-Ó, hogy az a retkes…..- ordítottam mikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik gyakorló fabábuból szálka állt a kezembe. Mit ne mondja örültem neki. Ráadásul ilyen még nem is történt velem. nem is gondoltam volna, hogy lehetséges az ilyen, de ezek szerint van. mondjuk eleinte azt se gondoltam volna, hogy van élet a halál után is. Ráadásul ez az élet izgalmasabb, mint az emberi. Mondhatni úgy, hogy újjá születtem. Csak az a baj ezzel az egésszel, hogy nem lehetek a testvéremmel, Dirannal és ez legyengít, amit nem engedhetek meg magamnak, ha a legjobb akarok lenni. A legjobbak nem hagyják, hogy ilyen dolgok befolyásolják a céljai elérésében ezért én is megpróbálok így tenni. Mondjuk amennyit láttam… tulajdonképpen már arra sem emlékszem, hogy hogyan néz ki. Csak annyit tudok, hogy neki vörös a haja nem úgy, mint nekem. Nos, igen erről lehet minket megkülönböztetni… a hajszínről.. a többiben ugyan úgy hasonlítunk egymásra. Habár már azt se tudom, hogy mi lett a hobbija vagy, hogy mit dolgozik.
A nagy elmélkedés közepette a kardom hegyével ügyesen felvágtam az ujjamat és kivettem a szálkát belőle majd megnyálaztam a sebemet és folytattam a bábok kaszabolását. A kardom ismételten csak úgy szelte át a fát mintha forrós késsel vagdosnám a vajat. Általában tök poénnak érezem azt a fajtagyakorlást, de most valahogy nem találtam benne élvezetet. Sokkal inkább harcoltam volna olyan ellenséggel, aki vissza is tud, támadni vagy legalább úgy néz ki, mint egy hollow vagy valami és tud mozogni, mert az a sok kis szar, amit gyakorló bábunak neveznek, nem használ semmit se. Most komolyan mire jók ezek a bábuk? Egy suhintással akár hármat is lecsapok, és ezzel nem érek el valami nagy fejlődést… szerintem szólni kéne a Főkapitánynak, hogy szerváljon már be, majd ha ráér valami hasznosabb gyakorló eszközt, mert ezzel még tulajdonképpen az Akadémiai kis húgyosokat se lehet megtanítani normálisan edzeni.
Egyszerű suhintással vágtam ketté az utolsó bábumat is majd megtakarítottam a kardomat és elhelyeztem a tartójába és egyet a bábuk felé köptem. Már az is megbántam, hiszen nem érnek annyit, hogy rájuk pazaroljam a nyálamat. Lassú léptekkel indultam el a szobám felé zsebre tett kézzel és fütyörészve. Nem tudom honnan jött ez a hírtelen jó kedv, de most örültem neki, hogy nem azok a búval baszott, emos emlékek törtek rám. Megérkeztem a szobám ajtajához. Körbenéztem, hogy itt van ezen a kapitány és a hadnagy, de szerencsére nem láttam sehol őket ezért besurrantam a szobámba. Most nincs kedvem egyikkel se találkozni, mert úgyse hinnék el, hogy edzeni voltam.
Már dőltem volna le az ágyamra egy kicsit lustulni mikor egy pokol lepke szálingózott be az ablakomon, amit valószínűleg még este nyithattam ki. Kinyújtottam a jobb mutatóujjamat és végighallgattam az üzenetet, amiben az állt, hogy most azonnal induljak el Karakura Town temetőjébe ugyanis egy kétfős hollow csapat kezdett nagy pusztításba és lélek evészetbe. Széles mosolyra húzódott a szám, hiszen végre a vizsga óta az első igazi ellenfeleim! Amint végighallgattam az üzenetet majdhogynem kitörtem az ajtómat és olyan gyorsan siettem a Senkai kapuhoz amennyire csak tudtam. Nem azért, hogy megmentsem az embereket, hanem azért, hogy végre kiélhessem azt a felgyülemlett harci kedvet. Habár ha most belegondolok, ez azt jelenti, hogy a hollowkat két csapásból le fogom darálni, de az most mellékes. Ráadásul, ha végzek, akkor még az én síromat is meg tudom nézni, hogy valaki gondozza e vagy hagyják lerohadni a picsába. Mikor megérkeztem a senkai kapuhoz jeleztem, hogy engedéllyel megyek át és már ugrottam is, hogy minél hamarabb az ellenfél előtt állhassak.
Nem kellett sokáig várakoztatnom ellenfelem, hiszen olyan gyorsan haladtam előre amilyen gyorsan csak tudtam. Mikor megérkeztem a szám széles mosolyra húzódott majd szépen lassan előhúztam a fegyveremet és elindultam csiga tempóban a hozzám közelebb lévő felé, de úgy, hogy közben kiengedtem egy kis lélekenergiát, hogy biztos, ami biztos észre vegyen. Az ellenfelem üvöltéssel jelezte, hogy észrevett és elindult felém. Kicsit meglepett a gyorsasága, de nem volt akadály. Hangosan felkacagtam majd egy alulról irányuló vágással megszabadítottam a bal kezétől. Hangosan ordítozott és megvadult, mint valami bika mikor vörös szövetet lát lebegni a szeme előtt. Ez még jobban feldobott. Most egy shunpo segítségével előtte jelentem meg és egy szép fentről irányuló vágással kettémetszettem az egész testét. Nem vártam, meg míg részecskékre bomlik, egyenesen a másik vállára shunpoztam ahonnan egy hátra szaltós mutatvánnyal amputáltam mindkét kezét. Ezt tulajdonképpen még én sem tudom, hogy hogyan csináltam, de az a lényeg, hogy sikerült. Ez a lidérc is ordítva rontott nekem, de ez jóval kisebb és gyengébb volt. Ahogy már elég közel volt és harapni készült egyszerűen elfordultam balra és lemetszettem a fejét, aminek következtében részecskékre bontottam.
Egy szép suhintással letakarítottam a kardomról a redvás lidércek vérét majd elkezdtem keresgélni a síromat, hogy vajon hol és melyik is lehet az. Már vagy fél órája shunpozgattam mikor a szemem megakadt egy feketének állított, de már szürkére kopott márvány sírkövet. A körülötte lévő rész eléggé rendezett volt, de azért lehetett volna rajta mit alakítani. Odasétáltam és elmosolyodtam. Nem értem miért tettem, de jól esett. Soha se gondoltam volna, hogy a saját síromnál fogok álldogálni.

[Afterlife party - Rémálmok születőben]

Egyszerű, fehér kőzetből kifaragott falak között bolyongva elmélkedem az elmúlt időszak szerencsétlen eseményein, melyek kétségtelenül egy nagyobb összeesküvés következményei voltak. Az a beképzelt ficsúr, aki egykor a Kidoushuu osztag tisztje volt, megalázott több száz beosztottam előtt, aztán még a karomat is levágta. Fogalmam sincs, hogy miképp történhetett meg ez a szörnyűség, egyszerűen nem lehetett erősebb Nálam, az kizárt dolog. Feltehetőleg a meglepetés ereje fordította az Ő oldalára az összecsapás végkimenetelét, hiszen sosem gondoltam volna, miszerint egy olyan kis senki képes lehet a Bankai megidézésére. Saját gőgömnek köszönhetem a kialakult helyzetet, ám ettől függetlenül is bosszút fogok állni azon a jelentéktelen pondrón. Fakó tekintetem csak egy pillanatra villan lomhán mozgó jobb végtagomra, s már hallani is vélem a szervomotorok halk duruzsolását. Mikor Aizen-samának köszönhetően a gillianok megmentettek, igencsak ramaty állapotban voltam. Félő volt, talán nem is élem túl az utazást, hanem meghalok a két világ közötti sötét dimenzióban. A lidércek feltehetőleg örültek volna egy ekkora prédának, viszont pontos parancsot kaptak, úgymond sérthetetlen voltam. Sokáig tartott, de végül begyógyultak a sérüléseim, már amennyire egy amputációnak ilyesmit mondani lehet. Első gondolatom az volt, hogy megtanulok fél kézzel vívni, mivel semmiféle protézis nem lenne képes helyettesíteni testem csodáját. Nem egy napnyi fárasztó és fájdalmas edzés után kellett belátnom a tényt, mely szerint eddig sem kiemelkedő vívótudásom szinte elpárolgott, ahogy erősebb kezem is tette. Eszemben sem volt valami alsóbbrendű lidérc végtagját magamhoz csatolni, ezért inkább a gépi megoldás mellett döntöttem. Szerencsére Las Nochesnek is megvan a saját tudósa, így nem okozott problémát a dolog megalkotása. Nem tökéletes, ám kétségtelenül megfelel a célnak, amire tervezték.
A művégtag ezüstös derengéssel világítja be sötét szobám azon részét, ahol éppen tartózkodom. A benne folyó lélekenergia homályos visszatükröződése ez, aminek segítségével képes vagyok mozgásra bírni az élettelen fémkupacot. Nem szabadott volna idáig süllyednem, valami nagyon félresiklott valamikor, azonban egyszerűen nem látom át tervem tökéletlenségét. Mindent úgy csináltam, mint száz évig egyfolytában, meghúztam magam és senki figyelmét nem keltettem fel. Voltak persze különös eltűnések és megmagyarázhatatlan halálesetek az osztagban, de azokat egyszerű volt eltusolni, főleg miután kapitány lettem. Hm, talán itt leledzik az a góc, ami letaszított a mélységbe. Túlságosan nagy hatalmat kaptam és egyszerűen képtelen voltam az addigi visszafogott tiszt szerepét játszani. Hisz’ megérdemeltem, erre a pályára lettem teremtve, nem úgy, mint az ostoba öcsém, aki csak a szerencsének hála jutott el a taichouságig. A dezertálás viszont jól láthatóan családi szokássá vált, bár fivéremnek kétségtelenül egy magasztosabb cél lebegett a szeme előtt, amikor kilépett a Seireitei nyújtotta kényelemből. Idióta, idealista barom. Nagy dolgokat lett volna képes végrehajtani, de életünkhöz hasonlóan inkább a züllésre és barátok gyűjtésére fecsérelte a drága időt. Kíváncsi lennék, mi lett Vele az árulást követően, sajnálatos módon bizonyosan életben van még, holott a bolondok korán halnak. Eme gondolatfoszlány igazságtartalmán hümmögve szabadulok meg az arrancarokéhoz hasonlatos ruházattól, majd egy sötét könnyűpáncélt, s az ehhez szükséges kiegészítőket öltöm magamra. Régebben nem hordtam semmi ilyesmit, varázslataimnak meg kellett volna védeniük, azonban kudarcot vallottak, ezért nagyobb védelemre van szükségem. Könnyű, de mégis strapabíró anyagból készült, talán még úszni is lehetne benne, egyáltalán nem fulladnék bele valami barlangi tóba a súlya miatt. Az elég szánalmas vég lenne…
Némileg irritál a tény, miszerint nem vagyok képes egymagam átjárót nyitni Hueco Mundoból az Emberek Világába. Van olyan démonmágia, aminek segítségével ugyanazt a hatást lehet elérni, mint a gargantával, ám közbenjárásomnak hála mindkét személyt eltűntettem Soul Societyből, mielőtt akár megfogalmazódhatott volna eme idea az elmémben. Nem szeretem a kiszolgáltatottság érzését, ezt pedig csak tovább fokozza a parancsomat végrehajtó hollow agyhalott röhögése. Arcomon a másodperc tört része alatt száguld végig a harag, a düh izzó masszaként forrong testemben. Szemmel alig követhető mozdulattal nyúlok előre, majd valószínűtlenül erős markommal egyszerűen szétmorzsolom a lidérc koponyáját. Korábban szerepet játszottam, most viszont az igazi valómat mutathatom mindenki felé, ami kissé megnyugvással tölt el. Már-már azt hittem, hogy Sierashi Lee egyszerűen eltűnt és átadta helyét Kurosawa Shinobunak, a kétszínű csalónak. Hála az égnek, ez nem így történt, bukásommal egyidejűleg újjá is születtem. Érdekes párhuzam ez, mivel lélekölőm is főnix, aki a saját hamvából tud új életre kelni. Szám szegletében halovány mosoly játszik, mialatt belépek az árnyak közé. Reiatsu-irányítási képességeim igencsak megnőttek, mióta folyamatos működésben kell tartanom az automailt, ennek megfelelően különösebb megerőltetés nélkül alakítom ki a lélekrészecskékből a tökéletesen sima csapást. Úti célom nem más, mint Karakura Town. Látogatóba megyek, egy régi, lerendezetlen ügy végett. A halandók világában sűrű esőfüggöny fogad, ami igazából teljesen jelentéktelen változó. Könnyed szökkenéssel landolok egy méretes, kovácsolt vaskapu előtt, amelyen öles betűkkel hirdeti a felirat: temető. Nagyon is ismerős név után kutatva kezdek el bolyongani a sorok között, mit sem törődve az esetleges figyelő tekintetekkel…

*Éjfél is elmúlt már. Messze van már a nappal, messze azaz idő, amikor Viclyn a főhadiszálláson található meg. S messze ama gondolat is, hogy nem kellene csak úgy engedély nélkül elhagynom az épületet. Tanácsos sem lenne, hiszen alhasi tájékon vagyok bekötve. S ily éjszakában még csak egy fegyvert sem hoztam magammal, nem mintha megtudnám magamat védeni. Ostoba vagyok az ilyesmikhez. De már megszoktam, hogy haszontalan vagyok. Csupán egy kis időre vágytam, kint a hideg havon. Fekete köpenyemet nem húzom arcomba, hagyom, hogy a friss hópelyhek itt- ott megsimítsák arcomat. Kék tekintetem a távolba meredő, mi alatt lassú és nesztelen lépésekkel haladok egy ódon nagy vaskapu irányába. Nem, még nem jártam erre. Már olvastam arról, hogy miféle hely is lehet ez, de merszem még sosem volt ide jönni. Amúgy sem engedélyeznék számomra. Azonban úgy éreztem, hogy a benti légkör egyszerűen megfojt. Nehezemre esett tétlenül ülni egyedül egy szobában. Félelem lett rajtam úrrá. Emlékszem még a múltkori esetre, élénken él emlékezetemben a sheriff erőszakos fellépése. Valahányszor rá gondolok, minden egyes porcikám összeszorul és keresem azt a személyt, aki ez ellen tehet. De nem, nincs az a személy. Nincs ki kitörölje emlékezetemből a múltkori eseményeket. Csupán sétálhatok egyedül, s gondolkodhatok...a semmin. Min is gondolkodhatnék? Milyen gondolatokat engedhetek meg magamnak egyáltalán? Vajon ha emlékeznék mennyivel történnének máshogyan a dolgok? Megtorpanok a nagy kapu előtt, és sóhajtok egyet. Fagyott leheletem meleg páraként száll fel, s bőrkesztyű alá rejtett kezemmel megérintem a kaput. Lassan tárom ki, s egy erős nyikorgó hanggal csukom be magam mögött. Nem látok semmit, csak puszta terepet. Sokáig ezt látom, majd aztán természetesen a sírkövek is felbukkannak. Ajkaimhoz tapasztom kezeimet, és tekintetem sebesen szeli át az itt- ott havas fenyővel díszített temetőt. Százak fekszenek itt, és százak haltak meg ki tudja milyen időpontban. Tekintetem komorrá változik, s zsebembe mélyesztem kezemet. E pillanat nyomán egy morgó hangot fedezek fel elmémben, ismételten. Ijedten pillantok le köpenyem zsebére, s óvatosan húzom ki a kicsin bronz szobrocskát. Ismét simítok rajta, ismét érdekes hangot hallok.*
- Neked milyen a sorsod? Vagy te is meghaltál? Látod itt a sok halottat, ez annyira...szomorú. *Aggódón pillantok körbe, és zsebembe helyezem a szobrocskát. Hirtelen sokkal hidegebbnek érzem a környezetet, sokkal idegenebbnek. Természetesen Nocturn-sama mesélt nekem az ilyen helyek funkciójáról, azonban így bele gondolva félek. Mi van, ha talpa alatt éppen valaki fekszik? Vajon a lelküket megpillanthatnám? Lehajtom tekintetem, és mélyen magamba tekintek. Nekik sokkal rosszabb életük van, sokkal másabb lehet. Ők meghaltak, én pedig nem. De vajon miért? Mi lehetett velük? Halandók, bizonyára. Még sosem gondolkodtam el azon, hogy a halandónak lenni milyen lehet. Egy ember öltőnyi idő nálunk annyit jelent, mint csecsemő korból ivaréretté válni. Milyen rövid idő, ők mégis annyira másabbak. Nagyon sok kedves ember létezik, és az idősek is másak. Lehet, hogy csak én viselkednék helytelenül? Állítólag nagyon idős lehetek, akkor nekem máshogyan kéne viselkednem? Annyi kérdésem lenne, és annyi választ várnék minderre. De nincs ki megválaszolja, én ne tudok senkitől sem kérdezni. Felemelem pillantásom, és lassan sétálni kezdek előre. A lelkem kezd el hasogatni valamelyest.*
- Ha a prófécia valóban igaz, akkor én a jövőben gyilkos leszek? Ők is ilyen helyre kerülnek...ilyen hideg helyre? Ki is lehetek én valójában, amiért ennyire tartanak tőlem? Sajnos senki sem tudja a választ... *Bánatosan sóhajtok egyet, míg az egyik nagyobb sírkő előtt torpanok meg. Fontos gondolatokat mondok ki, ezeket még csak le sem írtam. Sajnos nem is lenne kinek elmondanom azt hiszem, nem lenne ki meghallgasson. Akkor majd beszélek azokhoz, akik remélem örülnek azért, hogy valaki beszél hozzájuk.*

Ahogy ott álltam a síromnál emlékek törtek fel még a kisgyermek koromból... a testvérem Diran képe lebegett szemeim előtt és ekkor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen az emberek világában vagyok szóval meg is kereshetném ha Karakura nem lenne olyan nagy mint amilyen.... Mióta halálistenné váltam volt időm tapasztalni, hogy mekkora is ez a város. Hát mit ne mondjak elég nagy szóval most nem kezdek neki megkeresni. Majd máskor. Most nem lehet... nem bírnám ki... fel kell készülnöm mert lehet, hogy ő nem is látna és nem is hallana. Lehet, hogy neki nem adatott meg az a képesség, hogy látja a shinigamikat. Ha ez beigazolódik akkor nagyon nagy baj van még akkor is ha megtalálom. Nekem egyenlőre nem elég, hogy látom. Meg akarom vele beszélni azt a jó pár évet amióta meghaltam. Azt se tudom, hogy most boldog e, vagy mi van vele. Annyit tudok, hogy nem halt meg... abban biztos vagyok, mert egy furcsa köteléket érzek közte és köztem. Ha meghalna azt biztosra veszem, hogy érzékelném bármilyen messze is legyen tőlem.
Egy könnycsepp indult útjára az arcomon és haladt lefelé utat törve magának ráncaimon majd elérte az államat és onnan letöröltem. Több könnycseppet nem engedhettem meg magamnak. A 11. osztag tisztje vagyok ahol nem kedvelik az ilyen viselkedésű embereket. Én alapjáraton kemény vagyok és aránylag jó harcos, de sajnos a testvérhiány miatt darabokra vagyok törve. Olyan érzékeny vagyok mint egy csecsemő. Bármin be tudok durcizni és éppen ezért van ez a kőkemény álca ami mára már egybe olvadt a személyiségemmel pedig kezdetekben csak játszottam a harcmániás kőkemény embert aki bárkinek oda mer állni, imádja a vér látványát meg minden... erre tessék ma már ezek a részemmé váltak és ha akarnám se tudnám kiiktatni. Ahogy azon elmélkedtem, hogy mi is történt velem mióta elvégeztem az Akadémiát léptek zajára lettem figyelmes ezért kezem villámsebességgel nyúlt a kardomért és rántottam elő. Éreztem, hogy az átlag embereknél nagyobb a lélekenergiája ami azt is jelentette hogy valószínűleg lát engem.
- Én a helyedben nem jönnék közelebb... de ha mégis megteszed akkor lehet, hogy véletlenül meg foglak ölni mert veszélyeztetve érzem magam...- mondtam majd kardomat felemelve megfordultam és vélhetőleg fegyverem hegye a nyaka közelében helyezkedik el. Ekkor azonban olyan dolgot láttam amire nem számítottam. Olyan érzésem volt mintha tükörbe néztem volna csak vörös lenne a hajam... ennyi volt a különbség közte és köztem. A kardomat nem eresztettem le mert az is lehetséges, hogy csapda ez az egész és egy alakváltoztató képességgel rendelkező lidérccel van dolgom. Ezt egyszerűen ki lehet deríteni.
- Diran a neved ha nem tévedek..ugye?! - kérdezem kicsit remegő hangon. Pont ezen gondolkoztam, hogy megkeresem és végül lemondtam róla mert túl nagy az Emberek Világa ahhoz, hogy megtaláljam erre tessék csak úgy véletlenül összefutunk. Ez nekem nagyon gyanús... iszonyatosan gyanús... ekkora véletlenek nincsenek... vagy mégis?!
- El is felejtettem bemutatkozni. Lehetséges, hogy ellenség vagy, de nem baj az ellenfeleimnek is kijár annyi tisztelet, hogy megtudják a nevem hiszen haláluk után hiába magyarázok nekik....- vettem egy nagy levegőt és egy lépéssel közelebb kerültem hozzá ezáltal a kardom hegye is közelebb került a torkához. - Miyake Ichiro vagyok....

*Mélybe merülő lappangás, sötét suttogások, otthonos energiák vibrálása veszi uralma alá Karakura temetőjét. A meghitt környezetre azonban senki sem figyel fel; hiszen a shinigamik nem érzékelik az összeesküvést. Valamiképpen minden lidérc és lélekféleség valamiért elkerüli most ezt a helyet. A méltánytalan előny, ami ér ama pillanatban, amikor talpam ismét a várost érintik, javítja a közérzetem. Mi történt ezzel a várossal? Hová tűnt a folyvást folyó veszély? Hová tűnt az izgalom és a vérengzés? A káosz utolsó cseppje is eltűnt volna, mikor eltűntem? Bizonyára hiányozhatok a zsivány, kárhozott rend tagjainak. De ezt csupán egy módon deríthetem ki; ideje, hogy az Insignis Reliquia újra székeljen. Új megbeszélésre van szükség, még hozzá ilyen kellemes körülmények között. A változatosság kedvéért pedig egy igen különös mágus köpeny birtokában kezdek el lebegni az egyik sírbolt felett. Ismerős lehet sokak számára eme sír; hiszen a lakója egyszer nagy hírű politikus volt, aki rejtélyes körülmények között hunyt el egy bount keze által.
De lassan, hogy kilépjek a már- már megfelelően nyugtató sötét csendből, tenyerem közé idézem mágikus botom, hogy azt a földhöz koppintva az érmék küldjék az üzenetet. Egy jelt, egy árva közleményt, amire csaknem számítani sem lehetett. Sortilegus Nocturn összehívja a rend bizonyos tagjait; mégpedig a temetőben. Belépés természetesen az érme hordozóinak. S míg várok, addig egy széket formálok magamnak az egyik elhunyt csontjaiból, hogy meglepegtetve immáron egy csontszéken lebeghessek. Nem túl bizalomgerjesztő látvány, ámbár eléggé kényelmes, s sokan nem tudják miről is maradnak le. A kényelem szinte üdítő, akárcsak az érkezők íriszei, miként tekintetükkel végre megtalálnak. A mágusok természetesen gyorsabban érkeznek, mint a harcosok, de aggodalomra semmi ok. A pervium mágusa egy védőburkot idéz a hely köré, mivel jelenlétünk jelentéktelenné és annál inkább láthatatlanná lesz.*
- Üdvözöllek titeket barátaim! Híreket, szóbeszédeket, hasznos információkat kívánok! *Kedves, szinte undorítóan negédes hangon szólalok meg. Tény mi tény, a kisugárzásom az elmúlt hónapokban – még nem láthattak – sokat változott. Egészen kivitelezhetetlen, hogy bárki rájöjjön a fejlődésem irányára (sokan még azt sem tudják, hogy a pokolban volt dolgom mostanság). Én pedig csak türelmesen várok a soron következő szavakra, majd pedig felszólalok magam is.*
- Hamarosan egy különleges vendégünk érkezik a főhadiszállásra. Sokatok számára hasznos segítség lesz, forduljatok hozzá. Viszont megemlíteném azt, hogy fele annyira sem szent amennyire mutatja magát és fele annyira sem veszélyes, mint amennyire bizalmatlanok lesztek e szavakra felé irányulóan. Most pedig kérdem én; mi hír van a mi városunkat illetően? *Nézek körbe- körbe, de még mielőtt bárki is belekezdene, közbe szólok a nagy zsibongásnak.* - Kis szerencsével hamarosan új főhadiszállásunk lesz; de mindezek előtt új közlendőm volna az új esküről. *Sejtelmes mosoly lepi el arcomat. Majd kezembe egy tekercs materializálódik, amibe már számos név fel van írva, csak hogy a tárgy egyedisége, hogy az aláírásokat elnyeli.*
- A mai estétől fogva, akik aláírják ezt a pergament, azok leteszik esküjüket az Insignis Reliquianál. Az eskü annyit tesz, hogyha illetéktelen kézre jut egy belső információ, akkor az eskü nevében a rend levadássza az árulót. Természetesen a pergamen jelzi, hogy ki is volt az esküszegő. Ezenfelül pedig, aki elhagyja a rendet, annak visszafordíthatatlanul a tekercs kilövi a szívcsakráját és hat éven belül meghal. Nos, várom sajátos tollukkal azokat, akik hajlandó aláírni ezt! *Oldalra billentett fejjel nézek körbe. Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik nem akarják majd aláírni; éppen ezért sem említettem meg, hogy mi lesz azokkal, akik viszont nem írják alá ezt. Azt majd a jelenlevők, akik aláírták eldöntik a halál kellemes és annál boldogítóbb pecsétjében.*