Utca

Tárgy: Utca Kedd Jún. 07, 2011 2:33 am

Egy hosszan nyúló régi útszakasz, melyre a különböző épületek bejárata nyílik, többek között az Ai no kimono cég székháza, illetve többféle mulató helyek is. Tény, cseppet sem bizalomgerjesztő, hisz itt kereszteződik a felfelé törekvő kis lakóhely és az elszegényedett városrész. Estefelé pedig gyakori a vandálok fel-felbukkanása, sokszor megesik a yakuza tagok megjelenése is. Nem messze ettől az utcától található a vonat megállóhely.

Tárgy: Re: Utca Kedd Jún. 07, 2011 2:34 am

Macskát vagy életet?

Mit ne mondjak… az ősök is aztán a legjobb helyekre képesek elküldeni mikor még csak most ízlelgetem Karakura város csodáját. Nem bánom, mivel a környékről hallott hírek alapján be se tettem volna a kerületre a lábamat, hogyha nem köteleztek volna rá, de cseppet sem értem az okát, hogy miért pont nekem kellett elmennem azért a ruháért, melyet Pu-chanék rendeltek? Ez kínzás, gyerek munka, fizetést követelek a havi zsebpénzem mellé! T>T
Kitéve a lábamat a „Ravu no kimonoból” kezdtem el vonszolni magamat a szűk kis utcácskán, kezemben a nehéz szatyorral. Már erősen lefelé menőben van a Nap apró sugarai is, s már az első csillagok is fel-felbukkantak a csodás égen, melyért jelen esetben oda meg vissza vagyok, csak nem egy ilyen rémijesztő helyen. Minden egyes zajra odakapom fejemet, hogy fényt derítsek a hirtelen felzendülő hang forrására, mely lassan kezd átmenni egy túlzott követési mánia letisztázásává. Minden egyes lépésemet remegő lábakkal teszem meg, mikor egy hatalmas csörömpölést halhatok az egyik kis utca felől, melyre még a kezemben szorongatott szatyrot is elhajítom, hogy egy gombócba kuporodhassak, s védekezően magam elé kaphassam a felfegyverzett Miyavi-nyant. Igen, az Én kicsi kyattom hatalmas képességekkel rendelkezik, képes elkergetni minden ijesztő dolgot, amitől megijedek…
Bő öt perc eltelte után méltatok csak arra, hogy kilessek a plüssmacska mögül és szemügyre vehessem a zaj forrását, de mind ez elmarad, mikor egy fekete színű kismacska bontakozik ki előttem. Aranyos gyöngyszemeivel meredve rám, mellyel szinte könyörög, hogy hazavigyem. *.* Kezembe véve a kidobott párát, hatalmas cicamosollyal nézegetem. Selymes, ápolt szőrzet, kerek szemek, szabályos orr… *.* Csodálva szemlélem a macskát mikor hirtelen egy hangos, kórusban felzendülő hang üti meg füleimet.
- Tedd le a főnők házi kedvencét! – döbbenten fordítom a fejemet a hangok irányába, nagyokat pislogva a rajtam eluralkodó meglepettség hatására. Valami hasonló arccal illette a fekete macska is a furcsa alakokat. Ha nem tudnám, hogy Karakura 12. kerületében tartózkodom, minden bizonnyal azt hinném, hogy ezek yakuzák, de azok nem létezhetnek… Tokióban honosak vagy mi a szösz! Surprised

- Heh? Milyen petto? Hol? – nézek körül kérdőn, hisz egy aranyos, fekete kiscicát csak nem illetnek ilyen jelzővel, hogy „házi kedvenc” ők maguk az isten; egy kutyát esetleg nevezhetnek így, de egy macskát nem!
Valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem vették jó néven válaszomat, már csak a furcsa fakardokból ítélve, mellyel bátorkodtak elindulni felém. Igen bátorkodtak, öreg hiba, nem ismerik fantasztikus képességeimet, ami… ami… egyre közelebb jönnek… ÁÁÁ, milyen képesség is? TTT>TTT …
- HERUPU~~~~!!! Vagy tasuuukereuttee vagy, hogy mondják~!! *>*” – mondom fennhangon kiabálva, hogy az egész környék hallja, s kezemben a fekete macskával és Miyavi-nyannal jobbra el kezdek szaladni, hogy valami fedezéket találhassak a veszélyes fickók elől, kik teljesen jogtalanul kezdet üldözőbe venni. Miket beszélek nem is üldöznek, játszunk! *.* Fogócska~ hisz minek kergetnének egy ártatlan, kedves, jószívű kislányt, mint Engem? *__*
A háttérben felcsendülő fenyegetések, szinte el sem érnek hozzám, ahogy nagy lelkes nevetgéléssel futok bátran előre előlük macskástul és mindenestül… nem minden, ott hagytam a szatyrot. Shocked

Gyors, porfelhővel kísért fékezést ejtek meg, s fordulok szembe a társasággal és bátran nekiállok egy visszafutást megkísérelni, amivel átjuthatok az utánam csődült tömegen.
- Aoi~suupaabiimu!!! – csatakiáltásomat megejtve, bátran tettem meg az első lépésemet, mely egyenlő a halállal. Nem probléma hősi halált fogok halni, mint bármely Anime szuper hero! *__*

Tárgy: Re: Utca Csüt. Jún. 09, 2011 9:51 am

~ Macskát vagy életet? ~

Nem mondhatni, hogy kellemes emlékek kötnének Karakura ezen kerületéhez, bár mióta a Kristálykoponya útját kereszteztem, azóta a Club Torture-t már lebontották, szóval egy balhés hellyel kevesebb volt Kinogayában. Nem mintha nem lenne elég másik bűntanya ezen a környéken, sok rosszat hallani még így is ebből a kerületből. Lényeg, hogy nem egy biztonságos hely, főleg nem az olyan fiatal lányok számára, mint amilyen én is vagyok, arról nem is beszélve hogy lassan beesteledik, és hát ilyenkor kel életre a város csőcseléke általában. Részegek, narkósok, bűnbandák... brrr... Nem igazán fűlött hozzá a fogam, hogy bármi ilyesmivel is találkozzak, még akkor sem, ha könnyen meg tudom védeni magamat, akár képességem használata nélkül is. Ha tehetném, elkerülném ezt a helyet, de a hivatásom sajnos nem engedi, nem várhatom el minden egyes espertől, hogy a laboromban vagy a Raionban foglalkozzak vele.
Ezen a környéken lakik ugyanis egy D-szintre besorolt jéghasználó, és munkámat akkor sem hanyagolhatom el, ha éppen két igencsak nagy volumenű esemény között van szuperhős pályafutásom. Bár a Sors Dárdája már a múlté, de Yuu-chan máris azon gondolkozik, hogy a Daitenshi be fog avatkozni a Gotei 13 közelgő háborújába azzal az áruló halálistennel, aki miatt sürgőssé vált a dárda elpusztítása is. Kezdem megszokni ezt a fajta életmódot, még ha kedvelni nem is kedvelem, már legalábbis azt a részét, ami a szenvedést jelenti a célunk eléréséért. Viszont a siker esetén érzett öröm kárpótol, még akkor is, ha azt a sikert nem érzem teljesen magaménak, nem tudok azonosulni vele kellőképpen. Egyszerűen csak jó érzés egy hosszú és fájdalmas időszakot pozitív felhanggal lezárni, teljesíteni egy fárasztó, sok erőt igénylő feladatot. Úgy érzem a megvívott harcok abban is segítettek, hogy kiegyensúlyozottabbá és mentálisan erősebbé váljak, így legalább még egyszer nem fogok elkövetni akkora hibát, mint régen, még akkor sem, ha akkora sokk ér, mint a családom elvesztése.
Immár hazafelé sétáltam, egészen pontosan a vasútállomás felé igyekeztem, gondolataimban pedig az imént meglátogatott kislány járt, aki jó eséllyel pályázik arra, hogy képessége magas szintre jusson. Most még nem tud sokat, de szépen fejlődik, és semmi jele nincs annak, hogy a határai közelébe ért volna. Én már ott vagyok, erőm voltaképpen teljesen kifejlődött, csupán lélekenergiám növekedésével várhatok további javulást, az pedig már lassabb folyamat... ha belegondolok, Yuu-chan még az erőm felét sem ismeri igazából, még arról sem tud senki, hogy telepata-erényeket is csillogtathatok szükség esetén, igaz ha így teszek, akkor én magam is sebezhetőbbé válok. Elmélkedésemből azonban kirántott az, hogy valamibe belerúgtam, és a földre pillantva egy szatyrot pillantottam meg, benne pedig selyemnek tűnő anyagot véltem felfedezni. Egyúttal szemeimbe is furcsa csillogás költözött: kimonó *.* Tisztában voltam vele, hogy a közelben van egy kimonókkal és yukatákkal foglalkozó bolt, de azért mégis eléggé meglepett, hogy valaki elhagyta a frissen vásárolt áruját. Tétován felvettem a szatyrot, miközben a távolba révedve próbáltam kivenni a nem túl messziről hallatszódó kiáltozást. Rossz érzésem támadt, így cselekvésre szántam el magamat, és a hang irányába elindulva néhány teleportálással kerültem az események közelébe. Rejtekemből körülbelül 6-8 öltönyös-napszemüveges alakot pillantottam meg botokkal a kezükben, velük szemben pedig egy kislány állt, aki bár nem tűnt ijedtnek, nyilvánvaló, hogy ő volt a banda célpontja.
- Azt hiszem nincs más választásom...
Motyogtam magam elé, miközben a kezemet a táskámba csúsztattam és elővettem belőle speciális bokszkesztyűimet, majd számba egy rúd pockyt csúsztattam jó szokásom szerint. Nem egy szokványos önvédelmi eszköz a kesztyű, viszont a segítségével nem kell az erőmet sem használnom, tanultam annyit Onee-chantól és Yuu-chantól, hogy ne legyen ilyen téren problémám, ez az eszköz pedig biztosítja számomra a szükséges fizikai erőt is. Ám nem sokáig tétovázhattam, ugyanis a lány váratlanul nekiment a nála kétszer akkora fickóknak, akik isten tudja milyen szörnyűségeket terveztek szerencsétlennel.
- Yamete!
Kiáltottam karjaimat széttárva, ahogy berontottam a két fél közé. Eltökélten járattam tekintetem egyik arcról a másikra, láthatóan meghökkentek a váratlan közbeavatkozásomtól. Egy pillanatra hátranézve megengedtem magamnak egy halvány, megnyugtató mosolyt a kislány felé, majd visszafordultam a sötét alakok felé.
- Mattaku, el sem hiszem, hogy már ilyen kicsi lányokkal is kötözködnek egyesek. Ezt mégis hogy gondoltátok? Hát nem szégyellitek magatokat?
Fejeztem ki véleményemet haragtól villódzó íriszekkel míg felhúztam a kesztyűimet és ökleimet magam elé emeltem. Néhány pillanatig még tanácstalanul néztek össze, de aztán pontosan azt tették, amit vártam: kiröhögtek, perverz megjegyzést tettek rám minősíthetetlen stílusban, és a botjaikat lóbálva lassan közeledni kezdtek hozzám. A kesztyűk mögött ajkam szegletében halvány mosoly jelent meg, ahogy az első husáng felém lendült, mely elől egy könnyed mozdulattal léptem félre, pördültem meg, és vágtam tarkón a tulajdonosát, aki a kis játékszerem által biztosított erősödés miatt jó néhány méterrel odébb kötött ki a földön. A többiek persze erre megtorpantak, hogy aztán végül vörös köd ereszkedjen az elméjükre, és rám vessék magukat. A harc nem tartott sokáig, a képességem által alkotott erőtérnek köszönhetően pontosan tudtam, melyik gengszter hol van, szóval nem okozott gondot dorongjaik elkerülése, kesztyűmmel pedig többük arcát is kidekoráltam. Egy fickó azonban hiányzott, és amint az utolsó rám támadót is leterítettem, figyelem rá összpontosult. Kezében egy pisztoly volt már ekkor, de gesztusaiból tisztán látszott, hogy fél tőlem. Ez volt az a pont, amikor bevetettem az erőm, és nemes egyszerűséggel kirántottam a kezéből a fegyvert, majd egy intéssel hozzávágtam egy közeli kerítés falának, az pedig ripityára tört. A fegyvertelenné vált alak fülét-farkát behúzva menekült el, én pedig a kislány mellé léptem és leguggoltam hozzá.
- Jól vagy, nem bántottak? Én Hitomi vagyok, téged hogy hívnak?
Mosolyogtam rá kedvesen, miközben arra gondoltam, hogy most igazán kapóra jön, hogy sok esper gyerek, így van egy kis tapasztalatom velük már. Persze ez a lány nem az, így mégis kicsit más, és remélem hogy nem ijedt meg nagyon tőlem.
- Mit keresel itt ilyen későn és miért üldöztek téged ezek a gonosz emberek?
Tettem fel gyorsan az újabb kérdésem, hogy kiderítsem, van-e valami segítségre szüksége. Na meg hogy övé-e az a szatyor, amit a fal tövénél hagytam, elvégre az egész sejtés abból indult ki, hogy valaki azért hagyta el azt a kelmét, mert bajba került.

Tárgy: Re: Utca Pént. Jún. 10, 2011 7:43 am

Macskát vagy életet?

Önfeláldozó nekifutásomat a kezemben tartott macska kevésbé díjazta az ötletet – onnan sejtem, hogy mind a tizennyolc körmét karomba vágta -, mint amennyire elsőnek jónak találtam elmémben, de most már nincs megállás… szuperhősként kell meghalni, ez írva vagyon egy Anime fan számára. De magamban felvázolt vég elmarad, amiért nagy dicsfénnyel bukkant fel előttem egy igazi hero! *-* Eleinte megdöbbenek a váratlan érkező miatt, de ez az érzés hamar átmegy egy nagyfokú csodálatba, még is csak először látok hőst! Emiatt még azzal sem törődtem, hogy a hirtelen megállj miatt a földre csüccsenve kötöttem ki. Szónoklatára hatalmas csillogó-villogó boci szemekkel nézek rá, mellyel átadom minden egyes bámulattal összefüggő jelzőt, amik a gondolatomban megfordulnak. Meg se mertem mukkanni a kibontakozó verekedést látva, csak annyira méltattam, hogy a fekete kismacskát arcomhoz emelve tartottam egy halk narrátorokhoz hű eseményjelentést a párbajról, csak úgy a jelenlévő kyattoknak.
- Egy élő Rocky jelent meg előttünk még az Eye of the Tiger főcímdalt is hallani vélem a távolban, szemeiben ott csillog az elszántság és elkezdődött a szokásos marakodás, jobb félről jön a neveletlen, sportszerűtlen megjegyzések, de nincsenek jelen a fő bírók, ezért nem lehet kizárni őket, egyetlen út van… visszaszámlálás és FIGHT! Az ismeretlen WomanRocky felkészülten várja a kezdeményezést jobbról kik meg is teszik első lépésüket a kezükben tartott kóróval. Remek, nagyszerű nyúlütés bemutatót láthatunk Rockytól, akárcsak Oguri Shun tette volna a fantasztikus késő esti Dorama főszereplője, de ez sokkal turbósabb ütés volt, beleépült a betonba a jobb oldali első harcos. És most egész right site támad, Rocky nem hátrál, üti őket jobbról, üti őket balról. Vajon az előttünk álló WomanRocky a kozmetikai kurzusról szökött? Surprised

Remek, a végső csapást is bevetette, ezáltal megkaphatja a megérdemelt tapsot… höh? Oo Álljon meg a menet, még… még nincs vége? Shocked

– szinte zsiráffá vált nyakkal igyekszek átlesni a hero mögött nagy ücsörgés közben, hogy láthassam azt, amit Ő vélt felfedezni, avagy inkább nem, mivel éppen inkább kutat valaki után. Tanácstalanul nézek az alakra ki egy fegyvert tartva a kezében igyekszik felülkerekedni a WomanRockyn. Ez csalás, mégse hagyhatom neki, hogy etet, tegye!
- WomanRocky! Vigyázz, ott arra, right, vagyis left, akarom mondani: mögötted! – nyögöm ki végül a megfelelő irányt még a fekete macskát is letéve kezemből, hogy arra felé bökhessek. Bár addigra úgy vélem késő volt, mert csodás mozdulattal sikerült beleépítenie az illetőt a szemközti rozsdás kerítésbe. Lesett állal pislogok párat a meglepettségtől, ezt a mozdulatot látva, olyan volt akárcsak Obi-Wan Kenobi mester által alkalmazott jedi mozzanat! Surprised

Egy oroszlán nyitott szájával lett egyenlő az enyém is, amiért sikerült meglepnie ezzel a lenyűgöző hatalommal mi markaiban van. Biztos Ő is olyan menő képességekkel rendelkezik, mint Mido-onee~chan. *-*
- Ááá’ *___* Hello, Hittocky-sensei. I Aoi desu~ - óriási vigyorral az arcomon rázok vele kezet ellenvetés nélkül, hisz menő kézfogásom elől senki sem menekülhet. Főleg nem akkor, hogyha az illető ilyen fantasztikus és lenyűgöző. Még egy csodás becenevet is aggattam rá, csak nem, azért oszthatta meg velem nevecskéjét, mert asztat várja el tőlem, hogy megnevezzem. Az túlságosan is hivatalos. Oo
– No-puroburemu. – legyintek egyet kérdésére, felpattanva a földről, bátran kihúzva magamat, hogy szemléltethessem milyen keményfából faragtak, még a csúnya bácsik sem tudtak kárt tenni bennem. További kérdésére kicsit elbizonytalanodok, majd a földre tekintek, s egy apró kavicsot elrúgva lábam mellől fordulok oldalra.
- Hát az hosszú történet… de mivel segítettél, elmondom. – szólalok meg nagy komoly hangszinten, persze arról nem kell tudnia, hogy alapból is megosztottam volna vele, így olyan titokzatos. *.* Végül nagy levegőt véve kezdek bele mesémbe.
– Az egész úgy kezdődőt, hogy ezek a csúnya bácsik jöttek, hogy a híres kimono üzletet kirabolják és mivel Én egészen véletlenül pont arra jártam nem láttam más megoldást, a feladatomat kellett teljesítenem! Visszaszerezni az ellopott ruház az üzletből. Utánuk mentem, de közben kiderült, hogy túlerőben vannak, ráadásul a Godzilla is az Ő oldalukon állt. Így nem tehettem mást, mint a szégyent kellett választanom. Elfutottam! TToTT Egyedül csak egy foglyot tudtam kiszabadítani, Őt! – mutatok Miyavi-nyan mellé letett fekete macskára, miután nagy előadásomat – Godzilla szemléltetés, futás demonstrálása és hasonlókkal színesítve – előadtam neki a történteket. Igaz csak nagy vonalakban, de ez is tartalmazta az összes lényeges információt, mely hirtelen felöltött bennem. Viszont hiába kering bennem a tudat miszerint valamit kihagytam, de nem jut eszembe, ezért nem törődve vele fordulok a hero felé, hatalmas csillogó tekintettel.
- Amúgy Hittocky-sensei, hogy csináltad ezt a menő right-left egyeneseket? És netalántán egy padavan vagy, egy jedi mesternél? *.* Áruld el kérlek, hogy csináltad mindezt! – ugrálom körbe nagy fankodva utalva az előbbi menő tetteire. Remélem, megosztja velem ezt a fantasztikus tettét, mert nagyon kíváncsi vagyok rá, még a fiatalságomat is eldobom ezért, hogyha kell! *__*

Tárgy: Re: Utca Csüt. Jún. 30, 2011 11:58 am

~ Macskát vagy életet? ~

Szerencsére alaptalannak bizonyult az a gondolatom, hogy a jelenet megrémiszthette szegény kislányt. Aoi-chan vagy bátor, vagy csak nem fogta fel a súlyát annak, ami körülötte történt, én persze utóbbira szavaznék, ha megkérdeznének. Persze ezzel nem őt akarom minősíteni, de mégis csak egy kis hölgyről van szó, nem pedig egy érett felnőttről. Valószínűleg utóbbi esetben nem vigyorogna úgy, mint egy vadalma. A rám aggatott becenéven jót mosolygok, kétségtelenül ez a legfurcsább és legeredetibb becézés, amit velem kapcsolatban használtak eddig, az alapja is viszonylag gyorsan leesett, ha a kesztyűimre pillantottam. Inkább gyorsan ki is bújtam belőlük, mivel a találmánynak sajnos van egy olyan hibája, hogy a működését nem lehet befolyásolni, így ha ezekkel a kezemen értem volna hozzá Aoihoz, azt ő is elég rendesen megérezte volna :/
- Yoroshiku, Aoi-chama. Örülök, hogy jól vagy.
Mosolyogtam rá ismét fejemet kissé oldalra döntve, persze nem mulasztva el a kézfogást sem. És még milyen jól tettem, hogy nem mulasztottam el! Surprised

Csak az érintés hatására tűnt fel, hogy az átlagosnál nagyobb lélekenergia érződik a lányból. Bár ez nem jelentette azt automatikusan, hogy lenne képessége, de valamilyen szinten a szellemvilágot érzékelnie kell ekkora reiatsuval, és ezzel együtt fogékony lehet a természetfeletti erőkre is. Szégyenszemre rögtön előbújt belőlem az esper-tudós kisördög, de a zavaró gondolatokat inkább elhessegettem gyorsan. Azonban lehet nem ártana majd váltanom pár szót a szüleivel, feltéve ha tudnak a gyermekük potenciáljáról.
Míg ezen töprengtem, persze azért figyeltem arra is, amit a kisasszony mondott, pláne mivel meglehetősen élénk fantáziával áldotta meg a jóisten, szóval a történetből valahogy ki kellett hámozni az igazságot is. Komoly arccal bólogatva hallgattam a sztorit, mintha én is átélném és szurkolnék Aoinak, a végén a tekintetem pedig a cicára vetődött, aki jól láthatóan nem nagyon mert közelebb jönni. Nem is csoda, az állatok, különösen a macskák idegesek a közelemben a belőlem sugárzó gyenge elektromos erőtér miatt. Még úgy is, hogy egy kis ideje lekorlátozom az erőmet egy speciális karkötő segítségével.
- Souka. Van egy jó hírem, a bátorságodnak nem csak a cica kiszabadítása lett az eredménye ^^
Közöltem a kislánnyal megsimogatva a fejét, majd néhány szökkenéssel az oszlop mögött hagyott szatyorhoz siettem, és mihelyst magamhoz vettem azt, visszatértem a kelmével Aoihoz.
- Akkor azt hiszem ez a tiéd. Olyan ügyes voltál, hogy az eladó nénik neked ajándékozták az elrabolt árut hálájuk jeléül.
Adtam át neki az üzlet logójával díszített szatyrot, miközben lassan összeállt a kép a fejemben, hogy mi is történhetett. A macskát véltem a központi szereplőnek, talán a háziállat miatt kezdték el üldözni a lányt. Akárhogy is, itt maradni nem volt jó ötlet, mert ha visszatérnek, akkor lehet egy kicsit komolyabban is oda kéne tennem magam, azt pedig nem akartam megtenni más emberek ellen. Éppen elég traumát okozott a koponyások elleni kalandom, nem akartam több fajtársamnak is fájdalmat okozni.
- Iie, nem jedi vagyok, de ahhoz valami nagyon hasonló. Én ugyanis az Erőt mágiának hívom, varázsló vagyok. Ha megmondod merre laksz, akkor talán kideríthetjük, hogy belőled is lehet-e mágus. Persze csak ha akarod.
Ajánlottam fel a megfelelő gesztusokkal, hangszínnel és hanglejtéssel feldobva a mondandómat úgy, hogy a kislány figyelmét felkeltsem. Utálom magam mikor ilyen vagyok, de ezzel a kifogással el tudnék végezni Aoin egy-két egyszerű tesztet, amivel kideríthetem, hogy mennyire ért a lélekenergia kezeléséhez. Ez a kössük össze a kellemeset a hasznossal stratégia az, ami egyszer a sírba fog vinni, nem tudom miért nem tudom egyszerűen hazavinni minden a munkámmal kapcsolatos hókuszpókusz nélkül Rolling Eyes

Csak eh...
- Tudod mit? Keresünk valami étkezdét és a vendégem vagy valamire. Ami azt illeti, én farkaséhes vagyok! Mit szólsz?
Kérdeztem barátságosan, miközben jeleztem neki, hogy szedje össze a motyóját, majd kézen fogtam és elindultam a vasútállomás felé. Ott kell hogy legyen valami vendéglő, ami még ilyenkor is nyitva tart, ha meg nincs, akkor először utazni fogunk egy kicsit.

Tárgy: Re: Utca Pént. Júl. 01, 2011 10:20 pm

Macskát vagy életet?

Nagy lelkesedésem csak fokozódik, mikor a kézfogás elől nem menekül, mint oly’ sok ember, kinél bevetettem a fantasztikus üdvözlési módszeremet. De a nagy ismerkedés miatti örömöm nem volt akadály arra, hogy ne vegyem észre elgondolkodását. Biztos Ő is szeret fantáziálni akárcsak Mido-onee~chan vagy Kaa-nee~chan. De ilyenkor mindig elmerengek azon, hogy vajon mi járhat az emberek fejében? scratch

Kár, hogy nem vagyok gondolatolvasó, egyszer szeretnék az lenni! *3* Így tudhatnám, miken agyalnak más emberek. De ezen nem akadhattam le csak úgy, meg kellett vele osztanom azt a bizonyos történetet, ami miatt ebbe a kalamajkába kerültem. Persze igyekeztem minél több beleéléssel, hogy átadjam fantasztikus színészi érzékemmel a story lényegét, mely úgy néz ki sikerült is! *>* Színész leszek!! *-*
- Hee? – néztem értetlenül pislogva, az érdekes állítását hallva Hittocky-senseire, hiszen mi más lehetett még a kyatto kiszabadítása mellett a presentou? Kíváncsian szemlélődök utána, míg vissza nem tér egy szatyorban lévő ruhával, amit a gonosz bácsik elraboltak az üzletből. Hatalmas fülig érő mosollyal az arcomon veszem át a zacskót és nézek bele, hogy meggyőződjek, hogy tényleg az, amire I gondolok.
- Really? *__* – nézegetem a szatyor tartalmát továbbra is, amint megmagyarázta, hogy a kedves nénik a boltból adták nekem. Most igazi heronak érzem magam, egy lépéssel közelebb kerültem super hero Miyavi-nyanhoz! Belőlem is lehet szuperhős! *.* – Látod Miyavi-nyan, ez a mi jutalmunk! *-* Híresek leszünk! *>* - veszem kezembe közben a földön heverésző Miyavi-nyant, hogy megosszam vele az elmémben felállított jövő képét, ahol már az összes újságban a mi hőstettünk szerepel és ez még csak a kezdet, mert utána jön a kutyamentés, a bank tolvajok elkapása, szövedékezni Batmannel és a többi super heroval és végül, de nem utolsó sorban a világ megmentése! *.* De most itt áll mellettem egy hivatalos hős: super hero Hittocky-sensei, akit van esélyem kifaggatni hero life életéről meg nagy tetteiről, nem halaszthatom el! *>*
Azonnal kíváncsiskodni kezdek kilétéről, de a felelete szíven üt, sötét felhők kezdenek gyülekezni fölém, miközben leguggolva, magam elé helyezve Miyavi-nyant elkezdem böködni. Átmeneti depressziómból pedig rögtön a kiutat próbálom keresni, hiszen biztos van más magyarázat erre. Erre, hogy nem ismertem fel Őt és egy jedivel kevertem össze. T>T Ennek ellenére, hogy ilyen lesújtásban volt részem végighallgatom szövegét, majd szemeim megcsillannak, ahogy tudatosul bennem a magyarázat.
- Sorry… Hittocky-sensei, nem ismertem fel Önt… valójában Te Merlin Hittocky-sensei vagy! ToT Bocsáss meg!!! – ragadok le szövege első felénél, melyben kijelentette, hogy Ő nem jedi lovag, hanem varázsló. Sajnálkozva meg is hajoltam előtte, hogy tiszteletemet átadhassam neki a legőszintébb sajnálattal, amit adni tudok. Persze, ahogy megosztja velem, hogy belőlem is lehet Harry Potter rögtön felpattantam a földről és apró könnyeimet letörölve ismét happy-s oldalamat mutattam felé.
– I, mint wizard? Really? Yes, let’s go to Roxfort! *_* - cseppet sem gondolkodva a dolgon, azonnal helyeslő választ adtam neki, hiszen ki olyan bolond a kezdő super herok közül, hogy elutasítsanak egy ilyen lehetőséget? Minden super hero tanulással kezdi, így Miyavi-nyannak és nekem is meg kell tennem ezt! *>* Már magamtól is indultam volna találomra valamerre, amelyik útirányban véltem a magic school helyét, de…
- Eat? – torpanok meg és nézek Merlin Hittocky-sensei felé kíváncsian, oldalra döntött fejjel. Így belegondolva nekem sem ártana végre ennem valamit. Hasam felé nézve a gyomrom rögtön megszólalt az éhségjelző hangján. Zavartan megvakarva tarkómat, kékes színű szégyenjelek felbukkanásával kobakom mellett nézek sensei irányába „heherészve”, hiszen milyen már, hogy super heroként az éhség kifog rajtam? ><” De nincs mit tenni, ha enni kell, hát enni kell!
- Ano~… mivel super hero Miyavi-nyan is éhes, meg hát… I is… ezért… elfogadnánk Merlin Hittocky-senseitől a meghívást! >< - igazából fogalmam sincs, hogy hol tudunk leülni falatozni, de mivel Merlin Hittocky-sensei mindenről tud ezért nem haboztam vele menni. Azt se tudtam, hogy hol fogunk kikötni, de amint megérkeztünk egy kisebb vendéglőhöz, mely hatalmas fényáradattal jelezte, hogy még nyitva áll az érkezők elől. Nem kellet fél pillanat sem, hogy leessen nekem, hogy valószínűleg ide tartottunk. Azonnal előre iramodva nyitnám ki az ajtót Merlin Hittocky-sensei előtt, de hiába rángattam az ajtót nem nyílik. Neutral

- Mooo~ nyílj ki! – már készítem is super hero Miyavi-nyant az ajtónyitási bevetésre, amiért nem engedelmeskedik nekem a bejárat, persze a kiírást, ami az ajtóra volt biggyesztve fel se fedeztem. Pedig sok mindent megmagyarázna. Ami ki van biggyesztve az pedig nem más, mint a „Tolni” felírat. De nem tehetek róla, hogy nem vagyok jó nyelvtanból és nem ismertem fel a furcsa krikszkrakszokat. T-T

Tárgy: Re: Utca Hétf. Szept. 19, 2011 8:19 am

Várva-várt kiruccanás Karakura városába
Avagy szenteljünk több figyelmet a különös embereknek

Az emberek világa. Milyen régen jártam arra! Meg van már vagy 5 éve, hogy utoljára ott teljesítettem küldetést, és már érdekelne, mi minden történt az emberek világában. Így aztán, mikor egy alsóbb rangú tiszt közli, hogy szedelődzködjek, mert néhány napig, de akár hétig is Karakurában teljesítek szolgálatot, azon nyomban halvány mosoly kúszott az arcomra. Abban a városban valamiért nyüzsögnek a magas lélekenergiájú emberek, így aztán a lidércekkel is könnyedén összefuthat a shinigami lánya. Izgalmas kis időszaknak néztem elébe, és haladéktalanul összepakoltam a dolgaim, hogy minél hamarabb kezdhessem a munkát az emberek világában, ameddig nem rendelnek vissza az osztagomhoz. Az pedig bármikor könnyen előfordulhat.
És most itt vagyok a város utcáit róva. Az emberek nem láthatnak, nem bámulhatnak meg furcsa öltözködésem miatt – ez persze különösen a rövid szoknyás fekete kimonóra, és az oldalán függő mélyvörös kardtokra vonatkozik, melyben természetesen ott pihen nélkülözhetetlen tartozékom, kedves zanpakutom. A hajamban lévő csatok sem mai darabok, már csak azért sem, mert az arany hajbavalók manapság már elég ritkák. Mindent összegezve elég feltűnő lennék, ha minden ember láthatna.
Szerencsére azonban ez mindaddig lehetetlen, ameddig nem használok póttestet. Márpedig ez nem áll szándékomban, már csak a zavartalan városfelügyelet miatt sem. Elég bosszantó lenne, ha minden alkalommal, ha rohannom kell valahova, előbb a „vázamat” kéne levetnem, és csak utána siethetnék oda, ahol lennem kellene. Annak persze nem tudok ellenállni – és így, hogy az emberek észre sem vehetnek, nem nehéz engedni a csábításnak -, hogy elvegyüljek a halandók között, és a délutáni sietségben tömegeikbe keveredjek, és így jobban érzékeljem az életmód változásait. Még így is tisztes távolságot tartok az emberektől, szellősebb csoportok közé vegyülök. Egyszer csak egy szembejövő tömegben felfedezek egy furcsán öltözködő fiút. Kétségtelenül ember. Hiába próbál átnézni rajtam, úgy tenni, mintha nem látna, shinigami létem 80 éve alatt már megtanultam megkülönböztetni azokat, akik véletlenül néznek felém, de nem látnak, azoktól, akik tudatosan néznem rám, csak próbálnak nem odafigyelni arra, amit látnak. Ez a fiú pedig minden kétséget kizáróan az utóbbi kategóriához tartozik. Azonban én inkább elhessentem magamtól a gondolat lehetőségét is, hogy bárminemű jelentőséget tulajdonítsak az embernek. Jártam már erre, tudom, hogy vannak emberek, akik látnak. Karakurában meglehetősen nagy példányszámban. Így aztán nem is csoda, hogy átsiklok afölött, amit felfedeztem.
Nem sokkal később, immár este, kicsit magasabb helyeken állok meg nézelődni. Egészen eddig a pontig eszembe sem jut a délutáni jelenet. Ekkor is csak Chi-san miatt.
~ Te is tudod, nem igaz? Látott. Megkereshetted volna. ~
Kiről beszélsz? kérdezek vissza, sokkal inkább az utcára (ami egyébként cseppet sem bizalomgerjesztő), mint Chi-san szavaira koncentrálva. Kezemet a fekete kötésű kardmarkolaton tartom. A reakcióidőmnek mindenképpen kielégítőnek kell lennie, bármi történjék is körülöttem. Mármint bármi olyasmi, ami az én hatáskörömbe tartozik.
~ A délutáni kölyökről a tömegben… Figyelsz te egyátalán?! ~ jelzi méltatlankodva kétségeit. Csak hümmögök magamban. Igaza van, érdekes kölyöknek látszott, azonban nem hinném, hogy túlzottan oda kellene figyelnem rá.
Éppen oly jól tudod, mint én, hogy ebben a városban a lélekenergia nem feltételez semmit. Erre ő sem tud mit válaszolni. Visszatér a – belső környezetembe is – az éjszaka síri csendje. Csak az utcai lámpák fénye miatt látok némi életet, azt is kizárólag a röpdöső bogarak miatt. Félek, ez csak a ritka, üdítő kivételek egyike egy romlott negyedben. Istenem, hogy kerültem én ide? Gondolok egyet, és az egyik házfalnak dőlök, hogy jobban körülnézhessek. Pont most, mintha meghallotta volna Chi-san faggatózását, feltűnik az egyik közeli utcasarkon a délutáni különc fiú. Zanpakutom szellemének paranoiáját nem hagyom magamon eluralkodni, nem hagyom, hogy az ismeretlen ismételt felbukkanása kizökkentsen feladatom végzéséből. Minden esetre van bennem némi gyanakvás vele kapcsolatban, mert nem akarok meglepetéseket. Egyelőre csak szemmel tartom, hogy amennyiben mégiscsak tévedek – aminek nem túl nagy az esélye -, vagy csak egyszerűen nem szeretné tudomásul venni a jelenlétem, nyugodtan eliszkolhasson.

Tárgy: Re: Utca Kedd Szept. 20, 2011 2:38 am

Csak egy kis séta, de kibe is botlok?
Avagy nem vagyok különös, csak eltérek az átlagtól.

Ejej, most mi lesz majd vajon? Összecsapnak a fejem felett a szarhullámok, és végül beterítenek. Az pedig nem jó, nyakig fosban, és minden résembe befurakszik, kellemetlen. Ki kell találnom valami megoldást, amivel a dolgokat egyensúlyba tudnám hozni, és ott is tartani. Legalább addig, míg nem sikerül kicsit erősödnöm, ha ez megvolt, akkor meg szarok mindenre. A munkára, a sulira, és a törvénytisztelő életmódra. Oké, az utóbbira most se fordítok túl nagy figyelmet, inkább csak imitálom és mímelem az egészet. Minek legyek szolga a rendnél, amikor lehetek tábornok a káosznál? Igen, életem hogy zűr-zavart okozzak a világban. Még ha csak ilyen kicsiben is. Kielégítő látni, amikor a szivárványt okádó emberek, hírtellen nem tudják mit is csináljanak. Ez az igazi természetünk, vegyünk el mindent, dobjunk egy kardot nekik, és lássuk meg mi történik. Én tudom mi, levetkőzik a civilizáltságot és vadak módjára esnek egymásnak, hogy zabálják a húsukat, igyák a vérüket, bár ott tartanánk….
- Hogy? Igen, persze, ezek a Petúniák eladóak, egy csokorral elég lesz? Rendben van, már is hozom.
Szakítottam félbe az elmélkedésemet, mivel egy időshölgyet kellet kiszolgálnom. Lehet hülyén festek most, a szokásos ruhám kiegészülve egy rózsaszín köténnyel amin egy vigyorgó Napocska van, és alatta pedig egy cuki kiscica és kacsa. Tudom mit is gondolhatnak sokan, bort iszik, de vizet prédikál. Akkor meg mi van? Semmi, mindenkinek lehetnek álmai. Nekem az, hogy okozok már egy kis káoszt. Tudom, hogy egy unalmas városban vagyok, egy még unalmasabb munkában, de ha egyszer szeretem a virágokat, és a macskákat is(bár ez nem pont idetartozik). S van rajtam egy olyan kötény, amitől elkap a hányinger, de ha szopni kell, akkor szopok. Ha az kell, hogy bedöntsenek az Istenek, letolják a gatyámat, és kegyelem nyálazás nélkül, akkor durr bele, legyen.
De megint elkalandozott az a hülye fejem, most szólt a főnök, hogy menjek el és vegyek valamit ebédre. Szakadna le a lába, nem a kurva futárja vagyok, hanem alkalmazott. Morogva, de nem szívesen, ledobom a kötényemet és elindulok, bedobok a számba egy cigit, a kezeimet zsebre, és mars valami étterembe. Tuti hogy beleköpök a kajájába, egy jó turhásat Cool

, és elégedetten fogom végignézni, ahogy megeszi. Egy Ideje már megyek, legalább 5 cigit szívtam el, az mennyi is? Olyan 20 perc lehet, ha egy cigire 3-5 perc közt számolok. Egy újabb szál koporsószeg az ajkaim közt, amikor is megpillantok valakit. Nocsak, egy shinigami? Mi járatban már erre? Bár mindegy is, inkább nem is figyelek rá, a végén még kirúgnak, és kereshetek másik melót. Bár temetőben lennék szívesen éjjeliőr. Megérkeztem az étterembe, és mentem is vissza, persze amit elgondoltam meg is csináltam. Feljavítottam a kajáját a bossnak Cool

. S mára ennyi a munkának, irány haza, hogy este meg mulassak egyet.
Otthon csak zabálok valamit, adok a macskáimnak is enni, egy gyors zuhany, és irány a város, éjszakai élet, piálás, és nagy verekedések. Ilyenkor szeretek sétálni, csend van, nyugalom, benézve egy utcába, egy falnak támaszkodó shinigami. Minden remek, sétálok is tovább, majd csak felfogom mit is láttam, ez volt a mai shinigami, követne? Visszahátrálok, és egyenesen ránézek, hm, csinos…de nem ezért vagyok most itt.
- Szasz, volna pár kérdésem. Mit keresel erre, követsz engem, mi a neved, kérsz cigit.
Néha lehetek úriember, vagy valami olyasmi. Ezért se kezdtem azonnal hozni a formám. S még válaszol, rágyújtok egy bagóra. S most amennyire lehetséges, természetesen végigmérem férfiszemmel, tényleg csinos, tetszik, hogy szoknya van rajta, láthatom a csinos virgácsait.

Tárgy: Re: Utca Kedd Szept. 20, 2011 9:13 am

Karakura külvárosában
Ismerkedés az idegennel... vagy valami olyasmi

Nem, megérzéseim most sem hagytak cserben. Valóban lát engem az idegen. Ezt abból feltételezem, hogy miután pár méterrel elhalad mellettem, azonnal visszahátrál, és immár kétségtelenül rám néz, alaposan végigjáratja rajtam tekintetét, mintha abban reménykedne, hogy röntgensugárral tud átvizsgálni. Ez természetesen lehetetlen. Ami engem illet, nem engedem ellazulni az érzékeimet, nehogy váratlan meglepetés érjen. Nem szeretem, ha minden előjel nélkül nekem ugranak. Bár nem úgy tűnik, hogy ez a fiú támadást tervez intézni ellenem, azonban ezt sosem lehet biztosan tudni. Történnek furcsa, hihetetlen dolgok. Arcomon persze egy cseppje sem látszik a bennem lévő feszültségnek, sem bármilyen érzelemnek. Ez azon kivételes alkalmak egyike, amikor örülök ennek a furcsa, különc beidegződésnek.
- Nem dohányzom, munkát végzek, és eszemben sincs követni – felelem tömören három kérdésére. Éppenséggel a követésre vonatkozó kérdést én is fel akartam tenni, de mivel megelőzött, azt kizárhatom, hogy bármit is tudna rólam, vagy éppen a nyomomban járna. A nevemről is érdeklődik, ám ő nem mutatkozik be. Kissé oldalra is billentem a fejem, hogy a bemutatkozós részt átgondoljam. Logikus lépés lenne egyszerűen megtagadni a dolgot, és nem fedni fel a kilétemet. Mi több, ez lenne az ésszerű lépés, hiszen fogalmam sincs, ki áll velem szemben, és az illető vajon barát vagy ellenség. Bármennyit is kerülgetem a témát, nem tudok rájönni. Túlzottan sokféle különleges képesség lehetséges az emberek világában, és az ellenségek avagy ellenfelek száma nekem teljesen ismeretlen. Végül úgy döntök, megszavazok neki egy kevéske bizalmat, elvégre az egyenruhámon azért látszik, shinigami vagyok, ő mégsem ugrott azonnal a torkomnak.
- Wang Liu Mei – nem szoktam használni a teljes nevem, most viszont kivételt teszek. Nem hinném, hogy olyan viszonyban lennénk, hogy ne így tegyek. Döntse el ő, hogy szólít. – És a te neved? – ugyanolyan rezzenéstelenül kérdezem, mintha valami teljesen lényegtelen témáról társalognánk. A füstöléséről sem veszek tudomást, viszont még egyszer alaposan végigmérem ezt a srácot. Még mindig úgy gondolom, érdekes alak, és egyáltalán nem tudom, mennyire bízhatok meg benne. Tényleg nem tudom. Azt minden esetre immár biztosra vehetem, hogy nem emberi alakban mászkáló arrancar áll velem szemben.
Te mit gondolsz? – kérdezem gondolatban zanpakutom szellemét.
~ Megkóstolnám. ~ jellemző. Chi-san, és a témához kapcsolódó válaszok. Ismerve a természetét, ezt a megjegyzését meg sem próbálom értelmezni, mert érdekes vége lehetne a dolognak. Inkább ignorálom. Az világos, hogy jelen témában rá sem számíthatok. Nagy kár, mert ezt a helyzetet sajnos magamban nem tudom kezelni. Várjuk szépen ki a végét, talán lesz ebből valami érdekes. Remélhetőleg nem a veszélyes fajtában vett érdekes.

Tárgy: Re: Utca Szer. Szept. 21, 2011 1:57 am

Karakura külvárosában
Csinos idegennel találkozás

Dolgozik és közben meg nem cigizik? Eh, megőrülnék ha nem lehetne néha elszívni pár szálat a munkában. Sajnos a rohadt virágok nem szeretik a füstöt, így vagy szünetet kell kérnem, esetleg ebédidőben, de a legelvontabb az, amikor azt csinálom, mint a kicsik. Dugiban szívom a budiban. Nem értem miért nem engedik a suliban a bagózást? Nincs abban semmi, valamitől megkell halni egyszer, miért ne lehetne az egy pár kátrányt tartalmazó nikotin rudacska? Van aki iszik(oké, azt is szoktam) mások meg drogoznak, ez van, rosszak vagyunk és megtesszük azt amit a társadalom tilt. Persze nem ezért kezdtem el, hanem inkább mert zavarta a szüleimet. Utána meg rászoktam és élvezem azt, ahogyan a füst lemegy a tüdőmbe, ott lerakja a mocskát és végül távozik.
- Megnyugtató hogy nem követsz, nem is lenne rá okod, jelenleg nem csináltam semmit és a hollowokat is békén hagytam. Így a fostos munkátokba se szólok bele.
Nincs nekem nagy bajom a shinigamikkal. Azért se neheztelek rájuk, amiért irtották a fajtámat. Megesik néha, és kell is valami ok a harcra. Miért ne lehetett volna ok az, hogy segítettünk nekik? Önző egy népség, de azért sok jó bige is akad köztük. Mint a mostani Wang Liu Mei, szép hosszú neve van. S arra se reagál, hogy mindvégig vigyorogva nézek rá. Majdnem az arcomra csapok amiért elfelejtettem bemutatkozni, ezt tegyük meg most.
- Naraku, Sakamoto Naraku a nevem, egyesek hozzáteszik a Fuckingot is. Így leszek Sakamoto Fucking Naraku. De a középső csak becenév, te nyugodtan hívhatsz Narakunak vagy Sakamotonak, Mei.
Természetesen elhagyok minden jelzőt a neve után, semmi chan, san, kun és ilyenek. Lehet itt születtem, de nem éltem, ezért is szarok magasról a hagyományokra és egyebek. De komolyan már, elvárnák tőlem azt, hogy pattanjak ha szólnak, meg beszéljek tisztelettel másokkal? Miközben életemben nem láttam, sőt a nevét se tudom? Legyen boldog, hogy megszólítom és nem azzal kezdek, hogy faszom, és társai. S most mi legyen? Szemzünk egymással, vagy esetleg történik is valami? Na majd teszek róla, hogy történjen. Zsebredugott kézzel, és farkas vigyor társaságában kezdek el felé gyalogolni. Majd kihasználva a quincység egyik előnyét, a gyorsaságomat, mögötte jelenek meg, de csak hogy megnézem hogyan is fest innen.
- Szép hosszú hajad van, eltarthatott egy darabig míg megnőtt. Bár a hátsód is igazán formás. Ahogy gondoltam, elől is jó, hátul is az. – lassan végigsimítok a haján, hm a tapintása is jó. Persze csak ha elállt a faltól, ha nem, akkor csak oldalról csodálom, és úgy próbálom a haját babrálni.
- És mi az a nagy munka amiért idejöttél? Esetleg egy hollow kószál a városban, vagy csak járőrködsz, vagy mi? – oldalra kiköpöm a cigimet, majd egy újra gyújtok. – Esetleg egy kis séta? Talán akkor nem néznem teljesen hülyének az emberek engem, hogy magam beszélek. Nem mintha érdekelne, de mivel pia sincs nálam, azt is kéne venni. Akkor meg lazán lehet magamba beszélni, hiszen részegnek is hihetnek.
Kérdően nézek rá, hogy akkor most mi legyen?

Tárgy: Re: Utca Csüt. Szept. 22, 2011 7:19 am

Külvárosi utca
Információk az eddigi ismeretlenről

Tehát quincy. Ez egyértelműen süt a válaszából. Neheztel rám vagy talán nem? Ezt sem éppen egyszerű megítélni. Minden oka meg lenne rá, elvégre szép kis ellenségeskedés van a fajtáink között. Az én véleményem egyébként az, hogy ostobaság, mert tulajdonképpen egy oldalon állunk, de a módszereiket nem túlzottan szívlelem én sem. Ha már itt tartunk, Seireitei kríziskezelését sem. Biztos vagyok benne, hogy lehetett volna normális megoldást találni a problémára. De hát jómagam is a saját bőrömön tapasztaltam, milyen ostoba lépésekre veszi rá az embert a hatalom, főleg ha mások sorsáról is dönthet. Nem, nem haragszom a szüleimre. Sokkal inkább szánom őket, hogy ilyesmire képesek voltak olyan dolgokért, amiket a halálba úgysem hozhattak magukkal. Ostoba halandók.
Végtére a bemutatkozásra is sor kerül. Tehát Naraku névvel illethetem újdonsült ismerősömet. Mivel ő is simán a használatos keresztnevemen szólít, azonnal listázom is magamban, hogy bizony én sem fogok vezetéknevet használni. Finoman ellököm magam a faltól, egy-két lépésre el is távolodom tőle. Nem gondoltam, hogy pont ekkor fog ő is megindulni felém, és mögém kerülni. Óvatlan voltam. Ennek korrigálására kezem a kardom markolatához kapom, majd észlelvén, hogy nem akar semmi bajt, el is veszem onnan, és úgy teszek, mintha port találtam volna a fekete kötésen. Szerintem így is tökéletesen észlelte az előző mozdulat lényegét. A szentségit, Chi-san mégis rám ragasztotta a paranoiáját! Veszek egy mély levegőt, és igyekszem kilélegezni vele a feszültséget.
– Köszönöm – válaszolok magam mögé pillantva, halvány mosollyal az arcomon. Nem igazán tud zavarba hozni. Chi-sanon kétlem, hogy képes lenne túltenni, mellette pedig megedződik az ember mindenféle megjegyzés kezelésében. A hajam babrálására már nem mozdulok. Nem kapok a kardomhoz, meg sem pördülök, csak figyelem, átható, kék szemeimmel. Egyre érdekesebbnek találom.
- Egyszerű járőrözés, ameddig vissza nem rendelnek – válaszolok a munkámat firtató kérdésre. A mozgás javaslatára ismét enyhén oldalra billentem a fejem. Gondolkodom. Értem én a problémáját, de meglátásaim szerint ez az utca elég elhagyatott… bár talán neki van igaza, elvégre ő jobban kiismeri magát Karakurában. Ezen a ponton viszont… Nem, nincs érvem a maradás mellett, ha jön a munka, bárhonnan oda tudok rohanni. Vagyis inkább oda kell rohannom, elvégre azért volnék itt, hogy elvégezzem a feladataimat. Hogy honnan indulok oda, az teljesen lényegtelen. Sóhajtok. Ám legyen, megadom magam.
– Menjünk – válaszolok egyszerűen, barátságos hangnemben, és elindulok továbbra is ezen az úton. Nem megyek gyorsan, hagyom, hogy a saját tempójában lépkedjen mellettem, mögöttem, esetleg előttem, ahogy neki kényelmes. Azt hiszem, most nekem kéne érdeklődnöm. Ah, nem szeretek kérdezni, szívesebben hallgatok másokat. Na legyen, nem bánom, most az egyszer kivételt teszek.
- És mi járatban van erre egy quincy, Naraku-san? – ahogy korábban említettem, keresztnevet fogok használni. De azt nem mondtam, hogy én nem fogom használni a név utáni jelzőket. Tartsuk csak meg velük a tisztes távolságot. Mármint az én részemről. Ha zavarja és szól érte, természetesen el fogom hagyni őket én is. De nekem valahogy természetesen jön, hogy kiteszem őket beszédben. Ez is egy olyan beidegződés, amin még nem sikerült változtatnom.

Tárgy: Re: Utca Csüt. Szept. 22, 2011 9:06 am

Külvárosi utca
Az nem lehet sok

Egy félmosoly a reakcióm csak, a mozdulatára. Elhiszem miért gondolta azt, hogy ártani akarok neki. Mögé megyek, és ezt nem is jeleztem neki, azt amire készülők. Nem teszem szóvá a dolgot, inkább mást csinálok. A derekánál előre nyúlok, és mintha egy kis port sepernék le a ruhájáról, majd szépen visszahúzom a kezemet, ha még megvan és nem vágta le, azért amiért ezt csináltam. S most következet amikor a selymes és jó illatú haját kezdtem el piszkálni. Szeretem a hosszú hajú nőket, az annyira…nőies. Lehet megszokta már ezt, mert nem reagált arra, amit a sörényével csináltam.
- Remélem az soká lesz, egy ilyen szép shinigaminak itt a helye, a városban. Nem lenne jó, ha megfosztanának minket, Szerencsétleneket a látványodtól.
Igen, férfi vagyok és kész. Simán kimutatom az érdeklődésemet egy nő iránt, és kurvára nem érdekel, ha shinigami. Lyuk, lyuk, egyremegy, lehetőleg rám Cool

. Habár, az eddigi dolgok után, arra kell következtetnem, hogy nem az a fajta aki azonnal ugrik az ágyba. Inkább a csendesebb személyek közzé sorolnám, akik megbújva egy sarokban üldögélnek, és figyelnek, ha megszólítják őket, akkor válaszolnak, de leginkább hallgatni szeretnek. Történeteket a másikról. Az ilyen személyek tudnak kiborítani. Miért? Mert nem élvezik az élet örömeit, legyenek részesei annak amit Világnak neveznek. Szórakozzanak, ragadják meg az Ördög szarvát, törjék le, és dugják fel a seggébe. Mert hiába nyomják homokba a fejüket, az Élet seggbe bassza, minden gond nélkül. De legalább arra dönt, hogy hajlandó velem sétálni, ez már egy jó jel. S ha tényleg nem beszédes, nem gond, majd én azzá teszem, annyit fogok dumálni, hogy a végén arra kér, hagyjam abba, csak hogy szóhoz juthasson. Természetesen mellette sétálok, igen, jó a segge, de nem nézem mindvégig azt. Mert a végén nem bírnám ki, és megfognám.
- Lazítást terveztem, gondoltam elmegyek egy kocsmába és jól berúgok. Utána meg verekszek egyet, bár azt még piálás közben is megtudom csinálni. Tudod, ahogy mondtam, nem zavarnak a hollowok, nyugodtan járkálhatnak a városban. Vannak ilyen csinos hölgyek, mint te, akik levadásszák a Dögöket. Hogy az olyan valakik, mint Én, nyugodtan tudjon sétálni, és bulizni. Van kedved mára elengedni a kötelességed, felkapni egy testet, és eljönni velem az éjszakába?
Igen, ez pont az volt aminek hangzott, egy meghívás az éjszakába. Kíváncsian fürkészem az arcát, hogy mire is fog dönteni. Vajon ledobja a kötelességet, és hajlandó lesz elengedni magát, kiengedni, mint a haját.
- Megnézek valamit, rendben? – nem várom meg a válaszát, egyszerűen kiveszem a hajából a csatokat, érdekel milyen így. Mert alig akar a fejembe férni, hogy aki így néz ki, mint ő, tényleg egy magába fordult, csendes… aktakukac, nem, neki egy bulis csajnak kell lennie. Vagy csak túl sok hülye filmet néztem mostanában, aminek ez volt a témája, és ha még megvan minden fogam, és végtagom, akkor visszaadom neki a csatokat, ha kigyönyörködtem magamat. Bár megnézném, hogyan is áll az én hajamban Cool

. Tuti nyerő lennék, bár kicsit buzis, de hát fiatalság bolondság, mint mondani szokás. Erről jut eszembe, lassan lehet gondolkozni kéne egy komolyabb kapcsolaton…..? Mert a mostani netem folyton lagol, és lassú, ideje lenne valami tartósabbat beszerezni.

Tárgy: Re: Utca Szomb. Szept. 24, 2011 9:54 am

A romlott negyed
Séta a külvárosban

Még mielőtt elindulnánk, előrenyúl a derekamnál és lesöpör onnan valamit. Meg mernék esküdni rá, hogy semmi nem volt ott, legkevésbé porszem nem, és ez is csak egy olyan leplező mozdulat volt, mint amit én csináltam korábban a zanpakutommal. Az egyetlen okom arra, hogy ne ugorjak el azonnal, az, hogy korábban odakaptam a kardomhoz. Akkor úgy döntöttem, megszavazok neki kicsivel több bizalmat, és majd a próbaidő végén eldöntöm, mennyit érdemel. Szavaira viszont, még akkor is, ha csak üres bóknak tűnik, egy árnyalatnyival rózsaszínesebb lesz hófehér arcbőröm. Talán ezért indulok el kicsit sietősebb tempóban. Nem nagyon számít, hiszen minden gond nélkül tartja velem a lépést és halad mellettem. Valahogy akkor sem fér a fejembe, miért is állt le velem beszélgetni… Nem mintha nem örülnék neki, de tényleg. Nagyon jó, hogy valaki kíváncsi itt is a társaságomra, de azok alapján, amit mond, nem csak hogy elméletileg még csak kedvelnie sem kellene, de a szöges ellentétem. Utóbbit persze elsőre nem láthatta, de … Jó, inkább hagyom. Chi-sant is kezdem bosszantani. Vagy az nem én lennék?
Újabb válasz, újabb információ. Tényleg nem hiszem, hogy azonos hullámhosszon lennénk. Annak mondjuk örülök, hogy nem nyúl bele a shinigamik munkájába, elvégre az számára kellemetlen következményekkel járhatna. De az, hogy azok a szörnyek még csak nem is zavarják? Ez döbbenet. Egye fene, betudom annak, hogy ő még életben van, és nem halt meg egy olyan démoni teremtmény miatt. Különben is fiatal még. Mennyi lehet? 17-19? Ha így számolok, akkor is majdnem 90 évvel van több élettapasztalatom. Micsoda nagyszerű paradoxon. Halottnak élettapasztalata? Végülis, a halál után tényleg van élet, szóval annyira nem vészes.
- Elengedni a kötelességet? – kérdezem, felvonva egyik szemöldököm.
~ Eszedbe se jusson azt válaszolni, amit hallani akar! ~
Nem mintha azt terveztem volna…
~ Csak mondd ki, amit gondolsz! Ne finomkodj! ~ Chi-san tanácsait néha érdemes megfogadni. Ez most az a helyzet, mert nélküle hajlamos lennék mindenkinek azt mondani, amit az illető várna, miközben lemondok a saját gondolataimról. Most is olyan helyzetben vagyok, hogy érdemes lenne. Hát jó, akkor csak azt, amit gondolok is. … Ez nehéz menet lesz.
- A kapitányom meg is ölne… Meg aztán, nem véletlenül választottam ezt az utat, Naraku-san – válaszolok kifejezéstelen arccal. Ilyenkor örülnék, ha képes lennék normális arckifejezéseket produkálni. Meg úgy általában nem lenne olyan rossz dolog. Mellesleg, bár ezt nem mondtam: a póttesteket utálom. Valahogy úgy vagyok velük, mint a nadrágokkal. Ismét kérdez, bár ez inkább a beleegyezésemre vonatkozna „valamihez”, amire végül esélyt sem ad, csak csinálja, amit akar. Magam is meglepődök, mennyire érzékenyen érint a csatjaim hiánya. Az arcomon nem látszik, csak nézek a fiúra, és várom, mit szeretne velük. Egy biztos, ha bármi bajuk esik, akkor kap egyet a kardmarkolattól, mert sajnos az én közelharctudásom egy normál erejű pofonra sem biztos, hogy elég lenne. Szerencsére nem sokára vissza is kapom az arany csecsebecséket. Kis ideig csak meghatottan nézem a kezemben tartott, csillogó csatokat.
- Ezeket még emberként hordtam – suttogom magam elé, alig hallhatóan. Összezárom tenyeremet, és ujjaimat rászorítom a hajbavalókra, majd miután veszek egy mély levegőt, visszateszem őket a helyükre. Miközben a másodikkal pepecselek, elindulok tovább. Nem nézem merre. A romlott környék kezd egyre romlottabbá válni, ahogy az utca mellett megjelennek a kocsmák és tiszteletre cseppet sem méltó lakóik, akarom mondani nyitástól zárásig ott ülő bérlőik. Nem szeretem az ilyen helyeket. Narakunak itt biztosan lesz alkalma venni magának valamit.
- Talán itt már nem kellene hozzám beszélned… - jegyzem meg folyamatosan szemlélődve. Nem akarom, hogy bárki más olyanba botoljak, aki képes látni a shinigamikat. Elég nekem egy ilyen is. Egy - útitársamnak szimpatikus – helyen megállok, és megvárom, amennyiben intézni akar magának valami „ihatót” vagy sem, amelyiket jónak érzi. A magam részéről bármelyik eset is álljon fenn, be nem lépek abba a patkánylyukba. Egyszerűen feláll a szőr a hátamon az ilyen helyektől, szabályosan rosszul vagyok tőlük. Hogy tudnak az emberek ennyi ilyet létrehozni?

Tárgy: Re: Utca Vas. Szept. 25, 2011 5:15 am

A romlott negyed
Nekem séta otthon

- Pontosan, elengedni, lazítani egyet és élvezni ennek a kurva életnek az adományait. Kaja, pia, cigi, Playstation és minden mást. Csak szoktál néha pihenni? Nem?
Habár…kinek mi a pihenés? Nálam az, hogy ledöglök a TV elé, sör a kezemben, egy tál chips mellettem, valami hülye filmet nézek, és ennyi, ja, a macskáim meg körülöttem. Ha meg nagyon durvulok, akkor berakok valami játékot, és elbaszom vele az egész napomat. Nincs is ennél jobb egy férfinak, ha egyedül van, mert ha van ott csaj is. Akkor, naná, hogy neki kell berakni a „kontrollert”. S a játék „végén” még lehet kupát is kapunk a jó teljesítmény okán.
- Na bazd már, ilyen savanyú alak csak nem lehetsz? Mindig csak a munka, és munka, semmi élvezet? Vagy téged az tölt el örömmel, ha dolgozol? Bár az a főnököd hibája is szerintem, ha ennyire hajcsár, eh, tuti hogy a sajátomnak benyomnék egyet.
Mondom kicsit morgosabbra véve a figurát. Nem igazán kedvelem a főnököket, és ha ilyen, hogy ráerőlteti az akaratát a beosztottjaira, eh. Azt imádom, amikor tudom, hogy valamit szarul csinálunk a munkahelyen, de muszáj nyomatni, mert sajnos aki fizet, az azt hiszi, hogy jó. Mondja, csak mondja a hülyeségeit, és te, meg mint egy barom, csinálod. Amikor meg szar lesz, és lebasszák amiért ilyen, akkor téged vesz elő. Na, így vesztettem el az első állásomat. S így lett meg az első ügyem a rendőrséggel, haj, régi szép idők, alig voltam csak 15. De visszasírom ezeket a napokat már.
S most jött, hogy elvettem a csatjait, kíváncsi voltam hogyan is fest így. S kurvajól, ezt el kell ismernem, simán jó csaj. A sápadt bőre, és a hosszú haja, mint egy porcelánbaba. Amikor kigyönyörködtem magamat, és fejbe lefotóztam a látványt visszaadtam neki a csatjait. Hm, most mi van? Úgy nézi, mintha most kapta volna tőlem, de eddig is nála voltak. Talán ezért is van az arcomon egy kis meglepődés. De mint kiderül, érzelmi okai vannak, emberi cuccok. Eh, csatok, amiket még élőként viselt? Így ragaszkodni valamihez? Szerintem egy tárgyam sincs, ami ennyire ragaszkodást vált ki belőlem. Hiszen mind pótolható. De hát nők, és az ő rigolyájuk. Ezen nem is kéne gondolkoznom, nálam okosabb és nagyobb emberek is belebuktak ebbe.
- Akkor vigyáz rájuk, gondolom, ha elvesztenéd őket, akkor kiakadnál? Pedig csak tárgyak, semmi mások. De szerintem ne rakd vissza, így csínosabb vagy.
Röviden közöltem vele azt, ami a fejemben már lement. S sajnos ismét elfoglalják a hajában a helyüket azok a csatok, kár. Ismét sétálunk, és ahogy elnézem, lassan arra megyünk, amerre lakok. Igen, ez az alkoholisták szaga, összekeveredve a felejthetetlen hányással. O igen, otthon édes otthon. Itt az egyik kedvenc kocsmám is, mennyit verekedtem már itt, jaj, a szívem belefájdul az emlékekbe, és a fejem is, mert itt széttörtek rajta egy üveget.
- Gondolod? Na oké, sietek, várj meg, és nem kell félni, ezek nem látnak meg. Ha meg igen, hát elég részegek, majd betudják annak.
Hamar bemegyek, és veszek is két sört, de egy régi ismerős csak balhézik, addig meddig nyomja a szöveget, még megunom. Elnézést kérek a pultostól, aki már tudja mi is lesz. Bemosok a tagnak egyet, majd az ablakon át kidobom. Kifizetem az üveg árát, és kézbe véve a piát már megyek is Mei-hez. Kicsit sietősen, mert úgy érzem, követni akarnak páran.
- Ez megvolt, és ha lehet, akkor kicsit gyorsítsunk, mert szerintem balhézni akarnak páran. Ahhoz meg nincs kedvem. Megvárni a kurva rendőröket, meg minden más, eh, ma nem. Majd holnap, és kérsz egy sört?
Bár szerintem a kérdésemre nemet fog mondani, de próba cseresznye. S a lépteimet kicsit sietősre veszem.

Tárgy: Re: Utca Vas. Szept. 25, 2011 7:04 am

Karakura 12. kerülete
A lakóházak és a kocsmák között félúton

Azt hiszem, a mi személyi szótárainkban a pihenés és a munka fogalma némileg különbözik. És minden bizonnyal a szórakozás definíciójára is ez érvényes. Azt hiszem, ezt majd a quincynek is fel kell emlegetnem, mert így kissé elbeszélünk egymás mellett. Magasságos egek… Ennyit tenne az a csaknem egy évszázadnyi különbség? Eddig ez valahogy nem tűnt fel nekem.
- Szoktam pihenni, de azt az osztagom főhadiszállásán, nem járőrözés közben. Kagami-taichou egyébként nagyon kedves ember. – szögezem le cseppnyi ingerültséggel a hangomban, bárt ezt szerintem csak én érzékelem. Magamhoz képest tényleg van benne némi érzelem, de más, normális emberek beszédéhez képest ez semmi. Mondhatni ugyanolyan érzelemmentes, mint eddig. A feletteseimet kötelességem megvédeni, még szóban is. Ez a fiú… hogy beszélhet úgy valakiről, hogy nem is ismeri? Mondtam én egy szóval is, hogy nem teszem szívesen, amit teszek? Ha jól emlékszem, korábban még említettem is, hogy nem véletlen választottam ezt az utat. Sóhajtok. Ez a fajta ingerültség nem az én stílusom. Sokkal inkább Chi-sané. Vagy Yamasaki-fukutaichoué. Túl sok időt töltök ezzel a kettővel…
A hajamra tett megjegyzést figyelmen kívül hagyom. Munka közben nem hagyhatom kibontva, mert harc közben nagyon zavaró lenne. Márpedig egy shinigami életében akad harc bőven. Egyik-másik hollow elkapása bizony húzós tud lenni, és ha a shinigami lányának haja szabadon lengedez, megnyirbálódhat.
- Azok a csatok azért fontosak, mert már csak azok kötnek ehhez a világhoz – minden, amire emlékszem, megváltozott, és mindenki, akit ismertem, immár a halál ösvényére lépett. Nem maradt más, ami emlékeztetne a múltamra. Nem vagyok rá büszke, de az tett azzá a nővé, aki jelenleg vagyok. Ezért nem fogom tagadni sosem, és ezért akarok rá emlékezni. Mindig is úgy gondoltam, ameddig van valami, ami emlékeztet rá, addig nem fogom elfelejteni. Ez a taktika az elmúlt 89 évben tökéletesen működött.
A kocsmánál, ahogy sejtettem, Naraku betér egy italért. A magam részéről az utca túlfelén álló villanyoszlophoz vonulok és nekidőlök. Még mindig nem szimpatizálok a környékkel. Karjaimat összefonom a melleim alatt, és csendesen sóhajtok. Eseménytelen egy este. Pedig azt hinné az ember, a járőröző shinigami azért kell, mert mindig feltűnik egy-egy lidérc. Nappal még elmegy, hogy nem, de este? Megáll az ész. Töprengésemből egy pokollepke megjelenése riaszt fel. Elmosolyodom, és leadom rajta keresztül a jelentésem. Narakut kihagyom belőle. Még nem tett semmi olyat, ami miatt meg kellene említenem.
Az éjszaka eseménytelenségét egy tag repülése zavarja meg. Egész szép ívben repül ki a kocsmából és landol az aszfalton. Érzelemmentesen szemlélem a szerencsétlent. Ahogyan azt a hímnemű párost is, melynek egyik tagja megbámul. A pillantásából ítélve enyhén szólva is illuminált állapotban van, szóval nem veszek róla tudomást. Ahogy a quincy mondta: tudja be az alkoholnak. Kisvártatva ma esti kísérőm is megérkezik. Szemmel láthatóan még nem tett le arról, hogy belevigyen a saját szórakozásába. A verekedést megértem, hogy nincs hozzá kedve. Nekem sem lenne.
- Nem, köszönöm. Alkohol nélkül is jól érzem magam. – felelem egyszerűen, és igyekszem tartani vele a lépést. Másoknak bizonyára úgy tűnik, mintha magában beszélne, és ez a gondolat halvány mosolyt csal az arcomra. Érdekes látvány lehet külső szemlélőként. Sétánk közben lassacskán közeledünk a lakóházak felé. Nem nézek hátra, csak a mellettem haladó fiú arcát fürkészem.
- Gyakran keveredsz verekedésekbe? – hangom ugyanolyan egyszínű, mint eddig, bár ez most cseppet úgy hangzott, mintha az anyja lennék. Nevetnék, ha képes lennék ilyen nyílt érzelem kimutatásra. Nem igazán így akartam feltenni ezt a kérdést. Ha már így jött össze, nem korrigálok. Merem remélni, hogy ő sem fog felháborodni rajta, elvégre semmi olyan él nem volt a kérdésben, ami erre engedne okot. Szimpla kíváncsiság. Ez minden.

Tárgy: Re: Utca Vas. Szept. 25, 2011 8:42 am

Karakura 12. kerülete
A lakóházak és a kocsmák között félúton

- És mit jelent neked a pihenés? Egy jó könyv, vagy valami zene? Mert azt nem nézem ki belőled, hogy piálni is szoktál. Leginkább annak a csendes, komoly fajtának tudlak nevezni, aki ha valami komolyat mond, annak súlya van. És nem ember, hanem Shinigami, ahogy az a bizonyos Kagami se ember, úgy Én se és Te se vagyunk emberek. Én Quincy vagyok, nem pedig emberke.
Közöltem vele, teljesen nyugodt hangon közöltem vele ezt a dolgot, a véleményemet. Rossz berögződés ez, emberként utalni magunkra. Mert nem vagyunk azok, lehet Mei annak született, de én már nem. Igaz, mi is tudunk kölyköket csinálni, alakra, és majdnem mindenben olyanok vagyunk, mint az átlagemberek. De mivel nekünk akad pár plusz képesség, ezért nem vagyunk azok. Főleg hogy már nevet is adtunk magunknak, itt meg is szakadt a párhuzam az emberiséggel. Ideje leszoknom arról, hogy „O ember” legalábbis ha egy quincyvel beszélek, helyette „O quincy”. Ja, így lesz a legjobb, nem vagyok egy kibaszott gyenge ember.
A csatjai a helyükön vannak, és elég röviden közölte velem miért is fontosak neki. Egy „hm” után pedig természetes, hogy elmondom az én véleményemet. Ha érdekli, ha nem.
- És minek akarsz kötődni ehhez a világhoz? Nincs itt semmi, csak nyakig a szar, bűnözés, és káosz. A magamfajtának tökéletes. De ennyi, nem egy tárgyban vannak az emlékeid. Hanem itt. – meg kocogtatom a halántékomat.
– A fejedben, az elmédben vannak amire emlékezni akarsz. Inkább hordod, mert jól áll, ennyi az egész.
Ennyi az én nyers véleményem. Hordja, mert jól mutat, és kész. Egyszerű személy vagyok, talán túl egyszerű is, ezért nem látom meg mindig a fostos dolgokat, hogy szokás mondani? Nem látom a fától az erdőt. De ki nem szarja le? Kivágom a fákat, és ha nem lesz erdő akkor se, akkor lesz eladni való fám, és egy fasza pusztám.
S most pedig irány be a kocsmába, ahol megvolt aminek megkellet , és egy kis bonusz is. Komolyan, egy ismeretlen minek kőt belém? Ha törzsvendég lenne, levágta volna, hogy ki a faszom is vagyok. De oké, elnézném akkor is, ha valami egyszerű kinézetem lenne, nem pedig ez. De nem? Teli van a fejem piercingekkel, a ruhám se olyan amit az átlag hord, akik még tejért is képesek lennének ide bejönni. A cipőmről nem is beszélve, de hát nagy az isten állatkertje ezért valaki szegényebb lett egy kis pénzel(én) más meg egy repülést könyvelhetett el magának. Ez mind szép és jó volt, de rám meg kint vár egy csinos csaj, akit ma a rosszba kell vinnem. Az meglep hogy nem ment el, de azért örülök ennek. Majd pedig jött a séta. Bár alkohol nem kell neki, és azt mondta anélkül is jól érzi magát. Eh, jól érzi magát? Marhára úgy látom, hogy jól szórakozik. Vagy csak én vagyok öreg, és nem tudom mi az a buli.
- Ahogy gondolod, több marad nekem.
A két üvegnek a kupakjának a szélét összeillesztem és egy rántással ki si bontom. Kiszalad a hab, rá a kezemre, az egyikre a hüvelykujjamat rakom, a másikat pedig az ajkamhoz emelem. Jöhet oda a hab. Amikor elmúlt a veszély, akkor válaszolok a kérdésére. Nincs benne semmi sértődés, csak szimplán jókedvűen felelek.
- Mi számít gyakrannak? Heti 4-5 alkalom? Vagy most azt kérdezed, amikor így spontán keveredek bele abba, hogy parasztokat verjek le, vagy az érdekel amikor pénzért csinálom? Ha a pénzes, akkor az, heti 3 alkalom, a spontán olyan 2 alkalom szokott lenni. De jobb heteken a napi egy is megvan.
Közöltem vele szélesen vigyorogva, majd mindkét üvegből egyszerre ittam, de ideje már nekem is kérdezni valamit.
- És mióta vagy a hollowok rémálma, meg hogy keveredtél bele ebbe az egész körforgásba? Meg mit tud a kis zanpaktoud? Gondolom nem csak dísznek van, nem?

Tárgy: Re: Utca Kedd Szept. 27, 2011 6:35 am

Kinogaya
Még mindig a 12. kerületben

A megjegyzéseire már nem reagálok semmit, elvégre a kocsma kellemetlen környékén vagyunk, és neki elintéznivalója is akadna. Nevezetesen ital-ügyben. Szerencsére nem kell órákat ácsorognom a kinti levegőn, attól tartva, hogy valami részeg úriembernek közel sem titulálható teremtmény felfigyel rám, esetleg rendelkezik a képességgel, hogy meglásson. Komolyan. Ha ez a quincy kocsmába jár, több is akadhat ilyen helyeken. De mint mondtam, szerencsére nekem nem kell megvárnom még valami modortalan, minden morált levetkőzött idióta nekiáll velem cseverészni. Nem, szerencsémre újdonsült ismerősöm időben visszatér, és miután italos ajánlatát a magam módján visszautasítom, mindkettő neki marad. Kétlem, hogy hinne a korábbi szavaimnak, de nem vagyok az a fajta, aki magyarázatként elkesergi egész addigi életkorát, gyerekkori sérelmeit, és egyebeket. Ez egyébként is magánügy.
A verekedéseit firtató kérdésemre szépen kifejtett választ ad. Meg tudok belőle egyet s mást. Valamiért nem lep meg, hogy nem a bunyókerülő típus. Szemmel láthatóan évezi is a dolgot. Ahogy érzi. Bár végülis, én mit csinálok, ha nem küzdök folyamatosan, kisebb-nagyobb megszakításokkal? Vajon van lényegi különbség a lidércek elleni harc és az emberi verekedések között? Ez nem éppen olyasmi, amit én meg tudnék ítélni.
- Igen, ez elég gyakori – válaszolok, bár érzésem szerint inkább csak magamnak. Úgy hallom, őt valami más foglalkoztatja. Gondolatolvasó lenne? Hiszen nem is olyan régen tisztáztam magamban, hogy a múltam magánügy és rám tartozik. Most pedig éppen erről kérdez, és én készülök is válaszolni. Kicsit megtorpanok.
- Tényleg erre vagy kíváncsi? – mikor látom, hogy ez elől a témakör elől nem menekülök, sóhajtok. Ám legyen, megadom magam, de ez esetben megpróbálom röviden összefoglalni. Miért kerülök én ilyen helyzetbe? – Shinigami pont 80 éve vagyok. Halott? Az kicsit régebb óra. 1922-ben haltam meg. 18 éves voltam. Hongkongból utaztam hajóval, amikor egy lidérc valahol Japán közelében elsüllyesztette a hajót. Én a parton tértem magamhoz, már szellemként. Hogy nem lettem én magam is hollow mindössze annyin múlott, hogy egy shinigami időben megmentett tőle. Akkor persze még nem értettem, de három évvel később azért döntöttem úgy, shinigami leszek, mert szeretnék másokat megóvni a hollow-któl. Ha csak egyetlen ártatlan lelket is megmentek, máris megérte.
Halvány mosolyt fűzök mondandóm végére. Nocsak-nocsak, magamhoz képest ez kifejezetten hosszúra, magyarázóra sikeredett. Nem szoktam én ennyit fecsegni, de hát, ez még mindig csak egy rövidített változata az egésznek. Ha akarnék, órákat regélhetnék arról, milyen életem volt, de számomra fontosabb, ami utána történt. Kétlem, hogy Naraku erre túlzottan kíváncsi lenne. Elvégre ezt egyetlen szóban is össze tudom foglalni: dolgoztam. Most is ezt teszem.
A kardomra vonatkozó kérdésen alaposan el kell gondolkodnom. Ez nem olyasmi, amit bárkinek is az orrára kötnék. És bizony nem csak én vagyok ezen a véleményen. Úgy van, az emlegetett zanpakutonak van egy szelleme is, és ő sem lelkesedik túlzottan azért, hogy holmi éppen csak megismert halandónak elregéljem, mi mindenre képes. Legalábbis ellenszolgáltatás nélkül biztosan nem. Ezt a tudomásomra is hozza.
~ Ha ennyire tudni akarja, mondd csak el, de legközelebb az ő vérét fogjuk használni az edzéshez. És nincs kibúvó! ~
Chi-san… Minden esetre elég reális ultimátum. Ha már a birtokába jut egy ilyen tudás egy shinigamiról, annak ára kell, hogy legyen. De nem, én nem akarom, hogy ekkora árat fizessen ilyesmiért. Ez egyébként is kényes kérdés. Csak az eddigi kapitányaim és azok a shinigamik ismerik, akik láttak már küzdeni. Miért kéne elárulnom?
- Ne haragudj, de a zanpakutom képessége nem rád tartozik – valahogy sikerül belecsempésznem az őszinte sajnálat jeleit a hangomba. Tényleg sajnálom, hogy nem bízom meg benne annyira, hogy elmondhassam neki, de akkor sem kötném az orrára, ha az osztagtársam lenne.

Tárgy: Re: Utca Szer. Szept. 28, 2011 7:16 am

Kinogaya
Még mindig a 12. kerületben/ha te mondod Smile

/

- Gondolom mivel ezt kérdeztem, ja, erre.
Nem menekül, a Naraku féle kíváncsi gépezet beindult. Ne csak én jártassam már a számat, a végén elkopik, és akkor megfosztom a világot ettől a csodás hangtól. Sajnálatosan ezt meg nem engedhetem meg. Viszont annyira még én is rendes vagyok, hogy végig kussban hallgatom végig azt, amit mond. Sajnos én úgy állapítom meg, hogy az emberi életének a vége elég…. szívás volt. Csak hajókázott és egy köcsög hollow elintézte és kész. Bár vízbe fúlni se lehetett valami kellemes. Csak a végére nem kellet volna ez a hős duma. Ártatlan lelkekért meg blablabla.
- Olyan hogy ártatlan lélek? Na, az nem létezik. Senki se ártatlan, talán csak az újszülöttek, akiknek annyi gondja van, hogy szopja az anyja melleit, meg teliszarja a pelenkát. De egy kicsit nővekedik, és már is egy kibaszott szemét lesz belőle. Bár nevez pesszimistának ezért, és erre most iszok, mert sikerült egy egész szép mennyiséget kiszednem belőled. Már ami a beszélést illeti.
Szélesen elvigyorodok, majd az első sörömet ki is végzem. Lemegy a gigába az üveg meg fel az égbe, hogy mögöttünk egy hangos csattanással törjön darabokra. Remélem azért nem lép bele senki, és főleg nem én fogok erre jönni másnap.
- És mi a hobbid? Lélekmentés mesterfokon?
Ez még be akartam szúrni a beszélgetésbe. Nagyjából az én „hobbimról” már lehet fogalma. Bár nem a verekedés az, de azok után, amit mondtam, szinte mindenki arra gondolhat. Amiért nem is hibáztatnám a faszokat. Szabad ország, szabad vélemény, csak a vélemény olyan mint egy segglyuk. Mindenkinek van egy, de senki nem kíváncsi a másikéra. Csakhogy, én simán megmutatom a sajátom.
Sajnálatosan a kardjára vonatkozó kérdésre nem kaptam választ. Pedig simán lehetett volna mondania valamit. Hiszen elszokás dicsekedni a fegyvereinkkel. Vagy ez csak az emberek közt szokás? Fene se tudja már, vagy túl sokat vedelek, és azért nem tudom, vagy már annyi ütést kaptam arra a hülye fejemre. De ha már ez ki van lőve, akkor találjunk ki valami más kérdést. Használom férfi agyamat, és adok neki egy kis ösztönzést. Inni kezdem a másik sört, utána meg rágyújtok.
- Hogy van ez? Rátok hatnak azok a dolgok, amik az emberekre? Kaphatok valami betegséget a cigitől? Vagy ilyesmi?
Érdeklődés csendül a hangomban. De ez már természetes, ismerjük meg az „ellenséget”.

Tárgy: Re: Utca Hétf. Okt. 03, 2011 6:43 am

Kinogaya

Hát azt mindjárt gondoltam, hogy ha már felvetett egy témát, nem úszom meg anélkül, hogy válaszolnék is rá. Természetesen ezt sem hagyhatja kommentár nélkül. Valamiért már nem tud meglepni. Ha nem lenne ez a vulgáris stílusa, egész jól el lehetne vele kommunikálni. Ha nem lenne ez a bizonyos stílus, pedig sajnálatos módon van.
- Igazad lehet. Vannak, akik nem érdemlik meg, hogy Soul Society-be kerüljenek. De gondolod, kijár nekik, hogy hollow-ként tovább rontsák a levegőt? A többit pedig nem ítélném arra, hogy elveszítsék minden emberi mivoltukat. Vagy még így is elfogadhatatlannak tartod az elveimet? – kérdezek vissza eddigi színtelen hangomon. Legyen boldog, most se beszéltem keveset. Tudnám, ezt miért kell eredményként elkönyvelni? Talán tényleg öregszem.
A következő pillanatban összerezzenve kapok a kardomhoz, de rá kell jönnöm, hogy nem én engedtem le a védelmem, csak Naraku ügyködött megint. Mély levegőt veszek, hogy lassan kifújva megnyugtassam magam. Ez a fiú meglepően ügyesen táncol az idegeimen. Mentségemre szól, hogy ez az első estém Karakura városban hosszú ideje, és nem szoktam hozzá, hogy sörösüvegek törjenek össze a betonon a hátam mögött. Kezdem úgy érezni, hogy mire elköszönök ettől a fiútól, vissza fogom sírni az otthoni küldetéseket. És az otthon alatt Soul Society-t értem.
- Hobbi? Lélekmentés? Dehogy. Inkább gyakorlás – azt már kihagyom, hogy mit gyakorlok. Különösen Chi-san korábbi megjegyzése után. Amiatt a kedves kis ultimátum miatt nyíltan szóba nem hozom a zanpakutomat, mert kedvenc szellemlányom a végén még behajtatja velem a figyelmeztetését. Amiről mellesleg szegény quincy-nek fogalma sem lehet, mivel Chi-san hangját kettőnk közül csak én hallom. Ajaj, ideje lenne odafigyelnem arra, amit mondok.
- Na és a te hobbid? – micsoda ostoba kérdés! Az eddigiek alapján biztosra veszem, hogy ez a verekedésben rejlik, de ki tudja? Talán van neki más, érdekesebb szabadidős elfoglaltsága is. Ah, hiú remények. Nem kérek kommentárt a naivitásomról. – szólok előre Chi-sannak. Egy ilyen lehetőséget a macerálásomra biztosan nem hagyna ki magától.
Már azzal sem tud meglepni, hogy a második folyékony kenyér mellé rágyújt egy cigire. Ha neki jól esik, csinálja. Csak engem hagyjon ki belőle. Nekem nem kell. A következő kérdésére viszont oldalra billentem a fejem, és elgondolkodom.
- Passzolok. Részeg shinigamit már láttam, ilyesmi miatt beteget még nem – nem vagyok sem a 4. sem a 12. osztag tagja. Ezekben az osztagokban korábban sem fordultam meg, méghozzá nem véletlenül. Egyszerűen nem vagyok sem tudós, sem gyógyítónak való. Tehát erről a témáról nem tudok nyilatkozni, mivel személyesen sem érint.
Ha már így beszélgetünk, egy korábbi mondata szöget ütött a fejembe, de csak mostanra sikerült rájönnöm, melyik is az, úgyhogy most már meg tudom fogalmazni, mit kéne megkérdeznem tőle.
- Egyébként hogy-hogy téged nem foglalkoztatnak a hollow-ok? – egyszerű kíváncsiság. Semmi szemrehányás vagy kérdőre vonás nincs a hangomban. Igaz, minden más érzésnek, így a kíváncsiságnak sincs benne nyoma. Talán már beszélgetünk annyi ideje, hogy ezt észrevette, és nem veszi rossz néven. Talán.

Tárgy: Re: Utca Szer. Okt. 05, 2011 3:07 am

Kinogaya

- Nem tartom elfogadhatatlannak az érveidet. Csak azt mondom, hogy nincs olyan személy, aki ártatlan, mindenki követett már el bűnt. S az, hogy kiből lesz hollow és kiből lesz shinigami, az majdnem csak a szerencsén és a gyorsaságon múlik. Ha te találod meg elsőnek azt a lelket, akkor elküldheted oda, ahova kell, ha egy hollow, akkor így járt. Nem nagyon lehet különbséget tenni a lelkek közt. Ha elég okos, akkor simán átverne benneteket. Bár nem az én tisztem megmondani, hogy ki is menjen ide-oda. – jó is lenne, ha eldönthetném, hogy ez ide kerül, az meg amoda. Ahogy ismerem magamat, mást nem is csinálnék, csak minden másodikat hollownak raknék, a többit meg shinigaminak.
Vigyorogva nézem a reakcióját, amit az üveg széttörése váltott ki belőle. Elég merev ez a csaj, tényleg meg kéne tanulnia lazítani. Ha mind ilyen Soul Society-ben, akkor unalmas egy hely lehet. Csak ülnek, és robotmódjára dolgoznak, eh, kellemetlen. Remélem ha majd beadom a kulcsot inkább hollow leszek majd. Abban is több a lehetőség a szórakozásra.
S most kérdezet arról, hogy nekem mi is a szórakozás? Ha a verekedésre gondol, akkor olyan nagyon sokat nem fog tévedni, de azért pár dologgal kiegészíteném.
- A bunyó, motorozás, játszani a macskáimmal, néha még olvasok is, és… ezt ne mond el senkinek. De a munkámat is élvezem. Virágokkal foglalkozni. – naná hogy ez meglepő lehet, ha már csak azt nézzük, hogyan is öltözködök. Pedig de, megszerettem a virágokat, és ha van egy kis időm, meg unatkozok, otthon nevelgetek párat. Liliomok, Rózsák, Mariskát, és még több csodás, természet adta kincset. Csak sajnos a cicáim gyakran lelegelik, vagy kikaparják, sőt, néha a dolgukat is ott végzik el. Értem én, hogy kell trágyázni is, de azért kérem. Mindennek megvan a maga határa.
Miközben beszél újabb kortyokat nyelek az apa szörpikéből, és szívok a cigiből, de azért figyelek rá. Így nem kell mégegyszer elmondania mindent.
-Hm, akkor lehet valamennyire eltér a testünk a tietektől. Terhesek tudnak lenni a shinigamik? - jó kérdés, bár lehet nem a jó személytől kérdeztem meg. De üsse kő, feltettem és várom rá a választ. Lehet nem fogok kapni rá, de az meg nem nagyon érdekel, nyaggatom addig, míg nem felel, vagy nem vág poffán.
Na, neki is volt egy jó kérdése, erre kell még egy slukk, majd felnézek az égre és lassan fújom ki a füstöt.
- Mert nekem nem ártottak eddig, és nem az én dolgom elintézni őket. Quincynek születtem az igaz, de ennyi az egész. Nem rajongok azért, hogy holmi halott lelkeket kergessek és elpusztítsam őket. Egyet megölnék, és a helyébe kettő másik kerülne. Egy idő után belefáradnék és unalmas lenne, na meg nem akarom elvenni a munkáját egy olyan csini csajnak mint te vagy .

Tárgy: Re: Utca Csüt. Okt. 06, 2011 8:25 am

Kinogaya

Azt hiszem, a vélemények terén nincs is miről beszélni tovább. Értem én az ő álláspontját – vagyis nem, de próbálom megérteni -, az enyémet pedig azt hiszem, már kellőképpen kiveséztem. Legalábbis tovább taglalni se kedvem, se energiám nincs. Meg aztán, tulajdonképpen nekem nem az lenne a dolgom, hogy egy quincyvel cseverésszek. Más kérdés, hogy jelen pillanatban értelmesebb elfoglaltságot nem tudnék találni, tekintve, hogy nem észlelek hollow-t a közelben. De a távolban sem. Tehát marad az, hogy igyekszem éber maradni és nem kiborulni Naraku hirtelen megmozdulásaitól. Igen, minden bizonnyal azért reagáltam ilyen szélsőségesen az üvegtörésre, mert hagytam eltompulni az érzékeimet! Hah, jó vicc. Annyira azért nem. Szimplán nem figyeltem oda. Sajnos ez ilyen sokat tud jelenteni.
A hobbijával kapcsolatban nem csalódom, bár tagadhatatlan, hogy kicsit meglep a nyugodtabb „oldala”. Sejtettem én, hogy van itt még más is a verekedésen kívül. Nem tévedtem. De hogy pont ilyesmikben lelje a kedvét? Mintha két teljesen különálló személyiséggel rendelkezne, és az agresszívabbat csak védekezésből használná, amolyan álcaként. Azt hiszem igaz a mondás: mindenki magából indul ki, mert ez a gondolatmenet kísértetiesen a saját emberi életemet idézi… Fene enné meg! Vonatkoztassunk már el tőlem! Pontosabban én vonatkoztassak már el magamtól. Íme egy bizonyíték arra, hogy elég nehéz objektívnek maradni.
A következő kérdés egy-két árnyalattal rózsásabbá teszi arcomon a hófehér bőrt. Hogy jutnak ennek ilyenek az eszébe?! Hirtelen nem is tudom, honnan jön ez neki, ezért jövök zavarba. Kezemet lazán ökölben tartva a szám elé emelem, és köhintek. Közben az arcszínem is visszatér a normálishoz, ami egyértelmű bizonyítéka annak, hogy megtaláltam a nyugalmamat.
- Persze. Egész sok shinigami van, akinek a szülei is azok. A lelkeknek is lehetnek gyerekeik, a nemesi házak is így maradnak fenn – kis magyarázatot is fűzök a válaszhoz. Nem kioktatásnak szánom, csak ártatlan megjegyzésnek.
Közben az én kérdésemre is megérkezik a válasz. Hát erre is fény derült. No meg arra, hogy a bókolásnak is csak a formája és a nyelvezete változott meg 90 év alatt, maga a szokás nem. Csak manapság már időnként teljesen más hátsó szándék áll egy ilyen szöveg mögött, mint az én koromban… Hiába, öregszem. Vagyis, én nem, inkább a világ változik körülöttem. Mindjárt másként hangzik. Sokkal barátságosabbnak rám nézve.
- Végülis jogos – hagyom ennyiben a dolgot. Nem szeretnék visszakanyarodni a quincyk elleni merényletekhez. Márpedig, ha azt mondanám, ha belenyúlna a hollow-k elleni küzdelmekbe, abból rosszul is kijöhetne, akkor valószínűleg ezt tenném. Már gondolatban is elég fárasztó témakör. Elég volt egyszer végigfutnom rajta. És tessék, már megint benne vagyok.
Sóhajtok és összefonom a karjaim a melleim alatt.
- Nem megyünk valami félreesőbb helyre? Nem mintha zavarna, hogy az utcán vagyunk, de ha valaki erre jár, elég furcsán jöhet le neki, hogy „magadban beszélsz” – jegyzem meg halvány mosollyal az arcomon. Tényleg nincs bajom a jelenlegi környékkel, csak elképzeltem, milyen lehet egy beavatatlannak elhaladni mellettünk: egy cigarettázó fiú, aki magában hadovál mindenféle shinigamikról, hollow-król meg quincykről. Igen, határozottan érdekes lenne. Nekem szórakoztató gondolat, de nem nekem kell itt élnem, és nem rólam pletykálnának egy ilyen után a hátam mögött mindenféléket. Tulajdonképpen: miért érdekel ez engem? Passzolom.

Tárgy: Re: Utca Hétf. Okt. 10, 2011 12:16 am

Kinogaya

- Nocsak, akkor tényleg nem sokban tér el a ti testetek az emberekétől. Akkor már léleknek se neveznélek benneteket, hanem csak egy másik világban élő emberek, és kész. Az itteniek meg nem látnak, mert nincs meg bennük, ami bennetek, itt a történet és a hülye elméletem vége. Ja, és jól áll, ha kicsit változik az arcod színe, és az is, ha zavarban vagy. – nagyon nem nehéz kitalálni, hogy a kérdésem megzavarta a nyugalmát. A shinigamiknak is hasonló az, amivel leplezni akarják a zavarukat. Kéz a száj elé és köhögés. Kellene már valami mást is kitalálni, ez olyan unalmas. Hm, amikor ilyen helyzetbe kerülők, majd szépen felpofozom magamat, így nem tudhatja ez miért is volt, és utána válaszolok. De zseni vagyok, csak ez fájdalmas lenne, inkább a másikat pofozom majd fel, ha meg nővel beszélek, akkor a haját fogom meghúzni.
Jogos vagy se, ez az én álláspontom. Majd egy kis quincy fogja eldönteni az egészet? Na persze, és a Föld meg lapos. Az is zavar, hogy quincy vagyok, faszért nem lehetek sima ember? Nem látnám ezeket, a dögöket, meg a shinigamikat se, menyire könnyű lenne az életem akkor. Verekednék nyugiban, piálnék és csajoznék, nem kéne azon aggódnom, hogy mikor akar felzabálni egy hollow. Eh, szopás a quincység, egy előnye van csak, hogy gyorsabb vagyok mint az átlag, semmi más. A hülye muterék, meg csak pofáztak, hogy jaj de jó, meg uh de fasza, és majd így segíthetek az embereknek, meg úgy védem meg a lelkeket. Akar segíteni nekik a hóhér, ha nem tudják megvédeni magukat, akkor így jártak. Mosom kezeimet.
- Nekem mindegy, akár visszamehetünk a sikátorba is, ha van kedved, vagy elmegyünk hozzám, felkapsz egy testet, adok ruhát, és ahogy mondtam, megyünk bulizni. De tudod, nem érdekel, hogy mások mint gondolnak rólam. Nem akarok egy átlagos robot lenni, aki csak azt figyeli, hogyan is feleljen meg a másiknak. Nem akarok tucatember lenni. Gondolom te is ragaszkodsz magadhoz, nem? Nem szeretnél beállni a sorba, és hagyni, hogy átformáljanak valami mássá. – megiszom a maradék sörömet, majd úgy teszek, mintha feldobnám, de csak egy kukába rakom bele. – Ezzel meg is voltam, több egy ideig nem fog kelleni. Na, hol is tartottam? Mindegy, elfelejtettem, csendesebb hely? Hm, mit szólnál egy parkhoz? Ilyenkor azok aránylag kihaltak.

Tárgy: Re: Utca Pént. Okt. 28, 2011 8:55 pm

Ez meg ki?
Avagy veszed le a kezed a tisztemről!

A kapitányi irodában vagyok, már napok óta. Azóta, mióta a kapitányom ismét ide száműzött engem. Egyetlen társaságomnak pedig csak a papírokat hagyta. Még Nihaochan sem boldogít, ezekben az ínséges időkben, ugyanis gonosz módon Ai-san elküldte Karakurába. Egyértelmű, azért tette, hogy megneveljen. De sajnos épp az ellenkezőjét érte el. Már napok óta üldögélek a papírmunka felett, mégsem sikerül haladnom egy tapodtat sem. Kezdek végelgyengülni, hisz az életet jelentő sütemény-utánpótlásom is megakadt…
Csak könyökölök az asztalomon - ügyelve arra, hogy a sok papír ne dőljön rám. – és az ablakomon keresztül vizslatom a világot. Nem mehetek ki. Ha Ai-san rájönne, hogy lógok azonnal a fejemet venné. Márpedig eléggé szeretem ahhoz a fejem, hogy ne váljon el a nyakamtól. Nyújtózok egy hatalmasat, miközben hátradőlök a székemmel. Nihaochan ilyenkor szokott rám szólni, hogy ne dülöngéljek, mert felborulok. De mivel nincs itt nem szólhat… Hátraesek egy nagy huppanás következtében, felrúgom az asztalt, melyről a papírok mind rám zuhannak. Egy hatalmas sikollyal összekötve nyomódok össze. Valószínűleg, az egész osztag beleremeg.

- Ai-sama! A hadnagyi irodából nyugtalanító hangokat hallani. A hadnagya sikított, majd azóta is jajgat. Megengedi, hogy bemenjünk megnézni mi történt vele? – Egy tiszt toporzékol kapitánya ajtajában. Láthatóan elég zaklatott és ideges. A kapitány végignéz rajta, de nem szól semmit, folytatja a papírmunkát. – De Taicho mi van ha történ vele vala…- A tiszt nyel egyet, ugyanis Ai-san teljesen semmit mondó arccal néz rá másodszor is. – Igenis.. - bólint hisz szó nélkül is megérti kapitánya óhaját. Elhúzza az ajtót s továbbindul a dolgára sorsára hagyva hadnagyát.

- ÁÁÁ – Már fél órája üvöltözök, hátha valaki segítségemre siet, de senki sem ment ki a romok alól. Egy asztal, és millió stóc papír nyugszik a testemen. Úgy érzem magam, mintha egy földrengés sújtotta övezet kellős közepén haldokolnék. Az egyetlen ember, aki idefigyelne rám pedig épp egy másik világban van. Hírtelen egy villanykörte villan fel a papírköteg felett. Ez a megoldás! Ha senki sem foglalkozik itt velem, olyan helyre megyek, ahol még érdeklek valakit. Irány Karakura! Egy pillanat alatt kikászálódok a törmelék alól, megeszem az utolsó falat süteményem és elindulok.
- Majd adok én neked csendesebb helyet! Irány a hullamosó! – Repülök be a képbe. Ennél jobban el sem tervezhettem volna a dolgot. A Senkaimon pontosan az ismeretlen taréjos csávó fölött nyílik meg. Pont abban a pillanatban, mikor csendesebb helyről kezd beszélni. Na ne már na! Csak ne vigye el az Én tisztemet egy „csendes helyre”. Miközben elordítom az illető haját –mely olyan meglepetés szerűen érkezhet a feje fölül, hogy már ettől hátast kéne dobnia – Két lábam összezárom és kinyújtom, majd egy tökéletes földtérést mutatok be… az illető fejére taposva.
- Finish him! Fatality!! – Szólalok meg mély hangon, mintha egy bemondó lennék, majd lelépek a pasi fejéről, azzal sem foglalkozva él e vagy hal, s a tisztem felé veszem az irányt. Odaérek elé, s a komoly ijesztő arcom, azonnal kedvessé és aggódóvá válik.
- Nihaochan, ez az alak kicsoda?! Megtámadott?! Kasztráljam neked? – Kezdem el bombázni tisztem kérdésekkel. Az egész előadástól az arca egy kicsit megrezzen, ezért biztos, hogy meglepődött. Nem is beszélve a kilapított másikról, aki, ha nem vesz vissza, több baja is lehet.
~ Hisz nem is csinált semmit…. -.-’’’ Idióta… -.- ~

Tárgy: Re: Utca Szomb. Okt. 29, 2011 3:54 am

Kinogaya
Avagy egy új szereplő a történetben

Már megint ez. A két faj teste közötti eltérés. Valóban nincs sok, néha már én is így érzem. De ez kimondva mégis furcsa. Sérülünk, vérzünk, még betegesek is lehetünk, de valamiért akkor sem valljuk magunkat embernek. Pusztán a képességeink miatt. Meg azért közülünk sokaknak volt emberi élete, épp ezért ezek a shinigamik, akárcsak én, élénken elvonatkoztatnak a két életük között. Szerintem ez így van rendjén.
Valahogy éreztem, hogy az arcszínem hirtelen változása nem marad megjegyzés nélkül. Ezt már jobban viselem, de ez a megjegyzés is meggátolja, hogy az arcom visszaváltson tökéletesen hófehérbe. Nem hiszem el, hogy ennyivel képes zavarba hozni! Ejnye, ejnye, jobban kéne tartanom magam! Nem baj, legközelebb majd igyekszem tudomást sem venni egy ilyen megnyilvánulásról, és akkor a lelki békém és önbecsülésem is megnyugszik. Miért jó az neki, ha zavarban vagyok? Vagyis… miért tetszik neki? Én kifejezetten utálom, ha valaki zavarba tud hozni. Ez kicsit paradox, mert szeretném, ha jobban ki tudnám fejezni az érzéseimet, de ezt a formáját pont nem. Na mindegy.
- Mondtam már, elvileg dolgozni vagyok itt. A póttest csak hátráltatna – válaszolok türelmesen, és valami bocsánatkérő mosolynak rémlő képződmény is megjelenik az arcomon, de lehet, csak én szánom annak, és ez nem igazán érzékelhető más számára. Nem tudom. Nem ártana végre megtanulnom ténylegesen kezelni az arcomat, hogy azon is látszódjanak a gondolataim. De azt hiszem, erről már lekéstem, és a beidegződésekkel sem tudok mit tenni. A póttest pedig nem csak a munkámban hátráltatna. Amúgy is kényelmetlennek tartom. Úgy vagyok vele, mint a nadrággal. Csak ha nagyon muszáj. Az egyenruha nadrágjától is megszabadultam, amint lehetett. A póttestbe sem kényszerítenek bele, csak ha nincs más választásom, vagy kifejezetten az kell egy feladat elvégzéséhez. De akkor is szörnyen feszélyez.
- A park jó ötlet. Menjünk – fordulok menetirányba, és az első lépéseket már meg is teszem, mikor felcsendül hátam mögött az ismerős hang. Elkerekedett szemekkel bámulok magam elé. E-e-ez nem lehet… Ugye nem? Gyorsan rendezem az arcvonásaim és visszafordulok a rémtett színhelye felé. Pont látom a 2 méter magasan eltűnő Senkaimont, és az ismerős, szőke alakot Naraku-san fején. Ajaj… Most kaphatok a fejemre, amiért ezt a fura figurát kihagytam a jelentésemből…
- F-fukutaichou… - szólalok meg, még mindig leragadva a döbbenetemben. – De hisz… nincs egy órája, hogy elküldtem a jelentésem Kagami-taichounak… - gondolkodok hangosan, oldalra billentett fejjel, és csak nézem a szőkeséget, aki – láss csodát – már előttem is terem, és mondja a magáét. Szegény lány… Biztosan elmerült a papírmunkában, és nem tudta, mit csináljon, de miért jött engedély nélkül az emberek világába? Vagy volt engedélye, és máris hazarendelnek? Hirtelen nem is tudom, mi lenne a megfelelő szó a hadnagyom üdvözlésére. Viszont szép lassan kezd eljutni a tudatomig, miket is mondott, mióta itt van.
- Csak beszélgettünk, Shizuka-san… Máris végeztél a papírmunkával? – azt hiszem, nem ezt kellene kérdeznem tőle, mivel ebben kételkedem, másrészt viszont, akkor mehetnék is ellenőrizni. Valamiért feltételezem, nem a kész papírmunka miatt van itt, vagy hogy Ai-samaval kommunikáljon rajtam keresztül. Utóbbira ott vannak a pokollepkék is, előbbi pedig… Valljuk be, nem vallana rá, hogy ilyen hamar végez azokkal az iratokkal. Hacsak nem elásta őket a kertben, vagy rájuk gyújtotta az épületet, márpedig Shizuka-san nem ennyire elvetemült.
Ameddig a hadnagy a megfelelő válaszon gondolkodik, Naraku-sanra nézek.
- Elnézést a hadnagy-san belépője miatt… Minden rendben van, ugye? – kérdezem szegény quincy-t és csak remélni tudom, hogy nem kell külön magyarázgatnom neki a nálunk lévő hierarchiát. Pillantásomat felváltva szegezem a fiúra és a hadnagyra. Pusztán azért, mert belegondoltam, mennyire szerencsétlen eset lenne, ha Shizuka ártana egy „embernek”, vagy fordítva. Abból hármunk közül senki nem jönne ki jól.

Tárgy: Re: Utca Hétf. Okt. 31, 2011 4:40 am

Fagyos szellő süvölt végig a kihalt utcán. A közeli utcalámpa fénye haloványan pislákolva próbál némi világosságot hozni a mindent betakaró sötétségbe, azonban nem jár sikerrel. A járda kövén drága bőrcsizma kopogása hallatszik, a hozzá tartozó láb nem siet sehova, kimérten méretezi egymás után lépéseit. Alakja magas, tiszteletet parancsoló, fekete köpenyét pedig mintha az esti égbolt anyagából szőtték volna. Kezében régimódi lámpást tart, amelyben karcsú gyertyán apró lángocska hívatott mutatni az utat. Vörös íriszeiben visszatükröződik a tűz lobogása, ajkait gúnyos mosolyra húzza, ilyen módon villantva ki éles, hosszú szemfogait. Lucifer fia megérkezett a városba és pusztulásba fogja dönteni az egész világot! Sugárzó elégedettséggel tekint végig testén, miközben megállapodik az egyik kihalt buszmegállóban, világítóeszközét a földre téve. Kedélyesen hintázva vár, sarkairól lábujjhegyeire helyezi át testsúlyát, mialatt méretes köpenye szárnyként csapkod körülötte. Ugyan a gonoszság szülötte, így lénye szinte elpusztíthatatlan emberi szemmel nézve, ám balesetek még az ilyen nagyhatalmú jelenésekkel is történhetnek. Tevékenysége közepette teljes véletlenséggel löki fel lámpáját, ami ennek köszönhetően az oldalára fordul, a benne lévő kanócos faggyú ekkor életre kel és támadásba lendül. A férfi egy pillanatra megilletődve ugrik félre, s midőn ruházatának égő részére pillant, szemeiben a nemtörődömség fénye villan. Vajon milyen kárt tudna tenni eme ősi erő egy olyan lényben, mi sem élő, sem holt, mégis az éjszakákat rója? Minden egyes mozdulatából valamiféle arisztokratikus felsőbbrendűség árad, ebben a szerencsétlen helyzetben is Ő irányítja az események mozgását, egyetlen másodpercre sem inog meg csodálatosságában.
Nos, igen, addig könnyű tartani a szerepet, amíg a lángok nem kezdik el nyaldosni az ember combját, igen csak vészes közelségbe a tojásokhoz, ami ugye már nem vicces! A rémülettől vegyes fájdalomtól kurjongatva kísérlem meg az esőtánc eljárását, ily’ módon akarván megakadályozni máglyahalálomat. Számomra igencsak érthetetlen okokból kifolyólag egyetlen cseppnyi csapadék sem materializálódik a fejem fölött, szóval kénytelen-kelletlen muszáj vagyok megtaposgálni az értékes köpenyemet, mielőtt még jobban az életemre törne. Szerencsére senki nem tartózkodik jelenleg a raktár közelében és mivel Rei-chan készülődésében az egész bagázs segédkezik, ezért a kínos szituációnak Rajtam kívül nincs egyetlen szemtanúja sem. A füstöt legyezgetve guggolok le, mialatt orrom alatt válogatott szitkok egész hadát mormogom el arra, aki Rám sózta ezt a selejtes világítót! A világ összes kincséért sem vallanám be, miszerint a veszélyes helyzet kialakításában leginkább önön ballépéseim játszottak főszerepet, semmint a tárgy illesztése. Kézügyességem sosem volt kiemelkedő, ennek köszönhetően eléggé kontárul szerelem meg a szerkezetet, de ez legyen most a legkisebb gondom. Homlokomat ráncolva nézek rá karórámra, amin a mutatók hét óra magasságában állnak. Jó lenne sietni, semmi kedvem nincs egy nyűgös gyereket hurcolgatni, ezért egy óra alatt letudjuk a dolgot, legalábbis így terveztem el a mai este eseményeit. Szóltam Prücsöknek, hogy a beöltözés az nem csak hasraütésszerűen működik, hanem egy komoly témakör köré kell felépíteni, amit persze Én választottam ki. A vámpírkultusz örök érvényű, ezért is öltöztem be Drasuke grófnak! A fantázianevet jómagam találtam ki és igencsak elégedett vagyok vele, azt kell hogy mondjam. Keresztlányom vörös jelmezét meglátva agytekervényeim mozgásba lendülnek, s kidobják a megfejtést: vörösvérsejt!
- Üdvözöllek, kedves! – szólalok meg a másik érkező irányába, aki ugyancsak megkapva üzenetemet valami denevérszerűségnek öltözött be. Perfekt! – Felkészültél rá, hogy belevesd magad az éjbe veszedelmes klánunk oldalán? *<* A borzongás és a hasfájás a sok cukortól garantált, ezért csak a legbátrabbak vághatnak bele a kalandba! Ki most egyszer elkezded, hagyj fel minden reménnyel a későbbiekben, bruhahahhhhaha!
Eltorzított hanggal előadott műsorszámomat valamiért Hitomi nem igazán értékelte, pedig még csapkodtam is a palástommal, mintha denevérszárnyak lennének. A kicsire való tekintettel sűrű kacsingatásokkal szeretném tanítványom tudtára adni a tényt, mely szerint kiképzésének következő szakaszában segédkeznie kell minden ökörségben, amit csak ki tudok találni. Csipázom ezt a főnökséget, sosem leszek többet beosztott, muhhehehehe! Ezen a kihalt környéken alig laknak, ezért felszállva a buszra indulunk el a városközpont felé. Mehetnénk persze shunpóval vagy akár teleporttal is, viszont akkor elveszne az ünnep varázsa, ráadásul szegény utasok is lemaradnának remekül megtervezett kosztümjeinkről. Egy random karácsonyi (?) dalocskát dúdolgatva utazok célunk felé, miközben arcomon a megváltással egyenlőnek tűnő arckifejezés pihen. Annyi csokit fogok szerezni, amennyit gyerek még soha! Mármint… izé… Lévén New Yorkban nőttem fel, valamilyen szinten szeretném átadni Rei-channak az ottani kultúrkör egy igen meghatározó eseményének életérzését, hisz’ már Japánban is van divatja ennek. A gyermek szellemi fejlődését mindennél előrébb tartom, valamint az édesség sem árt meg Neki, kivéve, amennyiben túl sokat eszik, de ettől nem kell tartani, szerény személyem ismeri a mértéket. A leszállás után kezdetét veszi az igazi hajsza, ami mindenki álma. Gátlástalanul lökdösök félre minden lehetséges vetélytársat, kiknek nem gyengén gagyi jelmezeiket lefitymáló grimasszal méltatom csupán. Vödreinkben rövidesen egyre nagyobb halmokban állnak már a csokoládék, s egyéb finomságok, ezért úgy döntök, ideje hazaindulnunk, mert hamarosan úgyis lefekvésidő van. Elhatározásomnak megfelelően kormányzom kis csapatunkat irányba, amikor szemem sarkából megpillantok egy igencsak lenyűgöző dekorációt.
- Azt a mindenit, ez se olcsó lézershow! – mutatok álmélkodva a lebegő épület felé, ami a semmiből került oda. – Menjetek előre, ezt elintézem Én… Évek tapasztalata áll a hátam mögött, lehet veszélyes lesz… Az édességeimet temessétek mellém, ha nem térnék vissza!
Nem kamuzok, az ilyen házaknál őrzővédő kutyák is lehetnek, ahhoz pedig elég gyorsan kell futni, hogy ne harapjanak ki egy darabot a delikvens farából. Vonásaim megkeményednek, a kontaktlencsétől viszkető íriszeimbe pedig a határozottság lángja lobban fel. Meg tudom csinálni, már érzem is a számban a méregdrága svájci csoki ízét… Hm, fenséges! Villámlépést használva gyorsítom fel magam, azonban amikor megpróbálnék átsuhanni a hologrammon, egyszerűen felkenődök rá, hangos nyekkenés kíséretében. Fájó bukómat, illetve az ütközéstől kiugró műfogamat igazgatva tapogatom meg az előttem lévő levegőt, ami valamiért nem akar átengedni. Némi gondolkodást követően sikerül megfejtenem a rejtvényt, mely szerint ez egy valódi kastély, ahova jól láthatóan nem akarnak beengedni. Mondanom se kell, hamar felmegy a pumpa bennem! Megkapják a sznobok, háhá! Köpenyemet széttárva láthatóvá válik felszerelésem – no nem az, nem vagyok olyan mutogatós bácsi -, aminek hála bosszút állhatok. Tojás és vécépapír, nincs is ennél gyilkosabb kombináció. Tébolyult kacagás közepette sorozom meg az energiamezőt, mely ennek köszönhetően tiszta mocsok lesz. Jól megszívták, sikálhatják majd lefele napokon keresztül a megszáradt tojássárgáját! Bosszúm szörnyű volt, tudom magam is jól, ám nem érzek miatta semmilyen lelkiismeret-furdalást. Elrontották az örömö… izé… Rei-chan örömét, ezért duplán megérdemelték! A zsákmány persze így sem mondható szegényesnek, habár valami különlegesség sokat számít. Végszóként igencsak gyümölcsöző kirándulásként könyvelhetem el a mai estét, tanultunk ezt-azt, aminek nagy hasznát tudjuk venni mindennapi életünkben is. Prücsök feltehetőleg nyitottabbá válik a különböző kultúrák megismeréséhez, ezt pedig kizárólag Nekem köszönheti! Cool

Egy körös szabad játék!
Bárki csatlakozhat, akár egyedül,
akár csoportosan! jocolor