Nah, kellett nekem behúznom a farom a hadnagy kényelmes kis irodájába, és mondanom, hogy imádom a szakét és meghívom őt. azóta mintegy kifutófiúként mentem el a megbízásából a város távolabbnál távolabbi részeibe és drágábbnál drágább boltjaiba és éttermeibe, hogy elvigyem neki a finomabbnál finomabb és drágábbnál drágább italokat. Persze Hatare mindig ott volt a vállamon vagy a gallérom alatt.
Nahát, egyes italokért meg is kellett bizony szenvednem. Voltak olyan esetek, amikor gyakorlatilag pár Skinhead állat szájából kellett kiszednem gyakorlatilag az italt. Sőt, egyszer be kellett festenem a hajamat rózsaszínre, amit meg is tettem.... vízfestékkel, amit rögtön le is mostam. Ilyenkor meg sem említettem a hadnagynak,aki, mint közben megtudtam, a Kuchiki ház feje. Sőt, egyszer be kellett festenem a hajamat rózsaszínre, amit meg is tettem.... vízfestékkel, amit rögtön le is mostam. Így már érthető volt, miért pont a hatodik osztagnál van, hisz a bátyja egykoron kapitány volt, és a hatodik osztag régen generációról generációra szállt a házon belül. Már amennyire én tudtam. A palotaőrök pedig biztos jól tudták, és én is akkor tudtam meg, amikor először akartam beadni a rendelést, úgy kivágtak a seggemre, hogy aztán két hétig csak terpeszben tudtam járni. Az irodában kellett a fukutájcsótól írásos cuccot kérni, hogy ugyan már, ne penderítsenek ki első látásra és dobjanak ki úgy, hogy félreérthető legyen a járásom pár hétig. Na de a mostani bárbunyó minden helyzetet felülmúlt:
Úgy nézett ki a dolog, hogy megkaptam a megbízást, és a pénzt is magamhoz vettem, természetesen ahhoz kellett, hogy finanszírozzam a költséges italvételt. most is valami 1000 ryous szakét kellett vennem. Az volt viszont az iszonyatos pech, hogy az orrom előtt vette meg egy skinhead disznó meg a malacai az utolsót. Valami iszonyatosan erős volt. Látszott a bandán, hogy jártasak az alkohol ivásában,e már a harmadik pohár után kezdtek dülöngélni. Azért nem akartam megvárni, hogy felhajtsák az egészet, így csak, mikor épp nem figyeltek, csak odanyúltam, és elvettem. Amikor ezt azonban észrevették maga a főnök jött nekem. Még idejében észrevettem, letettem az asztalra az üveget, megfordultam, és két kézzel megfogtam az öklét. Bitang erős volt, alig tudtam visszalökni. Majd a többiek is nekem estek. A verekedések során először fordult elő, hogy Hakuda technikákat kellett bevetnem. A Kuchinukit alkalmaztam, az volt a több oldalról jövő támadások ellen a hatásos. Persze Hatare is segített. Az így megnyert verekedés után és meredő szemekkel körülvéve hagytam el a helyszínt, majd a birtokra érkezve kopogtam. Meglepetésemre egy tollas fejfedőjű ember nyitott ajtót. Még sosem láttam, Hatare is kíváncsian dugta elő fejét a gallérom alól. Zavartan megszólaltam, hisz eddig mindig valamelyik őr nyitott ajtót:
- Elnézést. Kuchiki Hanát keresem, meghoztam a szakéját.

Spoiler:

- Én Raimaru Minashaku vagyok, örvendek egyébként . Természetesen el szeretnék találni a szobájáig, be szeretném tenni a szobájába, akkor is, ha nincs itt. A szakéját nem isszuk meg, ha így vélekedik, valószínűleg még nem tapasztalta meg az unokatestvére igazi haragját.
Az „igazi” szót szándékosan kiemeltem, hátha megérti, hogy ha szakéról van szó, a Kuchiki ház feje nem tűri, hogy ha az ő szakéjába isznak bele, amit külön neki hoztak, és ami annyiba került, mintha az összes pénzemet ráköltöttem volna. Még szerencse, hogy ő finanszírozta, különben én ott mentem volna tönkre.
- És egyébként meg kihez van szerencsém?
Kérdeztem. Úgy se mehettem el, amíg nem adom vissza a visszajárót. Egyszer megpróbáltam. Úgy seggbe rúgott érte, hogy az csak na. Majd’ két hétig terpeszben tudtam csak járni.
- Ismerős vagy, nem találkoztunk már valahol?
Kérdezte. Elgondolkodtam, bár ez az alak nem volt olyan hűha de nagyon nem feltűnő. Gondolkoztam egy ideig, amit talán elbambulásnak is vehetett, majd, miután beugrott róla egy halovány emlékképkocka, aztán hozzácsatoltam, amolyan puzzle játékként, az emlék többi részét, aztán eszembe jutott, hogy a Yonbantai berkein belül találkoztunk, onnan vagyok ismerős neki.
- Áhh, tényleg, már én is emlékszem önre! Ön Kuchiki Samanuske, ha nem csal a memóriám, amit néha viszont elég könnyű kitörölni, esetleg felülírni.
Zavart vigyorral vakargattam a tarkómat, majd, miután felkísért, betettem a szakét, és megkérdeztem:
- Én mindenképpen meg szeretném várni az unokatestvérét. A szakéja igen drága volt, és igen csak fenéken leszek billentve, ha a megmaradt pénzt nem adom vissza neki. Egyszer megkockáztattam, hogy nem adom vissza, csak ugyanígy beadtam, és mentem a dolgomra. Úgy faron rúgott, hogy jó pár napig csak terpeszben tudtam járni. Nem szeretném újra megtapasztalni, szóval inkább megvárom .
Mondtam, és reakciót várva teljes egészében felé fordultam. Ha akar, akkor elcseveg, ha akar, akkor ő is követi unokatestvére példáját, és jól fenékbe rúg. Bár nem biztos, Hatare mindig harcra kész.

Samanuske-san száz százalékosra egészítette ki az addig kilencven százalékos feltevésemet, miszerint volt már alkalma megismerni unokatestvére legmélyebbről jövő haragját, sőt még meg is toldotta információimat, miszerint a negyedik osztagnál találkoztunk, majd pótolta lemaradását, és bemutatkozott, mikor megelőztem a saját nevét illetően. Majd elvezetett az úti célomhoz, a hadnagyom szobájához. Teljesen érthető volt, hogy a farom senki másra nem tartozik, csak rám, de szemléltetésképpen azért elmondtam. Sőt, azzal is kiegészített, hogy a karom megégett. Pedig nem volt egy kis sérülés. Ránéztem a nyomra, még egy kis ideig valószínűleg ott fog maradni. Majd adott egy jó ötletet, miszerint csak rakjam oda a visszajárót az ital mellé, csak tudni fogja.
- Azért odaírnám neki egy cetlire, hogy ne legyen kavarodás. Ötszáz ryou-ról van szó, ami nagy pénz. Eddig mindig kevesebb volt, nem tudom mekkorát harap ezért az unokatestvéred. Szóval szeretném azt a pénzt a Kuchiki ház pénztárában tudni. Sóval, hol találok ilyen kis lapot, meg íróeszközt, amit az ital mellé biggyesztve megmagyarázhatom, hogy miért csak félig van az üveg, valamint azt, hogy mit keres az az ötszáz ryou az üveg mellett. És így még ihatunk egy kicsit belőle. De nagyon erős, a nagy ivásban harcedzett benga állatok, akiktől szerváltam, három pohárnyi lé után kidőltek, úgyhogy csak óvatosan vele
Kacsintottam rá, aztán töltöttem két ivótálba, ami feltehetőleg vendégfogadásra volt. Majd kaparintottam cetlit meg íróeszközt, és felvéstem, hogy: A szakéból maradt visszajáró. Raimaru Minashaku. Véstem fel, majd odatettem a kis papírlapocskát, és ivásra emeltem a tálat. Mikor lehajtottuk, már éreztem, hogy kellene rá majd valami. Túlságosan a közepébe vágtam, azért ennyire erősre nem számítottam. Amikor Hatare is bele akart kóstolni, eltoltam. Nem akartam, hogy le-le fordulgasson a vállamról. Mondjuk az is lehet, hogy nálam is jobban bírja az alkoholt. Majd megkérdezte az osztagbeli hovatartozásomat.
- Ó, igen, ezt el is felejtettem. A Rokubantait erősítem.
Válaszoltam gyorsan a kérdésére. A szakéra rá is tettem a kupakját, meg se próbáljon még egyet belehörpinteni. Ez az unokatestvéréé. Majd a gyomrom megkordult, jelezve a reggeli mihamarabbi pótlását.
- Elnézést, de most már tényleg mennem kell. A gyomrom kicsit üres, ahogy jelezte. További viszontlátásra!
Köszöntem el, majd az ajtó felé fordultam, és elindultam.

Keresgélt egy kicsit, majd felajánlott egy melltartót, ami nagyobb volt az általa gondoltnál. Hát igen, ahogy visszagondoltam azokra a telt keblekre, a gatyám közel volt a „sátor” állapothoz, de sikerült még idejében teljesen másra irányítanom a figyelmemet. Megnyugtatott, hogy nem fog nagyon berúgni, hiszen, ha másban nem is, hasonlít a hadnagyra, és nem fog kidőlni egy ivótáltól. Amint lehajtotta, azért látszott rajta, hogy ennyire ő se harcedzett. Aztán leesett neki, hogy ő a hadnagyom. Majd füttyentett, és néhány pillanat múlva az ablak berobbanva engedett utat egy kis barna majomnak. Rendesen megijedtünk.
- Mi a búbánatos haláltartály volt ez?- szólalt meg Hatare - És miért nem mutattál be neki egyébként?
Nyomott le egy jóval erősebb tockost, mint amit kinéztem volna belőle. Erre én megfogtam, eldobtam, és véletlenül nekihajítottam a barna majomnak nyalogatás közben, és nekirepültek a falnak.
- Kuchiki-san, kérem, ne haragudjon, teljesen véletlen volt!
Szabadkoztam, és shunpoval odakerültem, hogy a két sérült állatot felvegyem. A majmot odanyújtottam Samanuske-sannak,elvégre ő a gyógyító, ő tudja mindezt helyre tenni. Mivel a kis barna teremtmény mellkasa még egyenletesen fel-le mozgott, arra következtettem, hogy még él, ezért Hataréhez fordultam, és leordítottam:
- Frászért kell itt jártatnod a szádat! bemutattalak volna amint tudom, hogy teljesen megbízható! De lehet hogy beköp és akkor lesz nemulass!
Mert mindent elmondott, hogy miért ijedt meg tőlem, hogy miért hitte azt, hogy bántani fogom. Aztán Samanuske-sanhoz fordultam, és még egyszer elnézést kértem.
- Na szóval…- Kezdtem ele a hosszas mesélésbe, hogy miért is volt ez az egész incidens itt az unokatestvére szobájában- Vele az egyik járőrmunkám során találkoztam. Éppen néhány lidérc üldözte. Én, minthogy ugye ez a dolgom, likvidáltam őket, majd gyorsan meggyőztem őt- Hatarére mutattam- hogy nem fogom bántani. Na már most ő egy módosított lélek, akikről nem is tudtam, amíg nem mondott el mindent. Nos, remélem bízhatok önben, és nem árul el minket.
Mondtam mosolyogva, miközben Hatare felugrott a vállamra.
- Ezért még kapsz!
Suttogta. Én csak nevettem.
- Nem hiszem, partner!
Na, de ezek után Samanuske-san még meg is hívott enni, amit meglepődve ugyan, de elfogadtam, és utánamentem a konyhába.

Samanuske-san felébresztette a kis majmot, és megnyugtatott, hogy semmi baj nincs. A szakétól fel is ébredt nyomban, majd ráharapott vendéglátóm ujjára. Már nyúltam volna segíteni, de aztán láttam, hogy egyedül is elboldogul, így aztán csendben vártam hogy megoldja magának. Nagy követ gurított le a szívemről, mihelyst tudtomra adta, hogy nem árul el. Elkezdett sürgölődni-forgolódni, és hamarosan olyan illatok kezdtek el terjengeni, amitől egyrészt a gyomrom még jobban korgott, másrészt ezt a fenséges orrbűvölő hatás a varázsa alatt tartott. Csak, miután Hatare hangos csámcsogásba kezdett, eszméltem fel a bódulatból.
- Nem mész onnan, fene ette csodaegér! Több vagy te egy rágcsálónál, viselkedj is úgy! Hozol itt szégyenbe…
Mondtam rosszallóan. Na mindegy, azért csak belekezdtem az adagom megmaradt felébe, amint itallal is megkínáltak. Jóízűen ettem és ittam, nem győztem dicsérni az ételt. Azonban hamar elfogyott, és Még mindig jelezgetett a gyomrom, hogy több kell neki. Nagyon elmerengtem, hogy most legyek olyan bunkó hogy a szemébe mondjam hogy „én még éhes vagyok, repetáznék egy kicsit”, vagy szabadkozzam, hogy már szorít az idő, és mennem kell, ez esetben persze az étterem felé veszem az irányt, hosszas töprengés után az utóbbi lehetőséget választottam.
- Elnézést, de most már tényleg mennem kellene. Viszontlátásra!
Köszöntem el, ám ahogy léptem ki az ajtón, az a kőbunkó megszólalt a vállamról:
- Én még éhes maradtam, és te is. Miért nem kértél repetát?
- Mert én nem vagyok olyan illedelmetlen mint te, és nem maradok a nyakán a vendéglátómnak, amíg ki nem esszük a vagyonából!
Vágtam vissza dühösen.
- Akkor legalább menjünk étterembe!
- Azt tettük volna, csak megint nem engedtem magamnak azt a szemétséget hogy a szemébe mondom, hogy „na ez finom volt, de éhes maradtam úgyhogy megyek étterembe”!
Mondtam, és olyan szívesen megint elhajítottam volna, csak itt kint a nyílt utcán már nem. Még egyszer búcsút intettem a vendéglátómnak, majd sarkon fordultam, és azon morfondíroztam, hogy talán ez így még fájóbb lehetett neki, hogy el se mondtam neki, és csak egy veszekedésből tudta meg. Talán meg se hallotta. én ebben reménykedtem.


//A kövit már írhatod a Kumo Étteremhez//

Suza~chan újfent szorított egyet a vállamon, mikor meghallotta a felajánlást, hogy ő is ihat. Pislogott rám nagy szemekkel, és szinte már vártam, hogy mikor fog megszólalni, nagyon olyan fejet vágott ugyanis. Így aztán inkább, mint egy elterelésképp, meg mivel le lettem sárkányozva, elkezdtem játszani a színekkel. Általában csak már félrészeg-részeg környezetben hozakodtam elő vele, ugyanis fárasztó lett volna minden egyes alkalommal elmagyaráznom Gingitsune ezen adottságát, arról nem is beszélve, hogy kissé elbízta volna magát a Róka még jobban. Pedig már most se kutya! Viszont ha spicces és részeg alakok között játszom, akkor ráfoghatom, hogy túl sokat ittak csak.  De azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog most menni. Sa~chan magától hivatkozott a szaké mennyiségre. Kissé sajnálkozva néztem a miattam kárba vesző nedű után, de inkább nem szóltam semmit. Általában ilyenkor én szoktam meg kapni a maradék piát... Mármint azt a kicsit igazán kár volt már kiönteni. Attól se részegebb nem lesz senki, se józanabb!  Mégis micsoda pazarlás! De mégse szóltam semmit, ehelyett amikor vissza néztem a férfira, az egyik szemem korom fekete lett, a másik meg hófehér. Még a szembogaramat is eltüntettem így, nem csak az íriszemet. Bár még nem láttam így magam sosem, de el tudtam képzelni. És mindig elég horrorisztikusra sikerült a fantazmagóriám ilyen téren. Gingitsune persze veszett mód élvezte a titkos bosszúmat a szakéért. A szaké Istene ezért biztos, hogy bántaná a követőit. Ha ilyen minden visszafogottság nélkül pazarolják az italt.  Emiatt aztán kissé gonoszul, a nevében én álltam bosszút. Persze mivel alapból is az én hibám volt, ráadásképp barátokat annyira nem bántunk, ha nem muszáj, így csak így. Szemjátékkal.
- Mi a baj a szemeimmel? - kérdeztem elmosolyodva, miközben egységesen besárgult mind a kettő, és újfent hasított lett a szembogaram, bár legalább már volt.  Aztán az egész gonoszkodás hirtelen abba maradt a részemről, mikor Suza~chan elismételte Sa~chan mondatát. Mármint, hogy ott maradhatunk, szóval had igyon. Ez volt az a pillanat, amikor Gingitsune elkezdett hevesen tiltakozni, én pedig a következő pislantással normalizáltam a szemkörnyéki dolgaim. Ha már kedves próbált lenni, akkor nem bántom tovább. :oops:Azért persze nem szándékoztam lelőnni az eddigi poént.  Az még mindig szerencsésebb, ha azt hiszi, hogy részegebb a  valósnál, mint fordítva. Láttam már olyat, aki szentül meg volt róla győződve, hogy ő egyedül haza tud menni a kocsmából, és még a székről a feltápászkodási kísérlete is az asztala alatt végezte. Arról már inkább nem ejtek szót, hogy az asztal alatt milyen közeg  fogadta. De annyit elárulhatok, hogy nem ő volt az első páciensem azon az este.  Szóval Sa~chan még mindig jobban járt.  
~ Ne hagyd magad megvezetni! ~ akadékoskodott Ezüstke, valamiért egyre komorodó hanggal.
~ De hát Suza~chan is folyamatosan vezet! ~ vágtam rá ártatlanul, a bolondot tettetve.
Éreztem, hogy kezdett zaklatott lenni a Drága de valami fura oknál fogva élveztem a dolgot. Úgyis mindig fordítva szokott lenni! Persze ez nem jelentette azt, hogy elkezdtem rá hasonlítani! :arrogant:Inkább visszafordultam Sa~chan felé.
- Köszönjük az ajánlatot, de holnap szolgálatban leszek, szóval ma mindenképp haza kell mennem! - kissé meghajoltam mint egy a hálám jeleként, majd Suza~chanhoz fordultam - Majd Kicsim otthon ihatsz, amennyi csak beléd fér! Csak meg ne ártson! - gondoltam itt a magas helyekről való leesésre, esetleg egy ott felejtett pohárban történő félig belefulladásra, és még sorolhatnám, bár hangosan inkább nem mondtam ki. De bele gondolni is rossz volt... - Mellesleg Sa~chan, te jól vagy? - érdeklődtem meg a vendéglátómtól is, és csak remélni tudtam, hogy a kissé talán galád tréfámmal nem lőttem nagyon túl a célon.


 

oro: