*Ez sem volt egy átlagos nap. Tartalmilag ugyanannak felelt meg, mint eddig. Reggel kelés, kajálás és bútor dobálás aztán pedig meglógás és semmit tevés a városban vagy ha értelmesen töltöttem a napom, akkor vállaltam egy kis husi munkát, hogy legyen pénzem gumicukorra. Habár erre sem lett volna szükségem, mert természetesen a briliáns beszélőkém végett mindig kitudom csikarni valakiből a heti betevőmet. Legutóbb az állítólagos keresztanyámat húztam le a sáros földig tárcáját kiürítve, de tehetek én arról, hogy Soul Society-ban igazából gondtalan életet élnek a shinigamik? Nem volt túlzottan szüksége arra a pénzre még én itt vagyok "bezárva" ebbe a városban. Egyébként élvezem, csak néha már soknak tűnik a sok seggfej, akikkel gyakorta összefutok, az meg, hogy ki kerüljem a többi vaizardot lehetetlen, hiszen egy raktárban lakunk. Úgy is elszabadulok vagy bezárkózom a szobámba és szövögetem a terveim avagy fejtegetem a plafonon lévő jelképeket. >.> Valamelyik kötsög szépen felrajzolta azokat is, azóta se jöttem rá a megoldásra, pedig mikor foglaltam már be azt a szobát? Egyszer lehet még is csak be kell engednem a királyságomba Kyousuket? :/ Áá, nincs az- az isten, hogy én azt a perverz alakot oda beengedjem. Inkább megoldom, ha kell évszázadokat szenvedek, de ha egyszer rá jövök kifogom ütni azt a plafont és újat építtetek a helyére.
Tehát ez a nap is átlagosnak elkönyvelhető volt azt leszámítva, hogy ma nem igazán sikerült kimennem egyet focizni. S nagyon nem is éreztem rá kivételesen késztetést. Így estére kiváltképp érvényesült bennem egy kisebb rosszul lét, ami sikeresen elnyomta azt a jó kedvemet. Tulajdonképpen semmi egyéb csak a fáradalmak első jelei.
Ásítozva nyitok be a szobámba miután az esti procedúrának vége szakadt. Végül csak megtaláltam azt, amit kerestem a konyhában a hatalmas hegy tányér közt. Még valamelyik nap ott hagytam az egyik karkötőmet. Szépen pofán csaparintottam volna azt, akinek lett volna mersze ellopni azt a felbecsülhetetlen értéket. Éppen ezért sem hagytam annyiban a dolgot és döntöttem úgy, hogy fürdés után megekeresem. Belépve a szobámba végig nézem ismét, hogy minden a maga helyén van, ahol hagytam. Mázlijuk van, ezúttal nem találok semmi olyasmit, amely arra vezetett volna, hogy megint kirúgjam a falat és reklamáljak, hogy még is ki vitte el a ruháimat. A fáradtság egyenesen benyilal minden egyes porcikámba ezért csak az íróasztalomra dobom a karkötőt és átöltözök a pizsimbe. Miután leoltottam a villanyokat bedőlök az ágyba és hamar el is üt az álom. Álom...valóságban talán órák telhetnek el, én még is csupán perceknek érzékelem. Alig üt hajnal kettőt az órám s egy hangra ébredek. Mély és egyértelműen gonosz hang szólít meg folyvást nevemet emlegetve. Fordulok egyet az ágyamba, első megmozdulásként a falnak vágom a kis órámat, amely szépen darabokban ér földet.*
- Hát szabad ilyet kicsi lány?...Shinigami, az enyém leszel... *Először a bekómálásom végett nem hallom őket tisztán, de aztán ahogy kinyitom szememet és hatalmas megerőltetéssel hanyatt fordulok nem csak a hangot hallom, de látom a zanpakutom szellemének emberi alakját, illetve azt a tetves hollowot is, akinek olyan irritáló képe van, hogy legszívesebben lehúznám a wc-n. Nem igaz, hogy ezeknek az éjszaka kellős közepén jut eszükbe beszélgetni? Csapok feléjük kettőt a leveőben, hogy hátrébb ugorjanak.*
- Fogjátok be...szakadjatok már le rólam korán...hajnal? na húzzatok, aludni szeretnék...
*Idegességembe, ahogy feléjük akarok fordulni szépen sikerül leesnem az ágyamból. Nem vagyok boldog, egy cseppet sem. De pozitív, hogy vagy halóztam vagy csak álom volt igazából..mindegy elhúzták a csíkot innen. Igazán remek, egyáltalán nincs kedvem két ilyen sötét alakkal arról beszélgetni, hogy még is mik a céljaim. Ekkora baromságot? A cél azoknak a begyöpösödötteknek valóak, akik nem tudnak stabil lábon élni a világban és vágynak a változásra. Nesze, én csak jól akartam érezni magam azon a napon, de cápafogú Raiden-bá elintézte, hogy ne legyen onnantól kezdve jó napjaim. Dühítő, fel is kelek a padlóról és nyújtózkodok egyet. Ha már sikerült felkelnem, akkor tegyük magunkat hasznossá. Végül is melyik gyerek mászkál éjjel az utcákon? Na most lesz egy, ha pedig zsernyákok jönnének csak szépen seggbe billentem őket azt csácsumicsá. Tornacsuka, rövidnadrág és póló, nem is kell több. Bőven elég, jó azért a szokásos táskámba bepakolom az iker pengéimet, néhány zsepit és a foci labdámat hátha út közbe kedvem lenne kerülő utat tenni egy éjjeli foci miatt. (Miért ne lenne kedvem ) Nem nagyon törődök azzal, hogy lopakodnom kéne meg mi egyéb, szimplán kisétálok a raktárból és csak megyek az utcán arra, amerre a lábam visz. Kihalt utcák, tompa fények és egy árva lélek sincs azokon a pár hollowon és feltehetőleg szimpla lelken kívül jelen ebben a város részi környezetben. De most őszintén...érdekelnie kéne engem, hogy pár szaralak felzabál még néhány kaki kupacot? Nagyon hidegen hagy most ebben a pillanatban. Egyik kezemet a zsebembe biggyesztem és csak egy követ rugdalva érek be az egyik pályaudvari aluljáróba. Ebben nincs is semmi jó, egyszerűen semmi. Még ha lenne valaki akinek szét lehetne rúgni a seggét még élvezetes is lenne a kinti lógás, de ez az egy kettő hollow reatsu? Hát...őszintén szólva egy csimpánz nagyobb erővel bír. :/
Sóhajtok egy nagyot és már- már arra készülök, hogy vissza fordulok s megpróbálok vissza aludni, de tettemben egy új reatsu felbukkanása állít meg. Bár megfordultam, menten meg fagy bennem a vér és mozdulni sem bírok, hiszen jól ismerem ezt a lélekenergiát. Most mondhatnám, hogy ki az a bénaság, aki ilyenkor hollowot akar nyerbálni meg hasonló dolgok, de apura nem szabad ilyet mondanom. :/ De azért tehetek egy s mást. Bevágom a táskámat az egyik italautomata mellé és kiveszem belőle a zanpakutomat.* - Te meg várj itt! *Sejtetősen célzom be ezzel az utasítással a focilabdámat majd a maxos shunpom segítségével elég gyorsan megérkezek a helyszínre. Hogy miként is szól a beugróm?*
- Shi...zu...ne...fight!
*Bárki, igen bárki...de egy seggarcú, kiplasztikált képű hollow ne szórakozzon az apucikámmal. *.* Jó hakudásan rúgom speciel fejbe a hollowot még pedig úgy, hogy annak feje lerepüljön a helyéről. A hatás meg egyértelműen a test és annak maradékának elporladása. Csendben megállok előtte kicsit megszeppenve. Húú, de bennem van az a szokványos köszönés, hogy mindenkit vagy bordán rúgok, vagy fejbe vagy bokán...de aput? soha, de soha...félek, hogy leszidna miatta :/ *

Apa és lánya
avagy első találkozás mióta leléptem Soul Society-ból...

*Hideg s némileg borzongató szél támadt fel odakint meg-meg suhintva a kihaltnak tűnő tájat. Kora hajnali órákban minden oly' nyugodtnak tűn, hogy már- már a kis ember lépései is meghallatszanak a messziségben. Tompa, lomha és netán fáradt lépések is. De a házak nem ilyen kihaltak. A házak mind és mind emberekkel (vagy ki tudja milyen lényekkel) teltek. Azokban most csak is egy uralkodik, az álom. Keserű, komoly, édes és mámoros kinek mi és hányszor. Van, hogy az elme nem mindig emlékszik ezekre, azonban álmok mindig vannak, csak tán különböző módon és nem úgy ahogyan várnák. Én is álmodtam a mai nap, de nem úgy ahogyan azt a csökevényes éveimmel kellett volna. Kattogott a fejem s a képzeletem is az ágyamban. Nem bírtam aludni avagy egy kósza árny következtében fel kellett kelnem a való világ felé tekintve. Fehér arc tornyosult fölém zanpakutom emberi alakja mellett. Utálom, gyűlölöm ezt a létállapotot. Nincs szó és nincs tekintet, amellyel leírhatnám, hogy még is mi zajlik le bennem mikor arra kell gondolnom, hogy még is mivé váltam vagy éppen miért nem vagyok otthon. Otthon? Mit is jelenthet valójában ez a szó? Lakni ott, ahol a családod van? Anya, apa, tesó? Vagy lakni ott, ahol gondodat viselik...Shiori senpai avagy Masaki? No meg ott volna még az a pápaszemes kripta szökevény is..az a pedofil Kyousuke...Vajon mit jelent az otthon és mi volna valójában helyes? Talán ez volna az, amelyet egy 13 éves lánynak nem igazán kéne tudnia. Bennem sem ötlődnek fel e fajta gondolatok. Inkább csak teszem azt, amihez kedvem van éppen és majd lesz valami. Nem tudtam aludni, mi után megláttam azt a két arcot az ágyam fölött nem ment. Folyton az kezdett el a fejemben járni, hogy valamit kéne kezdeni a helyzettel. Noha tulajdonképpen pontosan ezért is van egy hobbym, amit arra fejlesztettem ki, hogy kicsit kikapcsoljam magam a sok gyökér nyüstölése mellett. A foci...az egyetlen olyan király sport miért rajongok. Azt hiszem képes lennék kinyírni azt, aki a világ legkirállyabb lasztiját tönkre tenné. Igen, mert nekem az a legjobb, ami nekem van. Nem az, ami másnak. De ezt valószínűleg mások meg sem értenék. De felesleges is lenne firtatni, mert a végén úgy is az lenne a dologból, hogy felhúznám az agyam és bumm. No igen, ez volna rám jellemző. De mi volna akkor, ha egyszer esetlegesen máshogy reagálnám le a dolgokat. Akkor vajon mit lépnének a kis köcsögök? Elgondolkodtató, ahogyan az- az épp előttem leguruló hollow fej is. Tekintetemmel végig követem ezt a lassított felvételben zajló történést. Gurul, akár csak a gyenge passzintású labda, amely elhagyja a cipőm talpát. Kis gyökér hollow, nem gondoltam volna, hogy ezeket ilyen könnyű elintézni. Viszont teljesen mindegy is lenne, hiszen így vagy úgy szanaszét szaggatnám azt, aki apuhoz mer nyúlni. Ha pedig okot akarnánk rá keresni, hogy még is miért, akkor nosza egyértelmű válaszokat meg sem kéne válaszolni. Ki az a hülye, degenerált, senkiházi, aki nem szereti az édesapját? Én nem tudnám nélküle elképzelni a világomat, még úgy sem, hogy lapvetően szinte soha nem találkozunk. Mi óta is nem láttam? Úgy hetek óta? Találkoztam volna vele és ha nem lenne ez az isten cseszett állapot feltehetőleg minden egyes nap nyakán lógva duruzsolnék meg csinálnám a fesztivált. De, amit megkellett már most tanulnom, hogy vannak dolgok, amik teljességgel fölöttünk állnak. Nem, egyszerűen nem, így nem. Megszeppenve állok előtte, félig össze szorított kézzel és csak a járdát bámulom attól félve, hogy mi lesz ezek után. Végül is logikus...nem attól félek, hogy a gotei küldte, hanem attól, hogy nem fogja elhinni azt, amit mondanék neki. Semmi értelme nem is lenne és egyszerűen utlom ezért jelenleg az összes shinigamit. Egy rakásra betenném őket, hogy megsüssem pecsenyének. De utálom azt is, hogy utálnom kell az összes cseszett, degenerált, dögöt. Idegeim most is kezdenek pattanásig feszülni, pláne, hogy a szavak, amelyekkel illetnek cseppet sem kedvesek. Legalább normális lett volna, de hiába is áltatom magam, a még nem tud semmit...és ha tudna is vajon akkor is így beszélne velem? Franc essen bele ebbe a cseszett eszme futtatásokból is már. Mióta vagyok én egy filozófus IQ barbár? Meghátrálok, hogy távolabb kerüljek tőle és egész egyszerűen némi indulatot belevezetve a mozdulatba megfordulok és megindulok az automata felé, hogy legalább a labdámat ne hagyjam el még ma. Elég idegesítő lenne a tudat, hogy egy rákos hollow megölése miatt búcsút mondhatok a hobbymnak. Akkor azt hiszem hentelőbe vágnám ki Karakurából az összeset, hogy egy életre megtanulják Shizune labdája legalább olyan fontos, mint az életük.*
- Elbújni..ka? Visszakönyörögni magamat? ugyan miért is? de különben is mit keresel itt? *Mi közbe egyre távolodom tőle, addig néhány flegma stílusba vágott kérdést óhajtok megcélozni felé. Nem akarok én elmenni meg meghunyászkodni előtte, mert azt hiszi mindent tud. Viszont idióta, sötét kifogások mögé sem fogok bújni. Nem vagyok egy gyáva retek. Vagy megért előbb utóbb, vagy nem..de még is. Kár, hogy nem ölelhetem meg, mert igazából marhára hiányzik csak ezt neki valószínűleg nem vallanám be egyértelműen soha avagy csak nagyon elvétve. Utolsó lépéseimet teszem az automata felé s ezeket a füleimben eléggé nagyon meg visszhangozza az állomás ezen része. Felveszem a táskámat ezt követően és egy laza mozdulattal a falnak támaszkodva várom meg a továbbiakat. Rühellek így itt lenni...*

//Semmi gond, mondtam, hogy ráérek //

Apa és lánya
avagy első találkozás mióta leléptem Soul Society-ból...

*Talán az idő teszi, talán nem, de a kedvem egy cseppet sem indul meg a javuló tendenciának. Nagyon is jól ismerem aput, legalább is azért ismerem már annyira, hogy nagyon is nem találja helyesnek azt, hogy leléptem, pedig okkal tettem nem pedig saját agymenésem végett. De, nem, nem vagyok felkészülve egy találkozásra vele. S most mit is tehetnék, ha már összefutottunk? Rohanjak el és bizonyítsam be neki, hogy legszívesebben e beszélgetés elől valóban menekülni szeretnék. Nem értenék meg, egyáltalán nem. Csak shinigaminak könnyű lenni, de amint vaizarddá váltsz már nem csak az leszel, hanem sokkal több, valami sokkalda "erősebb". Számolnod kell azzal, hogy egy hollow lelke lakozik benned és nem engedheted meg magadnak az elgyengülést, mert akkor lecsap rád és az élet elszáll, nem fog semmi más maradni csak vér áztatta dühöngés. Igen, ezt jelenti vaizardnak lenni, küzdenünk kell saját magunk ellen örökkön, örökké. Ugyan azt, hogy lelépek otthonról én választottam, viszont rá voltam kényszerítve a túlélési ösztönöm szempontjából. Így vagy úgy ebből nincs ki út, úgy hogy bármennyire szar ezt így ki gondolnom, de a szüleim csak ne magyarázzanak, főleg anyu. S még a falnak dőlve támaszkodom az eget bámulva számtalan dolog jut eszembe, de ezek nem éppen a kedves emlékeim.*
- Szabadnap...Karakurában? nevetséges... *Tényleg annak tartom, hiszen mindenki tudja, hogy itt fordul meg a legtöbb hollow, majd pont, hogy itt fog egy kiváltképp fasza napot eldönteni. Rossz érv, nagyon is rossz érv, de inkább nem is kéne munstrálnom, hogy még is mit kereshet itt. Akarom is, hogy itt legyen meg nem is. Apa csak egy van, de egyáltalán nem akarom, hogy így lásson, most még nem. Nem ért volna rá később jönni? Sóhajtok egyet és ellököm magam a faltól. Lehajolok a táskámhoz, hogy kicipzározzam. Olyan focizhatnékom támadt, így nem figyelve apura kiveszem a táskából és dekázni kezdek. Valahogy a foci az egyetlen olyan, ami teljesen kikapcsol a bútordobáláson kívül. Biztos, mikor vissza megyek reggel már nagyba menni fog a balhé a raktárban, amiből semmi kedvem kimaradni, még szép, hogy Sakéhoz kell vágnom valamit meg Kyou-hoz. Azt a nyamvadáj szemüvegét egyszer tutira leverem, de a cápafogúét is tervezem. Az egész cseszett játékból egy kérdés szakít ki, mely miatt kénytelen vagyok a cipőm alá szorítani a bőrfejt.*
- Sok mindent...bankot rabolni, börtönből kiszabadítani az embereket, állatot ölni, hollowot etetni... *Ida oda pislogok még kezemmel számolgatva számolok be neki arról, hogy mit is szoktam csinálni. természetesen ez mind hazugság, de már előre tudom, hogy milyen képet fog erre vágni, így azért azt még kivárom majd rá pillantva elnevetem magamat. Igen, a szülőket nagyon könnyű átverni, hogy ha régen találkoztál velük. Én most egy kiváltképp kihasználtam.* - Csak hülyültem...egyébként minden félét...de legjobban a pályára szeretek kijárni focizni... *Sóhajtok egyet s majd ismételten dekázni kezdek a labdámmal. Szemeimmel pedig végig nézem (hülyén hangzik), ahogyan a labdám fel le pattog a lábfejemen. A végén pedig abba hagyva ezt visszateszem a táskámra. Mind e közbe apu egy olyan témára vált, amely, noha tényleg a tárgyra térő, még is szokatlanul érint. Kikerekedő szemekkel nézek rá pár másodperc erejéig s majdan bólintva nyugtázom, hogy nekem aztán okés. Igazából mélyen magamban még örülök is ennek. Nem szeretném a családomat belevonni ebbe egy darabig még meg nem erősödöm, mert tudom milyenek a shinigamik, legalább is valamennyire tudom. Mindegy teher lenne és akármennyire se kedvelem anyut, azért ennyire rosszat neki sem akarok.* - Persze, hogy van...és minden áldott nap tele tömnek zöldséggel, vitamminnal meg mindennel vleee... *Undorodva nyújtom ki a nyelvemet. Shio senpai igazi gyerek kinzó, de a mesterenek csak nem mondhatok ellent. Ha ez segít az edzésben, akkor bele kell mennem...de akkor is fúj. Pár pillanatig még szörnyülködök ezen, de ahogyan apu elindul valamerre én is elkezdek sétálni mellette néhány méterre, még egyszer csak majdnem megáll. megtorpanok, majd beérve őt mellé állok és..és...egyszerűen lefagyok a szavai és a piknikes láttán. Felpillantok rá.* - Apa...seggfej! *Noha első pillanatokban látni lehet a szemeimben tengő boldogságot, de ez az érzés hamar elszáll, hiszen kit akarunk mi becsapni? Szép, idili este apummal? Baromság, nem lesz az és erőteljes gyanakvásom van afelé, hogy csak puhítani akar, nem pedig őszinte. Ha az lenne nem akarna ilyesmikkel lekenyerezni. Ahogy tehetem a mindent eláruló szó után jól bokán rúgom és fel shunpozok a pálya udvari információs épület tetejére.* - Nem kellett volna találkoznunk...anyut meg pláne nem akarom látni, érthető?! *Kiabálok vissza neki...*

Úgy tűnik, sutba dobhatom eddigi terveimet egy nyugodt szabadnapról Karakurában, bár nem bánom, hogy összehozott a sors Shizunével. Így legalább megnyugodhatok, hogy él és virul és örülhetek, hogy nem változott időközben valami huligánná. És annak ellenére, hogy nem hajlandó bocsánatot kérni vagy legalább elmondani, hogy mi volt az oka az elszökésének, engem még mindig érdekel, hogy mi van vele. Egy szülő akkor is szereti és törődik a gyermekével, ha ő jó vagy éppen rossz úton jár. Én is ilyen szülő akarok lenni és mivel nem tudom, hogy Shizune melyik úton jár, amíg meg nem tudom az okait, addig ráhagyom és megbízok benne. Amikor pedig el akar nekem bármit mondani, azt én szívesen meghallgatom, és ha kér akár tanácsot is adok neki.
- Mért lenne nevetséges? Soul Society-nak nem mindenhol van összeköttetése az Emberek Világával. Ezért jönnek legtöbben Karakurába, hiszen itt lakik Urahara-san, aki biztosít nekünk gigait. – fejtem ki a nézőpontomat Shizunének, ami egy kicsit okoskodásnak tűnhet, de ilyenek a szülők. Mindig nekik van igazuk. És érvelésemben a teljes igazságot mondtam, hiszen nem minden városban mászkál egy Urahara, hogy segítse az arra tévedő halálisteneket. Ezért is van, hogy ide rendelik ki a legtöbb shinigamit szolgálatra. Jó is, hogy nem a 12. osztagból kell átcipelniük a gigait, hanem itt helyben kapnak egyet az idetévedők.
Shizunéhez hasonlóan én is nekidőlök egy közeli falnak, viszont ő nem sokkal később már elment onnan és elkezdett labdázni. Ezt a helyzetet pedig én kihasználtam és elkezdtem tőle kérdezősködni, remélve, hogy válaszolni is fog rájuk. Azonban már első kérdésemre egy meglepő választ kaptam, amikor szabadidejéről érdeklődtem. Már egyből kezdtem volna bele az aggódó szülő monológba, de néhány másodperc múlva leesett, hogy az én lányom biztos nem csinálna ilyeneket, nem ilyennek neveltem. Nemsokára ő is megerősítette ezt, miután látta, hogy bevettem a mondandóját. Hát igen, látszik, hogy tőlem örökölte a színészi tehetségét, egy pillanatig el is hittem, hogy amit mond, az az igazság. Ekkor egy kicsit büszke voltam rá és jól esett, hogy belőlem is van benne valami, nem csak Tasumiból. Ezután felvázoltam neki az ajánlatomat, hogy kivárom, amíg elérkezettnek érzi az időt, hogy beavasson a titkába. Először nagyra nyílt szemekkel nézett rám, ebből is látszott, hogy hirtelen váltottam témát, majd rábólintott. Nem is tehetett mást hiszen, ebben neki nincs semmi vesztenivalója.
- Ennek örülök. – fejezem ki elégedettségemet, hogy Shizunének van hol aludnia, ahol enni is adnak neki, majd megsimogatom a fejét, amivel egy kicsit összeborzoltam a haját is. A hajborzolás után, ami gondolom nem nagyon tetszett Shizunének, elindulok a piknikhely felé, azonban nem azt értem el vele, amit szerettem volna. Első pillanatban még lehetett látni a szemében az örömöt, ami akkor történik, amikor egy gyerek ajándékot kap a szüleitől, de utána már mást éreztem. Fájdalmat, ami abból jött, hogy Shizune megrúgta a bokámat. Viszont nem csak az fájt, hanem az is, hogy most már biztos voltam, hogy rossz szülő vagyok, és tényleg nem tudok bánni a gyerekekkel. Nem is, már tudom, mit rontottam el. Nem hoztam desszertet, mindenki tudja, hogy az édesség legtöbbek gyengepontja. Bár az egyik bentoban van egy eper, de az biztos nem lett volna neki elég. Ezt nem tudom, hogy fogom magamnak megbocsátani, tényleg én vagyok a legrosszabb és legszerencsétlenebb.
- Ha nem vagy éhes, elég lett volna azt mondanod. – estem a hátsómra, de próbáltam tréfára venni a dolgot és erősnek mutatni magamat, pedig nem is vagyok az. Mivel az „A” tervem nem jött be, ezért jöhet a „B”, aminek még egy hangzatos neve is van. A tetszetős elnevezés pedig az „Együnk a másik előtt, és ha szerencsénk van, neki is megjön a kedve” taktika, amit azonnal el is indítok.
- Ha nem bánod, én azért eszik, mivel majd éhen halok. Ha pedig időközben megjön az étvágyad, nyugodtan idejöhetsz. – mondom el terveimet Shizunének és kivetem a csalit feléje, vagyis felajánlom a csatlakozás lehetőségét. Ezután szépen letelepedek a plédre és nekilátok az evésnek. Nagyon ízletesen kezdek el enni és élvezettel rágok meg minden falatot, de persze úgy, hogy természetesnek tűnjön az egész. Közben pedig egy pillantást sem vetettem Shizune felé, mert azzal elrontanák mindent. Ha pedig ez a tervem se jönne be, akkor még ott van a „C” terve, másik nevén a „Felejtsünk ott egy bentot, mert bénák vagyunk” taktika.

Lehet idióta elfoglaltság, de csak sétálgattam, semmiféle célom sem volt. Siettem valahova, miközben nem is kellett mennem sehova sem. Pontosítok. Ugyan Koutához mehettem volna, hogy segítsen tanulni, vagy ilyesmi, mert egyáltalán semmi fogalma sem volt a leckéről, nem értettem, mi az a japán maszlag, amit éppen meg akartam érteni. Nem jó, ez sem jó így. Meg sem akartam érteni, csak kellett volna, de semmi lényegét sem láttam annak, hogy iskolába járjak. Számolni, írni, meg olvasni is tudtam, elég gagyi módon, de azért még értettem hozzá.
Egyébként sem akartam tanulni, csak apa kedvéért csináltam, ahogy a quincy dolgot is. Ezek mind nem érdekeltek, se a hollowok, se egyéb ellenség, a halálisten fazonok is hidegen hagytak, amíg nem bántottak, addig én sem szóltam hozzájuk. Megvolt a magam dolga, és a magam harcművészete is. Hogy a zenéről már szót se ejtsek, az volt a legnagyobb szenvedélyem.
Igen, persze, hogy megint azt hallgattam, de ezzel legalább nem ártottam senkinek, Még egyetlen körülöttem haladó emberke sem halt meg, senkinek sem esett baja, és senkit sem támadtak meg a terroristák. Nem mintha érdekelt volna, csak egyszerűen nem kívántam most magamnak még egy okot, ami kiakasszon, mert nem akartam gyenge lenni. A végén véletlen elpanaszolom valakinek, hogy miféle gondjaim vannak, miközben nincsenek is. Csak utálom a sulit, az osztálytársaim legnagyobb részét, és a leadott tananyag nagyobb részét sosem értem, de ez csak az iskola. Mert nem tudom, hányadán állok apámmal, azt se, hogy van anya, Touma meg… honnan tudjam, hogy nem zavarom?
De kis hülye vagyok, nem szabadna gondolkodnom, csak a sétálásra kell koncentrálnom! Végül azt is tettem, csak mindig elkalandoztam, a zene ijesztő táptalaja tudott lenni a még ijesztőbb gondolatoknak. hiába kerestem valamit, ami felvidít, semmi sem segített, még Kana-chan szipi-szupi muzsikája sem, pedig nagyon erőlködtem, hogy lenyeljem a szivárványt, de nagyon nem voltam hozzá hangulatban. Úgy sajnáltam, pedig szerettem a zenéjét, és biztosan aranyos is volt, az idolokat csak messziről lehet a suliban nézegetni, meg… miért is állnék neki ismerkedni vele, ha mással sem teszem.
Hideg volt. Nem is igazán értettem magam, hogy nem fáztam eddig, meg persze mi a jó francért álltam neki pont ilyen farkasordító hidegben sétálni. Komoly talány, és megoldhatatlan, az is meglehetett, hogy megfáztam, mert rögtön tüsszentenem kellett. Igazából nem is nagyon tudtam, merre járok, csak később jöttem rá, hogy az állomás felé robogok. De ha már állomás, el is utazhatok, akárhova, csak úgy vonatozhatnék is. Jó lenne, de még mennyire, szólnék Tottonak. Nem elszökni akarok, csak kicsit elmenni, hogy ne nyomasszon a sok hülyeség.
Nagyban pötyögtem is a csúcstechnikás telefonomba, miközben levágtam az utat, hogy minél hamarabb az állomáson legyek, és minél előbb elérjek valami igazán fantasztikus vonatot, ami elvisz a csudába, csak itt ne legyek. Lehet, kicsit hangosan hallgattam a zenét, mert bár hallottam valami dörmögésfélét, de nem igazán vonta el a figyelmem a sietős pötyögéstől, így pont nekisétáltam valaminek. Világomat sem tudtam, úgy léptem egyet hátra, mégis mi a jó franc történt. Sűrűn pislogva néztem fel az előttem magasodó beöltözött alakra, és kissé zavartan szaggattam ki fülhallgatóimat.
- Elnézést, de megkérdezhetem, hogy miért álltál meg pont az útban?! – reméltem, nem hallja ki a hangomból, hogy éppen sikerült kihozni a sodromból. Arcom semmit sem árult el, nem kellett volna, hogy eláruljon, megtanultam rá figyelni, de azért összeszorítottam állkapcsomat. – De mintha már az előbb is láttalak volna… - egy pillanatra az arcára néztem, aztán beugrott, hogy míg a főúton voltunk, mintha többször is hátranézett volna, pont rám. – Megmondanád, hogy miért követsz?
Nem hittem el, hogy egyszer vagyok totálisan nem önmagam, erre ilyenkor áll az utamba egy… egy… Hohóóó, várjunk csaaaaak! Miközben beszéltem, nem voltam elég alapos szemlélő, így most megnéztem magamnak rendesen is a fiút, és nem hittem el. Justin Awesome! Justin velem szemben áll, nekimentem, és beszéltem is vele, ezt el sem hiszem! Nem tudom elhinni, hogy itt van, hogy itt áll előttem, és… de Pssszt! A végén még olyan hangosan áradozok magamban, hogy a gondolataim kiordítanak a fülemen, és meghallja, azt meg… csak semmi köze hozzá, hogy rajongok a zenéjükért és a dobolásáért.
Érdektelen arccal fürkésztem továbbra is a fiút, és még belül épp készületem szerelmesen a lába elé vetni magam, addig a tudatos és felnőtt énem szépen karba tett kézzel ácsorgott, és várta a felemelő választ, miszerint titkos szerelme nagyon is titkos, és éppen titokban egy pszichopata erőszakolót készül alakítani. Azért nagyon reméltem, nem szándékozik ezt mondani, de ha mégis megtörténne, nem voltam biztos benne, hogy le merném-e rúgni, azért csak Justin.

Nem mondom, elég forró lett a helyzet hirtelen, de tartottam magam. Kicsit sem értettem, miért ellenkezik, attól, hogy ő meg elől, még követhet. Az is beleillett a képbe, hogy minden előjel nélkül megállt, és hagyta, hogy teljes lendülettel elgázoljam. Ennyi erővel egészen nyugodtan lehetne egy perverz állat, de Justinról volt szó… viszont ha körbenézünk a világban, az, hogy ő Justin, egy híres dobos, egy igazi helyes kis Adonisz, nem jelentette azt, hogy másodállásban nem egy perverz sorozatgyilkos.
Azért reméltem, hogy nem az, nem szívesen vertem volna szét egy fantasztikus bandát, mert a zenéjük az überkirály. Kezdhettem volna neki áradozni, de mivel olyan bunkó módon szólt hozzá, nem kívántam beszélni vele. Kihallottam a megszólalásából, hogy hülyenék néz, ami egyetlen mondat, meg az én logikám követhetetlensége okán még nem hiszem, hogy levonható lett volna, és egyszerűen semmit sem tud rólam. Elismerem, kicsit szét voltam csúszva, és most is nagyon azon fáradoztam, nehogy véletlenül a nyakába boruljak, vagy egyebek. Ez a nap nem az enyém volt.
Éppen ezért egy szót sem szóltam, csak összeszorított állkapoccsal remegtem. Kezdtem nagyon fázni, hirtelen olyan hideg lett a nagy forróságom közepette is. Egy kicsi nyár a télben éppen készült halálra fagyni. Nem mintha elmondhattam volna, hogy bőrkabátom felfűti vézna testemet, de gondolom, ha megszabadultam volna tőle, akkor sem lett volna melegebb. Fura volt, hogy hirtelen mindenről elfeledkeztem, a vonatról, a Tottonak címzett üzenetről, vagy bármi másról, egyedül csak az járt a fejemben, hogy Justin előttem áll, hozzám beszél, és én milyen kis hülye makacs gyerek vagyok. De persze ettől még tovább makacskodtam, és mondhatott szépet, kevésbé kedveset, képtelen voltam megszólalni, illetve nem is akartam.
Kicsi híja volt, hogy rákényszerítsen, a szemébe vágjam, mi a francért pont ő jött nekem. Igazából kezdtem úgy érezni, jobban örültem volna egy perverz pszichopatánk, mint egyik kedvenc együttesem álompasijának. További is csak bénán ácsorogtam, és ajkamat harapdálva agyaltam, hogy hátat fordítsak-e neki, vagy csak menjek el mellette, mintha mi sem történt volna, erre fogta magát, és minden határozatlan elhatározásomat megtörte.
Feladtam, hogy bármiféle módon meg tudom akadályozni magam a dologban, így tettem Justin felé egy lépést. Nem mertem ránézni, ami elég fura volt, tekintve, hogy nem szoktam ennyire gátlásos lenni, meg igazából… Ááá, a fenébe is, össze kell szednem magam! Szóval miután jól megdorgáltam magam, egy újabb lépés után felnéztem a fiúra, és hidegen biccentettem.
- Abby vagyok. – bemutatkoztam, most örülhet. Kis buta fanlány vagyok, aki elveszti az irányítást, ha a bálványozott királyfi egy kicsit kedvesebben szól hozzá. Hogy süllyedhettem ide, hogy csak úgy megadtam magam?! De ha ez még nem lett volna elég, hát könyörgöm, valaki igazán likvidálhatott volna. – Nem félek tőled, én csak egyszerűen… - sóhajtottam egyet, aztán félrenéztem, és elindultam. – Az állomásra megyek, siethetnél, mert lemaradunk a vonatról.
Azt sem tudtam, jár-e még valami, de pont úgy csináltam, mint aki nagyon céltudatosan egyetlen járatot szeretne elérni, pedig csak el akartam menni. Már nem csak előbbi indokaim miat készültem elutazni, most még a kis műsorom is rátett egy lapáttal. El sem hittem, hogy pontosan úgy viselkedtem, mint azok a lányok, akiket semmibe sem nézek. Mégis hogy gondolhattam, hogy úton-útfélen leállok Justin Awesome-mal cseverészni és közlöm vele életem minden hatalmas bánatát. Pedig olyan kis aranyosnak tűnik, és milyen gonosz vagyok vele.
- Öhm… dohányzol? – nyújtottam felé a félig üres állatmintás cigitartómat. Reméltem, nem hiszi azt megint, hogy egy nyafka kis apuci kedvence vagyok, de… de igazából mindegy volt. Mindegynek kellett volna lennie! Nem kellett volna, hogy érdekeljen. Ideges voltam, és mindenképpen rá akartam gyújtani, hogy kicsit összeszedjem magam. – Vagyis nem zavar, ha rágyújtok?
Sosem voltam ilyen zavarban, komolyan mondom, nem tudom, mitől csavarodtam be, és ez kiborít. Rettentő ideges voltam, remegett a kezem, és sehogy sem tudtam meggyújtani az öngyújtómat, csak hülye szikrákat hányt, és akárhogy ráztam, nem akart lángra kapni. Már épp azon voltam, úgy ahogy van, földhöz vágom, és jól megtaposom, hátha akkor összeszedi magát, mikor végre fellángolt akkora csóvával, hogy kis híján megpörkölődött a fejem is. Elhajítottam, és összeszorított állkapoccsal, kissé gyorsabb tempóban sétáltam tovább ijedten pöfékelve.
Miközben szép lassan lenyugodtam, rájöttem, hogy én is olyan vagyok, mint az a gyújtó, amit elhajítottam, és legszívesebben magamat is kidobtam volna. Mindig csak szikrázok, aztán egyszer csak fellobbanok, hogy aki a közelemben van, mind jó nagy sebbel távozzon, és ugyanúgy eldobjon, mint én az előbb azt a használhatatlan vackot. Én is egy használhatatlan senki voltam.
- Elnézést kérek az előbbi bunkó viselkedésemért, és köszönöm! – mondtam lehajtott fejjel. – Hova utazol? És… és… - nem tudtam megkérdezni, pedig érdekelt, hogy miért akart elkísérni az állomásra. Biztos csak udvarias akart lenni, de ha erről lett volna szó, akkor az első ignorált kérdése után itt hagyott volna. Nem tette, és ez annyira megijesztett. Nem azért, mert gyilkos hátsó szándékot véltem felfedezni cselekedetében, hanem… hanem nem is tudom mit. Talán pont ez rémített meg.
Túlságosan szerettem a zenéjét, azt, amit kiértettem a dobolásából. Az, hogy normális volt velem, sokkal többet jelentett nekem, mint gondolná, és az a feltevés, hogy ő is el fog dobni, miközben még nem is ismer, annyira rémisztő volt. Csak nem akartam most ezzel foglalkozni. Tényleg el akartam menekülni előle is,és mégsem, mert sosem hittem, hogy lesz ekkora szerencsém. Lányok milliói álmodoznak arról, hogy együtt sétálhassanak Justinnal, és én minden elkövetett bűnöm ellenére megkaptam ezt. Éreztem, hogy nem érdemlem meg, mégis foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá. Jus, a dobosok közt a legkirályabb, a pasik között meg a legnyálcsorgatóbb… jó, inkább befogom!

Tulajdonképpen fogalmam sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy visszarántottam Justint, illetve, hogy magammal vitázok. Képtelen voltam levakarni magam róla, miközben pontosan azért nyűglődtem, hogy el kellene engednem. De nem mertem. Nem akartam, mert féltem. Elég hülyén éreztem magam, amiért engem sokkal rosszabbul érintett az előbbi majdnem baleset, mint szegény fiút, miközben az ő élete volt veszélyben, de ez engem csak megerősített. Ezért is féltem, mert nem akartam, hogy igaz legyen, és nem akartam elengedni Justint.
Valószínűleg, ha egy plüssmedvét nyomott volna a kezembe, hogy azt nyomorgassam, fel sem tűnt volna a váltás – azért egy idő után talán mégis -, mert… csak, mert szükségem volt valakire vagy valamire, hogy elbújhassak. Nem akartam szembenézni semmivel, főleg nem az életemmel, mert elég béna voltam ebben a dologban. Ami csak normális volt, azt én hatalmas lendülettel tönkre tettem, porrá zúztam. Pont, mint mikor kicsi koromban, egy normálisabbnak nevezhető karácsonyon a kapott építőkockákból – amik másnak már nem kellettek, így jutott hozzá anyám -, egy tornyot épített nekem, hogy megszeressem a játékot. Utáltam, mert nem új volt, mert nem ilyen játékot kértem. Kis hülye voltam, nem mintha változott volna bármi is az óta. De akkor, ledöntöttem a tornyot, és vele együtt anyámat is porrá zúztam. Nem vettem tudomásul, nem akartam észrevenni, csak tovább bomlasztottam. Lassú víz, partot mos.
Túl nagy volt a nyomás. Könnyeim szépen lassan, észrevétlenül kezdtek csordogálni arcomon, hogy eláztassák rögtönzött Teddy mackómat. Szégyelltem magam, és utáltam is, hogy ennyire nem tudok uralkodni az érzéseimen. Mintha összedőlt volna a világ, pont úgy viselkedtem, pedig csak azokkal a tényekkel szembesültem újra, amiket ismertem és elfogadtam. Ez nem olyan, mint mikor szembesítenek az elkövetővel, aki elrabolt, vagy megerőszakolt, megpróbált megölni. Ezeknek az érzéseknek csendesnek kellene lennie, nem fellángolni, csak a mélyben fortyogni, mint eddig is.
Justin dumálása sem zökkentett ki, csupán még több könnyet csalt arcomra, hogy éppen előtte omlok össze. Elsüllyedni, az lett volna a legjobb, leghelyesebb. Semmi sem volt oké. Játszottam a hülye libát, miközben ő, aki tényleges veszélyben volt, még engem vigasztalt. Nem lehetett! Nem lehettem ennyire szánalmas, és mégis.
- Ne…! – egyetlen értelmes szó, mást nem is tudtam kimondani. Pedig akartam mondani, tudnia kellett volna, hogy ne köszönjön semmit, mert én tehetek mindenről. Főleg ne legyen hálás, nem érdemlem meg. Az ölelése, a hálája, csak minden bűntudatot ébresztett bennem.
Nem akartam engedni neki, hogy elhúzódjon, de ránézni sem mertem, túlságosan sok mindent árult volna el az arcom. De hiába való volt minden, egy pillanat múlva rákényszerültem, hogy felemeljem fejemet. Pontosabban ő emelte fel, én pedig azon nyomba lesütöttem szemeimet. Nem akartam, hogy belém lásson, hogy rájöjjön, végig tudtam, kicsoda. A szem a lélek tükre, és ha összeomlok, az enyém mindent elárul, mintha csak kiteregetném a két kis ablakba minden szennyesem.
Ellenkezhettem volna, persze, de valójában nem akartam. Örültem. Legbelül boldog voltam, hogy valaki végre figyel rám, és megpróbál megérteni. Áttörni a falaimat, és felszabadítani, hogy ne kelljen mindig elrejtőznöm. Beleremegtem, mikor Justin letörölte a könnyeimet, mikor keze a hajamhoz ért. Szánalmas voltam, ahogy még a lélegzetem is visszafojtottam, majd remegős sóhajjal tovább szenvedtem. El kellett volna ásnom magam, elsüllyedni, hogy ezt a műsort senki se láthassa, főleg nem Ő. Ehelyett csak kapaszkodtam a pillanatba, és egyiket férceltem a másikhoz, hogy örökre az elmémbe véssem őket.
És míg én szerencsétlenkedve bőgtem a legszánalmasabb látványt nyújtva, addig a veszedelmes tőrök a gyomromban tűkké változva szúrták át egész testem. Áramütésben életemet vesztettem, amit nem is bántam, sőt, boldogan elmerültem a végzetben, ami nem más volt, mint Justin. Persze nem úgy végzet, nem kötöttem volna magamhoz, az neki lett volna a vég. De megcsókolt, és ez annyit jelentett, legalábbis, míg tartott, hogy mellettem van. Mellettem, vagy lassan már inkább dekupázsként rajtam, mert ha lehetett, ha nem, akkor is közelebb húzódtam hozzá, és vontam magammal őt is.
Az egész olyan hosszúnak tűnt, miközben iszonyatos gyorsasággal pergett az idő. Igazán csak pár másodperc lehetett, de akár egy élet is eltelhetett volna közben. Elfelejtettem. Mindenről megfeledkeztem, ahogy ajka az enyémhez ért, és méterekkel lejjebb tértem magamhoz, mikor végre megszólalt. Valójában tényleg csak azt adta, amit én neki. Én is lelöktem őt a mélybe, ő is engem. Szárnyakat adott, amik aztán leszakadtak, a cérna lefeslett, én pedig engedelmeskedtem a gravitációnak.
És még el sem ítélhettem. Csak azt adta, amit megérdemeltem, márpedig megérdemeltem. Még nagyobb zuhanást is. Talán csak annyira szánalmas voltam, hogy megsajnált, és ezért csókolt meg, amit utána rögtön megbánt. De ezzel csak nyugtatni akartam magam, és nem észrevenni a valót, hogy ez volt a bosszúja. Nem konkrét támadás, csupán visszavágott, amiért úgy tettem, mintha nem ismerném, miatta a vonatot is lekéste, és még az élete is veszélybe került.
- Ne sajnáld. – töröltem meg az arcomat, és egy ideges mozdulattal hátradobtam folyton rakoncátlanul visszaboruló hajamat arcomból. Talán strigulázhatnám már egy kis füzetbe a pofonokat az élettől. Nem kellene hagynom, hogy véletlenül ok nélkül is a földbe döngöljön. De azért, mégis csak jól jött a zuhanás, legalább sikerült kicsit összeszednem magam. Nem játszhattam tovább a primadonnát, csak azt sajnáltam, hogy ezek után az egész bőgés jelenet egy színjátéknak tűnik. Pedig nem akartam sírni, nem lett volna szabad. Most pedig azt fogja hinni Justin, hogy az egész arra ment ki, hogy megcsókoljon.
Újra végigfutott gerincemen a jóleső borzongás, és libabőrös lettem. Nem lett volna szabad az emlékbe kapaszkodnom, de nem tudtam elengedni, ha csak egy múló pillanat volt, akkor sem. Hogy összeszedjem magam kicsit, és ne kelljen a fiúra néznem, vetettem egy pillantást a telefonomra. Touma keresett, és üzent is. Sóhajtottam egyet, már felkészültem a legrosszabbra, de csak annyit írt, hogy későn jön, azt is fél órája. Tehát vagy haza sem jön, vagy olyan fáradt lesz, hogy csak beborul az ágyába.
Töröltem a még meg sem született tervet a kicsi fejemből, és gyorsan Justin keze után kaptam. Igazából nem is nagyon figyeltem, mit teszek, és ami a legrosszabb volt, hogy valami megváltozott. Hiába építettem újra és újra a falaimat, már nem tudtam hozni magamat. Összeomlott a védelmem, pár percnél tovább nem tudtam fenntartani, még ha ez csak újdonsült ismerősömre is vonatkozott, kétségbe ejtett.
- Köszönöm! – ráztam meg a fejem, mert enyhén lemaradtam magam, meg a Dobosok gyöngye mögött. Sok mindent kellett volna megköszönnöm neki, de sok olyan volt, amit inkább nem akartam kimondani. Pedig a csókot is meg akartam köszönni. Mármint, addig, míg hatalmas vigyort nem láttam az arcán.
Jó, lehet, nem is volt olyan hatalmas, meg vigyor sem, de minek örült, fel nem foghattam. Saját reakcióm meg aztán végképp a padlóra küldött, csak ajkamba harapva toporogtam, és nem akartam mosolyogni. De még mennyire, hogy nem! Már attól féltem, kiharapom a számat, és a végén még elsősegélyben kíván részesíteni. Nem tudtam, hogy az első csók után az ember elvárná a másodikat, meg a sokadikat. Meg hát, nem és nem! Nem csókolhatott meg, és nem akarhattam, hogy még egyszer megtegye, és-és… Fejezzem be!
- Sajnálom, hogy lekésted a vonatot, esetleg… Ha gondolod, elmehetnénk hozzám, hogy ne kelljen itt fagyoskodnod. Mi… mit szólsz? – nem fejeztem be a hülyeséget. Ezért minimum egy év szobafogságot adok magamnak. Mégis mit akarok én vele otthon?! Meglátja magát vigyorogni a falról a szobámban, vagy akármi. Tiszta szégyen! De nem, már nem vonhatom vissza, ha egyszer felajánlottam neki, az még szánalmasabb lenne. Végem van, azt hiszem, végem van. Nem! Nem is! Biztosan végem van, ennél rosszabb már nem lehet a helyzet! És még én próbálok úgy tenni, mintha nem számítana, mit válaszol, jesszus! Kicsi híja, nem csorgatom a nyálam! Ez itt a vég!Már biztos, hogy hülye vagyok!