Hát, nagyot koppant az állam, mikor kicsi hírvivő nyuszikák beugráltak fejembe nagy táblákkal, amiken szavak voltak. Most mondta volna meg valaki, merre van a menekülés, mert Uri bácsi valami galléros fickót játszva beszélt nekem mindenféle dologról, hogy nyusziszadista moshit kell felderíteni, vagy milyen csillámcupák tolvajt. Nem egészen értettem, hogy kicsoda az a Másznaki, de hogy én aztán véletlen se kívántam a közelébe menni, az teljesen százalékon felüli volt. De hiába ellenkeztem, csak megkaptam a címet-időpontot, kezdtem attól rettegni, Uri bácsi lopni készül a híres-hírhedt szerelmetes nyuszimussz vállalkozásomat. Azt bizony nem adom, elmegyek én ahhoz a Mosó mesterhez, ha addig élek is, és kiveszem a karmai közül az édes csillámnyuszikákat, nem mosogathatja őket csak úgy tisztára, na meg tésztára sem, semmiféle Fasírt ember nem bánthatja a szukorságos szörgombóckákat!
Áháháám, csak nem úgy volt az, mert egy kavirnyászó, karmos-lábas fasírt mégiscsak elég rémisztő volt, főleg ahogy kipattant elmémből, és huss, széjjel kaszabolta kicsi világom csillámszivárványos zászlait. o.O Hohóóó, még mit nem, de csak nem, csak néztem Uri bácsit, aki magyarázott, hogy üdvözli Másznakit, meg jó edzés a pogóban…? Miféle hely lehetett, nem volt rá semmiféle ötlet, megoldás, és sok-sok balsejtelem, meg mindenfélém ellenére addig-addig szerencsétlenkedtem, Uri bácsi gyorsan-frissen kipenderített, és már menni is kellett, nem volt megállás. Nem is, hiszen két lábon járó fasírttal szemben kellett megvédenem az édes kicsi nyuszikákat, és mindent megtettem volna, meg is ettem volna a fasírtkát, ha nem viselkedik rendesen, mert hát ne molesztizálja már az én kicsi, vagyis, ha nem is enyém, akkor is kicsi, édes nyuszikákat. ._.
Nem is kellett sokat caplatni, vagyis nem tudom, nem figyeltem, mert fontos hadiküldetési tervet farigcsáltam menet közben, hogy mindenféle Uri lávgémet, meg nyuszika terrorizációt be tudjak szüntetni, mégsem hagyhattam, hogy mindenféle munkaköri körözgetésemben leírjanak, mikor én vagyok Misisonka, vagyis ihiizééé, Michiwonka. De úgy volt az, hogy, nézegettem, nézegettem a lapot, amit Uri bácsi adott, pedig most aztán nem vagyunk barátok, hogy le akarja nyúlni az állásom, de addig nézegettem, már majdnem olyan missönimpássziblös kisegér voltam, meg a pillantásom is olyan lézeresen majdnem átégette a lapot, mikor aztán már olvastam is, nem csak láttam, hogy neeeem, nem csokornyakkendőt kellett felvennem, hanem jó edzést volt kívánva. o.O Egyáltalán nem tudtam, hogy egy edzésre araszoltam, mikor engem annyira félreinformált a nyuszimentő belső iránytűm, kicsi pocakhantásként rontottam volna rá Fasírtocskára, hogy engedje túszul a szabadokat, meg… Kobakom vakarászva gondolkodtam, mit is agyaltam ki az előbb, aztán emlékek tengerén hajózva estem be egy helyre.
Fuuhúúú, de nem tudtam, mi is ez a csodabazár, bizgere, meg mi a kismanó szeplős bucifeje, és pislogtam egy sort a földön heverészve, míg fel nem tűnt, hogy megérkeztem a fura helyre. De jaaaaj, azt sem tudtam, hova legyek, vagy mit tegyek, csak mikor aztán megláttam, merre is van népes csoportosulás, és voltam olyan okoska, hogy kifigyeltem, mind nagyon lélekerősek voltak, szóval én oda tartottam, hozzájuk, és őket követtem be a rettentő rejtekesbe, hogy kicsi hernyóként meghúzva magam a földön, ruhámba meg önmagamba gabalyodva lessek fel a „te vagy a testem, bébi”... Vagyis, hogy nem iis!! Neheeeem, neeeem, azért, és neheem, tényleg, nem gondoltam semmi rosszra sem, és csakis kicsi drága egyetlen! Másom nincs is, cukor Nobu-chan az egyetlen szerelmem, komolyan nem úgy volt, hogy akármi rosszba vele sántikáltam volna, meg gondolataimban chibiÉnem is depresszív felhők alatt sötétlőn űrbe forgó, végtelen szemekkel heverészett.
Meg kell menteni Willyt, ihizéé, mármint nem őt, de a nyuszikák, és hooooo! o___O Ijesztő török ücsörgött velünk szemben, miközben én még a földön szenvelegtem, és éppen pont azon voltam, hogy keveredjen ki egyik lábam a másikból, de sehogy sem akart összejönni. Uri bá’ persze nem mondta, kicsoda-micsoda Másznaki, akinek nagyon sok jót kívánt, de mivel egyetlen török külön szeparálódott a közösségtől, nagyon úgy tűnt, igenis ő lehet az, aki majd edzést tart, bár én aztán el nem tudtam képzelni, mit kell majd csinálni. Minden meggyőződésem csak megerősítette, mikor Pockoshontas intéssel köszöntötte a jónépet, és sok-sok-sokknagyonsokk sípolás közepette darálhattam ki a lényeget a szövegéből.
- Szia, Másznaki! ^.^ - köszöntem, és integettem a földön kiterülve.
De szóval, ha nem ismerem, nem ismerem?! De hát, én már ismerem, mert most láttam, meg egész harcias küldetést lebonyolítottam vele, míg idefelé tartva kerestem a nyusziterrort alkalmazó kezes-lábas fasírtot. Igaz, hogy kiderült, nem is nyusziterror van, de akkor is már itt vagyok, és ha itt vagyok, figyelek Fasírt mesterre, hátha tanít majd valami nagyon ügyes dolgot, és akkor elmesélhetem Nobu-channak, hogy egy fogpiszkálóval hadakozó Fasírttól tanultam kardozni a mai napon, és egészen jó volt, és lehet, még Uri bácsinak is megbocsájtok, amiért nem akar lepuccsolni a Gyárról. °o°”
Igen ám, de hiába voltak ilyen csodás terveim, azért még próbáltam sasolni is közben, miket is mond a legújabb mesterfasírt, akit egyetlenként ismertem, de akárhogy is bambultam, kagylóztam, vagy tátottam a szám, mindenféle úton-módon kisípolták a kicsi nyuszikák a fejemben a zavaró tényezőket. Fasírt sensei aztán nem ám úgy, mert nem a legszebben beszélt, meg is ígértem magamnak, majd én megtanítom, amiért ő szintén zenész, illetve azt nem tudooom, zenél-e, de valamit csak tanárkodik nekem, és hát majd visszaadom a szívességet. *o* Milyen csudiklassz is lesz, aztán majd mindenkinek kicsi nyuszikákról fog áradozni, meg mindenféle cukorságos jószágról, és de jóóóó lesz! *.* Deeee, álljon meg a rézfúvós hangmenet, Másznaki-chan is tud édeseket beszélni!!
- Csillámpóni… \(***O***)/ - motyorogtam magam elé csöpögve-olvadozva, hogy milyen szépet tudott mondani Fasírt mester.
Máris sokkal jobb kedvvel készültem rá, hogy mindenféle izékét csináljak a kedvéért, bár kicsit nehezen értettem, milyen csoda dolgokat kíván, mert hát, még mindig nagyon nem értettem a meghallott csúnya szavakat, amiket meg igen, azok meg csak az egyszerűbb „és” és társai voltak, és az neheeem elég… T~T Persze, nagyon rajta voltam az ügyön, és lassan-lassan eljutottam oda, felét már megértettem annak, amit Fasírt sensei közölni próbált, ami nagyon haladás főleg, miután még azt is felfogtam, mi is lesz, és mit fogunk tanulni. Nagyon érdekes neve volt a micsodának, de attól még nem tudtam. Nem baj, nem volt gond, mert hős nyuszilovag voltam, és felesküdtem a nyuszibecsületkódex szent nyuszipontjaira, hogy igenis nagymester leszek, hogy megvédjem a nyuszitársadalmat! **.** Milyen szép gondolat volt, amit Másznaki azonnal elmosott a felmosóval, mert olyan csoda volt, azt se tudtam, merre legyek. Megtanít takarítani? *O* Most komolyan megtanít takarítani a kedves Fasírt sensei?
Őrülten csápolva, úgy szétesve, mint akiben elpattantak a rúgók, végre sikerült kikászálódnom összegabalyodott magamból, szuszogva-pufogva, boldogságtól szörcsögve támadtam befelé földön kúszó támadással a kapott felszerelést, hogy én majd azzal milyen barátságban leszek, és vuuhúúúú… *O* Boldogan csöpögve csörömpöltem Mászniki mester lábai előtt, vagy legalábbis, valahol, ahol eddig a kupac volt, vagy valami, mert én közben úgy elszuttyongattam a vödrömet, mintha kicsi nyuszipajtás lenne, és nem igazán érdekelt, hogy mi történik hogyan, csak aztán megijedtem, mert Mászni-chan tudott mérgesen nézni, vagyis igaziból mindig mérgesen nézett, és én szóval visszaaraszoltam tolatólámpázva, píty-pittyegéssel a helyemre. Persze a vödröt, meg a felmosót is vittem, hogy majd kedves lovacskámmal beutazzuk egész nyusziföldét és megtisztítsuk a gonosztól. *o* Ennél nagyobb boldogságot el sem tudtam volna képzelni.
Csillogó szemekkel néztem fel Masi mesterre, és izgatottan ficeregve vártam, hogy mi is lesz, mert hát, én mert már most aztán, szóval hogy akartam már, hajrááá, vagy valami, takarííítani kell! De hiába is akartam, Fasírt sensei először bemutatta, hogy kell a dolgot csinálni, és nem takarítani kellett. ~.~ Szívem szakadt meg, hogy nem tehetem jobbá a kicsi nyuszivilágot Felmosó, hű paripám, meg Vödör, drága jobb kezem segítségével, de ha nem, hát nem, azt kell csinálni, amit Masi mester mond, különben nem tudom, mi lesz, mert azt nem mondta. Sebaj, mert utána majd, mwuhaha, elkapom a grabancát, és lesz olyan takarítás, leesik az álla, éppen, mint az enyém. Ilyen nehéz feladatot én még nem is láttam, mint amit Masi mester működött össze meg vissza, hiába figyeltem, nem volt olyan kóser a memóriámban, mint a valóságban, pedig kicsi filmes nyuszika próbálta nagyon hűen felvenni, de hiába.
Azért a feladathoz fogtam, mert ez volt a feladvány, és mentem, hogy vizet szerezzek, meg aztán majd mindenféle ügyes mozdulat helyében helyben hagyjam kedves társaimat őket késztetve harcra. T.T Nehéz feladat lesz, nagyon nehéz. T-T Detektoros vízkutató rendszernek álcázva magam, úgy vadásztam kicsi vízért, hogy majd én majd nagyon jó leszek, és első leszek, és addig-addig cécóztam, nem lettem első, de még második sem. :/ Én nem tehettem róla, csak hát, HAL! *o* Ott volt sok, mert a tóhoz mentem, vagy micsudi az a kis tavacska, ami egy halacska úsztató, és hát annyira jó, nekem nagyon tetszett. Hiába próbáltam halacskát is kifogni, nem sikerült, de azért elnézegettem egy darabig a vizet, csak miután felzavartam a terepet, már egyet se nagyon sikerül kivenni, pedig milyen szépek voltak, sok-sok HAL! *.*
Nagy nehezen aztán visszajutottam a terembe, és hű társam hatalmas szívfájdalom közepette bitófára küldtem, nagy lendülettel akasztottam a labilis bilire, vagyis fogantyúra, hogy kezdhessem a feladatot, csak annyira nagy volt a lendület, hogy egyebet nem is tettem, elengedtem az vödröt, és már borult is minden, annyira eláztam, hogy nagyon. o.O Ázott kisnyuszikaként pislogtam körbe, azt se nagyon tudtam, mi is van most, vagy merre, mikor nagyon hangos kongással beplaccsant fejembe, hogy vödörbe vizet, mert ha nem akarok halakkal együtt úszkálni a tavban, akkor bizony gyorsan kell a vízért elrohangásznom, vagy Masi mester jól megúsztat. O_o Futottam-loholtam is gyorsan-sietősen, hogy minél előbb megtöltsem vödrömet, aztán éppen csak annyira siettem, kigáncsoltam saját magam, odalett mindenféle nemlétező egyensúlyom, és egyenes úton merültem bele a kicsi tavacska könnyű hullámaiba.
Egy fuldokló cirmos cica kapálózásával, és totálisan riadt fejével evickéltem, és rémüldöztem, hogy nekem aztán most annyi meg egy bambi, csak éppen a víz nem ért semeddig se, nem hogy addig, de hát éppen a nagy csobbanás sokkhatása alatt hol zaklatott fel az engem, hogy nem is igen úszásra találták ki a bébipancsolót, elvégre mindenféle sok katasztrófa történt, amivel én aztán kicsit sem tudtam elszámolni, meg nem is akartam én hunyó lenni, főleg nem az elhunyó! O__o A vödröm is valahol elkallódott, de fogtam, csak éppen felhúzni nem bírtam sehogy sem, meg kihalászni sem, szóval hogy egyszerűen annyi probléma volt, éppen csak vízi mentő meg béjvács hiányzott, és már készen is lett volna egy díjnyertes, nemzetközileg elismert filmklasszikus, amiben én lettem volna az áldozat. T~T Szegény halacskák is, ha nem kaptak menten szívrohamot, akkor vígan élnek ezek után bizonyosan, de lehet, akkora lelki terrort bélyegeztem rájuk, hogy ezek után soha többé nem fognak előbújni, és mindenkinek halpszichopatkóhoz kell járni, még a halpiszcho… piszicho… mindegy is, milyen szhopához! De maaah… T~T Gyötört a bűntudat, hogy mindent megrongáltam, és a vödröm is vízbe fullasztottam félig-valameddig, és még mindig félig partra vetett, félig meg vízben haldokló békaként fetrengtem, és hát… T~T
Kicsit szuszogva, fulladozva, meg egyebektől megviselten sóhajtoztam, haldokoltam, és azt se tudtam, a fejem hol lehet, aztán meg csak ijedten ugrottam egyet, mert eszembe jutott a Fasírt fogpiszkálós sensei félelmetes nézése, és én aztán azt nem akartam látni, szóval úgy voltam, hogy nagyon ijedt kis csimotának álcázódva állítottam fel magam, és ástam ki a vödrömet az elmerült mindenségből, mert bizony, hogy majdnem teljesen beleharapott a földbe, és hát azért nem tudtam kiszabadítani, mert szabotált engem a sok terhe, hogy vizet is megnyelt, meg közben még a tavacska alját is eldöntötte, hogy ő majd kieszi, szóval volt rémület, meg minden, én meg kicsi híján jajveszékelve, de mindenképpen nagy erőkkel nyüszíkelve, nyivákolva, végül kicsikét már rendesen is pityeregve szabadságoltam meg a vödrömet. Mekkora küzdelem volt, ilyet az univerzum még nem látott, akkor sem, mikor Darth Vödör „én vagyok az apád” hörgéssel nem fordult Frodóhoz, mert akarta a csini gyűrűjét, amit Barbie hercegnőtől kapott a csillámpegazusért cserébe, amitől kirobbant a „troll, lenn a pincében, egy troll, lenne a pincében!”.
Gyorsan, még annál is gyorsabban töltöttem meg kicsit megrongálódott és horpadt vödrömet, aztán vigyázva, hogy ne lötyögjön ki, elrohantam vele befelé a pogóba, amit már csak Fasírt mester miatt is így hívtam, úgy illett hozzá. **.** Visszaaraszoltam olyan földöntúli, hihetetlenül lehetetlen és láthatatlan ninja képességeket alkalmazva, kis kommandós nyuszibevetődés, meg ilyen-olyan bulis mutatvány, mondjuk, a vétődés az olyan lábujjhegyen szökkenés volt, amit olyan művi osonás követett, amit csak Vuktól láthatott a nagyérdemű korábban. De félre tréfa, ugyan igaziságos, hogy ez a mindez megtörtént a legapróbb szalmaszálat is beleértve, de ott tartottam a dologban, hogy nem csak a ninjaláthatatlanságot kellett elsajátítanom, hanem, mire mindenki más is megtanulja, addigra én is nagyjából tudjam, és Fasírt mester nagyon-nagyon büszke legyen rám, és aztán majd tanítson felmosni is. *o* Mindig is szerettem volna takarítani szakszerűen, és lehet, ő sem tud, de ha már ennyi vödörkéje, meg felmosórongya, meg minden mi a szöszje van, akkor lehet, hogy mégis tud pakolászni, nyusziszobát legszebben rendbe tenni, és egyetlen Nobubébi-chan asztalán az iratokat szép kupacban összepakolva tartani, hogy lássa, melyikek a nyuszikás rajzok, és mik azok, amiket majd meg kell csinálni, de ráér, mert neki pihenni kell, és jó lenne, ha nem az asztalon aludna, mert fájni fog a háta, azt meg nem akarom. T~T
De ott tartottam éppen, hogy pont-pont-vesszőcske, megint feltettem a kicsi vödröt a helyére, óvatosan, nehogy megint tusolással kezdjem a kört, aztán ahogy Masi sensei bemutatta, fogtam én a harcos fasírtok legnagyobb segédjét, és irányba irányozódva felálltam a gyakorlathoz. Szóval, bevallom lovagiasan, hogy lestem egy keveset, mert azt már igazán elfelejtettem, hova is kell állni, de nem tehetek róla, mikor Masi mester felmosóval hadonászott, hát az annyira lefoglalt, hogy gyönyörködve, centikkel a föld felett lebegve tátottam a szám, és nem értem rá azt figyelni, mikor hogy, vagy mi... Körbepislogtam egy kicsit, meg nagyon erőlködtem, valami eszembe jusson, de végül inkább csak felálltam, ahogy Fasírt császártól láttam, és nem foglalkoztam mindenféle tánclépés betanulásával, csak fogtam a felmosómat, és Darthnyuszisvödör Misisonkaként szemeztem az ellenséggel, pedig szegény vödör, semmi rosszat nem tett, én pedig máris megrongáltam. ~.~ Gyötört a bűntudat, ezért egy gyors goment rebegve megígértem Vödörnek, elviszem majd fagyizni, ha itt végeztünk, aztán mélyeket lélegezve végre kisnyuszikat félreterelve, szemeiket bekötözve, nehogy lássák, milyen vérengző vadállat vagyok, felkészültem, hogy popón csapjam a sok vizet.
Harcos üzemmódra helyeztem magam, és sebességváltót bizgerélve állítottam lendületet, hogy alapállás felvétele után érzésekre és látottakra alapozva megcsináljam a feladatot. Ha tanulni kell, nincs mese, és ha itt vagyok, akkor csak megtanulom, amit Masi mester megpróbált a kicsi kobakomba verni. Jobb lábamat előre csúsztattam, a másikat pedig ugyanezzel a lendülettel hajlítottam, majd letérdeltem. Felmosót irányba állítottam a leírt mozdulatokkal együtt, aztán megállt a tudomány. O_o Én bizony nem mertem megtámadni az ellenséget, az előző adag víz sem volt kellemes, na meg kezdett hűvös lenni így úszás után, szóval semmi kedvem nem volt éppen pont egy ilyen galáddal verekedni, mert-mert-mert! Mi van, ha megbetegszem, és szegény Nobu-channak kell még helyettem is dolgozni, vagy akármi más, például a fejemre szorul vödör? Soha többé nem fogom tudni látni a lila haját, a cukorságos mosolyát, a pihe-puha nyuszimusziszőrgombóckákat, meg még Nyuci-chant se, pedig olyan kis aranyos, ahogy citromos sütit fal. *.* De, de... de lehetséges, hogy vödör van olyan áruló, hogy majd Nobu-chanra, nyuszikákra, vagy egyetlen kicsi Nyuci-chanomra akarjon támadni, mert akkor bizony, szétrúgnám a fém valagát!
Demonstráció céljából megtorpant mozdulatomat gyorsan be is fejeztem, és milyet csaptam gaz ellenség fenekére, egészen beledongott, és fel is emelkedett, már úgy tűnt, majdhogynem reménységesen sikerül első alkalommal teljesíteni a feladatot, de ahogy az lenni szokott, elhagytam cipellőmet, és puff neki, vödör kihasználta az alkalmat, jól leköpött, de még pont szembe, mintha csak kicentizte volna. o.O Ijedten pislogtam immár fogadott közellenséggé titulált, és teljesen felavatott volttársamra, és nem akartam, annyira nem akartam, hogy legyen muníciója, amit felhasználhat ellenem, csak akkor is muszáj volt. Fegyvertelen ellenfélre sportszerűtlen és kegyetlen támadni, így ezért nekem muszáj volt elmenni, és feltölteni teljesen a csak félig üres gazfickót zokszó nélkül, miközben ő meg csak kiskirályként élvezkedett, hogy hohóóó, ő majd legyőz, és világuralomra tör, de majd én majd úgy nem hagyom ám neki, hogy az csak na!
Megoldottam ezt a ”rohanok-vizetmerítek-visszarohanok-felakasztom” dolgot, és egész rendszert csináltam belőle, mert annyiannyinagyonsok próbálkozásom volt, hogy a fél csoport beleőszülhetett már, mennyi vizet loccsantottam széjjel, de hát hiába is próbálkoztam, sehogy sem akart menni. Jobb láb előre, bal hajlít, felmosó irányba, kis gáz, aztán… aztán mindig-mindig fék, mert nem akartam újra vízért rohanni, megint feltölteni közellenség vödröt, és visszaállni harcba, és újra kiborítani, csupa víznek lenni, meg bénázni, szóval mindig volt fék, meg utána befejezetlen mozdulat távirányítású véghezvitele. Sokadszorra is ez volt a helyzet, egész vödör a képemben landolt, még azokat is megöntöztem, akik a közelemben voltak, és vijjogva, kicsi vércse módjára sipákoltam, kalimpáltam és menekültem, hogy megszabaduljak az átok fémszerkezettől, aztán puuuffff, nagy kongás, és kevés sötétség.
Kicsi szünet után megvilágosodtam, és boldogan mosolyogtam körülöttem ugrándozó aprócska csillámnyuszikákra, meg kész voltam felzuttyanni, hogy velük megyek én is, várjanak, mikor újabb vödörtámadás áldozataként fuldokoltam, és kaparásztam le fejemről a gazfickót. o___O Teljes életveszélyben voltam, el sem tudtam képzelni, hogyan is szabadulhatok meg a mindenféle legrosszabb ellenséges szürkeségtől, és köpni-nyelni képtelenség volt, szóval addig bújtam, míg nagy szemű, puppy kiskutya módjára ki nem húztam fejem a nyakörvként szuperáló vödörfogóbizergéből, vagy mi is az. Annyi oxigénem sem volt, mindenkit megnyugtassak, semmi probléma, csak felpattantam, és rohantam, hogy minél előbb legyűrjem ezt a fémszörnyet, ne törhessen újra életemre. o.O
Hiányzott is nekem, újra átvegye elmém fölött az irányítást, és falnak távvezéreljen, meg kicsi nyuszikák boldog képével altassa el gyanakvásom, hogy perverz fojtogatót alakítva végezzen ki. Én ugyan nem hagyom magam, nehogy legyűrjön, és megtámadjon másokat is, nem hagyhatom, minden kedves embert gyötörjön, akkor inkább vele pusztulok. De persze azért mégis nekem kellene győzedelmeskednem, mert nekem kell, és hát akkor majd mindenki biztonságban lesz, főleg Nobu-chan, de persze a többiek is, meg Nobu-chan. *o*
Így hát, miután megvolt a nagy feltöltő akció, meg ”oson-szimat-fél”, és végül visszabukdácsoltam-csúszkáltam, meg sáfföltem – ezt valami zenében hallottam, amiben mindenki sáffölt -, szóval miután ilyen meghatározó alakítást nyújtottam, és begyűjtöttem a táncelismerő díjhelyezettséget, vagy már kiskereszt-nagykereszt egyre megy, csak likvidálni igyekeztem a vödörharcost, ne bántalmazhasson, szóval akkor hozzáfogtam, és sutty neki, olyan lendület, végig nyomtam a gázt, és olyan kapott a hátsójára gonosz dög, csak úgy nyekkent, én meg csillogó szemekkel néztem, hova nem löttyen, mert nem löttyent. Kértem volna lassított felvételt, de hiába vártam, mert nem akart minimozi beindulni, csak továbbra is néztem a vödröt, hogy egyeneskedik a kicsike, és még a kampóról is sikerült leakasztani, és megvan még mindig. **.**
Olyan boldog voltam, egészen megfeledkeztem arról is, csupa víz vagyok, és még ázott kisegér is jobban mutat, mint én, csak nagyon heppi fejjel néztem, merre lehet Fasírt mester, de közben azért tartottam is a vödröt, meg hát, mindig azt kellett figyelni igazából, mert olyan kis mutatványos volt, hogy mindig részeg biciklist játszott, aztán ha nem figyeltem, indulni akart az árokba, azt meg nem lehetett, magát összetöri, kiplaccsan mindenféle léje, én meg csupa-csupa víz leszek, azt meg nem lehetett! Nem ám, de még, hogy nem, és ezért is kerestem Masi mestert, hogy csápoljak neki egyet, meg minden, mert naaa, csak figyeljen ide, hiszen ő a csillámpónik felfedezetlen mestere. *.*
- Maaaasiiiiiii mesteeeee… e! – pillantottam meg, mire aztán boldog kisnyuszikát játszva ugráltam fel, meg le, hogy jó kis zuhanyban részesítve magam sikeres tusolás után megint ázott kisveréb-formációt vegyek fel.
Már egészen mérges voltam arra a kiállhatatlan vödörre, amiért nem tud nyugton maradni, és nem álltam meg, meg ne rúgjam begőzölt támadómenyét fejjel, akármennyire is szentségtörés volt. T~T Szipogva, morgolódva szedtem fel, és kitrappoltam, hogy megtöltsem, aztán meg jól a másvilágra küldjem, mert velem ne szórakozzon, ha egyszer már megcsináltam, hogy megcsináltam, akkor már késznek kellett lennem, és megint tudnom kellett, és minden víznek meg kellett maradnia, és fúú, annyira pipa voltam már, hogy az egész fejem teljesen vörös kis gombóc volt. Attól féltem, majd jól eltörik még a felmosóm is, aztán semmiféle biztosítást nem fizettem, és még majd nekem kell itt a balesetért fizetni, pedig nekem kell, mert lerombolom szegény Fasírt sensei munkahelyét, és hát, akkor megfizetném, meg még nyusziköveteket is küldenék, hogy ne legyen szomorú.
Csakhogy, most épp ott tartottam, kis lépés a vödörnek, nekem meg nagyon nehéz, de végül csak megtörtént ceremónikus újrabevonulásom a terembe, csak nem mutattak be, hogy Michi hercegnő vagyok, de azt megtettem én. Felakasztottam minden lé tárolóját, és kanáli szerepemet félretéve, kavarogtam, hogy magamhoz vegyem fénykardom, miután pedig ő is karmaim között ékeskedett, más sem volt hátra, utolsó tiszteletet adtam elhalálozni készülő volt társamnak. Pukkancs fejjel hajoltam meg előtte, majd a tanult eljárást követve csúsztattam jobb lábam, balt hátra hagytam, arra térdeltem, és egy mély szusszanás erőteljes letüdőzése után, amitől fulladásos roham tepert le, végül harci paripámat is készenlétbe állítottam.
Csak a vödör aljának közepét tartottam szem előtt, ahogy Masi mester is mutatta meg mondta jóval korábban, és felmosómat lendületesen előre mozdítva küzdettem meg a hatalmas feladattal, emelje fel a mihaszna bajkeverőt. Úgy éreztem, sikerült jó helyre irányítanom kicsi segédem, és kellő sebességgel is ütköztettem a lovagi játékok idejét is megélt, talán régen nemesebb foglalkozást, és szebb napokat is látott fémet takarítók szeme fényével, ezért sikerülhetett újra leakasztani védert a kampóról anélkül, hogy letusoltam volna. Egészen biztos voltam benne, hogy hónapokig nem nézek a locsolóra sem, nem hogy tusoljak, majd fürdök, mint a rendes emberek, guminyuszival, sok-sok habbal, és mindenféle csodajóval. *.*
Tehát, az úgy volt, bádibilder én satnya kis karokkal cirkuszi mutatványt fájtolt, és vödröt egyensúlyozott, ne placcsanjon víz, még egy csepp se, fél csepp se, gondolatban sem, egészen addig, míg meg nem untam kocsonyarezgéssel vibráló kezemet, és vissza nem eresztettem kampóra a vödröt, ami egészen sikeresnek bizonyult, ahhoz képest, hogy azt hittem, majd nem fog menni, és nagyot fog loccsanni. Lehetséges volt, hogy csak álmodtam az egészet, sőt olyan is, kómába keveredve heverek valahol a teremben a falnál tett különös látogatásom után, de azért még tetszett, hogy sikerült egy kevés ideig, ami annyira éveknek telt, hogy egyszerűen sosem volt még annyira nehéz megszámolni harminc vígan ugrándozó nyuszikát, mint most, mikor csillámtüzet hányó robotsárkányok elől menekültek. Gyerüüüünk, nyuszikááák, rohanjatooook! o____O
Egy-két biztató jó szó nekik sem ártott, és sikerült is célba érniük, csak aztán tovább már annyira nem tudtam számolni, mert nem akartam, hogy megszabadultam terhemtől. Gyorsan ki is vittem a vödröt, és visszaadtam halacskáknak tartalmát, nehogy kiszáradjanak szegények a nagy szívroham után, én meg látni sem akartam már, majdnem tusolás-beteg lettem. Tekergő kígyóként araszoltam vissza, hogy sok-sok elpancsolt vizemet kicsit se szakszerűen felszárítsam, mert miért ne, ha egyszer tanulni akartam ezt is, gondoltam, majd lesz gyakorlás dögivel. **.**Ami munkát én csináltam, az persze adott is alkalmat, nem keveset, mert hát majdnem medence lett a terem, ahol én ácsorogtam. Annyit térültem-fordultam, legalább sok fél vödör vizet kikapcsoltam, meg még nagyon sokat, ami teli volt, és keveset, amiből csak kicsi hiányzott, mert akadt üres menetem is, amikor épp csak beértem, máris kilöttyent, míg felerőszakítottam a kampecra, aztán mehettem is vissza. T.T
De hohóóóó, végre már csak takarítás volt, és azután, azután, meg azután meg előkerült… *O* Hihetetlen cuki vizes kis bábú ácsorgott előttem, és nem tehettem mást, meg kellett ölelgetnem, mert ha nem is ez volt a feladat, nekem kellett az ölelés, és pici nyuszikák sehol sem voltak, hogy megszeretgessenek, meg senki sem, se Nobu-chan, se Nyuci-chan, de én úúúgy akartam, hogy valaki szeressen. Orvul megrohamoztam hát, igen pont a hátába a bábúnak, és nagyon nagy lendülettel rávetettem magam a mini vízágyra, hogy beszuttyongassam rendesen. Boldog kisgyerek fejjel csimpaszkodtam a babára, ami megadóan előrelendült, és olyan harcias mozdulattal csapott hátra hullámozva, mint a rugóra erősített lovacskák a játszótéren, csak úgy elterültem a földön halott békuciként. o.O
Meglepetten és cseppet megszeppenve figyeltem, hogy remeg a visszafojtott nevetéstől alkalmi paripám, és milyen kárörvendőn sumákolt örömében, csak bólogatott össze-vissza, meg hopp fel a lóra, aztán gyíííha, csak nem nekem, mert én kifeküdve szédültem a fejem fölött kergetőző, csillámló csillagokat cipelő nyuszikáktól. *.* Nem bántam, mert nyuszikááááák, csak hát mégis elég sérelem volt már büszkeségem lyukacsos pongyoláján, hogy véder ősellenségem is kicsi híján kifogott rajtam, nem lett volna szép, ha még most megismert kedvesem, ölelgetni való hős vízoszlopom is elárul, és nem tehetek ellene semmit. Épp ezért, úgy pattantam fel, mintha gázrezsón csücsültem volna, vagy mintha Tom cica lennék, akinek épp megégette a farkát a néha gonosz, de azért mindig aranyos Jerry. Olyan cuki kisegér, de persze nem annyira, mint a nyuszikááák. *o*
De épp ott tartottam, körös-körül sompolyogtam kicsi bábút, néztem összehúzott szemekkel, fejjel lefelé, tátott szájjal, még úgy is, mintha röntgen-pillantásom lenne, de mindenképpen annyira aranyosnak tűnt, hogy nem akartam kifektetni, csak örökké szeretgetni, meg arcot rajzolni rá, és csillámló nyuszikás nyomdával megbélyegezni a homlokát. \(*ω*)/ Annyira belelkesültem, ide-oda szökelltem, és kisvirágos réten éreztem magam, szinte az orrom előtt hussantak el cuki kis pillangócskák is egymást kergetve, meg piciiii teknős araszolt lassan csigusszal a házán, aki szintén araszolt még lassabban, mint taxija, teljesen idilli volt minden, nem tudtam haragudni Bábura, és el is felejtettem, Masi mester kedvére akartam tenni. Hát biztos, ő is jól szórakozott. ^.^
DE! Váratlan esemény történt, amitől szükséges volt elfektetnem a bábut, bár, hogy mi volt, az annyira váratlan volt, nem is igen emlékeztem a kiváltó táltos ingerre, már csak tudtam, hogy meg kell csinálnom a feladatot, aztán messzire vágtathatunk nyusziföldét menteni a sok piszoktól felmosóval együtt. *.* Betoppantottam kicsi husii elé a bal lábammal, ami már rögtön nem stimmelt, szóval kicseréltem a másik balra, ami igazából az egyik bal, és ázott patkány harcos pillantásával ragadtam fegyveren kicsi bajtársam. Bátorítón azért rámosolyogtam, legyen ügyes, meg kitartó szivárványharcos, mert akkor azonnal mehetünk is dimenziókat menteni, mi leszünk a Púder Déngerek, és nekem nyuszikás jelmezem lesz, de nem az, amit Suki bácsitól meg Keo-báró-samától kaptam, mert azt fel nem veszem. o__O
Fogtam a rudat, és nem is tudtam, miféle módon ugorjak neki bébibogyónak. Csavarni kezdtem a kacsójában tartott pálcikát, de nem mertem gyorsan, mert nem is olyan régen is a földhöz vágott, mit tett volna velem, ha a botjával talál fejbe? O.O Teljesen biztos, hogy csodálatos földkörüli röppályára állított volna, aztán keringhettem volna az univerzumban, míg nem találok egy csillámnyuszigalaxist, ahol befogadnak, és elnyuffoghatok, meg mindenféle nagyon menő dolgot, és nyuszitáncolhatok is, és-és, jaaaaaj, nyuszikááák! *o* Olyan kis aranyos állatkák, hogy már azért is meg kell csinálnom a feladatot, hogy a kicsi nyuszikákra mehessünk vigyázni, meg minden, szóval fogtam, és olyan közepesen gyorsan hátracsavartam a vízágybaba kezét, mire az nagyon is csúnyán morogva-zuborogva reagált az akciómra. °O° Ijesztő volt, már attól féltem, jól végig el is fog lőni lendületből, mint a csúzli, de szerencsémre nem tette, hanem lassan-lassan nyugton maradt, és a lötykölődő vízmennyiség nyugiban megállt, na jó, nem, de akkor is sokkal nyugodtabb volt, mint mikor megbolygattam a mindenséget.
Azért, csak visszamentem alaphelyzetbe, szóval tolatás, kormány visszaengedése, miden lassított felvételben, két kicsi nyuszika integetett, merre a leszállópálya, és mikor minden fogam a helyén volt, meg semmi másomat se sikerül kiverni a rúdnak a fejemből, akkor azért megint csak rámosolyogtam vizes paripámra, amiért ilyen kedvesen nem bánt, nem úgy, mint előző társam, aki folyton csak kupán csalapált, meg mindenhogy bántalmazott, ahogy csak lehetett. T~T Újra indítottam a mozdulatot, most az egyik bal lábammal indítottam, ami jó választás volt, mert tényleg az is volt az igaziságosságos bal lábikóm. ^o^ Fogtam a botot, meg mosolyogtam is vízágybábébibúra, és lassított felvételben csináltam meg a mozdulatokat, amiket előtte sokkal gyorsabban, csak mégse annyira, mint amikor lovagoltam rajta, aztán zutty, gyorsan eldobott, tehát, hogy csavartam a karját a rúddal együtt, és nyomtam lefelé, annyira lassan, majdnem elaludtam közben, de kellő erőt is kifejtve, hogy a víztömeg elmozduljon. Ahogy szép lassan haladt lefelé a kicsi bábú, már a benne lévő víz is segítséget nyújtott, és annak tömege is közrejátszott, hogy végül igenis kiterült kicsi barátom. *o*
Elengedtem, és hagytam sziesztázni, miközben legújabban tanult pörgős táncomat adtam elő, és énekelgettem is hozzá, mert annyira egy fantasztikus muzsika volt, hogy muszáj volt. Vííííj, olyan boldog voltam, táncolva ugráltam körbe kicsi bábút, és mindenkire csak mosolyogtam, hogy végre sikerült megcsinálnom a feladatot, és Masi mester nem tudom, merre mászkált, de ihizééé… reméltem, nem készül majd rám támadni kaszaboló Fasírt módjára, de hát oka nem lenne, hogy megbántalmazzon, mikor megcsináltam a feladatot, és már játékidőőő vaaan! *.* Újabb visítással szakadtam rá a vízágybábibúlovacskámra, ami egyből azt se tudta, mi legyen, majd kidurrant, mire felkapartam a földről, és hátára mászva billegtem vele előre-hátra, össze-vissza.
- Vohóóó, gyyííhaaa, kicsi lovacskám, mentsük meg a kicsi nyuszikákat! *.* - osztottam parancsot fennhangon, és tovább szeretgetve a kicsi bábút kocogtunk el a naplementébe.

Na most, én ugye itt ragadtam ebben a világban, mivel állítólag ha visszamegyek, akkor megüthetem a bokám. Szóval nem megyek vissza, de azért még hiányzik Soul Society. Kicsit nehéz követni ezt a világot, más tempóhoz vagyok szokva. Valahogy minden olyan bonyolult lett :/ De sebaj, majd hozzászokok, és annyi meg annyi pozitívum van a sok változás között, hogy végtére is, semmi bajom nincs azzal, hogy itt ragadtam Különösen a lányok lengébb öltözete a kedvemre való, emiatt különösen szépséges ez a hely *>* Mint valami paradicsom! Még laknom is van hol ennek az Uraharának köszönhetően, van tető a fejem felett, csak az ebédért kell egy kicsit megharcolni, meg repkedő papucsok elől hajolgatni abban a raktárban. Még egy rajongóm is akadt, bár boldogabb lennék, ha nem öt, hanem huszonöt éves hölgyemény lenne De hát majd csak megnő, és akkor majd viszonozhatom a jövőbeli romantikus érzelmeit, amit irányomba fog táplálni
Magabiztos mosollyal toltam feljebb a szemüvegemet az orrnyergemen, hiszen itt volt az ideje indulnom. Nem töltöttem ám lazsálással az új életemet sem, ó nem! Az nem változott, hogy harcos vagyok, így legyen ez a Masaki bármennyire is zöldfülű hozzám képest, lehetséges hogy tud valamit, amit én nem. Mondjuk valami újfajta küzdőstílust, elvégre kétezer év hosszú idő, biztos vannak új, menő harcművészetek *.* Kapva-kaptam hát az alkalmon, amikor kiderült, hogy mi is lesz abban a doujouban, még egyfajta furcsa bizsergés is elkapott, hogy újra tanulhatok úgy, mint annak idején az Akadémián. Ott nem voltam nagy ász, de most megmutathatom a tehetségemet és a tudásomat másoknak, újra feléleszthetem a Miyanaga-legendát zsenialitásommal Ez az Urahara meg egyre hasznosabb emberkének tűnik, jó döntés volt elfogadni a segítségét. Hiába no, én mindig meglátom, hogy kiben bízhatok meg.
Büszkén, felemelt fejjel trappoltam be az épületbe, melynek kialakítása és stílusa is felébresztette bennem a nosztalgiát. Szemüvegem megvillant, szám szélére pedig halvány vigyor húzódott, mihelyst észrevettem az edzőterembe összegyűlt fiatal és roppantul csinos lányokkal. Mindjárt kellemesebb lesz így az egész, hogy dekoratív hölgyek vesznek majd körbe, akiket elkápráztathatok és ellenállhatatlan külsőm és segítőkészségem láttán nyomban belém is fognak zúgni mindannyian Arra a Masakira nem is igazán figyeltem, amúgy sem értem egy szavát sem. A nyelv, amit használ emlékeztet a japánra, de jól összekeverhette valami külföldivel. Inkább gyönyörködtem az angyali arcokban és a hozzájuk tartozó domborulatokban, amikkel a szépséges virágszálak szolgáltak *>* Alig vártam, hogy valamelyiküknek problémája adódjon a feladattal, és én hősies szőke lovagként siethessek a segítségükre, éppen ezért én jó gyorsan meg fogom oldani a feladatot, bármi is legyen az ._. A szépségben való fürdésből azonban csúnya fémes zörej és fa csattanása rántott ki, nem is haboztam csúnya pillantást vetni a külföldire, aki vödröket meg felmosókat hányt le elénk :/ Takarítani fogunk? o.O Hát jó, biztos tiszta kosz ez a doujou, ha ki kell takarítani előbb, akkor nem tehetünk mást. Szemüvegemet megigazítva állok fel, hogy felvegyek egyet az eszközök közül, és kezeim között megpörgetve azt vágom le magam mellé a földre, jelezve, hogy én készen állok Más kérdés, hogy valamit nagyon félreérthettem, mivel ez a Masaki is fogott egy vedret és felakasztotta azt valami kampóra, majd bohóckodott egy sort alatta a bottal. Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy ez a feladat akar lenni. Hm... nem hittem volna, hogy újabban divat lett felmosóval harcolni. Lehet hiánycikk a kard, ez esetben örülhetek, hogy nekem van
- Ez pofonegyszerű~ssu! - jelentettem ki magabiztosan, és már szedtem is a lábam, hogy telemerjem a vödröt vízzel. Szemem előtt lebegett a szent cél, hogy gyorsan végezzek és aztán hátulról átöleljem a segítségre szoruló hölgyeket és vezessem a kezüket a helyes mozdulatot megmutatva nekik. Ők pedig sikerük örömében a nyakamba vethetik magukat és hálájuk jeléül felajánlják, hogy teljesítik egy kívánságom *>* Óvatosan fel is akasztottam a teli edényt a helyére és előkészítettem a terepet. Csak le kell emelni a kampóról a vödröt a bot segítségével, ez tényleg nem tűnt nehéz feladatnak. Egyszerű egyensúly- és mozgáskoordinációs gyakorlat, mit nekem egy ilyen! Másokkal ellentétben én annál okosabb vagyok, hogy egyből belevessem magamat a feladat közepébe, én szépen részfeladatokra bontom a mozdulatsort, aztán azokat fogom összekötni. Először is meg kellett találnom a vízzel teli tárgy egyensúlyát, így óvatosan aláigazítottam a felmosót és addig helyezgettem, amíg úgy tűnt hogy középen nincs a bot. Végül pedig kínos lassúsággal megemeltem, mire szinte azonnal elkezdett eldőlni a vödör -.- Villámgyors mozdulattal hagytam abba a mozdulatot, hogy ne ömöljön ki a víz, meg is töröltem a homlokom a nagy izgalmak közepette! A szemmértékem ezek szerint nem az igazi, biztos a szemüvegem miatt. Újabb kísérletet tettem hát a felmosót néhány centivel odébb igazítva, illetve arra is gyorsan rájöttem, hogy a fogásom sem volt megfelelő, szélesebbre kellett vennem azt. Úgy jobban éreztem a dolog egyensúlyát, és így próbálkozva már sikerült úgy megemelnem, hogy csak egy pár pillanatig imbolygott. Egy aprócska igazítás kellett ahhoz, hogy kész legyen a mesterművem, aztán már csak be kellett vésnem a fejembe
Jöhetett a másik mozzanat, de szándékomat egy hangos placcsanás szakította félbe. Egyből odakaptam a fejemet, mire az egyik bájos hölgyeményt pillantottam meg, amint éppen belefulladni készül a tavacskába o.O Egyetlen pillanatnyi habozás nélkül szökkentem az angyalka felé, akit talán azt hiszem Michiyónak hívtak, és belevetettem magam a veszedelmes habokba, hogy életemet kockáztatva kihúzzam a lányt és megmentsem az életét némi szájon át lélegeztetéssel Két dologra nem számítottam: az egyik az, hogy a szépség nincs veszélyben, a másik pedig az, hogy a víz olyan átkozottul sekély, hogy végül csukafejesem eredményeképp kicsit beütöttem magam... De oda se neki, ez még nem tántorított el, máris talpra pattantam és a kezemet nyújtottam!
- Valódi megrázkódtatást jelent szerény személyemnek egy olyan virágszálat szenvedni látni, mint amilyen te vagy, szépségem! Engedd meg, hogy segítsek neked! Daijoubu~ssu? - kérdeztem, hangomban aggodalommal, de még ázott ürgeként is csillogott fényes és lovagias aurám, az elveszett vödröt pedig megnyerő mosollyal nyújtottam feléje. Az összképen csak a ferdén álló okuláré rontott, de azt gyorsan megigazítottam :/ Örömömre szolgált, hogy nem esett Michiyónak bántódása, csupán némi csalódottság rontott bele, hiszen a szájon át lélegeztetés elmaradt ezúttal. Csuromvizesen tértem vissza a saját felszerelésemhez, most jött akkor az, hogy a rongyokon csúszkálást kéne megszokni, mielőtt élesben próbálkozom a feladattal. Rájuk is álltam, és egy nagy levegő után előre is toltam a lábamat a térdemet behajlítva, súlypontomat pedig lejjebb helyeztem. Ám a legváratlanabb pillanatban valahogy elveszítettem a lábam alól a talajt, és a következő kép a fejem koppanása volt, meg az, hogy a hátamon fetrengtem.
- A rézangyalát! - kiáltottam fel meglepetésemben, kissé értetlenül szemlélve a plafont, de aztán lendületesen ültem fel a sajgó tarkómat vakargatva. Csapó kettő, banánhéj-effektust kell kiküszöbölni. Szóval másodszorra már egy hangányival kisebb lendületet véve indultam neki a csúszkálásnak, és bár a megingás most is megvolt, megéreztem a helyes mozdulat mikéntjét. Még két-három biztonsági kísérlet után a felmosóval is elkezdtem játszadozni. Először a vödör aljára függesztettem a tekintetemet, a tárgy középvonalát keresve, és amint az így a mozgásomban keletkező bizonytalanságot elveszítettem, már megtettem az első, kezdetleges mozdulatokat is a bot megemelésére. Lassacskán úgy éreztem készen állok arra, hogy a két elemet összerakjam és véghezvigyem a feladatot!
Újra leellenőriztem, hogy tudom-e, hol van a vödör középpontja, aztán jó erősen megragadtam az általam kiszemelt pontokon a fát, ráléptem a törlőkre, fújtam egyet, és uccu neki! Lábamat behajlítottam és előrecsúsztattam, miközben pillantásommal kiszemeltem a vödör alján a nekem kellő egyenest, a felmosóval pedig egy határozott mozdulattal megtámasztottam azt a pontot... azaz nem azt, hanem pár centivel mellette o.O A bajt észlelve azonnal bemutattam egy látványos oldalra gördülést, így a kiboruló víz nem érhetett el Csak arra nem figyeltem, hogy az eszközeim mozgását kontrolláljam, így a felrepülő vödör végül kellemetlen csattanással a fejemen landolt -.- Kivégezve terültem el a padlón, ám kedvemet persze nem szegte a kudarc. Csak egy bolond hisz abban, hogy minden elsőre sikerülni fog, és mihelyst erőt merítettem a gyönyörűséges és vizes hölgyek látványából - meg kell jegyeznem, hogy iszonyú szexi egy vizes hajú lány *.* - máris támolyogtam vizet merni a vedrembe Sietősen szedtem össze magamat az újabb csapó kettőhöz, ezúttal egy másik jelenetben, összpontosításomat pedig a maximumra fokoztam, hogy ezúttal a testem engedelmeskedjen az akaratomnak! Csúszás térdhajlítással, vödör alján a megfelelő pont kiszemelése, felmosófa felemelése és a kiszemelt vonal megtámasztása, ééééés... touchdooooown! A vödör immár nem a kampón támaszkodott, hanem a boton imbolygott, arcomra pedig diadalittas vigyor ült ki. Nemhiába, ügyes vagyok, ügyesebb, mint gondoltam Gyorsan vissza is eresztettem a helyére a vödröt, de annyira örültem magamnak, hogy végül fogtam magam és fejemre döntöttem a tartalmát ünneplésből. Meg szolidaritásból, elvégre mindenki tiszta víz volt már.
A másik feladat már nehezebbnek tűnt, mivel olyan volt, mint a hakuda, én meg ahhoz nem nagyon értettem. Sose törődtem vele, hiszen a shinigami a kardjával nyeri meg a harcot és nem ütésekkel-rúgásokkal. Csupán az akadémiai alapokat sajátítottam el, nekem az tökéletesen elég volt. Ha meg kellett zavarni az ellenfelet, arra ott volt a kidou nekem. Azonban most ezt a bábut meg kellett fektetni, és hiába tetszett annak a Masakinak a magyarázata, jól tudtam, hogy nem a sármomtól fog a lábaim elé omlani ez a csaj. Kissé tanácstalanul kapirgáltam meg a fejemet, miközben méregettem a kihívás tárgyát, kicsit megbökdöstem... alig moccant meg. Aztán megfogtam a kezéből kiálló pálcikát is és tologatni kezdtem próbaképpen, de mikor elengedtem, lendületesen gyomron is vágott a bábu @.@ Na jó, nyilván ennél nagyobb lendület kell, szóval jó alaposan nekikészültem, feltűrtem az ingujjamat meg mindent, és szépen beálltam eléje a bal lábammal, megragadtam a rudat és elindítottam a csavarást egy hirtelen, erőteljes mozdulattal. Viszont a vizesbábu úgy gondolta, hogy ő most katapultot fog játszani, és azzal a lendülettel ki is fordult alólam és átdobott magán valamiféle dzsúdómozdulattal o.O Teringettét, ez talán már cikinek is nevezhető, hogy egy bábu legyőzött ^^" Oké, hiba oka gondolom a túl nagy lendület volt, szóval úgy terveztem, visszaveszek a mozdulat hirtelenségéből. Ezen elgondolás felvillanyozott, erőt adott ahhoz, hogy felálljak újra, és nekigyürkőzzek a feladatnak ismét. Így hát beálltam az eszköz elé, rávetettem komoly és szenvedélyes pillantásomat, majd a rudat megcsavarva tolni kezdtem hátrafelé, határozott és folyamatos, az ellenállásnak megfelelően növekvő erőt kifejtve. Menni fog, ez menni fog ez! Mondogattam magamban a szavakat, miközben vizes arcomon végiggördült egy izzadságcsepp is. Végül valahogy átlendült a holtponton a dolog, de ez annyira meglepett, hogy kis híján úgy estem el a bábuval ahelyett, hogy megtartottam volna az irányítást a mozdulat felett o.O Nagy mentés kellett hozzá, hogy ne kössek ki rajta :/ Deeee... sikerült, befejeztem, szóval büszkén kihúztam magam, hogy én túl vagyok a feladatokon, és még csak nem is fáradtam el Nemhiába voltam kapitány, az ilyesminek nem szabad gondot okoznia nekem
- Szép kisasszony, ha ezekben a vizes ruhákban maradsz, könnyen megfázhatsz, azt pedig nem viselném el, ha egy ilyen csodálatos hölgyemény megbetegedne. Ha gondolod... segíthetek neked megszabadulni tőlük - figyeltem fel a nem messze tőlem próbálkozó csinos szőkeségre, aki mintha a Midori névre hallgatott volna, és igencsak úgy tűnt, hogy didereg. Szegény, ázott veréb külsejéből úgy tűnt, nem egyszer borult rá a vödör :/ De még így is lenyűgözött a szépsége, olyannyira, hogy nem haboztam segítő kezemet kinyújtani feléje, hiszen jól láthatóan szüksége volt rá! Ez a gonosz Masaki biztos nagyon élvezi, hogy árthat ezeknek a szerencsétlen teremtéseknek mint ő vagy Michiyo, lesz is hozzá néhány keresetlen szavam

Napon nagy részét tőlem hozzám képest elég fura módon a laptopom előtt töltöttem, mert nagyon fájt a lábam, főleg a szandálom 15 centis sarka miatt, amiben egész nap szerencsétlenkedtem tegnap, de na, muszáj volt felvennem, mert… mert kellett és kész! De úgy fáááá~j T__T Szóval, ma nem tudtam elmenni még suliba sem, egyszerűen képtelen voltam kikelni az ágyamból, a házidokink még plusz le is szidott, hogy miért csinálok ilyen butaságot 16 évesen, meg hogy teljesen el fog deformálódni a lábam, meg a gerincem, meg mindenem és egy szörnyeteg leszek, mint Qu… Qua… szóval az a púpos férfi, aki beleszeretett a cigánylányba abban a francia vagy milyen mesében. Én nem akarok Quazizé lenni o.O Úgyhogy megígértem a dokibácsinak, hogy nem megy tíz centis sarok fölé, csak nagyon különleges alkalmakkor, de akkor sem fogok tizenkettőnél magasabbat felvenni. Tisztára halálra rémített ezzel a történettel, úgyhogy most elhatároztam, hogy ma fel sem kelek az ágyból, hogy szegény lábamnak legyen ideje pihenni, a doktor úr volt olyan kedves és írt nekem igazolást, hogy miért hiányzom *.*
Igazából nagyon furcsa volt, hogy hétköznap ágyban vagyok, mert elég ritkán vagyok beteg, úgyhogy azt sem mondhatom, hogy korábban olyan sok időt otthon töltöttem volna ilyesmi okokból. Tekintetem elkalandozott a laptop képernyőjén, miközben már vagy huszadjára ment újra a tévében ugyanaz az öt K-ON rész, mert teljesen elfelejtettem, hogy ki kéne cserélnem a dvd-t, meg amúgy is, úgy fáj a talpam, meg se bírok állni rajta, hogy küzdjem akkor el magam odáig? :/ Szóval végülis csak megvontam a vállam és felhívtam az egyik szobalányt, hogy legyen már olyan kedves és cserélje ki nekem, úgyis Aoi-chan szobájában rendezgette épp az ágyat, pont jó volt, meg persze ő is örült, mert hát ki ne örülne annak, hogy megduplázzák a fizetését egy hétre?
A Bershka online katalógusára kattintottam épp, amikor felugrott valami új lap egy nemrég megnyílt kendo dojo hirdetésével. Majd’ kiestem az ágyból, úgy megijedtem, de tényleg o.O Viszont amikor kicsit lenyugodtam végre, rájöttem, hogy ez nekem még jó is lehet, végülis nem minden shinigami lesz olyan kedves, mint egykoron Anao-sensei, hogy leáll oktatni egy olyan szörnyű tanítványt, mint én, amikor jobb dolga is lenne. Egészen megörültem a hírnek, hogy nem csak tesi órára kell használnom a felszerelésemet, merthogy van egy csomó olyan ruhám, külön testnevelésre, amit eddig még fel sem vettem, mert nem volt rá alkalmam. Még pom-pom lány ruhát is varrattam saját tervezésben, hátha van a sulinak szurkolócsapata, csak aztán csalódás kellett érjen, merthogy nincs :/
Nagy lelkesedésemben még azt is elfelejtettem, hogy fáj a talpam, úgy rontottam ki az ágyból, mint valami felbőszült bika, pedig én boldog voltam! Gyorsan megpakoltam a táskámat, kinyomtattam a címet, aztán már tárcsáztam is a sofőrömet, mivel én még nem vezethetek.
- Jaj, majd’ elfelejtettem! - szaladtam vissza a szobámba, mivel megszokásból megint egy magas sarkút vettem fel
A gardrób mélyén találtam szerencsére egy lapos talpút, ami furcsa módon még kényelmes is volt, bár elég szokatlan a tíz centis sarkak után. A lelkesedésem ki is tartott az autóig, ott kezdtek el megint lüktetni a lábaim, de valami szörnyen, mikor beültem, borzasztó volt T_T
Ahogy a dojohoz értünk, kicsit kétkedőbben szálltam már ki, sosem jártam még ilyen helyen, nem tudom, vannak-e valami feltételek vagy ilyesmik, amik alapján felveszik az embert, meg pláne az óvárosi részre is elég ritkán látogatok, szóval ez még teljesen ismeretlen is nekem. Mi lesz így velem? o.O Egy nagy levegő után erőt vettem magamon, főleg hogy láttam rajtam kívül másokat is, úgyhogy őket követve jutottam el a teremig, ahol… éppen edzés kezdődött? O.O
- Anou… eto… bo-bocsánat a zavarásért, én csak érdeklődni szeretnék… - szólaltam meg egérke hangommal, de szerintem senki nem vette észre.
Beljebb merészkedve úgy döntöttem, hogy ha az éppen nagyban magyarázó senseit nem zavarja, hogy én is becsatlakozom, akkor jövök, fizetek akár dupla óradíjat is! Vagy hogy van ez itt… >.< Bevackoltam magam a társaságba és elég értetlenül néztem a felmosórongyra, mega vödörre. Takarítani kell? Én még soha nem takarítottam o.O
Már a víz cipelése is gondot okozott, nem vagyok én erőember, mint amilyenek mennek a tévében is, hogy kinek milyen izmai vannak versenyek, meg ilyesmi! Ráadásul a senseinek elég furcsa a beszédstílusa is, eléggé megijedtem tőle, igazából még mindig félek, de remélem azért bántani nem fog, ha elrontok valamit. Felakasztottam a vödröt, ahogy a többiek is és kicsit késve, de én is ráálltam a rongyokra és felvettem a felmosót, de tervem meghiúsult, amikor mintha csak a jégen járkálnék, szétcsúsztak alattam a lábaim és lementem spárgába. Nem is tudtam, hogy tudok spárgázni A felmosó rudamra támaszkodva végül felálltam, de megint ugyanaz lett a vége, annyi különbséggel, hogy most a hátamon végeztem be… Már elegem van, milyen gyakorlat ez, hogy csúszkálni kell? >.> Szemem sarkából figyeltem a szőke szemüveges férfit, aki úgy tűnt, ért hozzá egy kicsit, úgyhogy megpróbáltam lemásolni valahogy a mozdulatait, akkor már sikerült megállnom a rongyokon és megcsinálni a mozdulat első felét, csak annyira rá figyeltem, hogy nem is néztem, hol találom be a vödröt, úgyhogy az egész egyenesen a fejemre ömlött, olyan nagy megrázkódtatás volt, már szinte biztos, hogy életem végéig a Raion pszichológusához kell járnom T_T
Nagy nehezen hoztam egy újabb adagot, de úgy remegett a kezem, hogy most talán még rosszabb helyen találtam el és persze, hogy megint az olyan szépen megcsinált hajamon kötött ki a víz -.- Morogva hordtam a vödröket, komolyan ez bőven felért egy több órás kemény súlyemelgetéssel és még nincs vége, mert még mindig nem találtam meg azt a pontot, amivel le tudnám emelni. Ha nem lennék jól nevelt, káromkodnék, de nem tehetem, mégiscsak a szüleim arra tanítottak, hogy jól viselkedjek!
- Kusoooo~ elegem van! – tomboltam és egyszerűen csak jó erősen megütöttem a vödör közepét a felmosóm végével, az meg úgy emelkedett fel, mint valami kisangyal, pedig én izé még nem is úgy csináltam, ahogy kellett volna o.O – Yattaaa~h *.* - örültem meg hirtelen és elég furcsa sikeremnek, nagy örömömben még magamra is borítottam a vizet, mert… mert csak!
Még teljesen fel voltam dobva ettől az egésztől, úgy örültem, meg minden, alig bírtam elhinni tényleg, hogy annyi sok próbálkozás után végre sikerült és nem is maradtam le olyan tényleg nagyon-nagyon a többiektől! Remélem a sensei nem bánja, hogy kicsit máshogy csináltam, úgy valahogy nem ment, pedig én tényleg próbáltam, mindenki láthatta T_T
Persze vállalom, hogy megcsinálom rendesen, ha a sensei azt mondja, csináljam meg úgy, ahogy mutatta és kell, mert hát biztosan azért csinálják úgy, mert már régóta úgy tanítják és azért tanítják régóta úgy, mert úgy a jó! De akkor is, nekem nem sikerült és soha nem is fog, ha így folytatom… Nagy nehezen, kicsit dideregve odacsúszkáltam a bábuhoz, már mindenki nagyban próbálkozott, csak én szerencsétlenkedtem, még megbökni sem mertem, mert az a bot ott a kezében elég veszélyesnek tűnt o.O Megfogtam a „fegyvert” és kicsit eltoltam, aztán amikor elengedtem, úgy csapott vissza, alig tudtam, elugrani előle, a lendülettől meg majdnem a terem másik végében kötöttem ki! Nem való ez nekem, inkább maradok otthon és fájlalom a talpam tovább, fagyit eszegetve egész nap, nem érdekel, ha elhízok, ez veszélyes!
Egy nagy levegő után azért megpróbálkoztam, megint csak a szőke szemüvegest figyeltem egy ideig, de tekintetem érdeklődve tévedt a barna hajú nőre, aki úgy tűnt, eléggé érti, mit-hogyan csinál, szóval már biztos gyakorlott ebben a dologban, az lesz a legjobb, ha lekövetem, ő mit csinál. Az egészben az volt a bonyolult, hogy igazából szinte ki kellett tekernem a nyakam, hogy lássam, meg saját mozdulatokat is kevert bele, úgyhogy úgy döntöttem, inkább maradok az eredeti verziónál és az emlékeimre támaszkodva próbálom megcsinálni. Szóval, a mondottak szerint ragadtam kezembe a botot és próbáltam hátracsavarni a bábú karjait, de túl gyenge voltam és kicsúszott a kezemből, aztán úgy csapott arcon, hogy észre sem vettem, mi történik o.O Egy percig azt sem tudtam, ki vagyok, hol vagyok, teljesen megzavarodtam, de fájó arcomat simogatva eldöntöttem, most nem fogom megfutamodni, ez mégiscsak egy bábu és az már tényleg a teljes vég lenne, ha nem tudnék elbánni egy… egy vízággyal!
Megvetettem a lábam, aztán jó erősen megragadtam előzőleg megtörölt kezeimet, hogy azok most ne csússzanak, de túl nagy volt a lendület, most úgy zuhantam át ádáz ellenségem másik oldalára, mintha csak magamat dobtam volna át. Na jó, feladom, még ha ez azt is jelenti, hogy minden nem létező önbecsülésem a romok romaiban is fog heverni, nem érdekel! Tíz perc dühös farkasszemnézés az ellenféllel (no meg a senseiel egy fél másodperc) elég volt hozzá, hogy úgy döntsek, inkább folytatom. Megpróbáltam egy kicsit kevesebb erőt belevinni, de megint visszacsapott, egyenesen szegény, érzékeny gyomromba, hát az biztos, hogy ez egy nem jól nevelt bábu >.>
A húszadik elrontott próbálkozás után már belerúgtam, de úgy vágta vissza a lábam, azt hittem, menten elesem! Jó mindegy, ez lesz az utolsó és kész, vége, ennyi volt. Már szerintem csak én szenvedtem itt a bábuval, úgyhogy szerettem volna minél előbb legyűrni ezt a szörnyűséges megpróbáltatást, mert hát mégiscsak, ennyit meg kell tennem magamért… ugye? Már lassan a ruháim is megszáradtak rajtam, úgyhogy tényleg utoljára megragadtam azt a félelmetes botot és annál fogva megcsavarta a bábu karjait, aztán a látottak szerint döntöttem le… és dőltem vele én is o.O
Lihegve feküdtem rajta, tényleg tisztára olyan volt, mint egy vízágy, egész kényelmes, meg minden és sikerült kiterítenem, nekem! Nekem, nem másnak, tényleg nekem *.* Kicsit értetlenül néztem a szőke szemüveges idegenre, aki olyan furcsa szemüvegcsillogással jött oda hozzám, hogy ki akarja cserélni a ruháimat vagy mi, nem nagyon értettem, mert még mindig a lihegéssel voltam elfoglalva.
- Ne-nem köszönöm, van kabátom is, meg minden, nagyon kedves tényleg és nem akarom megbántani, inkább… ön is pihenjen egy kicsit, biztos magának is nagyon fárasztó volt ez az edzés - araszoltam arrébb kicsit, egyenesen a sensei háta mögé, hogy onnan pislogjak ki a férfire, mert tényleg olyan furán nézett, hogy megijedtem tőle, de biztosan csak én értelmeztem félre valamit…

Ejnye, valahogy ez a mai fiatalság sem értékeli a segítőkészségemet, pedig én aztán igazán gáláns és lovagias tudok lenni, ha bajba kerül egy felettébb csinos hölgyemény. Most is, jó szándékom jeléül szívesen megszabadítottam volna ezt a szőke szépséget is a nedves ruháktól, mert így biztosan meg fog fázni vagy még rosszabb. Dojóban vagyunk, szóval biztos van valahol egy öltöző, tele váltás ruhával, és a segítségemért csupán annyit várnék el cserébe, hogy jelen lehessek az átöltözés folyamatánál Ez igazán aprócska kérés, és utána meghívnám arra a fekete buborékos izé italra, ami amúgy nagyon finom. Vagy akármi másra, csak randi legyen *>* A kisasszony azonban félénken szabadkozva elmenekült a szándékaim elől, megnyílásra ítélve a könnycsatornáimat T_T
- Teme, Masaki! Add vissza a jövendőbelimet te gazember, neked már van csajod! - mutogattam irigységtől fűtve raktárbeli lakótársamra, aki mögé elbújt a kis hölgy. Piszok mázlista, miért választja minden lány az ilyen faragatlan tuskókat helyettem? :/ Sose fogom megérteni az ellenkező nemet, pedig én vagyok a szőke hercegük, csak fehér ló nélkül! Ahelyett meg van... volt fehér haorim, ami az erő és a biztonság jelképe a számukra, hiszen nem osztogatják mindenkinek úton-útfélen az olyasmit. Csalódottan sóhajtva vakartam meg a vizes fejemet, miközben lábfejem hegyével a padlót rugdostam. Nekem is át kellett volna öltöznöm, ami azt illeti, igazán adhatott volna pár perc szünetet az a fafej, amíg mindenki rendbe teszi magát ahelyett, hogy triviális dolgokról kérdezősködik, minthogy mi volt a feladat lényege. Hát biztos nem az, hogy kitakarítsunk, ezt még az oviban is tudják, én meg aztán pláne, aki megélt már egyet s mást a cirka kétszáz évem alatt, amit nem karbonba fagyasztva töltöttem el. Unottan legyintgettem a magyarázatára, engem aztán nem kellett kioktatni arról, hogy mi történik egy igazi párbajban, a társaság másik fele meg sose fog részt venni ilyesmiben, elnézve őket. Nem leszólni akartam őket persze, hanem arra kívántam rávilágítani így gondolati síkomon, hogy nem fognak a harcmezőn vitézkedni.
- Tch... amíg megtanulom a leckét, nem mindegy mit csinálok közben~ssu? Nem kell ennyire pattogni, nem fogok csalódást okozni~ssu! - toltam feljebb a szemüvegemet az orrnyergemen magabiztosan. Neki könnyű, de nekem arra is kell figyelnem, hogy barátnőt szerezzek magamnak, ráadásul hogy is koncentrálhatnék pusztán a feladatra, hogy ha közben bajba kerülnek a közelemben ilyen szemrevaló és bájos angyalkák? Ki mentené meg őket, ha nem én?
Mulatságos volt, hogy mindenki kapott valamiféle fejmosást, a senseinek semmi sem jó úgy tűnik, de ha velem kapcsolatban csak abba tudott belekötni, hogy gyakorlás közben mit csinálok, és nem magába a munkámba, akkor jó vagyok És miután mindenkit kiosztott, végre itt volt az ideje, hogy az alapozásból tovább lépjünk, legalábbis erre utalt, hogy mindenkit megsorozott egy fakarddal. Jólesően simult a kezembe az eszköz, párszor meg is suhintottam ismerkedésképpen. Sokkal jobban éreztem magam ezzel a kezemben, mint egy felmosóval. Hja, csakhogy pár pillanaton belül bemasírozott a terembe egy halom kiskölyök, Masni mester meg kijelentette, hogy ők lesznek az ellenfeleink, amíg megtanuljuk a technikákat. Ez most komoly? o.O Döbbenetem az arcomra is kiült, nem hittem volna hogy ennyire alábecsül... öhm... engem. A többiekről nem nyilatkozom.
- Na jó, ez van, ezt kell szeretni... - dünnyögtem az orrom alá, aztán párba rendeződtem az egyik lurkóval, de az ismerkedéssel még megvártam, amíg a hátamra erősítenek kettő darab felmosót. Semmi reklamáció nem kellett, teljesen logikus megoldás volt a tartás javítására. Az lesz a ciki, ha megsajdul a hátam és ezzel kiderül, hogy nem volt jó eddig a tartásom ^^"
- Yosshi, chissu~ Kyousuke vagyok, yoroshiku ^^ - intettem egyet barátságosan a gyereknek, aztán tiszteletteljesen meghajoltam előtte. Ennek ellenére egy viszonylag mogorva köszöntést és egy szúrós szempárt kaptam válaszul a viszontmeghajlást követően. Biztosan csak rossz kedve van kicsit, vagy csak szimplán félénk, és azért motyogta el olyan kelletlenül a nevét. Magam is remek ötletnek tartottam, hogy bontsuk részekre a technikák megtanulását, az előző feladatoknál is így tettem önszorgalomból, szóval lelkesen helyeseltem, amikor Kouichi jelezte a menetrendet. Be is mutatta, mi lenne a dolgom első lépésben. Igazán nem tűnt nehéznek, ilyesmi volt a vödrös gyakorlatban is. Naná, hiszen az volt a lényege, hogy felkészítsen erre a mozdulatsorra. Bólintottam, hogy megértettem, eszem ágában sem volt félvállról venni a lurkót. Pontosan tudtam, hogy ilyen korban is lehet valaki nagyon ügyes, bár abban kételkedtem, hogy nálam jobb lenne, ha egy éles párbajra kerülne sor. Felvettem a kezdőpozíciót, erősen megmarkoltam a boken markolatát, fújtam egyet és uccu neki! Lábam előrecsúsztatása közben azonban máris fájdalmas emlékeztetőt kaptam az egyenes hátról, amitől egy az egyben szét is esett a mozgásom és máris kaptam a fejmosást. Nagyon kritikus volt a kisördög, nem csak az egyenes hát hiányát emelte ki, hanem minden hibámat, ami a koncentrációm elvesztéséből következett. Úgy gondoltam nem lesz gondom azzal, hogy valami hiba marad a mozdulataimban így Második kísérletem egy fokkal jobb volt, bár a hátam még most sem volt teljesen egyenes Ellenben sikerült a mozdulatot be is fejezni.
- Egyenes hát, nyújtott kar, pápaszem! - rivallt rám Kouichi-kun, én meg egy tudom-tudom bólogatással vettem tudomásul, hogy nem volt jó. Harmadszorra már nagyon odafigyeltem a hátamra, a következmény viszont az lett, hogy a fakard mozgása megint nem volt megfelelő, és mikor a további próbálkozásokban ezt korrigálni akartam, akkor megint a hátammal volt gond. Kissé tanácstalanul vakartam meg a fejemet, nem számítottam rá, hogy ennyire sokat kell gyakorolni ezt a mozdulatot. Ám nem adom ám én fel olyan egykönnyen, néhány kísérlettel később már csak a terpeszemet rugdosta széjjelebb a kissrác, hogy alacsonyabban legyen a súlypontom és ezáltal stabilabb és gyorsabb lehessek. Kicsit furán éreztem magam, hogy egy ekkora gyerek tanítgat vívni, de végső soron ő ismerte ezeket a technikákat én meg nem, szóval maximum Masaki előtt égek be. Remélem Seirashinak nem köp be
A második rész már sokkal könnyebb volt, hiszen a fő momentuma a kard mozgatásában rejlett. Csupán az jelentett nehézséget, hogy a begyakorolt mozdulatsor után elhelyezzem a csuklóból indított függőleges emelést. Mivel a bokenre koncentráltam, így a csúsztatott lépésem ismét pontatlanná vált, kezdve az egyenes háttal. Fene se gondolta volna, hogy ennyire problémás a tartásom, ha ilyen számomra szokatlan mozgást végzek, látszik hogy a vívóstílusom ormótlanabb fegyverekhez szokott. Mindenesetre sikerült kicsalnom a minisenseiből néhány bólogatást amikor a fakardom mozgását nézte.
- Gyorsabban! Csak a csukló dolgozzon! - hangzottak az újabb utasítások, de jól tudtam, hogy ezek most csak apróságok voltak, miután sikerült újra összeraknom a mozdulatokat az új elem beépítése után. A legtöbb hibát én is észrevettem mozgás közben, éreztem mikor szúrom el és mit. Amikor ennyire koncentrál az ember a pontosságra, akkor óhatatlanul is kritikus önmagával szemben is, legalábbis nálam így van. Ám Kouichi jelenléte arra is jó volt, hogy felhívja a figyelmemet a lábmunkám hibájára, amit én nem vettem észre.
- Jól van, szódával elmegy, de Sachi sensei előtt kapd össze magad, pápaszem :/ Mutasd, mit tudsz! - állt meg velem szemben a fiú, kezében a bokenjével, és felvette a magas tartást a fegyverével.
- Egyet se félj, nem hozok rád szégyent! Szövetségesem vagy abban, hogy legyőzzük a gonosz Masni mestert! - igazítottam meg a szemüvegemet, aztán én is felvettem az alapállást, hiszen jöhetett az utolsó szakasz, vagyis mozgó ellenfél ellen bemutatni a mozdulatsort. Kissé érdekes volt úgy, hogy a partnerem volt vagy feleakkora, mint én, de remek gyakorlótársnak bizonyult és tényleg nagyon ügyesen mozgott. Nagy jövő előtt állt a kardforgató bizniccben Mellesleg ez volt a legkönnyebb, most hogy begyakoroltam a technikát, az ellenfélhez igazítani már nem jelentett nagy megerőltetést. Néhányszor összecsaptunk pár lépés távolságból indítva és Kouichi-kun kijelentette, hogy áttérhetünk a másik technikára.
Csupán egy pár perc pihent engedett meg, addig pedig volt alkalmam végre erőt meríteni a keményen dolgozó, ám így is szépséges lányokból és a domborulataikon legeltetni a szememet, elvégre elég jól el voltak látva itt-ott. Ki a formás kis fenekére lehetett büszke, ki meg a gömbölyű kebleire. Csak egy csajszira nem mertem ránézni, mert azért a tuskó mesterünk leharapná a fejemet, meg különben is, a többi kisasszony jobban vonzotta a tekintetemet. No de elég volt a nézelődésből, mindenki jó elfoglalt volt, szóval én sem lazsálhattam, nem vetne rám jó fényt, ha ezután az edzés után rá akarnék hajtani valamelyik ártatlan szépségre *>*
- Készen állok, ne kímélj~ssu, shishou! - hajoltam meg egy színpadias mozdulattal a fiú előtt, bár ettől a technikától egy kicsit jobban tartottam, lévén be kell ismernem, hakudában nem vagyok valami jó, és az a bábus feladat arra emlékeztetett ^^" Éppen ezért örültem neki, hogy az előző technikához hasonlóan kezdődött a mozdulatsor, legalább nem volt minden eleme valami teljesen új dolog. Odáig rendben is ment, hogy összecsaptunk a bokenekkel, de a kisfiú kardjának markolatát nem volt olyan nagyon egyszerű elkapni így, mozgás közben. Eleinte túl későn indítottam a balommal a mozdulatot és így lassú voltam, nem volt meg a kellő folyamata a mozgásomnak. Ha viszont kapkodtam, akkor rendszerint elvétettem a fogást és csak a levegőt markolásztam, ráadásul arra is oda kellett figyelni, hogy ne engedjek teret az ellenfelemnek. Kouichi azonnal büntetett, ha valamit elszúrtam, és többször is a mellkasomnak bökte a fakardja hegyét, így jelezve a sikertelenséget. Meghaltam Többszörös zombiként aztán már csak-csak belejöttem, amint rájöttem, hogy szimpla utánzás helyett gondolkodhatnék is, és egy egyszerű mozdulattal stabilabban akasztottam meg a másik kardot, aminek az lett a következménye, hogy magabiztosabban ragadhattam meg a penge markolatát. A neheze ez volt, innentől kezdve már csak a mozdulatom gyorsaságán kellett dolgoznom, ami csak szorgos gyakorlás kérdése volt. A saját kardom pozicionálásával ezek után nem volt problémám, szinte azonnal remekül ment a két kezem egyszerre való mozgatása, szóval a következő nehezebb rész a bábus gyakorlat belefűzése volt az egészbe. Szegény gyereknek a reakcióiból ítélve hamar megfájdult a feje tőlem, már a bábunál is úgy éreztem, hogy valami nem stimmel és ez most be is igazolódott. Nem igazán sikerült eltalálnom, hogy pontosan milyen mozdulatot is várt el Masni, meg most Kouichi-kun, de azért kitartóan próbálkoztam azzal a valamivel, amit kiadtak feladatnak. Ráadásul egyre nehezebb volt az egyenes tartást is megtartani, amikor körülbelül fogalmam sem volt, hogy pontosan milyen mozdulatot is kéne végrehajtani. Így egy egyre fájósabb háttal és egy egyre türelmetlenebb minimesterrel gazdagodtam, miközben szenvedtem a kard kicsavarásával. Esküszöm, külön leckéket fogok venni ezek után hakudából, hogy legalább az alapok meglegyenek.
- Eto... szerintem próbáljuk meg egybe~ssu ^^" - javasoltam, hogy véget vessünk ennek az értelmetlen nyögésnek, legalábbis úgy éreztem, hogy egyben talán egy fokkal könnyebb lenne. Nagyot sóhajtottam, és a többi páros munkájából igyekeztem példát venni, mert az nem segített, hogy a kissrác megmutatta rajtam és kivette a kezemből a bokent. Kezdtem irigyelni, hogy neki ez megy és már megtanulta ._. Vettem egy mély levegőt, és újra belevetettem magam a gyakorlásba, meglepetésemre tényleg könnyebbnek tűnt úgy, hogy a mozdulatokat összeköthettem. Valahogy természetesebben jött, hogy a csavaró mozdulatnak hogy kéne kinéznie. Persze így sem volt sétagalopp, főleg mivel megint előjött az a gondom, hogy szétesett a mozgásom, annyira figyeltem arra a részre, ami nem ment Nehéz volt elhinni, hogy ekkora ördöngösség lenne ez nekem, de a valósággal nehéz volt vitatkozni. Azonban végül sikerült megragadnom a lényeget (de szép lenne, ha egy lány esetében mondhatnám ezt egyszer :/) és a hosszas gyakorlás gyümölcseként képessé váltam lefegyverezni... egy gyereket Tehetségesnek tehetséges, de akkor is, nem volt valami nagy sikerélmény nekem, aki egy adjuchast is legyőzött cirka két évezreddel ezelőtt.
- Hálás vagyok a segítségért~ssu, öcsi, a tanítvány nagyságához méltó mester voltál. Ja, és... bocsi, hogy tépkednek kellett miattam a hajad - hajoltam meg köszönetképp a srác előtt, aztán nyomtam egy barackot a fejére, megigazítottam a szemüvegem és válaszoltam a Masaki által nyújtott extrém kihívásra

Heves szóváltástól és a sensei felemelt hangjától majdnem felsikítottam, de inkább csak csendesen, bizonytalanul csúszkálva a vizes padlón mentem vissza a többiek közé, mert ha eddig nem is, akkor továbbra sem szerettem volna kivívni a mester haragját, mert béna vagyok. Én tényleg próbálkozom, becsszó, de ha egyszer már úgy születtem, hogy ilyesmire alapból nem vagyok képes, hogy jövök én ahhoz, hogy szembeszálljak a Sorssal és próbálván megváltoztatni azt, olyasmit merészelek tanulni, ami soha az életben nem fog menni. A kardot nem az én kezembe teremtették és kész, téma lezárva :/ Reméltem, hogy az edzésnek rövidesen vége, mert már így is sajogtak a tagjaim, bár azért annyira nem volt rossz, mint egy tesióra. Mondjuk az új sensei egészen kedvesnek tűnt az összevont, első órán, vele még valamennyire élvezem is az órákat, ellenben azzal, aki előtte volt. Az a tanár szadista és kész >.> Már tényleg azon voltam, hogy hamisíttatok egy orvosi igazolást vagy lefizetek egy dokit, hogy írja meg, mert egy Tsukatanit csak ne terrorizáljon egy tanár, se az ő barátait! Mondjuk elég fura lett volna, hogy hirtelen a baráti köröm nagy része súlyos betegségben szenved, ami miatt nem mehet testnevelésre, de meg sem látszik egyikünkön sem… Amúgy is, nem az én stílusom, hogy megvesztegessek valakit, végülis azt meg lehet oldani úgy is, hogy szépen ránézel és könyörögsz meg sírsz, legalábbis nekem ez az általános módszerem és Kanade-senpainál meg anyuéknál egész jól bejött
- Ch-chotto o.O Bebuktuk? De megcsináltuk! – Akartam volna tovább mondani, hogy „még én is” de jobb ötletnek tartottam inkább szépen befogni és közelebb araszolni valakihez, aki erősebb nálam.
De komolyan, engem először halálra rémített a sensei, meg ez a „hallgass vagy felnyársallak” pillantás sem segített sokat romokban heverő nemlétező önbizalom-darabkáim összeszedegetésében. Nyeltem egyet és inkább csak csöndben figyeltem a magyarázatot, végülis az engem is érdekelt, hogy lehetett rossz, amit csináltunk, ha egyszer megcsináltuk. Vagyis azt értettem, hogy én biztos, hogy elrontottam, amikor a vödröset máshogy csináltam, mint kellett volna, a bábuval meg sokkal tovább küzdöttem, mint a társaim, szóval biztosan volt benne tömérdeknyi hiba és ha rám támadna valaki, előbb jutna eszembe futni, mint elővarázsolni az egyik kardomat és ezzel rátámadni az ellenfélre. Biztos, hogy ha erre is vetemednék, akkor is, mielőtt belekezdenék, meghalnék attól a félelmetes, gyors, vörös sugártól, ami oly’ sok kedvesemet pusztította el, mikor próbáltak megvédeni.
- Értettem, sensei T_T – motyogtam halkan, másnak nemigen szólhatott a „Cincin” megszólítás.
Ügyetlenül kaptam el a nekem dobott bokent, az hangosan koppant is előttem a földön, mire fülig vörösödve hajoltam le érte és mire újra felegyenesedtem már a gyakorlóeszközzel a kezemben, egy csapat kisfiú pislogott ránk fel. Mondjuk rám nem nagyon kellett felnézniük, mert még félig így is be voltam hajolva, meg amúgy sem voltam túl magasra termett lány, de nem is szerettem volna kilógni a méretemmel az átlagos japánok közül, mert akkor biztos mindenki megbámulna, azt meg nem bírnám.
- Szia, Tsukatani Midori vagyok, örülök, hogy megismerhetlek ^^ - hajoltam meg a kisfiú felé illedelmesen.
- Matsumoto Kazuki – bökte oda, alaposan végigmustrálva engem.
Egy kicsit bele is pirultam, mert igaz, hogy elég sokan néznek meg, de az a tekintet, meg ahogy minden porcikámat alaposan megnézte, kirázott tőle a hideg o.O Elég furcsa kisfiúnak tűnt, pedig olyan kawaii volt, legszívesebben szétnyomorgattam volna ott helyben, egyedül az tartott vissza, hogy a tekintete egy az egyben olyan volt, mint a senseié. Talán rokonok? O.o
- Olyan vagy, mint egy puding, Tsukatani-me – bökött meg saját bokenje hegyével, mire elhúztam a karom.
- Azért vagyok itt! Mármint nem szeretném, hogy megegyetek, mert nem vagyok ehető… sz-szóval akkor gyakorlunk? – Próbáltam más felé terelni a beszélgetést esetlenül, mert én tudtam, hogy olyan vagyok, mint valami remegős zselé, nem kell az orrom alá dörgölni T_T
Bólintott és rögtön támadott is, én meg azt se tudtam, hová kapjam a fejem hirtelen, egy pillanat alatt a földön voltam, fegyvere hegye pedig a torkomnál. Rosszallóan cöccögött aztán kicsit távolabb ment és megvárta, míg felkelek, ami nem volt éppen egyszerű, így karóba húzva. Nagy nehezen térdre evickéltem, aztán jött a talp. Egy sóhaj után Kazuki kicsit mintha visszafogta volna magát, aminek örültem, de még mindig nem mondott semmit, időt is alig hagyott hárítani, pedig én próbáltam azt a bábus mozdulatot, esküszöm! Újfent a földön voltam, ráadásul egy kicsit most fel is fogtam, mit csinált Kazuki-kun és nagy döbbenetemben, a padlón fekve jöttem rá, hogy azzal fektetett ki, amivel nekem kellett volna őt.
- Olyan vagy, mint a nővérem. Csak vásárolni tudsz, meg nyavalyogni, de harcolni nem – mordult rám ellenségesen, de mégis kicsit szomorú arccal.
- Akkor segíts nekem, hogy ne legyek olyan! Szeretnék… olyan ügyesen harcolni, mint te. N-nem segítenél nekem? - Megint felálltam, de most odajött hozzám és segített.
Láttam a mosolyt az arcán, aminek örültem, mert én tényleg nem szerettem volna senkinek sem csalódást okozni. Ezután ő megmutatta, amit a vödörrel gyakoroltunk, én pedig csináltam utána, de így is rádőltem egyszer. Szorgosan hajlongva kértem bocsánatot, mire ő csak nevetett, aztán elismételte még egyszer, én pedig csináltam utána, mintha csak a tükörképe lennék. Jó hosszú, sok ismételgetés után végül bólintott és megdicsért, hogy ügyes tanítvány vagyok. Úgy örültem neki, hogy már teljesen máshogy nézett rám, mint az elején, már egyáltalán nem volt lenéző, sőt, nagyon sokat segített, meg magyarázott.
- Ne ejtsd le a kezed, mikor felfelé mozdítod a bokent, Onee-san – szólt rám, már vagy huszadjára.
Ezt mindig elrontottam, pedig nagyon igyekeztem, de amikor arra figyeltem, akkor elcsúszott a lábam vagy valami mást csináltam rosszul, amit persze ő meg is jegyzett nekem szorgalmasan. Néha a sensei is felénk nézett, olyankor igyekeztem nem olyan borzalmasan szerepelni, nehogy lejárassam Kazuki-kunt, mégiscsak igazán kedves fiúnak tűnt és nem akartam, hogy a mestere… vagyis mesterünk miattam szólja meg >.< Egy idő után már feladtam, hogy számolgassam, hányadik próbálkozásnál is tartunk, szóval nem tudom, mikorra sikerült egészen jól, amikor már Kazuki-kun is mosolyogva adta áldását rám, bár azt mondta, a technikámon bőven van még mit javítani.
Áttértünk a következő gyakorlatra vagyis a másodikra, amit a bábuval gyakoroltunk be még az elején. Rögtön az első próbánál megcsúszott a lábam, úgyhogy őt is letarolva feküdtünk a földön, míg és nagy nehezen fel nem álltam, de mint már említettem, kényszerítetten egyenes háttal felkelni nehéz >.> Felsegítettem Kazukit is, aztán megint olyan tükörformán csináltuk, mint az elején, az jó volt, mert könnyen meg tudtam jegyezni, mit-hogyan. Gyakran javított ki, hogy ne hajlítsam be a karom, csapjak oda erősen, ahogy a sensei mondta, én pedig igyekeztem teljesen lekövetni a mozdulatait, ügyelve a figyelmeztetésekre. Szerintem megint mi fejeztük be utoljára a gyakorlást, viszont láthatóan ez Kazuki-kunt egyáltalán nem zavarta, ő folytatta volna tovább is, hacsak csodával határos módon földre nem kerül, de nem velem együtt, hanem mert… megcsináltam o.O
- G-gomenasai, gyere, segítek! – nyújtottam felé a kezem aggódva, de ő csak vigyorgott, mint a tejbe tök, mikor felhúztam.
- Megcsináltad, Onee-san! Nagyon ügyes voltál! – lelkendezett, ráadásul meg is ölelt, ami egy kicsit fura volt, mert nem sokszor szoktak ölelgetni csak úgy.
- Biztosan a nővéred is lehet olyan jó tanítvány, mint én, ha úgy tanítod, ahogy engem. Mondjuk szerintem én voltam a legrosszabb mindenki közül, de köszönöm, hogy ilyen türelmes voltál velem! És próbáld meg a nővéreddel is ezt, jó? – mosolyogtam rá kedvesen, bár egy kicsit még mindig el voltam pirulva a dicsérettől.
Nagyot nyelve fordultam a sensei felé és mikor éppen nem állt egyikünk sem a csoportból előtte, kicsit rászorítottam a bokenre, majd lassan odabotladoztam elé. Csigalassúsággal néztem fel rá, bár inkább a homlokára, mint a szemeibe, mert nem tudtam, valahogy képtelen voltam elviselni a tekintetét T_T
- S-sensei… szeretném megpróbálni – cincogtam, majd utána megismételtem kicsit határozottabban is, hiszen pont ezt mondta, hogy legyen önbizalmam!

Épp csak elbandukoltam a városban, ami nem volt teljesen igaz, mert mégsem csak bandukolni voltam, de azért már majdnem csak az volt, mivel letudtam a látogatásom Csillámnyuszilelkisegélyszolgálat általam kinevezett vezetőjénél, és vittem neki finom sütit, amit én sütöttem, de nem is teljesen ez a fontos lényeg, hanem, hogy miközben araszoltam elfelé olyan boltféle felé, megláttam egy kiplakátolt illusztrációt valami edződésről. Csak meg kellett vizslatnom, nehogy valami csillámlatosan nyuszikás eseményt hirdessen a hirdetmény, ésshát micsoda szerencsesütim volt, hogy éppen pont elbámészkodtam a nagy mentem közepette. Bogarásztam a lapot, meg elhessegettem azt az egy nagyon szemtelen legyet, aminek tényleg nem nagyon lehetett szeme, és így a bogarászkodás közben borultam a lapba addig, míg ki nem derítettem, bizony a jó öreg Fasírt sensei tart edzést mindenkinek, akiben túláradó kedv, és ügybuzgó tettvágy dúl, na meg persze teljesen csillámos nyuszierő. Ott volt a helyem, nem is volt kérdés, hisz mindenkiben tartanom kellett a lelket, és egyébként is Masi mesternek is nagyon nagy szüksége volt rám, nem is beszélve szerencsétlen nyuszikákról, akiket véder örökkön örökké sakkban tart, és fémes rémuralommal fenyegetőzik. Minél előbb újra egy csapatot kell alkotnom hű társammal, hogy a lehető leggyorsabban vágtathassak a nyuszikák megmentésére, hiszen felesküdtem a nyuszibecsületkódexre.
Hát, az úgy volt, hogy igaz, hogy volt nekem elszántságom, meg határozottságom is, meg a tudásom is nagyon határos volt, mert hiába volt címem, meg hiába voltam már Fasírt mester fogpiszkáló-edzésén, úgy kicsit nem nagyon tudtam, hogy merre van az irány, amerre nekem mennem kell, és hát hiába is akartam, hogy meglegyek, annyit nem mondott a cím, hogy semennyit, és akkor… Csillámosan felvillanó ötlet bugyogott elő a fejemben drága nyuszitokos telefonom képében, amit nem nagyon tudtam, hogyan is használhatok, de azért mivel én egy hősies nyuszilovag voltam, pontosan ezért bátran néztem a szeme közé mindenféle izének, mert azt nem tudtam, minek is, de mindennek, ami megpróbált hátráltatni nemes küldetésem bevégzésétől. Úgy benne éreztem a meghívást a kis papírban, mert hát biztos voltam benne, hogy Masi mester is úgy hiányolt, mint én őt, már biztos, nagyon kifogyott a csillámnyuszikás fantazivilágból, és hát nem hagyhattam, lesápadtan magába roskadva ücsörögjön őrjöngő rángó szemöldökkel, mert azt biztos, hogy csillámelvonási tünetek ütközése üti meg, vagy mi a szösz…
Igazságból egy kicsit elvesztem, hogy miről is merre is, meg miért is, mert próbáltam bigyergászni a bizgerémet, kellett ugyanis az a térképcucc, amin ott a nyíl, meg az ilyenek, és mondja a néni, hogy erre forduljak a sarkon, ahol vagyok, meg aztán valahány métert menjek egyenesen, és akkor így nem maradhatok le még véletlen sem a csodálatosan nagyszerű edzésről, amit csak a kedves kis csillámnyuszikák megmentése végett eszelhetett ki kedves Fasírt sensei. Végül jó sok gubancolódós bogózódás után, de kikötöttem ott, ahol a cél volt, aztán én vagyok a csempijon, meg minden, amit el lehet képzelni egy nyuszihőslovagról a csillogó páncéljában, ahogy megfő a napsütésben.
Ahogy becsörtettem úgy teljesen csörögve, meg össze-vissza sörögve, volt ám buláj, meg mulatság és üdvrivalgás, vagyis hát úgy ezt nagyon nem tudom, mert az biztos, hogy én fejemben a sok nyuszibarát csillámosan csápolva ugrándozott, bizony újra Masi mester dōjōjába eshettem be totál hasra eséssel, ami úgy valahogy a véder nép között ért véget, így aztán olyan mutatós bemutatkozásban részesítettem mindenkit, akit nem ismertem, hogy ne felejtsenek el Fasýrt sensei beszéde nélkül sem… De hohóó, meg nagy horgász, úgy akadt a nekem szánt kis morzsákra, mintha értettem volna, mit is mondott Masaki-chan, pedig hát még egy kicsike Nobu-chan hajszínű gondolatkám sem volt róla, milyen E.T. nyelven örvendezik ennyire a mester, hogy láthatja szerény nyuszikás személyemet a köreiben csillámot szórni. Biztos nagyon hiányozhattam neki, ha így mindenki előtt rólam ódázott. *w*
- Masi mester, nekem is hiányzott már az edzés, meg te is, de a csilláamnyuszikák miatt leginkább, mert azokat nagyon, de nagyon meg kell menteni mindig, mert olyan kis cukik és puhák, hogy egyszerűen már csak a kawaiságuk miatt is nagyon hamar bajba keverednek, és csak az ilyen becsületkódexes hőslovagok menthetik meg őket, mint én, meg Hana-chan, meg Aoi-chan, csak hát ő még kicsi, szóval érted… - nyomogattam egymásnak két mutatóujjam hegyét, csókolják meg végre egymást, aztán tegyenek pontot az esküvői ceremónia végére, mert hamarosanabbnál is mielőbb nyuszimentő akciót kell majd begyakorolnom, amit persze Fasírt sensei nagyon körültekintően, de azért mégsem úgy, hogy olyan háromszázhatvan fordulatos fejkörzéssel, hanem csak úgy simán mutat be, meg közben olyan marsi nyelven szónokol is, és hát, nagyon izgis volt, de inkább csak olyan kis aranyos mese volt. Azért bólogattam, meg bátorítón rámosolyogtam, hogy bizony, jó a szó tesó, és már caplattam is, megtalálja elhagyott bajtársam, a kis huncut felmosót, és ikervédert is, mert hát igazán nem akartam kettejükkel együtt lenni, mégis ezt kellett, mert nem volt menekvés.
Ami hogy izé, vagy hogy is, de szóval a lényeg az nem számít, hanem az inkább, hogy megint ilyen vízcipelő verseny volt, vagy mi, de lehet az is, hogy tusolni kellett, vagy felmosni, csak nem lehetett a felmosóval, mindenesetre vízért kellett menni, és ha nem mentél, még akkor is mentél, mert ez is muszáj volt, nem mintha panaszkodnék, mert nem szoktam, csak ezt úgy elmeséltem, hogy megint mehettem a HALacskákhoz, és nem akartam őket sokat zaklatni, meg fürdeni velük, csak HAL. *o* Mentem, mendegéltem, és már ott is voltam, hogy valahol a helyemen, és olyan szúszá, és vagyok a csí, és csak vettem a levegőt, meg teja, meg először el is felejtettem picit, hogy mit akartam, mert Nobu-chan és a teja, de aztán eszembe jutott a sok kis árva nyuszika, akik mind az én megmentésemre vártak, vagyis hogy arra vártak, hogy én mentsem meg őket, de szóval azt csak úgy lehetett, ha dupla védert leütöm egyszerre.
Hát az első menet után, amihez kellettem én, véder egy, véder kettő, és hűséges társam, a felmosók gyöngye, szóval miután így négyesben nekivágtunk az oson-szimat-fél, és társainak, miközben kiléptem a terpeszemből a jobb lábammal, olyan gyorsan borult meg a tervem, hogy egyik vödör zúdult rám a másik után, aztán már csak a földön üdültem fejemen a fémsisakkal, és hörögve görögtem görögbe… Izéé, dehogy is terveztem én külföldi utat, csak a kicsi nyuszik csillámnyusziországába, de nem is igazán egyedül, mert azt akartam, Bubu-chan is velem legyen, hogy ne csak mindig csak az irodánkban legyünk, hanem másutt is, meg na is. Szóval arra gondoltam, hogy majd valamikor, ha egyszer hazaérek egyben, épen, meg egészségesen, akkor bizony felkapom a vállamra a kicsi szívem szottyát, és úgy elmegyünk, de úgy, hogy pont, mint ahogy vízért mentem a tavhoz.
Miután visszakeveredtem a kampókhoz, szétnéztem egy kicsit, ki hogy boldogul, hátha majd az segít nekem is valamit, hogy ne csak mindig el, meg be, meg ki, meg össze-vissza boruljak a véderekkel, de nem nagyon lehetett sokáig bámészkodni, mert vártak a nyuszikáim, és a csillámkatonaruhám is, és Bubu-chan meg főleg várt, meg egyébként is nagyon kellett figyelnem, hogy Tomo-chan a szomszédból sokat molesztálja az édes, alvó Nyuszitaichoumat, tehát nagyon sok feladatom volt, amit el kellett végeznem, miután megcsináltam a feladatot, amit Fasírt sensei rám bízott.
Beálltam a gonosz kis vödreimmel, és amilyen szépen telt, úgy néztem rájuk, hogy segítsenek meg, és ne csapjanak agyon, ha nagyon muszáj leesniük, hanem próbáljanak csak úgy szépen elkerülni, mintha nem is léteznék, nehogy fasírt legyen belőlem, mert nem akarom ellopni Masaki-chan becenevét, mert nekem is van sajátom mindenféle, nagyon is sokféle. Szép egyenesen tartottam a hátam, ikervéderék a helyükön voltak, terpeszbe totyogtam, majd kiléptem jobb lábbal, és már indítottam is a vödröt, hogy akadjon a kampójára, aztán a másikat is felnyoszorgathassam. Végül is az első vödör egész közel járt a kampóhoz, csak mégiscsak leesett, mert nem volt elég neki a lendület, a másiknak meg épp annyi volt, hogy nagyon sok, mert ahogy visszakavillásztam a felmosómmal, olyan szépen felöntött ősellenségemmé fogadott vödör voltpajtásom, hogy percekig csak tátogtam a vízcsöpögésben, mint egy HALacska.
Párszor még megtörtént ez a baleset, és nem egyszer keveredtem vízért, meg hát szerettem addig nézegetni a halacskákat, aztán éppen sietősen robogtam, hogy megnézzem azt a nagyon picuri kis aranyhalat, amelyik előző körben szemezett velem a kis gülüjeivel, de annyira siettem, nem vettem észre azt a nagy útakadályt, amibe megakadtam, és vödröstől mindenestől szándékoztam kicsit közelebbről is megvizslatni a földet először, biztos elég stabil-e, meg ilyesmi. Hát, hiába éreztem magamban geomágus vénát olyan erősen lüktetni, mégis kimaradt a nagy ismerkedős bulika, és helyette teljesen váratlanul csöppentem egy másik tejadélután kellős közepébe. Bár, látni nem láttam, ki volt az, aki életét kockáztatta, és nem rohant el félre, teljesen letarolom majd, szóval hogy meg akartam lesni a megmentőmet, de annyira lefüggönyözött a soksoknagyonSOKK hajam, egy darabig csak fújkáltam, arrébb libbenjen már leselkedőim elől, aztán mikor megkerültem, rögtön bújtam is volna vissza. O___o
Ilyen nagyon túl közel volt az idegen arc, és hát kicsit meg is ijedtem, mert nem ismertem, meg közel volt, és elpirultam teljesen, hogy mi a manót akar ilyen közel, de mikor már épp kotortam volna ki a karmai közül, csak kedves mosollyal orrom elé tolt egy hajgumit. Először csak pislogtam, mit is kezdhetnék magammal, aztán nagy gubancoskodás után, amit a hajammal vívtam, végül nagy nehezen felcopfoltam a fejem búbjára, közben azért próbáltam valami értelmi csevegésfélét is megejteni, mert bizony a kedves idegen nagyon aranyosan bemutatkozott nekem, teljesen boldog voltam, hogy ilyen barátkozó kedvű emberkébe sikerült belefutnom.
- Ryuu-chan, nagyon örülök, hogy megismerhetlek, én Michi-chan vagyok, vagy Micchan, vagy akármi, ami olyan mi és chi, szóval nyugodtan hívhatsz úgy, ahogy szeretnél. ^.^ - alig értem bemutatkozásom végére, már újra az épületben találtam magam, vissza is mentem gyorsan a helyemre, minél előbb folytathassam a gyakorlást, de mikor visszaértem az árválkodó kampóimhoz, kicsi hiányérzet döntött a felmosómnak, arra támaszkodva leselkedtem itt is, mégis mi történhetett, hogy ilyen váratlanul ugrándoznak elő csillámkérdőjelekkel a fejemből drága nyuszikáim. Aztán valakinek a vödre olyan nagy robajjal zuttyant a földre, nekem sem tartott sokáig, mire leesett, mi hibádzik az egyenlőtlen egyenlőségemből, mert hát sehol sem volt véder egy és véder kettő, márpedig ha ők nem voltak szem előtt, az egy nagyon gonosz tervet jelentett szegény nyuszikáimra nézve, amit nem hagyhattam megtorlatlanul.
Mivel kettesben maradtam felmosóbarátommal, jobbnak láttam begyakorolni a mozdulatsort csak vele kettesben, hogy ha oda kerül a sor, legalább ne tudjanak kicselezni a kis hamisok, bár igazán sok esélyt nem láttam rá, de ha üres felmosóval megy a mozdulatsor, akkor talán nem torpanok majd meg menet közben, vagy nem akadok meg a kampónál. Egy ideig elkavillálgattam magamban, meg a felmosóm társaságában, de egyszer, mikor épp forgatni kezdtem bajtársamat a fejem felett, a fordulat közben sikerült jól végigcsuszitolnom egy sötét árnyat, akinek a nézésétől majd kiugrottam bőrömből, és ártatlan nyuszikaként terültem el a földön. Hát, igazából az úgy volt, hogy mikor megláttam, sikerült teljesen felmosnom Masi mestert, mert hogy olyan észrevétlenül hozta rám a szívrohamot, akkor a nagy riadalomban kicsit gyorsabban lépett az egyik lábam, mint a másik, aztán meg a másik is gyorsabban akart lépni, és így valahogy annyira felgyorsultak a dolgok, hogy már csak gombócként gurultam ki a dojo ajtaján egyenesen egyik elhagyott védernek. Tesókája az egyik fáról villogott rám hamisan csillogva, miközben boldogan billegett előre hátra a könnyű szellőben, nagyon idillinek érezhette odafenn a helyzetét, de eldöntöttem, hogy majd én, majd én úgy megmutatom neki, hogy nagyon! Abból aztán nem kér repetát a kis suttyó.
Morcosan akasztottam le a gonosz fémet a fáról, és eltipegtem a tavig , hogy megmerjem őket, meg hát meg kellett nézni a cuki HALakat is, csak sajni azok nem mindig mertek előjönni, mikor a két csörgő-zörgő döggel araszoltam feléjük, és mégis, most mikor annyira paff voltam, hogy majdnem benyomorítottam az egyik véderikret, a kicsi sárgaság előmerészkedett, és bu-bu-bu-buborékot tátogva motyorgott nekem a víz alatt, hát annyira aranyos volt, egyből jobb kedvem lett egy kicsit, de persze annyira nem, hogy az ádáz vödrök fenekét, akik a csillámló nyuszikáimra akartak törni, ne akarjam elkongatni, hét világra szóljanak. Próbáltam ügyelni, nagyjából egyforma vízmennyiséggel jussak be az edzőterembe, aztán mikor végre pingvinesen bebattyogva lecövekeltem a kampócskák előtt, előbújt belőlem a vérnyuszi.
Meghúzogattam kicsit a copfomat, nehogy szétbomoljon a nagy akció közben, elővettem szigorú tekintetem, bár még sosem láttam, az milyen, szóval nem is biztos, hogy van olyanom, de azért úgy tettem, mintha lenne, aztán terpeszbe állva nagyon komolyan szemeztem egy sort a kampókkal, hogy tudják, kivel van dolguk, mert a nyuszibecsületkódex hős lovagja nem hátrál meg, soha! Fasírt mester büszke lesz rám, vagy soha többé nem lehet a nevem Michiwonka! Felemeltem a felmosót, két végén a hamisan nyekergő véderékkel, és nagyot fújva mozgásba lendültem. Előre léptem a jobb lábammal, miközben útjára indítottam az első védert, mint Piroskát az anyukája az erdőben, de reméltem, hogy nem találkozik majd farkassal, és sikerül eljuttatnom őt a nagymama házához teljes épségben. Olyan boldog lettem volna, ha sikerül, hogy mikor véletlenül pont ráakasztottam a döfő mozdulattal a kampóra az első vödört, nagy meglepetésemre a másodikat áthajítottam a fél edzőtermen. o_O Még szerencse, nem én voltam az egyedüli, aki gonosz védert tanított repülni, mert ahogy láttam, időnként el-el szöktek a bosszúállók, és majdnem egyesítették is erejüket, még az kellett volna, Thor kalapácsává transzformálják magukat, annyi lett volna minden pihe-puha, nyunyurgatni való kis szőrpamacsnak.
Nem keveset gyakoroltam, és gyakoroltam, mert a nyuszikák megmentése, és az, hogy ha hazaérek, széjjelnyomorgassam Nobu-chant nagyon meggyőző érvnek bizonyult a siker mellett, ami pedig csak tetézte az egészet, hogy kedves Fasírt mester szívét is teljesen pundingosan édesre és lágyra akartam puhítani, hogy hát hiába vagyok én kicsi csillámfanatikus nyusziimádó, azért még igenis komolyan tudom venni a feladataimat, ha nem hiszi el, akkor is, és hát megmutathattam neki, hogy el is higgye, csak jól kellett megcsinálnom a feladatot. Bizony, ha kell, egész nap és éjszaka itt leszek, és nem megyünk haza, de komolyan senki sem, míg meg nem tanulom nem elreptetni a védereket, bármennyire is ijesztőek. Szerencsére volt időm, hogy begyakoroljam Piroska eljuttatását a nagyihoz, és miután ezt már sikerült megcsinálnom, a vadászt is minél előbb célszerű volt eljuttatnom a nagymama házába, hogy megmenthesse Piroskát és a nénit a farkastól. A nap nagy részében azon dolgoztam, hogy a mese két része össze is passzoljon, ne csak egy kislányt mentegessen a vadász, ha már épp az alsó kampó környékén jár. ^.^

Cölöpölő vol 2. – amikor júzer lusta átkapcsolni az agyát…