A Kagami-birtok

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Márc. 14, 2014 8:38 am

A bolondok teája

Bárcsak valaki megmondaná nekem, hogy mikor lesz az ilyen beszélgetésekből elegem. Mikor fogom azt mondani, hogy egy párbeszédnek nem arról kellene szólnia, hogy kinek mivel lehet a legmélyebben leásott, és aligha begyógyult sebét visszakézből feltépni legalább annyira, hogy az elvérzés teljes joggal fenntarható legyen. Sóhajtok egyet, amiért Ai teljesen jogosan kilogikázta, hogy én miért is vagyok most itt, és ilyen. Hogy miért kellett nekem végig szenvednem azt a pár kiváltó évet. Megöregedtem a saját szemeim előtt, most erre mit mondjak. Csak még sárgásabbak a szemeim, ahogyan azokra az évszázadokra gondolok. Szinte az az érzésem van, hogy amit mondott teljességgel igaz. Felnevetek, jó hangosan.
- Te még mindig az a naív kislányka vagy. Még csak nem is éltél… Azt hissed egyáltalán emlékszem én a gyerekkoromra? Hogy kiket és miért áldoztam fel a nyomorúság oltárán? Nem hogy nem emlékszem rájuk, nem is érdekelnek. Csak azt tudtam, hogy van egy lányom, de már ő is kezdett kiveszni a fejemből. A haja színét se tudtam volna megmondani pár hónappal ezelőtt. És igen. Egy nagy vörös zászlóval, rajta aranyhímes betűkkel vonultam bele a vesztembe, mosolyogva. A szerelem erre képes. Én képes vagyok még ezt is megtenni azért, akit szeretek. Én nem árulom el a szeretteimet, mert szinte nincsenek is már. Annyira belém ivódott ez, hogy visszajöttem, pedig én vagyok az alkukötés démona! És mégis visszajöttem, hogy lássam azt, akiért mindazt megtettem. És még csak meg sem köszönte!- eléggé felemeltem a végére a hangom, és olyan lendülettel álltam föl az asztaltól, hogy még a szék is hátraborult. Egy pár pillanatig csak a hangos és zajos koppanás okozta feszültség csendje ült rajtunk. Összehúztam a szemeimet, és a harag szinte egyből kitört rajtam, de csak álltam egy helyben. A ruhám a cipőm talpától kezdve, lassan felkúszva változott át a hófehér vékony vászon köntössé, amit viseltem, mikor visszajöttem. A kalap a fejemről eltűnt, és ismét hosszú vakító fehér hajam let, pontosan, ahogy megjöttem. Az arcom már nem tartja magát, végtelenül elgyötört vénséges szemek villogtak már. Ráncok aligha bukkantak elő.
- Látod még a hajam is kinőtt-oldom azonnal a tapintható kellemetlenséget, és egy csettintésemre egy mély lila öltönyben voltam, zöld nyakkendővel, és az előbbi meggyötört tekintet már egy mókás életvidám kevésbé izzó szemekké változott. Aztán megköszörülöm a torkomat, és felállítom a széket.
- Már úgyis elfásult ez a szék, hát néz csak rá. Jól esett neki a mozgás- látszólag leporolom a háttámláját, ami amúgy is eléggé puritan jelleggel van megáldva. Rolling Eyes

. Megigazítom a kalapomat, és odasétálok Aihoz. Én csak a falnak dőlök, vagy akárminek, aminek nekitudok és nincsen akárhányszáz éves családi vagyonnal felcicomázva. Szolidan és ironikusan rámosolygok, akárhogyan is kell azt csinálni. Kitettem elém a kezeimet, és a kesztyűmből rózsaszirmok kezdtek lehullani, de mielőtt a földre esnének el is tűnnek.
- Nem is igazán szeretnék tovább kerülgetni jópár mendemondát. Én annyi rózsát vagyok képes csinálni, amennyit csak akarok. Halhatatlan vagyok. Az idő vasfoga engem nem rág többé- mondjuk ezután a kezeimre bámulok- Bár ahhoz, hogy ezt elérjem, az idő már szétrágott egyszer, és bizisten mondom neked, nem volt kellemes. De hát egyszer ezen is túl kell esni, csak sokak abbahagyják ott az életük, pedig az örök- ezután mélyen rápillantok, mégegyszer ránézek, a halvány bőrére, és elveszek szemei színében. Kitudja talán sosem érhetem el azt, hogy ezek a szemek számomra szerelmet sugározzanak, de igazán megérdemelnék azt, hogy egyáltalán sugározzanak bármi hasonlót mégegyszer legalább. Mindent lángra lehet lobbantani, mindent. Sokkal egyszerűbb is lehet, mint hogy ez tűnik. Végtelenségig sosem fogja húznia száját. Összehúzom a szemeim.
- Hátpedig sokan harsongták tegnap is, hogy sok-sok nőügyem volt. Bár egyre is emlékeznék, de sajnos a 600 év fogság Valahogy kitörölte a fejemből. Mindenesetre lehet, hogy igazad van, lehet hogy nem. Nekem szerelem kell, és hidd el az lenne a legjobb ha a magamba való szerelmem elég lenne, de sajnos egyre inkább gyűlölöm magam, és örlöm magam. Nem alszom már, és még csak nem is epekedek. Kitudja hogy mi ketten miket mondunk a sötétbe, hogy én mit, azt még én sem tudom, de sejthető, hogy te mikkel traktálod a hallgató csendet. Emlékszel még a magányra? Vagy annyira elfogadó vagy az egyedülléttel, hogy magadhoz is öleled, de ő nem ad puszikát, de nem ám. Kihűti a szíved… És te még csak azt hiszed, hogy a tied befagyott, pedig még lángol ottan valamicske… Sajnos amit én látok, az nem tévedés- mosolyodok el, majd visszafáradok az asztalhoz, karjaimmal támaszkodva lazítom a súlyt, de nagyjából az asztalon ülök, és hátulról vizslatom Kagami Ai-t, valahol azt kívánva, hogy legyen Ő az, aki az én szívemben is kitölti az űrt. Addig csak szívom a vérit Very Happy

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Márc. 14, 2014 9:49 am

Ki kivel szemben?

*Részint csendben hallgatok, míg óvatosan figyelem az előttem lévő meggyötört lelket. Hiszen már az első pillanattól kezdve, ahogyan megláttam, tudtam, hogy hogyan is van ő. A nevét sem kellett megtudnom, mert a sivárság csendes órái kattogtak már akkor is lélektükreiben. Nem tehetek róla, a kemény világ megnevelt a jelek megismerésére. Egyszerűen nem tudok elmenni a számomra figyelemfelkeltő személyek mellett anélkül, hogy a szemükbe sem néznék. Talán ezt egyfajta neveletlenségnek tartanák a nemesi körökben, de e szerint én mégsem hordom fennt annyira az orrom, hogy tagadnám a szemeimből sugárzó keménységet. E keménység már rengeteg shinigaminak lengett példaképnek; s nem csupán sokadrangú tiszteket értve mindez alatt. Ezzel a hozzáállásommal éltem túl nagyon sokáig, s hallva a konkrét intrikát, ami kettőnk között dúl..egészen ismerős dolgok fognak el. Egy hullám, ami ámbár felkavarja a harmóniában levő lelkem zegzugait, de hamar tova halad egy gyenge szellő árnyékába. Nem fűszerezi fel mindez a gondolataim, csupán ironikus mosolyt kelt arcomon.*
- Lehetsz bármennyire idős; ha az eddig leélt idő vaspora nem szülte meg benned a bölcs higgadtságot. Nézz magadra Yukezo, te őrjöngsz; őrjöngsz a saját életeden. A helyett, hogy büszke lennél magadra és tovább mennél. Ha nem ment utánad, engedd el, de úgy, hogy ne akarj bosszút - különben felemészt- . *Lassan emelem számhoz a teáscsészét, mintha mi sem történt volna a szék felborítós incidens közben. Látszódik, hogy bár az idő testemen nem ejtett nyomot és kifogástalan, mégis a bent lévő személyt megedzette. Egyszerűen nagyobb higgadtság rejlik bennem, mint a legtöbb shinigamiban, akit csak ismer.*
- Nem akarom átélni, amit te átéltél; de dobálózás helyett elmesélek valamit, ha már itt tartunk. Én a nemesi utat választottam, mert számomra ez jelentett a reményt a kijutásra. Egy pokolban éltem, Rukongaiban; koszos gyermekként egy koszos házban. Haldokló apával, aki majd elhagyott s egyedül voltam az egész Akadémián. Sekit nem engedtem közel magamhoz, csupán vetélytársaim voltak. Az első férfi az életemben megerőszakolt, de túléltem. Továbbléptem. Hagynagy lettem, kapitány..bejárva Soul Society legspeciálisabb osztagait. Hajszolva a tudást, még a 0. osztagba is felvételt nyertem; és visszajöttem onnan, ahonnan senki nem jön vissza. Sokak számára példakép lettem, sokak jöttek mentek az életemben. A második férfi az életemben hosszú küldetésre ment, mialatt én terhes lettem. Elvetéltem, amikor egy barátom a Kidoushuu kapitánnyal gyakoroltunk éppen; majd a kapcsolatom tönkre ment. Aztán a Kagami-ház feje meghalt mire végre teljes jogú főnemes lettem; micsoda kegyetlen sors.. valakinek a halálába került, hogy előre lépjek. Aztán a húgom halálos beteg lett minek következtében a ház feje lettem. Kifejlesztettem kemény munkával egy olyan kidout, amivel túl teszek a 4. osztag kapitányán és képes vagyok halálos betegséget is gyógyítani, valamint zanpakutot. Nem csupán kidpu, de zanpakuto specialistává váltam. Azért, hogy segíthessek a Gotei 13-on. Kapitányok, hadnagyok, civil shinigamik fordulnak hozzám a tudásért és támogatásért. Hogy ne az ürességbe beszéljek, Shiroichi Anao nekem köszönheti a bankait és senbankait is. Bár a gyermekem meghalt ezzel a szerelem is eltűnt az életemben, mégis kisgyerek kora óta foglalkozom a mentoráltad ikertestvérével Hajimevel. Ezzel a kidoushuu hadnagyává is avatták. Talán naív kislánynak tartasz mindezek mellett, de jusson eszedbe, hogyha Soul Societybe teszed a lábad, hogy én a helyett, hogy meghalnék bárkiért is, inkább erősebbé teszem, mint a legrettegettebb ellensége, illetve visszahozom a halál felé leáldozott állapotából. S mindezek mellett még a Daitenshit is segítem, hiszen egyezségem van Yuusukevel is. Bárminek, de kislánynak nem igazán nevezhetsz. Én felnőttem, ellentétben veled, aki még mindig itt siránkozik. *Leteszem végre a csészét a kezemből, és kiveszek két hajtűt a hajamból, amik már igencsak zavartak. zavarták a kényelmem, ami egy ilyen beszélgetésnél meglehetősen fontosnak számít. Az én nézőpontomból erős próbálkozás volt ez tőle.* - Nem hozok felesleges áldozatokat, még akkor sem, ha a szeretteimről van szó. Természetesen én is ezt tettem volna, amit te; ellentétben azzal, hogy mindezek után nem a harag és hisztéria vezérelne. *Fel is állok az asztaltól, és megnyitok egy ablakot, mialatt egy őr áll. Letekintve rá, azonnal tudja, hogy távoznia kell. Ezt a helyet amúgy is védik most egy kidou pajzzsal, így nincs szükség még külön ablak alatti védelemre. Majd aztán visszaülök, s meglátom az új Tamachi Yukezot. Eleinte kissé meglepődve remeg meg, majd aztán mély levegőt veszek, és előre hajolok az asztalon. Felkapom az egyik pennát, s egy darab cetlire felírok valamit. "Sokkal jobban festesz így." Átnyújtom neki a cirádás írást, majd visszadőlök. Ebbe a mondatba igazából benne van pár dolog, de ha elteszi, akkor lesz is ezen mit gondolkodnia.*
- Tehát ezzel arra célzol; hogyha beléd vágnám a zanpakutom, akkor túlélnéd? Természetesen nem célom ezt megtenni, de ha már a halhatatlanságot akarod nekem beadni, akkor egy kicsit legyél célorientált abban, hogy mivé is váltál. Mint azt tudod a lidérceket nem igazán kedvelem. S ha most kiderülne rólad, hogy egy halhatatlan hollow lettél, akkor könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó utad itt nálam. *Semmiféle fenyegetés nincs ebben, meg aztán ő is tudhatja, hogy mennyire Hueco Mundo gyűlölő vagyok. Életemben talán egyszer tudtam leülni valaki mellé beszélgetni, aki hollow volt. Ő is Slarin volt, akivel volt egy közös dolgunk; azaz személyünk az életünkben. Aztán elmosolyodom.*
- Mondanám ezt, ha nem látnám azt, hogy mire vagy képes és nem ismerném fel ezt a fajta lélekenergiát. A lenyomatoddal, valamikor már találkoztam Karakurában. De ez most teljesen mindegy. Ez a lét átok és áldás egy az egyben. Csak had kérdezzem meg tőled: Ha lenne egy kedvesed, aki ellentétben veled nem az, azzá tennéd előbb vagy utóbb? Vagy végig néznéd, hogy az időkereke elpusztítja? *Figyelem a rózsákat kihullni a kezeiből, amik szinte egyértelmű célzás, néhány perccel ezelőtti szavaimra. Elég hamar nyilván valóvá válik számomra Yukezo szándéka, de valahogy még nem igazán tudom hová tenni. Ezenfelül pedig a szürke szavak egy nagy sóhajtást váltanak ki belőlem.*
- Ebben talán még rokonlelkek is vagyunk. Biztosan te benned is felmerült már a godolat, hogy ki lenne képes szeretni egy olyant, mint te magad vagy. Ha nagyon magamba néznék, igen, be merem vallani, hogy hasonló képpen érzek. Gyűlölöm magam, amiért az érzelmeim voltak az ára annak, ahol éppen vagyok. Gyűlölöm a létezésem, mert soha nem kellettem igazán senkinek. Kidobtak csecsemőként, kihasználtak nőként, majd a szerelemben sem lehettem olyan fontos. Lehetséges, hogy egy megkeseredett, utálatos és már- már idegesítően éles látású nő vagyok; akire kívülről felnéznek.. de ez van, nem siránkozhatok. Belém tapostak és lehetetlenné tették az életem, de mindig leküzdöttem és sosem adtam fel. Éppen ezért nem suttogok a sötétben. Én inkább büszke vagyok magamra és, hogy mindezt fiatalon értem el, mert a szerelem majd egyszercsak rám talál. Attól, hogy ez vagyok, még nem hiszem el, hogy ez lenne a sorsom. Erős vagyok, mint mindig. *Aztán feltekintek rá, és felállok, szembe fordulok vele. Szüntelenül a tekintetébe lesek, amiről képtelen vagyok levenni a magamét. Elrabol, de nem is tudom, hogy miért.*
- Lehet, hogy sokkal idősebb vagy nálam; de azt hiszem még te is tanulhatsz az én utamból. Próbálj meg erős maradni, hogy ne mindhiába legyen az a hatalmas nagy rizikó, amit miattatok vállaltam. Megmentettem a családod és tisztára mostam a neved Yukezo. Állhatunk egymáshoz a továbbiakban is úgy, hogy ironizálunk, de a lényegen mitsem változtat. Mielőtt beleszerettél volna Shizuneba, azon a találkozásunkon megfogtalak. S azóta örökké előkerül ez a szerelem téma, ha velem találkozol. Gondolkozz el ezen; kívánom, hogy sikerüljön túllépned. Mindezekért nem kérek tőled semmit; úgy is tudni fogod, hogy mit adj, ha adni akarsz.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Márc. 14, 2014 12:32 pm

Bolondok teája

Kezdem azt érezni, hogy ez a beszélgetés kifulladt. Nem is kéne tovább erőltetni. Most már lassan regényt írhatnék arról, hogy Ainak milyen keserves élete volt az eddigiekben. Valamiért én az olyan illetőket vonzom be, akiknek nem éppen habos életük volt. De azok nem is válnak naggyá, akinek az útja végig ki volt betonozva. Az én utamról már régen elfogyott a beton, tán soha nem is volt, de mondjuk sokkal könnyebb lenne ezt kimondani, ha emlékeznék a múltamra. Az információk nélkül valahogy üresnek érzem ezt az életet. Hiányzik a múltam, az életem... mármint amikor tényleg éltem. Most inkább halottnak tekintem magam. Az ujjaimra nézek komoran. Vajon élhetek újra? Feltámadhatok? Ugyan már! Halott vagyok. A Pokolhoz tartozom. Ezen nincs segítség, de nem is kell. Shinigami lényemet minden egyes perc elteltével halványabbnak látom. Végül elmosolyodok, majd kinézek Aira.
- Kérlek te azért ne halj meg- válaszoltam, majd miután rájöttem, hogy mit is mondtam, nagyot nyelek. Ezt nem akartam kimondani. Az első olyan mondat, amit nem akartam volna kiejteni a számon. És ezt is Ő hozta ki.
- Mármint igen, talán képes lennék ilyenné változtatni azt, akit végül az idők végéig társammá választok, de inkább azt szorgalmaznám, hogy ne. Ha belém vágnád a zanpakutoud, akkor shinigamiként a pályafutásom eltűnne, de újraformálódnék a Pokolban mint minden... démon- ezek szerint... nem lehet! Idegessé válok, kerek szemekkel magam elé bambulok, és Ai, aki a legapróbb rezzenéseket is észreveszi, ez szinte reflektorként világít egyenesen a pupillájába, még úgy is, hogy háttal áll. Túlélte? A zanpakutou képes démonokat ölni... ezt kell hinnem, mert akkor én most is nagy veszélyben vagyok, és talán Ait már bele is sodortam egyből. Kívülről is kezd látszani, hogy a személye fontos az életemben. Őt nem vehetik el tőlem. Bár az hogy én démon lettem, még nem jelenti azt, hogy képes vagyok másokat is hozzám hasonlóvá tenni. Sőt még az se biztos teljesen, hogy én tudom hogy az vagyok-e vagy sem. Mondjuk képességeket fejlesztettem ki.
~Yukezo szedd össze magad!~ kiabálok szinte magamra, ahogy észreveszem, hogy a tenyerem is izzadni kezdett. A ruhám is elkezdett cafatokban lehullani rólam. Teljes tudatosság és önkontroll kell. Elveszek, ha nem vagyok erre képes. Ai kihozta belőlem a teljes instabilitást, de erre mégis hogyan volt képes? Egész eddig önmagam voltam. Ezzel ellenben, mivel is szerezhetném vissza. A kezemben lévő cetlire nézek. Jobban festek? Alighahiszem, hogy a művészi vénám ezzel előkerülne egyből. Bár még az is lehet. Nem értem, hogy ezzel mégis mire célozhatott. Bár mondjuk ezzel nem most fogok dűlőre jutni.
- Segítened kell nekem... kérlek. Kettőnk közül úgy fest, hogy én festek a sötétbe olyan dolgokat, amiket az előbb vázoltam fel neked. Bár ha a dolgok kirajzolódnának előtted, és képes lennél azt érezni, amit én, akkor megérthetnéd, hogy mi is akartam tulajdonKÉPpen. Talán ha előtted lenne a vászon, akkor tudnád mit kéne tennem, de legbelül egy folyamatos harag akar széttépni, és pusztítani vágyik- itt rácsodálkoztam, hogy már megint olyanokról beszélek, amiket inkább megtartottam volna magamnak. Odasétálok hozzá, és amikor észreveszem, hogy a felsőtestemről már lefoszlott minden, csak a kalap van a fejemen, akkor elnevettem magam csak olyan zavarba ejtve, és lehunytam a szemem, majd koncentrálni kezdtem. Lenyugtattam a belsőm, és egy levegővétellel egy egyszerű ruha került rám. Egy póló, aminek szmoking mintája van. Félreérthetetlen perverzitással néztam a nemes hölgyre, porba tiporva a származásának minden pozitív előítéletét. Nőként tekintettem rá, méghozzá olyan buja módon, hogy felért ezer bókkal, amit kimondhattam volna neki. Szívem lángra gyúlt, és ezzel nincs semmi baj. Számomra már egyértelművé vált, hogy miért, és a pillanat megállása jelzett nekem. Még sok jó dolog fog történni. Hátrébb léptem egy jó nagy lépést, és behunytam a szemem. Felfelé fordítottam a fejem, majd vettem néhány mély levegőt. Összeszedtem szépen a gondolataimat, és visszamentem az asztalhoz. Lehúztam még a maradék teámat. Arrébb álltam, és elővettem a kardomat. Egy főnemesnél ez felérne egy olyan laza mondattal, hogy "igen, meguntam az életem, és szeretném hogy egyetlen kiáltásodra darabokra tépjenek az őrök", bár mondjuk Ai esetében, tudván, hogy az őrök csak flancolásból vannak, ez a mondat is így nézne ki, hogy "igen, meguntam az életem, és szeretném, hogy egyetlen kiáltásoddal darabokra robbants"... bár ez az én esetemben ez így néz ki:
- Felettébb örültem neked most. Igazán jól éreztem magam a társaságodban. Sajnálom, hogy mi nem tudunk sosem olyanokról beszélni, hogy: Hogy vagy? Jól és te? Remekül, REMEKÜL. Talán eljutunk majd egyszer ide is. Mindenesetre én nekem most ki kell derítenem pár dolgot, mert könnyen lehet, hogy én tényleg halhatatlan vagyok, viszont ez azt jelenti, hogy valaki még nagyon az életemet kívánja. Most elbújok egy kis időre, gondolkodnom kell. A házam irányításához is vissza kell szoknom, meg egyáltalán az életbe. A Youkai-jal is sok dolgom lesz. Rájuk kéne erőltetnem egy kis csapatmunkát, ha már mi vagyunk a legtaktikusabb társulás. Biztos, hogy tanulni fogok a te utadból, hamár a sajátomból nem voltam képes... Majd találkozunk úgyis. Paragon!- egy rántással aktiváltam a shikait, és remélem hogy az őrök nem fognak nagyon pampogni, de már nem is lesz kit keresniük, ugyanis én egy villanás kíséretében pusztán egy kis tértorzióvá változtam... mármint a helyem. Ami másodpercek alatt teljesen kijavult.

Jómagam hazateleportáltam, egyenesen a szobámba. A kardot odavágtam az íróasztalom felé, és majdnem kettéhasítva azt, beleállt. A fejemet fogtam, és egy jó ideig szorítottam, utána megtelítettem a tüdőmet levegővel, és hangosan felüvöltöttem, aminek következtében még egy jó adag reiatsu is felszabadult, ahogyan teret hagytam az érzéseimnek. Feszítve lecsaptam a karomat, az ujjaim szinte görcsbe álltak. Ökölbe szorítottam a kezem, majd megfogtam az ágyamat, és tőlem szokatlanul nagy erővel kihajítottam az ablakon. Hálistennek nincsenek üvegablakok ebben a palotában, mert most takaríthatnék. Felszaladt egy szolgáló rögtön, és széttolva az ajtót olyat látott, amitől megfagyott benne a vér is. Vérszomjas tekintettel néztem rá, és alig láttam az arcát a haragtól, odashunpoztam hozzá és teljes erőből belenyúltam a testébe. Gyengébb lélek volt, mert csak egy szolgáló ugyan, és teste az én erőmnek ellenállás nélkül engedelmeskedett. Megragadtam a szívét és kirántottam belőle. Élettelenül rogyott össze. Hangosan ziháltam majd a földredobtam a foszlásnak induló szervet. Hirtelen hatalmas elégedettség lett rajtam úrrá, és teljes eufóriában néztem, ahogy a lélek teljesen eltűnik. A szokottnál egy kicsit gyorsabban. Ahogy teljesen eltűnik, minden harag elszáll, és a kétségbe esés egy pillanatig megjelenik. Mit tettem már megint???
~GYILKOS!!!~ üvöltik a fejembe a hangok azonnal. Kiráz a hideg, és hirtelen megértem. Már megint vér tapad a kezemhez. El kell mennem azonnal. Kiborultam, most egészen. Magamhoz szólítom egy kounkantennyel Paragont, és otthonról is eltűnök. Mi volt ez az előbb? Csak úgy megöltem egy szolgálót, aki senkiről sem tehetett. És a legszörnyűbb az egészben, hogy jól esett. Egyedül álltam a semmi közepén, és megjelent mellettem a szolgáló, csak egy lukkal a szíve helyén. Én teremtettem ide.
- Bocsáss meg, de elkapott valami indulat- és ahogy ránéztem megfogtam a fejét és letéptem a helyéről. Megint csak eltűnt, de most véglegesen. Paragon a semmiből bukkan fel. Rég nem láttam, egy elbágyadt kétségbe esett mosollyal nézek rá értetlenül.
- Mi történik velem?- buggyan ki belőlem... Ő csak elképedve néz rám.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Márc. 14, 2014 9:47 pm

Ki kivel szemben?

*Mindezeken túl a gondolataimban lassacskán világossá válik, hogy a napomat ezzel a beszélgetéssel fogom zárni. Már érzem, hogy Yukezo távozása nagy kavart fog bennem okozni, és nem fogok tudni csak úgy visszaállni még egy másik nemesi család küldöttéhez. Nem beszélve arról, hogy szolgálatom is lenne még a mai napra; amit nem egészen tudok, hogy hogyan fogok elintézni. Talán majd felkeresem az egyik társamat, hogy segítsen be, mert nem érzem magam jól.
A legszebb az egészben, hogy azt sem tudom, hogy pontosan hogyan érzem magam. Egyik pillanatban szokatlnul jól, a másik pillanatban pedig szokatlanul rosszul. De nem vagyok már kislány, pontosan tudom, hogy miez. Lassacskán azért feltűnik nekem is. Néhány pillanatra elkalandozom abban, hogy vajon miért foglalkozok ennyit a férfival. S félve, de még azt is kimondom magamnak, hogy egyáltalán nem közömbös nekem. De eme gondolatra elharapom ajkaim szegletét és szinte villámszerűen szorul össze szívem. Nem engedhetek ennek, nem lehet, hogy Yukezot szeressem. Zavarodott leszek, de egy levegő vétellel és tea kiöntéssel megoldom. Iszok egy nyeletnyi zöld teát, majd rendezem vonásaim; amik szinte meg sem rezdültek. Végül pedig elkapom Yukezo válaszát a kérdésemre, s torkom összeszorul, nem szólok semmit elsősorban. Aztán kicsit megemelem a kezembe kerülő csészét.*
- Addig semmi esetre sem adom fel, míg céljaimat el nem érem. A lányod története pedig; nos, csak a kapcsolatamnak köszöhetően, illetve Keoval való barátságomból adódóan tudom. A Mizushima- ház feje rejtegette és vigyázott rá, míg Verashuval is szembe szállt, amikor szorult a hurok. Mondanám, hogy köszönd meg Keonak, de ő eltűnt rejtélyes okokból kifolyólag. Pedig várományosa lett volna biztosan a 11. osztagnak. *Megiszom a teám és leteszem, gondoltam, ha visszahozom kicsit a múltba, akkor összeszedi magát, mert ezek a szemek jól láthatóak. Viszont nem mondhatom, hogy nem veszem észre idegességét, fel is állok. Kicsit összehúzódnak ajkaim, és lassan elkezd a kezemben reiatsu fényleni. Úgy fénylik, mint valaminek az őszinte kezdete, egy csillag, ami majd most megmenti őt. Egy reiatsu technika? Aligha. Kiég a kezemből, ahogyan közelebb sétál és egy az egyben megzavar a tekintetével. Már csak félelemből sem nézek le; s ez a legszörnyűbb. Újra félelmet érzek, amit már évtizedek óta nem éreztem. Egy belső borzongás, a lelkem világában levő pusztában halovány színek kezdenek táncot járni. Ez a dolog, pedig fagyottságot és pírt csal az arcomra. Nagyon sok mindent elhittem volna Tamachi Yukezorol, de azt nem, hogy pont engem fog ezzel a tekintettel szinte kifordítani mindenemből. E tekintete miatt úgy érzem magam, mintha a személyiségének varázsával kibontott volna a ruhámból és mezítelenül állnék előtte. Hirtelen szívemre teszem kezem és összeszorított ajkakkal hunyom le szemem. Majd mikor kivonná kardját, előtte egy pillanatra megragadom Yukezo csuklóját.*
- Van módja, hogy elpusztítsd; csak ne törj bele. Ha én nálam lenne a vászon, én azt festemény le, hogy hogyan győzőm le Beliált, és hogy ezután mi fog történni. Előre nézz, sose hátra! Ez a kulcsa annak, hogy túléld. *Majd elengedem a csuklóját és hagyom, hogy a kard előkerüljön a kezébe. Hátrébb lépek én is, s rendezem saját magam. Kénytelen leszek, mert ezt még nekem is fel kell fognom, mindezt egyedül. Mielőtt azonban ő is távozna, egy halk dallam kúszik be füleinkbe, s én azonnal felveszem a régi mimikáimat. Yukezo pedig fagyott haragot láthat rajtam. Még nem tud eleget rólam, de egyszercsak majd megtudja, hogy ez anyám zanpakutoja, aki éppenséggel közeledik.*
- Nem kedvelem a felszínes beszélgetéseket. Én is jól éreztem magam; régen beszélgettem már így valakivel. Talán még lesz erre alkalmunk, Tamachi-dono. *Félreérthetetlenül tekintek rá. Ő is tudhatja, hogy a hátam mögé kerülő személy miatt beszélek így, valamint a fedett őszinteség okán. Én magam is örülnék, ha később is találkoznánk. Végig nézem, ahogyan eltűnik, s az ösztöneim már kezdenék azt hangoztatni, hogy menjek utána. De az időközben elém álló személy tekintete kiüti belőlem ezeket a gondolatokat.*
- Nem vagyok a büszke lányom helyében, de azért a szolgálók mégis csak szóltak. Túl sokáig voltál vele és a beszélgetésetek egyáltalán nem arról szólt, amiről kellett volna. Ne nézz bolondnak lányom, tudom, hogy nem közömbös a számodra. De azt viszont nem hagyhatom, hogy ez a nemesi ügyeid kárára vesszenek. Tudd, hogy hol a helyed! Tamachi Yukezo nem hozzád való! *Kanata egy számomra sosem kinyilvánított anyai szigort idéz elő. S nem csupán előidéz, hanem tekintete gyors gyilkosságot követ el az ellen, hogy mindezek mellett mégiscsak jól érezzel magam. Lefejtem magamról a kezét, majd én szorítom meg neki.*
- Nem tudom, hogy mikor vettél magadon ennyi erőt; de ez kevés lesz ahhoz, hogy nekem parancsolgass. 87 évvel ezelőtt elveszítetted a hatásod felettem; nem csupán számomra egyáltalán nem tisztelt személy vagy, hanem ezzel a lépéseddel pengeélen táncolsz azzal, hogy az utcára dobjalak. Vajon milyen érzés lenne Kanata? Milyen érzés lenne neked mindaz, amit nekem okoztál? *Aztán elengedem, s mielőtt távoznék még mondok valamit.*
- De nem vagyok bosszúálló típus a családtagjaimmal szemben. Ettől függetlenül ne akarj beleszólni a magánügyembe, inkább örülnél neki, hogy még van és nem szedték szét a nemesek. Tudod a ház egyáltalán nem áll jól, s jelenleg fogpiszkálóval kapargatom össze a támogatókat. A férjed sok mindent tönkre tett. *Ezek után távozom és a birtok egy számomra fontos helyére megyek. Halott gyermekem sírjához viszek virágot, de ezúttal nem élőt. Ezzel jelzem a világ felé, hogy a múlton nem akarok többé rágódni. Ideje tovább lépnem; így talán még az is lehet, hogy a mai nap szolgálatba állok.*

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Ápr. 25, 2014 4:05 am

Előzmények

*Tavasz, oly' lágy s éppencsak meleg. Úgy virágzik minden fának kincse, mintha csak a nap szólítaná őket. Kellemes, bár még hűvös szelek járják az utcákat, csevenész kölykök futkároznak. Szerelmes párok hintik elsó csókjukat, a gyászolók pedig levetik sötét öltözetüket. Kedvelem a tavaszt, kedvelem a benne lappangó megújulást, amitől mindig olyan izgalmasak a világ vonalai. Vászonra való kontúrokra illő jellegzetességek ezek.
Mindezeket figyelem, mialatt lépteimet a Kagami birtokon teszem meg. Kedvelem a délutáni sétákat, mert akkor jobban megfigyelhetem, hogy mik lesznek azok a pontok, amikre érdemes lesz emlékeznem. Sokat változott a birtok, nagyon sokat az elmúlt évezred során. Családom vagyona, s jellegzetessége magasabb maximalizmusra utal. Még most is, ha letekintek a jobbomra illeszkedő Akiyoshi-féle kardra, az jut eszembe, hogy apám akarata végül érvényesült. Gazdagságot akart és művészetet. Akkor még nem értettem, hogy mi volt a pontos célja, de mára már megértem. Az arisztokráciában akart részt venni, ámbár egy sokkal egyedibb módon. Elsétálok jó néhány kőszobor mellett csendesen, majd mikor a sajátom elé érek, megállok néhány pillanatra.*
- Ezt a szobrot vigyék a tárolóba. Jó magam készítenék újat. *Nem sok mindenki tenné ezt; elvégre, milyen kérés ez már? Egy rendkívülien idős szobrot vigyenek el innen, amikor szinte ereklyének számít a család történelmében? Magam is elgondolkodom ezen a dolgon, majd megállítom a két szolgát, hogy ne hamarkodják el. Inkább majd megerősítem a szobor vonalait, nem kell innen elvinni. Kissé lehangoltan pillantanak rám, amelyre a szemem sem rebben. Ők a ház kegyelmét élvező szolgálók, az a dolguk, hogy kiszolgáljanak. Természetesen nem akarok utálatos lenni, éppen ezért nem is teszem a hozzáállást szóvá. Inkább csak sétálok tovább. Egy könnyed szellő fújja fel a sötétkék kimonomat, amiről azt gondoltam már, hogy soha nem lesz lehetőségem felvenni. Amikor megláttam a értékes tárgyak között, ez volt az első, amit magmmal kellett hoznom. Családom ékes hagyatéka, ráadásul a bátyámé volt. Hümmögve konstatálom még most is, hogy kiválló darab. Magam is igyekszem majd rá vigyázni, amennyiben lehetséges. Az a baj ezekkel a darabokkal, hogy mind kézzel festett. Én is festettem már kimonot kézzel, de egyáltalán nem olyan egyszerű, mint azt gondolják. S ha baja lesz? Többé nem jön ki az anyagból, ugyanis tiszta vízben mindenféle szer nélkül tisztítják ezeket, s a folt inkább elhalványul, mintsem kijönne az anyagból. A festés is folyamatosan veszít a színéből, mígnem egyszer az egész a süllyesztőben nem köt ki. De ez a kimono még kifogástalan. Így aztán én is óvatosabban lépkedek benne, míg nem egy kisebb szentélyhez nem érek. Körültekintően mérem fel arányait, aztán megpillantok néhány ülőpárnát, meg kis asztalt az elejébe, a verandán.*
- Nem is rossz. *Szólalok fel halkan a két szolgálónak, akik még mindig követnek engem. A biztonságomat biztosítsák, habár nem félek. Az én időmben nem volt módi a nemeseket megtámadni, remélem ezt a szokást még mai napig megtartották a lelkek maguknak. Ha nem, akkor viszont elkél ez a kettő. Közelebb megyek az épülethez, helyet foglalok az ülő párnán. Intek az egyiknek, hogy üljön közelebb, majd parancsba adom nekik, hogy hozzanak nekem egy délutáni kávét. Esetleg a nosztalgia kedvéért kivételesen egy pipát is hozhatnának. Aztán, ha elindultak, akkor egy pokollepkét küldök ki. Nem igazán tudom, hogy az a gyerek ilyenkor merre mászkál, ám úgy tudom, hogy még nem mentek el az emberek világába. Még nem egészen értek dolgokat, de az idő tökéletes arra, hogy egy békésebb beszélgetést folytassak a fiúval.
Arra sem volt alkalmam, hogy köszönetet mondjak neki, amiért megölte azt a démont. Vannak dolgok, amiket be kell pótolnom; sejtéseim szerint nem lesznek könnyűek. Ámbár a hosszas évszázadok után, az idő számomra relatív eredeztetésű. Rengeteg időm van, s minden előbb vagy utóbb felébred. Akárcsak a tavasz, a növények, a szél..és az emberek közti kapcsolatok is.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Ápr. 25, 2014 8:04 am

ELŐZMÉNYEK

Napok vannak a kis nyaralásomig az Emberek Világába, és már ott is van a kis utazó koffer, amibe pár apróbb cseprőbb kelléket már be is pakoltam. Igazán kezdetleges ez még, csak az esemény okozta izgalom miatt sietve bepakoltam az ötleteim nagy részét. Kis gyertyák, egy-két féle pakli kártya, és egyéb hasznosnak vélt cuccok. Ahogyan persze lankadtak a gondolataim, elvetettem a hirtelen csomagolást, és a szobám átalakításával foglalkoztam. Leszedtem nagyon sok díszt, és festményt. Semmilyen ehhez hasonló tárgy nem volt már a falon, csupán csak egy tiszta szoba, a legfontosabb bútorzattal. Áttologattam az ágyamat is, de nem elégedtem meg még hosszas órák után sem. A színek is elsötétültek, a lágy meleg színekről. Csupán csak fejcsóválva néztem, hogy még lesz munka ezzel, majd egy inkább leültem, és meditálni kezdtem. Lelkiszemeim előtt Paragon szelleme jelent meg, és egy jópár szóval illetett, miszerint ez az új állapot egészen különleges neki. Rengeteg tehertől szabadult meg, és majd szeretné megajándékozni valamivel Ait, de lévén még nem találta ki, és nincs is fizikai megjelenése, így majd rajtam közvetítve szeretné ezt megoldani. Valami különlegesen gondolkodik, de mivel az sosem volt az erőssége, így némán morfondírozik csak a lehetőségek szabta végtelenben. Elnevetem magam ezen, majd kitárom az ablakot, hogy a tavaszi fény egy kis világosságot adjon. Mélykék öltönyben voltam, alatta lila ingben. Most nyakkendők nélkül vagyok, és világoskék kesztyűs kezemben egy ébenfa sétabot volt. Nadrágom az ingem színében pompázott, és cipőm is inkább fekete volt. A kalapomon sem volt semmilyen egyéb dísz, csupán csak egy szintén fekete szalag volt körbe. Betegesen sápadt bőröm volt az arcfestés miatt, és szemeim alatt is egy hangsúlyos fekete henna volt, egy feszesen ívelt pikk jel volt, fejjel lefelé. Komor tekintettel néztem a kertben dolgozó munkásokat. Egy fekete lepke szállt felém, amit már jól ismertem. Kitartottam az ujjamat, hogy rászálljon a kis állatka, és üzenetét a gondolataimba sugallja. ”Önt meghívták a Kagami-birtokra, minél hamarabb, ha lehet” . Az udvariasság csak mellékes, az időpont kiválasztása Eisukére utal, de hát ezzel most nincs is mit kezdenem. Széles mosolyra húzom a számat, majd egy csettintésemre a zakó egy haorivá változik, a színe ugyan nem változott, és gombok is voltak ráadásul. Inkább talárra emlékeztetett, csupán csak anyaga, és díszesebb szövése miatt utalt nemesi haorira. Szóval politizálunk? Akkor ahhoz úgy is kell hozzálátnom. Lesiettem pár lépcsőn, a kettővel lejjebbi emeletre, és egy vitrinekkel teli szobába léptem, majd odasétáltam az egyikhez, és feltéptem a zárat. Kinyitottam, és egy hematit karperecet vettem elő, ami közvetlen gyermekkori kupám mellett pihent. Dédnagyapám készítette a Miyazaki házzal, kitételében, hogy puritán jellegű legyen, díszektől mentesen. Kiváló munkát végzett a családjuk. A csillogó felületen egy matt minta vezette körbe a Tamachi-ház szimbólumát. A belső oldalon egy mélyreszántó mondat volt, ami családunkra volt jellemző. „Még ha az idő is áll az utadba, Te sosem adhatod fel!” . Az idő itt a nemesek egyik legnagyobb félelmére utalt, hiszen minden csak intervallum az idő dimenziójában, így a hatalmuk virágzása is csupán csak egy tartomány lehet, ami majd elveszik egyszer. Az idő az, ami a nemesek legnagyobb ellensége, mert az legyőzhetetlen. Előbb, vagy utóbb, de fontos, hogy idővel, az ellenségeid megtalálnak és akár életed vehetik, vagy ami annál is rosszabb, a státuszod. Sosem tudhatod, hogy mi az az idő, amivel számolhatsz, és lévén az én családom a könyveléssel foglalkozott, láthatta, hogy mindenkinek a jóléte az idő szimbólikus hullámain sodródva lett stabil, vagy éppen megtört. A család fő irányított mindent, és képességeihez mérten lesújthatott a rivális házakra, de akármennyire is volt tehetséges a vezetésben, az idő végül lecsap. Nagyjából ezt jelenti ez a karperec, és Eisukének még az Idő, mint fogalom sokkal többet jelentett, ahogyan nekem is. Belial valahol összeköti lelkeink, és időn átívelő nyomát örökké ránk pecsételte. Mikor kiáltottam, egy szolgáló lépett az ajtóhoz, és én arra kértem, hogy keresse meg ennek az ékszernek a dobozát, valahonnan a pincei raktárból. Neheztelően pillantott rám, én csak megpaskoltam a vállát, és jeleztem, hogy 15 perce van a feladat elvégzésére. Szólni akart valamit, de jobbnak látta nem pazarolni az idejét, és elszaladt. Majd megjutalmazom valamivel, de egyelőre csak érezze magát megbízva. Kisétáltam a kertbe, és vártam. A Nap sugarait élveztem, és sötét ruhám jócskán beengedte a meleget, amire úgy vártam. Alig telt el 4 perc, és már meg is jelent az inas, kezében a díszdobozba, amin a Miyazaki család címere állt. A karperecet beletettem, és megköszöntem. Furcsán nézett rám a szolgáló, mintha mondani akart volna megint csak valamit.
- Már rég kitettem, tudtam, hogy ezt ajándékba akartam adni… csak nem képzeled rólam, hogy egy megszégyenítő munkát adjak – vihogtam is mellé, ő csak hajlongott. Igazán meglepődött, mert gyakorlatilag kitettem egy cetlit, hogy jobbra az első polcon… még az ajtóra. Életvidáman sétálgattam a cél felé, de megpillantottam egy lovat, ami az istállóban állt. Régen ültem már lovon… illetve sohasem. Apám szeretett mindig, és szerzett egyet nekem is. A sajátja már elpusztult sajnos, pedig gyönyörű volt. Odamentem a lovászfiúhoz, és a kezébe nyomtam egy aranytallért, ami persze másodpercek múlva el fog tűnni.
- Nehéz a lovaglás?- kérdeztem tőle, mire ő félrehúzta a fejét, és kérdőn nézett rám. Azt mondta, hogy ha most lovagolnék először, akkor várjak inkább egy oktatót. Én kinevettem. Na persze, majd ő mondja meg nekem. Akrobatikából jó vagyok, méghozzá nem is kicsit, az egyensúlyommal nincs gondom. Felpattantam hát rá, és megfogtam a gyeplőt.
- Na hajrá picim… - persze meg se moccant. Én csak kinyögtem egy szitokszót, majd emlékeimben a nevét kerestem. Egyáltalán fogalmam sem volt róla, hogy mi lehetett. Emlékezett rám, mert gyakran voltam vele kiskoromban. Várjunk csak… ez a ló kétszáz éves volna? Ránéztem a lovászfiúra, majd ő egyszercsak kinevetett. Mikor gonoszan rápirítottam a tekintetem, persze elhallgatott.
- Van egy olyan sejtésem, hogy az a ló nem fog sehová sem menni- mondatára lepillantottam, és lehunytam a szemem Fészpalm

. Hát igen ez az én régi lovam volt. Mikor elpusztult, én nagyon sírtam, és kitömte nekem apám, majd kiállította az istálló részlegben. Ezt én miért is felejtettem el? Sóhajtottam egyet, és leugrottam a kitömött állatról.
- Kérem szállítassa el, valahová a kertbe, és egy emelvényre állítassa ki… és a nevét egy réztáblára véssék fel- láttam rajta, hogy meg szeretné kérdezni, hogy tulajdonképpen mi is a neve, de én csak elsiettem. Égő lett volna eléggé. Csak az én hallucinogén agyamnak a műve lehetett ez. Felültem a régi lovamra, és persze sosem lovagoltam. Egy újabb dolog, a listára, amit majd meg kell tanulnom. Nem lehet annyira nehéz. Most már sietősre fogtam, és egy jó félóra alatt meg is érkeztem a birtokra. Biccentettem a bejáratot őrzőknek, majd sietve megkérdeztem az első szembejövőt, hogy merre találom az urukat. Egy szentély felé mutattak, én pedig vigyorogva siettem oda. Üdvözlésképpen meghajoltam Eisuke előtt, és letettem az ajándékot az asztalra.
- Régen szokás volt, legalábbis az én családomban biztos, hogy ha egy számunkra fontos családba visszatér egy rég nem látott rokon, vagy egy új taggal bővül, akkor azt a kegytárgyaink egyikével megajándékozzuk. Én, ennek a szokásnak leróva tiszteletemet, átnyújtom neked dédnagyapám egyik dísztárgyát- ápolom én a tradíciókat egy nagy hétméteres lószerszámot //kengyelt trollface

// . Ő a szeretett Nő édesapja, és tudom, hogy neki ezek fontosak. Bár nem hazudtam, szokás volt.
- Minek köszönhetem invitációdat? Gondolom kérdéseid lennének az irányomba- térek rá egyből a tárgyra. Eisuke egy olyan személy, akivel nem trécselnék keresztül kasul mindenféle témáról, mielőtt megtárgyaljuk azt, amit akarunk. És van egy olyan sejtésem vele már csak a megjelölt témáról is órákat fogunk beszélni.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Ápr. 25, 2014 12:06 pm

Előzmények

*Harsány színek áztatta terület tárul elém látványnak. Egy remek kompozíciót látok, ahogyan szinte megkívánja a festészet legapróbb ecsetvonásait. Szinte már bánom, hogy nem hoztam ki ide legalább egy papírlapot egy pennával, hogy körvonalasan meghúzzam azokat az arányokat, ami majd megadja egy új festmény alapjait. Régen festettem már, de újra megkívánom ezt, hisz régen is nagyon kedvelt elfoglaltságom volt. Bár akkor még nem voltak ilyen látványos dolgok itt, amiket érdemes lett volna megörökíteni az utódok számára. Belial sok mindent elvett tőlem, ahogyan ezt is. Későbbi életeimben nem éltem ki művészi vonásaim, s félek, talán már nem is lesznek olyan szépek a festmények. De ha eléggé elengedem magam, szerintem ezt a dolgot nem lehet annyira elfelejteni. Főleg, hogy hajdanán minden ilyesmit én csináltam. Apám, ugyan keménykezű volt, de mérhetetlenül büszke is arra, hogy sokan megirigyelték az alkotásaim. Nemesi házak valamennyije irigy volt a Kagamik látványos díszítéseire. A ház sokat nagyobbodott, de a nappali fali díszítései is az én kezem által lettek olyan feljebb valóak. Nyugodtsággal fog el, hogy újra alkothatok. Oly' sok dolog van, amit még el kell mondanom azoknak, akik nyitottak rá. Habár, a fiatalok már nem ilyen felfogással élnek, s csak örülhetek, hogy gyermekeimnek azt a keveset is képes voltam átadni, amit belőlem ismerhetnek. Jó kedvre derít, ha arra gondolok, hogy mennyi mindent nem tudnak rólam még mindig. Seiran pedig különösen kimaradt ebből, de lesz mit bepótolni.
A kávémat hamar meghozzák a pipával együtt. Végig húzom mutatóujjamat a kristálycsésze felületén, miután könnyedén megnyalom rajta enyhén a bőrt. Mély, ámbár tökéletes búgást hallok, amelyből kiérzem a tárgy tökéletességét. Arannyal díszített csecsebecse, de a benne gőzölgő kávé nedű még ennél is jobban a kedvemre való lesz. A forró csészét egy elegáns mozdulattal emelem magam elé, s megkóstolom az arabica íz világot. Nem szeretem, de régen sem szerettem a világunkra jellemző kávéízeket, így mindig odaátról hozattam, s hozatok most is ebből. Elkészítése egyszerű, cukrot beletenni nálam pedig öngyilkosságra ad okot. Nem nekem, annak, aki hajlandó egy olyan borzadájt elém tenni. Nem nevezném kávénak azt. A kávé ízét egy bólintással jelzem, majd leteszem az asztalra. Elveszem a diófából faragott pipát is, s tüzért fordulok az egyik szolgálóhoz. Készségesen begyújtja, én pedig az első füstnek életet is adok. Ha most egy fotelban lennék, hátra dőlnék, hogy kinyújtóztassam lábaim; de ez most nem történik meg. Ugyanúgy arisztokratikus tartással ülök az ülőpárnán, szinte meditálva. Szemeimet becsukom, s higgadtan pöfékelem a füstöt, amely tüdőmet edzeti minden befelé és kifelé áramló füsttel. Bár köztudott, hogy a pipát másképpen használják, ám az én tüdőm elbírja már ezt.
Pihenésemet egy hívott vendég "zavarja" meg. Jelenlétét érezve sem rezdülnek meg arcvonásaim, csak míg ki nem nyitom szemeimet. Egy mosolygós arcvonásokra figyelek fel, s a hozzátartozó Tamachi Yukezora, aki készségesen meghajol előttem. Egy kimért biccentéssel fogadom közeledését, s hellyel kínálom. Egy pillantással konstatálom, hogy képes volt egy valamire való öltözéket magára erőszakolni. Viszont ez is csak egy elhamarkodott döntés lehet, ha kalapjára siklik tekintetem. Fogalmam sincs, hogy egy nemes ezt hogyan is gondolta. A történtek után viszont muszáj lesz kicsit rugalmasabbnak lennem a fiúval. Még akkor is, ha ez ebben a házban egyáltalán nem módi. Felfigyelek szavaira, s a pipát át is nyújtom a két szolgálónak. Ők egy kicsit hátrébb húzódnak, de nem tágítanak túlságosan mellőlem. A férfi, díszes mondata után egy díszdobozt tesz le az asztalra. Felmérem a dobozt külsőleg, de mielőtt kinyitnám, intézek pár szót hozzá.*
- Neked is jó napot, Yukezo- san! Régen szokás volt a hajlás közben a köszönési formákat szavakba is önteni. *Felelem neki némi oktató jelleggel. Mindenesetre két kezemmel megérintem a dobozt az oldalánál; felhajtom a fedelét, s megpillantom ama különleges tartalmát. Óvatosan, négy ujjal emelem ki, s megvizsgálom a tárgyat. A színe már első látszatra is érdekesnek tűnik, de az alakja és a mintázata is figyelemre méltó. Elolvasom a belső felére írt szöveget, s valami megjelenik lélektükreimben. Azonnal elválik, hogy különleges dolog lesz a számomra. Bal kezemre helyezem fel, tekintve, hogy jobbkarommal forgatom a kardot. Nem volna tanácsos már az első harc alatt kárt kényszeríteni eme ereklyére.*
- Igazán figyelmes vagy; van története a tárgynak? Meglepő, hogy egy ilyen ereklyét adsz nekem ajándékba. Szimbolikusságát nézve, mi volna a jelentését? Nem a szövegre célzok. *Ügyelek a részletekre, s nyilván ő is átgondolta már ezt. A szokás ide vagy oda, ennek a tárgynak ereje van. Nem a mágiára vagy egyéb dolgokra célzok, csupán megvan az eszmei értéke. Jobban végig nézek azért a csukló díszen, s meglátom, hogy ezt az egész művet a Miyazaki-háznak köszönhették. Ámbár nem kívánok ennek a dolognak nagyobb figyelmet keríteni, csak amennyit szükséges. Bőven elég jelzés az, hogy elfogadtam a tárgyat. Még egy kortyot iszok a kávémból, majd intek a szolgálóknak.*
- Az italozást nem honorálnám, de egy teát, vagy mást elfogadsz? *Pillantok Yukezora, majd döntése szerint vagy meghátrálnak a szolgálók, vagy elmennek, hogy ki tudják szolgálni a ház vendégét. Sóhajtok egyet, s leteszem az asztalra a langyosodó italt.*
- A kalapodat légy oly' szíves, s vedd le a fejedről..fiacskám! *Pillantok rá enyhe rosszindulattal, hogy igazán megszabadulhatna most a fejfedőjétől. Kalapban egyébként sem illik ilyen helyzetben beszélgetni valakivel. Most Seireiteiben van, és egy nemessel beszélget, aki egy nemes társaságára gondol, pláne, hogy ajándékkal jött. Hálátlan vagyok ugyan, de ezek olyan apró dolgok, amiket a későbbiekben is meg fogok követelni, ha velem beszélget. Én azért teljesen más vagyok, s erre már bizony ő is rájöhetett.*
- Konkrét kérdéseim vannak, valóban; sorjában haladnék. Az első kérdésem az lenne, hogy annak a holttestnek mi a története? *Másodjára szerepel egy mondatomban a történet szó, ami csak is azt jelentheti, hogy ez nálam némi groteszk érdeklődési szokás lehet. A múltkorihoz képest most egész nyugodtan pillantok rá. Természetesen ettől még cseppet sem veszti el sugalmazását. Ha valahol igen, akkor szinte csak a lélektükreimben lehet észrevenni, hogy korom jóval elhaladt már a kinézetemen. A fiatalos külsőm sokakat képes addig megtéveszteni, míg mélyre ható tekintetem nem keresztezi azt, akivel találkozik.*

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Ápr. 25, 2014 1:42 pm

ELŐZMÉNYEK

Megérkezésemet egy csöppet kilihegtem, és csupán csak egy grimasszal reagáltam le csípő megjegyzését a köszönési illedelmekkel kapcsolatban. Nem éppen gondoltam úgy, hogy azzal kell nyitnom, én számomra, a meghajlás is elég volt, és ezen hát nem is javítok. Leülök mellé, és míg a csomaggal volt elfoglalva, körbetekintettem a helyszínen. Először a két szolgálóra pillantottam, majd gyorsan tovább kalandoztam, és megvizsgáltam az épületeket ebből a szögből is. Igazán büszke lehet arra, amit az évek ezzel a vidékkel tettek. A főnemesi házak csak gyarapodtak, és színesedtek, míg nagyon sok hely csak romlott. Ai szülőkörzetére gondoltam, a lepukkant kis romlott negyedre, ami valószínűleg csak tovább vesztett értékéből, mint mikor Eisuke utoljára láthatta. Szinte ott láttam magamat a poros utcákon, és arcom a mosolygásról lekonyult egy szomorkás kifejezéstelen arcra. Látható volt, hogy máshol jártam fejben, és persze ez csak egy pár másodpercig tartott, mert egy madár visszahozta a figyelmem. Az ág, amire repült, hogy elszónokolja a véleményét a mai napról, puhán lengett meg csupán. A virágok között a barna kis énekes nem volt egy feltűnő látvány, de a hangja gyönyörű volt. Irigyelni tudtam csak szavainak szabadságát, és hát ha madár lennék, én is valamely vonzó ágra ülnék le, itt ezen a birtokon. A kertészek értik a dolgukat. Mikor Eisuke első kérdését intézte hozzám, nem éppen felhőtlen vigyorral bambulok magam elé. Hát persze… már napokkal ezelőtt kitaláltam már, hogy ezt odaajándékozom neki. Akkor jutott eszembe, mikor megkaptam rehabilitációja utáni levelét. Elmémben átfutnak sorok, és csak összegzésük jut el szívemig. Végül kiteszem a kezem az asztalra, és csupán csak a kert egy szimpatikus szegletébe bambulok.
- Igazad volt a levélben, habár nem biztos, hogy ezt sugalltad. Egy voltam én is közülük, kik hatalommal akarták megtörni mások hatalmát. Mára az egyenlítési szándékom, az igaztalan zsarnoki kezek eltörlésére biztató vágyaim elfakultak- első mondataim után, egy gyenge mosoly került az arcomra. Hangom mégis úgy suhog, mintha húrok pendülnének - Úgy gondoltam, hogy a buta tanokat én nem követem, hovatovább ellenszegülök nekik, miközben gyermeki intelligenciám fejet hajtott előtte- ekkor a férfi felé fordulok, és szemeiben a feloldozó bölcsességet keresem, hiszen eme hibámat nem tudja semmi sem feledtetni. Egy nagyon halk kuncogás veszi kezdetét, és másodpercek leforgása alatt el is fogy. A szemébe vésem a tekintetemet, és mégegyenesebben folytatom.
- Én vágyok a harmóniára, aminek a kulcsát elém tártad. Én azt szeretném, hogy a világban, melyben élek, találjak egy olyan zugot magamnak, ahová nem kell magammal vinnem megannyi képességemet, mellyel megrontom mások fényét. Az a karperec, úgy hiszem képes lesz szimbolizálni azt a kapcsolatot, amit kötni fogunk, hogy „az időt legyőzve is” dolgozhassunk e harmónia elérésében… nem csupán magunknak, hanem mindenkinek, ki felismerve börtönét, elkéri a kulcsot a szabadságához- elégedett mosollyal dőlök hátrébb. Most jól megmondtam. Éreztem minden porcomból, ahogyan ezen szavak csak úgy kizengtek egyenesen a szívem legmelegebb pontjaiból. És igen! Én védeni akarom mindazon értékeket, melyek bejutottak hozzám, és semmi sem veheti el tőlem, ha már a kezeimben vannak. Agyamon átfut Rei, Ai, a tanítványaim, Yuusuke, a társaim, Nazo, még Hanazo képe is. Ezek mindazokhoz tartoznak, amiket én a legfontosabbnak tartok. Nincsenek tárgyaim, nincsenek eszményeim, melybe jobban kapaszkodnék, mint ezekbe a személyekbe. Elég erőt halmoztam már fel, hogy megvédhessem őket, mindentől, ami csak a kárukra törne.
- Igen egy teát elfogadnék- mondom szinte nevető hangon, és ismét ellazítom a testemet, még a kezemet is elveszem az asztaltól. A kalapra célzott szavaira, felkacagok, majd leveszem azt, és egy rántásomra egy fémes színű, és valószínűleg abból az anyagból is készült rózsa szállá változik, majd azt haorimra tűzöm. Mosolyom immáron szinte lefanyaríthatatlannak tűnik, de aztán Eisuke hamar rábizonyít személyére, és egyből lefagyasztja azt. Hát igen… Ő ott volt, amikor elájultam, a behozott tetem után. Nem volt szép látvány, talán ő is sejtette, hogy mi, vagy ki végzett vele. A kegyetlenség, melyet rajta végeztek, még mind a mai napig izzó emlékként derült fel bennem, de valahogy sosem bántam meg. Nem hiszem, hogy megfogom. És most Ai édesapjának is elő kéne adnom a történetét? Én adjam a tudtára, hogy amint meghalt, valaki kivetette a hálót a lányára, és amint védő karja nem volt a közelben, megerőszakolták? Hát ha ezt akarja, hát legyen. Démoni gonosz vigyorral néztem fel rá megint, nagyon lassan, és csak egy pillanatra is, de sárga csillogás jelezhette számára, hogy bizony az az volt, amire eddig is gondolhatott. Lassú és diabolikus visszafojtott nevetést hallattam, majd egész testemmel felé fordítottam.
- Persze te nem is sejted, hogy ki volt a drága jó eltávozott- váltok át a halk, szinte fenyegető hangnememre.
- Egyszer volt, hol nem volt,- kezdek bele valóban a mesébe, de ezzel a beszéddel sokkal inkább rémmesének tűnhetett - Hogy egy akadémiai kislány édesapja, elhunyt. E tragédiát csak az nehezítette, hogy nem volt ennek a kislánynak senki mása, akire számíthatott volna, és csupán csak az egyedül ismert családtagtól kapott fehér játékmedvét szorongathatta éjszakáról éjszakára. Ámbár gyásza nyilvánvaló volt, úgy egyesek számára, a származása is, hiszen az apró törékeny gyönyörű test mögött, kincset érő tény lapult. Egy nagy és neves nemesi család eltitkolt gyermeke volt. Történt hát, hogy egy jó barátra lelt az iskolában, mit sem sejtve, akivel a kapcsolata elmélyült, és végül lemerült egészen a finomabb szálakig. Egy napon, ez a férfi, aki szintúgy elöljáró vérvonalból származott, könnyedén megkérte a lány kezét, kinek a férfi személye leges-legelső szerelme volt. Olyannyira megbízott hát persze a lány benne, hogy az éjszakába is követte, a férfi hálószobájába, ahol aztán csapdába esett. Ekkor a férfi kifordult magából, és megmutatta igazi valóját, egy szörnyeteget. Izzott a szeme, a fegyvere és izomzata megnőtt, igazi fenyegetéssé vált - itt már teljesen sárgába váltott íriszem, és fenyegetően izzott a férfi tekintetébe- A torz bestia azonnal kimutatta a szándékát. Kiláncolta a kislány végtagjait, és megszabadította védelmétől, és utána erőnek erejével a még ki sem virágzott lilomtól is. És nem egyszerűen elvette, tépte! És a kislány hiába védte magát, csupán csak a félelmébe beleburkolva, az ütésektől elaléltan tűrhette megaláztatását- itt hagytam egy kis hatásszünetet, hogy az apa a legmélyebb fájdalmába is belemerüljön. Abba az érzésbe, amitől az apák, a legjobban félnek - Hosszú évek múltán ez a kislány egy érett nővé cseperedett, és erejét megnövelte, de a bosszú Őt nem vezérelte, de nem ám. Hős volt Ő, és mindenki felnézett rá tettei miatt. Érdemek sokasága érte, és mindenki példájává vált, és éppen csak megszabadult a múltja, és titka fájdalmától. Eztán persze megismert egy másik férfit. A mese úgy folyt tovább, ahogyan annak lennie kellett, mint egy kanyart nem tűrő, egyenes folyó, gazdag élettel, és csodálattal. Áhított Ő már erre az érzésre, amit mások nem adhattak meg neki. Vágyott arra, hogy valaki túlmutasson a múltjából ért sebeken, és ezt a férfitól meg is kapta. A szerelem ismét fellobbant benne, és lelkében már csak egy árnyékot kapott már csak a szörny. Persze nem tudta, hogy akivel ismét gyengéd érzelmeket táplál, szintúgy egy szörnyeteg. Ez a másik szörnyeteg, a rettenetes gonosz erejét nem arra használta, hogy kihasználja ismét a Nőt, összetörve végleg, pont ellenkezőleg. Mikor ugyanis démonikus szerelme megtudta, hogy mi történt a kislánnyal, benne tagadhatatlan, és megállíthatatlan harag keletkezett. Kitört belőle, és nem ismert akadályt. Tehetségét alkalmazva kiderítette, hogy az emberbőrbe bújt bestia hol rejtőzik, és felkereste azt. És a gonoszság, amivel megtámadta, sokkal erősebb, és sokkal mélyebbről származott. Aki a kislányt megrontotta, csak vonaglott a kegyelemért. Vergődött, alig ismerve már a reményt, melyet kiöltek belőle a fájdalmak, és szenvedések, amiket átélt. És mégis. Miután az erősebb sötétség megcsonkította, meggyötörte, széttörte, mégegyszer felgyújtotta benne a túlélés szikráját. És mikor az a tekintetében megjelent, a bosszú lesújtott, és ő már nem volt többé- gonoszan felkacagtam a végén, majd önelégült vigyorral a képemen hátradőltem ismét. Ekkor meghozták a teám, és teljesen nyugodt küllemmel, megköszöntem azt.
- Nagyjából ez a történet… kövi kérdés?- néztem rá úgy, mintha semmi nem történt volna az előbb.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Vas. Ápr. 27, 2014 12:47 am

*Akármerre nézek, azt érzem, hogy a világ, amelyben éltem megváltozott. Már ritkán találkozom olyan alakokkal, s olyan beszélgető partnerekkel, akik tiszteletben tartanák mindazon dolgokat, amik fontos dolgok lennének. A mai fiatalok stagnáns hibákba ütköznek, amelyeket gyakran nem képesek önmaguk kijavítani. De tudom, hogy ezen az állapoton aligha lehetne javítani. Csupán akkor, ha a szülő saját maga veszi irányítása alá a dolgokat. Fiaimról nem gondoskodhatok, de a lányomhoz nagyon is sok közöm lehet. Így Ai bármennyire is erős, felnőtt nőnek számít; én akkor is az apja vagyok. S mint a Kagamik férfi ágáról jövő vezető, nem fogom hagyni, hogy az érzelmei irányítsák olyan dolgokban, amik nem csak az ő jövőjét befolyásolják. Ugyanakkor az ő érdekét, illetve az örökösödési érdekeket is előtérbe kell helyeznem. A férfi, aki előttem ül; azzal egyaránt nemesként és mint apa, szeretnék beszélni. Fontos nekem ez a beszélgetés, így is kell hozzá állnom. Tehát igyekszem visszafogottan fogadni, a számomra cseppet sem szimpatikus viselkedést. Talán ettől begyöpösödött lehetek, de ez a begyöpösödöttség tartott mindezidáig életben.
Magas figyelemmel hallgatom Yukezo válaszát a levelemre. Meg figyelem arcának rezdüléseit, amikor a hatalomról és a tanokról ejt szót. Mondatának végezetével bólintok egyet, hogy megköszönjem válaszát. Ezzel nekem sok mindent képes volt önmagáról elmondani, kicsit közelebb vitt magához, hogy tudjam, hogyan is kellene kezelnem.*
- A világ minden zugában megtalálhatod ezt a helyet. Még nem érted a levél pontos tartalmát, de úgy gondolom, ha megőrzöd, csupán évek kérdése és eljut hozzád az üzenet. S hogy legyen min gondolkodnod, nem fejteném ki neked. Abban hol lenne a motiváció? *Vetek még egy pillantást a karperecre. Már valahol eldöntöttem, hogy tiszteletem jeléül hordani fogom; de mindez még nem elég. Vannak dolgok, amikre szeretném, ha megadná a választ. Régebben sem kedveltem, ha olyan emberek vesznek körül s közelítik meg a gyermekeimet, akikről azt sem tudhatom, hogy mennyire szavazhatom meg nekik bizalmam. Egy családban pedig a bizalom a legfontosabb. Csak sajnálni tudom, hogy házam ezeket a színeket már elveszítette. Visszatértem pontosan ezért fog egy fajta színvonalat adni, mert tervem, hogy közelebb hozzam a ház tagjait, s feltétlen hűség kösse őket a lányomhoz. Számhoz emelem a csészét, megiszom az utolsó korty kávét, majd kellemetlenül teszem le az asztalra. A szolgáló egyike már nyúlna is érte, - ám halva, hogy felzeng Yukezo első mondata a beszámolóból - s én rácsapok a kezére az ezüst legyezőmmel. Szigorú tekintettel nézek fel a meghökkent férfira.*
- Távozzanak a tea után, nincs szükségem semmire! *Szigorú, fölényeskedő hangomat eresztem ki, melyre hamar egyedül hagynak minket, hogy beszélgetésünkben semmi sem zavarjon meg - a mese végére visszajönnek egy teával, majd távoznak - . Habár a férfi ezt követően is meghagyja magának a stílust, ezért meseként hallgatom végig, míg szemeimet lecsukva tartom. Maga a történet nem mesél el mást, mint a lányommal történteket. El is harapom egy pillanatra a számat, hogy szitokszó ne essen ki rajta. De tekintetem, ahogy találkozik a férfiéval, olyat láthat belőle, amit eddig sosem. Kisugárzásom félelmet keltővé változik, s tekintetem haragos fényével sugározza a velem szemben ülő egyént.*
- Felelőtlen, ostoba, elhamarkodott gyerek! *Tőr ki belőlem hirtelen, amint összeesik egy kapott hír és az áldozat halálával kapcsolatos hírek. Magam sem lehetek biztos, hogy egy illetőről beszélünk, de a nemesi házakban a családfők halála terjeng. Rá kellene kérdeznem, hogy név szerint ki volt az illető, de a halál híre után nem mindegy? Nem volna célom elbuktatni egy házat azért, mert valaki mocskosul bánt a vérem egy tagjával. Csak egy személy volt a felelős, s ő ezért életével fizetett. Megnyugvásom gyanánt ismét begyújtom a pipát, s némiképp hátradőlök. Megvárom, míg valósan elhagyják a környezetünket, majd sóhajtok egyet.*
- Hogy a végsőkig elmész érte, azt becsülöm benned. Tud róla valaki, hogy te voltál az? Ki segített kideríteni mindezt? *Néhány kérdés felmerül bennem addig, míg fontolgatom az álláspontomat. Ez egy olyannyira kényes téma, amire nem tudok zsigerből reagálni. Ez a dolog már évtizedekkel ezelőtt történt, viszont én tudom a legjobban, hogy bizonyos eseményeket az idő nem képes eltörölni. Nem örvendek amiatt, hogy a lányom választottja kezét mocskolja. S elnézve Yukezo tekintetét, kisebb dolgokért is képes lenne vért ontani. Ezzel a dühvel kezdeni kell majd a későbbiekben valamit, azonban le fektetek most még néhány dolgot.*
- Nem az én tisztem eldönteni, hogy helyesen cseleekedtél-e, avagy sem. Viszont felteszem a kérdést..kis dolgok is képesek lennének ilyen tettre kényszeríteni? Ezt az ügyet megértem, de megérted, ha azt mondom..aggódnom kell amiatt, hogy később képes lennél ezzel veszélybe sodorni a családom. Nem szeretek aggódni, pláne nem megtiltani egy kialakuló házassági kérelmet. A tradíciók szerint tudod, amíg beleegyezésemet nem adom, nem veheted el. Még akkor sem, ha Ai a családfő, mert erre nincs hatalma. *Szigorú tekintetemmel méregetem a nemesi származású shinigamit, aki félig démonná vált. Lehet, hogy annyira nem szándék a házasság, de akár még az is előfordulhat. Viszont, ha úgy ítélem meg, hogy a bajt fogja hozni a családra, akkor nem hagyhatom, hogy e házasság létre jöjjön. A levelemből is emlékezhet, hogy a harmónia és a békesség az, aminek elsődleges célunknak kell lennie.*
- A jövőre koncentrálnék, mintsem a múltra. A múlt már a múlt, s ha beengedek ilyen dolgokat, akkor mindig a múltban fogok élni és nem a jövőn dolgozom. *Leginkább magamnak mondom, míg magyarázni próbálom, hogy miért nem hagyom, hogy a düh eluralkodjon rajtam. Kicsit vesződöm a hallottakon, de végén nyugtázom, hogy az lenne a helyes, ha különösebben nem szólnék bele ebbe az ügybe. Erősnek neveltem a lányom, tudom, hogy a szerelem majd meggyógyítja ezt a sebet benne. Na meg aztán Yukezo mellett nem is eshet baja; nem, de bár?*
- Nem lennék olyan ostoba, hogy el akarnálak tiltani benneteket egymástól. Csupán azt mondom, hogy addig nem egyezem bele egy házasságba, míg be nem bizonyítod, hogy ez a házasság nem tenné tönkre a házunkat. Az ékszer csodás példája annak, hogy képes vagy nemesként viselkedni, s munkálkodni is; de még nem mutattál meg eleget eme oldaladból. *Fújok ki egy tetemesebb mennyiségű füstöt.*