolását, s abban rejlő árulók kivégzését. Ez egy természetes döntésnek minősült, mégis akadt olyan, aki nem igazán értett egyet ezzel a döntéssel. Ez a valaki személyese, a Kagami- házat képviselve járult a 46-ok tanácsa elé, hogy hosszas tárgyalások következtében a Tamachi- ház ideiglenes irányítójává váljék, ezáltal a ház a Kagamik familiárisává legyen. *Felpillantok Sierashi Yuusuke szemeibe, bár nem remélek benne semmiféle megdöbbentségek, biztosan hozzá van már szokva ezekhez az intrikákhoz. Valamennyire ő is sejtheti, hogy egy főnemesi háznak bizony van némi befolyása a 46-ok tanácsára is. Ha nem is tejhatalmilag, de a bogarat képes elhinteni a vezetők fülében.* - Tehát nem lesz titok a számodra, hogy miért engem küldött Masayoshi Soutaichou Tamachi Yukezohoz, amikor a főkapitány kicsit semmibe véve a 46-ok tanácsát, szövetséget ajánlott a Daitenshinek. *Ismét szembe fordulok a férfival, akinek a lélekenergiája egyáltalán nem tiszta. Érzem benne azt a shinigami habitust, de mégis mintha lidérces lenne. Lehet, hogy nem is teljesen shinigami ő?* - Ezzel csupán annyit szerettem volna mondani, hogy míg te a fejesekkel van elfoglalva, addig nem veszed észre a változást a Gotei Juusantait illetően. Hiszen a 46-ok tanácsa csak egy üres székház, megfelelő katonai erő nélkül. *Érdekes fény jelenik meg szemeimben, amitől kicsit magam is összezavarodom. Sóhajtok egyet, majd kicsit ködös lesz tekintetem. Újra a korlátra teszem kezem, majd egy pontba kezdek bámulni; mintha csak értelmet keresnék olyan dolgokban, amelyekben nincs értelem.*
- Van kiktől félned még neked is. De éppen azért vagy te itt, hogy rájuk ne legyen szükség egy komoly háború ideje alatt. *Eszembe jut a félévig tartó feltételezett előléptetésem a pozíciómból. Nekik talán sosem érezhettem igazán a lélekenergiájukat, ami csak is arra utalhat, hogy talán még Yuusuke-sannal is erősebb kapitányok. De túl sok információ lenne a számra, mindazonáltal nem is beszélhetek a palotáról. A létezéséről maga is tudhat, mivel veterán kapitány volt; de az ott történő dolgok titkok. Ha nem lennének azok, feltehetőleg Soul Society már rég nagy bajban lenne.*

Célok, egy kezdő reményteljes álmai! Egykoron magam is ilyen voltam, mindenáron hajszoltam a dicsőséget és azt gondoltam, minél több hollowot tisztítok meg és küldök a másvilágra, annál inkább fognak tisztelni társaim. Vágytam arra, hogy elismerjenek, a Gotei Juusantai valaha élt leghíresebb kapitánya akartam lenni, aki nevét örök időkre bevéste a Seireitei történelemkönyveibe, s példaként hozzák fel az Akadémián okuló, tehetséges lelkek elől. Mégis, amikor feljutottam a ranglétra szinte legmagasabb fokára, nem éreztem mást, csupán ürességet. Elértem, amiért közel másfél évszázadon keresztül küzdöttem, innen hova tovább? A rang kizárólag korlát egy olyan személyiségnek, ki szárnyalásra termett, elképzelhetetlen magasságok elérésére. Töprengésem közepette arcom önkénytelenül is kissé szánakozó kifejezésbe rendeződik, vélhetőleg minden másképp alakult volna, amennyiben Kagami Ai képes azon a végzetes órán hideg fejjel gondolkodni, s az említett egyszerű módszert felhasználva pontot tenni ennek az ügynek a végére még évekkel ezelőtt. Habár valamilyen szinten köszönettel tartozom ennek a nőnek, hiszen közbenjárása nélkül sosem lett volna az Hitomi-chanból, aki, találkozásunk pedig nem történik meg, lévén akkor nem öleli körül a bosszú sötétsége, amiből kiragadtam ismeretségünk hajnalán. Egy párhuzamos valóságban talán pontosan ugyanez a forgatókönyv játszódhatott le, mely létezésében egyáltalán nem kételkedem, hisz’ a pokol kénköves bugyraiban már megismerkedhettem egyik alteregómmal, de Ő valamilyen érthetetlen okból kifolyólag feleannyira sem kedves és segítőkész, mint amilyen Én vagyok, ugye. Sajnos nem sokat beszélgethettem vele, holott szívesen megkérdezném milyen szituációban döntött másképp, aminek eredményeképp gonosszá vált.
Természetesen a „jó” és a „rossz” meglehetősen relatív szavak, minden kétséget kizáróan attól függ jelentéstartalmuk, miszerint melyik oldalon állva szemléljük őket. Elég, ha jobb szemöldökömet kissé felemelve végignézem az attrakciót, aminek következtében a shinigami végez a lelket üldöző lidérccel. Az eseménysorozatban a plus szemszögéből nézve a díszes ruházatba burkolózó halálisten a hős, a megmentő, míg Hueco Mundo szörnyetege utolsó elhaló sikolyával vélhetőleg közeli és távoli felmenőit szidalmazza. Fejemet csóválva indulok el a remegő áldozat irányába, valójában az egész csak felvágásként szolgált, egy ilyen alsórendű bestia elintézéséhez felesleges energiapazarlásnak tartom a hatvanas szintű démonmágiát még úgy is, amennyiben az idézés elhagyása végett nem teljes erejében használta azt. Az oldalamon függő sayát némileg megdöntve húzom elő kardomat, majd mielőtt még a megmentett, épp háláját rebegő szemüveges férfi mondandójának végére juthatna, nemes egyszerűséggel homlokon ütöm a tsuka végével. Ahol feje találkozik a markolatot lezáró fémmel, a jól ismert jelzés jelenik meg és természetfeletti fényjelenség közepette alámerül, s megkezdi utazását Soul Society felé. Lélekölőmet továbbra is kezemben tartva fordulok vissza a főnemes felé, acélkék szemeimmel némileg hunyorogva.
- Mire számítottál, mi fog történni? – teszem fel kérdésemet egy leheletnyi valós érdeklődéssel a hangomban, habár valamilyen szinten tisztában vagyok a válasszal. – Feltételezem azt gondoltad, hogy hosszú, unalmas beszámolóban részesítem szerencsétlent az elkövetkezendőkről, melyben biztosítom mennyire remek lesz az élete odaát, nem kell aggódnia semmi miatt, itt maradt szerettei felett pediglen árgus szemekkel fogok őrködni. Csakhogy ez hazugság, mindketten nagyon jól tudjuk! Rukongaiban újjászületve nagyrészt a nyomorúság várja majd, bár talán egy kevésbé zűrös környékre keveredik, akkor mázlistának mondhatja magát.
Ott esetleg képes lesz túlélni, meglehet kiemelkedik a napjaikat céltalanul tengető lakosok közül, egy cseppnyi lélekenergiával akár a fekete shihakushōt is magára öltheti a kiképzés teljesítését követően. Senki sorsa nincs kőbe vésve, a jövőnk igencsak képlékeny massza, amit döntéseinkkel formálhatunk. Rezignált sóhajtás közepette kell régi ismerősként üdvözölnöm a felemlegetett témát, nem lenne elég ujjam megszámolni, hányszor is kellett végigszenvednem az ilyesfajta véleménycseréket. Úgy látszik, elég könnyedén kitörlődik a köztudatból a tény, mely szerint Aizen Sōsuke nem egy tehetségtelen kókler volt, hanem a Tiszta Lelkek Városának egyik legragyogóbb koponyája, emellett olyan képességekkel rendelkezett, amikről sokan álmodni sem mernek, legyőzése szinte csodaszámba ment! Egy ilyesfajta veszélyes elem kiiktatásában való segédkezés mindenféle előzőleges cselekedetet háttérbe szorít, bolond az, ki ezt nem látja be már a legelejétől fogva! Sértettségem valóban megalapozott, majdnem mindent feláldoztam annak az átkozott dimenzió védelmének érdekében, holott világosan látom, a gyökerét rágó élősködő miatt pusztulásra ítéltetett. Egyáltalán nem lep meg a katonai vezetőségben uralkodó széthúzás, illetve egyet nem értés, hazudnék, ha mást állítanék. Tisztában vagyok vele, hogy maradtak olyan kapitányok, akik nem feledkeztek még el Rólam, bennük minden további nélkül megbízom, ahogy ezt tudtukra is hoztam a Kingyoban. Yukezo bevallása szerint kezében tartja a családja vagyonával és státuszával kapcsolatos ügy alakulását, ebből fakadóan sem most, sem pedig korábban nem éreztem szükségét a közbeavatkozásnak. A politikában való lavírozgatáshoz nem rendelkezem elegendő hidegvérrel, vélhetőleg hamarabb aprítanám miszlikbe vitapartneremet, semmint hogy megállapodásra jutnék vele. Ezért is maradtam inkább hadvezető!
- Más szavakkal mondva egyetlen személy hibája miatt, aki ráadásul sosem volt a ház vezetője, jogot formáltatok mindarra, amit a Tamachik magukénak mondhattak… Milyen nagylelkű! – önhibámon kívül tör ki belőlem a gúnyos kacaj, körülbelül az a nevetséges szituáció jut eszembe, miszerint megdöglik valakinek a kutyája, de azért megtarthatja. – Ejnye, jól hallom, katonai puccsot tervezel, Kagami Ai? A Lelkek Királya bízta a Negyvenhatok Tanácsára a Seireitei irányítását, a Tizenhárom Őrosztag az ehhez szükséges militáris erő, aminek hiányát emlegetted. Vajon meddig lennének képesek fenntartani a rendet a mélyen tisztelt taichōk, hisz’ még az úgynevezett „árulók” kiiktatásában sem tudtak egy nevezőre jutni…
Lelki szemeim előtt felderengnek a tankönyvekben leírt sorok, melyek több ezer évvel kalauzoltak vissza az időben, amidőn a gyilkolás volt az egyetlen módszer, amivel kellő ráhatást tudott alkalmazni az egyszerűen Osztagoknak keresztelt szervezet. Valami ilyesmi kitörésére számítanék most is, persze sokkalta nagyobb méretben. Tekintetemben egyértelmű hitetlenkedés tükröződik, némileg kezdem levetkőzni azt a hideg távolságtartást, ami megjelenésemkor jellemzett, vérmérsékletem akarva-akaratlanul is a felszínre tör, akkor érzem igazán elememben magam, hogyha párbajt kell vívni, legyen ez akár szellemi vagy fizikai síkon!

Angyalszárny
- Előítéletek nélkül -

*Rég volt már részem ilyesfajta beszélgetésben. Már a távozásom előtt is kerültem az ilyen eseteket, pontosan azért, mert sikerült nagyfokú önismeretre szert tennem. Egyszerűen sajátos felfogásban létezek, amit bizonyára sokan elítélnének; pontosan az indíték nem tudása okán. Azt már csak természetes folyamatnak vélném, ha Sierashi-san ott is sötétséget látna, ahol éppen nincsen az. Akik elérnek egy bizonyos szintet, azok mind paranoiásak lesznek; legyen szó akár egy szimpla beszélgetésről is. Akik beleéreznek a fájdalomba, és azon szülte sikerekbe; azok már nem nagyon képesek a saját elveikkel szemben könnyedén elfogadni mások szempontjait. De ezek tán csak oly’ csekélységek, hogy foglalkoznom vele is érdemtelen. Noha, tudom ki mellett állok éppen; még ha nem is olyan értelemben. Jelenleg annak a személynek a társaságában vagyok, aki ott volt egy nemzetet megrendítő csatában. Rápillantva is tudom, hogy lelke acélozott, zárkózott. Erről pedig legalább mi is tehetünk annyira, mint önmaga. Fogalmam sincs miért kell nekem az, hogy lássam miként temet el egy lelket. Talán a remény miatt volna? Egy parányi szikrába vetett hit, hogy nem csupán Yukezo lesz arra képes, hogy átlásson rajtam. Miért is akarnám, hogy átlásson; s miért akarnám, hogy ne forduljon negatívan irányomba? A magány teszi ezt. Túlságosan elfordultam mindenkitől egy ideje, az engemet ért megrázkódtatások okán. De nem engedhetek az ilyen gyarlóságoknak, mikor volna lehetőségem tenni ellene.*
- Tévedsz! Te még mindig jobban temetted el azt a lelket, mint én tettem volna. *Való igaz, nem véletlenül hagytam rá ezt a feladatot. Még annak ellenére sem, hogy volt benne egy kis kíváncsiság is. Sok minden leírható egy lélekölőkarddal rendelkező egyén lélektemetésén. Minden shinigami, vagy annak mondható alak másképpen temet el egy lelket. Valakik kegyben részesítik őket, hazugságokkal bevonva; valakik pedig másképpen járnak el. Szükségét éreztem annak ,hogy láthassam, hogy emlékezzek a férfinak ezen mozdulatára. Sajnos hibáim egyiket, hogy hajlamos vagyok túlságosan elmerülni a részletekben; de ez talán pont így van rendjén. Ami néha hiba, az-az esetek jelentős hányadában előny lehet, amint azzá kovácsoljuk. Sétálni kezdek, s mivel kezemmel intek neki is, így remélem, hogy követni fog ebben, még ha ez egy céltalan pótcselekvés is.*
- Mindig azon gondolkodáson voltam, hogy valaki a döntések és cselekedetek által ítélhető meg. Egyszerűen csak látni akartam, hogy te miképpen temetsz el egy lelket, és küldöd át Soul Societybe. Feltehetőleg, ha én állok oda, valószínűleg túlságosan rideg lett volna a tekintetem. Egyszerűen nem akartam, hogy erre emlékezzen, mikor szóval úgysem illettem volna. Azt az érzést nem ismerem, hogy milyen elhagyni egy otthonnak hitt világot; de életem hajnalán magam is Rukongaiban éltem, tudom mi a nyomor és a szenvedés. Ugye jól érzem, hogy te valamikor ember voltál? A szavaid, és ahogyan eltemetted..talán egy kicsit utal erre. *Némi kíváncsisággal a szemeimben tekintek fel rá. Lehet akármennyire is kissé negatívan távolságtartó, akkor sem tudja elérni nálam, hogy konkrétan megutáljam; vagy ne keltse fel a figyelmem. Ez nem azért van, mert bármit is akarnék tőle; hanem egyszerűen szeretem magamba vonzani mások nézeteit, és gondolkodását. Habár mostanra kicsit eltértem a tárgytól, de ez annyira nem is baj. Nem akarok anélkül gondolni valamire, hogy előtte ne érteném meg. Jelenleg talán meg nem is lehet olyan elfoglalt, hogy ne legyen ideje egy kis beszélgetésre. Apró mosoly kerekedik arcomra, melyet csak ritkán képesek kiváltani belőlem.*
- Nem hibáztatlak, nem értetted meg az indítékaimat. Nézzük más szempontból az esetet. Ti visszatértek Soul Societybe, Yukezo pedig arra jön rá, hogy minden, ami ide kötötte..semmivé lett. Jobb érzés lett volna? Nem igazán. Tévedsz abban, hogy jogot formáltunk olyan dologban, ami őket illette volna. Egyszerűen megmentettem őket egy feloszlatástól; cserébe szerződést kötöttünk arra, hogy döntésekben támogatásukra lelünk. Noha, nem hiszek a folytonosságban! Bármikor felróhatják ezt a szerződést, csak akkor már nem lesz szükségük a támogatásunkra. *Sóhajtok egyet.* - Egyszerűen nem akartam, hogy kisemmizzék őket. Ettől nem érzem magam nagyobbnak, vagy jobbnak. Csak annyit tudok, hogy helyesen cselekedtem; és nem arra lett használva a befolyás, hogy újabb dolgok legyenek tönkre téve. *Egyik kezemmel félre söprök ekkor egy szemembe lógó tincset. Erről a mozdulatról viszont eszembe jut valami, amitől némi szürkeség keletkezik tekintetembe. Akkor sem változik ez a tekintet, amikor Yuusuke-san vádolni próbál valamivel.*
- Nem tervezek semmi ilyesmit, csupán látom a változást, amit ti okoztok világunknak. Régebben kevesebbért is kivégzés járt volna, mostanra pedig a törvények olyannyira nem, de mégis megenyhültek. Én úgy gondolom, hogy ez a változás lehet pozitív, vagy negatív kimenetelű is; az lenne a fontos, hogy előre látóbbak tudjunk lenni. Csak a magam nevében, de én belátom, hogy hiba volt téged bezárni..mikor már akkor szövetséget lehetett volna ajánlani. De azt meg neked kell belátnod, hogy Yukezo részéről erős volt megölni annyi shinigamit. *Amikor leszakadt az a híd, bizony voltak olyanok, akik életüket vesztették abban a zuhanásban. De akárhogyan is, ezek a dolgok már a múlt folyásában élnek. Felesleges volna ezen rágódni, amikor ezt már biztosan meg lett beszélve.* - Egyébként meg ez maradjon köztünk, de köszönettel tartozom a társadnak. *Még mindig kiráz a hideg, ha akárcsak egyik beszélgetésünkbe is belegondolok. Nehezemre esik egy kicsit elfogadni a tényt, hogy egy velem némileg ellentétes alak, képes hatással lenni rám. Pedig ezidáig mindig azt hittem, hogy megszilárdultam annyira, hogy senki ne legyen képes megváltoztatni. Most mégis, egy bizonyos szögben változott a gondolkodásmódom. Már egyáltalán nem törődöm olyan dolgokkal, mint régebben.*
- Csak azt nem értem, hogy mitől vált ilyenné? Legutóbb, mikor kapitányként előléptettek és eltűntem egy időre, még nem volt ilyen. S most a találkozásunkkor, mintha csak kicserélték volna. Noha, mesélt valamit egy démonról, de nekem ez az egész nem tiszta. Mi vitte rá erre a döntésre? *Yukezoval való beszélgetésünkkor csak hangsúlyozni tudtam, hogy nem érdekel az, ami vele történt; de ez hazugság. Miért is vallottam volna be neki, hogy érdekel, amikor látni akartam rajta először is a változást? Egy darabon csak előre tekintek a lejárt utakon, míg a vonat megállónál egy lámpa világította karcsú padra nem leszek figyelmes. Nem törődve az öltözetemmel, futólag átfutom, hogy akadhat-e valami, amibe beleülök, aztán leülök. Csak egy kicsit poros lehet, semmi több.*
- Mielőtt még úgy gondolnád nagyon eltértem a tárgytól, ez nem így van. Direkt téged akartalak felkeresni azért, hogy tisztábban láthassak. Te jobban ismered a társaid, mint feltehetőleg bárki más. Ezért kell nekem a te álláspontod a döntéseim meghozatalában. Hitominak csak az igazságot akarom elmondani, mert ennyivel tartozom; akkor is, ha fájdalmat okozok ezzel. Yukezo pedig, ő az, akivel folyton van dolgom, mégsem tudom, hogy miért akar segíteni nekem, és ezt hogyan kezeljem. Volt már, vagy van olyan személy az életedben, aki akkor is átlát a tenyereden, ha éppen az megváltozik? *Ölembe helyezem a zanpakutomat tokostul, egyik kezemet pedig ráteszem.*

Nem igazán értem, hogy mire is volt jó ez az egész bemutató. Elvégre tisztában vagyok a módszerrel, amelynek segítségével a shinigamik képesek átküldeni Soul Societybe az elhalálozottak lelkét, mindazonáltal ezt nem lehet jól vagy éppen rosszul csinálni, igazából a körítés az, ami igazi hangsúlyt kap. Rengeteg ilyen szituációban volt részem, hisz’ majdhogynem százharminc éven keresztül szolgáltam halálistenként a Gotei Juusantai kötelékében, azonban akkoriban még hittem a rendszerben, ami szolgáltam, s abban az elhibázott feltételezésben is, mely szerint Mi vagyunk a jófiúk. Persze ez valamilyen szinten meg is állja a helyét, lévén az őrosztagok nélkül a lidércek szabadon garázdálkodhatnának az Élők Világában, ami az egyensúly felborulásával fenyegetne és ennek bekövetkezte vélhetőleg elképzelhetetlen problémákat okozna. Elegáns pörgetést követően lököm vissza katanámat a sayába, aztán némileg lemaradva csatlakozom a megkezdett sétához. Szavai hallgatása közepette újabb szál cigarettára gyújtok rá, mióta visszatértem a Seireiteibe láncdohányosságom ismét felütötte ocsmány fejét, hiszen valamivel el kell töltenem a két tárgyalás között adandó szabad perceket, s ennek kivitelezéséhez sajnos nem ismerek jobb módszert a dohányáruk fogyasztásánál. Próbálkoztam már többek között a répával, illetve a zellerrel is, ám bárhogyan is gyújtottam meg, elszívni valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem sikerült, de ettől függetlenül azért Én tovább kísérletezem, egyszer úgyis eljön az igazság pillanata! Valóban a tettek határozzák meg milyen is igazándiból valaki jelleme, nyomás alatt mutatkozik meg ki mennyit ér. Láttam már kigyúrt vadállatokat kislányként szűkölni a Halál lábai előtt, ahogy szemtanúja voltam miképp dacol vele egy gyengének hitt nő.
- Miért, az enyéimben mit láthatott tükröződni? - teszem fel a kérdést nemtörődöm módon, mialatt kövér füstpamacsokkal bolondítom meg a látképet. – Így van, emberként születtem és haltam meg ebben a világban, ahogy kinézetemből is látszik, nem éltem meg az aggastyán kort. Nem emlékszem a tisztre, aki átküldött a másik oldalra, azonban szavai tisztán csengnek a fülemben: új esélyt ajánlott. Egy lehetőséget arra, hogy megváltoztathassam elhibázott életem! Mégsem voltam képes hasonlóképp szólni ahhoz a lélekhez, mivel tudom milyen szenvedéssel jár is ez, nem bírja ki mindenki…
Monológom beképzeltnek tűnhet, jobbnak tartom magam a többségnél, ez feltételezem nyílt titok azok között, akik felületesen ismernek csupán. Korábbi kijelentésemmel ellentétben kizárólag a negatív oldalát domborítottam ki történetemnek, holott a Tiszta Lelkek Városában találtam meg mindazt, ami egésszé tette létezésem, a szerelmet, a barátokat és a célt. Számtalan harcot vívtam, viszont mindvégig lebegett előttem egyfajta magasztos szándék, aminek eléréséért bármit megmozgattam volna. Sok idő telt el azóta, hogy Rukongai egyik jobb körzetében magamhoz tértem és habár haloványan, de továbbra is ott lobog lelkemben ugyanaz a tettvágy, mint egykoron. Hasonló hévvel tért vissza Yukezo is, aki rögtön visszatáncolt a politikai élet parkettjére, amint immáron ismét szabadon járhattunk mindkét dimenzióban, habár a figyelő szemek érthető módon nem estek túlzottan jól, ámbátor a Negyvenhatok Tanácsa sosem a bizalom miatt vált hírhedté. A Villámvándor botlásának emlegetésére elzárkózó hümmentéssel válaszolok, miközben két mély slukkal majdnem teljes egészében eltüntetem a kezemben füstölgő energiarudacskát. Bevallom őszintén, leginkább ezen cselekedete miatt gondoltam meg kétszer is a Daitenshihez való csatlakozását, akkori önmaga kezelhetetlennek tűnt, dühkitörései veszélyt jelentettek nem csak egyedül rá, hanem másokra is a környezetében. Szégyellem ugyan, ellenben vitathatatlan tény, miszerint nem egy seireiteii katona vére tapad kezeimhez, semmivel sem vagyok jobb a Tamachik utolsó képviselőjénél, az ellenkezőjét állítani igencsak súlyos hazugság lenne. Bajtársaink voltak, azonban akkor és ott úgy döntöttem, egy nagyobb rossz elkerülésének érdekében a kisebbet kell választanom. Megtettem, amit meg kellett tennem és megtenném újra!
- S ez a változás pusztán a kezdet! – szólalok meg tökéletes magabiztossággal a hangomban, mely nem alaptalan, az elért megállapodás a főkapitánnyal szembe megy az évezredes törvényekkel. – El fogom érni, hogy senkit ne ítélhessenek el többé nyilvános tárgyalás nélkül, koholt vádak alapján! Ami pedig Yukét illeti… Magam sem értem pontosan mi történt Vele, ám kétségtelenül aggodalomra ad okot. A démonokkal való küzdelem túlmutat agyatlan hollowok lemészárlásán, sokkalta veszélyesebbek! Viszont megbízom a képességeiben, minden bizonnyal megoldja a helyzetet és amennyiben kéri, segítségére leszek. Van ilyen személy az életemben természetesen, a feleségem, nélküle már réges régen elfelejtettem volna ki is vagyok valójában, letértem volna az útról, amin járnom kell. Éppen ezért leselkedik Rá nagy veszély, nem túl kifizetődő Sierashi Yuusuke szerettei közé tartozni…
Akár paranoiásnak is tűnhetek, azonban tisztában vagyok vele, milyen módszerekhez folyamodhatnak ellenségeim, ha térdre akarnak kényszeríteni. Többek között ezért akartam a kezdetekben egyedül a Sors Dárdájának nyomára akadni, eszemben sem volt senkit belerángatni egy őrült kalandba, amely az elején szinte teljesen kilátástalannak tűnt. Ám rájöttem, egymagamban semmit se érek, rendelkezzek egyébként bármekkora hatalommal. Az egységben olyan erő lakozik, amihez foghatóval nemigen találkoztam még és ezt általában lebecsülik azok, kik csak önmagukban bíznak.

*Kétségtelen tény, hogy a Daitenshi vezérével való beszélgetés nem mindennapi jellegű. Mindenesetre üdítő tény, hogy az urat nem vakította el az ellenszenv, amit húgom alakíthatott ki a Kagamikat illetően. Habár, ha mindössze ezzel számoltam volna; feltehetőleg nem lettem volna olyan balgatag, hogy csak úgy megjelenjek a férfi előtt. Akármennyire is bízhatok shinigami erőmben, a józan ész tőlem sem áll távol. Figyelemmel kísérem minden egyes mozdulatát, s valamiképpen emlékeztetni kezd engem arra, mint amivé válunk a kezdettől az előre haladott úton. A kimértség és határozottság. Ugyan nem mindannyinknak adatik meg a lehetőség, hogy valaha is bankai szintű karddal sétáljunk azon az úton; de talán vigasztaló a tény, hogy senbankai használóból meg jóval kevesebbel bír a Seireitei. Belegondolva ez egyáltalán nem hátrány, hiszen eléggé kaotikus jövőképet festene, ha már az erő nem jelentene semmit világunkban s ellenségeink semmivé lennének. Akkor majd mi célja lenne a shinigami létnek? Mi célja lenne egy olyan katonai szervezetnek, mint a Gotei Juusantai? Lehunyhatnánk szemeink. s csupán annak az elenyésző társaságnak lenne valamicske célja, akik átküldik a lelkeket mi hozzánk. Nagyot sóhajtok.*
- Nos, én ezt nem tudhatom. Mindenesetre emlékeztetett valami olyasmire, amit már majdnem magam is elfelejtettem az életutam alatt. Mond csak, miért hagytad el évekkel ezelőtt a Goteit? *Érdeklődve pillantok a férfira, hiszen ez nekem eddig örök rejtély. Igazából, ha jól megfigyelem, Yukezo és Yuusuke is szerette a Seireiteit, különben nem tértek volna vissza egy kialakult szövetségként. Akkor mégis miért hagyták el?*
- Ugyan sok mindent megtalálni a Lelkek Könyvtárában, mégsem hiszem, hogy ezek lefednék a teljes valóságot. Ismerem az otthonom, illetve maga Yukezo is említette ezt az esetet a maga szemszögéből, de a te eseted számomra egyelőre még rejtély. Az információért cserébe elárulhatok neked egy készülődő dolgot a 46-ok tanácsát illetően. *Nyilván való tény, hogy maga Yuusuke sem emlegeti mindenkinek azokat az időket csak úgy. Viszont jó magam az információért cserébe információval fogok fizetni. Ez egy elég korrekt dolog lenne ebben a beszélgetésben, s bizonyára mindketten jól járnánk. Én magam kicsit jobban látnék bizonyos dolgokat, s amint visszafizetném ezt neki, Ő maga is lehetőségekkel élhetne. Természetesen végül leszegezném, hogy kettőnk közt kellene maradnia, mert a dolgok a Goteiben már csak így működnek. A világ még nem úgy működik, hogy a nyílt beszélgetéseknek nincsenek következményei. Fekete fátyol fodrozódik nemzetünk felett, s csupán néhányan vagyunk azok, akik képesek a fátyol fölé látni; ilyen egy valódik kontroll rendszer. Azok pedig, akik többet látnak az elhitetett valóságnál, ők mind egymásra találnak legalább egy beszélgetésben. Példának okáért emlegethetném ezt az alkalmat. Ironikus félmosoly jelenik meg arcomon.*
- Figyelemmel fogom követni ezt. Mindenesetre felöltődik bennem a gondolat, hogy a nyilvános tárgyalásoknak úgy szint hátulütői lesznek. Elvégre is támogatókat szerezni mi sem egyszerűbb. Bár tény, hogyha a vádlott meg is ússza, örök pecsét marad rajta a hír miatt, hogy esetleg áruló. *Visszarendeződnek arcizmaim, s felpillantok az égre.* - De akinek nincs miért félnie, az úgy sem retten el egy ilyen forradalmi változástól. Kíváncsi leszek. hogy vajon sikerül-e önmagadnak beígért tett, mi szerint megváltoztatsz egy évezrede fenn álló hagyományt. Javaslom, hogy kezdj el támogatókat gyűjteni magad köré, egyedül nem leszel rá képes. *Persze, hogy nem; minek után a 46-ok tanácsára erős befolyással bír a főnemesség. Ezt természetesen nem biztos, hogy nyílt titok a számára. Leginkább ezt mi tudjuk, akik erősen benne vannak a politikában, és részint át is látják azt. Nem hiába jelent meg tehát Ritsu, amikor be volt zárva. Az egyetlen békés megoldás lett volna, amennyiben sikerül megegyezniük. Az már a kettejük dolga, hogy miért is úgy végződött az a beszélgetés. Érdekes, hogy alapvetően szavai jó érzéssel töltenek el. Ahogyan feleségéről és Yukezoról beszél, nem csupán egy vezetőt érzek mondandója alatt, hanem egy érző lelket.*
- Nem igazán számít az, hogy mennyire kifizetődő dolog. Vannak dolgok, amik azon is túlmutatnak, mint amilyen helyzetben vagy. Egy valódi köteléket még a halál sem szakíthat el. Így hát önmagában a tény, hogy ekkora veszélyek közt képes vagy szeretteiddel foglalkozni és gondolni rájuk, igazán nemes dolog. *Ekkor egy pillanatra elkomorodik tekintetem.* - Remélem Chiyoko minél előbb meggyógyul. *Teszem hozzá még ezt, aztán lassan összpontosul bennem az érzés, hogy valóban a legjobb tulajdonságaim közé tartozik, hogy kevéske előítélettel rendelkezem.*
- Biztos vagyok benne, hogy nem lesz gond. Aki így képes harcolni imádottjáért, azt vajmi kevés dolog állíthatja meg.

Képtelen vagyok megálljt parancsolni meghökkenésemnek, érzéseim akadálytalanul ülnek ki az arcomra. A felajánlott cserelehetőség meglehetősen abszurdnak tűnik számomra. Az információ egymás közötti megosztását olyan körülmények között tudom elképzelni, amikor mindkét fél egyenlő értékű tudást ajánl fel, aminek következtében hasonló módon profitál. Úgy tűnik, hogy dezertálásom körülményei továbbra is a Kagami-ház vesszőparipája, hisz' beszélgetőpartnerem húga is ezt firtatta, s amikor nem kapott számára feldolgozható választ, akkor inkább kezdett értelmetlen okításba egy olyan szituációval kapcsolatban, amihez vélhetőleg sosem volt köze. Van-e jó választás, amikor a világ sorsa forog kockán? Kértem segítséget, ám nem a Gotei Juusantai vezetőségétől és nem annak alkalmazásában. Tudom mennyire fontos a hatalom, s tisztában vagyok azzal is, mit képes tenni az emberrel. Elmém sötétjéből egy vidáman mosolygó arc tör a felszínre, egykori barátom és mentorom, Kenshin képe. Kevés hozzá hasonlóan hűséges shinigamit ismertem, azonban az igazság utáni vágya a vezetőséget zavaróan megközelítette a mocskot, ami bekebelezi az egész bürokratikus rendszert. Úgy véltem, az események kedvezőtlen alakulása miatt halt meg ott, azon a napon, természetesen akkor még nem tudhattam mekkorát tévedtem, kétszer is. Eltelt több, mint egy évszázad és mi ketten újra találkoztunk, viszont már egyikünk sem az a személy volt, mint egykoron. Hittem a rendszerben, amit szolgáltam, Őt pedig elemésztette a bosszú iránti olthatatlan vágy. Az őrület tengerén sodródva racionális döntőképessége semmisé lett, mindenáron véget akart vetni az álságosságnak, melynek sokak mellett saját maga is áldozatául esett. Villámcsapásként ér a felismerés, önön végzetem egyik lehetséges kimenetelével találkozhattam!
- Számít-e még az ok, amikor tudva lévő az okozat? - költői kérdést természetesen nem kell megválaszolni, cigarettám utolsó slukkjának eltüntetésével igyekszem gondolkodási időt nyerni, a szavak nem törhetnek elő megválogatatlanul. - Figyelmeztetést kaptam, egy oly' nagy erejű tárgyról, amihez talán csak a Hōgyokut lehetne hasonlítani. Aizen Sōsuke is szemet vetett rá, Én pedig nem engedhettem, miszerint ez is a karmai közé kerüljön. Miután megtudtam az igazságot egy egykori bajtársam különös körülmények között történő elhalálozásáról, nem bízhattam tovább a Tizenhárom Védelmi Osztag vezetőségében. Felhasználták volna az eszközt, talán rossz dolgokra, amit nem hagyhattam. Kezemben tartottam az ereklyét, s éreztem, mily' könnyedén elemésztheti a gyenge lelkűeket... Ezért elpusztítottam, véglegesen!
Kálváriám kezdetének íme rövid története. Az üldöztetés évei lassan teltek, ám most mégis itt vagyok, szabadon járhatok, s kelhetek mind az Élők Világában, mind Soul Societyben. Az igazat megvallva ez eddig sem esett nehezemre, habár a második legkeresettebb bűnöző voltam a Gobantai áruló kapitányát követően, lévén tevékenységem nem veszélyeztette a Seireiteit, ezért nem is fordítottak elfogásomra akkora figyelmet. Futni hagytak, mint ahogy Urahara Kisuket és a vaizardokat. Meglehet, elhamarkodottan cselekedtem, eme rossz tulajdonságom nem egyszer majdhogynem az életembe került, ellenben szokásos önmarcangolásom ellenére nem bántam meg döntéseimet. Ha nem hagyom el a Tiszta Lelkek Városát, nem ismerhettem volna meg egy rakatnyi remek embert, s a Daitenshi sem jön létre soha, hogy megfelelően elhárítsa azokat a veszélyeket, amiket az egyszerű halálistenek képtelenek lennének. Létezésünk kockáztatásával megóvjuk azon shinigamikat, akik értelmetlenül buknának el olyan küldetéseken, amelyekhez kvalitásuk nem megfelelő. Meg kell mondjam, az Ai által felvázolt elképzelés még mindig jobbnak tűnik számomra, mint a manapság is divatos eljárás, mely szerint simán lekapcsolnak bárkit egy szó nélkül, ráadásul ezt követően mindenki úgy tesz, mintha az égvilágon semmi sem történt volna! Nem igazán tudom eldönteni, ebben mennyi szerepe van a vak kötelességtudatnak, s az agymosásnak, mindazonáltal remekül működő módszert fejlesztettek ki erre. Ámbátor nincs ebben semmi meglepetés, hisz' amennyiben aktív szolgálatom ideje alatt felettem is össze-vissza cserélgetik a parancsnokokat, egy idő után csupán nemtörődöm módon legyintettem volna, újabb köpenyes bohóc érkezett. Az állandóság már nem értek, kizárólag az erő az!
- Semmi sem állíthat meg... - javítom ki a nőt mellékesen, mialatt ismét elpöckölöm a leégett bagóvéget. - Átadom a jókívánságot, biztos örülni fog néhány kedves szónak! Bár sokan az ellenkezőjét tartják, ettől függetlenül megvan a magamhoz való eszem, ismerem a játékszabályokat. Ahogy egy háborút, úgy ezt a harcot sem lehetséges megvívni megfelelő hátország nélkül. Nem könyörgöm segítségért, ám ha úgy érzed, világszemléletünk akár kis mértékben is találkozik, akkor küzdj Velem! S győzelmünk esetén egy olyan Seireitei jöhet létre, amiben mindenki egyenlő elbánásban részesül!
Haloványan elmosolyodom, miközben jobbomat előre nyújtom, a béke jeleként. Valószínűleg úgy gondolhatja beszélgetőpartnerem, miszerint jókedvemet a lehetséges szövetség megköttetése korbácsolta fel, azonban ez nem teljesen igaz. Nem tudsz semmit, Kagami Ai! Mióta a Sors Dárdája nem jelent fenyegetést, legtöbb időmet megfelelő bajtársak gyűjtésével töltöttem. Hitomi-channak köszönhetően képesek vagyunk felvenni a kapcsolatot az esperekkel, míg Kurai Szadamének hála egy új faj, a fullbringerek is a palettára kerültek. Mindazok, akik képesek érzékelni a spirituális világot, segítséget nyújthatnak a reformok megvalósításában. Ebben rejlik az őrosztagok legnagyobb hiányossága, továbbra is lenézik, s megvetik az embereket, holott olyan tettekre képesek, ha összefognak, amihez hasonlót egyetlen dimenzió sem látott!

*Gondolhattam volna, hogy a felajánlott lehetőség majdan meghökkenést hoz arcára; kicsit magamnak is meglepő ez. Mindenesetre az ajánlat számomra igencsak megéri. Hiszen Ritsuval ellentétben jó magam valóban érdeklődöm a Daitenshi után. Nem csupán azért van erre szükségem, hogy tudjam milyen lélek is ő, hogy esetlegesen kiszabadítsam. Már rég túlléptem az ilyesfajta, kicsinyes dolgokon. Sok alkalommal kellett megtapasztalnom, hogy ahhoz, hogy magamhoz közelibbnek érezzek valakit, nem kell ismernem. Elég, ha a döntéseit figyelem; ezek talán minden esetben elégségesek. Persze ez nevezhető egyfajta naivitásnak, ettől függetlenül, még egyszer sem fürödtem bele árulásba. Aki felé valóban hajlandóságot mutatok, hogy másképpen is fordulhatok felé, mint egy arisztokrata; kétségtelenül rászolgált. Noha, nem feltétlen engemet illetőleg; sokkal nagyobbra tartom, ha a közért tesz egy s mást. Egyébként is; mit ér az ego, ha a környezeted olyan amilyen? Koncentrált figyelemmel hallgatom Yuusuket a távozásával kapcsolatos története közben. Egy adott pillanatban érdekes arckifejezés kezd el kerülgetni. Különösnek találom a helyzetet a tekintetben, hogy mindezért ítélték volna el? Sóhajtok egy nagyot.*
- Érdekes történetet vázoltál fel előttem. Ha csak ennyi történt volna, akkor a Gotei talán képes lett volna megbocsájtani heves természeted. Viszont, mint tudjuk vannak helyzetek, amikor kénytelenek vagyunk mások áldozatára intézni dolgunk. Habár én mindig is törekedtem arra kapitányságom ideje alatt is, hogy ez ne történjék meg. Bizonyára szárazra mesélted ezt már másnak is; de tudnom kellett, még mielőtt elmondok neked valamit. *Hosszabb szünetet tartva megvárom még folytatódik ez a beszélgetés, elvégre maga is láthatja, hogy várok valamire. Kétségtelenül irányított beszélgetésbe bonyolódtam a férfival, amelynek következménye hasznos lesz mindkettőnk számára. Jó magam végre kicsit tisztábban láthat, ahogyan esetlegesen a későbbiekben ő is. Előnyömre - vagy hátrányomra - Soul Societyban folyó dolgokat lehetőség szerint kicsit jobban átláthatom, s mérlegelhetek. Mérlegelhetek a továbbiakról. Hiszen annyi minden megváltozott ebben a rendszerben is! Mégis hogyan másképp is dönthetném el, hogy melyik oldalra álljak, hogyha nem ismerem legalább alapvetően a felállásokat. Jelenleg mindössze néhány elképzelés az, ami lehetséges; de a fő irányvonal adott. Soha nem árulnám el Seireiteit. Nem csupán származásom és rangom okán, mert azok igazán elenyészőek ama gondolat mellett, hogy otthonomról beszélünk. Itt létezik nagyon sok minden, ami jelentős számomra. Még akkor is, ha tudnom kell, hogy eme világ sem leledzik olyan körülmények között, mint kéne.
A változások azok, amikbe csak mértékkel volt beleszólásom; tekintve példának okáért a Tamachi-ház fennmaradását. Mindenesetre nem restem elítélni, sem pedig ellenezni mások törekvését. Leszámítva azt az egyet, hogy az árulást én magam is elítélem. Túl sokszor kellett már shinigami karrierem alatt fejetlenek után szaladnom; azt hiszem, végre letettem erről. Mióta visszatértem, szerencsére már nem is követelik meg ezt tőlem.
Talán köszönhetem ezt az eddig bejárt utamnak? Kötve hinném! Leginkább tartanám ezt a dolgot egy új fokozatnak, hogy a kis dolgokkal már nem kell annyit foglalkoznom, mint a nagyobb volumenűekkel. Meg tehetjük hozzá azt a tényt is, hogy immáron nem kell háromszáz shinigamira felügyelnem nap, mint nap. Hiába van valakinek két hadnagya, attól függetlenül a kapitányok dolga soha nem lesz olyan egyszerű.
Fodrozódó gondolataim alatt hallgatom Yuusuke ajánlatnak is nevezhető mondandóját. Ironikus mosolyra kel arcom, hiszen végre megértette maga is. Még ha nem is ismerheti olyannyira a politikát, mint egy nemes, megvan a magához való esze. Most mondtam volna meg neki, hogy nemesi támogatókra lesz szüksége? Ugyan! Ő ennek a forradalomnak a szellemi megalkotója, mindenki elvárhat egy kis önállóságot. Miközben kinyújtom kezem, szavaimat egészen komolyan intézem felé.*
- Érdeklődve fogom figyelni munkásságod. Most pedig jöjjön az én információim a számodra. Félévvel ezelőtt még a 3. osztag kapitányaként továbbléptettek, majd visszatértem, ami őszinte meglepettséggel ért mindenkit. A lényeg azonban a következő: A 46-ok tanácsa a jelenlegi helyzetben mérlegelte a saját biztonságát. Így aztán a 2. osztaggal egyeztetve létrehoztak egy speciális rangot a Goteien belül. Mindössze három, legalább kapitány szintű shinigami fogja őket vigyázni. Testőrség és titkárság egyben. Magam is tagja leszek a Kodoku no Hogoshanak. *Kissé oldalra billentem fejem.* - A változás már a politikában is elindult, tőled függetlenül. Visszatérésem óta azt kell tapasztalnom, hogy százados hagyományok bontódnak nemesek és a tanács által, amik nem feltétlen kedvezőek. A helyzet meg talán egyre jobban rosszabbodik, s lassacskán a Kagami-háznak is állást kell foglalnia, akik pedig mindig is igyekeztek semlegesen állni diplomataként a dolgokhoz. *Lepillantok ekkor zanpakutomra és elengedem a férfi kezét.*
- Speciális gyógyító vagyok, a feleséged keze alatt tanultam, majd mint érzékelheted, túl nőttem ezen. Segítek nektek, ha fordultok hozzám némi bizalommal. Aligha van a halálon kívül olyan dolog, amit ne lennék képes kezelni, akár tömeg szinten is. Chiyokot is meggyógyíthatnám, idővel. Mindenesetre nem erő demonstrálni szeretnék, csak egy lehetőséget adok a kezedbe, hogy vészterhes időtökben tudjatok kihez fordulni. Egy lehetséges barát törekvéseit mindig komolyan veszem. *Kihangsúlyozva a barát szót. Elvégre is nem szándékszom egyszerű szövetségként tekinteni egy olyan személyre, aki tömegeket lenne képes megmozdítani egy pozitívabb irányba. Ezzel persze nem azt mondom, hogy elítélem a nemességet; csupán bizonyos esetekben abszurdnak vélem a nemesi hatalmat. Még akkor is, ha ez nekem is rengeteg kiváltságot ígér. Elvégre egy olyan személy ne szóljon bele a hadi dolgokba, aki életében nem harcolt még rendesen valamiért mindenféle vagyon és befolyás nélkül. Lassacskán csak-csak megnyitom azt a senkai kaput, ami visszavezet majd a birtokra.*
- Számítok rá, hogy szavaidat beváltod, és a jelenlegi negatívitás átbillen. *Ekkor leveszem a nyakamból a Kagamiktól kapott rendkívülien értékes kristálynyakláncomat. Az esthajnal csillag felfénylik a sápadt hold fénye alatt. Oda dobom neki.* - Tudod, hogy hol keress. Ezzel akár a birtokon is, előzetes jegyzést nélkül. *Belépek végül a senkaimonba, hogy végre haza mehessek. Nos, érdekes beszélgetést folytattam a híres shinigamival. Még nem feltétlen tudom eldönteni, hogy a kettőnk beszélgetése mennyire is volt jó ötlet; ettől függetlenül méltányolom a férfi törekvési akaratát. Mivel nem biztos, hogy olyannyira tudom mit is akar pontosan, így talán csupán annyit mondhatok, hogy a tárgyalásos rendszer megfelelő kialakításával egyet tudok érteni. Ezzel még nem is lenne gond; de hogy mit akarhat pontosan Sierashi Yuusuke ezenfelül? Azt csupán messziről tudom figyelni.*

Khm, nem egészen biztos, de talán megvan rá az esély, hogy teljesen önkénytelen módon elfelejtettem megemlíteni néhány részletet, amelyek ennek ellenére mégis benne vannak az aktámban, azonban ez a történet némileg jobb színben tüntet fel, ebből adódóan könnyedebben a nyelvemre áll. A kiegészített verzió szerint menekülésemnek áldozatául esett néhány shinigami, valamint a kapitányi gárda pár tagjával is eléggé elbántam, habár a legtöbbjükkel szerencsére tisztázni tudtam a félreértést, lévén minden csak szökésem hitelességét hívatott növelni. Persze ez ilyen formában másfajta felhangot vált ki a beszélgetőpartnerből, azonban nem hazudtam, csupán megfeledkeztem az igazság egy szeletéről. Sajnálatos módon egyre nehezebb felidéznem áldozataim arcát, a hangok és a képek megfakulnak az új emlékek áramlása miatt. Az érzések viszont megmaradnak: fájdalom, megrökönyödés, szánalom. A férfi tekintetében, aki halála előtt utoljára Rám nézett, ezek tükröződtek. Sejteni vélte volna vajon, tetteim milyen következményekkel járnak majd a jövőben, s mennyire bánni fogom hirtelen fellángolásból elkövetett baklövésemet? A Gotei Juusantainak igencsak nyomos indoka volt rá, amiért nem akart csak úgy megbocsátani, ráadásul sajnálatos módon ez nem csak személyemre, hanem majdhogynem az összes daitenshire vonatkozik. Yukezo dezertálásakor szinten akadályba ütközött, míg Hitomi-chan shinigami-vadászként élte mindennapjait addig, amíg nem találkoztunk. Az amnesztia szükségességéhez kétség sem fért, nem alaptalan vádak alapján próbáltak bitófára küldeni, de úgy gondolom, törlesztettem a tartozást. Százezrek megmentése nem törli el azon kevesek elmúlását, mindazonáltal valamiféle vezeklésként szolgálhat. A megfelelő hatalommal rendelkezők önkényessége alakítja a sorsot?
- Kevésre becsüljük az életet, mígnem megtudjuk, mennyire sokat is ér. - fűzöm hozzá az áldozathozatal emlegetéséhez, feláldozni valakit akkor is helytelen, hogyha ezzel másokat megmenthetünk? Szerintem erre nem létezik jó válasz. - Legalább tucatjára mesélem már el, valószínűleg örökzöld marad, ámbátor nem pont ilyesmivel szeretne az ember dicsekedni az unokái előtt, igaz-e? Nincs szükségem az élők bocsánatára, feláldozást egyedül a holtak adhatnak... Már amennyiben még nem tértek vissza a körforgásba.
Ennyi pozitívum azért van Soul Societyben, amint egyik életpályád véget ér, rögtön kezdheted a másikat. Sovány vigaszt jelent a hozzátartózok számára, mégis több a semminél. Feszült figyelemmel hallgatom az új információkat, amelyek nagy részével amúgy is tisztában vagyok, hisz' tájékozódás nélkül koránt sem lehet elboldogulni farkasként a birkák között. Visszatérése onnan megdöbbentő tény, egészen idáig senkit se küldtek még vissza, aki kiérdemelte volna eme kitüntetést. Nem tisztem firtatni ennek okait, valójában túlzottan sok érdeklődést nem is mutatok eziránt, a Lélekkirály is olyan, mint a legtöbb emberi vallás által magasztalt felsőbb akarat. Mindenki tud létezéséről, mégse látni, aki pedig már találkozott Vele, az sosem térhet vissza, hogy meséljen róla. Biztos nagyon jó indoka van erre, ahogy feltehetőleg arra is, miért nem nyújtott segítséget, amikor példának okáért a lidércek elözönlötték a Seireiteit. Előttem kétségtelen volt, magunkra maradtunk, kizárólag a saját erőnkre támaszkodhattunk és lám, győztünk! Nem azért, mert egy testetlen valami így döntött, hanem mivel küzdöttünk érte. Szerencsére elfogadja a felajánlott jobbot, ami részemről az egyezség pecsétjeként szolgál. A Nibantai lépése igazából nem megalapozatlan, váratott magára egészen azóta, hogy Aizen nemes egyszerűséggel lemészárolta az egész Tanácsot, majd ezt követően a nevükben kormányozta a várost. Tökéletes megoldásnak ezt sem lehetne nevezni, hiszen az őrzőket is legyőzhetik és azután nincs akadály, ami megállíthatja a behatolókat. Kíváncsi lennék, kiket jelöltek még ki erre a feladatra, illetve manapság mit jelent a kapitányi szint? Egyáltalán kihez mérik ezt? A taichōság alapvető feltétele a bankai elsajátítása, ezek szerint valahonnan innen számolhatják.
- Á, egyszóval félnek! - vonom le következtetésemet egy bólintás közepette, körülírhatjuk bármilyen cikornyásan, attól a tényállás ez marad. - Vannak helyzetek, amikor mindenkinek oldalt kell választani, máskülönben semlegesként eltiporják őket. Köszönöm a felajánlást, az összes adandó lehetőséget ki fogjuk használni, ami gyógyulással kecsegtet számára! Új barátokat nehéz manapság szerezni, ezért becsülendőek azon kevesek, akik képesek erre.
Egyelőre csupán az udvariasság beszél belőlem, fogalmam sincs mennyire lehet képes javítani feleségem állapotán, mindazonáltal rontani nem ronthat. Ügyesen elkapom a Felém dobott tárgyat, mekkora égés lett volna, hogyha egyszerűen mellé nyúlok, az igencsak értékesnek látszó függő pedig leesik az alant elterülő sötétségbe. Mivel a főnemes sem fárasztotta magát a búcsúzással, így Én sem teszem, amint bezáródik mögötte a senkaimon, útnak indulok. Némi grimaszolás kíséretében fut át agyamon a gondolat, akár mehettünk volna együtt is, úgyis vissza kell térnem záros határidőn belül a Tiszta Lelkek Városába... Na mindegy. Ha már itt vagyok, nem fogom érdemtelenül tölteni az időmet, megnézem, miképp boldogulnak a Fészekben lakó tenshik, rendesen megy-e az edzés, valamint ehhez hasonló kötelezettségek. Akármennyire is királynak tűnik, nem egyszerű elvezetni egy önálló szervezetet!