Shiranui birtok

Tárgy: Shiranui birtok Pént. Júl. 27, 2012 9:22 pm

A birtok kapuján belépve egy kisebb takaros ház tárul a látogatók szeme elé, aminek kertjében hosszan elterülő sziklakert lelhető fel, számos növénnyel, fákkal.
(folyt. köv.)

Tárgy: Re: Shiranui birtok Pént. Júl. 27, 2012 11:01 pm

Meglepetés!

A nap első sugarai keltettek, az utóbbi időben nem szívesen feküdtem már, hiszen éveket töltöttem az ágyhoz kötve. Izgatottan hajtottam félre takarómat, s nyújtóztam nagyot, majd felkeltem a futonról. Csodálatos érzés volt, hogy immár nem csupán annyit jelenet az ébredés, hogy a szemeim nyitva vannak. Immár teljesen egészséges voltam, ha nem is olyan energikus, mint annak előtte, de majd némi edzés után visszatér az a lendületem is, legalábbis nagyon reméltem. Az egyenruhámat vettem elő, s öltöttem magamra, abban szándékoztam meglepni Haruki~chant.
Mikor megkezdték a kezelést, megkértem Kazuo~sant, hogy ne árulja el Haruki~channak, hiszen előfordulhatott volna, hogy mégsem hatásos, én pedig nem szerettem volna csalódást okozni neki. Éppen elég volt számára az a szörnyűség, amit Ryū követett el ellene.
A gondolatra harag és fájdalom töltött el, egyszerűen képtelen voltam megemészteni a férfi árulását. Kissé talán bánatos arccal tekintettem ki az ablakon, miközben elmerültem gondolataimban. Nem mondhattam, hogy teljes szívemből szerettem, de kötődtem hozzá, hiszen a férjem volt, s bár a betegségben töltött évek alatt elhidegültünk egymástól, mégis mélyen érintett a dolog. Főként, hogy Haruki~chant is veszélybe sodorta, aki csupán egy ártatlan kislány! Milyen szívtelen ember képes bántani egy gyermeket? Ráadásul pont Haruki~chant! Pedig pontosan tudta, hogy számomra ő olyan, mintha csak a sajátom lenne, s ezt neki is meg kellett volna értenie.
Nem értettem, hogy egy olyan hatalommal bíró férfi, mint ő, hogyan vágyhat még többre, egyáltalán mért? Még bennem élt a kép, Ryū eltorzult vonásai, amit a kapzsiság csúfított el. Aztán megráztam a fejem, hiszen nem volt szabad ezen tépelődnöm, elvégre a kedvenc unokahúgomat kellett meglepnem. Megsimogattam a tőle kapott virág leveleit, amik minden nap olyan hálásan fénylettek, s aminek gondozása tartotta bennem a lelket, és segített küzdeni azért, hogy ismételten talpra álljak.
A szobából, ahol betegségem alatt laktam, átköltöztem egy nagyobba, ami kevésbé elszigetelt a többi helyiségtől, hiszen mostmár nem kellett senkinek sem attól tartania, hogy valaki megzavar pihenés közben. A mostanit pedig teleraktam szeretett emlékeimmel. Helyet kapott a növény, amit Haruki~chan hozott, Raktározókarógyökér Urasság, s több fénykép is, kisebb nagyobb csecsebecsék a szivárvány megannyi színében, csupán azokat nem lehetett felfedezni, amiket Ryūtól kaptam. Azokat nem sokkal az elítélése után, a szolgálók segítségével, egy hatalmas üstben elégettem. Minden ruhadarabot, tárgyat, fényképet, mindent. Nem akartam semmit, amire pillantva eszembe juthat, így is a kelleténél több emlékem volt róla.
Aztán meghallottam Haruki~chan érkezését, s ez békét hozott zavaros érzésekkel hadakozó szívembe. Tudtam, hogy az egyik hátsó szoba felé veszi majd az irányt, oda, ahol eddig laktam, így utána eredtem. Amikor benyitott bizonyára nagyon megijedhetett, hiszen nem csak hogy engem nem talált ott, de az egész szoba üres volt, csupaszak voltak a falak, s a padló is. Mi előtt azonban ijedten Kazuo~sanhoz szaladhatott volna, mögé érve átöleltem.
- Meglepetés, Haruki ~chan! – nevettem, s szorosan fogtam, remélve, hogy azért nem rémisztettem meg olyan nagyon.
Amint megfordult, természetesen láthatta, hogy az egyenruhámat viseltem, s mivel okos kislány azonnal rájön, hogy immár makkegészséges vagyok. Vagyis én így gondoltam, hiszen mindig olyan okosakat mondott, és kiváló észrevételei voltak.
- Nos, immár nem kell miattam aggódnod, és én is bármikor meg tudlak látogatni az osztagodnál! – mosolyogtam rá melegen.
Igen, ezentúl mindig mellette leszek, s nem hagyom senkinek, hogy bántsa. Se a Ryūhoz hasonlóknak, sem pedig holmi lidérceknek, vagy más efféle lényeknek. Ő boldogan fog felnőni, és felhőtlen gyerekkora lesz! Vagy legalábbis, amennyire tőlem telik. Persze nem lehetek folyton folyvást a nyomában, de megpróbálhatom…

Tárgy: Re: Shiranui birtok Szomb. Júl. 28, 2012 2:51 am

Meglepetés! Shocked

Korábban már mindent elterveztem ahhoz, hogy amikor majd megyek meglátogatni Naomi-neechant, meglepetést tudjak neki okozni. Már egy ideje különórákat veszek Kohaku-dononál, hogy megtanítsa nekem, hogy tudom elkészíteni tökéletesen a tonkatsut rizzsel. Amikor náluk voltam látogatóban, akkor is ezt csinált és nagyon finoman sikerült. Mivel nem tűnt annyira őrdöngősnek feladatnak, ezért belevágtam az elkészítésbe Kohaku-dono kezei alatt. Bár többször is el akarta venni a kezemből a kést, amikor a húst vágtam, pedig én mondtam, hogy egyedül akarom csinálni és az előző három alkalommal is láttam, amikor megmutatta, hogy kell rendesen vágni. Hosszú órákba került mire tökéletesítettem a tudásomat és Kohaku-dono is teljesen meg volt elégedve vele, de biztosan megérte az erőfeszítésem.
Ma a 9. osztagban fogom ezt elkészíteni, felelevenítve a néhány napja tanultakat és a legjobbat kihozva magamból. Mindent beleadok, hogy örömöt szerezhessek Naomi-neechannak, hiszen mindig örült a virágoknak, amit vittem neki. A cserepes a virágnak pedig még jobban, így nem tudom, hogy mit fog szólni, ha most valami mást viszek, de kíváncsi vagyok rá. Korábban is vihettem volna neki valami saját készítésű ételt, de tamagoyakin kívül nem nagyon tudtam, mit vinni, szerintem azt csinálom a legjobban, de az olyan béna lett volna, meg az inkább reggelire vagy tízóraira való.
Végül elkészültem mindennel és nem szúrtam el semmit. A rizs pont jól megfőtt és a tonkatsut is kisütöttem szép arany barnára. Miután minden kész volt, csak annyi dolgom volt, hogy bepakolom az egészet egy edénybe, ami nem engedi ki a hőt. Akkor a legfinomabb, amikor még meleg az étel. Bár most még igazából forró, de amikor odaérek Naomi-neechanhoz, már pont jó lesz. Az edényeket beleraktam egy szatyorba és indulhattam is látogatóba.
Nem telt sok időbe, mire elérkeztem a Shiranui birtokra, ahol egyből Naomi-neechan szobája felé vettem az irányt. Közben találkoztam egy-két szolgálóval, akiknek illedelmesen köszöntem, majd mentem tovább célom felé. Az ajtó előtt megálltam, hogy újra átgondoljam, mit hogy fogok csinálni, hogy a legjobb hatást érjem el. Bekopogtam, de nem vártam választ, hiszen Naomi-neechan úgyis beengedne, hiszen tudja, hogy én vagyok az.
Amint viszont benyitottam egy üres szoba tárult elém, ahol nem volt senki. Egyből összeesküvés elméleteket kezdtem gyártani a fejemben, hogy elrabolták Naomi-neechant és váltságdíjat fognak érte követelni, meg hasonlók. De utána gyorsan visszatértem a valóságba, hiszen gyorsan kell cselekednem, hátha még a közelben van. Egyből Ojii-sanra gondoltam, hiszen biztos tudhat valamit, vagy ha nem akkor majd én felvilágosítom, hogy eltűnt Naomi-neechan.
Már indultam is volna, de valaki hátulról lefogott és nem akart elengedni. Pont ahogy gondoltam, még nem régen rabolhatták el Naomi-neechant és a közelben rejtőzködtek, látták, hogy utánuk nyomozok és el akarnak tenni láb alól. Amikor viszont megfordultam, hogy szemtől-szembe legyek az ellenséggel, de akkor valami váratlan történt. Naomi-neechan volt az és nem az ágyában feküdt. Érthetetlenül néztem ide-oda, hiszen nem tudtam, hogy most mi történt igazából. Ha a rablók vették föl valahogy Naomi-neechan alakját, akkor nagyon rossz munkát végeztek, mert Naomi-neechan nem tud sokáig talpon lenni, hiszen gyenge a szervezete és legfőképpen mért van egyenruhában. Vagy ez a valóság lenne?
- Naomi-neechan miért hogyan? Haruki nem ért semmi. - mutogattam össze-vissza, főleg Naomi-neechanra és az ágyra, hogy mért nincs ott, meg ilyenek, nem tudtam rendesen kifejezni magamat, mert össze voltam zavarodva.
- Ez azt jelenti, hogy Naomi-neechan meggyógyult? - egy idő után ennyit tudtam csak kinyögni, hiszen ha ez a helyzet, akkor ez egy nagyon boldog nap. Ezért is mondandóm után rögtön átöleltem Naomi-neechant és talán még egy-két örömkönnyet is elmorzsoltam magamban.
- Akkor ezt meg kell ünnepelni. Haruki készített egy kis meglepetést. - emeltem fel a szatyromat, amiből csak az látszott, hogy edények vannak benne, de hogy azokban mi van, azt nem tudja. Ezután elkezdtem tolni Naomi-neechant az ebédlő felé, ahol megláthatja a tartalmukat is.
Odaérve gyorsan átszaladtam a konyhába, hogy hozzak evőeszközöket, mivel azokat nem tartok magamnál. Visszaszaladva az ebédlőbe végre kinyitottam az edényeket, amikből finom illatok áramlottak ki. Szépen kettőnk közé raktam az edényeket, mivel én is akarok belőle enni, és mert egy-egy edénybe van rakva a két adag hús és a két adag rizs.
- Itadakimasu! - jeleztem, hogy nekikezdhetünk az evésnek, de persze még volt számtalan kérdésem, így nem sokkal azután, hogy nekikezdtünk enni, már fel is tettem egyet. - És mi lett Naomi-neechan szobájával? - először is ez jutott eszembe, még sorolhattam volna, de nem sietek sehova, így egyszerre csak egyet kérdezek.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Szomb. Júl. 28, 2012 11:07 am

Meglepetés!

Igen, valóban eléggé megleptem, de legalább nem ijesztettem meg nagyon. Elmosolyodtam, ahogy teljesen értetlenül pislogott rám, olyan édes gyerek volt. Ha valaha lesz gyerekem, remélem olyan kedves és okos lesz, mint Haruki~chan. Valamivel mindig meglepett, olyan dolgokkal, amiket addig feltételezni sem tudtam volna róla, vagy másról, persze jó értelemben. Sajnáltam is, hogy nem lakik itt a birtokon, mert akkor sokkal gyakrabban láthattam volna, és minden napját részletesen megbeszéltük volna, készíthettem volna neki uzsonnát, vagyis ha egyszer megtanulnék főzni, akkor készíthetnék neki, ahogy egy normális családban.
S bár nagyon jól tudtam, hogy Haruki~chan nem a lányom, ez nem akadályozhatott meg abban, hogy mégis ekként bánjak vele, hogy megkapjon mindent amire csak szüksége van. Ezenkívül pedig volt még egy fontos feladatom, ami nem más, mint annak a bizonyos Shiratori~samanak az ellenőrzése. A körmére kellett néznem, elvégre nem hagyhatom, hogy olyan személy mellett ténykedjen az én legkedvesebb unokahúgom, aki esetlegesen nem képes arra, hogy megvédje.
- Semmi baj nincs Haruki~chan, csak szerettelek volna meglepni a jó hírrel – kuncogtam tanácstalan arckifejezésén.
Persze nem kinevettem, szigorúan nem! Sose tennék olyat. Csak annyira édes volt azzal az arccal, hogy képtelen voltam megállni.
- Igen, azt jelenti, hogy teljesen egészséges vagyok! – Mosolygom rá melegen, s ahogy átölel, megsimogatom a fejecskéjét.
Majdnem ilyen idős lenne most a fiam, vagy lányom, hasított belém a gondolat. De nem foglalkozhatok ezzel, ami volt elmúlt, még ha ilyen fájdalmas is. Itt van velem Haruki~chan, s miatta össze kell szednem magam. Megráztam a fejem, de remélhetőleg nem tűnt fel neki az a néhány pillanat, amíg ezek átsuhantak a fejemen. Meg kellene már tanulnom kezelni ezeket a villanásokat.
- Rendben, ünnepeljük meg – bólintottam s próbáltam kitalálni, hogy vajon mi is lehet a zacskóban - Mit hoztál? – Csillantak fel a szemeim, hiszen tányérokat fedeztem fel nála.
A betegségem alatt sokszor csak levest, vagy más könnyen emészthető dolgot ehettem, s az orvos szerint még most sem szabadott megerőltetnem a gyomrom nehéz ételekkel, és képes volt még a süteményektől is eltiltani. Nincs szíve annak a vénembernek, nem tudja, hogy az édességek, finomságok gyógyítják az embereket? Világ életemben szerettem a nyalánkságokat és a finom ételeket, s ez a betegség alatt persze tompult, de mióta újra járkálok, egyre gyakrabban érzek ellenállhatatlan vágyat egy habos finomság elfogyasztására.
Maga előtt tolt, és bár erre nem lett volna szükség, nem akartam gyermeki lelkesedését letörni, így hagytam magam. A gyógyulással annyi lehetőségem nyílt, hogy még több időt vele tölthessek, s ez teljesen boldoggá tett, azonban amikor nem volt a közelemben, a legszívesebben egy sötét sarokban ringatóztam volna. Nem tudtam, hogyan is lehetne megszüntetni ezt a szélsőséges viselkedést, Haruki~chanra pedig nem szerettem volna ráijeszteni, hiszen olyan boldog volt attól, hogy végre jól vagyok.
Az ebédlőbe érve izgatottan vártam, hogy tálaljon, hiszen látszott rajta, hogy igyekszik mindent a lehető legtökéletesebben csinálni. Néha már-már úgy éreztem, mintha a fiatalkori magamat néztem volna, azt a lányt, aki mindent megtett egy bátorító mosolyért, vagy dicséretért, amiben sosem volt része. De nem hagyom, hogy ő így érezzen, biztos lehet benne, hogyha szüksége van valakire, rám mindig számíthat.
Csodálatos illatok töltötték be az ebédlőt, amit mélyen be is szippantottam. Közénk tette a tálat, s maga is letelepedett, aminek kifejezetten örültem, hiszen nem szerettem volna egyedül étkezni.
- Nahát Haruki~chan, ezt mind te magad csináltad? – Csodálkoztam el.
Tudtam én, hogy ügyes, de hogy ennyire! Sajnos én magam egyáltalán nem tudtam főzni, hiszen sosem szorultam arra, hogy magamnak kelljen egy-egy ételt elkészítenem. De biztosan mókás lenne együtt főzni, úgyhogy azt hiszem, megkérem majd az egyik szakácsot, hogy tanítson meg néhány könnyebb dologra. Bár félek, hogy semmi tehetségem e téren, a teát ügyesen készítem, de a főzés, az sokkal bonyolultabb.
- Itadakimasu! – Mosolyogtam rá, s megvártam, míg szed, elvégre növésben van, kell neki a sok-sok tápanyag.
Aztán magam is szedtem, s megkóstolva elégedetten pislantottam rá.
- Nagyon ügyes vagy, ez kifejezetten finom – dicsértem meg, hiszen valóban nagyon finom volt az étel – Visszaköltöztem egy elülső szobába, hogy közelebb legyek a többiekhez – feleltem két falat között. Gondoltam, hogy rengeteg kérdése lesz, de persze készségesen válaszolok is rájuk – A nyugalom miatt kellett hátul laknom, hogy a lehető legkevesebben zavarjanak, bár sokszor nagyon unatkoztam ám egyedül! De most, hogy ismét jól vagyok, visszaköltöztem, hogy ne legyek ngyon magányos – magyaráztam meg a dolgokat – És neked milyen napod volt? Ma milyen hőstettet hajtott végre Shiratori~sama? – Mosolyodtam el, elvégre róla mindig úgy mesélt, mintha egy mesehős lenne, olyan gyermeki áhítattal, amit imádtam hallgatni. De jaj lesz neki, ha bántani merészeli…

Tárgy: Re: Shiranui birtok Hétf. Júl. 30, 2012 12:01 am

Meglepetés! Shocked

Miután magamhoz tértem sokkból és ténylegesen meggyőződtem, hogy tényleg Naomi-neechan áll előttem, elkezdtem örülni a felépülésének. Nem lehetett más csak Naomi-neechan, hiszen pontosan úgy viselkedett, mint ő. Senki sem lehet olyan jó másoló, hogy minden apró részletet tökéletesen leutánozzon. Az igazi volt velem szemben, ez nem vitás.
- Hi- mi- tsu. - Naomi-neechan kérdésére csak ennyit válaszoltam, hiszen amíg nem érünk oda az étkezőbe, addig nem láthatja meg, mit is hoztam neki. Mert azzal elrontaná a meglepetést. Különben is ő jobban meglepett engem, pedig én akartam meglepni őt és ez nem érvényes.
- Tonkatsu rizzsel. - amikor odaértünk az étkezőbe és lerántottam a leplet, egyből mondtam is, hogy mi az étel neve. - Touzen da. - válaszoltam Naomi-neechan kérdésére egy elégedett mosollyal, mert tényleg tökéletesen sikerült, pont ahogy Kohaku-dono is csinálta volna.
- Haruki Kohaku-dono instrukciói alapján készítette. Majd Naomi-neechant bemutatja Haruki Kohaku-dononak, mert Naomi-neechan eljön a Nőegyletbe, ugye? - árulom el a finom étel titkát, persze nem azt, hogy Kohaku-dono csinálta, mert nem ő csinálta, hanem csak segített. De nem nyúlt hozzá semmihez, csak szavakkal segített, azt pedig lehet és attól még egyedül csináltam.
Szépen illedelmesen fogyasztottam a saját magam által készített ételt, miközben Naomi-neechan válaszolt a feltett kérdésemre. Közben megjegyeztem magamban, hogy tényleg nagyon jó lett a tonkatsu. Talán nem pont olyan jó, mint amit Kohaku-dononál ettem, de azért közel van hozzá.
- Ma nem történt semmi érdekes Harukival és Shiratori-sama sem csinált semmit, ami eltérne a szokásostól. De azt még Haruki nem mesélte, amikor a 12. osztag shunpo edzésén volt és a gonosz 12. osztag hadnagya bombákat rejtett el a földbe, amik miatt ilyen trutyik ragadtak rám és nem tudtam felkelni a földről. Akkor jött Shiratori-sama és kivitt az aknamezőről. - lassan kezdtem mesélni, hogy ma csak a szokásos unalmas dolgok történtek, de utána rátértem egy el nem mesélt történetre, amit sokkal nagyobb beleéléssel mondtam. De annyira nem volt érvényes, hogy az a buta hadnagy nem engedte, hogy részt vegyek a következő feladaton, pedig biztos nem is volt nehéz. Én biztos meg tudtam volna csinálni és Miyoko taichou is.
- És Naomi-neechant melyik osztagba osztották be? - érdeklődöm a következő dologgal kapcsolatban, ami az eszembe jutott. - A Soutaichou osztagába? - ámuldoztam, amikor megmondta, hogy az 1. osztagba került. - De ugye még nem fogsz küldetésekre, meg járőrözésekre menni? Naomi-neechan még csak most épült fel, ne erőltesse meg magát. - kezdtem el aggódni Naomi-neechan miatt, hiszen még az sem kizárt, hogy bármelyik pillanatban visszaesik a betegségébe. Nem lehet félvállról venni a dolgokat, itt a shinigami egészségéről van szó. Akár a soutaichouval is beszélek erről, ha kell és persze én is szemmel fogom tartani Naomi-neechant, hogy nem-e erőlteti meg magát túlzottan.

Spoiler:

Tárgy: Re: Shiranui birtok Szomb. Aug. 04, 2012 3:49 am

Meglepetés!

Arcomon mosoly terült szét, kifejezetten élveztem az étkezést, nem csupán azért, mert végre rendes ételt ehettem, hanem mert nem egyedül voltam. A szobámban mindig magamra hagytak, amíg ettem, s bár a szolgálók sokszor beszélgettek velem, míg bent tartózkodtak, ők sem mertek ellent mondani apámnak és Kazuo~sannak, akik meghagyták, hogy nem zavarhatnak. Ráadásul Haruki~chan külön nekem készítette az ételt, ami világossá tette, hogy valóban meg kell tanulnom főzni.
- Rendben – bólintottam az ötletre, elvégre így nem egy szakácsot kell rávennem, hogy megtanítson, s kisebb lesz az esély arra, hogy valaki a családból rájön, és nagy aggodalmában lebeszél a dologról – Természetesen, most hogy nem szükséges a szobámban maradnom, szívesen megyek veled bárhová – mosolyogtam rá.
Kicsit sajnáltam, hogy nem egy osztagba kerültünk, de talán ez nem is nagy probléma, elvégre, ha minden percét velem töltené, talán egy idő után nem lenne ennyi mondani valója, én pedig nagyon szerettem azt, ahogy mesél. Főként azért, mert nem igen titkolózott, ellentétben a családom többi tagjával, akik állandóan suttogtak valamiről, amit nekem nem szándékoztak elmondani.
Ez kifejezetten zavart, hiszen már nem voltam gyerek, hanem felnőtt, független nő, még ha most épültem is fel! Különösen fájdalmas, hogy nem veszik tudomásul, hogy a fizikai gyengeségem nem hat ki szellemi tudásomra és teljesítményemre, tehát nem kell úgy kezelniük engem, mint egy agyilag visszamaradott egyént. S a lelkemet sem kell megkímélniük a fájdalomtól, bármit el tudok viselni, amit ők is, a rossz híreket és a jókat egyaránt. Nem értettem, hogy ezt mért képtelenek elfogadni, de ez most nem is fontos, csupán az, hogy Haruki~chan teljesen más, ő már akkor is teljes értékű embernek tekintett, amikor még beteg voltam.
- Bombákat? – kapom fel ijedten a fejem – De ugye nem esett semmi bajod? Láttak a negyedik osztagban, vagy hívjam az orvost? – teljesen pánikba estem, elvégre, ha meg kellett menteni, akkor ki tudja mi történt vele. S bár megnyugtatott, hogy nincs semmi ilyesmiről szó, azért én szemmel tartottam, s elég lett volna egy rossz mozdulat, hogy ölbe kapva meg se álljak vele a negyedik osztagig - Yuko Yoshida~fukutaichou, igaz? – Továbbra is mosolyogtam, azonban én is gonosznak tituláltam.
Haruki~chant senki sem sodorhatja veszélybe, egy edzés kedvéért pedig végképp nem. Így Yuko~san is felkerült a képzeletbeli kis listámra, ami egyre csak nőtt. Tényleg kénytelen leszek végig járni egy-két osztagot, hogy jobban ügyeljenek arra, hogy mit csinálnak, meg a gyerekegyletet teljes mértékben kipárnázni, nehogy elessen játékközben. Nem igen zavart, hogy talán túlzásokba esem, elvégre megengedhetem ezt magamnak Haruki~chan érdekében.
- Az első osztagba – feleltem büszkén, elvégre mégiscsak a Főkapitány osztagába rendeltek, ráadásul sikerült elkápráztatnom Haruki~chant is. Na, ezt űberelje Shiratori~sama! – Egyelőre nem osztottak be – felelem mosolyogva aggodalmára – De nem kell miattam aggódnod, elvégre most már igazán jól vagyok, az orvos is azt mondta. Én pedig szeretnék végre ismét hasznos lenni, mint mielőtt még beteg lettem. Tudom, hogy te akkor még nem ismertél, de én mindig nagyon sok mindent csináltam, és ezeket most ismét megtehetem– nézek magam elé álmodozva.
Igen, végre ismét én döntök afelől, hogy mikor, mit és hogyan teszek. Nem szólhat bele senki, elvégre felnőttem, és immár egészséges is vagyok, s elég erős ahhoz, hogy meghatározzam mit is kívánok tenni, ebben pedig ezután nem korlátozhatnak. Persze Haruki~chan nem is erre gondolt, hiszen ő megért engem, már akkor is értett, mielőtt meggyógyultam volna, s talán ha nem aggódott volna annyira értem, még segített is volna kisurrannom a szobámból.
- Szeretnél esetleg sétálni egyet a kertben ebéd után? – kérdeztem, hiszen a magam részéről befejeztem az étkezést, s szívesen mozogtam volna, s származásomból adódóan különösen kötődtem a növényekhez.
Megvártam a feleletét, s természetesen hozzá igazodtam, elvégre vele szerettem volna tölteni az időmet, amíg csak itt van.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Szer. Aug. 22, 2012 1:42 am

Meglepetés! Shocked

Jó kedvvel fogyasztottam a saját magam által elkészített ételt Naomi-neechan társaságában. Eddig még erre nem volt alkalmam, hiszen sosem ebédidőben látogattam meg és szerettem volna, hogy ez az esemény nagyon jól sülne el. Ezért is készítettem saját kezűleg a tonkatsut és ez a jó hír, hogy Naomi-neechan felgyógyult, csak még jobbá tette ezt az étkezést. Ezután már csak reménykedhetek, hogy nem ez lesz az utolsó, hanem egy hosszú sorban az első ilyen alkalom.
Étkezés közben jó ízűen beszélgettünk is, mint korábban mindig, amikor meglátogattam Naomi-neechant. Ez az alkalom is majdnem olyan volt, mint a többi, csak most nem feküdt az ágyában Naomi-neechan. Olyan volt, mintha nem változott volna semmi, pedig nagyon változott, hiszen a felgyógyulás egy komoly betegségből nem kis dolog.
A szokásos Shiratori-sama hőstettek egyikét meséltem, ami 12. osztag shunpo edzésén történt, amikor Naomi-neechan megrémült a bomba szó hallatán. Pedig nincs oka aggodalomra, hiszen mondtam, hogy Shiratori-sama megmentett és különben is, ha egy igazi bomba lett volna, akkor már rég egy ágyhoz lennék kötözve.
- Nem olyan fájdalmat okozó bombák voltak, hanem olyanok, amikből ragacsok és füst jön ki. És azért kellett Harukit megmentenie Shiratori-samának, mert az a trutyi nehezékként szolgált és már olyan sok került Harukira, hogy alig tudott megmozdulni. Ja, és azt nem is mondta Haruki, hogy Shiratori-sama teljesített a legjobban az edzésen, pedig azt mondta, hogy nem is olyan jó shunpoból. - próbálom eloszlatni Naomi-neechan tévedését és időközben eszembe jutott, hogy Shiratori-sama volt a legjobb, így azt is elmondtam. Biztos azért mondta Shiratori-sam, hogy nem jó a shunpoban, hogy ne kérkedjen a képességeivel. Amikor Naomi-neechan rákérdezett a 12. osztag hadnagyára, csak egy bólintással jeleztem, hogy jól tudja a nevét.
Érdeklődve figyeltem, ahogy Naomi-neechan áradozik arról, hogy visszatérhet a betegsége előtti tevékenységeihez. Egy kicsit elgondolkoztam, hogy vajon miket csinálhatott Naomi-neechan, amikor még nem ismertem. Ez nem tartott sokáig, mert inkább eltereltem a gondolatimat, nem akarok kíváncsi, egy idő után úgyis meg fogom tudni, hiszen mostantól sűrűbben fogunk találkozni.
- Persze, Haruki már be is fejezte az evést. - jelentettem ki egy mosollyal és tényleg pont abban a pillanatban nyeltem le az utolsó falatot, így nem volt akadálya annak, hogy kimenjünk sétálni. Gyorsan összeszedtem a piszkos tányérokat meg az edényt, amibe hoztam az ételt és átvittem a konyhába. Mosogatni természetesen most kedvem, majd később vagy reménykedhetek benne, hogy valaki addigra megteszi helyettem, most inkább megyek ki Naomi-neechannal.
Miközben sétáltunk a kertben ismét elgondolkoztam a korábban felmerülő kérdésemen, hogy vajon mit csinálhatott Naomi-neechan korábban és ezúttal eszembe is jutott, mit mondott egyszer Ojii-san. Ha Naomi-neechan nem lett volna beteg, akkor ő lett volna a család vezetője helyettem.
- Naomi-neechan akar a család vezetője lenni, mert mielőtt beteg lett Naomi-neechan lett volna, nem? - kérdeztem rá kerek-perec, de kihallatszott a hangomból, hogy egy kicsit félve kérdeztem rá. - De persze, ha Naomi-neechan nem akar, akkor nem kell. Vagy elég, ha csak segíthet Ojii-sannak, ha szeretett Naomi-neechan foglalkozni a család ügyeivel. Haruki amúgy sem akar családfő lenni. - lehet, hogy még korai volt megkérdezni, hiszen még csak most épült fel, de eszembe jutott és nem tudtam visszatartani. Én úgyis csak azért vagyok vezető, mert nem volt más, aki alkalmas lett volna, és én nem akarok már az lenni, hiszen én inkább segítek Shiratori-samának.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Kedd Aug. 28, 2012 8:28 am

Meglepetés

- Rendben, akkor menjünk is – mosolyogtam rá, s amint visszaért a konyhából, lassú léptekkel a kertbe mentünk.
Szerettem a birtok kertjét, mindig tele volt élettel, tarka virágokkal, és lombos fákkal. Az illatok és színek kavalkádja volt. A kis úton haladtunk, ráérősen, elvégre a kert nagy, mi pedig nem siettünk. Jó magam már számtalanszor jártam erre, bár az évek során néhány dolog megváltozott, azonban azt nem tudtam, hogy vajon Haruki~chan ezt a részét is felderítette-e már a birtoknak. Arra részre kanyarodtam, ahol a mimóza virágok nyíltak, az évek talán megváltoztatták a kertet, de ezek a csodás növények mindig ugyanott virágoztak. Haruki~chan elgondolkozva jött mellettem, nem tudtam eldönteni, hogy aggasztja valami, vagy csak töpreng valamin, de reméltem semmi komoly baj nincsen, elvégre azt biztosan elmondta már volna.
Kérdése olyan hírtelenséggel ért, hogy egy pillanatig csak pislogtam, mire felfogtam, hogy mit is mondott. Rápillantottam, s láttam, hogy kissé feszült a téma miatt, s valószínűleg ezen töprengett idáig. Nem tehettem róla, egyszerűen elvarázsolt gyermeki zavara, így megsimogattam a feje búbját, és rámosolyogtam.
- Ne érezd magad kényelmetlenül ilyen dolgok miatt Haruki~chan. Velem bármikor, bármit, őszintén megbeszélhetsz, rendben? – Hajoltam le hozzá, hogy egy magasságba kerüljünk, majd kinyújtottam fel a kisujjamat – Ez egy ígéret, amit, míg világ a világ meg kell tartani! – Megvártam, hogy beleakassza az enyémbe a kisujját, majd miközben a kezemet ráztam folytattam – Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Hogy ha szavam meg nem tartom, ezer tű szúrjon ujjon! – Engedtem le végül kezemet, majd felegyenesedtem, s a kissé révetegen a mimózavirágokra néztem. – Igen, egész gyermekkoromban arra készültem, hogy majd átveszem a birtok vezetését – válaszoltam kérdésére.
Elgondolkoztam rajta, hogy régebben valóban erről szólt minden pillanatom. Azt, hogy hogyan üljek, beszéljek, öltözzek, viselkedjek mások jelenlétében, mind-mind az határozta meg, hogy a Shiranui ház örököse vagyok. Persze nem nehezteltem érte, s ha néhanapján arra is vágytam, hogy gyerek lehessek, aki koszos, és hangosan nevet, mindig emlékeztettem magam, hogy hány ember függ attól, hogy én miként is döntök. De ahogy Haruki~chanra néztem, számára teljesen más gyermekkort kívántam. Olyat, amiben feltételek nélkül lehet gyerek, s amiben a felnőttek megóvják, de hagyják kibontakozni.
- Megértem, hogy nem szeretnél családfő lenni, Haruki~chan – mosolyogtam ismét rá – Mikor kislány voltam, én is úgy éreztem, hogy ez olyan felelősség, amit nem lenne szabad rám bízni. De ahogy egyre idősebb lettem, és láttam, hogy miről is szól tulajdonképpen, már szívesen tettem a dolgomat. Ha valóban nem szeretnél tovább vezető lenni, természetesen átveszem tőled, Kazuo~san biztosan segít nekem ismét belejönni a dolgokba. Azonban ne aggódj miattam, valóban jól vagyok! – Nevettem fel, majd ismét szembefordultam vele, és a vállára tettem a kezemet – Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezentúl nem jöhetsz ide, ez a te otthonod is. Sőt, szeretném, ha megfontolnád azt, hogy ide költözz, hozzám. Rajtam tarthatnád a szemed – kacsintottam rá.
Tisztában voltam vele, hogy talán feszéjezve érezné magát a hatalmas birtokon, ettől függetlenül nm tudtam megállni, hogy ne kérjem maradásra. Lehet, hogy kissé gonosz húzás volt azzal csábítani, hogy így figyelhet rám, de szerettem volna a közelemben tudni, és ez úgy a legegyszerűbb, ha itt lakik. A szüleim biztosan nem bánnák, és szerintem Kazuo~san is próbálta már rábeszélni a maradásra.
- Mit tudsz a családi birtokról? Megmutatták már neked az egész kertet? És Kazuo~san miket mesélt, mivel is foglalkozunk? – kíváncsiskodom, hátha van még mit tanítanom neki.
Szerettem a birtokról és a növényekről mesélni, olyankor mindig úgy éreztem, hogy valamit megoszthatok önmagamból. Ráadásul, ha Haruki~chan igent mond, akkor ez hamarosan az ő otthona is lesz, ami nem lenne rossz. Már a gondolattól is jó kedvem lett, hogy talán csak egy fal fog minket elválasztani, hiszen akkor akár a mellettem lévő szobába is költőzhetne. Beszélhetnénk lányos témákról, együtt reggelizhetnénk, együtt vacsorázhatnánk, mesélhetnék neki a régi időkről, arról, hogy én hogyan nőttem fel ezek között a falak között, mint egy igazi család.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Csüt. Aug. 30, 2012 5:38 am

Meglepetés! Shocked

Kellemetlenül éreztem magamat, hogy csak úgy kinyögtem a kérdést, ami megfogalmazódott bennem. Eddig boldogan sétáltunk a kertben, most meg ezzel elrontottam mindent. Naomi-neechan is biztos ezért meg fog utálni, hogy ilyenre kértem. Láttam Naomi-neechan arcán, hogy nagyon meglepődött a kérdésemen, mintha valami tabu témát hoztam volna fel, így magamban el is szégyelltem tettemet. Ezután Naomi-neechan felém emelte a kezét, ezért először azt hittem, hogy meg akar ütni a kérdésem miatt, így behunytam a szememet. Viszont nem ez történt, egyszerűen csak megsimogatta a fejemet.
Amikor kinyitottam a szememet egy kicsit meglepődtem, hogy Naomi-neechan mosolyog és próbál megnyugtatni, hogy neki mindent elmondhatok. Ekkor visszatért a mosoly az arcomra és boldogan bólintottam, hogy nekem megfelel, amit mondott. Utána ismét eltűnt egy pillanatra a mosoly az arcomról és képzeletbeli kérdőjelek vették át a helyét. Naomi-neechan felém mutatta a kisujját. Az elején nem értettem, hogy mit is akar, de gyorsan rájöttem és belekulcsoltam az én kisujjamat az övébe és még jobban elmosolyodtam, mint korábban. Lehet, hogy úgy tűnhetett kívülről, hogy csak egy gyerekes ígéret volt, de nekem annál többet jelentett, hiszen tudtam, hogy lesz valaki, akihez bármikor fordulhatok segítségért.
Naomi-neechan belemélyedt a virágokba, majd elkezdett mesélni a gyerekkoráról. Figyelmesen hallgattam, amit mesél és a végén még bele is egyezett abba, hogy átveszi a vezetői pozíciót. De valahogyan ezzel a monológgal azt váltotta ki belőlem, hogy én is segítsek neki valamiben. Elvégre én nem tettem semmit, amiért kiérdemeltem volna a család vezetői címet és vezetőként sem csináltam semmi, hiszen mindent Ojii-san intézett. Nekem csak ott kellett lennem. Ez egyáltalán nem helyes, ezért mostantól segíteni fogok Naomi-neechannak. Ha tudtam segíteni Shiratori-samának, akkor Naomi-neechannak is fogok tudni. Tényleg, így kevesebb időm lesz segíteni Shiratori-samának. Na, nem baj majd valahogy megoldom.
Naomi-neechan még fel is ajánlotta, hogy költözzek ide a birtokra, ami teljesen meglepett. Egy kicsit hirtelen jött, mint mondjuk neki a család vezetése. Mondjuk ő is el tudta dönteni rövid idő alatt, de én még nem vagyok erre felkészülve, hogy ilyen gyorsan meghozzak ilyen fontos döntést.
- Sétáljunk még egy kicsit. - kértem ezzel egy kis időt egy kicsit erőltetett mosollyal. Nem akartam, hogy ebből arra következtessen, hogy én nem akarok ide költözni, ezért előrébb mentem, hogy nyugodtan gondolkozhassak. Eddig kitűnően megvoltam a 9. osztag által biztosított szálláson és könnyű is volt onnan bemenni Shiratori-sama irodájába. Viszont a birtok sincs annyira messze a 9. osztagtól, nem hosszabbítaná meg nagyon az utamat és legalább Naomi-neechan közelében lehetek. És az is meglehet, hogy újra érezni fogom, hogy van családom.
- Készülj Shiranui rezidencia, mert Haruki érkezik! - fordultam Naomi-neechan felé, majd egy kicsit burkoltan, de elfogadtam az ajánlatát, majd egy édes, élettel teli mosolyt villantottam felé. Amíg még nem hozta fel Naomi-neechan az ideköltözést, én is gondolkoztam azon, hogy legalább a mai napot itt töltöm, hiszen ez a nap fontos fordulópont Naomi-neechan életében és ennyit megtehetek neki, de ez már nem aktuális, így hogy ideköltözök.
- Ojii-san azt mondta, hogy kertészkedéssel foglalkozunk. És mit kéne tudnia Harukinak a birtokról? A történelmét? Az unalmas, nem? Naomi-neechan is megmutathatja a kertet, biztos érdekesebben mutatod be bárkinél. - válaszolgattam a sok feltett kérdésekre, amiben kifejtettem a véleményemet is róluk. Ha tényleg a birtok történelmére gondolt Naomi-neechan, akkor az nem érdekel, kivéve hogyha nagyon érdekes. De nem tudom, mi lehetne érdekes, abban hogy ki, hogyan, mit csinált.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Pént. Aug. 31, 2012 2:09 am

Meglepetés

Kissé feszülten követtem, elvégre nm adott egyértelmű választ a kérdésemre. Mondjuk az megnyugtatott, hogy sikerült meggyőznöm arról, hogy bármiben számíthat rám, elvégre ez így van. A szüleit nem ismertem, hiába voltak rokonaim, valahogy sosem volt szerencsém velük találkozni. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy ők is örülnének neki, ha Haruki~chan a családban nőne fel, nem pedig az osztagban. Biztos voltam benne, bárhol is legyenek, vigyáznak rá, de mégis kell mellé valaki, aki így is óvja. Közben pedig a szívem mélyén abban reménykedtem, hogy ők pedig az én meg nem született gyermekemre vigyáznak. Igen, szép lenne, ha így lenne.
Lassú léptekkel követtem őt, gondolataimba merülve, tervezgetve a jövőt, hiszen ezentúl minden más lesz, főként, ha Haruki~chan is ide költözik. Ezt pedig válasza meg is erősítette, amitől majdnem felkurjantottam, de aztán igyekeztem visszafogni magamat. Azért lelkesen megöleltem, hiszen ezentúl mégis csak mindig itt lesz. Ez engem is mosolyra késztetett, valahogy határtalanul boldognak éreztem magam, ez a nap egyszerűen csodálatos volt!
- Igen, jól készülj fel, innentől mókával és kacagással leszel megtöltve! – Nyújtottam viccesen két ujjam a ház irányába, és egy műsorban látott szuperhős pózt vettem fel, gondolva, hogy ezzel bizonyára megnevettetem majd Haruki~chant, majd belőlem is kirobbant a kacagás. – Majd az enyém mellett lévő szobát kicsinosítjuk neked, van egy közös ajtó, így ha bármi baj van, vagy csak rosszat álmodnál, nyugodtan átjöhetsz majd hozzám! – Kezdtem álmodozón, teljes lelkesedéssel.
Csak remélni mertem, hogy ez számára is jó, mert ha szeretne egy teljesen különálló szobát, természetesen arra is van lehetősége, csupán olyan jó lenne közel lenni hozzá. Esténként beszélgetnének, kifésülné Haruki~chan haját, és mellette lenne, amíg el nem alszik, aztán ő is átmenne a saját szobájába, és lefeküdne. Igen, végre én is nyugodtabban aludnék, s nem lennének rémálmaim, vagyis úgy hiszem, az megnyugtatna, hogy a közelben van, és megvédhetem, bármi történjen.
- Igen, valóban ezzel foglalkozunk – Mondtam, továbbra is mosolyogva – Gyere, megmutatok neked egy titkos helyet!
Indultam el a bokrok között, ahol nem volt út, de vigyázva, nehogy valamilyen növényben kárt tegyek. Csak néhány métert kellett megtenni, míg egy eldugott kis tisztás szerűségre értünk. Hat girbegurba törzsű fa szegélyezte, az alig nagyobb helyet, mint ahol két ember kényelmesen elfér. Átléptem az egyik fa kidudorodó gyökerét és leültem a selymes fűbe. A fák között egy élénk lila színű mimózabokor virágzott. Intettem Haruki~channak is, hogy üljön le.
- Ez az én titkos menedékem, ha egy kis nyugalomra vágytam, mindig ide jöttem kiskoromban – kezdtem neki mesélni – Most már ez a közös titkunk! – Nevettem – Valójában nem a birtok történelméről szeretnék neked mesélni, bár annyira nem unalmas, mint hiszed, hiszen rengeteg érdekes dolgot láttak a ház falai, a kert növényei. Azért kérdeztem, hogy mit mesélt Kazou~san, mert én szeretném neked megmutatni azt a sok csodálatos dolgot, ami körül vesz minket itt. A kert legöregebb fája már ezer éves is elmúlt, de még ma is virágzik, de azt majd megmutatom. – Mély levegőt vettem, mert most olyan következett, ami mindkettőnk számára fájdalmas, én pedig nem akartam elszomorítani Haruki~chant. - Nem tudom, mennyire emlékszel a szüleidre, de a Shiranuiknál szokás, hogy amikor gyermekük születik, akkor facsemetét ültetnek, hogy azzal együtt nőve a gyermek lássa a fejlődését. Miután eltűntél, Kazuo~san a régi házatoktól elhozta a te fádat is, és elültette a kertben, szeretném, ha megnéznéd, s ezentúl te gondoznád, ha van hozzá kedved!
Próbáltam mosolyogni, de igazából újra és újra csak azt láttam magam előtt, hogy Ryū miként végez azokkal, akik olyan fontosak voltak Haruki~channak. Szomorkásan lesütöttem a szemem, s számat összeszorítva visszatartottam a könnyeimet, mert éreztem, belül, ahol nagyon fájt, hogy az én hibám. S ha jóvá nem is tehetem, ezentúl nem szenved hiányt semmiben. Sem családba, sem szeretetben, sem biztonságban!

Tárgy: Re: Shiranui birtok Vas. Szept. 30, 2012 5:17 am

Meglepetés! Shocked

Örültem, hogy örömet tudtam szerezni Naomi-neechannak azzal, hogy beköltözök a Shiranui házba. Jót nevettünk egymáson meg magunkon, amikor elkezdtünk a házhoz beszélni, mintha ő is egy élőlény lenne. Nem tudom még jelen pillanatban, hogy vajon jó döntést hoztam ezzel, hogy beköltözök, de senki sem szokta tudni egy döntés meghozatala után, hogy az jó vagy rossz. Akkor minden sokkal könnyebb lenne, ha előre látnánk, mit is hozna egy-egy döntésünk. Viszont most nem kell pánikolnom, ha valami nem tetszene, akkor bármikor visszaköltözhetek a 9. osztaghoz. De mi lehetne olyan rossz, ha itt lesz velem Naomi-neechan?
- Haruki nem szokott rosszat álmodni. - jelentettem ki Naomi-neechannak egy kicsit durcás hangnemben. Nem szeretem, ha ennyire gyereknek kezelnek, én már nagylány vagyok. Ezt még Naomi-neechantól sem viselem el, de nem tartok sokáig haragot, csak egy kis ideig, utána minden ugyanolyan lett, amilyen volt.
- Titkos hely? - csodálkoztam el, hogy Naomi-neechan ilyen helyeket is tud, amire felcsillant a szememben a kíváncsiság. Bőszen követtem Naomi-neechant, amíg nem elértünk egy kis füves területre, amit fák szegélyeztek. Mikor én még szétnéztem ezen a helyen Naomi-neechan már le is ült a fűbe és nekem is intett, hogy tegyek ugyanúgy. Amint közelebb akartam menni Naomi-neechanhoz, hogy én is leüljek, egyszer csak megakadta lábam egy gyökérben, amitől majdnem elestem, de még időben sikerült megállítanom a következő lépésemet, hogy ez megtörténjen.
Figyelmesen hallgatom, amit Naomi-neechan mesél nekem, amíg meg nem említi, hogy ez lesz a közös titkunk. Erre felemelem a kezemet és felé nyújtom a kisujjamat, mert biztos megint egy kisujjas ígéret következik, hogy nem mondom el senkinek sem, hol is van ez a titkos hely.
Ezután Naomi-neechanon valami furcsaságot vettem észre, de nem tudtam megmondani, mi volt az. Ekkor megemlítette a család egyik tradícióját, amit a szüleim is vittek tovább. Egy kicsit magamba néztem, de már nem jöttek föl rossz emlékek a szüleimről. Amióta shinigamivá váltam, már nem nagyon gondolok a múltra inkább a jövőbe nézek.
- Hai! - egy őszinte, szívből jövő mosollyal egyeztem bele Naomi-neechan tervébe, hogy a születésemkor ültetett fát mostantól én gondozzam. Meg fogok annak a fának minden szeretetet adni, amit a szüleim adtak nekem, így hálálva meg nekik, amit értem tettek.
- Akkor most Haruki visszamegy a 9. osztaghoz és áthozza a dolgait. Addig Naomi-neechan elintézheti a hivatalos dolgokat Ojii-sannal a vezetői cím átvételéről, majd Haruki aláírja, amit alá kell, ha visszaért. - miután Naomi-neechan megmutatta a fámat és megjegyeztem, hogy ez mostantól az én fám lesz, elérkezettnek láttam az időt, hogy áthurcolkodjak. Egyelőre még elég, ha csak a legfontosabb dolgaimat hozom ide és majd szépen sorjában a többit is, így nem kell senkit megkérnem, hogy segítsen, mert nekem nincs rá szükségem.

Spoiler:

Tárgy: Re: Shiranui birtok Csüt. Okt. 11, 2012 11:51 am

Olvadás
Zanpakuto edzés

Törökülésben ültem a kertben, a kis tó mellett. Megnyugtatóan hatott rám a bambuszcsobogó ütemes hangja, ahogy megtelve tartalmát a többi vízbe üríti. Béke honolt szívemben, ha csak néhány percig is, amíg egyenletes levegővétellel ellazított testemet nem zavarta semmi, ami ehhez a világhoz tartozott. Hakusaya~san érkezését vártam, így nem merültem teljesen el, a környezetem minden zaját éberen figyeltem, miközben gondolataimat próbáltam megtisztítani. Támogatásra van szüksége, hiszen legutóbbi találkozásunk óta eltelt időben úgy vettem észre, hogy megértette, amit akkor mondani szerettem volna neki. Az pedig, hogy felkeresett, mert fejlődni szeretne, külön öröm volt számomra, hiszen ez azt jelentette, hogy elszánta magát.
Ahogy neki, nekem is meg kellett küzdenem a démonaimmal, amik talán voltak olyan hatalmasak, mint amikkel fiatal kora ellenére most ő is küzd. A halál sohasem könnyű, akkor sem, ha több ezer évesen, álmában leli az embert, és akkor sem, ha napvilágot sosem látott magzatként. Mindig van benne valami megmásíthatatlan, amitől ismét halandónak érezzük magunkat. Gyengének, holott ez nem gyengeség, csupán az élet rendje, hogy így, vagy úgy, de elmúlunk. Persze, amikor szembesülünk vele, korántsem ilyen egyszerű a dolog. Próbáltam elmém zugaiból kitörölni a képeket, amiken a halott fiú összetört teste látszódott, de képtelen voltam nem emlékezni. De talán így tudok a legjobban segíteni Hakusaya~sannak, hogy magam is ott voltam, és láttam, éreztem. Azok, akik nem éltek át hasonlót, sosem fogják tudni megérteni, mit is jelent az, hogy valakivel osztozhatunk az emlékeken, hogy nem vagyunk egyedül. Az pedig, hogy talán képes lesz használni Sora~san zanpakutoját, egy újabb segítség, hogy elfogadja, és feldolgozza a történteket, de így egy darabot mégis csak megment a fiúból.
Végigsimítottam Mimozán, aki az ölemben feküdt, készen arra, hogy ismét bölcsességekkel lásson el. A shinigami-zanpakuto kapcsolatok igazán különlegesek, és változatosak, azonban egy valamiben hasonlóak, mindig van valami, amivel kiérdemeljük a bizalmukat, az erejüket. Lehet ez kitartás, erő, vagy bátorság, de akár egyszerű szerethetőség, de valamiként mindig bizonyítanunk kell számukra, hogy méltóak vagyunk hozzájuk. Azonnal megéreztem a közeledő Hakusaya~san lélekenergiáját, azonban nem siettem elé, hagytam, hogy a kerten keresztül hozzám irányítsák, miközben lassú mozdulatokkal felkeltem.
- Üdvözlöm, örülök, hogy végül úgy döntött, meglátogat! – Hajoltam meg felé köszöntésképen.
Tényleg így éreztem, mert fiatal kora ellenére elszánt volt, és küzdeni akart valami jobbért, amit becsülendőnek találtam. Talán kicsit idealista, és próbálkozik még, ha megfelelően vezetik, akkor kiváló shinigami lesz az első osztagban, talán a szüleit is képes lesz túlszárnyalni. Persze ezt még az idő dönti el, és az, hogy miként váltja erősséggé sérelmeit, pajzzsá fájdalmát, és fegyverré a gyengeségeit. Továbbra is kissé eltöprengve ültem vissza a puha fűbe.
- Tudja, a természetben vagyok a leginkább képes arra, hogy meghalljam és megértsem azt, amit Mimoza, a zanpakutom közölni szeretne velem – Kezdtem bele, úgy gondoltam nincs értelme felesleges udvariaskodásokra pazarolni, az oly értékes időt. – A zanpakutoval való kapcsolat bizalomra épül, amit ki kell érdemelni. Ahhoz pedig, hogy ezt elérhesse, rá kell jönnie, hogy mit vár el öntől a zanpakuto. Sikerült már vele beszélnie? Az sem baj, ha nem, hiszen azért vagyunk most itt, hogy ezeket a hiányosságokat pótoljuk! – Mosolyogtam rá barátságosan, hiszen láthatólag kissé még feszült volt, pedig teljes nyugalomra lesz szükségünk.
Persze tisztában voltam vele, hogy emlékszik még az Akadémián tanultakra, azonban most teljesen más a helyzet, ez nem egy új zanpakuto. Még az sem jelent teljesen biztos sikert, hogy sikeresen felveszi vele a kapcsolatot, ennek ellenére meg kell próbálnunk. Természetesen nem fog könnyen menni, de a hely hangulata, a víz közelsége, és az elszántság, ami mindkettőnkben ott van, bővel elé ahhoz, hogy akár többször is nekifussunk.
- Próbáljon meg teljesen ellazulni, feloldódni a környezetben. Először kezdje el érezni a szelet, csak a szelet. Nincs itt semmi más, csak az alig fújdogáló szél, ami nem bántó, csak felfrissíti – megnyugtató hangon, lassan beszéltem hozzá, így talán könnyebben sikerül majd ellazulnia. – Most már a szél sincsen, csak a csobogó ütemes kongása, ami felzavarja a víz felszínét. A behunyt szeme mögött látja a gyűrűket, ahogy rezeg a víz felszíne. Most pedig ezen a felszínen ül, és nincs már semmi sem ön körül, csak békesség járja át, és nyugodt csend. Képzelje el a belső világát, a helyet, ahol találkozna Sora~sannal, ahol beszélgethetnek a zanpakutojáról. Lássa az arcát, ahogy elmeséli, hogy miket élt át vele, hogy mi a neve. Mit érez? Hallja a nevét?
Talán kicsit korai lesz még a sok rossz emlék miatt, azonban így a legegyszerűbb kapcsolatot építenie az új zanpakutoval, hiszen az egyetlen közös bennük, hogy mindkettőjüknek fontos volt Sora~san. Emlékeznie kell rá, arra, hogy miként is érzett iránta, hogy Sora~san lelke válaszolhasson, hiszen a zanpakutoja a lelke egy darabja. Persze, ha úgy érzem, hogy nem bírja még Hakusaya~san, akkor leállítom a gyakorlatot, nem lenne jó, ha megint túlerőltetné magát. Haladjunk csak szépen, sorjában.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Pént. Okt. 12, 2012 10:59 am

Olvadás

Letettem a tollat, és az utolsó papírt is a toronyra tettem, ami már jó fél méter magasan állt az asztalomon. Megdörzsöltem a szemeimet, a sok olvasás miatt egy kicsit homályosabban láttam a világot, de ahogy elszoktam az apró, fekete kanjiktól, és újra nagyobb, távolabbi dolgokra emeltem a tekintetem, újra normálisan láttam. Nem tesz jót ennyit olvasni egyszerre, tönkre fog menni a szemem tőle, de ha nem kizárólag ezt a munkát akarom végezni hátralevő életemben, akkor szükség volt rá, hogy megerőltessem magam, és időben odaérjek Shiranui hadnagyhoz, ahogyan azt megbeszéltük. Egyedül nem vagyok képes kapcsolatot létesíteni Sora kardjával, és úgy érzem, egyre kevesebb időm maradt, amíg a kard is lélekszemcsékké bomlik, és eltűnik, mint egy hete a teste a lángok között.
Sokat sírtam az elmúlt héten, szinte mindenről eszembe jutottak az egy hete történt események, és az sem segített, hogy Shanto-san és Nikoja-san egyáltalán nem hibáztattak, és még örültek is neki, hogy szól hozzám Sora kardja. Most már kevésbé haragszom magamra, nem láthattam a jövőbe, nem tudhattam, mire képes az a szörnyeteg, szinte mindenki, akit ismerek, így járt volna, talán még Naomi-san is, ha nem figyelmeztetem előtte. Most már könnyebb, már csak a bánat maradt, a harag eltűnt, egy megmásíthatatlan, elkerülhetetlen baleset történt.
Miközben kisétáltam az Ichibantai épületéből, és az utam egyenesen a Shiranui birtok irányába veszem. Miközben a jól ismert utcákat felváltják a kevésbé ismertek, megpróbálok szólni a zanpakutohoz. A megszólításomra minden alkalommal kapok egy választ, amit azonban nem értek, mindig elfedi előlem valami a beszédet, nem értem az értelmét, olyan, mintha ismeretlen nyelven lenne. Nem tudok vele közvetlenül kommunikálni, a belső világomba pedig nem merek többé egyedül belépni.
Próbálom elfelejteni, amit három napja láttam, de majdnem olyan borzalmas kép volt, mint az egy héttel ezelőtti emlékeim. A szigeten álló kolostor összeomlott, minden fény eltűnt, úgyhogy csak akkor tűnt fel, mi olyan nedves, amikor egy kidouval fényt gyújtottam: bokáig álltam a vérben, ami befedte az egész szigetet. Éreztem, hogy a zanpakuto szellememtől származik, úgyhogy ösztönösen menekültem, minél távolabb, ilyen távolról azonban Sora kardja nem fog meghallani. Közelebb kell mennem, de vajon képes vagyok a saját zanpakutom vérében gázolni?
- Köszönöm, hogy áldoz rám a szabadidejéből, Shiranui-san!- mondtam, miután némi útbaigazítás után megtaláltam, és meghajoltam, valamivel mélyebben, mint ő. Ezúttal újra a vezetéknevén szólítottam, amíg nem ad rá engedélyt, hogy a továbbiakban is Naomi-sannak nevezzem, nem fogom megtenni. Szolgálatban Fukutaichou-san, a hétköznapokban pedig Shiranui-san, az egy hete történtek kivételes esetet képeztek.
- Én sajnos nem tudom, hogy Sora zanpakutoja milyen környezetet szeret, egyszer láttam csak a shikaiját, és annyit tudok, hogy víz típusú, de semmi többet, a tenger mellett mindenesetre nem mutat semmiféle különösebb érdeklődést, pont olyan, mint máshol. Válaszol, amikor szólok hozzá, hallom a hangját, talán még hangosabban, mint ahogyan most ön engem, de nem értem, mit mond, mintha más nyelven beszélne- gondolkozok egy pillanatig, hogy megosszam-e a pár nappal ezelőtti élményemet, de ha tényleg el akarom érni, hogy a kard szóba álljon velem, muszáj őszintének lennem Naomi-sannal, hogy tényleg segíteni tudjon. - Pár napja próbáltam utoljára a belső világomba belépni, de teljes sötétség fogadott, az egész úszik a vérben. Nem tudom, hogy képes vagyok-e úgy beszélgetni ott, a zanpakutom vérében állva, mintha minden természetes lenne- ha próbálkoztam volna az elmúlt napokban, biztos sikerült volna, elég kellemetlen így felkészületlenül megjelenni Naomi-san előtt, de talán ő tud valamit tanácsolni, amitől könnyebb lesz.
Miután Naomi-san adott tanácsot erre a problémára is, leültem, és lehunytam a szemem. Az a módszer, amit ő alkalmazott, sokkal könnyebben juttatott el a belső világomba, nekem percekre volt hozzá szükségem mindig, az utasításai követésével viszont sokkal gyorsabban hagytam el a valóságot, és léptem be a lelkem legmélyebb, megcsonkolt részére. A hadnagyom szavai egyre távolabbiak, egyre vízhangszerűbbek lettek, míg végül már csak azt hallottam, hogy beszél.
Újra a sötétségben jelentem meg, újra éreztem a vért, ami elkezdte átinni magát a zoknimon. Jéghideg volt, belemart a lábamba, de mielőtt ez az érzés jobban eluralkodott volna rajtam, megálljt parancsoltam neki. Nem ezért jöttem ide, Naomi-sannak talán igaza van, és el kell engednem Kurosamét. Megsemmisült, nincs többé, felesleges belekapaszkodni. Aki egy olyan hajó után úszik, ami már elment, nem fogja megragadni a további lehetőségeit a túlélésre, és előbb vagy utóbb, de menthetetlenül elmerül a feneketlen tengerben.
Mintha eddig csukva lett volna a szemem, és csak most nyitottam volna ki, úgy álltam a belső világomban. A leomlott kolostor, ahol annyit beszélgettünk, és a fájdalmasan magányos sziget még mindig gyászos képet mutatott, de eltűnt a vér. Kurosaméból nem maradt semmi más, csak az emlékeim, és hála Naomi-sannak, úgy éreztem, hogy sikerült közelebb lépnem ahhoz a zanpakutohoz, ami régen Soráé volt. Ahogy Naomi-san kérte, nem kell mást tennem, csak elképzelni az arcát. Ez rendkívül könnyen, tisztán megy, az elmúlt napokban minden nap újra átéltem a pillanatot, amikor meghalt, úgyhogy ezekből a borzalmas emlékekből most az egyszer talán hasznot is tudok meríteni.
- Örülök, hogy végül eljöttél, Shinichi-nii- ahogy hátrafordultam, megpillantottam az unokaöcsémet, aki éppen a kolostor romjain üldögélt. Legalábbis hasonlított rá, a hangja pedig meg is egyezett az övével, de mégsem az volt, akire emlékeztem. A szemei sárgán világítottak az éjszakában, a haja pedig hosszabb volt, majdnem a válláig ért. A felsőteste teljesen szabadon volt hagyva, úgyhogy azonnal feltűnt a legszembetűnőbb furcsasága, a bőre teljes felülete zöld, pikkelyes volt, hasonlóan a hüllőkéhez, se az arcán, se sehol máshol nem láttam olyan testfelületet, ami kivételt képezne. Beugrott, hogy talán azért, mert krokodil volt a zanpakuto szelleme, változott el ennyire. De ettől függetlenül ő volt, még az arckifejezése sem változott azóta, hogy meghalt, ugyanaz a korábbinál valamivel határozottabb fiú nézett rám.
- Én is örülök. Sajnálom, ami történt, ha tehetném, helyet cserélnék veled, neked kellett volna túlélned- meglepetésemre a szavaim mosolyt csaltak a hüllő-szerűvé vált unokatestvérem arcára, úgyhogy nem folytattam. Ezek úgyis csak üres szavak, nem tehetem meg, nem tudom visszaforgatni az időt.
- Ne a múlttal foglalkozz, hanem a jövővel! Nem bánom, hogy helyetted haltam meg, mert bár a testem elpusztult, rajtad keresztül én is túléltem. Nem várok mást, csak tartsd be, amit ígértél nekem… csak tartsd be, amit ígértél nekem… tartsd be, amit ígértél nekem… ígértél nekem… - a kép elhomályosult, én pedig újra ott ültem Naomi-san mellett, hallottam a csobogó egyenletes kopogását, ahogy továbbítja a vizet a kerti tóba. Újra megéreztem a szél zúgását, a közelben dolgozók reiatsuját, újra hallottam a külvilágot. Viszont már nem hallottam Sorát.
- Beszéltem Sorával, de nem sikerült meghallanom a kard nevét, Naomi-san- ezután beszámoltam neki arról, amit láttam és hallottam a belső világomban. - Azt hiszem, Sora arra gondolt, hogy megígértem, hogy az ő céljait is valóra váltom majd, de nem vagyok benne biztos, és nem tudom, mik azok, Shiranui-san.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Szer. Okt. 17, 2012 12:12 pm

Olvadás
Zanpakuto edzés

Megértően hallgattam meg tapasztalatait, amik koránt sem voltak megnyugtatóak, azonban igyekeztem továbbra is egyenletesen lélegezni, hiszen nekem most segítenem kell neki. Meg kell találnunk az utat a zanpakutojának lelkéig, hogy beszélhessen vele, eldőljön, hogy elfogadja-e mesterének. Elgondolkoztam a hallottakon, a jelképek nem véletlenek, és mindig jelentenek valamit, azonban ez nem az új zanpakuto vére Hakusaya~san elmondása szerint, hanem a régié. Mélyet sóhajtottam, hiszen jól tudtam milyen nehéz elengedni valakit, aki a részünk, mindenkinél jobban tudtam ezt.
- Hakusaya~san, azok a dolgok, amiket odabent látunk, mind jelentenek valamit, semmi sem véletlen. Az, hogy még mindig látja, érzi halott zanpakutoját annyit jelent, hogy egyszerűen képtelen volt eddig elengedni. – Pillantottam rá komolyan, majd a kis tóra tévedt a tekintetem. – A halált az egyik legnehezebb dolog elfogadni, azonban meg kell értenie, hogy akik elmentek, másformában maradnak velünk. Képesnek kell lennie elengedni őt, hogy tovább tudjon lépni. A szívével emlékezzen, de ne hagyja elhatalmasodni ezeket, mert a belsővilága mindig tükrözni fogja, amit érez. – Ismét ránéztem, próbáltam a lehető legkíméletesebben irányítani, mit hogyan is tegyen. – Merüljön el ismét abban a világban, ne riadjon meg a vértől, amiben áll, mert ha közelebb hajol, akkor látja, hogy nem az, aminek gondolja. Csupán simogató víz veszi körbe, nem egy halott világ, sokkal inkább élettel teli, egy új.
Magam is lehunytam a szemem, és igyekeztem elmerülni a teljes békében, amit a körülöttem lévő természet sugárzott. Ott álltam a barlang közepén, az egyik fényforrás felé tartva az arcom, Mimoza lépett mögém. Kezdetben félelmetesnek talált alakja most már egyáltalán nem rémisztett meg. Rápillantottam.
- Mondd csak, ha én meghalnék, engedelmeskednél másnak? – Tettem fel neki egyszerűen az engem foglalkoztató kérdést, nem kerteltem sosem a vele való beszélgetések alatt, elvégre úgyis ismerte lelkem minden rezdülését.
- Komolyat kérdezel köszönés előtt.
- Sajnálom, csupán érdekelt, hogy mi is játszódhat le bennetek ilyenkor. – Leültem a virágos részre, és végigsimítottam egy szirmon. – Nem tudom, hogy mihez kezdenék, ha elveszítenélek… - Nem néztem rá, és jól tudtam, hogy sem engem kémlel, ilyenkor tekintete általában a távolba révedt.
- Én pontosan tudom, hogy mit is tennél. Erőssé válnál, bármi áron, hogy megvédhesd azokat, akiket szeretsz, akkor is, ha ehhez új kardra lenne szükséged.
Könny szökött a szemembe, hiszen Mimoza jobban ismert, mint ahogy én saját magamat, vagy legalábbis rávilágított olyan dolgokra, amiket magamnak képtelen lettem volna bevallani. Felnéztem rá, és tekintetem találkozott furcsa szemeivel, majd bánatos mosolyra húzódtak ajkaim.
- Gyűlölnél érte?
- A lelked része vagyok, sosem lennék képes gyűlölni téged. De hogy válaszoljak is a kérdésedre, ha eldobnád magadtól a lehetőséget, akkor nem lennél az a shinigami, akit elfogadtam forgatómnak, nem lennél az a nő, aki öt napig ült egy helyben csak azért, hogy végre megismerhessen.
Felálltam, de nem öleltem meg, egyszerűen meghajoltam felé.
- Örömömre szolgál, hogy melletted harcolhatok.
Felnyitottam a szememet, amik kissé fátyolosak voltak, de kihúztam magam, és legyőztem a bennem kavargó érzéseket, hiszen sokkal fontosabb most az, hogy Hakusaya~sannak sikerül-e túllépni a dolgokon, és meglelnie a zanpakuto szellemet. Nem voltak kétségeim afelől, hogyha elég keményen próbálkozik, és elszánt, előbb-utóbb meghallja és megérti Sora~san kardját. Természetesen minden shinigami-zanpakuto kapcsolat más és más természetű, hiszen ahogy mi különbözünk egymástól, úgy a zanpakutok is. Meg kell találnia, hogy hogyan is kapcsolódik az új társához, hogy mely érzés hívta életre, miben tudnak együtt működni.
- Nem tudok választ találni arra a kérdésre, hogy Sora~san mire is gondolt pontosan. Ahogy a virágok azonos fajtájának kelyhei, úgy a zanpakutok is különböznek. – Tekintetem komolyan mélyedt az övébe – Mimoza az elszántságom miatt fogadott el engem, de Sora~san talán teljesen másra vár. Menjen vissza és nézzen körbe a belső világában, érezze az ott lévő dolgokat, és tudni fogja, hogy mit jelentenek. Minden fontos lehet, még egy homokszem is. Rá kell jönnie, hogy lényének mely részéhez kapcsolódik, kötődik a zanpakuto lelke, és akkor biztosan érteni fogja, hogy mire gondolt, mikor ezeket a szavakat mondta.
Már azt is jó előjelnek vettem, hogy végre sikerült elengednie a régi zanpakutoját. Haladjunk csak szépen, sorban előre, nem elsietve semmit, hiszen a kapkodás nem visz előbbre. Megvártam, hogy ismét koncentráljon, s akár az előbb, most is segítettem elérni a meditatív állapotot, egy idő után biztosan egyedül is képes lesz rá, hogy pillanatok alatt elérje. Mély levegőt vettem, és próbáltam nem arra gondolni, hogy ezeken a kritikus perceken múlik Hakusaya~san jövője. Persze az Ichibantai visszavárja akkor is, ha nem képes zanpakutot használni, de úgy láttam rajta, hogy hozzám hasonlóan a majdnem jóval nem elégszik meg.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Hétf. Okt. 22, 2012 10:41 am

Olvadás

- Rendben, megpróbálom újra, Shiranui-san- lehunytam a szemem, miközben hagytam, hogy a hadnagyom szavai újra segítséget nyújtsanak hozzá, hogy bejussak a belső világomba. Nem telt el egy perc, mire újra Sora előtt álltam, aki még mindig ugyanott ült, ugyanazzal a mosollyal az arcán. Mintha egy másodperc sem telt volna el azóta, amióta elmentem, ugyanazzal az arckifejezéssel nézett rám. Talán nem is vette észre, hogy itt hagytam?
- És mi az, amire vágysz, Sora?- a pikkelyes bőrű fiú felállt, és előttem termett, közelről bele tudtam nézni a szemeibe, melyek közelről már nem tűntek hüllőszemeknek, olyanok voltak, mint régen. A zöld szempárban talán vágyakozást, izgatottságot láttam, de az arcán ugyanaz a szolid, halvány mosoly ült, és bújt meg a pikkelyek között. Miközben a nálam valamivel alacsonyabb fiú felnézett rám, a vállamra tette a kezét.
- Nem mondhatom el csak így, Shinichi-nii, neked kell rájönnöd. Mondhatnék rejtvényt, adhatnék feladatot, de csak azt kérem, hogy küzdj meg velem, és láss engem minden egyes vágásban- Sora hátralépett, a szeme újra hüllőszerűvé vált. Nem értettem, hogy miért fogom kitalálni a céljait azzal, hogy harcolunk, de most az ő kívánságait kell teljesítenem, úgyhogy kihúztam az oldalamon megjelenő katanát. Pont olyan volt, mint Kurosame, minden apró részlete, de a külső hasonlóságon túl nem éreztem, hogy különbözne egy átlagos, lélektelen kardtól. Sora kezén a shikaija materializálódott, a két krokodilfej, a jobb kezén fehér, a balon a kék, fenyegetően pillantott rám. Mielőtt felvehettem volna bármilyen küzdőállást, rám vetette magát, éppen sikerült elhajolnom, de a krokodilállkapocs így sem csattant messze az arcomtól.
Hátra shunpoztam, elkerülve, hogy a másikkal is támadni tudjon, majd ösztönösen indítottam egy fentről lefelé vágást, mielőtt realizáltam, hogy kit támadtam meg, egy olyan támadással, amibe belehal, ha eltalálom. Azonban az aggodalomra nem volt ok, Sora könnyedén hárította a vágást az egyik krokodilfejjel, majd megcsavarta a kardot, és a nyíló krokodilszájból egy vörös színű kidou-villámot lőtt felém, ami elöl az utolsó pillanatban léptem félre, így nem szúrt át, csak végigszántotta az oldalam, ezután pedig felugrott, és páros lábbal rúgott mellkason, ami hátrarepített két méterrel, csak nehezen sikerült megállni. Viszont észrevettem valamit.
Láttam, hogy Sora szeme felvillant, amikor hozzám ért, csak azután változott vissza sárgává, hogy megszűnt a kontaktus a testünk között. Ezúttal én támadtam, és szúrtam felé, és bár a támadást megállította a kék krokodilállkapocs, ami ráharapott a katana pengéjére, Sora szeme újra zöldre változott, olyanná, amilyen emberként is volt neki, és úgy éreztem, hogy a tekintete beszél hozzám. Hallottam, mintha egy emléket hallanék, tisztán hallottam, ahogy egy lánnyal beszélget.
A következő pillanatban a jobb állkapocs rácsapódott a bal karomra, a fogak mélyen belevágtak a testembe, de nem engedtem el Sora tekintetét. Másodpercek múlva megláttam, ahogy Sora ül egy ágyon, az Akadémia egyik hálószobájában, vele szemben, a másik ágyon pedig azt a lányt láttam, aki később Sora csapattársa volt, és elporladt a zanpakutojával együtt. A kép Sora kezéből jött, amiből megállapítottam, hogy a zanpakutoján keresztül látom a képet. A lány szavait nem hallottam, csak Sora udvarias válaszait, de aztán a fiú beszélni kezdett.
„Én nem szeretnék mást, csak alkotni valamit. Már számtalan fegyvert, páncélt, kardot, lándzsát, és hasonló dolgot csináltam, de azok nem jók semmi másra, csak pusztítanak, nem igazi alkotások. Szeretek festeni, rajzolni is, de azt senki nem fogja ismerni, és az sem adhat mást, csak pillanatnyi szépséget annak, aki megnézi. Én olyat akarok, ami folyamatosan szép, és mindig máshogy. Teremteni akarok valamit a zanpakutommal, hogy az egy tenger, vagy egy apró csermely, kevéssé fontos…”
A következő, amit láttam, Sora mosolya volt, ahogy elengedett. Nem voltak sérüléseim, nem fájt semmim, a krokodilfejek eltűntek a kezeiről, és eltávolodott tőlem, de a szemei már nem változtak vissza. Megmaradtak a csillogó, zöld emberi szemek, amelyek rám pillantottak. Nem szólalt meg, a tekintete kérte, hogy mondjam, amit láttam.
- A zapakutoddal teremteni szeretnél valamit, igaz, Sora?- a fiú mosolya szélesebbre húzódott, bíztatva, hogy folytassam, amit elkezdtem. - Valami szépet és maradandót, amit mindenki láthat, akarsz létrehozni. Talán többet tudtál a zanpakutodról, mint én a sajátomról, és méltóbb forgatója voltál, nekem soha nem jutott eszembe, hogy teremtsek valamit. De ígérem, hogy valóra váltom az álmodat, és teremtek valamit, amit a világ ezer év múlva is láthat majd- a fiú elmosolyodott, és két szót válaszolt csak.
- Nikokubi Umiwani- a szavak beleégtek az agyamba, miközben felébredtem, és újra a hadnagy előtt találtam magam. Az arcomon, talán a tragédiák óta először ült egy őszinte mosoly, ami nem udvariasságnak szólt, hanem tényleg boldog voltam, elvégre megléptem az első lépést. Elértem a vonatot, és bár még nem találtam meg rajta a helyemet, már visszavonhatatlanul rajta vagyok, és bármilyen sokáig fog tartani az út, egyszer célba fogok érni.
- Azt hiszem, sikerült, Shiranui-san, elárulta a nevét- behunytam a szemem, hogy megtaláljam azt az ösztönös parancsot, ami a név után úgy van már benne a használó tudatalattijában, mintha mindig is ott lett volna. - Tatakire, Nikokubi Umiwani!- kihúztam a wakizashit, ami a markolattal együtt eltűnt, és felvette a már Során is látott krokodilformát, és megjelent az alkarjaimon. Azonban nem hallottam semmilyen egyéb nevet, mint Kurosaménél, aki azonnal megtanította nekem az alaptechnikáját, olyan volt a kard, mintha erő alapú lenne, nem éreztem semmi vízzel kapcsolatosat. - Valamiért nem tudom, hogyan lehetne támadni vele, pedig amikor Kurosame elmondta a nevét, azonnal tudtam használni kezdetleges szinten az egyik technikáját. Nem tudja, mi lehet a baj, Shiranui-san?

Tárgy: Re: Shiranui birtok Szer. Okt. 31, 2012 4:38 am

Olvadás
Zanpakuto edzés

Ezúttal nem követtem a meditatív állapotba, csupán türelmesen várakoztam mellette, amíg rájön arra, amire szüksége van. Közben azon járt az eszem, hogy vajon miként tudnék neki a továbbiakban segíteni, elvégre talán ez a pusztán szellemi eszmecsere nem elegendő számára ahhoz, hogy elérje a megfelelő információkat. Sokan harc közben, veszélyben képesek csak megismerni zanpakutojuk szellemét, hiszen az megvédi őket, általában. Egy próbát megér, bár jobban hiszek abban, hogy valamit kemény munkával elérni jobb, mint hirtelen belecsöppenni, azonban vannak helyzetek, amikor cselekedni kell.
Megkönnyebbülten mosolyodtam el, ahogy lelkesen ecsetelte, hogy sikerült szóra bírnia, és további szavaira, miszerint használni azonban nem tudja, tudtam mit kell tennem. Néhány pillanatra lehunytam a szemem, vagy lassú mozdulatokkal felemelkedtem ültemből, és az addig ölemben tartott Mimozát visszatűztem az oldalamra. Mozdulataim szinte idegőrlően lassúak voltam, azonban nehezen vitt rá a lélek, hogy meglepjem Hakusaya~sant, egyszerűen tartottam attól, hogy komolyabb sérülést is okozhatok neki, ami a jelen állapotában nem lenne szerencsés. Ráadásul a kertben voltunk, a növényeket sem szerettem volna kiirtani, de kénytelen leszek valahogy rávenni, hogy használja a képességét, úgy pedig, hogy előre felkészül a támadásra, ez nem fog menni. Meg jól ismerem a gondolkodás módját, a mély tiszteletét, képtelen lenne kezet emelni rám, így az egyetlen megoldást voltam kénytelen választani. Háttal álltam neki, miközben beszéltem.
- De, azt hiszem sejtem mi a probléma ^.^ - Hangom nyugodtan csengett, mintha valóban tudnám a választ, és szándékomban állna elárulni neki. Lassan megfordultam, miközben összegyűjtöttem egy kisebb mennyiségű lélekenergiát, eszemben sem volt komolyan megsebezni, de azt sem szerettem volna, ha nem venné komolyan. Mire szembekerültem vele már csak a jobb kezem nyújtottam, egyenesen felé - Hadou 33: Soukatsui!
A kék gömb, ha nem mozdult, akkor pontosan az arca mellett haladt el, érezhette, hogy ez most nem vicc, vagy egy gyakorlat része, ha nem mozdul, valóban meg fogom lőni. A célom egyszerű volt, a tűz alapú támadásokat könnyedén háríthatja a vízzel, legalábbis azt feltételeztem, hogy a régihez hasonlatosan ez a zanpakutoja is víz típusú. Shunpoval azonnal arrébb mozdultam, egyszerűen mellette termettem, és csupán annyit láthatott, hogy kezem ismét felé emelem, így kénytelen elvetülni az újabb kidou útjából, ha nem szeretne komolyabban megsérülni.
- Hadou 33: Soukatsui!
Arcom mindvégig komoly maradt, s közel ugyanannyira koncentráltam arra, hogy a támadásaim ne okozzanak nagy fájdalmat, mint arra, hogy a célzásom pontos legyen, és érzékelje a szándékom. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy ez a legjobb módszer, azonban ebben az esetben nem az számított, hogy én miket is gondolok. Talán Sora~san éles helyzetben sokkal inkább megmutatkozik, elvégre a lidérccel is képes volt felvenni a versenyt, hogy megóvjon másokat. Ebben pedig hasonlít Hakusaya~sanra, aki a többiekkel szemben nem menekült el az első adandó alkalommal. Erre a közös vonásra kellett építenem azokban a pillanatokban, hogy végre ráébredjen a fiatal shinigami, sokkal több erénye van, mint amit lát önmagából, ha pedig képes megbocsátani saját magának, megszűnik a bűntudat, ami gátolja abban, hogy használja Sora~san erejét. Az elszántságra van szüksége, hogy akarja azt…
Közben egy pillanatnyi pihenőt sem hagytam számára, lévén egy valódi ellenféllel szemben sem szeretném, ha ideje lenne egy esetleges ellentámadásra. Itt sem az volt a célom, hogy összemérjük az erőnket, hanem az, hogy használja zanpakutoja erejét, és semlegesítse a támadásaimat. A mozgásom gyorsabb volt, elvégre gyakorlottabb shunpo használó vagyok, mint ő, így könnyedén változtattam helyet, és hol előtte, hol mellette, hol pedig éppen a feje felett bukkantam fel, hogy egy tűzgolyót indítsak ellene, s néhány perc után láttam, hogy a rengeteg kitérés igen fárasztó számára. Elmosolyodtam, hiszen ez tökéletes számomra, mert mégsem ugrálhat el a végtelenségig, előbb-utóbb tennie kell valamit, hogy megszüntesse azt. Amikor láttam, hogy lassan eléri a határait, elszántam magam. Erre mondják azt, hogy most vagy soha.
- Hadou 04: Byakurai! – Mondtam, de ezúttal nem rá, hanem a földre céloztam, ahol állt, hogy ledöntsem a lábáról. Amint láttam, hogy elesik, egy ugrással kerültem fölé, és felé emeltem a kezem, láthatta, hogy menekülésre nincs esélye. Vagyis vagy hatástalanítja a most következő támadásom, vagy megperzselődik. - Hadou 33: Soukatsui!
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem fogja viszonozni, s már-már meg is ijedtem, hogy most valóban kárt teszek benne, de aztán azt hiszem elszánta magát, mert egy nagyobb vízsugár arrébb sodort. Nem volt túl erős, de határozottan valami volt, tehát végre sikerült használnia. Alig három méterre álltam meg tőle, hajamból és ruhámból csepegett a víz, én magam azonban mosolyogtam. Elégedetten tekintettem a fiúra, és kezet nyújtottam neki, hogy felsegítsem.
- Azt hiszem végre sikerült megértenie a dolgokat, Hakusaya~san. ^.^ Úgy gondolom ezek után már képes lesz használni a zanpakutoját, csak ne siettesse a dolgokat. – Komolyan néztem rá, nem szerettem volna, ha megerőltetné magát. – Örülök, hogy segíthettem! ^.^ Ha bármikor máskor is szüksége lenne rá, nyugodtan keressen fel.
Tudtam, hogy ezután máskor is fel fog keresni, de szívesen fogok segítséget nyújtani neki, elvégre hasonlókon mentünk keresztül. Sokat kell még tanulnia, hogy jól tudja forgatni az új zanpaktoját, de az úton már elindult, így mostmár csak rajta kell tartanom a szemem. Távozásakor még egy meleg mosolyt küldtem felé, majd nekiálltam, hogy rendbe hozzam a kicsit romossá tett kertet.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Csüt. Nov. 01, 2012 7:48 am

Olvadás

Kíváncsian várom, hogy Naomi-san mit fog ajánlani, hogy a zanpakutot, aminek már tudom a nevét, használni is tudjam. Nem értem, Sora miért nem mutatta meg, hogy kell használni, és ahogy próbálom ugyanazokkal a régen bevált gondolatokkal irányításom alá vonni a vizet, vagy teremteni a reiatsumból, érzem, hogy nem működik, ez a zanpakuto mást akar, mint Kurosame. Ott elég volt egyszerűen éreznem a vizet, és a többit gyakorlatilag megtette helyettem Kurosame.
Teljes meglepetésként ér, ahogy Shiranui-san rám támad, a kidouja alig pár centivel megy mellé, de ebből a távolságból az is rengeteg, úgyhogy egyértelmű, hogy nem célzott rosszul, direkt tévesztett célt, hogy a pontosan célzott kidoui már ne érjenek meglepetésként. Valószínű az ezzel a célja, hogy Sora kénytelen legyen segíteni nekem, ám ezt valószínű ő is tudja, úgyhogy így sem biztos a siker. Egy próbát persze megér, még ha lehet, hogy meg is sérülök, és Sora végül nem fogja hagyni, hogy ilyen könnyen kicsaljuk a titkait.
A következő Sokatsui elől sikeresen elshunpozok, a kék kidou azonban rendkívül közel volt hozzám, éppen időben reagáltam, hogy elkerüljem a sérülést. Hiába próbálok a vízre, a csobogásra koncentrálni, az úgy látszik, hasztalan. Vajon miért nem segített nekem Sora, hogy merre induljak el? Lehet, hogy ez még korai lenne?
A további támadások egy részét elkerülöm, néhányat szintén kidouval blokkolok, egyet-kettőt pedig a kezeimre fonódott krokodilfejekkel állítok meg. Úgy tűnik, Naomi-san vagy nem akar, vagy nem tud erősebb kidoukat lőni, a pajzsommal vagy egy válaszként lőtt sokatsuival könnyedén blokkolom a kidouit, de vele ellentétben, nekem nincs hadnagyi szintű reiatsum. Néhány perc elteltével már elkezdem érezni, hogy igencsak a végén járok az erőkészletemnek, egy idő után pedig nem marad más alternatíva, csak a kitérés, nem bízom benne, hogy a fáradtan létrehozott védelmem kitartana.
A földbe csapódó fehérvillám hatására a fűben landolok a hátamon, és azonnal látom, hogy ezúttal már nincs esélyem rá, hogy kitérjek előle, és a kidouját blokkolnom kell. Ahhoz már nincs sem időm, sem reiatsum, hogy megformáljak egy pajzsot, a krokodilfejekkel pedig nem tudom lefedni az egész támadott felületet, úgyhogy mindenképpen megsérülök, ha Sora nem segít. Persze, egy ilyen támadást a 4. osztagnál percek alatt lekezelnek, úgyhogy talán nem elég számára a motiváció, erősebb támadást viszont lehet, már nem tudnék vele sem kivédeni, úgyhogy lélegzetvisszafojtva vártam, mi lesz.
Az idő lelassult, ahogyan Naomi-san a levegőbe ugrott, és megformálta a tűz típusú kidout, ahogyan rám mutatott, és elindította felém. Félig-meddig beletörődtem, hogy ez most eltalál, és enyhén meg fogok égni, de az énem egy része még nem adta fel, hogy sikerül felállítanom valamilyen védelmet Sora segítségével. Ezúttal nem hallottam a hangját, valamiért csendben volt, nem segített. Soha nem hagyott volna cserben senkit, úgyhogy nem értettem, ezúttal miért nem szól hozzám. Ugyan csendes gyerek volt, soha nem szeretett beszélni, amikor ki kellett nyitnia a száját, soha nem habozott.
Ki tudja, miért, egy gyerekkori emlék villant a fejembe, amikor én, Higen, Tenshiko és Sora éppen az udvaron játszottunk. Mint mindig, akkor is az volt a feladat, hogy az egyikünk által elrejtett tárgyakat megtaláljuk, és a másik három közül az nyert, aki először találta meg az elrejtett tárgyat. Kérdezni is lehetett az elrejtőtől, de mindenki csak egy kérdést tehetett fel egy körben, és amíg a soron levő nem kérdezett, a többiek sem tehették. Én voltam a legjobb „elrejtő”, a kérdésekre én tudtam a lehető leghomályosabb válaszokat adni, amiket sem Higen, sem Tenshiko nem látott át rendesen. Sora azonban mindig azt mondta, amikor a másik kettő kérte, hogy tegye fel a saját kérdését, hogy én már eleget segítettem, és nincs több kérdése, nagyon gyorsan rájött. Rendkívül jó logikája volt mindig… „Már segítettem…” Ez lesz az!
Sora már elmondta, hogy az a vágya, hogy teremtsen a vízzel, nekem is hasonlóan kell éreznem. Éreznem kell, hogy akarok valamit, és nem csak a harcban tekintem társnak a zanpakutomat, hanem teremteni is akarok vele. Talán Kurosaménak is voltak hasonló vágyai, elvégre a víz amellett, hogy a legerősebb pusztító fegyver, életet ad, mindenben ott van, ami mozog, szükség van hozzá ahhoz, hogy éljenek növények, állatok, kell mindenhez. Ezt eddig természetesnek vettem, pedig értékelnem kellene…
A bal kezemen található krokodilfejet egy vízsugár hagyja el, ami ugyan nem túl erős, ahhoz elegendő, hogy visszaverje a kidout, és Naomi-sant arrébb dobja pár méterrel, hogy a földre érjen. A reiatsumból csak ennyire futotta, a zanpakuto reiatsuvá vált, és újra a wakizashi alakját vette fel, egyik kezemben a sayával, másikban pedig a karddal, amit azonnal visszacsúsztattam a hüvelybe, hogy a szabad kezemmel elfogadjam a hadnagy segítségét, bár ezúttal is a saját erőmből keltem fel, nem akartam, hogy Shiranui-san túlzottan megerőltesse a magát, még ha nem is vagyok nehéz számára valószínűleg.
- Köszönök mindent, Shiranui-san- miközben beszéltem, mélyen meghajoltam a hadnagyom felé, akitől eddig több segítséget kaptam, mint mindenki mástól együtt véve. - Remélem, egyszer lehetőségem lesz rá, hogy megháláljam a kedvességét- viszonoztam a nő mosolyát, elköszöntem, és elhagytam a birtokot.
Hazaúton elgondolkoztam rajta, hogy vajon hogy különbözhetnek ennyire egymástól a nemesek, némelyik kizárólag a származása miatt nagyképű, és azt hiszi magáról, hogy felsőbbrendű másoknál, Naomi-san ellenben annyira kedves és jólelkű, önzetlenül segít egy bukott tisztjének felkelni a földről. Sokkal könnyebb lett volna lecserélni engem, úgyhogy talán tényleg átérzi, amit én érzek. Mindketten elvesztettünk valamit, ami fontos nekünk, talán emiatt találta úgy, hogy hasonlítok rá.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Pént. Nov. 02, 2012 12:27 am

Üdv!

Hakusaya Shinichi: Kezedbe adták a fáklyát, de a sötét ösvényre neked kellett rálépned és végigmenned rajta, megvilágítva az utat. Sikerrel jártál, és a téged ért tragédia hatása talán halványulni látszik azzal, hogy Sora lélekölője feltárta előtted a tudást, melyre shinigamiként feltétlen szükséged van - az erejét.
Helyenként morbid képekkel éltél, de nagyon tetszett, ahogy megismerted az új zanpakutoudat. Kreatív voltál és jó építetted fel, 1000 LP-t kapsz érte, és mindkét ebből származó pontodat a zanpakutou képzettségedre kell tenned.

Shiranui Naomi: Kellő támaszt nyújtottál, tanácsaid hasznosnak bizonyultak Shinichi számára. Sikeresnek ítélem meg az edzésed, következő alkalommal már jutalom is járni fog érte.

LEZÁROM az edzést!

Tárgy: Re: Shiranui birtok Vas. Szept. 22, 2013 10:43 pm

Látogatás

Meggyőződésem, immáron, hogy Yorikoval beszéltem erről, hogy Naomi – hadnagyom – a tizenharmadik unokatestvéremnek, dédunokájának a fiának a gyermeke. Neutral

Több ok nem is volt szükség számomra, hogy meglátogassam az ágról – végről Amatsuji rokonokat. Ugyan egyenes ági leszármazottak csupán mi maradtunk Akirával, öröm hallanom további családtagokról, akik ugyan már nem az Amatsuji névvel élnek szerte a nagyvilágban, a lényeg, hogy élnek, épen és egészségben. S kapcsolatot akarok teremteni velük, megismerni őket. Bár tudom, régi családomat nem pótolhatom ezáltal, annak az életnek kétszáz évvel ezelőtt vége szakadt, el kell fogadnom, még ha nehezemre esik is. De az új ismeretek mindig előnyt jelentenek, édesapám rengetegszer mondta ezt.
Szóval eme szegről – végről rokonokat állt szándékomban meglátogatni, amúgy is hallottam szóbeszédeket arról, hogy hadnagyom rendkívül maga alatt van mostanában, de az okát nem tudom, hogy miért. Nem örülök ennek. Ha tehetek valamit, amiben segíteni tudok, csak ajánlani tudom magamat, annak ellenére, hogy gyors lenne eme lépésem, hiszen nem kizárt, hogy nem tudnak erről a családi ágról, mely hozzánk Amatsujikhoz vezet. Lévén nem minden nemesi dinasztia tartja számon a gyökerekig a felmenőit, jómagunk Amatsujik ugyan mindig is fontosnak tartottuk származásunkat, őseink emlékét. S eme eszme is a Mizushimáktól fonódott bele családunk világnézetébe.
Ezen gondolatra fejemben sűrűsödni kezdtek régi emlékek, melyek kedvemből vettek el apró darabkákat. Még mindig furcsa belegondolnom, hogy ilyen egyszerűen visszatértem a kétszáz évvel ezelőtt letűnt életembe, hogy újra az Amatsujik vezetője vagyok, hogy ismét a Mizushima-ház vezetőjét figyelem óvó szemmel. De amit még nehezebb elfogadnom az az, hogy Shuuichi áll a família élén. Nem tudom főnemesként kezelni, képtelen vagyok rá, ami egy testőr számára szégyenletes hiba.
Mély levegőt vettem, hogy gondolataimat más vizekre tereljem, a látogatás során nem kívántam rossz arcot vágni. Megigazítottam halványkék holdmintás haorimat, majd a Shiranui-ház kapujára pillantottam, majd tekintetemet tovább vezettem az előtt álló őrökre.
- Tiszteletem. Amatsuji Youko vagyok, látogatóba jöttem, személyes – apró fejhajtással adtam tiszteletemet az őröknek, majd röviden tömören közöltem érkezésem célját. Embereim elméletileg elintézték a hivatalos dolgokat a látogatás ügyében, hogy ne érje váratlanul a családot jövetelem. Így gond nélkül léphettem be az egyik őr kíséretével a kapun. Szemeim elé táruló virágzó növényeken elismerően tekintettem végig, ámbár csak bódító illatukból tudtam behatárolni, hogy mely növény micsoda. Látásom bár sokkal jobb, mióta visszatértem régi pozíciómba, nem látok be olyan hatalmas területeket vele, mint régebben. S bár eredeti célom Naomi meglátogatása volt, tekintetem megakadt egy ifjú leányon, ki felém közelített, feltételezem a família tagja.
Egy meghajlással üdvözöltem a formalitás kedvéért, s amennyiben az őr távozik, félbehagyhatom ezt az előkelő megjátszást. Fárasztó, s ha valóban rokonaim, még ha távoliak is, miért ne tegeződhetnénk?
- Amatsuji Youko vagyok – mutatkozom be. - Naomit keresem. Itthon van? – nézek a leányra érdeklődően majd nem tudtam nem észrevenni, hogy ruhája nyakán van egy gyűrődés. Egy fiatal hajadon esetében ez pedig nagy hiba. Szó nélkül léptem közelebb, hogy megigazítsam ruháját.
- Így már jobb. – apró mosolyt próbálok magamra ölteni, hogy ne érezze fenyegetésnek iménti lépésemet, egyszerűen csak háklis vagyok az ilyesmire. Neutral

Tárgy: Re: Shiranui birtok Szomb. Okt. 12, 2013 7:32 am

Látogatás megakadályozása

Az egyik nap észrevettem, hogy Naomi-neechan nem úgy viselkedett, mint általában. Szomorú volt. Nem is értettem, hogy mi baja lehet, hiszen amikor engem meglát, mindig olyan boldognak tűnik. Másnap még dolgozni sem akart menni, hanem a szobájában búslakodott. Ezért úgy döntöttem, hogy vele maradok, hiszen kell neki egy támasz és legalább nem egy párnát vagy plüss állatot fog ölelgetni, hanem engem.
Az együtt töltött idő alatt meg is tudtam, hogy mért búslakodik Naomi-neechan és a hírnek nem nagyon örültem. Korábban már mondta Naomi-neechan, hogy viszonya van Mizushima taichouval és hogy be akar majd neki mutatni, de ez még nem történt meg. Most pedig csak úgy köddé válik és hátrahagyja Naomi-neechant csak úgy, eldobja magától, mint egy rongyot.
Hoztam is Naomi-neechannak fagyit, amit közösen meg tudtunk enni és abba belefojthatta a bánatát. A legjobb orvosság mégis az, hogy ott vagyok mellette. Egyedül nem lenne olyan könnyű dolog átvészelni ezt a helyzetet, de én itt vagyok neki és segítek. Persze azért nem terveztem, hogy a nap huszonnégy órájában ott leszek mellette, valamikor az egyedüllét is segít.
Ezért is terveztem, hogy egy kicsit egyedül hagyom a szobájában és én addig sütök neki valami, mert annak biztos fog örülni. Már akkor is ezen gondolkoztam, amikor még mellette ültem, bár ha egy kicsit több időm lett volna, konzultáltam volna Kohaku-donoval. Végül arra jutottam, hogy valami szív alakú csokis édességet készítek, mert az finom és egyszerű.
Nem sokkal azután, hogy elhagytam Naomi-neechan szobáját, egy szolgáló mondta, hogy vendégünk fog érkezni. A váratlan látogató nem a legjobbkor érkezik, mivel Naomi-neechan most nincs olyan állapotban, hogy vendéget fogadjon. Még ha olyanban is lenne, nem akarom, hogy bárki is ilyen állapotban lássa Naomi-neechant. El is indultam a birtok kapuja felé, mert már nem most üzentek a látogatásról, csak eddig a szolgák nem akartak zavarni.
A kerten haladok végig, amikor megpillantom az egyik őrt egy ismeretlen nővel. Egyből tudtam, hogy ő lesz az a vendég, ezért egyenesen felé vettem az utamat. Amint ő is felfigyelt rám, elkezdett meghajolni felém, ami most nem nagyon érdekelt, inkább minél előbb oda akartam érni hozzá. Amikor elég közel értem intettem is az őrnek, hogy elmehet, innen én veszem a kezembe a dolgot.
- Naomi-neechan nincs itthon és Haruki nem tudja, mikor ér vissza. - válaszoltam gyorsan, miután a látogató elmondta jövetelének célját. Én viszont nem engedhettem, hogy most találkozzon Naomi-neechannal, így logikusnak tűnt, hogy azt mondjam nincs itt. Ez volt a legfinomabb módszer, amit választhattam, mert ha azt mondtam volna, hogy nem fogad látogatókat, akkor magyarázkodhattam volna, hogy miért nem, meg hasonlók. Ha nem elég rámenős, akkor most elmegy és nyugodtan sütögethetek Naomi-neechannak.
- Mit akar Naomi-neechantól? - egy kicsit meglepődtem, ahogy közelebb jött hozzám és megigazította a ruhámat, már majdnem azt hittem meg akar támadni. Még szerencse, hogy nem vettem fel a védelmi állást, hanem meglepődöttségemet egy gyors kérdéssel próbáltam álcázni.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Szer. Jan. 15, 2014 11:32 am

Látogatás

Miközben az ifjú leánynak megigazítottam ruháját merengtem válaszán. A birtokon kevesen rendelkeznek olyan nagy lélekenergiával, mint hadnagyom, melyet már messziről felismerek. Lévén látásom nem tökéletes, muszáj volt más megoldásokat is találnom környezetem minél részletesebb kiismerésére. Többek között a reiatsukra támaszkodom. S miközben a birtok felé tartottam már akkor éreztem a lélekenergiát, s innen, magáról a Shiranui-birtok területén még élénkebb. Azonban valamiért félre kívánnak vezetni, s eleinte nem igazán értettem miért folyamodik ilyen füllentéshez az előttem álló lány.
Némán néztem rá, mintha csak tekintetemmel kívánnék átlátni rajta, végül ráhagytam. Ha nem szeretné, hogy lássam, nem erőltettem. Mindazonáltal nem tudtam elsiklani afelől, hogy milyen megszólítással látja el Naomi nevet.
- Csak beszélgetni. Hallottam, hogy mostanában magába zárkózott magánügyi problémái miatt – feleltem. - Szerettem volna neki segíteni. Mondhatjuk, hogy van némi tapasztalatom. De úgy látszik elkerültük egymást – vonom meg vállamat, belemenve a játékba. Azonban sokat sejtő pillantást vetek abba az irányba, melyről a hadnagy energiáit érzem.
- Naomi a rokonod? – érdeklődöm, tekintetemet visszavezetve az ifjúra, hogy jobban szemügyre vehessem. Lélekenergiája arra enged következtetni, hogy talán maga is a Gotei 13-at erősíti, azonban nem szeretek feltételezésekre alapozni. - Te is a Gotei Juusantai tagja vagy? – kérdezem. Hiszen, ha Naomi rokona, akkor nekem is rokonom, így szeretnék róla minél többet megtudni. Azonban míg nem tudom biztosan, hogy milyen ágról képviselteti magát a Shiranui családban, addig nem szeretném a nyakába varrni érkezésem pontos okát.
Mindazonáltal rendkívül nemes tőle, hogy így fedezi Naomit. A hadnagy igazi kinccsel büszkélkedhet. Jómagam is tudom, hogy milyen értékesek a közeli családtagok, s hogy mennyire kell őrizni őket, hogy ne veszítsük el.
- Rendkívül szép a kert – torokköszörűlve hozakodok elő a témával. - Ez itt Petúnia? – szagolok bele a levegőbe.
- A Petúniák igen szélsőséges jelentéssel bírnak. Egyszerre hordozzák magukba a dühöt és a nyugalmat. Azonban arra is figyelmeztetnek, hogy tartsd be az ígéretedet. Ezt az üzenetét igazán nemesnek tartom – merengve mesélem az alábbit, miközben karba font kézzel nézem az apró virágú ágyásokat. Mindig is szépnek találtam a természet eme ajándékát, azonban igen keveset tudok róluk. Elméleti tudásom a virágokkal kapcsolatban mind édesanyámnak köszönhettem, ki rendkívül visszafogott és művelt hölgy volt, míg élt, felnéztem rá. Az a gyöngédség, mit magában hordozott egyszerűen elkápráztatott, és egyúttal elérhetetlenné is tette számomra. Emlékszem, ő tényleg úgy kezelt engem, mint egy lányt, nem pedig egy harcost, egy örököst látott bennem.
- Mond csak, te betartod az ígéreteidet? – teszem fel költőien a kérdést, ahogy elhessegettem lelki szemeim előtt a régi emlékeket. - Bár ostobaság is ilyet kérdeznem, látszik rajtad, hogy hűen betartasz mindent. Igazán remek tulajdonság, én is igyekszem betartani őket – simítok végig beszédem során az egyik virágfej sziromlevelein. Azonban mielőtt elmagyarázhattam volna, hogy miért is tereltem a szót eme virágra, avar zörgését véltem hallani, majd fák ágainak egymásnak való csapódását, s újabb zörgést, a jellegzetes hangot, mikor felaljaznak egy íjat… nem is kellett több, hogy tudjam, mi lehet ez.
- Bukj le! – figyelmeztetem a lányt, s mielőtt ellőhették volna a nyilat, meghiúsítottam azt bal alkaromon tartott fegyverarzenál egyik darabjával. A hang miatt be tudtam határolni, hogy a támadó hol helyezkedik el, így célt nem téveszthettem az apró, bénító anyaggal átitatott tűimmel. Ugyan megeshet, hogy az ifjú Shiranuit megleptem mindezzel, tetteim okáról a fáról lehulló rossz küllemű alak talán megmagyaráz mindent. Csupán a kötelességemet tettem, azonban készségesen válaszolok minden kérdésére, mely iménti tettemmel kapcsolatban felmerülhet.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Vas. Jan. 19, 2014 9:23 am

Családi titkok

Gombóc volt a torkomban, mióta csak a búcsú megkezdődött, nem tudtam, hogy képes leszek-e megszólalni, és hogy mit is kellene pontosan mondanom. Könnyeket csalt a szemembe Haruki~chan kedvessége, ahogy támogatott, bár azt hiszem fel voltam készülve erre, hiszen nem volt hirtelen a szüleim halála, idős korukra való tekintettel. Ráadásul az utóbbi időben a betegségek sem kerülték el őket. Megsimogattam a mellettem álló Haruki~chan fejét, ahogy követtük a menetet, élen a koporsókkal, hogy a családi sírban örök nyugalomra helyezzük őket. Előző éjszakai virrasztás biztosan kivett az erejéből, mert mellettem akart lenni, a családdal őrizni a füstölőt, még ha nem is volt immár akkora ez a család. Legjobban azonban nem is ez aggasztott, sokkal baljósabb volt a levél, amit megosztott velem Kazuo~san, lévén ő őrizte a szüleim végakaratát is, ami mellett a borítékot találta, rajta a nevemmel.
A szemem végig szaladt a tömegen, akik az utolsó útra kísérték szüleimet, és fel is fedeztem a keresettet. Kikyo~chan egyike volt a számomra oly’ fontos személyeknek, és a levél olvasása után jöttem csak rá, hogy ennek ellenére milyen keveset tudok róla, holott mellettem nőtt fel. A betegségem alatt Mayumi~san, az anyukája, ápolt és ő sem mondott erről az ügyről semmit, pedig mindenkinél jobban kellett tudnia az igazságot. Nem hibáztattam, vagy haragudtam rá, de kicsit úgy éreztem, hogy annyi időt veszítettünk el, és Kikyo~channak is le kellett olyan dolgokról mondania, ami alanyi jogon járt volna neki…
Mély lélegzetet vettem, és hangosan útjára engedtem, a többiek úgy érzékelhették, hogy próbálom visszatartani a könnyeimet, de nem ez volt a helyzet. Szerettem a szüleimet, és tudom a szívem legmélyén, hogy ők is szerettek engem, a maguk módján, próbálva helyes úton terelgetni, ahogy gondolták, hogy megfelelő lesz. Mégis közelebbi személyeknek éreztem azokat, akik képesek voltak ezt tényleg kimutatni, és nem kellett meggyőznöm magam erről. Teljesen a gondolataimba merültem a szertartás alatt, mintha csak kikapcsoltam volna, de nem ez volt a helyzet, fejemben őrült mód jártak a fogas kerekek, hiszen nekem kellett felvilágosítanom Kikyo~chant, és helyre hoznom a dolgokat, amiket apám nem volt képes. Elképzelni sem tudtam, miként fog reagálni, hiszen évek óta csak papíron keresztül érintkeztünk, és ez elbizonytalanított. Kedves és nyílt természete miatt biztos voltam benne, hogy rengeteg barátot szerzett, és lehet így már nem is számít neki eggyel több vagy kevesebb, főként, hogy mennyi időt töltött távol.
A temetés után ugyanolyan lassú tempóban szálingóztak vissza a ház felé az emberek, ahogy a síremlékekhez mentünk, mégis úgy éreztem, mintha rohannánk, ahogy egyre közeledett a megfelelő alkalom. Kimentettem magam Haruki~channál, hogy még meg kell beszélnem valamit egy fontos személlyel, és bár láttam rajta, hogy nem tartja ezt most túl jó ötletnek, mégis mennem kellett. Mindenki részvétét nyilvánította újra és újra, így nehezen jutottam keresztül az embereken, és el is veszítettem szem elől Kikyo~chant, de nem adhattam fel. Most vagy soha, hiszen talán legközelebb nem fogom tudni így összeszedni a bátorságomat. A szüleim halála sok mindent helyre tett bennem, az utóbbi idők eseményeiből, és már tisztábban láttam magam előtt utamat, mint ezidáig bármikor. Keresztülmentem az udvaron, egészen a hátsó kertig, ahol megpillantottam, legalábbis hátulról egészen úgy festett, mintha ő lenne.
Gyerekkorunkban rengeteget játszottunk ezen a helyen, rejtve szüleim figyelő tekintete, és szigora elől, itt gyerek lehettem azokra a lopott időkre. Mosolyognom kellett, ha csak erre gondoltam, és sírnom, hogy mennyi minden történt, amiről nem meséltem neki, mert féltem, mit is mondana. Megosztottunk egymással megannyi titkot kicsiként, most pedig olyan távolinak érzem, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Vajon ő mennyit változhatott? És mit fog szólni, ha ráébred, én már közel sem vagyok olyan ártatlan, mint amilyennek az emlékeiben élek?
- Kikyo~chan! – Büszke voltam magamra, hogy nem remegett meg a hangom, hanem képes voltam határozottan megszólítani, meleg mosollyal vártam, hogy felém forduljon. – Igazán sokat nőttél, mióta nem találkoztunk! ^w^
Vállamon a családfői rangot jelző haori most nehezebbnek tűnt, mint valaha, pedig csak a szertartás miatt vettem fel, hogy megadjam a tiszteletet, de most mintha csak eltávolítana a húgom ként szeretett lánytól… nem, a húgomtól! Hiszen az volt, immár tudtam, hogy vér szerint is, és ezt neki is meg kell mondanom, joga van tudni róla.
- Olvastam, hogy befejezted az Akadémiát, és a negyedik osztaghoz kerültél, gratulálok! – Még nem volt időm válaszolni az utolsó levelére a temetés szervezése miatt, de reményem, miszerint itt majd találkozunk, végülis beteljesült. – Örülök, hogy ismét itt vagy, még hogyha ilyen szomorú ok is hozott a birtokra. – Lenéztem a virágokra, amiket a könnyű szél hajlított jobbra és balra. – Nosztalgikusérzés, hogy pont ezen a helyen találtalak, azonban fontos dologról kell beszélnünk, remélem, hogy meghallgatsz.
Igazából egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy elutasítaná a kérésem, de talán erre is gondolnom kellett volna. Hasonló helyzetben én talán örülnék annak, hogy bővül a családom, hiszen most is örültem neki, azonban ez koránt sem jelenti azt, hogy más is így kell, hogy érezzen. Meg kellett tanulnom, hogy mindenki másként dolgozza fel a dolgokat, és sokszor gondolkodnak talán szöges ellentétben velem, mégis vállalnom kell ezt is, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem.
- Talán könnyebb lenne, ha leülnénk, nem? ^///^ - Régóta nem voltam ilyen zavarba, talán Keoval való utolsó beszélgetéskor, de ő eltűnt ezután, nem akartam, hogy ez újra megtörténjen, főként nem Kikyo~channal.
A zöldellő fűre ültem, és vártam, hogy helyet foglaljon mellettem, mielőtt neki kezdenék a mondandómnak, ami mázsás súly volt. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen örömteli dolog is nehézkes lehet, mégis úgy tűnt, hogy a szavak szinte menekülnek előlem.
- Tudod nehéz megfogalmaznom, mi is az, amit mondanom kellene, mert az idő elszaladt mellettünk, és lehet, ez nem látszik, mégis visszavonhatatlan. – Igen, kicsit olyan érzésem volt, mintha beleöregedtem volna, ami kívül nem, de belül nagyon is meglátszik. Elfordítottam tekintetemet róla, és a fákat kezdtem tanulmányozni. - Mondd csak, mit gondolsz a családomról?

Tárgy: Re: Shiranui birtok Vas. Jan. 19, 2014 11:19 pm

Családi titkok

Igencsak szomorú volt a légkör a Shiranui-ház birtokán. Még édesanyám is roppantul szótlan lett mikor megkapta a hírt, hogy a ház vezetője Takehiko-dono-sama elhunyt. Pedig ő egy nagyon jólelkű, vidám asszony. Azonban nem is olyan meglepő, hogy ennyire elszomorodott, mióta az eszemet tudom a ház ura mindig is nagyon jól bánt velem és édesanyámmal, bár aligha találkoztam vele, és még kevesebbet beszéltünk egymással, de minden bizonnyal ő az, akinek jólétünket köszönhetjük. Emlékszem, édesanyám mindig mesélte, hogy milyen jótét lélek, bár amikor Naomi-nee-samával voltam és őt elkezdték komolyan kitenni a szülei annak a tudás megszerzésére, mellyel tökéletesen helytállhat a nemesi cím alatt, nem tűnt olyan kedvesnek. De valahogy sohasem tudtam rossz véleménnyel lenni róla, pedig nem örültem, hogy Naomi-nee-samával egyre kevesebbet és kevesebbet találkozhattam a tanulásai és kötelességei miatt.
Tűnődve fogtam a kezemben az elhunytnak szánt, pontosan erre az alkalomra virágoztatott krizantémot. Naomi-nee-samának minden bizonnyal nehéz lehet most ez. Hiszen helyt kell állnia abban a pozícióban, amire oly sok évig készítették. Cseppet sem kételkedem benne, Naomi-nee-sama a legügyesebb, így biztosan könnyedén veszi az akadályokat. Azonban jelenleg egy levélnél sokkal több fogalmazódott meg bennem, ámbár még a legutóbb írta sem kaptam választ. De a felhalmozódott ügyeket tekintve a ház körül nem hibáztatom, tökéletesen megértem Embarassed

Talán személyesen fel kellene keresnem? De annyira nincs merszem elé állni, miután az 1. osztag helyett a 4. osztagba vettek fel. Lelkek királya mentsen, nem panaszkodom, eszem ágában sincs ilyet tenni! Embarassed

Csupán szerettem volna meglepni azzal, hogy láthassa eredményeimmel mire vittem, szerettem volna Sereteibe tett első utamat hozzá megtenni és személyesen elmondani, hogy az ő osztagába soroltak be. De ez nem így történt. T///T S így valahogy nem is tudom, mit kellene mondanom most, nem is igazán találok szavakat. Az, hogy együtt érzek, olyan… közhelyes és egyértelmű… de talán ha szótlanul állok előtte és nézem a földet, akkor megért, hiszen régebben is mikor bántott valami, elég volt némán elé lépnem és már tudta, hogy mi nyomja lelkemet. Naomi-nee-sama nagyszerű emberismerő! Bárcsak én is rendelkeznék ezzel a tulajdonsággal.
Édesanyámmal letettük a két szál virágot a halott sírjához, s mindketten elmondtunk az elhunytnak egy halk imát mielőtt az összegyűlt rokonok, ismerősök, szolgálók példáját követve mi magunk is távoztunk volna. Végül elbátortalanodtam az ötlettől, hogy most, eme szomorú percekben zavarom meg Naomi-nee-samát, inkább úgy döntöttem, hogy türelmesen várok, míg visszaáll minden az eredeti kerékvágásba, vagyis valami hasonlóba, hiszen már semmi sem lesz a régi Takehiko-dono-sama nélkül Embarassed

Mikor a nevemen szólítottak kérdőn torpantam meg édesanyám oldalán, ki mellett picit lemaradva igyekeztem elhagyni a szívszorító helyet, ahogy a régi, szeretettel teli emlékek ostorozták a gondolataimat a fájó pillanatban. Ahogy sikerült megtalálnom szemeimmel, ki kívánta figyelmemet magára irányítani még a lélegzetem is megakadt egy pillanatra és hitetlenül néztem szembe vele. Nem akartam, nem tudtam elhinni: Naomi-nee-sama! Alsó ajkaimba haraptam és igyekeztem könnyeimnek megálljt parancsolni, hiszen biztos így is elég nehéz lehet most neki, nem szeretném terhelni apró gondjaimmal is. Még ha szívem azt is akarja, hogy zokogva boruljak most a vállára, megosztva mindent, ami a fejemben van jelenleg… ezt most nem tehetem meg, meg kell próbálnom erősnek lenni, sőt az is leszek, igen! Remélem sikerülni fog T///T
- O-ojou-sama – hebegtem tisztelettudóan és a formalitás megkövetelte, hogy fejet hajtsak előtte. Lévén számtalan lélek van körülöttünk, kik között nem eshet folt a nevén azáltal, hogy jómagam nem adom meg a kellő tiszteletet a birtok új vezetőjének. - I-igazán köszönöm Ojou-sama. Bár annyira azért nem sokat – zavart pironkodva köszöntem meg kedvességét. Jobb, nyitott tenyeremet abba a magasságba emelve, amekkora most vagyok. Ámbár igazán nőhetnék még egy-két centit jelenlegi magasságomhoz, ez most eléggé elhanyagolható probléma volt egy elhunyt megemlékezésén.
- Ojou-sama pedig még gyönyörűbb, mint amire emlékeztem – szerettem volna viszonozni kedvességét. S mi mással tehettem volna, ha nem ezzel? Emlékszem, kiskoromban mindig mondtam neki, hogy nagyon szép és én is szeretnék olyan lenni majd, mint ő, de sajnos Naomi-nee-sama nyomába sem érhetek.
- Nagyon szépen köszönöm, Ojou-sama – kis bűntudattal a lelkembe szegeztem pillantásomat a földre. Nem tudtam Naomi-nee-sama szemébe nézni azok után, hogy nem az ő osztagába sikerült megkapnom a felvételt. Levélben valahogyan könnyebb volt „beszélni” erről, mint szóban. Naomi-nee-sama kérését azonban nem utasíthatom vissza, főleg nem szalaszthatok el egy ilyen alkalmat! Annyi mondanivalóm van számára, még ha alig is találom a szavakat, melyekkel tökéletesen kifejezhetném magamat. Édesanyámra pillantottam, ki egy bólintással jelezte, hogy nem bánja a dolgot, majd meghajolt Naomi-nee-sama előtt és folytatta az útját haza.
- M-miről szeretnél beszélni Naomi-nee-sama? U-ugye nem baj, hogyha így szólítalak? – miután félrevonultunk a gyászoló tömegtől, kíváncsiságom eluralkodott rajtam. Szívem majd kiugrott a helyéről, annyira hevesen vert a mellkasomban. Zaklatottságom pedig gondatlansághoz vezetett. Hogy is juthatott ilyesmi eszembe… „Naomi-nee-sama”! Hiszen most ő a Shiranui-ház vezetője.
Zavart idegességgel szegeztem tekintetemet a talajra, s a kedves helyfelkínálást először majdnem meg sem hallottam.
- T-tessék? Nem. Vagyis i-igen, lehet T///T – kicsit tétovázva követem Naomi-nee-sama példáját és jómagam is a lágy fűre telepedtem. Nem közvetlenül mellé, kis távolságot hagytam közöttünk, nem igazán tudtam, hogy fogadná Naomi-nee-sama a közvetlenségemet. Több évtizeddel ezelőtt még másképp lett volna, de most… Embarassed

Miközben vártam Naomi-nee-samára, hogy elmondja, miről is szeretne beszélni. Zavartságomat hajam megigazításával igyekeztem leplezni, ami, mint mindig és most is tökéletes rendezettségben áll, azonban ez afféle kényszer mozdulat volt most tőlem. S ahogy vártam, régi emlékek jutottak eszembe, mikor hasonlóképpen ücsörögtünk a természet lágy ölén, virágokat fonogatva, amit utána hajunkba, kezeinkre, ruháinkra aggattunk.
- A cs-családodról, Naomi-nee-sama? É-én azt hiszem, hogy a család egy hatalmas kincs, hiszen rájuk támaszkodhatunk, ha szomorúak vagyunk, megoszthatjuk velük az örömünket, ha boldogok vagyunk, felsegítenek, ha elestünk, de mindazonáltal ők is lehetne azok, kik akadályt állítanak számunkra, hogy leküzdjük azt, hogy annál nagyobb emberek lehessünk az idegen világgal szemben. A te családod is pontosan ilyen, legalábbis én így gondolom Naomi-nee-sama. Ráadásul a családodban meg van a legnagyobb adottság: a szeretet és az odaadás, amelyek hatalmas erények – feleltem. Zavartan kezdtem a fű rejtekei között rejlő apró virágokat letépkedni kezembe, hogy a szeretett emlékhez hűen valami szépet alkossak velük. Ám számomra ez a téma igen sokat jelent. Lévén édesanyám nevelt, édesapám állítólag a születésem előtt elhunyt, így sohasem ismertem. Emiatt nem is lehettek testvéreim, azonban a birtokon szolgálók olyan, mint egy nagy család és mind-mind közel álltak és állnak hozzám, ahogy Naomi-nee-sama is, a sok év ellenére, amit távol töltöttünk egymástól, lévén ő volt számomra a nagytestvér gyermekkoromban.
- Talán túlságosan belemerülök a témába, a-azonban Naomi-nee-sama nem mindegyik rokonát ismerem személyesen, de akiket igen, azokról mind hasonló, kiforrt jó véleménnyel vagyok. Tényleg nagyra tartom a Shiranui-házat, a családodat, és nem csak azért, mert édesanyámat, illetve engemet befogadtak, mikor a legnagyobb szükségünk volt rá – fűztem hozzá. Jótevőinkről igazából nem is tudnék rossz véleménnyel lenni. Embarassed

- Miért kérdezed ezt ilyen hirtelen Naomi-nee-sama? Csak nincs valami baj? Ha, e-esetleg érdekel a véleményem, szerintem nagyszerű vezető leszel, a-akárcsak elődeid – zavart pírral az arcomon néztem, hol Naomi-nee-samára, hol pedig a földre, miközben megformáltam a véleményemet ezzel kapcsolatban. Ugyan igazából csak tapogatózok, lévén nem tudom, hogy miért kérdezett ilyesmit Naomi-nee-sama… De nem szeretném, ha valami olyasmi nyomná a lelkét, ami rossz hatással lenne rá Embarassed

Tárgy: Re: Shiranui birtok Pént. Jan. 24, 2014 6:53 am

Családi titkok

Nehéz lett volna szavakba önteni a viszont látás érzéseit, főként mert a mostani olyannyira más volt, mint az a közeg, amiben legutóbb találkoztunk. Akkor még szinte gyermek volt, bár most sem tűnt sokkal idősebbnek, azonban ez rólam nem volt elmondható. Úgy hiszem, ha kívül nem is fogható meg, hogy hosszú évek futottak el az életemből, belülről én mégis érzem, hogy valamiképpen immár sokkal felnőttebb vagyok, mint hajdan, menyasszonyként. Talán ő az, aki legtöbbet látott abból a személyből, akit igyekeztem Ryuu árulása után teljesen eltemetni, hogy ilyesmi többet ne történhessen, és akit Keo úgy szeretett volna kihozni belőlem. Ironikus, hogy mire sikerült volna ezt elérnie, már nem volt jelen… azonban ezeknek a gondolatoknak nincs most itt az idejük, teljesen más dolgom van, mint a saját múltamon való rágódás.
- Köszönöm a kedves szavakat, megmelengetik szívemet. ^w^ - Igyekeztem úgy válaszolni, hogy nehogy megszólás érhesse a későbbiekben, bár kételkedtem benne, hogy a mondandóm után bárki is merne szót emelni rá. Egy Shiranuinak mindenkor kijár a tisztelet, elvégre évszázadok óta a nemességhez tartozunk.
Szívem szerint megsimogattam volna kipirult arcát, vagy szépen fésült haját, ahogy gyerekkorunkban tettem, ha zavarba jött, hogy egy kis bátorságot öntsek belé. Mégsem mozdult karom, kicsit olyan érzésem volt, mintha nem lenne mindehhez most jogom. Büszke voltam arra, hogy maga is shinigami lett, hiszen régen együtt hallgattuk a szolgálók történeteit a hősies Gotei Jusantai tagjairól, akik védelmezik Seireiteit. Bár sosem gondoltam volna, hogy a félénk lány egyszer maga is kötelékbe akarna lépni, ennek ellenére úgy hiszem, meg fogja állni a helyét, elvégre Shiranui vér csörgedezik az ereiben, még ha nem is tud róla.
- A negyedik osztag egy kiváló tagot nyert veled, biztos vagyok benne, hogy ezt ők is nagyra értékelik majd. Chirouchiba~sant a kapitányi vizsgájára magam kísértem, és a jelentéseit pontosan, hibátlanul kitöltve adja le mindig, épp ezért jó példával fog előtted járni! – Legalábbis nagyon ajánlom neki. ^.^
Viszonoztam a meghajlást, és egy ideig követtem is tekintetemmel az asszony meghajlását, aki vagy tudott a levélről, vagy nem, de furcsamód Kikyo~channak nem számolt be a dolgokról. Megértettem, hogy amíg az édesanyám és az édesapám életben volt, nem lehetett helye egy efféle titok feltárásának, azonban így Kikyo~chan úgy búcsúzott el, mintha csak egy jótékony embertől köszönne el, nem pedig az apjától. Nincs jogom megmondani, hogy miképpen legyen jó szülő, azonban ezt kicsit önzésnek tartottam, bár lehet ő is így vélekedne arról, amit éppen tenni készülök.
- Nem baj, mindig is szerettem azt, ahogy kimondod a nevemet. Olyan, mintha ismét gyerekek lennénk, és nem lenne semmi dolgunk azonkívül, hogy játszunk a kertben, pedig ez már akkoriban sem így volt.
Kicsit elmélázva nézek a távolba… milyen jó is volt az az idő, amikor még a felelősség csak egy rém volt, amivel akkor ijesztgettek a szüleim, ha éppen nem úgy csináltam valamit, ahogy ők szerették volna. A fűben ülve úgy éreztem, hogy bármikor kijöhet apám a házból őrjöngve, hogy elmondja, nem illik ilyet tennie a ház fejének, és kiszabna valami büntetést, hogy ezt egy életre megtanuljam. Persze semmi ilyesmi nem történt, sőt már évek óta nem hallottam egy hangos szót sem tőle, emlékeimben mégis annak az erőteljes személynek maradt meg, aki gyerekkoromban volt. Furcsa az élet szeszélye, hogy azokat az időket éltem meg, mint a legrosszabbakat, amik velem történhetnek, aztán rám cáfolt a világ, és mostmár boldog képek is kapcsolódnak azokhoz az időkhöz.
A zöld fű olyan hívogató volt, hogy legszívesebben elfeküdtem volna, csak nézve az eget, kitalálva a felhők alakjait, és együtt nevetve egy-egy viccesebben Kikyo~channal. Úgy tehetnénk, mintha nem számítanának az évek, és elfelejthetném, milyen súlyos titok feszül kettőnk között, azonban akkor nem az lennék, aki vagyok, és azt hiszem, fele ennyire sem lenne képes tisztelni engem. Bár nem is ezt várom el tőle, a kapcsolatunk inkább alapult hajdanán testvéri érzéseken, mint vezető és szolgáló viszonyon, ami így a levél távlatában ironikusnak is hathatna. Az életnek furcsa fintora, hogy ami régen kötelék nélkül is egyértelmű volt, az manapság feszülten remeg fejünk felett, félőn, hogy egyszer csak ránk szakad. Ezt azonban nem fogom megengedni.
Elmélyülten hallgattam kifejtését, bár azt hiszem sejtettem, hogy hasonló jókat fog mondani, sosem hallottam különösebben panaszkodni, vagy szidni másokat, az általában az én reszortom volt. Így visszagondolva nem is tudnám megmondani, melyikünk is támaszkodott a másikra, mert talán én voltam az idősebb, aki könnyen forgatta a szavakat, és megértette magát másokkal, mégis szükségem volt arra a közvetlenségre és melegségre, amit ő adott. Rémisztő, hogy mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy rájöhessen valaki, a cselekedetei sosem véletlenek, a kapcsolatok pedig nem véletlenszerűen alakulnak ki, és a kötődések lehetnek olyan mélyek, hogy elvágni lehetetlen lenne.
- Valóban, a család olyan, mint a fának a gyökere. Mélyre nyúlik, és stabilan tartja a fiatal rügyeket, ahogy összekapaszkodik a többiekkel. S talán ezt a felszínen nem látjuk, ha leásunk a mélybe, ott megbizonyosodhatunk róla, hogy milyen erősek is igazából.
Ilyennek képzeltem a saját családomat, legalábbis akkorra, mire képes voltam mögé látni a dolgoknak, és úgy érezni, több is lehet, mint ami a szemem előtt van. Apám szigora, és anyám szótlansága fájt, de be kellett mostanra látnom, hogy az életre való felkészülésben ez sokat segített. Fele annyira sem bírnám elviselni az életben tapasztalt csapásokat, ha egy védettebb burokban nőttem volna fel, mint ahogy most. Talán igaz az, hogy az élet nem ad nagyobb terheket, mint amekkorákat el tud az ember cipelni.
- Köszönöm, sokat jelent, hogy ennyi év távlatában is bízol a képességeimben! – Érintettem meg feje búbját, majd visszahúztam a kezem.
Olyan más volt ez a pillanat, mint amilyennek elképzeltem, és annyira kikívánkoztak belőlem a szavak, hogy azokat szinte képtelen voltam megformázni. Szemem előtt többféle kép is lepergett, az egyiken a nyakamba ugrik, a másikon pedig elszalad minden magyarázat nélkül. Hol a régi idők köszönnek vissza, hol pedig távolabb kerülünk egymástól, mint valaha. Mégsem lehetek már gyáva, elmúltak azok az idők, amikor saját magamban nem bízva döntöttem mások helyett, és nem létező magyarázatokat adtam tetteikre.
- Sajnálom, hogy összezavartalak, de ennél sokkal önzőbb oka volt annak, hogy ilyesmit kérdeztem tőled. – Kezdtem bele a mondandómba. – Elnézést kell kérnem tőled sok mindenért, és ezek közül talán a legkisebb lesz az, hogy az évek során nem volt alkalmunk találkozni, amit bánok, mert úgy talán előbb fény derül ezekre a dolgokra. Amikor édesapám elhunyt fel voltam már készülve a ház vezetésére, hiszen gyógyulásom után átvettem tőle a formális dolgokat, azonban arra senki sem figyelmeztetett, hogy itt többről van szó. A családom becsületét, és jó hírét is szem előtt kell tartanom, de ezek mellett is embernek maradnom, aki nem adósa senkinek, nem szorul senkire, és nem engedheti meg magának, hogy sajnálják. – Olyan szavak jöttek számra, amit apámtól gyűlöltem hallani, mert eleinte nem is értettem, mire vonatkoznak, hiszen miképpen helyezheti a tisztesség elé a látszatot? Mégis rá kellett jönnöm a nemesi körökben forgolódás közben, hogy ha az ember egyenes gerinccel próbál talpon maradni, a sárban fetrengők akkor is megdobálják mocsokkal. – Te most még nem érted, de mindjárt elmondom, miért zúdítok rád ennyi mindent, és meg kell majd értened, hogy ezután sokkal több felelősséged lesz. – Mély levegőt vettem, és felkeltem, nem tudtam tovább ülve maradni. – Ugyanolyan Shiranui vagy, akárcsak én. Talán nem viseled jelenleg ezt a nevet, de ereidben apám, vagy helyesebben apánk vére csörgedezik. Éppen ezért kell a bocsánatodat kérnem. – Azzal mélyen meghajoltam előtte, nem mintha ez bármit is kifejezett volna abból, amit érzek. – Az egész családom nevében fejezem ki sajnálatomat, hogy nem olyan körülmények között nőttél fel, amit biztosítanunk kellett volna számodra!
Úgy éreztem, mintha elvettem volna egy darabot a gyerekkorából, és korlátoztam volna a lehetőségeit, még ha az eszemmel tudtam is, hogy akkor még gyerek voltam. Ez azonban nem számított, hiszen apám már nem tudott bocsánatot kérni, így nekem kellett. Emellett pedig meg kellett tennem mindent jóvátéve azt, amit igazán nem is lehet.
- Biztos vagyok benne, hogy ez most sokkolt téged, de arra kérnélek, hogy értsd meg a következőket is. A családunk biztosan nem viselne el egy olyan botrányt, ami ezzel a leleplezéssel járna, mégis azt gondoltam, hogy tudnod kell róla. – Egyenesedtem fel lassan. – Azonban szeretném, ha viselnéd a Shiranui nevet, és húgomként kívánlak befogadni a családba, emellett természetesen gondoskodunk az édesanyádról is, de sosem tudódhat ki a viszonya a Shiranui~ház egykori fejével. Természetesen a döntés a te kezedben van.
Nem tudom pontosan mit vártam tőle, de hittem abban, hogy megérti az indokaimat. A ház sorsa most az én kezemben van, és pozíciónk olyannyira ingatag most, hogy egy ilyen hír biztosan megtépázná a bevételeinket. Annyira másként képzeltem el a viszontlátást, úgy szerettem volna, ha másként történik, de nincs mit tenni, meg kell ugranunk azokat az akadályokat, amiket az élet elénk dob, vagy elesünk, és felállni fele olyan könnyű sem lesz.

Tárgy: Re: Shiranui birtok Vas. Jan. 26, 2014 2:59 am

Családi titkok

Roppantul zavarban voltam Naomi-nee-sama dicsérő szavaira. Még, hogy a 4. osztag egy kiváló tagot nyert velem, jajj… Embarassed

Nem is gondoltam volna, hogy Naomi-nee-sama ennyire ismeri a kapitányomat. Bár, miket is gondolok, miért ne ismerné? Embarassed

Hiszen hadnagyként foglal helyet az 1. osztagnál, biztosan óriási kötelezettséggel jár ez a pozíció, ami mellett egy frissen végzett tiszt munkája rendkívül elenyésző. >///<
Legszívesebben elsüllyedtem volna minden kimondott szavam után. Jajj nekem, miket fecsegek! És ha figyelik? És, ha én most ezekkel a szavaimmal kellemetlen helyzetbe hoztam Naomi-nee-samát? Embarassed

Ő most már a ház úrnője, oda kell figyelnem ezekre, nem okozhatok neki csalódást! >.<
- Va-valóban kellemes pillanatok voltak – helyeseltem Naomi-nee-samának, még ha szavai mögött ott lapult az a könyörtelen igazság is. A valóság komorabb, mint aminek a mesekönyvek, képek lefestik, mindazonáltal van szép oldala is, azt hiszem, csupán meg kell találni. Embarassed

- D-de gyermekként mindenkinek k-kijár ez a fajta szabadság, é-én így gondolom – vallom be őszintén meglátásomat ezzel kapcsolatban. Szerintem minden fiatal léleknek csodálatos lehet átélni azt a gondtalanságot, ami gyermekként adatik meg, mikor nem kell felelnünk senkiért és semmiért, amikor a világ nem nehezedik a vállainkra és akarva akaratlanul is követel tőlünk dolgokat, hogy álljuk meg a helyünket és bizonyítsunk. - P-persze ezt csak később t-tanuljuk meg értékelni igazán, é-én személy szerint roppantul örülök, hogy i-ilyen boldog, gondok n-nélküli pillanatokat is átélhettem, még a-akkor is, ha a valóságban e-ez másképp volt. >///<
Zavartan nézem a fűszálak ringatózását a lágy szélben, s igazán reméltem, hogy Naomi-nee-sama szavai csupán a bizonytalanságból születnek és sikerül lelket öntenem belé. Mert én igazán szeretnék segíteni, d-de tényleg… Embarassed

Bár nem kételkedem, Naomi-nee-sama mindig is erős személyiség volt, ezért is csodáltam és csodálom még most is. Amiken keresztül ment szomorú, és igazán lenyűgöző, hogy milyen kitartóan fogadja az újabb és újabb csapásokat, akadályokat, ami egy nemes életét nehezíti meg nap, mint nap. Igaz, keveset tudok a nemesi körök feladatairól, annyiban azonban biztos vagyok, hogy nehéz, és lenyűgöző, akik e rangban képviseltetik magukat. Mind-mind tekintélyre méltóak. Embarassed

- Ez csak természetes Naomi-nee-sama, hiszen lenyűgöző ember vagy – néztem rá szégyenlősen. Mindeközben zavartan fonogatva a fűben talált virágokat kezemben. A virágokkal való játékot azonban be is rekesztettem, ahogy Naomi-nee-sama elkezdte elmondani a pontos miértet, amiért félrehívott a megemlékezést követően. Meglepetten, picit eltátott szájjal hallgattam végig beszédét, több részleten is elcsodálkoztam. o///o
- E-elnézést kérni t-tőlem? U-ugyan már Naomi-nee-sama… – hebegtem és szerettem volna mondani neki, hogy cseppet sem haragszom azért, hogy csak levélen keresztül tudtuk tartani a kapcsolatot, mivel teljesen érthető. Elfoglalt volt, nem volt ideje, persze hogyha netán erre szeretne utalni mondanivalójával, csak épp úgy, ahogy én, habozik kifejezni magát. Embarassed

De képtelen voltam belemenni ebbe a témába, meglepetten követtem szemeimmel Naomi-nee-samát, ahogy felállt. Értetlenül ráncolva homlokomat minden egyes elhangzott szavára. S szinte megállt számomra az élet, ahogy Naomi-nee-sama azt állítja, rokonok vagyunk. Ráadásul meghajolt előttem… O///O”
- N-N-N-Naomi-nee-sama… – hebegem döbbenten, kezeimmel hevesen gesztikulálva, még a virágokból megkezdett hajba valót is kiejtettem kezemből a meglepettségtől. - É-én i-igazán nem is t-tudom, hogy m-mit szóljak. – Esetlenül álltam fel. Szégyelltem ülni Naomi-nee-sama társaságában. Összezavarodva kezdtem ruhaujjaim piszkálásába.
- É-én sose gondoltam volna, hogy ilyesmi lehetséges lenne. É-én tényleg nem is tudom, h-hogy mit gondoljak, szóval é-én… én… – zavartan töröltem le szemeim sarkában kibuggyanó könnycseppeket. Idegesen szegezve a földre a pillantásomat, nem tudtam Naomi-nee-sama szemébe nézni, így, megtörten. Egyszerre örültem is a hír hallatán és éreztem szomorúságot, de ott motoszkált bennem az értetlenség, a tudatlanság is. Miért nem tudtam erről? Édesanyám miért titkolta? Bár jobban belegondolva teljesen érthető, s nem hibáztatom, hogy anyám hazudott nekem édesapám valós kiléte felől. De így utólag nem tudom, hogyan kellene gondolnom a pár órája megemlékezett személyről.
- E-ez az egész n-nagyon ironikus, é-és én igazából mindent m-megkaptam a családodtól, akarva sem kívánhattam e-ennél j-jobb életet. É-én őszintén nem tudom, hogy most m-mit kellene tennem. Takehiko-dono-sama, v-vagyis a-az é-édesapám e-ezek szerint? – kétségbeesetten néztem előre, majd rejtettem arcomat bő ujjú kimonom mögé. - É-én képtelen v-vagyok Takehiko-dono-samára ú-úgy tekinteni, mint az é-édesapámra é-és biztos vagyok benne, hogy é-édesanyám o-okkal r-ringatott engem a b-békés hamisságban, h-hogy a-az é-édesapám b-balesett érte. N-ne érts félre Naomi-nee-sama, e-ez nem azt jelenti, h-hogy Takehiko-dono-samáról b-bármit is változik a v-vélemény, sz-szerintem ő, ő e-egy jó e-ember volt – szabadkozok. - D-de é-én n-nem is tudom, hogy sz-szabad lenne e é-élnem ilyesmivel N-Naomi-nee-sama. É-én nagyon örülök a h-hírnek, i-igazán megtisztelve é-érzem magam, d-de honnan t-tudtad meg? – kérdeztem félénken. Hogy-hogy Naomi-nee-sama tudtában van ennek az igazságnak, s előlem több évtizedig rejtve volt? Talán Naomi-nee-samának sem kellett volna tudnia erről…?
- Sz-szóval nyíltan is sz-szólíthatlan Naomi-nee-samának? – hebegem. - T-tényleg nincs szükségem n-nagy dolgokra, eddig is meg volt mindenem, a-a családod megadott m-mindent, de az a kincs, hogy t-több időt tölthetek az mellett az e-ember mellett, akit testvéremként szeretek, é-én talán k-kapzsinak tűnök, ha el szeretném fo-fogadni a lehetőséget? – kérdésemet motyogva, halkan teszem fel, még a nyakamat is behúzom. Szívem szerint, mint egy teknős elrejtőznék páncélomban és nem jönnék ki onnét. A páncél megóv minden bajtól, problémától, de úgy érzem ez egy olyan dolog, ami elől nem szabad most elfutnom, bármekkora is a késztetés rá. S nem kérek drága ruhát, pénzt, svédasztalnyi különböző egzotikus ételeket, kiszolgálást, egyszerűen csak azon jó oldalával szeretnék élni a dolognak, hogy Naomi-nee-samával tölthessek több időt és ha ez így megoldható... Embarassed