Macskát vagy életet?

Azt hiszem az ilyen pillanatokért szeretek gyerekekkel foglalkozni. Hiszen alapvetően nincs bennem semmi különleges, csak azt teszem, amit helyesnek vélek, mégis egyfajta hősként néz fel rám egyik-másik lurkó, ahogy most Aoi is. Ilyenkor úgy érzem, hogy valami jót is tudok tenni ebben a világban, hogy talán van esélyem a szörnyű múltam jóvátételére. Akkor is azt hittem, hogy jót cselekszem, de valójában csak vak voltam. Azt hiszem mostanra azonban sikerült lehiggadnom, és tényleg azt teszem, amit valójában kéne, nem pedig a hibáimat halmozom egyre. A kislány pedig valamiért régi önmagamra emlékeztet, noha nekem sosem volt ennyire élénk fantáziám, csak simán hiperaktív voltam, egy megállíthatatlan energiabomba, aki mindig tenni akart valamit. Állandóan arra törekedtem, hogy el tudjam magam foglalni, máskor pedig dacosan, makacsul küzdöttem az ügyetlenségemmel, és addig gyakoroltam, amíg nem sikerült a kitűzött célt elérni. Ez utóbbi tulajdonságom szerencsére még megvan, és talán-talán kezd visszatérni végre az életkedvem is, noha úgy pörögni már sosem fogok, mint középiskolás koromban. Bár öreg még nem vagyok, de azért nincs bennem már annyi energia, mint egy gyerekben, példának okáért Aoi-chanban. De csillogó szeme és széles vigyora az én arcomra is mosolyt csal, és ha akarnék sem tudnék szomorkodni. De miért is akarnék? Semmi okom rá jelenleg
- Óóó-óóó-óóó, nem vagyok én arra méltó, hogy Merlin nagyságához hasonlítsanak Ám benned látom a potenciált, hogy még nálam is hatalmasabb mágus lehess! Hosszú út vár rád, és én már látom az első ellenséget is! Az éhséget kell legyőznünk a továbblépéshez
Valósággal bevetettem magam az elnagyolt, színpadias mozdulatok és a drámai hangnem világába a minél nagyobb hatás kedvéért, nem lehetett nem meghallani, ahogy a kislány gyomra is megkordult. Szóval igen, az első akadály előttünk mindenképpen az üres gyomrunk volt :/ Kicsit furcsa volt lassítani a szokásos sétatempómon, de egy gyerekkel a kezemben nem rohanhattam, szóval muszáj volt megfeleznem a sebességemet. Az állomás közelében kicsit tétovává váltam, de aztán végül némi keresgélés után sikerült rábukkanni egy még nyitva lévő családi étteremre. Szerencsére nem valami szupermarketből kellett vacsorát szereznünk, nem igazán csípem az előre csomagolt ételt, sem az instant rament és társait. Más kérdés hogy valamikor időhiány miatt rákényszerülök erre, vagy pedig a gyorséttermi kajára, de azért egy hónapban kétszer-háromszor belefér... talán. Mindenesetre nem várt problémával szembesültem, amikor Aoi rossz irányba akarta kinyitni az ajtót, elvégre rongálni nem akartam azzal, hogy kirántom a helyéről, de a lányt sem akartam megbántani. Azért nem estem pánikba
- Az éhség gonosz szörnyeteg ám, elzsibbasztja a fejedet, ha nem lépsz ellene időben Sokat kell még tanulnod, ifjú varázslótanonc
Kommentáltam ajtónyitási kísérletét, miközben elmozdítottam a nyílászárót a helyes irányba, azaz befelé. Nem hiszem, hogy nem vette észre a táblát a 'Tolni' felirattal, de keverék nyelvezete alapján lehet, hogy nem tudja rendesen elolvasni a feliratokat. Nem könnyű nyelv a japán egy külföldi ábécékhez szokott embernek, ezt annak ellenére is meg tudom állapítani, hogy nekem egyáltalán nem okozott elsajátítani a nyelvet kiskoromban.
- Mondd csak, kényelmesebb lenne számodra, ha angolul beszélgetnénk?
Érdeklődtem, miközben átkaroltam a vállát és bekísértem. Így ránézésre nem sokkal zárás előtt lehetett az étterem, így nem mulasztottam el bocsánatot kérni a késői látogatásért, talán nem a maradékot fogjuk megkapni a szakácsoktól. Aoit egy üres asztalhoz vezettem, és miután leültettem, vele szemben én is helyet foglaltam az asztalnál.
- Azt választasz, amit csak szeretnél A démoni erő legyőzése most mindennél fontosabb
Kedveskedtem neki, az anyagi része nem különösebben érdekelt egyébként sem, meg hát egy ilyen hely nem is drága. Nem lepett volna meg, ha mondjuk valami XXL-es fagylaltkelyhet választana, ebben az esetben én is kénytelen leszek valami édességet kérni, mert a végén még kinéztem volna a szájából :/ Aztán ha ezzel megvagyunk, hozzáfoghatok majd lassan a tesztnek, szerencsére biztos voltam benne, hogy Aoi-chan együttműködő lesz

A sok délutáni alvástól teljesen felpörögve futkározik fel-alá arra várva, hogy elkezdődjön a móka. Nem sokat tud az egészről, nem is igazán érti, de a játékot nem érteni, hanem játszani és élvezni kell, nem igaz? Élvezi a sok sürgést és a forgást, tetszik neki, hogy ennyi mindannyian figyelnek rá és bókolnak neki, milyen jól áll rajta a jelmez. Igaz, hogy nem ő választotta, hiszen ő minden áron kalóz szeretett volna lenni, ahogyan Miyoko is az szokott lenni a gyerekegylet gyüliken, azonban ha mindenki azt mondja, jól áll neki a piri köpeny, akkor biztosan így van, nem igaz? Bár a maga részéről néhány perc után már az is mindegy, hogy mi van rajta, ha cserébe jól érzi magát. Nem beszélve arról a rettentően rossz szokásáról, hogy folyton leveszi a kényelmetlen ruhadarabokat, ám ebben a korban még nem kötik őt a társadalmi normák, nincsenek gátlásai, nem kell szégyent éreznie. A hangsúly akkor is a szórakozáson van, bármit is viseljen, vagy épp ne viseljen.
Naaagy mosollyal az arcán köszöni meg a kezébe adott kis kosarat; még a tegnapi nap folyamán segített kidíszíteni ő is. Igazából ő is tököt akart faragni, ahogyan azt az egyik mesében látta, de apró kezeibe nem adható erre való eszköz. Annyit viszont megtett, hogy amikor épp nem rá figyeltek, összegyűjtötte a vaizard lakban fellelhető összes cigarettás dobozt. Nem is érti, miért van rá szüksége a sok felnőttnek. Olyan buták mindannyian, hogy ezt a büdös rudat szívják! A mai nap pedig úgyis engedélyt kapott a csínyekre, legalábbis amikor megkérdezte, ma mit kell csinálnia, újra és újra elismételtették vele, hogy „csokit vagy csínyt”. A jól betanult mondat pedig számára értékes tudást rejteget, és az olyan idős kislányok, mint Rei-chan, gyorsan tanulnak, még ha tévesen is következtetnek. Csínynek pedig bizonyára megfelel, ha megtanítja rá a felnőtteket, ne cigizzenek. Amennyire el vannak épp vele foglalva, úgy sem fog feltűnni nekik, hogy beledobta őket a vécébe, majd lehúzta őket. Ma szabad a csíny és nem kap érte büntit, ugye? Bár nem szeretné, ha Shun néni vagy Masi bácsi mérges lenne, Shun néni különben is ijesztően néz ki a sok vassal a fején.
- Hoppá. – süti le tekintetét, amikor észreveszi, hogy észrevették a csínyt. Mindannyian nagyon keresnek valamit, ő pedig nem várja meg, míg megtalálják. Valamiért amúgy sem nyelte el őket rendesen a vécészörny, igazán nem érti, miért. Pedig most ő maga oda mert menni, életében először volt bátorsága szembenézni vele, de valamiért nem fogadta szívesen az ajándék dobozokat. Mindegy is, igyekszik ezzel most nem foglalkozni. Gyorsan megigazítja lábbelijét – tépőzáras cipője van ugyanis, hiszen még nem tudja bekötni a cipőfűzőket, meg mindig megbotlik bennük - , majd a kis kosárkáját markolászva suhan el, hogy megkeresse Judit bácsit, a világ legeslegjobb tündérkeresztapóját! *-* Még mindig nem tudja, mi ez az egész, de nagyon mókásnak tűnik, sőt, mi több, végre fent maradhat jó sokáig! Normális esetben ilyenkor ugyanis már vacsorázni szokott, amit a fürdés, majd az esti mese követ, most viszont… Most viszont játszhat még jó sokáig! *.* Tetszik neki ez a sok izgalom, még úgyis csak a játszótérig vitték el, ahol aztán játszhat a környékbeli gyerekekkel, meg persze az oviig, de arról még nem tudja eldönteni, hogy szereti-e vagy sem, mert ugyanúgy vannak benne jó és rossz dolgok is. Például nagyon jókat lehet ott játszani, jók a hinták és vannak barátai is, meg az óvónénik is nagyon kedvesek, viszont minden délután aludni kell, amit nem szeret, meg az ebéd is rossz, sosem ízlik neki, ráadásul a többi gyerek rendszerint előtte befoglalja a legjobb játékokat, így ő sosem próbálhatja ki őket.
Nővérkéjéhez rohan, mielőtt felfedeznék, hogy életében először – de nem utoljára – rosszalkodott, aki valami múmia-angyal szerű kinézettel várakozik egyetlen Judit bácsija mellett. Azt nem érti, hogy Judit bácsi miért nem öltözött be, hiszen egyébként is így szokott kinézni, jó, talán csak köpenye nem volt máskor, pedig még ő mondta, hogy öltözzön be! Most az egyszer még elnézi neki a csalást, de csak mert már nagyon türelmetlen a mai napot illetően. Majd miután egy idegen nénit is összeszednek valahol, lelkesen tapsikol a cukorka szó hallatán. Cukoooor! *-* Csak természetes, hogy máris minden meg van bocsájtva Judit bácsinak. Még az is, hogy neki még maradt valahonnan egy ilyen büdös doboza. Majd holnap úgyis eltünteti azt is.
Ha már Judit bácsi is énekel, akkor ő is rákezd. Még ő is ismeri ezeket a karácsonyi dalokat, igaz, hamarosan átcsap az egész Pimpinkin dalaiba és a nyuszitáncba, mert annak a szövegét jobban ismeri. Végül egy számára ismeretlen, karakurai körzetben állnak meg, ahol nővérkéje kíséretével teljesen nyugisan másznak oda az első házhoz. Judit bácsi láthatóan megbolondult, Rei-chan viszont kicsit megszeppent az új környezet miatt, ráadásul ezt a Hitomi nevű lányt sem ismeri, pedig kedvesnek néz ki meg minden. Mindegy is… a betanult mondatra koncentrál, kis kosárkáját, valamint nővérke kezét szorongatva – nehogy eltévedjen – megy oda az első házikóhoz, ahova nővérkéje helyette is becsenget. A megbeszéltek szerint cselekedik; nővérke kopog és csenget, ő pedig cukrot, sütit, csokit kér. Pont, ahogyan azt egész nap tanították neki.
- Sokit vagy salok. – szegezi hozzá mondatát az első cukordonorhoz, egy középkorú nénihez, aki természetesen még jó két percen át csak olvadozik Rei-chan kosztümén, és azon, hogy milyen édes. Rei-chant és Shizunét is gondosan ellátja finom bonbonokkal és csokoládéval, ők pedig házalhatnak is tovább a következőre.
- Sokit vagy salok. – közli a következő ház lakóival is, ezúttal egy idős házaspárnak mondja el mindezt. Igazán kedvesek, az öreg néni még meg is ölelgeti Rei-chant, amiért ilyen ügyesen kiöltözött. S mivel nem túl gazdagok, így csokit ugyan nem tudnak adni, adnak viszont helyette finom házi süteményeket, de annyit, hogy bele sem fér Rei-chan kicsi kosarába, így Shizunének kell segítenie vele. S így haladnak tovább, egyik házról a másikra. Ahol nem tudnak mit adni, ott néha perceken át várakoznak, amíg az ott lakó kerít valami apróságot, de voltak házak, ahol már előre kikészítették a szándékosan erre az alkalomra beszerzett ajándékokat. Nem mintha Rei-chan foglalkozna azzal, ha valaki méregdrága csokoládét ad neki, vagy épp finom marcipánt. Csoki, csoki, a lényeg, hogy szép legyen a csomagolása – másképp ugyanis nem eszi meg - , ne legyen mazsolás és finom legyen.
- Judit bássi, Judit bássi, nézd, mi mindent kaptam! ***-*** – mutatja meg dolguk végeztével a cukorban, sütiben és csokoládéban bővelkedő kosárkáját, ráadásul Shizune is eleget cipel helyette is. Kétségtelen, ők szerezték a legtöbbet, hiszen senki sem tud ellenállni a kis Piroskának. Vagy éppen senki sem vállalta a „salást”? Minden bizonnyal Shizune jelenléte is igencsak közrejátszott. Viszont már késő van, az utat hazafelé meg már ébren sem bírja tartani. Még jó, hogy van itt valaki neki, aki nem csak az édességeit, hanem őt is hazaviszi.

Talán az vagyok
De engem már láttál

Míg a kislány az étlapról válogatott, addig én néhány pillanatra becsuktam a szemem és felemeltem a fejem a plafon irányába, így tartva néhány másodpercnyi nyugodt szünetet a fejemben. Meg is született bennem, hogy mivel is lenne a legjobb tesztelni Aoi-chant, azt hiszem van nálam olyan papír, sőt biztos vagyok benne, hogy van. Létezik látványosabb módszer is, de azt egy étterem közepén mégse kéne megcsinálni, még akkor se ha alig lézengenek egy páran a személyzeten kívül
- Well, I learned it while I was in middle school ^^ - mosolyogtam a lányra az angollal kapcsolatos kérdésére válaszolva. Tudom, jó közönséges módon még csak nem is varázslóiskolában tettem szert a tudásra, de már inkább visszafogtam a fantáziadús hasonlataimat, mielőtt tényleg többnek könyvelnek el, mint aki valójában vagyok. Remélem az angol kiejtésem érthető, ha már a saját síromat megástam ezzel a felajánlással ._.
- Akkor kettő nagy epres fagylaltkelyhez kérünk - közöltem a pincérlánnyal a kívánságunkat anélkül, hogy megnéztem volna az étlapot. Az tökéletes volt nekem is, és így talán nem fogom Aoi-chan szájából sem kinézni az édességet, ha én is ugyanazt eszem ._. És nem, nem vagyok gondolatolvasó, legalábbis merem remélni hogy puszta véletlenségből hibáztam rá, hogy mit fog rendelni a kislány. Remélem a szülei nem ölnek meg érte, hogy talán nem fog tudni vacsorázni a gyerekük.
- I had a master, he was an old man with greater knowledge than anyone! It was him who tought me everything I know now There's only one way to know if you're capable of becoming a magician or a super hero! You need to pass a simple test! - válaszoltam, visszatérve a hasonlatokhoz és a drámai hangnemhez, de a lendületem hamar alábbhagyott, amint elénk került a fagyi, mely azon nyomban megbabonázott. Örök ellensége a koncentrációmnak, az édesség ._. Csillogó szemekkel meredtem rá a lámpáknak köszönhetően hasonlóan csodásan csillogó éteknek, áhítattal merítettem bele a kanalamat, és emeltem a számhoz a falatot. Mint valami ceremónia a hangaa elűzésére
- Oishiii~ **.** - szakadt ki belőlem a szó, mihelyst megkóstoltam ízlelőbimbóimmal az epres csodát, lábaimmal pedig tetszésem jeléül még toporogtam is az asztal alatt. Mennyei érzések futottak keresztül az idegrendszeremen az édes és hideg aromától, arcomra pedig boldog és gyerekes mosoly ült ki. Kellett hozzá pár perc, hogy el tudjak szakadni a gasztronómiai élvezetektől és újra napirendre térjek Aoi-chan felett, aki nyilván már türelmetlenül várja, hogyan is lehet belőle varázsló :/ Gyorsan kutatni is kezdtem a táskámban, és rövid idő alatt elő is kerítettem azt a fehér spéci papírfecnit, ami nekem most kellett.
- Pay attention, Aoi-chan, this is a type of magical paper. If you touch it, the paper will react to your magical power. That is, if you have any. Look, it works like this! - szólaltam meg, majd lehúztam az egyikről a fedőréteget és az ujjaim közé fogtam. Lassan el is színeződött, lévén az én reiatsum nagyon magas, így élénkpiros színbe borult néhány másodperc alatt. Az árnyalat persze személyről-személyre változik, sötétkék jelzi az alacsony reiatsut, narancssárga a közepeset és piros azt a szintet, ahol már én is vagyok.
- If this reacts to your power, no matter what the colour is, you will gain the possibility to attend a magical school called Raion. They reside in a beautiful castle near Karakura and if you show some talent and I can get the permission of your parents, I will take you there, I promise! - mosolyogtam rá a lányra, miközben feléje nyújtottam a reiatsu-érzékelő papírcsíkot. No igen, a szülők engedélye még kényes kérdés, ha be akarom szervezni Aoit a Raionba, beszélnem kell majd velük is, lévén kiskorúról van szó. Van már gyakorlatom az ilyesmiben, de lenyeletni azt egy szülővel, hogy a gyereke furcsa és természetellenes erővel rendelkezik, sosem egyszerű :/ De ez még a jövő zenéje, most még csak azt kell kiderítenem, hogy megüti-e a kislány a szintet, ezt pedig a fecni fogja megmondani. Remélhetőleg minimum halványkék lesz, az már azt jelzi, hogy rejtőzhet az alanyban különleges képesség is, nem csak a spirituális világ érzékelése.

Nem volt erőm bejárni az órákra azóta. Három napja nem volt kedvem semmihez sem, szinte csak otthon ültem a szobámban és vegetáltam az ágyamon gubbasztva. Meg válaszoltam az aggódó SMS-ekre és mailekre, hogy nincs semmi bajom, meg stuff. Na persze... már hogyne lenne... Tegnapelőtt részt kellett vennem egy főzős műsor felvételén meghívott vendégként néhány másik idollal együtt, és most először éreztem úgy, hogy ez nem több számomra, mint puszta munka. Cseppet sem élveztem a kamerák kereszttüzét, pedig az ilyen műsorokban mindig remekül éreztem magam eddig, és képes voltam fanokat szerezni a tettetett és kevésbé tettetett ügyetlenségemmel, elvégre nem tudok főzni. Most azonban többször is meg kellett állítani miattam a felvételt, a mosolyom és a viselkedésem sem tűnt természetesnek... már ha egyáltalán képes voltam mosolyogni, mert sokszor azon kaptam magam, hogy a semmibe bambulok. Emiatt úgy döntöttem, hogy lemondom minden programomat a következő egy hétre, elvégre senkinek sem jó az, ha nem tudom magam szívvel-lélekkel odatenni.
Asutól tudom, hogy Tetsuya-kun padján kialakítottak egy emlékhelyet neki. Úgy éreztem, hogy amíg nem teszem túl magam a tragédián, addig nem leszek képes vele szembenézni, ezért is kerültem az iskolát. Csakhogy a suli pszichomókusa beszélni akart velem, így kénytelen voltam bemenni tegnap. Tulajdonképpen akartam is róla beszélni, felismertem, hogy abból nem származik semmi jó, ha magamban tartom. Asuval nem lehetett megoldani, mert ő nem értett semmit az érzéseimből, hogy min is megyek keresztül. Pedig az ő barátja volt, nem az enyém, és mégis... ő úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, én meg bedípeltem. Ki érti ezt? Szóval maradt az agyturkász, akinek kiönthettem a szívem végre... legalábbis részben, hiszen a sztori egyes részeit nem mondhattam el. Szerencsére valamelyest segített így is a beszélgetés, elvégre elmondhattam a legfontosabb dolgokat, hogy a szemem láttára halt meg egy fiú, akit nap mint nap láthattam, és hogy talán még segíthettem is volna neki. Furcsa amúgy, hiszen Tetsu az osztálykirándulás előtt egyáltalán nem tűnt fel nekem. Csak egy csendes srác volt a sok közül, aki bár helyes volt, de nem érdekelt különösebben, szemben mondjuk a barátnőmmel, akinek segíthettem vele összejönni a kiránduláson. És most mégis, én voltam az, akit az egész osztályból a legjobban megviselt a halála. Én voltam az egyetlen, aki hiányzott, bár tudtommal elég komor a hangulat a szünetekben. Azt hiszem ezzel nem leszek még képes szembenézni egy ideig.
Azonban a pszichológus ráébresztett arra, hogy az élet megy tovább úgy is, hogy valaki eltűnt belőle, így megszületett bennem az elhatározás, hogy látnom kell Narakut. Most jobban szükségem volt rá, mint bármikor, és szerettem volna azt is tisztázni magamban, hogy mégis mit is érzek vele kapcsolatban pontosan. Annyiszor éreztem már úgy, hogy nem törődik velem, hogy nem érdeklem őt igazából, hogy már azt is kétlem, egyáltalán engem érdekel-e ő. Sok van a számláján, de eddig mindig tett valamit, amivel képes volt kiengesztelni, és elismerem, hogy volt, amikor én voltam a hunyó. Ennek ellenére azonban mégis elbizonytalanodtam. Hívásomra szerencsére válaszolt még tegnap, most viszont mégis hiába vártam rá a megbeszélt helyen és időpontban, nem jött. Nem jött pont most, amikor a legfontosabb lett volna. Fél óra felesleges várakozás után hívtam fel, hogy akkor most mégis mi van, és a válaszától azt hittem, hogy ott helyben a földhöz vágom a telefonomat.
- Mi az, hogy bötög vagy?! - fakadtam ki a telón keresztül idegességemben, és választ sem várva ki is nyomtam. Hallottam a háttérzajban a nyávogást, szóval biztos voltam benne, hogy otthon van, így fogaimat csikorgatva, fortyogva indultam el a lakására. Nem voltam rest a hirenkyakumat használni, egyrészt azért, hogy a rossz környéken ne próbáljanak felszedni, másrészt mert rajta akartam kapni, bármilyen tevékenységre is volt kifogás ez a bődületes marhaság >.>
- Naraku! Nyisd ki, Naraku! - dörömböltem az ajtón ingerülten, indulatosan és türelmetlenül, szemeim pedig villámokat szórtak az ajtó túloldalára, bármi is várjon ott. Egy biztos, nem fogja zsebre tenni azt, amit most kapni fog tőlem! Még hogy egy betegség megakadályozza abban, hogy kimozduljon erről a lepratelepről! Pont őt! Ezt a kamut tuti hogy nem veszem be, csak jöjjön ki! >.>

Tiszta vizet a pohárba (legyem benne ACC)

Pattanásig feszült idegekkel nem éppen a legfőbb erényem a türelmes várakozás, idegesen topogtam az ajtó előtt, és újra meg újra bedörömböltem, amíg ki nem nyílt végre. Rég voltam már ennyire felhúzva, csak rátett az egyébként sem százas állapotomra, hogy Naraku vagy elfelejtette, vagy egyenesen leszarta a megbeszélt talit. Én nem fogok utána rohangálni, ha ennyire nem érdeklem, annyira nem jó pasi, hogy megérje a fáradságot. Pláne azok után, hogy gátlástalanul kihasznált, hiába kért bocsánatot, semmi sem garantálta, hogy nem fog még egyszer előfordulni. Nekem olyan srác nem kell, aki nem képes értékelni azt, hogy érdeklődöm iránta, aki nem képes egy tök minimális módon normálisan hozzám állni. Még csak nem is az kell, hogy rajongjon értem, hamar meg is unnám azt, aki pincsi módjára körbepattog. Szerintem nem olyan nagyon nagy truváj az, hogy figyeljen rám oda, nem? :/
Ahogy kinyílt az ajtó, szemeim összeszűkültek, és szinte meg se vártam, hogy normális kitáruljon, berontottam. El Naraku mellett, behatolva a lakás mélyébe, és fürkésző szemekkel lestem, hogy találok-e itt rajta kívül még valakit. Az hétszentség volt, hogy ha egy másik csajjal hetyegett éppen, akkor nem leszek rest és megtépem, bárki is legyen az. Na jó, Asut talán nem bántottam volna, de ő kivételes eset és úgy sem kezdene a fiúval Azonban hiába kutattam idegen cicamica után, csak a háziállataiba botlottam bele.
- Tch... - grimaszoltam csalódottan, valamiért nagyon balhézós kedvbe kerültem. Lendületesen megfordultam, hogy szembenézhessek végre Narakuval is, ám a látványtól valami egészen fura wtf-arc ült ki az ábrázatomra.
- Baszki, te tényleg bötög vagy?! - csattant a hangom a valójában szükségtelen kérdéssel, ami azt illeti, elég ramatyul nézett ki. Összeráncolt homlokkal méregettem a fiút, majd ismét körbenéztem a lakásban. Kész lepratelep volt, de ez cseppet sem lepett meg. Még akkor se szedné rendbe, ha meghívással érkeznék a nyakára lógni. Viszont a legutóbbi alkalom óta felkerült egy új elem a falra, legalábbis nem rémlik, hogy ki lett volna szögelve a poszterem. Kellemesen meglepett, kicsit a dühöm is csökkent tőle. De ez még nem fog megakadályozni abban, hogy kérdőre ne vonjam.
- Kösz, nem kérök sömmit. Nem hiszöm, hogy sokáig maradnék >.> - pillantottam rá vissza szúrós tekintettel. Különben sem volt étvágyam, pláne nem a felsorolt kajákhoz. Inkább meg se kínált volna, maradékkal akar megkajáltatni, pfff... Inkább nem is kommentálom ezt a lépést, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Neki nem megy az udvariasság, ezek a félresikerült kísérletek talán még rosszabbak, mintha egy nyálgép lenne :/ Brrr, abba bele sem akarok gondolni, milyen lenne szőkén, csillogó aurával Inkább leguggoltam és megcirógattam a macskákat, velük legalább nem bánik olyan mostohán, mint velem. Bár ha romlott tejjel adagolja őket, akkor ezt marha gyorsan vissza is szívom
- Így tutkóra nem mutatkozom veled söhol, maradj csak ott... De azért jól esött volna, ha mondjuk szólsz >.> És amúgy nem randizni akartam volna veled... - jegyeztem meg csendesen, és az arcom is komorra váltott az eddigi duzzogóról. Egyszerűen beszélni akartam vele, de valahogy most elment tőle a kedvem, hogy elmeséljem, valami bánt. Nem is tudom mit képzeltem, amikor arra gondoltam, hogy majd kisírhatom magam a vállán, meg ilyesmik. Egyvalamiről viszont lassacskán meggyőződni látszódtam ennek ellenére is, ahogy ránéztem Narakura újra. Tiszta szánalmas volt, ahogy ott fetrengett a saját taknyában-nyálában... ledöntötte egy nátha pont őt? Na ne már... Hamis kép élt róla bennem, ha ennyitől kifeküdt.
Határozottan rosszkedvűen pillantottam az általa mutatott irányba, a konyhapulton lévő virág látványa sem dobott fel. Talán, ha normálisan adta volna oda és nem csak így mellékesen belöki, hogy ja, vettem neked virágot is, képzeld Úgy éreztem hibát követtem el azzal, hogy idejöttem, nem kellett volna kitennem magam a hülyeségeinek. Egyre kevésbé éreztem úgy, hogy ez a srác tényleg az a vagány pasi lenne, akivel szívesen vagyok együtt.
- Ja, kösz... - válaszoltam hasonló stílusban, miközben leszórtam a fotel szélére pakolt ruhadarabokat és leültem úgy, hogy a macskát ne zavarjam - Na jó. Nézz rám, és mondd meg, mit látsz! - kértem meg a fejemet lehajtva, morcos és komor tekintettel. Remélem nem azt fogja hinni, hogy most bókolnia kell, arra volt most a legkevésbé szükségem. Vártam egy kérdést is, hátha megkapom, de valahogy kételkedtem benne, hogy eszébe jut. Naraku hiába nézett ki úgy, mint a mosott szar, valahogy nem tudtam sajnálni. Nem tudtam...

Tiszta vizet a pohárba

Mondhatom nagyon szívderítő lavinába keveredtem azzal, hogy olyan hülyeségekre gondoltam, mint egy találkozó Narakuval. Csak idegeskedek miatta, ráadásként meg még itt van ez a hülye náthája, amit jó lett volna nem elkapni. Tulajdonképpen amint megláttam, ki is kellett volna fordulnom az ajtón, szar az immunrendszerem amúgy is. Gyakorlatilag azzal, hogy itt maradtam, szinte garantált, hogy el is kaptam tőle a bacikat, hacsak valami csoda folytán nem riasztotta el őket a sötét aurám
- Dokinál voltál? Mi bajod van? :/ - kérdeztem meg a rend kedvéért, hogy azért mégse legyek már akkora bunkó, hogy még ennyit sem érdeklődök meg. Azt viszont lesheti, hogy jobbulást kívánjak, szenvedjen csak egy kicsit, amiért ide kellett jönnöm ebbe a lepratelep kerületbe csak miatta >.> Le kéne dózerolni ezt az egész kócerájt a picsába, senki sem szeret erre a környékre járni. Más kérdés, hogy van olyan tanár (!) aki erre lakik, meg Narakunak is ez a természetes élőhelye Ettől még persze nem lesz szimpatikusabb ez a negyed, itt még bulizni sem lehet rendesen... na nem mintha ahhoz most lenne kedvem.
- Ja, "valami olyasmi"... pont ez a baj... - motyogtam magam elé az egyik köhögési rohama közepette, hogy ne hallja meg - Hát ez az, hogy elfölöjtötted egy nyomorék bötögség miatt >.> Ennyi köllött hozzá - nyafogtam tovább, különösebben nem érdekelt, hogy mit gondol rólam emiatt. Igenis minden jogom megvolt hisztizni, pláne most, hogy nem csak azért akartam találkozni vele, mert olyan kedvem volt, hanem tényleg fontos dolog miatt. Erre cserbenhagyott egy mukkanás nélkül... ezek után mégis mit csináljak, ha nincs ott, amikor szükségem lenne rá, és nekem kell a nyakára járnom? Ha nem lennék ennyire felzaklatva amúgy is, simán megcsinálom, hogy a telefon után fogom magam, és többé nem reagálok arra, hogy ha keres, aztán majd rájöhet lassan, hogy dobták >.> Mázlija van, hogy ennyire felhúztam magam rajta és idejöttem, most már bánom, hogy megtettem :/
- ... - kinyitottam a szám, de mégse szólaltam meg, csak morcosan néztem a fiúra, ahogy berohant az egyik ajtón túlra. Remek, legalább észrevette, hogy valami bajom van, nem néztem volna ki belőle. Ettől függetlenül azonban egy másodpercre sem csillapodott a dühöm és a csalódottságom, miközben a fülemet befogva próbáltam nem figyelni arra, hogy mit művel odabent. Legszívesebben ezalatt olajra léptem volna, de ha már idejöttem, hadd tudja meg azt, ami most megfogalmazódott bennem. Fogaimat csikorgatva, feszülten vártam, hogy visszajöjjön, és mihelyst ez megtörtént, felálltam a fotel karfájáról és összefűztem a karjaimat a mellkasom előtt. Félig elfordulva, fél szemmel pillantottam csak rá.
- Nem, nincs... - közöltem vele rideg, elutasító hangon - ...és nem fogok az öledbe se bölöülni, ahhoz sincs kedvöm hogy elkapjam a kórodat >.> Az előbb mögfogalmaztál valamit. Valahányszor találkozunk, valamivel mindig fölhúzol! Mindig! Én viszont nem vöszöködni akarok veled, möguntam már. Azért akartam ma veled találkozni, hogy tisztázhassam magamban, hogy is állunk egymással. Szömtől-szömbe akartam veled állni, és eldönteni, hogy ha történne veled valami, az mögrázna-e annyira, mint hogy egy osztálytársam a szömöm láttára halt mög - indult meg belőlem a szó keserűen, a vége felé meg-megbicsaklott a hangom, ahogy eszembe jutott a vérbe fagyott fiú látványa. Soha nem fogom tudni kiverni a fejemből azt a képet és csak-csak eszembe jutott, hogy megmenthettem volna, mert megvan hozzá az erőm. Quincy vagyok elvileg, de már nem akarok az lenni, bebizonyosodott, hogy méltatlan vagyok rá.
- Ezek után azt hiszem, már tudom a választ. Gondolom nem köll mögmagyaráznom mit jelent a nem. Én... nem érzem jól magam veled. Folyton vitázunk, nem törődsz velem és már engöm se nagyon érdököl, hogy veled mi van. Minek erőlködjek, ha ennyire komolytalanul és hanyagul állsz hozzá a "kapcsolatunkhoz"? Olyan, mintha nem is lenne és azt hiszem én ezzel mög is békéltem. Tök jól möglennék... nélküled is - mondtam ki egy nagy és remegő sóhajt követően. Épp eléggé fel voltam zaklatva, és még Naraku is csak idegelt, ezt egyszerűen így nem tudtam már ép ésszel kezelni. Lehet, hogy nem teljesen tiszta a fejem, de nem csak most éreztem úgy, hogy ő semmit nem tesz azért, hogy megmaradjon a kapcsolatunk, csak akkor, ha kiakadok. Én meg rohangáljak utána meg minden >.> Jobb is lenne talán így, esne a népszerűségem, ha kiderülne, hogy van valakim. Ez egy ilyen biznisz, ez az idolok és seiyuuk világának tartozéka. Márpedig ha van eszem ezzel törődni, akkor az azért már jelent valamit, nem? :/

Tiszta vizet a pohárba

Ez a "nem kell mennem a dokihoz, mert úgyis tudom mi bajom van" duma nem mulasztotta el az arcomra csalni a no comment vonásokat. Ha most ezzel akart keménykedni, akkor nagy tévútra tévedt, mert ez nem olyasmi volt, amire azt fogom mondani, hogy hú, milyen menő vagy Elég betegeskedő alkat vagyok magam is ahhoz, hogy tudjam, nem érdemes elkomolytalankodni egy ilyen nyavalyát, egyszerűen olyan szörnyen nézett ki Naraku, tök nyilvánvaló volt, hogy ehhez kéne spéci bogyó meg ilyesmik :/ Talán még sajnáltam is volna, ha nem éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy gondolatban elhordjam minden utolsó szemét alaknak, meg a srác amúgy sem az a típus volt, akit olyan nagyon babusgatni kellett volna, szóval biztos meglesz az én aggodalmam nélkül is. Volt most elég bajom nekem is, de nyilván eszébe se jutott volna rákérdezni, ha nem utalok rá egyértelműen a szavaimmal is, hogy szeretném, ha megvigasztalna. Mármint, akkor még szerettem volna, amikor felhívtam, hogy találkozzunk már, mostanra valahogy már nem érdekelt a dolog :/ És ha neki nem jut eszébe engem sajnálni, akkor nekem miért kéne törődnöm azzal, hogy egy nátha miatt sajnáljam, ugye?
- Naná, biztos nagyon akartál - zsörtölődtem az orrom alatt motyogva a bocsánatkérésére. Nem hatott meg, nem változtat a tényen, hogy elfelejtette. Ha annyira fontos lennék neki, akkor biztos nem alakult volna így, legalábbis én így gondolom saját magamból kiindulva. Ha van valami számomra is fontos időpont, arra úgy rá vagyok pörögve, hogy ki se tudom verni a fejemből. Mondjuk valahogy ennyire izgatottan nem várom a találkozásaimat Narakuval én sem, szóval... ez azért már csak jelent valamit :/
- Jó duma, mondhatom... félsz kimutatni az érzelmeidet, és ezért vagy paraszt velem?! Ennél hülyébb kifogást még nem is hallottam taplóságra, bözzög mikor mög akarsz dugni, rögtön nem köllenek az érzelmek, amiktől annyira félsz, az mögy anélkül is >.> - vágtam vissza gúnyosan gesztikulálva. Ez is csak megerősített abban, hogy nincs szükségem rá, nekem most pont az kéne, hogy ki tudja mutatni az érzelmeit. Azt hiszem talán én sem szerelmet éreztem, csak valami gyerekes rajongást, de már kiábrándultam belőle... csak teher volt a nyakamon, és kockázat, hogy kiszivárog, a kapcsolat és akkor lőttek a pályafutásomnak is. Tetsuya-kun halála olyasmi érzelmeket váltott ki belőlem, amik segítenek rájönni, hogy mennyire el vagyok cseszve jómagam is. Az énekesi karrieremen és a barátnőimen kívül semmim sincs, amire büszke lehetnék tulajdonképpen, az igazi álmaim eléréséhez nincs meg sem a szerencsém, sem a tehetségem, sem pedig a bátorságom. Naraku is, hiába mondja hogy nem tehettem róla... jó, lehet hogy nem, de akkor is, ott volt az a nyomorék kereszt a csuklómon, ha használni is tudnám éles helyzetben, akkor igenis megmenthettem volna! Azzal meg rohadt sokra mentem, hogy amikor nem számít, akkor el tudok találni egy párcentis felületet száz méterről >.> Semmi értelme nincs így ennek a quincységnek...
Pocsék hangulatban huppantam vissza a fotelbe, keresztbe font karokkal és durcásan pillantva a fiúra, aki valamit a szekrényében matatott. Az onnan kivett kicsi bársonydobozra csak akkor figyeltem fel, amikor elém lépett és a kezembe adta. Nem tudtam mire vélni a gesztust, lehet tényleg sikerült valami értelmet vernem a fejébe? Mondhatom jókor, csak az tartott vissza attól, hogy kisétáljak az életéből, hogy még kicsit nyösztetni akartam a lelkiismeretét, ha van neki olyan. Felkeltette a kíváncsiságomat, csak ezért nyitottam ki a dobozkát, a benne megpillantott karikagyűrű láttán pedig kérdő tekintettel pillantottam fel rá.
- Ez most komoly? - kérdeztem hitetlenkedve, a választól pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Nem úgy tűnt, hogy fogalmatlanságból szánt meg egy jegygyűrűvel, az pedig csak tovább rontott az egyébként sem fényes összképen, hogy még csak azt sem tudta kimondani, hogy szeret, de... el akar venni?! 18 vagyok baszki, még csak nem is nagykorú, anyám meg úgy dobná ki a házból, mint a huzat, de még apa is! Ezt nem hiszem el, ennyire komolytalan nem lehet, hogy még csak a súlyát se fogja fel annak, hogy mit csinál!
- Te jó ég, hát nem érted, hogy most közöltem veled, hogy... vége? Bármit is érzel, az nem lehet komoly, nem is ismersz! Ne csináld ezt velem... - hangom már inkább szánakozó volt, mintsem mérges, nagyon közel álltam a síráshoz. Kiborított egyszerűen ez az egész, idegesen temettem a kezembe az arcomat és söpörtem ki az apró könnycseppet a szemem sarkából, nem pedig a meghatottságtól. Mit képzelt, hogy megkéri a kezem és egyből a nyakába ugrok, mindent megbocsátva? Ez nem egy focimeccs, amit egy jó csellel meg lehet fordítani :/
- Mi van...? - kérdeztem vissza elhaló hangon, mintha nem értettem volna, amit mondott. Talán nem is akarta az agyam felfogni a szavak jelentését, sem pedig a felköhögött vére látványát. Kiesett a kezemből a doboz is, legalábbis az egyik pillanatban még az ujjaim között tartottam, a másikban pedig már a padlón volt. Nem tudtam feldolgozni az értelmét a tetteinek, sem a kijelentése jelentőségét. Milyen rémálom ez? Egy rossz vicc? Mikor jönnek a pezsgővel a kandikamerások? Nem érdekel mekkora botrány lesz belőle, én isten bizony be fogom verni a műsorvezető képét ezért! De nem, nem jött be senki az ajtón, ketten voltunk a szobában, meg a macskák. Hát akkor vajon addig süllyedt, hogy ezzel akar utánam kapni, és a lelkiismeretemnél fogva láncolna magához? Ennyire kétségbeesetten szüksége van arra, hogy megkaphassa... nem is tudom micsodám érdekli, mert ha a szerelmem kéne, ilyeneket nem tenne...
- Gyűlöllek... soha többé ne kerülj a szemem elé... - olyan szavakat ejtettem ki, amelyeknek nem is voltam tudatában, ahogy annak sem, hogy felpattantam és kirohantam a lakásból. Csak homályosan láttam a könnyeimtől, találomra indultam el valamerre. Rohantam, amíg ki nem fulladtam, onnantól kezdve könnyeimet gyerekesen törölgetve lépdeltem a járdán. Nem akartak elapadni, én pedig nem tudtam, hová is kéne mennem, mert haza nem akartam. Céltalanul járkáltam, miközben az értelmét és a jelentését kerestem mindannak, amit az imént hallottam és most a fejemben visszhangzott. Végtelenül megalázva éreztem magam, mint akibe a földön feküdve belerúgtak volna még párszor, és csak abban voltam biztos, hogy életem legrosszabb döntését hoztam azzal, hogy hagytam magam Naraku hatása alá kerülni.

Tiszta vizet a pohárba... majd egyenes út lefele…

*Éjjel van, s én kinyitom ablakom, hogy láthassam az éjszaka sápadt fényét. Szinte kipihenten öltök magamra egy haorit, hogy megvédjem magam a becsapó hidegtől. Közben gondolataim már rég máshol járnak. Valahol, a múltban; valahol, a jelenben. Kitekintek a művelt birtokra, majdan a csillagokkal fedett boltozatra. Miért gondolhatta így? Nyomot hagyott bennem. Tán túl sok minden is gyülemlett fel az elmúlt időszakban; kérdések, melyekre nem kaphatok választ. Legalább is még nem kaphatok. De ettől függetlenül egyáltalán nem biztos, hogy nem létezik ama személy, ki ezeket mind meg tudná válaszolni. Mert létezik, és pontosan tudom, hogy ki az, akinek felelnem kell. Tudom kit keressek meg, csak éppen egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy itt az ideje még ennek. Hiszen maga a gondolat, hogy olyasvalakit keressek, akit nem is ismerek - csupán szavakból -, megingató. Noha, természetem része sosem volt az ingatag ácsorgás. Egyik, vagy másik oldalra mindenképpen dőlni kell. S inkább választom azt az oldalt, hogy lépek bizonyos ügyekkel kapcsolatban. Sóhajtok egyet, majd a fülem mögé tűröm egyik hajtincsemet. Hát legyen! Ha ez kell ahhoz, hogy némileg több képet kapjak, akkor lépni fogok. Nincs is olyan késő még igazából; valahogyan elképzelhetetlennek tartom a gondolatot, hogy bármelyik shinigami aludjon még. Tökéletes időpontnak minősül így egy találkozásra, az emberek világában. Soul Societyt valahogyan túlságosan elragadottnak érzem egy ilyen találkozás helyének.
Így ezzel az elhatározással csukom be szobám ablakát, s nyitom ki a gardróbom ajtaját. Egy szépen mívelt kimonot választok a maga szolíd, ámbár arisztokratikus stílusában. A főnemesség szinte ott áll minden egyes szegletében, ahogyan a fehér anyagra ezüstösen festették bele az orchidea virágzását. Hajamat egyetlen egy ezüstszalaggal kötöm fel teljesen, melynek végén a Kagami- ház dísze ékeskedik. Nyakamba veszem nyaklácom, majd oldalamra teszem kardom; melyben szükséget nem látok, viszont a zanpakutomról van szó. Megállok a tükör előtt, s önmagam szemeibe nézek.* ~ Ha nem töröltem volna el a rózsát, akkor is kinyílt volna? Ha nem tisztítottam volna meg, akkor is itt lenne? Ha nem beszéltél volna vele, akkor is ez lett volna a vége? ~ *Három kérdés merül fel bennem, s mind megválaszolatlanul. Ezekre a választ pedig egy olyan személytől fogom elvárni, akit igazából nem is ismerek. Mert hiába is ragozza származásom tetteit, mégis olybá’ tűnik gyökereik már régen elvágottak. Legalább annyira semlegesen állok a Sierashi Yuusukevel kapcsolatos pletykákhoz, mint amennyire Tamachi Yukezo önhazudtolásos szavaihoz. Amíg nem ismerem, nem is ítélem el. Ugyanakkor nem kenyerem mások felé kardot inteni, mert a nézetek esetlegesen ellentétesek. Természetesen ez az arrancarokra nem értendőek. Kinyitom egyik tenyerem, amelyben egy pokollepke materializálódik.*
- Sierashi Yuusuke-san, beszédem van önnel az emberek világa szegény negyedében. Legyen egy óra múlva a vonat megállónál. *Szándékosan nem illesztem az üzenetbe nevemet, valamint a hozzátársuló dolgokat. Nagyon jól tudom, hogy a kíváncsiság az, amely vezérelheti a Daitenshi vezérét egy ilyen találkozással kapcsolatban. Ki az? S miért? Nem érezheti magát fenyegetve, nem is ez volna a célom ezúttal. Mindazonáltal pedig célszerű volna nekem is elindulnom. Kimért lépésekkel térek le a Kagami- ház senkaimon kapujához, hogy a kidoushuu tagjaként a megfelelő utasításokkal nyittassam meg azt. Nincs szükség különleges engedélyekre az üggyel kapcsolatban, hiszen távozásom Soul Societyből titok marad. Ez egyfajta kiváltság, melyet mi főnemesek különösen élvezünk. Nem tart sokáig, lévén ismerem a járást. Némi villámlépéssel alig néhány másodperc alatt túljutok a Dangaion, majd egyenesen egy kihalt vonatmegállónál érkezem meg. Egy kisebb híd, amelyről éppen kilátás nyílik az egyik szórakozó helyre. Emberek, akiket védenünk kell; ők mégsem látnak minket..shinigamikat. Komoly tekintetemmel csendesen pásztázom a környéket, s mindazokat, kiket már nagyon régóta nem láttam. A Lelkek Palotájában csak királyi személyekkel találkozhattam, a kapitányi kinevezésem óta pedig aligha voltam az Emberek Világában. Most mégis ezt a helyet tartom a legnyugodtabbnak. Még mindig felmerülőben a gondolat, hogy milyen embernek lenni; s miként élhetnek az ő világuk nemesei. De túlzottan nem merülök bele ezekbe, hiszen hamarosan megérzem a közeledő lélekenergiát. Már nagyon sok lélekenergiával találkoztam shinigami életpályám során, de azt hiszem ez a lélekenergia valóban beváltja a róla elhangzottakat. Valamennyire elzártam ugyan a saját kisugárzásomat, viszont egyértelmű volt, hogyha akar, akkor majd megtalál. Az érkező férfi felé fordulok.*
- Üdvözlöm Sierashi-san! A nevem Kagami Ai. *Az öltözetem tanusíthatja származásom, bár a volt meg jelenlegi rangokat mind elhagytam ezekből; igazából nem is lényegesek. Ha egy kicsit is érdekelte a Soul Societyban történtek, maga is visszaemlékezhet a nevemre; hiszen ugyanúgy bevonult a történelembe, mint az övé. Az első volt kapitány, aki a 0. osztagba való előléptetése után visszadezertáltak a Gotei Juusantaiba.* - Remélem el tudod nézni, hogy ily’ későn zavarlak; ugyanakkor úgy vélem, hogy ez a beszélgetés mindkettőnket érint valamilyen formában. *Nyomatékosítom szavaimban az "érint" szót. Bizonyára maga is megértette, hogyha valaki éjjel képes találkozóra hívni, annak konkrét célja lehet. Egy kis csend kerekedhet kettőnk közé, én pedig mindkét kezemet a korlátra teszem. Messzire tekintek, nagyon messzire. *
- Bár láthatod, hogy nem hazudok; most megkérlek rá, hogy ne gondolj rám nemesként. Pletykálják ugyan, hogy nem kedveled azt a réteget, de azt hiszem a gyűlölködésre itt most semmi ok. Magánszemélyként vagyok itt, s szeretném, ha beszélgetésünket nem árnyékolná be a negatív előítélet. Ugye meg tudod oldani ezt? *Egyszerű, de jelentőségteljes kérés ez tőle. Már önmagában furcsának vélheti, hogy félig letegeztem; ilyet talán egyetlen főnemes sem tenne vele. Sokak szeretik a rangjukat fitogtatni egy-egy ilyen beszélgetés során; de hát én nem mindig tartozom a sokak közé Változtak az idők, ahogyan én magam is változtam. Már nem tudok mindennel egyetérteni, amit a nemesség csinál.*
- Kicsit hosszú lesz az, amit elmondhatok neked. Elsősorban az egyik társadról, Sakai Hitomiról szeretnék beszélni. Ugye jók az információim, hogy ő is a Daitenshi tagja? *Egy hosszú, és nagyon régi történet az, amiről nekünk beszélgetnünk kell elsőként. Viszont szükséges, mivel egy felmerülő probléma elhárításaként fog szolgálni; amelyből megláthatja jó indulatomat feléjük nézve. Vannak ugyan dolgok, melyekről le vagyok maradva az elmenésem okán, de a fontosabb dolgokat sikerült bepótolnom a helyzeti tudást illetően.*

Shinginotou, a Hűség tornya. Meglehetősen büszkének érzem magam eme elnevezés kitalálásának okán, hiszen a Gotei Juusantaitól kapott épület mindennek elmondható, csak éppen többemeletes monstrumnak nem, mint ahogy a használt jelző sem állja meg minden tekintetben a helyét. A manapság igencsak megszokottnak mondható napirend szerint az építmény egyik felső szobájának ablakában ülve szemléltem, ahogy a Nap aranyló korongja vörösre festi az ég alját, majd teljesen eltűnik a Senzaikyuu és a horizont takarásában, csakhogy átadja helyét az est fényeinek. A birtokhoz tartozó kertből halk ciripelés hallatszik fel, amely mintegy aláfestésként szolgál a lomhán felfelé kacskaringózó cigarettafüst lágy táncának. Szinte már-már régi emlékeket idéz a pillanat, nem is olyan régen még a Hachibantai főépületének tetején loptam hasonlóképpen a napot, egy jó üvegnyi szaké társaságában, s egyedüli gondomként kizárólag az aznapra ütemezett kapitányi értekezlet ellógása volt megnevezhető. Töprengésem igazából teljesen értelmetlen, hiszen saját döntésem alapján hagytam fel remek életemmel és indultam el egy olyan úton, melynek akkor a végét sem láttam. Gondolataimból egy apró pokollepke ránt vissza, aminek megjelenését rezignált sóhajtással kommentálom. Yukezo ötletének megfelelően ki kéne biggyesztenem a kapura, miszerint mettől meddig van ügyfélfogadás, azután pedig nem foglalkozni senkivel a Seireiteiben, akarjanak bármit is. Elhatározásomtól függetlenül emelem fel üres balom mutatóujját, amin könnyedén landol az üzenethordó lény, fejemben pedig felhangzik egy számomra eddig ismeretlen, női hang. Vonásaimon akaratlanul is savanyú fintor fut keresztül, sokkalta jobban örültem volna, ha Chiyokotól kapok üzenetet.
Nos, ezúttal milyen segítő kezet készülnek vajon nyújtani Felém a főnemesek gyöngyei? Remélhetőleg nem olyat, mint az a kis fruska, aki képes lett volna belelökni a szakadékba, amelynek szélén álltam, pusztán azért, mert elvakult igazságérzete miatt képtelen volt meglátni a fától az erdőt. Mindazonáltal szerencsére a Negyvenhatok Tanácsába legalább minimális értelem szorult, miután a Daitenshi megmutatta mennyire kiszámítható és kijátszható rendszerük, jobbnak vélték inkább a saját oldalukon tudni minket, semmint hagyni, hogy úgymond veszélyes gerillákként a nagyvilágban lézengjünk. Fejemet oldalra döntve mélázom kissé, vissza is utasíthatnám a meghívást, a Villámvándorral ellentétben Nekem semmilyen érdekem nem fűződik a Kagamikhoz, illetve az illemtudásom amúgy is kifogásolható, vagyis kaptam már ilyen - szerintem teljesen alaptalannak mondható – rágalmakat. Egy vállrándítással térek napirendre a dolog felett, majd lélekszemcsékké morzsolom a hírvivőt. Nincs ilyesmire időm, meglehetősen fontos feladatok állnak még előttem az éjszaka folyamán! Hatalmas nyújtózást követően telepszem vissza a dámatábla egyik oldalára, ahol már vár ellenfelem, egy tollas testbe bújt ördögi zseni képében. Szegény Csirke manapság egészen kedvetlennek tűnik, mióta szerelmem betegsége miatt remeteségbe vonult, ahol nem mindennapi tudását felhasználva igyekszik gyógymódot találni. Reményeim szerint a Yonbantai jelenlegi vezetője mindenben a rendelkezésére áll, máskülönben csúnyán kell majd rá néznem, aminek egyikőnk sem fog örülni. Homlokomat bőszen ráncolva készülök fel a csatára, amelyben ezúttal személyem fog győzedelmeskedni, ebben biztos vagyok! Háromnál több vereséget képtelenség elviselni egyhuzamban, ezzel feltételezem a módosított lélek is tisztában van, ellenben csípős szószban fog fürödni, állítom!
Mérgelődve fonom össze karjaimat világoskék haorim takarásában, az átkozott kurafi képes volt az utolsó kanomat is elvenni, holott előtte kétszer is kifosztott rendesen alig háromnegyed óra alatt. Felindultságomban az első eszembe jutó célpont, más néven az Élők Világa felé indultam, így lehetséges ama nevetséges helyzet létrejötte, miszerint jelenleg nagy elánnal baktatok a dangaiban, holott eszemben sem volt idefelé jönni, ráadásul ezek után a találkozón is meg kell jelennem, minden bizonnyal figyelik a területet, s habár kétségtelenül el tudnék észrevétlenül slisszolni a figyelő tekintetek elől, megfogadtam, többet nem fogok menekülni. A senkaimon félrecsúszó rizspapír-ajtói között átlépve rögtön megcsap az idegen jelenlét, amit ugyan birtokosa igyekszik elnyomni, teljes egészében azonban nem képes erre, ahogy egyetlen lélek sem külső segítség nélkül. Alig észlelhető a villámtánc, amivel mozgásba lendülök, egyetlen lépéssel máris tetemes távolságot tettem meg kiindulási pontomtól a találka helyszínéig. Megmondom őszintén, Karakura ezen környéke nagyrészt ismeretlen előttem, a szegénynegyedben semmi keresnivalója nincs egy magamfajtának, aki régebben playboyokat megszégyenítve tengette dezertálása szomorú időszakának első felét. Szinte nem is érzékelhető szellő vág végig az aprócska hídon, amihez hamarosan egy pár szandál ütemes klaffogása is csatlakozik, jelezvén megérkezésemet. Tisztes távolságban állapodok meg, kizárólag futó pillantással illetve Kagami Ai felcicomázott valóját. Ajkaim önkénytelenül is gunyoros mosolyra húzódnak, amennyiben nemesi származását a beszélgetés erejéig valóban maga mögött kívánta volna hagyni, akkor egyszerű shihakushōban jön. Lényegtelen, nem a ruha teszi az embert.
- Nocsak, ilyesfajta gorombaságokat terjesztenek Rólam az úgynevezett „felsőbb körökben”? – habár számon mosoly játszik, szemeim továbbra is hidegen fénylenek, valóban nem szívlelem a kékvérűeket, pontosabban mondva közülük is csak azokat nem, akik kizárólag önmagukkal törődnek, valamint vagyonuk, politikai hatalmuk gyarapításával. – Felesleges emiatt aggódnod, sosem tettem rosszat azoknak, akik nem adtak rá okot… Így van, Sakai Hitomi az arkangyalok közé tartozik, ahogy ezt mindenki tudja, aki valamilyen kapcsolatban áll a Tizenhárom Őrosztaggal. Mi dolga lehet egy emberrel a magadfajtának?
Szavaim lényegre törőek, általában nem kenyerem a bájcsevegés, többek között ezért nem tartanak kedves személynek első találkozás után. Természetesen ez is attól függ, hogy éppen milyen okból kifolyólag jön létre az adott szituáció, szeretném-e az oldalamra állítani az illetőt vagy sem. Direkt módon használtam záró akkordként az utolsó kifejezést, ezzel is sulykolva, miszerint ugyan egy oldalon állunk, mégsem vagyunk egyformák. S itt igazából nem a bennem lakozó retteneten van a hangsúly.