A Kagami-birtok

Tárgy: A Kagami-birtok Csüt. Márc. 31, 2011 5:35 pm

Történelem

A Kagami-klán az egyik legrégebbi főnemesi ház Soul Society történetében. Tagjai kimagasló diplomáciai készségükről lettek ismertek, ennek köszönhetik, hogy a ranglétrán - alapításuk után - elég hamar egyre magasabbra jutottak. Körülbelül 1200 évvel ezelőtt emelkedtek főnemesi rangra, köszönhetően az azóta legendássá vált 11. családfő, Kagami Kouhei munkásságának, aki a klán történetének leghosszabb ideig vezető pozícióban lévő tagja volt. Kagami Kohuei munkássága alatt a Kagami-ház nagyjából 900 éve kizárólagos jogot szerzett a főnemesi gyűlések és a főbb össznemesi gyűlések levezetésére . Mindemellett diplomáciai műveleteik is híressé váltak háborúk idején. Lévén a Kagami-ház csupán laza összeköttetésekkel rendelkezett a Gotei 13-mal, így legtöbb vezetője évszázadokig családfői pozícióban tudott maradni, szemben az olyan családokkal, mint a Kuchiki vagy a Shihouin, akiknek vezetői sokszor kapitányi magasságokba emelkedtek, és így több veszélyforrásnak voltak kitéve. Jelenleg a számláló 18-nál jár, Kagami Ai mindössze a harmadik női családfő, és egyben a család történelmében legnagyobb rangokat elérő shinigami is. A család testőrsége kimagasló kidou-használatban, legtöbbjük egykoron a Kidoushuuban szolgált, de a Kagamiknak jó összeköttetése van a 3. osztaggal is. A család minden hivatalos tagjának kötelező viselnie egy nyakláncot, melyen a klán címere van. A családfőt egy különleges, rubintos anyaggal szőtt, kláncímerrel ellátott Obi különíti el.

Ismert tagok

Kagami Ritsu (NJK) - Kagami Ryuuji és Kagami Kanata lánya, aki minden idők legfiatalabb családfői pozícióját tudhatja maga mögött. A Kagami-ház 17. feje volt, egészen addig, míg betegsége okán vissza nem lépett nővére javára. Munkássága alatt meglehetősen liberális nézeteket vallott, s sok idejétmúlt tradíción szeretett volna változtatni. Jelenleg a birtokon él, mint visszavonult shinigami és nemes.
Kagami Ryuuji (NJK) - 16. családfő, aki nem volt soha shinigami. Erős kezű, határozott vezető volt, megingathatatlan elvekkel és konzervatív személyiséggel, ám betegsége idejekorán ágyhoz szögezte, melybe bele is halt. Eszméi a klánon belül erős vonulatot képviselnek mind a mai napig, nem mindenki nézte jó szemmel Ritsu tevékenykedését.
Kagami Kanata - Kagami Ryuuji felesége, a 3. osztag ex-kapitánya (Ai után), jelenleg a Lélektovábbképző Akadémia zanpakuto tréningere. Hosszú ideig szolgált az Emberek Világában, onnan visszatérve emelkedett kapitányi rangra, majdan alkalmatlansága okán visszalépett. Melegszívű, törődő, kedves nő, finom viselkedéséről lerí arisztokrata származása.
Kagami Ai - Kagami Kanata törvénytelen lánya, egy nagyjából 85 évvel ezelőtti tiltott szerelem gyümölcse. Létezését Kanata sikeresen eltitkolta a család elől, míg egy nap Ai sikeresen fel nem fedte Ritsu előtt az igazságot. Ai haláláig gondozta Ryuujit, míg Ő végrendeletében teljes jogú tagjává tette a Kagamiknak. Ritsu, az örökletes betegsége miatt lemondott családfői rangjáról, így a pozíció Aira szállt; a ház tagjai mindezt vegyes érzésekkel fogadták. Ai a 3. osztag kapitányaként a valaha volt legrangosabb pozíciót elérő Kagami, akit a 0. osztagba is előléptettek; de rejtélyes okokból kifolyólag jelenleg a Kidoushuu osztag gyógyító kidouk fejlesztéséért felelős szakasz parancsnoka.

A birtok

A Kagami-birtok 1230749_7119704_lz

A Kagami-birtok főnemesi családhoz méltóan hatalmas méretekkel rendelkezik, területe nem messze a 3. osztag barakkjaitól fekszik. Valódi erődítményként magasodik környezete fölé, külső falai körülbelül 30 méter magasak, a főkapuhoz pedig egy hosszú lépcsősor vezet. A birtokon a családi rezidencia mellett külön szárnya van a cselédeknek illetve a testőrségnek, ezen kívül építettek egy kisebb kápolnát is, ahol a szertartásokat rendezik. A legfontosabb épület azonban a gyűlésterem, amelyet egy mesterséges tó vesz körül, a bejárattól legtávolabbi részen pedig a családi kripta fekszik. A létesítményeket vajszínű kőzúzalékból készült, márványszegélyű sétányok kötik össze, gondosan megnyírt sövények, zöld pázsit és szemet gyönyörködtető virágágyások kísérik a sétálót. A rezidencia mögött található hatalmas kert ideális helyszín a pihenésre, lévén gyakran fordul meg sok vendég egyszerre, ezért számos pad ad lehetőséget a letelepedésre. Közepét egy díszes szökőkút jelzi, mely az év minden napján működik évszaktól függetlenül, másik végében pedig a Kagamik saját senkai kapuja található, míg a cselédszállás felé vezető úton egy gyümölcsös kapott helyet.

Talán mondani sem kell, hogy a belsőépítészek mestermunkájának számít a rezidencia berendezése. A márványoszlopokkal alátámasztott előtérből balra indulva az ebédlőbe, jobbra tartva a nappaliba jut a látogató, szemben pedig kettős lépcsősor vezet fel az első emeletre, ahol a háló-, a vendég- és a dolgozószobák találhatóak meg. Az újabb lépcsők innen a könyvtárba vezetnek, ahol régi családi tekercseket és számos más, felbecsülhetetlen értékű dokumentumot tartanak vitrinekbe zárva, itt található minden egyes korábbi családfő mellszobra is. A konyha közvetlenül az ebédlő mellett található, a pince pedig raktárhelyiségként szolgál a kúriában. Minden emeleten található fürdőszoba, az épület tágas belső udvarán pedig egy nyitott, termálvizes fürdő van elkülönítve. A folyosókon mindenütt vörös szőnyeg ékeskedik, a falakat pedig Soul Society legnevesebb festőinek munkáival dekorálták.

A cseléd- és a testőrségi szárny bár külsőre passzol a főépület stílusához, belül azért már jóval szerényebb állapotok uralkodnak. A földszintes épületek egymás másolatai, megtalálható bennük a személyzeti étkező, egy közös fürdő (persze nemenként elkülönítve), egy ízlésesen berendezett nappali és persze a hálószobák. A körülmények nem túl fényűzőek, de mindent megkapnak az itt lakók, amire szükségük van, jobb életet élhetnek a dolgozók, mint bármelyik rukongaii kerületben.

A mesterséges tóval körülvett tanácsteremnek két bejárata van, mind a kettőhöz egy egyszerű fahíd vezet. Az épület körül húsz őrhely van, a gyűlések alatt ezekről a helyekről tartják fenn az egész birtokot körülvevő energiapajzsot, melynek áttörése még a legerősebb kapitányoknak is kemény dió lenne. A kongresszusok idején ezen túl további harminc egykori shinigami vigyázza a rendet az épületen kívül és belül. A terembe belépve meglepően egyszerű berendezés fogadja a nemeseket, a padlót faparketta borítja, a falak teljesen csupaszok, az egyetlen bútort pedig a téglalap alakban elrendezett hosszú asztalok jelentik, melyek körül számtalan finom anyagú, kényelmes ülőpárna található. Főnemesi megbeszélésekre a terem közepére egy patkó alakú asztal kerül, ennél foglal helyet a négy családfő, előttük pedig a semleges moderátor kap helyet, akit a 46-ok Tanácsa jelöl ki, feladata pedig a gyűlés tisztaságának biztosítása.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Kedd Ápr. 05, 2011 6:13 am

/A régóta várt találkozás. A család egyesül/

*Mélyen, lent lappangó titkok sugallata szennyezi álmaim mezejét. Most mind egy pontba egyesülnek. Kiszakadnak a megszokott kerékvágásból. Abból, hogy fel kel a nap, kiontja simogató szárnyait, s majd minden egyes végkor pedig elhal. A nap ekkor pedig megszabadul keserves fájdalmaitól. Nem. Most nem szabadul meg a sötétség eljövetelekor a kínzó sérelmektől. Ellenkezőleg, úgy döntött végre egy pontba gyűjti be ezeket a kaotikus érzeteket és tovaadja a szélnek. Ez a szél szabadítja majd meg őt a múlt árnyaitól. Egy hangos sikítás övezi a homályos képet. Mindössze egy hozzám leginkább hasonlító nő kezd el zuhanni mélyre. Mélyebbre mint a föld, egész egyszerűen átesik a talajon még nem egy sötét tenger habjai közt nem látja magát vergődni. De ezek a hullámok nem kegyelmeznek még neki sem. Így hát belemerül s csak merül és merül…vagy órákon keresztül csak ez a kép látszódik. A kép ahogyan a fény némileg azért még átszűrődik a vízen s halovány, de fénylő játékot láttat a nő körül aki elernyedten hánykódik nem ellenkezve a nyomásnak. De a fény körül járja, ez pedig a reménye apró szilánkjai, melyeket senki, de senki nem irthat ki belőle. Telnek múlnak az órák. De egy halk sugallat még is mindig próbál a közelébe férkőzni. Még is ki lehet az aki annyira közel akar hozzá férkőzni? Ki lehet az-az erőteljes lélek? S ő továbbra sem adja fel. A nevén szőlítja a nőt. Sőt mi több, a nevemen szólít engem. A nyomás végül enged a hangnak. Ekkor nyitom ki szememet először. De a hely már nem az a mély tenger feneke felé süllyedő hely. Csudán egy kopár füves puszta, ahol a feke égboltról lelopták a csillagokat.*
- Ai…itt az idő!
*Szólal fel ismét a hang majd elő lép egy fekete ködből. Képe mintha vászonra festett friss tinta szüleménye lenne. Egész egyszerűen a szemeimnek tökéletes. Szárnyai kissé tiszteletet parancsolnak. A szemei pedig tökéletesen kiegyenlítik eme világnak a szomorúságát. Az a szempár fehér lángokban ál. Nem oly meleg mint egy vérbeli tűz, de még is teli van annyi jó érzéssel és büszkeséggel, hogy a körülötte lévő tájat lefesti egy egészen otthonos helyre. Fél mosolyra húz a szám, elönti szívemet a szemeinek bűvölete. A félelmet és a kétséget egészen egyszerűen kiűzi belőlem, mint fogalmat. Ő volna az én zanpakutom Fuhaku Yashi. Ő az, aki mindig minden körülmények közt velem volt. Már az akadémiai évek alatt figyelt titkon s várt. Várt rám, hogy felkészüljek arra, hogy hallhassam őt. Nem volt könnyű, de végül meghallottam szavait. Így pedig végre valahára már kb. 65 éve velem van. Ez bizony nagyon sok idő és hazudnék is, ha azt mondanám nincsenek dolgok amiket nem felejtettem volna el. Azonban azért amiket meg kellett, azokat jól megjegyeztem. Igazán nem panaszkodhatom, sok értékes falat építettem magam köré. Megismerkedtem sok olyan dologgal, amivel rukongai-ban valószínűleg soha sem ismerkedtem volna meg. Ezért pedig hálás lehetek édesanyámnak. Édesanyámnak…nos, igen. Még mindig nem olyan teljes az életem mint az lehet ha akkor…*
- Igen itt…ma elmegyek Ritsu-hoz!
*Lépek még egyet előre. Épp olyan közel kerülök ezzel a lépéssel a zanpakotumhoz mint amilyen közel állok hozzá már így is. Ő az én lelkem kardja s ezen nem változtathat se föld, se ég, sem pedig a halál. Végre egyfajta megerősödés lesz rajtam úrrá. Lassan járja át a testemet. Először csak hajszálaimat lebegteti meg a levegőben. De úgy, hogy az vajmi titokzatos lassúságában simogassa meg hideg csípte arcomat. Aztán ez az érzés tova halad a szememen, ajkaim állásán, ujjaimtól egészen a vállamig. Szívemet fertőzi be pillanatok alatt s majdan a fénynek éves, talán megegyező gyorsaságával végig hasít mindenen. Egyet ránt testemen. Ez a rántás pedig felkelt mély álmomból, amelybe bele merültem az este eljövetele felé. Túl sokáig aludtam, mert az egyik osztag társam már halálra idegelte magát, hozzá teszem feleslegesen, azért, hogy mi a bánatos búért aludtam én idáig. Éjszaka, majd majdnem egy egész nap. Hisz ahogy tekintetemet az ablak felé helyezem észlelem a délután melankolikus, de éppenséggel meleg fényeit. Erre kelek fel leginkább. A fény egyenesen bele süt a szemembe, ami miatt kissé hátra szökkenek. Végig simítok arcomon s látom, hogy az osztag betegszobájába hoztak. De hogy minek? számomra meglehetősen furcsa, hogy taichou sem jött rá, mindössze alvatlanság okán aludtam ennyi ideig. No meg ugyebár a vége felé már a zanpakutom magán akciózott egy kicsit. Bár ki tudja mi lett volna, ha nem ragad el álmomban. Tán még most sem keltem volna fel. Intek egyet a társamnak, hogy most már egyedül hagyhat. Persze még egyszer körbe ellenőrzi a szobát, hogy minden a legnagyobb rendben van- e majdan elindul, mert neki is éppenséggel sok dolga akad még. Ám legyen, nekem is dolgom van. De még milyen. Be kell törnöm a Kagami birtokra. Ez pedig meg lehetősen nehéz feladat lesz lévén, hogy tele vannak őrökkel, akiket valamilyen úton-módon ki kell játszanom. Nem lesz egy könnyű feladat, de meg kell tennem, mert el jött az ideje. Csendes napokat élünk, épp olyan csendeset, hogy végre energiát fektessek abba ami már jócskán megmardosta lelkem rostjait. De kit érdekel most a kockázat? Fejezzenek le, ha éppen így jónak látják. Én most elindulok, hogy végre valahára elérjem „nemes” célom. Lassú mozdulatokkal kelek fel az ágyból. Nem sietem el a dolgokat, mert úgy vélem, hogy ha sietek akkor csak elronthatom. Túl régóta tervezgetem már, nem csúszhat bele egyetlen egy hiba sem. Így a lassúság és a kimértség még jobban sugárzik belőlem mint egyébként máskor. Csak lassan és nyugodtan sétálok ki a szobából. Előtte azonban még vissza tekintek minden egyes szegletre mielőtt elhagynám az osztagom főhadiszállását. Nem lenne bölcs dolog, ha nem így cselekednék, hisz nem lehet tudni, hogy egyáltalán vissza térek e még. Soul Society mélységesen tiszteli a főnemeseket. Én egy bűnt fogok most elkövetni, amelynek így vagy úgy ára lesz. Úgy, hogy körbe nézek s a legvégén emelt fővel távozom. Csak egy jól megszokott shinigami egyen öltözet, illetve a nodachim van nálam. Valahogy nem is kell több dolog egy ilyen akcióra. Elvégre mire számíthatnék jobban, ha nem a zanpakutomra? A város utcái pont ugyanolyanok mint eddig is voltak. Egy síkúak, néhol fehérnek látszódó, néhol szürke legutolsó esetben pedig koszos. Ez mindig attól függ, hogy egy adott osztag mennyire takarít a saját háza táján. Nem mondom, jellemezhetném őket ez alapján, de az nem lenne szerintem eléggé objektív szemlélet. Így hát inkább nem is gondolok semmi negatívumra amikor a 11. osztag területére tévedek be. Próbálok úgy tenni mintha nem venném észre amit észre veszek. Csak haladok tovább még annak ellenére is, hogy néhol belém akar kötni bár szellemileg alacsony fokon megragadt retardált férfi. Ez a nem már sok kellemetlenséget okozott nekem, még is próbálok nem táplálni velük szemben előítéleteket. Ez nem megy mindig úgy ahogyan én azt akarom.
A nap is már kezdi feladni a hatáskörét ahogyan az idő csak telik. Nem olyan egyszerű eljutnom egyik pontról a másikba. Nem is sietek igazából. Így körübelül kora, sötétedő este felé érkezek meg a Kagami birtok bejáratához. Hatalmas falakkal körülvett birtok. Hiába oly hatalmas, még mindig látható a kimagasló főépület. Pont úgy tervezték, hogy még aki nem is léphet be, szembesüljön a család vagyonának egy jelképével. Megtorpanok és feltekintek erre a gigászi méreteket felvevő míves építményre. A tervezőt bizony meg kell, hogy dicsérjem, mert remek munkát végzett. Meglehetősen tükrözi a nemesek luxus igényét és összkonfort szükségét. Nagyot sóhajtok és azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon Ritsu milyen lehet? Vajon, hogy fog reagálni, mikor megtudja, hogy ki is vagyok valójában és hogy miért érkeztem? De ez most nem a gondolatok pillanata. Itt az idő, hogy végre ne csak az elmém szüleménye legyen az a képzelet ami annyiszor lejátszódik bennem napról- napra. A zanpakutomat előrántom tokjával együtt s elindulok a kapu felé. Ez a kapu lesz az első lépés arra, hogy közelebb kerüljek a húgomhoz. Nem, nem fogok megállni. Még akkor sem, ha ne tán a halál fog kiszakítani az élet körforgásából és úgy dönt: „Kagami Ai te nem vagy elég jó ahhoz, hogy élj!”. Majd képen törlöm ezt a halált akkor. Ez az évtizedes titok ma egyszer és mindenkorra ki fog derülni. Így hát a shunpo segítségével az őröket elintézem. Nem szennyezem dachim élét vérrel. Csupán a tokkal ütöm ki őket, de úgy, hogy mély álomba merüljenek. Legalább arra az időre, még nem kelnek fel alszanak egy jót. A főnemesek szeretik őrségüket a kifáradásig hajszolni. Most majd én megadom nekik a lehetőséget a pihenésre. Az első akadályt így tehát meglehetősen könnyen veszem. Ekkor viszont a riadó fel hallatszik és egy kisebb csapat shinigami körbe vesz.*
- Nagy hibát követtél el te szuka, hogy ide jöttél! Tudd a helyed!
*Szólal fel az egyik cseppet sem kedvesnek tűnő egyén. Ki lenne kedves, ha éppen egy betolakodóról van szó… Valúszínűleg még én sem lennék az. De nincs mese, nem engedhetem meg, hogy ennél a pontnál megálljak. Így ezzel a pár alakkal is ugyanazt teszem mint azokkal az őrökkel a kapunál. Nem ölöm meg őket, csak elaltatom személyüket. Ők is álomországba repülnek, én pedig haladhatok tovább. A riadó azonban egyre nagyobb méreteket ölt fel. Nem mehetek tovább, el kell rejtőznöm és várnom kell egy kicsit. Ezért egy véletlen észre vett ajtón shunpozok be a Kagami épületbe. Ahol már se nem olyan nehéz, se nem olyan könnyű elrejtőzni. A legnagyobb gondot az kezdi jelenteni, hogy merre lehet az akit keresek? Már ha egyáltalán itthon van. Fogalmam sincs róla, sosem jártam ebben a házban. Sőt, maga a birtok is ismeretlen még a számomra, ez pedig drasztikusan megcsökkenti a megtalálási esélyeim. De nem adom fel. Szobáról szobára haladok, s lassan már kezdem is a reményemet elveszíteni. Eddig jutottam volna? Ennyit érne annyi év megfigyelése és tudakolása? Behunyom szemeimet és végig simítok a nyakláncomon ami most is ott ékeskedik a nyakamban. Percek telnek el még megnyugszom. A sok rám nehezedő stressz többlet egy kissé felnyomta az adrenalin szintemet, de szerencsére ezt sikerül szőnyeg alá tuszkolnom. Ismételten elindulok, de a következő hely, amely a szemeim elé tárulnak, az már jóval össze tettebb. Egy hatalmas könyvtár. De akkora, hogy ahogyan belépek, egyszerűen ámulok és bámulok. Mélyen meg is pöckölöm magam, hogy koncentráljak. Másodpercek elteltével pedig beljebb sétálok. Valamennyi fény beszűrődik a nagy ablakok végett, de nem láthatok így sem minden tökéletesen megformált szegletet. Így innentől nem is tudom merre mehetnék. Még is mi lehetett az- az ösztön, amely pontosan erre a helyre vezetett…*

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Kedd Ápr. 05, 2011 11:20 am

~ Nem várt találkozás az eltitkolt nővérrel ~

Lágy dallamot dúdolgatva üldögéltem a könyvtár egy félreeső sarkában, és bár a Hold ezüst fénye megvilágította az asztalomat az ablakon keresztül, mégis inkább egy lámpásból nyertem ki a látáshoz szükséges fényerőt. Előttem éppen egy kivonat feküdt az asztallapon, az elmúlt hónap költségeit összegezték rajta számomra. A bútordarab egyik távolabbi sarkán több hasonló jelentőségű irat is pihent, de ez a másik oldalra is igaz volt: az egyik stócot már jóváhagytam az aláírásommal és a családi pecséttel, a másikat még nem, ez volt köztük a különbség. Hogy miért dolgozom pont a könyvtárban, az már egy fogósabb kérdés, amelyre talán az a válasz, hogy ehhez volt kedvem. Igaz az efféle munka nem jelent nekem napi rendszerességű elfoglaltságot, nem árt néha a környezetváltozás, efféle gondolatok motiváltak akkor, amikor székhelyemet erre az estére áttettem a könyvtárba. Egyébként is szerettem itt tölteni az időmet, a hatalmas polcok és a méltóságteljesen figyelő mellszobrok társaságában. Ez volt az egész rezidencia legnyugodtabb helyisége, kint nem sürögtek-forogtak a népek, így csend borította be a vastag tölgyfaajtó mögött rejtőző termet. Csupán két testőr állt őrt kint, ők is csak azért, mert én bent voltam, de ők hang nélkül végezték a dolgukat, amit jelen esetben kimerített az egy helyben állás. Néha eszembe jut, hogy igazából mivel is érdemeltem ki azt, hogy ezek az egykori shinigamik akár az életük árán is megvédjenek, hiszen tulajdonképpen én nem csinálok semmi különöset azon kívül, hogy létezem. A kötelességeim egyáltalán nem olyan feladatok, amiket csak én lennék képes ellátni, de származásom okán mégis rám hárulnak. Azonban nem ringathatom magam olyan tévképzetekbe, hogy pótolhatatlan vagyok, bárgyúság volna ezt hinni.
Már percek óta ugyanazt a papírt tartogattam a kezemben, gondolataimba merülve nem tudtam összpontosítani az irat tartalmára. A kintről beszűrődő kiáltások zaja zökkentett ki merengésemből, és egy méltatlankodó sóhaj kíséretében tettem le azt a bizonyos kivonatot, majd felálltam az asztaltól, és az ablakhoz léptem. Figyelmem egy, a főkapu felé tartó testőrcsapatra terelődött, mely éppen akkor haladt át a kert azon részén, melyre az ablakból kilátás nyílt. Lélegzetem rögtön szaporábbá vált, elfogott az idegesség. Még élénken élt az emlékezetemben a merényletkísérlet, amelyet beiktatásom után kíséreltek meg ellenem, és az őrök ilyetén mozgása csak azt jelezheti, hogy valaki, vagy valakik megpróbált bejutni a birtokra illetéktelenül. Valamiért nem hittem benne, hogy ismét Yaken-san jön hozzám tortát sütni, naivitásom időszaka már régen elmúlt. A betörés oka csakis édesapám, vagy én lehetek, a cél pedig nem nagyon lehet más, csak az, hogy az életünkre törjenek. Ajtónyílást hallottam a hátam mögül, nem kellett megfordulnom hozzá, hogy tudjam, a testőreim jöttek figyelmeztetni.
- Mélységes elnézést kérek a zavarásért, Kagami-sama, azonban olybá tűnik, hogy behatoló van a birtok területén. Kötelességem megkérni, hogy csak az őrizetünk alatt mozogjon az épületben, egyedül ne menjen sehová.
Hangzott a hátam mögül az öblös férfihang, én pedig válaszként bölcsen bólintottam. Nem állt szándékomban elhagyni a könyvtárat, itt akár el is barikádozhatnám magamat szükség esetén. Ám ahogy tekintetemet a kinti eseményekre függesztettem, váratlanul egy jellegzetes egyenruhájú alakot pillantottam meg a kerten átosonni.
- Egy shinigami...? Marukawa-san, kérem csalják ide a behatolót és hozzák ide a zanpakutoum is. Személyesen kívánom fogadni a vendégünket, a zöld-kód szerinti protokoll alapján járjanak el.
Szólaltam meg végül határozottan, miután megfordultam. Szakállas testőröm arcán látszódott a megrökönyödés, ám végül jelezte, hogy tudomásul vette a parancsot, és társát maga után hagyva rohamléptekben elviharzott, hogy aztán pár perc múlva visszatérjen Kaminamival a kezében. Bár rajtam egy yukata volt, hiszen miért is hordanám itthon az uniformisomat, de ez nem fog megakadályozni abban, hogy használjam a kardom. Ám valami azt súgta, hogy nem lesz rá szükség, és a testőreimben is megbíztam. Nem maradt más hátra, csak a várakozás, és nagyjából tíz perc múlva ki is nyílt a könyvtár bejárata. A rejtélyes shinigami idetévedt, hű testőreim pedig azonnal akcióba léptek az utasításomnak megfelelően, és zöldes színű erőtérrel vonták körbe a betolakodót, melyből garantáltan nem fog tudni kitörni, hacsak nincs legalább kapitányi szinten. Kezemet a katanám markolatán tartva léptem elő az árnyékból nyomomban a két, nálam jóval magasabb öltönyössel, hogy szembenézhessek végre az idegennel. Egy nálam pár évvel idősebbnek tűnő lányt pillantottam meg, kinek vonásai felettébb ismerősnek tűntek, ám nem mertem volna rá megesküdni, hogy tudom, ki ő.
- Súlyos vétséget követett el azzal, hogy behatolt erre a birtokra, shinigami-chan. Szeretném felhívni rá a figyelmét, hogy a Gotei 13 hatásköre nem ér el idáig, azt tehetek magával, amit csak akarok~desu no. Jelenleg a státusza fogoly, rangja nem számít, jogai nincsenek, élete pedig a markomban van. Ennek tükrében szeretném hallani~desu no, hogy miféle cél vezérelte, amikor belépett a Kagami-birtok területére?
Tájékoztattam a "vendéget" fennhangon, hangom nyugodt volt, ám szokatlanul ridegen csengett, arcomon kislányos báj helyett pedig egy határozott vezető vonásai jelentek meg. Máris hálás lehetett nekem azért, hogy nem rendeltem el a kivégzését szó nélkül, sok nemesi családnál előbb ölnek, aztán kérdeznek, ha valakit birtokháborításon kapnak. Édesapám is habozás nélkül megette volna, én azonban elítéltem az erőszakot, sokkal inkább hittem a szavak erejében. Az én szememben a vérontás tényleg a legeslegvégső megoldás, és csak akkor jöhet szóba, ha minden más becsődöl.
- Kagami Ritsu vagyok, a Kagami arisztokrata család 17. feje~desu no. Önben kit tisztelhetek~desu ka?
Mutatkoztam be, ahogy az illem megkívánta, ám meghajlás ezúttal nem társult a gesztushoz. Csupán mereven álltam egy helyben, és fürkésző tekintetemmel vizsgáltam a zöld falak fogságába esett nőt, akinek alaposan meg kell válogatnia a szavait, ha nem szeretné, hogy ellenségként kezeljem, ugyanis erre minden jogom megvan ebben a szituációban.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Szer. Ápr. 06, 2011 6:43 am

/A régóta várt találkozás. A család egyesül/

*Rég eltervezett behatolás ez már. Nagyon régi. Évek óta terveztem még is most jutottam el igazán arra a szintre, hogy megvalósítsam. A sikerem most azon fog múlni, hogy mennyire is őrzöm meg a higgadtságom. Ismerem magam gyengeségeit, és ebben a gyengeségekben java részt a családi aggályaim is benne vannak. Tisztában vagyok, hogy elég egy pillanatnyi hév és már nem tudom többé kontrollálni magamat. Most megőrzöm még higgadtságom és emelt fővel lépek tovább. A könyvtár valóságos csoda. A hatalmas könyves szekrények szinte a plafont súrolják, de mintha tökéletes valóságukkal különülnének el. A belső építész egy csodát teljesített be azzal, hogy a ház eme részét megalkotta. Még jó magam figyelmét is elvonja a cél felől. A plafonra tekintek, amely a legapróbb részletekig meg van festve különböző értékes mintákkal. Tán még egy történetet is elmesélhetnek, ha valaki ért egy kicsit az e fajta látványos művészethez. Virág illatot kezdek el érezni a gyenge levegő járás végett. Kellemes s szinte bódító illat ami kintről sodródott egészen idáig. Talán még az is lehet, hogy direkt így lett tervezve ez az egész. Mindennek a legnagyobb rendben kellett lennie, hogy aki ide be teszi a lábát az ne tegyen mást, mint csöndes nyugalmában kellemesen olvasgasson. Tehát így építették meg ezt a kényelemről és a békéről hírt adó helyet, ahol az őrök szinte tömegesen megtalálhatóak. Egy párat legyőztem oda kint, de közel sem eleget. Annyira én sem vagyok balgatag, hogy azt higgyem, ennyivel megúszom. Tova pásztáznak íriszeim. Találok még érdekességet ebben a helyben. S nem tudom mikor térek vissza ide. Már ha valaha is vissza térek ide. Ezért jól fel mérem a terepet, hogy megjegyezzem, hol is lakik az én húgicám. Ő az egyetlen hozzá tartozóm aki maradt. Nem maradt a számomra óvó és féltő szülő, kit minden héten meglátogathatnék vagy akár napi szinten. Nem maradt senkim, csak is ő akiben a reményt látom. Büszke vagyok arra, hogy ilyen tehetséges testvérrel áldott meg a sors. Ily fiatalon egy arisztokrata ház fejének lenni nem kis kihívás lehet. De ő erre rátermett, erről teljességgel meg vagyok győződve. Ugyanakkor azt is tudom, hogy gyakorta elbizonytalanodhat, hisz még fiatal. A vezetők számára sosem olyan könnyű mint ahogyan azt mások elképzelik. Legnagyobb tudással nekik kell rendelkezniük, hogy példát statuáljanak minden esetleges helyzetben. Nem tudom hogyan is fog viselkedni, ha ne talán tán sikerülne megtalálnom, de őszintén remélem tudok majd vele beszélni. Tekintetem a kőszobrokra mered. Szinte briliáns tiszták. Kissé furcsa ez nekem, mert nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas épület lehet ilyen tiszta és nyugodt is. Egy fél somolygással nyugtázom, hogy itt aztán Ritsunak semmi baja nem lehet. Már ami a kényelmet és a biztonságot jelenti. Az már egészen más dolog, hogy lehet halálra un mindent, de csak van olyan okos lány, hogy feltalálja magát. A padlóra tekintek. Az is szinte mesterien csillog és tökéletesen vissza tükrözi ami a plafont illeti. Teljesen bele feletkeztem abba, hogy miért is jöttem, ennek következtében még szemeimet is behunyom, hogy hatalmasat sóhajtsak. Egy fajta különös melegség járja át a testem, amely teljesen megnyugtat. Az adrenalin szintem drasztikusan csökkenni kezd. A figyelmetlenségem árán pedig ahogy kinyitom szemeim már is egy zöld energia pajzsot pillantok meg magam körül. Ha még mindig az- az éretlen fiatal lány lennék aki régen is voltam most idiótán csapkodnék mindenfelé, hogy próbáljak kiszabadulni, de itt most erről szó sincs. Inkább az első látvány ami megfog az az, hogy Ritsu áll előttem alig pár méterrel. A szívem mélyeket kezd el verni. Nagyon, nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot, még ha ennek nem is így kellett volna megtörténnie. Észre sem veszem magam, kezem reflex szerűen érte akar nyúlni, de a pajzs nem engedi át a kezem. Megállít ahogyan eléri, ennek ellenére a pajzson hagyom tenyeremet. Egy aprócska könnycsepp kezd el gyöngyözni jobb szemem szegében, viszont nem elég erős ahhoz, hogy lehulljon. Csak hallgatom a húgom beszédét ami a jogaimat illeti, még is csodálatosnak látom. Nem érzek és nem is hallom meg a fenyegetettséget, mert per pillanat nincs ami elvonná a figyelmemet róla. A külseje némileg még hasonlít is az enyémre. Nem tudom pontosan hány évvel is lehet fiatalabb, de a hasonló vonásokat már így első látásból is felfigyelem. Mindketten örököltünk az édesanyánktól ami most eléggé szembe tűnő. Én viszont tudom, ő meg nem. Nagyot nyelek és egy könnyed mozdulattal kisöpröm a szememből a pillanatnyi gyengeségemet. Kezemet el veszem a pajzstól, hogy ne fusztráljam az őröket. Nekem velük nincs dolgom, ha lett volna akkor a kintieket nem leütöm, hanem meg is ölöm. Nem tettem meg, mert nem ártó szándékkal jöttem ide, ez talán kicsit még látszódhat is rajtam. Mindkét kérdésén hosszasan gondolkodom. Közben pedig egy kicsit félre érthető mozdulatot teszek, de ha végig nézik, akkor csak annyit láthatnak, hogy a tokba csúsztatom nodachim és ezt a hátamra rögzítem. Leengedem mindkét kezemet. Végre eljött az igazság pillanata és ezt szeretném annak rendje és módja szerint nap világra hozni.*
- Célom már évek terve. De mielőtt ítélkeznél Ritsu, kérlek hallgass meg. Mindössze pár percet kérek s ezek után szívesen átadom magam az őreidnek!
*Lágy, de meglehetősen komoly hangon szólalok fel. Legalább olyan karizmatikus lejtésekkel mint ahogyan ő szólt én hozzám. Nem féltem őt egészen egyszerűen letegezni, vagy bármiféle rangi megnevezéseket elhagyni. Nincs okom őt magam fölé helyezni, hisz egy vérből származunk még ha a sors szét is választott bennünket. Csak egy apró lépést teszek előre és hajamat ki engedem.*
- 82 évvel ezelőtt élt egy átlagos lélek Rukongai területén. Egy kereskedő volt akit egy nap hollow támadás ért. Ez elől a hollow elől egy shinigami nő megmentette a férfit. Így a férfi tovább élhette az életét zavartalanul. De azokban az időkben nagy volt a káosz azon a környéken. A támadások eléggé elszaporodtak a nő viszont gyakran vissza járt arra a területre. Ezáltal a férfi és a nő egyre többet találkoztak. Egészen addig még egymásba nem szerettek. Azonban a szokásos eljárás szerint nem esküdtek fel a házasságra, csupán egy éjszaka gyengesége okozott némi következményt. A nő félni kezdett attól, hogy a hasában lévő gyermeket megölhetik vagy akár megvethetik egész életében. Így hát elhagyva a férfit, a kisbabát nála hagyta s tova állt. Ez történt 84 évvel ezelőtt. Ki találod ki volt ez a nő vagy mondjam el én?
*Hagyok némi hatás szünetet a mondandóm közt s végig a húgom szemeibe tekintek. Látni akarom az arcát mikor megtudja. Nem könnyű nekem ezt elmondanom, de már vagy százszor végig próbáltam, nem várhatok tovább mikor itt a lehetőségem rá.*
- Az a kisbaba én voltam, akit az édesanyád hátra hagyott évekkel a születésed előtt. A nevem Ai és azért jöttem, hogy megismerhessem a húgomat...
*A ruhám alá nyúlok egészen lassan, hogy a mozdulataim jól láthatóak legyenek majd előhúzom a nyakamon csüngő családi ékszert amelyen megtalálható a Kagamik címere. Tudom, hogy nem valami hatalmas dolog, de talán ezzel bizonyíthatom a szavaim igazát. El mosolyodom egy fajta büszkeség lesz látható tekintetemen.*
- Gyönyörű vagy...valahogy pontosan így képzeltelek el. Most pedig mond húgom , mi volna a büntetésed én rám nézve amiért betolakodtam a birtokra?
*Tekintetem eltántorodik ahogyan kissé felmérem a jelenlegi helyzetemet, hiszem nem oly biztos az, hogy hinni fog nekem. Még így is annyi kétség van bennem. Le is hajtom fejem s térdre kényszerülök. Talán ez lesz az első és egyben utolsó alkalmam, hogy láthattam őt? Néha az idő oly kiszámíthatatlan, de ez a virág illat még mindig nyugtatja a lelkemet...*

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Vas. Ápr. 10, 2011 12:05 pm

~ Nem várt találkozás az eltitkolt nővérrel ~

Nem volt miért aggódnom. Meg tudnám magam védeni, alapos kiképzést kaptam és elegendő tapasztalatom van, ott voltak velem a testőreim, és ami a legfontosabb, ott volt velem Kaminami is, a társ, akiben mindenki másnál jobban bíztam, aki mindig ott volt nekem a nehéz pillanatokban mióta shinigami lettem. Sokkal több volt nekem egy egyszerű fegyvernél, anyám helyett is anyámként viselkedett, millió és egy bölcs tanáccsal látott el, segített döntéseket hozni, vigasztalt, óvott, nevelt, észhez térített. Pótolhatatlan volt számomra, senki más nem törődött velem annyit, mint zanpakutoum lelke. Neki köszönhetem, hogy sose éreztem magam magányosnak, amikor édesanyám küldetésen volt, édesapám pedig azokat a feladatokat látta el, amiket most én. Pedig pont az egyik legérzékenyebb korban kaptam tőlük a legkevesebb törődést, ám én mégis azzá nőttem fel, akire joggal lehetnek büszkék, hiszen boldogulok ebben a sokszor kegyetlen, és csak kevés örömöt okozó világban, amelybe beleszülettem. Felnőttem... furcsa ezt mondani abban a korban, amiben én vagyok, de rá voltam kényszerítve, hogy felnőjek. És ha nem váltam volna shinigamivá, most egy naiv és gyerekes kislányra lennének bízva a felelősségteljes döntések, egy olyan énemre, akinek nem volt célja, de még elképzelése sem, hogy mit kezdjen magával. Még így sem tudom biztosan megmondani, hogy jól csinálom-e azt, amit csinálok, de a visszajelzések pozitívak, és látok magam előtt egy utat, amit követni szeretnék. Ezt mind-mind annak az anyafigurának köszönhetem, aki belső világomban lakik. Ő volt annak az oka is, hogy nyugodt és higgadt tudtam maradni a nővel szemben, aki betört a birtokra, hiába állt ott kivont karddal a kezében. Ugyan volt köztünk egy pajzs is, amely egyszerű halálistenek számára áttörhetetlen lenne, de semmi sem garantálta, hogy a fogoly nem képes kiszabadulni. Nem volt valószínű, de lehetséges, az igen. És ez a gondolat önmagában táplálta volna a félelmemet, ha nincs velem az, aki mellett teljes biztonságban érzem magam.
Mindazonáltal a lány viselkedése furcsa volt. Egyértelmű, hogy csapdát állítottunk neki, ő mégsem úgy viselkedett, mint egy sarokba szorított vadállat. Nem esett pánikba, nem látszódott rajta ijedtség vagy kétségbeesés. Az első gondolatom az volt, hogy valamire készül, így fogásom Kaminami markolata körül szorosabbá vált, ám elég volt a szemébe néznem ahhoz, hogy lássam, nem ez a helyzet. Lélektükreiben nem gyűlölet, elkeseredettség vagy gyilkolni akarás csillogott, sokkal inkább... meghatódottság. Öröm. Megkönnyebbülés. És ahogy kezét felém nyújtotta, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint valaki, aki az életemre akar törni, aki ártani akar nekem. Szótlansága révén hosszas némaságba burkolózott a terem, az egyetlen zajt csak testőreim feszült mozgolódása jelentette. Mikor pedig nodachiját visszahelyezte a tokjába, és a fegyvert a hátára függesztette, már nem csak éreztem, de tudtam is, hogy semmilyen bántódásom nem fog esni, ahogy azt is, hogy felkészült a válaszadásra.
Mihelyst megszólalt, fogásom enyhült a katana körül. Hangjának tónusa emlékeztetett az enyémre, hangneme pedig olyan közvetlen volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. És legyen bármilyen nevetséges az elképzelés, úgy éreztem, hogy valóban régi ismerősök vagyunk. Egy biztató bólintással adtam a tudtára, hogy meghallgatom a mondanivalóját, ő pedig hozzá is látott a meséléshez. Figyelmesen hallgattam a történetet, mely egy születésem előtti időpontra datálódott, arcomon talán leginkább érdeklődés látszódhatott, és némi zavar, hiszen nem tudtam mire is akar kilyukadni a lány, csak valami távoli sejtésként rémlett fel, hogy saját magáról beszél az ismeretlen ismerős. Azonban mindez megváltozott végszavától, melytől lélegzetem megakadt, a szó pedig a torkomra forrt. Lehetetlen - gondoltam, de aztán ezernyi másik gondolattal telt meg a fejem, kusza és majdhogynem kibogozhatatlan hálót alkotva. Hihetek-e neki, amikor állítása annyira hihetetlennek tűnik? Tudtam nagyon jól, hogy a szüleim ugyan szeretik egymást, de házasságuk köteléke nem szerelmen alapszik. Ha így lenne, akkor édesanyám most nem az Emberi Világban teljesítené meghatározatlan idejű küldetését, hanem édesapám betegágya mellett tartózkodna éjjel-nappal, ahogy én is teszem, amikor nincs más feladatom. Mégis felfoghatatlannak tűnt, hogy Okaa-sama ekkora kockázatot vállalt volna az igaz szerelemért, és annak gyümölcséért, kockáztatta volna a saját és születendő gyermeke életét is? Igen, elképzelhetetlen volt, elmémben az visszhangzott, hogy Ai nem a nővérem. Azonban az érzés, hogy már találkoztam vele, az ismerős arcvonások, a cselekedetei és egy megmagyarázhatatlan hang a fejemben azt súgta, hogy a színtiszta igazat állítja. A szív hangját hallottam a ott benn, azt a hangot, amely a legfontosabb döntéseimet vezérelte, és amelyre zsenge életkorom ellenére megtanultam már hallgatni. Éreztem, hogy nincs oka hazudni, nem kellett tudnom hozzá semmit. És akkor előhúzta azt a medaliont, melyet én is viseltem a nyakamban, mint egy mindent igazoló bizonyítékot. Nem lophatta el, azt valakitől kapnia kellett, és az a valaki nem lehetett más, csak Okaa-sama.
Felmerültek bennem azonban jóval komolyabb kétségek is, olyasmik, amelyekkel igazából teljesen értelmetlen volt foglalkozni. Én mégis megtettem, mert hitem megremegett. Eddig abban a tudatban éltem, hogy édesanyám egyetlen gyermeke vagyok, de Ai feltűnése a színen sokkal több dolgot változtatott meg bennem, mint azt elsőre egy kívülálló gondolná. Vajon... képes anyánk ugyanúgy szeretni minket így, hogy engem egy olyan embernek köszönhet, akit nem tiszta szívéből szeret, hanem részben csupán kötelességből? Vajon az a törődés, amit tőle kaptam, valódi volt? Az a gondoskodó anya, akit ismerek, nem csak egy álarc, egy színészi alakítás? És ha nem, vajon valóban akként szeret, aki vagyok, vagy csupán egy pótlék vagyok a szemében az elhagyott lánya helyett, akit soha még csak nem is említhetett? Efféle kétségek között emeltem fel a kezem, és húztam ki a magam medálját a yukata rejteke alól, hogy öklömet összezárhassam körülötte.
- Szüntessék meg a védőpajzsot.
Törtem meg a szótlanságom halkan, és hasonló hangnemben erősítettem meg az akaratomat pillanatokkal később, miután testőreim megpróbáltak józan észhez téríteni. Persze ők nem érezhetik azt, amit én, ők csak a dolgukat teszik, és számukra Ai egy veszélyes behatoló. Szavamra azonban hallgatniuk kellett, így a zöldes erőtér lassan szétbomlott, eltüntetve közülünk az utolsó falat, ami elválasztott engem tőle. Ajkam újra kinyílt, azonban hang ezúttal nem jött ki belőle. Újra elbizonytalanodtam, nem tudtam mit is mondhatnék a lánynak. Állítását elfogadtam ugyan, de hogyan kéne fogadnom? Mennyire beszélhetek vele közvetlenül? És ha mégis becsapott? Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra, és úgy döntöttem inkább nem gondolkodom azon, mit is akarok mondani, inkább hagyom, hogy az érzelmeim vezessenek.
- Nem a betörésért kellene megbüntetnem téged, hanem az ostobaságodért. Ami tettél, az felelőtlen volt és szükségtelen. Miért kockáztattad az életedet? Miért kellett értelmetlen erőszakot alkalmaznod, és másoknak ártanod? Számtalan más módon kapcsolatba kerülhettél volna velem, miért kellett a legveszélyesebb és legőrültebb megoldást választanod?
Hangomban cseppnyi harag nem volt, inkább az aggódás és a csalódottság keveréke festette meg színét. A cél, ami vezérelte, nem kívánta meg ezt a barbár, megvetendő megoldást. Életeket sodort veszélybe amikor lett volna más út is, viselkedése a lehető legtávolabb állt egy Kagami viselkedésétől.
- Bocsáss meg, ha más fogadtatásra számítottál tőlem, én... most kicsit össze vagyok zavarodva~desu no. Hiába hallgatok a szívemre, az eszem nem engedi, hogy feltétel nélkül higgyek a szavadnak... Tudsz róla, hogy... Okaa-sama szemeit örökölted?
Léptem hozzá lassan közelebb, legalábbis léptem volna, ám elmém kuszaságát testem mozgása is tükrözte: lépés közben belerúgtam sarkamba, és ezáltal elveszítettem az egyensúlyom, és egyenesen a lány karjaiba zuhantam egy sikkantás kíséretében. Ez a pillanat, az érzés, hogy állítólagos nővérem hús-vér élőlény és a kezei között tart, ez azonban egy új gondolatot szült a fejembe, egy olyat, ami mindennél komolyabb aggódásra késztetett. Édesapám... ha Ai létezése a tudomására jut a jelenlegi állapotában... Bár nem fejeztem be magamban a mondatot, de így is késlekedés nélkül könnyek szöktek a szemembe a lehetséges következményektől, melyek egytől-egyig tragikusan ijesztőek voltak, és hangozzon ez bármilyen önzően, én szenvednék tőlük a leginkább. Otou-sama semmiképp sem értesülhet testvérem színre lépéséről, de a gondolat, hogy esetleg hazudnom kell neki, legalább ugyanannyira fájt. Ebből a csapdából nincs menekvés, és még csak a kompromisszum sem lehetséges. Nami-chan, Okaa-sama, mit tegyek?

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Hétf. Ápr. 11, 2011 4:32 am

/A régóta várt találkozás./

*Vajon mindig is ilyen volt a kintről betévedő szél? Vajon mit tartogat vagy tartogatott mást is? Kellemes virág illat. Csak ennyit érzek, s szinte a lelkemig hatol. Üde és friss, van benne némi pozitív melankólia. Szinte a bőrömön érzem a szél sűrűségét ahogy körbe vesz és karjaiban tart. Ide-oda fújkálása gyanánt egy fajta láthatatlan köteléket látok magam előtt, mely a húgom felé vezet. Mintha kis láthatatlan pókok szőtték volna ezt évtizedeken át, de mindössze egyetlen szál, még is oly erős, hogy átszakíthatatlan. Tehát ez lenne a valódi kötelék? Ez volna a testvéri kötelék ami felett nem uralkodik se halál, se nem élet. Megmásíthatatlan s mi több elszakíthatatlan. Eme köteléknek most még egyetlen szála libben meg előttem, még van remény, hogy ebből az egyetlen szálból több képződjék. Hiszen most, hogy egymásra találtunk megerősíthetjük kapcsolatunk. Akkor majd talán a láthatatlan fonálból egy egészen hatalmas háló keletkezik. Vajon erre mekkora az esély? A padlót nézve is csak arra tudok gondolni ami mindig is előttem és utánam állt. Mennyi mindenen mentem keresztül amit nem is bánok...hogyan is védhetném meg Ritsut ha az akadályok nem erősítettek volna s nem fognak továbbra is? Erősebbé válni, hogy megvédjek valakit. Ez az én utam amit magam előtt látok s mi szerint cselekszem. Bár most a fájdalom tompítja lelkem, attól még vélek felfedezni pozitívumot is. Reményt leginkább, egy láthatatlan valamit amibe kapaszkodva magasabb szintekre emelkedhetek. Egy a láthatatlan valami fedik egy a szél szőtte fonál lesz. Nem, a húgomat nem veheti senki el tőlem. Tudom, hogy még nem ismerem őt, még is meg vagyok róla győződve, hogy ő a legfontosabb személy az életemben. Ez pedig soha nem fog megváltozni. Nem nézek fel rá, nem nézek fel arra a gyönyörű lányra aki tőlem nem messze áll. Nem nézek fel, mert fáj a puszta gondolat is, hogy bizonyára fájdalmat vagy kétséget okoztam neki. Tudtam nagyon jól, hogy egy ilyen titok feltárásának meg lesz a következménye, még is magam sem készültem fel erre. Tán rossz volt a pillanat? Valamit elronthattam volna? Nem, ahogyan Fuhaku is mondta, el jött az idő. S most ahogy itt rogytam térdre, kissé szégyenletes ami azt illeti. Emelfővel kellene most állnom egyenesen Ritsu szemeibe nézve, hogy megkeseredés helyett határozottságot, erőt és melegséget sugározzak. Egy nővér feladata, hogy óvja a húgát bútól és bajtól. Én pedig most, sokkal szánalmasabb vagyok mint azok akik legalább megpróbálják és majd azután vesztik el a tartásuk. Egy mélyről jövő hangot hallok pillanatok múlva.*
~ Ai...sok év telt már el...évek óta erre vártál, még is meddig akarsz ilyen remény veszettül leroskadva lenni? Nem te vagy az aki soha sem adja fel ha a családjáról van szó?...Ai...nézz végre fel a napra és ne csak a horizontot lásd~
*Halkan suttogja a zanpakutom nekem ezeket a szavakat. Még magam is meglepődök azon, hogy egy ilyen pillanatban is mennyi erőt tud belém önteni. Mindig velem volt, ő volt az aki szülőm volt szülőm helyett. Ha a múltamba tekintek sok olyasmit látok, ami mind arra a pontra lyukad ki. Az édesapám elvesztése után, az Akadémia elvégzése után csupán a zanpakutom nevelt engem. Segített átvészelni a viharos időket és erősített a boldogabb napokon. Még akkor is támogatott, mikor egy másik osztagban szolgálva kissé elnyomtam ami azt illeti. Ez- ez nyomot hagyott bennem. Fuhaku szavai igen is sokat jelentenek most nekem, s bár külsőleg nem látszik belül még is, valahogyan megbékélek. Nem akar már könny belőlem előszökni áztatva arcom szegleteit. Fel pillantok ahogyan kérte a nap felé, tulajdonképpen feltekintek. Az első ami fogad az- az erőtér eltűnése, amely meglepődöttséget csal az arcomra. Ami pedig még jobban a földbe gyökerez, hogy mindezt ő kérte. Nem állok fel, csak hallgatom a szemeibe nézve az erőteljes szavakat. Őszinték, látszik az arcán. Ahogyan az is, hogy egy fajta zavarodottság játszódik most le benne. Talán ő sem találja a megfelelő szavakat ami egy ilyen szituációban teljesen érthető.*
- Éjjel, vagy nappal...naplementében avagy napfelkeltében ostoba leszek, őrült, erőszakos, felelőtlen, és kockáztatni fogom az életem ha megvédhetlek. Mert az én utam, hogy a családomat megvédjem bármi áron!
*Ezek a szavak lelkem mélyén még a zanpakutom "szájából" is elhangzanak. S eközben a tekintetem is megváltozik. Nem mutatok felé kétséget, gyötrelmet vagy gyengeséget. Eme szavak fedik részben hitemet is, tehát nem volna méltó ha halkan kizökkenthetően mondanám. Akkor értelmet vesztené az ami elhangzik és nem maradnék más csak egy nyomorult aki nem érdemel mást, csak is a megalázottságot, az elnyomást és hasonló negatív folyamatot. Legszívesebben most oda rohannék hozzá, hogy végre valahára megölelhessem, de bizonyára megint csak valami galibát okoznék vagy kellemetlenséget az őröknek. Én ugyan nem ellenzem, hogy megvédik őt. Sőt, inkább mérges lennék ha ellenkezőképp viselkednének. Csak kissé ironikus a helyzet, hogy a saját nővérétől kell megvédeniük őt, ez bizonyára nem lehet hétköznapi eset. Egy pillanatra megengedem magamnak, hogy végig nézzek az őrök tekintetén is, akik láthatóan nem értenek semmit az egészből, vagy ha értenek sem mutathatják ki gondolataikat ezzel kapcsolatban. Hatalmasat sóhajtok, ahogyan hallom testvérem szavait. Édesanyám felé nem táplálok kedves érzéseket. Ő az a személy akit jelenleg a legközönyösebbnek érzem magamhoz. Természetesen megértem a döntését, de ez nem azt jelenti, hogy el is fogadom. Habár végül is örülök, hogy így döntött, mert van egy húgom és ez jó. Lassú mozdulatokkal fel is állok, hogy rendesen tudjak vele beszélni.*
- Nincs miért bocsánatot kérned, én voltam az aki betörtem a birtokodra és leütöttem az őreid, hogy kipihenhessék magukat. Ugyanakkor azt is megértem, hogy nem bízol bennem, hiszen annyi év után felbukik egy nő aki azt állítja, hogy a nővéred... bár nincs vagyonom, nincs semmim...egyet még is felajánlhatok...az pedig az őszinte szeretetem rád irányulva...remélem elfogadod kötelékünk zálogául!
*Ez az a pillanat mikor már a zanpakutomért nyúlnék, hogy a tokjával együtt átnyújtsam Ritsunak. Akárhogyan is, a legnagyobb dolog amit egy shinigami ajándékozhat bárkinek is az a lelkének egy darabja. Ez olyan dolog amit soha senkinek nem adnánk oda mert ő a miénk. Én még is képes lennék ezt a darabot neki adni. Adnám is, de valami oknál fogva elindul felém és amikor a megingása legapróbbját látom rögvest oda shunpozok, hogy elkaphassam őt. Hajszálaim sebesen libbenek bele ebbe a mozzanatba majdan karjaimba tartva pillantok rá.*
- Én itt leszek, hogy megvédjelek és ezért nem kérek semmit még köszönetet sem...kérlek ne taszíts el magadtól!
*Majd a karomat ölelésre zárom. Ettől néhány örömkönny hull le arcomról ami valahogy még is kierőszakolta magát. Érzem már, hogy soha de soha nem engedném el őt. De erre kénytelen leszek, mert bár nem figyelek az őrökre, ők biztosan nem hagyják majd, hogy huzamos ideig magamhoz szorítsam Ritsut, így egy lágy mozdulattal engedem el őt magammal szembe úgy, hogy stabilan állhasson a talajon. Pontosan úgy, ahogy állni fog még én élek...*

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Szomb. Ápr. 16, 2011 9:21 am

~ Nem várt találkozás az eltitkolt nővérrel ~

Kétség, aggodalom, bizonytalanság, félelem. Sötét érzelmek felhőjétől borult be belső világom máskor kristálytiszta égboltja, a szürke fellegekből pedig csendes eső áztatta bőröm felszínét. Kicsiny tavak százai, talán ezrei élvezték az őket hizlaló vízcseppeket amerre csak a szem ellátott, ám felszínük emiatt éppoly zavaros volt mint lelkem.
- Gomennasai, Nami-chan. Elcsúfítottam az otthonod.
Szólaltam meg bűntudatosan. Bár látni nem láttam lélekölőm megtestesítőjét, tudtam hogy hallja amit mondok, annak ellenére hogy az esőcseppek kopogása elnyomta a szavaim hangját. Egy pillanattal később azonban már éreztem, ahogy karjait körém fonja és hátulról átölel, majd maga felé is fordított. Mennyei látványt nyújtott, sugárzott belőle az erő és az elegancia, ahogy mindig. Szerettem volna, ha olyan kisugárzásom lenne, mint amilyen neki volt.
- Kérlek, ne aggódj még miattam is, elég teher van most a válladon. Felelős döntés előtt állsz, habár azt már a szíved legmélyén tudod, hogy mit fogsz neki válaszolni. Sajnos azonban abban, amiben az útmutatásomat keresed, nem segíthetek. Azt a döntést neked egyedül kell meghoznod, Ritsu-chan. Ám bárhogy is döntesz, hazudni semmiképpen sem fogsz. Bízom benned, kisasszony.
Próbált megnyugtatni Nami-chan, és valamilyen különös oknál fogva az eső csendesedni kezdett, mintha hangja varázserőt hordozott volna. Nem kellett többet mondania, igaza volt. Megtanultam már a saját lábamon állni, nem szabad mások véleményére támaszkodnom olyan kérdésekben, ahol személyes problémák kerülnek terítékre, amelyek csak rám és a családomra tartoznak. Ez az én döntésem kell, hogy legyen, nem várhatok arra, hogy megmondják nekem, mit csináljak.
- Köszönöm... Nami-chan.
Köszöntem meg a bátorítást, arra azt hiszem szükségem volt és valóban jobban is éreztem magam egy kicsit tőle. Ám ahogy belső világomból visszakerültem a valóságba, a komfortérzet, amelyet Kaminami ölelése adott, nem múlt el. Ainak is ugyanolyan meleg és biztonságot adó ölelése volt, szavai hitelesnek és egyúttal nyugtatónak hangzottak, talán egy apró mosoly is megjelent szám szegletében. Könnyeimet gyorsan kisöpörtem szememből, hogy ne kelljen a lánynak így látnia, amikor talpra állít. Kézbe kellett vennem az irányítást, különben örökké kétségek között maradok mind Ai kilétét illetően, mind azzal kapcsolatban, hogy mi lenne a leghelyesebb lépés a részemről.
- Ha meg szeretnél védeni, ne azzal kezd, hogy kiütöd azokat, akiknek szintén ez a dolguk. - csendült fel szigorú, bár kissé még remegő hangom. - Súlyos vétséget követtél el, a következményeit pedig viselned kell attól függetlenül, hogy ki vagy és milyen indíttatásból cselekedtél. Ezennel elrendelem, hogy minden testőrömtől, függetlenül attól hogy bántottad-e őket vagy sem, formálisan bocsánatot kell kérned az okozott felfordulásért. Továbbá értesíteni fogom a kapitányodat is az itt történtekről. Mivel a shinigami egyenruhádat viseled, ezért jelenleg nem magánszemélyként, hanem a Gotei 13 képviseletében tartózkodsz itt. Melyik osztagban szolgálsz?
Kérdeztem határozottságot erőltetve a hangomba. Tudtam nagyon jól, hogy ez akár azzal is járhat, hogy eltanácsolják a Gotei 13-tól, de ha esetleg elfajulna a helyzet az incidens miatt, mindenképp a védelmem alá fogom helyezni. Bármennyire is távolságtartó mindaz, amit mondtam, nem akartam rosszat Ainak pusztán azért, mert forrófejűen viselkedett.
- Marukawa-san, ma este a főkapunál őrködő egyik testőr, míg társa az őrségváltást bonyolította le, fáradtsága miatt elájult. A váltótárs tévesen, ám jogos elővigyázatossággal behatolásként értelmezte a látványt, ezért riadót fújt. Azonban a birtok tüzetes átfésülése után nem találták nyomát betolakodónak. Megértette?
Fordultam oda a testőreim egyikéhez, félreérthetetlen hangsúllyal utalva arra, hogy mire is gondolok. Ez a fedősztori fog édesapámhoz eljutni, más választásom nem volt jelen helyzetben. Így éreztem helyesnek jelenleg, bármennyire is fáj, hogy nem lehetek vele őszinte, de az állapota kritikus, és egy ilyen horderejű hír... Engem is megrázott, fellépésem ellenére még mindig kóválygok belül és ez talán a hangomon is érződik.
- Azonnali hatállyal lépjenek kapcsolatba Kanata-samával is! Hallották Ai-chan állításait, sürgős megerősítést várok tőle. Ne használjanak nyilvános csatornát, kidouval oldják meg!
Adtam ki az újabb utasítást, és bár abban nem hittem, hogy Okaa-sama csapot-papot otthagyva hazatér, de úgy gondoltam, egy-két órán belül beigazolódhat a lány kiléte. Most ez volt a legfontosabb, nem pedig az, hogy személyesen tárja fel az igazságot, melyet eddig elrejtett előlünk, a magyarázkodás ráért. Testőrömet ezzel magára hagytam és lassan az ablakhoz lépdeltem, kínosan figyelve rá, hogy el ne essek újra. A férfi eleinte picit bizonytalan volt, de aztán végül meghajlott az akaratomnak, talán ő is látta, hogy nem fog bántódásom esni. Lett volna rá alkalma már Ainak, hogy rám támadjon, ha ez lett volna a célja, és nem kellett figyelnem őket, hogy tudjam, pattanásig feszültek az idegeik, miközben kettőnket figyeltek.
- Hálás vagyok az önzetlen felajánlásért, de úgy vered magad a fogadalmad béklyójába, hogy nem is ismersz. Elhivatottságod mögött nem áll szilárd alap, döntésedet később megbánhatod. Lehet, hogy holnap már másképp fogsz gondolni rám, felszínre kerülhet a benned rejtőző utálat, hiszen míg nekem mindenem megvolt, addig te anya nélkül nőttél fel. Bevallom, nekem ma több évtizedes rendíthetetlennek hitt bizalmam ingott meg Okaa-samával kapcsolatban... Nem engedhetem, hogy ilyen felelősséget vegyél a válladra, addig nem, amíg meg nem ismersz jobban.
Mondtam lágyan, szembefordulva Aival, miközben az ablakon beszűrődő holdfényben fürdött alakom. Sikerült visszanyernem a lelki egyensúlyom, bár még így is úgy éreztem, hogy valami más, valami megváltozott. Valami nem volt a helyén bennem, vagy inkább átrendeződött, hogy helyet adjon az újnak, hogy befogadjon.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Szomb. Ápr. 16, 2011 11:45 am

*Mikor elengedtem láttam benne némi elgondolkodást. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mire is gondolhat ebben a pillanatban. Talán valami olyasmin amit nem szeretnék hallani? Nem, most várnom kell és meg kell hallgatnom őt legyen szó bármiről is. Tehát ennek az elhatározásnak köszönhetően megállok s végig Ritsu szemeibe pillantva azon tanakodom, hogy mit is kéne ezt követően tennem. Valahogy egy ilyen pillanatban a várakozás megöli a józan eszem s nem bírok nyugton maradni. Magamra kell erőszakolnom azt az oldalamat mikor nyugodt vagyok és komoly. Sóhajtok egy nagyot és kissé kihúzva magam megállok egy helyben. Arcát kezdem el fürkészni, hátha ki vehetek belőle valami információt. Valami olyasmit, amely árulkodó lehet a döntése felől. Hirtelen a csendet lágy de komoly hangja szegi meg. A mondat melyet mond egy pillanatra lesüti a tekintetemet. Valóban így át gondolva nem így kellett volna intézni, de más se csinálta volna jobban. Ennek így kellett megtörténnie. Ezért csak egy pillanatig sütöm le a tekintetem s hallgatom tovább ami a véleményét illeti. Figyelem minden egyes mimikáját és rezdülését. Amit látok egy érett, felnőtt nő és nem pedig az imént látott ingatag kislány. Pontosan olyan, akire a szülei bizonyára büszkék lehetnek. Némi büszke csillanás az én szemeim fényéből is láthatóvá válik. Bólintással jelzem azt, hogy eleget teszek a kérésének. Teljességgel igaza van, az első dolgom az lesz, hogy ki felé menet megálljak néhány szót váltani az őrökkel. Bizonyára nem lesznek boldogok, de nekem úgy is jó. Elintézem egy rövid bocsánat kéréssel, s majd ha tetszik nekik vagy nem ennél többet nem kapnak. Nem vagyok szeretet szolgálat azt hiszem.*
- 4. osztag...rangom pedig 6. tiszt
*Nem félek kimondani hová is tartozom s, hogy mi is a rangom az osztagomon belül. Fel vagyok már készülve arra, hogy ez következményekkel fog járni. Ha nem lennék tisztában vele, neki sem vágtam volna ennek az útnak. Igazából sok mindent hagytam a hátam mögött azért, hogy ide jöjjek s megismerhessem a húgomat úgy igazából. Nem akartam többé olvasni róla minden félét, hanem élőbe szerettem volna látni őt. Ez most sikerült is, csupán kérdéses a helyzet, hogy ezek után láthatom-e majd vagy miként változnak majd a dolgok. Kissé távolságtartó volt, de ezt teljes mértékben megértem. Teszek hátrébb pár lépést s tekintetemet az ablak felé helyezem, ahol a hold már sápadt fényével jócskán áztatja az utcákat. A kellemes virág illat meg szakadatlanul érződik idáig. Kellemes fuvallat hozza errefelé, itt- ott meg is libbenti hajszálaim végét. Némi tincs az arcomba is száll, de ezeket egy egyszerű mozdulattal kisöpröm úgy, mint hogy ha soha sem lettek volna oda valóak.*
- Haragszol?
*Suttogom ezt a kérdést a csendben. Ezt követően pedig Ritsu olyas valamit mond az őreinek ami még engem is meghökkent egy cseppet. Egy hazugság? Egy fedő storyt talált ki. Ez a döbbenet némi kép kiterül az arcomra is. Hosszas perceken keresztül értetlenül pillantok a húgomra, de amint eszembe jut valami kisimul az arckifejezésem. Eszembe jutott, hogy miért is mondatja ezt az őreinek. Egy kicsit magamba nézek ekkor. Bűntudat játszódik le bennem részben. Hiszen az édesapja haldoklik én meg ilyenkor állítok be hozzá. Ez senkinek sem a legjobb időzítés. Várnom kellett volna még egy kicsit még...még meggyógyul az apja s akkor talán nem lenne ilyen pattanásig feszült a hangulat. Sóhajtok egyet közben pedig tekintetemmel körbe pásztázom ezt a könyvtárat, amely tudásban szinte az egekig magasló. Rengeteg olyan olvasmány lehet itt ami hasznos lehet egy shinigami számára. Ezt látva úgy érzem itt tényleg olyas valakik lakhatnak, akik méltányolhatják a tudást és nem csak a vagyonukon ülnek. Ez pedig a szemeim előtt új, nagyon is új. Bár mindig is sejtettem, hogy intelligens személyek lehetnek a főnemesek, de azt sosem sejtettem, hogy ennyire támogatják a dolgot. Gondolataimból Ritsu szavai egyenesen kirángatnak. Nem leszek szavaitól meglepve, csupán elhúzom aprón szám szélét. Az utolsó személy akiről hallani akarok az Kanata. Még nem tudom pontosan, de valahogy meg vagyok győződve arról, hogy neki soha az életben nem fogok tudni megbocsájtani. Vagy ha még is, annak komoly oka lesz.*
- Ha igazolja a szavaim mihez kezdesz?
*Teszem fel neki kérdésem komoly hangerővel. Nem teljesen vehető ki benne, hogy kérdés volt. Tulajdonképpen kíváncsi vagyok Ritsu érzéseire. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet neki könnyű sőt egyikőnknek sem lehet ez a pillanat könnyű, de még is meg kell valahogyan küzdenünk ezzel. Éppen ezért szeretném ha beszélne az érzéseiről. Talán enyhíthet a lelkén ha beszélni kezd a helyzettel kapcsolatban. Valami ilyesmibe bele is kezd, mintha a puszta jelenlétemből olvasna vagy nem is tudom. Mindenesetre örülök, hogy a szemeimben néz amikor beszél, mert ez azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy kétségek közt áll meglehetősen bátor. Elvégre is ahhoz, hogy valaki szemébe tekints ahhoz, hogy valami fontosat mondj bátorság kell. Szilárd tekintetemből nem engedek mikor közelebb megyek hozzá és fölé magasodva megpöccintem a homlokát. Pont úgy ahogyan egy nővér tenné a húgával. Majd hátrébb lépek kettőt.*
- Ugyanez igaz rád is. Te sem ismersz engem, nem ismered az érzéseim s az okaimat sem...
*Az ablakon át az égre pillantok Ritsu felett. A szél továbbra is a hajamat libbenti. A hideg ad némi borzongást is mellé. De ez olyasvalami ami a puszta éjszakával együtt jár.*
- Látom meg hallottad meg a szavaim mögött rejtőző érzelmeimet. Nem jutottak el hozzád...akkor had ismertessem veled. Nem azért jöttem el idáig, mert szeretlek. Ezt eltudom dönteni anélkül is, hogy ismernélek. A testvérem vagy és ez egy olyan kötelék amit lehetetlen elszakítani. Részemről meg balgatagság lenne haragudnom rád mert meg volt mindened. Hiszen mellettem áll folyvást a zanpakutom a legfőbb társam. Nem gondolod, hogy megsérteném vagy jogom lenne a használatára, ha azt mondanám ő nem elegendő a számomra? Ő volt az akivel harcoltam évtizedeken keresztül, ha ő nem lenne nem jutok el idáig. S e mellé voltak társaim is, számtalan shinigamival találkoztam. Nem mondhatom, rengeteget voltam magányos is, s talán még most is annak érzem magam sokszor. De ezt az űrt mindig is tudtam, hogy csak is te töltheted be. Ezért erősödtem meg, s harcoltam keményen minden egyes küldetésemen. Erős akartam lenni, hogy ha majd egyszer a szemed elé kerülök, ne egy gyenge és nyomorult shinigami legyek aki arra nem volt képes, hogy legyőzze a legnagyobb akadályt...a fájdalom..igen a fájdalom volt a legnagyobb akadályom.
*Elsétálok mellette, hogy közel állhassak az ablakhoz s egyenesen kifelé bámulhassak. Immáron a hold fénye engem is áztatni kezdett el fényével. S gyönyörű, igen nagyon is az a Kagami birtok ezen látványa.*
- Az édesanyádra pedig kérlek ne haragudj. Remélem meg sem fordult a fejedben, hogy azt hidd engem jobban fog ezek után szeretni mert szerelemből született gyermek volnék. Te vagy az egyetlen lánya és szeretném ha ez így is maradna. Nekem és Kanatának nincs mondani valója egymásnak, ha lett volna már rég megkereshetett volna. Ő csupán egy nő volt aki megszült és elhagyott. Ennyi s nem több. Viszont te nekem egy fontos személy vagy az életemben...szeretném ha végre igazi testvérek lehetnénk..olyanok akik megosztják a másikkal örömüket, bánatukat és kitartanak egymás mellett...

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Hétf. Ápr. 18, 2011 10:50 am

~ Nem várt találkozás az eltitkolt nővérrel ~

Így, hogy túlestem a kezdeti meglepetés okozta sokkon, most már a felmerülő problémák és azok lehetséges megoldásai öntötték el a fejemet. Az incidens eltussolása még a legegyszerűbb feladat volt ezek közül, sajnálatos módon Ai felbukkanása ennél sokkal kényesebb és bonyolultabb ügy volt. Boldog lennék, ha a nyilvánosság elé tárhatnám a teljes igazságot, szívem szerint ezt tenném. Ám ha reálisan akartam nézni a családi viszonyokat, ezzel ártottam volna mindenkinek: édesapám nem tudna elviselni egy ilyen hírt, édesanyámat kivetnék a családból és Ait sem ismernék el Kagaminak ezek után. Megvetnék őt is és Okaa-samát is egész hátralévő életükben, és ez ellen nem tehetnék semmit még én sem. A Bölcsek Tanácsa, mely a munkámat felügyeli, minden egyes nappal egyre hevesebb ellenérzéseket váltott ki belőlem maradi álláspontjuk és elavult tradícióink erőltetése miatt, és azzal is tisztában vagyok, hogy ők sem kedvelnek engem... mármint nem a személyemmel van gondjuk, hanem a pozíciómmal. Mióta megszülettem, azóta reménykedtek benne, hogy bábjukká tehetnek, vagy ha nem, akkor alkalmatlan leszek a családfői posztra. Rá akarják tenni a kezüket a hatalomra, és még a merénylettől sem riadtak vissza a beavatásom napján. Már csupán attól rosszul leszek, ha arra kell gondolnom, hogy ilyen keselyűk köröznek felettem, én pedig nem távolíthatom el őket anélkül, hogy a saját hírnevem le nem rombolnám. Miattuk pedig hiába próbálom megtartani elveimet, néha én is kénytelen vagyok aljas húzásokra kényszerülni és emiatt utálom magamat... de a politikában nincs más lehetőség az érvényesülésre...
- Ha igazolja a szavaid... Hivatalosan nem tehetlek meg a család tagjává egyelőre, azzal tönkretennélek. De mivel 4. osztagos vagy, nem lenne akadálya annak, hogy édesapám ápolójává válj. Így élhetnél a rezidencián, és gondoskodnék róla, hogy olyan bánásmódban részesülj, amilyet megérdemelsz. Természetesen azt is megértem, ha nem szeretnél hazugságban élni, nem hagynálak magadra akkor sem, és idővel mindenképpen teljes jogú tagjává tennélek a családnak, ezt megígérhetem.
Feleltem a kérdésére őszintén és komolyan. Ez a minimum, amit megtehettem, felelősséggel tartozom érte, mint családfő. Meg kellett védenem attól a világtól, amelybe belecsöppent, meglepődött arckifejezésén látszódott, hogy nem minden tettem és szavam mögött látta meg az okot. Ő talán nem érzi, de egy csapdákkal teli folyosóra lépett vakon és felkészületlenül. Ahhoz hogy megvédhessen, előbb végig kell sétálnia ezen az ösvényen, és nekem kellett végigvezetnem rajta.
Most azonban segítség nélkül lépett oda hozzám, én pedig kíváncsian figyeltem, hogy miért is emeli fel a kezét. A hirtelen mozdulat csekély fájdalmat okozott homlokomon, melynek következményeként feljajdultam és reflexszerűen a fejemhez kaptam, megdörzsölve a kellemetlen élményben részesült testrészt. Kérdő tekintettel néztem fel Aira, aztán az egyetlen itt maradt testőrömre, akin látszott, hogy szeretne közbeavatkozni, de én továbbra is nyugalomra intettem. Nővérem szavai aztán magyarázatot adtak cselekedetére, ráébresztettek, hogy neki sem lehetett könnyű, sokkal magányosabb volt, mint én. Elszégyelltem magam, amiért puszta aggodalomból meg akartam neki mondani, mit érezzen. Neki szüksége volt rám, és egész eddigi életében azért dolgozott, hogy megfelelhessen nekem és ne lökjem el őt magamtól, amikor végre megismerjük egymást. Halvány mosoly jelent meg a szám szegletében, ahogy mellém lépett és kinézett az ablakon. Egy nővér... furcsa és megmagyarázhatatlan érzés a tudat, hogy van egy nővérem, hiszen a köteléket én is érzem, olyan mintha régi ismerősök lennénk, jelenléte biztonságot ad és képes vagyok megbízni benne annak ellenére, hogy még talán fél órája találkoztunk életünkben először. Mosolyomat végül tett követi, mögé lépek, és hátulról átölelem, fejemet pedig a hátának támasztom.
- Igazad van, bocsáss meg. Nem másíthatom meg az akaratod, örömmel veszem tudomásul, ha meg kívánsz védeni. Azonban... - tartok egy pillanatnyi hatásszünetet. - Azonban nem lehetek a húgod, ha nem ugyanattól az édesanyától származunk. Bele se merek gondolni, milyen nehéz döntés lehetett neki elhagyni téged, de meg tudom érteni, amit tett. Nem önzőségből cselekedett, ha kitudódik, mi történt, nem csupán saját magát, de a családját is tönkreteszi vele. Nagyapánk hosszú évtizedek kemény munkájával érte el, hogy a lánya egy főnemesi családba házasodhasson be, édesapám habozás nélkül kisemmizte volna őket, ha tudomására jut, mi történt. Ezt Okaa-sama is tudta, mégse tudott megálljt parancsolni magának. Az igazat megvallva nekem is van egy titkom, ezért tudom átérezni azt, ami a fejében járhatott. Értsd meg, nem tehetett mást, te se haragudj rá, ahogy én sem teszem! Mit gondolsz miért hagyta nálad a medálját? Azzal együtt a szíve egy darabkáját is otthagyta, így mindig veled tudott lenni, amikor a nyakadban hordtad a láncot!
Győzködtem hosszasan a lányt, egyre erősebben szorítva őt. Nem akartam, hogy így vélekedjen egy olyan nőről, aki nem érdemli meg ezeket a szavakat. Biztos vagyok benne, hogy ha lehetősége lett volna rá, talált volna módot arra, hogy gondoskodhasson Airól, ahogy én is mindent meg fogok tenni azért, hogy megteremtsem számára a békés családi légkört.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Kedd Ápr. 19, 2011 1:50 am

/A régóta várt találkozás./

*Szép, az itteni kilátást mintha tündérek szabták volna a Hold sugaraira hosszas idők alatt. Lassan haladtak részletről részletre, hogy aki ki néz az ablakon egyszerűen ne lásson semmiféle kivetni valót benne. Akármerre is nézek csodás minden. Pár igen értékes szobor található oda lent, frissen vágott gyep és csoda szép fák, melynek tavaszi virágai meg-meg csillannak a hold fényében. A virágillat forrását és felfedezem. Egy virágos látszódik az egyik fás mellett melyben pár míves hófehér padot is meglátok. Egy kicsiny éjjeli madárka száll le az egyik fa lombozatából. Tán a fészke is ottan lehet, követem szemeimmel a mozgását s érdeklődve pillantok feljebb ahogyan észre veszem, hogy egy madárfürdetőben landolt. Bizonyára ez volt a terve a leges legelején. Lám, ez valóban olyan gyönyörű, harmonikus és megnyugtató kilátás, hogy az itt lakók nem panaszkodhatnak. Hiszen kinek lehet része ilyen ritka látványban? Nem mindenki lát ilyesmit, hiszen legtöbbünknek csak az jut, hogy az osztagunk szállásain térjünk nyugovóra, a nap többi részében pedig munkákkal köszönjünk meg a kapitányainknak akik lehetőséget nyújtanak nekünk arra, hogy ne az utcán kelljen aludnunk. De még is ki finanszírozza a gotei 13 munkáját? Igen, a főnemesek és nemesek azok akik beszállnak a költekezésekbe. Tehát aki részesül ebben a látványban az igazán meg is érdemli, hiszen maga munkálatoskodik azon, hogy jobb legyen mindenkinek. Tehát nincs is mit vitatni azon, miért is olyan szép itt minden. Nem lepődök meg Ritsu szavain. Inkább egy fajta lassú de nem túlzottan ártalmas méregként vonul be érzéseim közé az amiket mond. Ismételten válaszút elé kerülök s tudom, hogy az elkövetkezendő történések legjava múlhat ezen. Hirtelen elgondolkodva a dolgon akárhogyan is döntenék mindenképpen magamat cáfolnám vele. Hiszen a hazugságot akartam felfedni azzal, hogy idejövök, de a húgom mellett akarok lenni ami nem lenne könnyű dolog, ha kiderülne globálisan a dolog. Más részt most a legnehezebb az, hogy innentől kezdve jól meg kell gondolnom az esetleges cselekedeteimet. Hatalmasat sóhajtok, de nem szólalok meg továbbra sem. Egy fajta kínos csend áll be kettőnk közé, amelyet elég nehezemre esik megtörni. Persze eltökéltségemen senki és semmi nem fog változtatni ami a húgomat érinti, de e mellett most még is csak ott van ami a büszkeségemet illeti. Tehát se így se úgy nem lehetek most teljes, akárhogyan is döntök. Választom a titkot és a nyomást avagy a lelki ismeret furdalást választom azzal, hogy tönkre teszek egy családot? Már a puszta elmélkedés ezen is zavarba ejtő hiszen tudnom kéne egyből dönteni. Ráadásul most még a zanpakutom se akar segíteni. Ez az egy dolog amit nem mindig kedvelek a zanpakutomban, hogy egyáltalán nem akar irányítani vagy tanácsot adni ilyen helyzetekkor. Mintha pontosan tudná, hogy magam is eltudom dönteni, bár ez lehet az én hibám is, hiszen soha sem hallgattam rá ilyen kérdésekben.*
- Mi a joga egy földön futónak ebben a világban? szabad, de törvények csapják korlátok közé..Élhet, de ha nem dolgozik éhen hal. Ki akarhat törni, de az erősebbek elnyomják... jogunk van dönteni. Magunk rendelkezünk az életünk felett, de a következményekkel számolnunk kell. Ha úgy döntenék nem akarok titokban élni tovább azzal akár tönkre is tehetnélek titeket, hiszen egy folt vagyok a család tisztaságán. De dönthetek akár úgy is, hogy a mostoha apámat ápolom s itt élhetek a rezidenciában úgy, hogy szembe kell néznem mind egyes nap azzal mindenki csak annyit tud egy gyógyító vagyok, nem pedig a nővéred...elnyomás, el nem ismertség.. Akárhogyan is döntenék magam cselekedeteit cáfolnám vele. De nem kell félned, pontosan tudom, hogy melyiket is választom. Csupán szemléltetni akarom, hogy mit is gondolok erről az egészről. A nemesek ügyei kényesek és bonyolultak. Talán ha egy elrabolt lány lennék aki előkerült most mindenki boldog lenne, de a feltűnésemmel csak fájdalmat okozok mindenkinek. Így tehát mint akinek jóvá kell tennie a fájdalmakat kezdetnek bizonyítanom kell. Úgy döntöttem meggyógyítom édesapádat. S a továbbiakban számos tettemmel segítem a Kagami- ház céljait. Ezáltal magam érhetem el azt, hogy egy nap elfogadott lehessek a nemesek körében, többek közt pedig édesapád elfogadhasson.
*Igen, ez lesz az én utam azt hiszem. Hiszen a szüleimet nem választhattam meg soha sem. Én csupán egy fénytelen csillagnak születtem, kinek halovány fénye gyúlt fel amint számára kiderült egy régi titok. S ezek után ösztönösen hajtott arra, hogy majd egy nap ő is ugyanolyan fényesen csilloghasson mint azok akikre eszméletlen módon fel néz. Nem, itt egyáltalán nem az anyagiakról van szó. Hanem arról, hogy a főnemesek milyen példát képesek statuálni. Az eleganciájuk, a tartásuk és az egy-egy családja jellemző mentalitás. Sokan csupán a vagyonukért figyelnek fel rájuk, én inkább a viselkedésüket tartom a szemem előtt. Szeretnék egyszer én magam is úgy fényleni, mint ahogyan ők teszik ezzel másoknak utat mutatva a sötétségben. De ettől függetlenül a legfőbb célom mindig is a védelem volt, hogy a húgomat megvédhessem. Szóbeszédekből hallottam csak, de az épp elég volt ahhoz, hogy elhatározzam magamat. Ő lett a családfő és ezzel egyetemben rengeteg dologgal kell szembe néznie. Apja súlyos beteg, az édesanyja meg ahelyett, hogy itt van folyvást csak menekül a kötelezettségei elől. Minden tehet egy ilyen lányra hárul. Könnyíteni szeretnék terhein, de úgy, hogy közben senki ne tudja kétségbe vonni azt, hogy jogom van e hozzá. Hosszasan elmélkedem még szavaim után, s ezekből Ritsu tette az ami teljesen kizökkent. Hatalmas meglepettség kerül az arcomra, amikor hátulról megölelve fejét hozzám dönti. Ez egy olyan cselekedet, amire nem igazán számítottam. S a szavai...meglepnek. Még is komoly és nyugodt hangon tudok neki válaszolni.*
- Ritsu...Kanata elhagyott és ezen semmi sem változtat. Talán ezt még meg is tudom neki bocsájtani, de hogy téged is itt hagyva rajtad hagyja az összes terhet...ez egyszerűen megbocsájthatatlan. Meggondolatlan tetteivel többünket is bánt, én egyszerűen nem tudok neki megbocsájtani...
*Fejtem ki neki végül. Valahogy egészen határozottan érzem ezt magamban, hogy amit anyám tesz az megbocsájthatatlan. Azonban azt is érzem, hogy idővel képes lennék rá, de ahhoz valami olyannak kéne történnie ami gyökeresen megváltoztatja a róla alkotott véleményem. Ilyen meg aligha fog előfordulni, hiszen nincs is itt. Meg ha itt lenne is, ki tudja mit művelne. Én nem azt kérem, hogy boruljon a nyakamba és kérjen bocsánatot mert ezzel nem vagyok kisegítve. Egyszerűen tegyen olyan dolgot amivel nem fájdalmat, hanem boldogságot csempész mások életébe. Hiszen itt egy családról van szó, ő meg ahelyett, hogy a férje mellett van inkább elmegy hollowokat ölni. Megfordulok és mindkét kezemet Ritsu vállára teszem.*
- Elmondod nekem azt a titkodat?
*Közben tekintetemet az őrökre helyezem akik láthatóan ugyebár a kapcsolat létesítésén fáradoznak illetve azon, hogy fél szemmel minket is figyelhessenek. Nincs velük problémám, de ha nyugodtan akarunk Ritsu titkáról beszélni akkor bizony jobb volna ha a terem másik felében folytatnák ezt vagy mi mennék arrébb. Gondolkodva ezen megfogom Ritsu kezét és magammal húzva elindulok a sorok közt lassacskán. Rá pillantva ő is megértheti miért is kezdtem el arrébb sétálni a teremben..*

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Szer. Ápr. 20, 2011 1:52 pm

~ Nem várt találkozás az eltitkolt nővérrel ~

Ai arcán tisztán látszott, hogy ami az ablakon keresztül a szeme elé tárul, az lenyűgözi. Magam is imádok ott lent sétálgatni, a birtok kertje vitathatatlanul Seireitei egyik legszebb része, üde színfolt az unalmas, egy kaptafára épült utcák rengetege között, melyekben régebben oly' könnyedén eltévedtem. Persze a legtöbb nagyobb nemesi birtok ilyen, a legtöbb család figyel rá, hogy szemet gyönyörködtető körülményeket teremtsen, ha netán vendégeket kellene fogadnia, és ez nekünk, Kagamiknak hatványozottan fontos, hiszen itt rendszeres időközönként megfordul a nemesség apraja-nagyja. Ha folt keletkezik a jó hírnéven, az gyorsan terjed ebben a világban, még akkor is, ha csak olyan apróságról van szó, mint egy rosszul megnyírt sövény, hát még ha egy áruló családfőről van szó, mint a Shihouin-ház esetében, vagy egy törvényen kívül született gyermekről. Tudom, mennyire kellemetlen választás elé állítottam Ait, de jelenleg nem volt más lehetőségem. Eljön majd az idő, amikor a körülmények megfelelőek lesznek arra, hogy a lány hivatalosan is családtaggá váljon, de addig valamiféle kompromisszumot kötnie kell a saját és a szüleim érdekében. És ugyan ajánlatomat elfogadta, ám arcom mégis elsötétült szavai hallatán, és fejemet lehajtva meredtem a semmibe hosszú pillanatokon keresztül, mielőtt megszólaltam volna.
- Nem gyógyíthatod meg... Otou-samát... nem lehet meggyógyítani... A legjobb esetben is három éve maradt hátra.
Hangom csendes volt és távolinak hatott, egyszerre volt keserű és nyugodt is. Úgy érzem már megbékéltem a távozásával, hiú remények üldözésére pedig nem vágytam, hiába akartam elhinni, hogy a nővérem tényleg képes lehet rá. De nem, a gyógyíthatatlan betegségekkel még a kidou sem tud csodát tenni, és ezt ő azt hiszem nálam is jobban tudja, hiszen 4. osztagos. Mostanság már annak is örülnöm kell, ha el tudja hagyni a betegágyát, de egyre kevesebb időbe telik, míg kiütközik rajta a fáradtság. Nyugalomra és gondoskodásra van szüksége, valakire, aki gondtalanná tudja tenni élete utolsó szakaszát. Ironikus belegondolni abba, hogy pont az a lány fogja betölteni az ápoló szerepét, aki mindezt a nyugalmat fel tudná forgatni, de tudom hogy édesapám kedvelni fogja őt, már csak azért is, mert emlékeztet Okaa-samára.
- Édesanyám eleget tett. Felnevelt, szeretett, törődött velem amennyire tőle tellett. Még ha nem is volt mindig mellettem, amikor visszatért egy-egy küldetésről, boldogan és önfeledten vetettem magam a karjaiba. Ő a legszebb, legfinomabb és legkedvesebb alak az életemben, mindig olyan akartam lenni, mint ő, amikor kicsi voltam. Hálás vagyok, amiért az ő lánya lehetek, és ezen az sem változtat, ha még egy tucat féltestvérem sétál be az életembe egy nap. Kérlek, ne haragudj rá!
Beszéd közben gondolataim ismét lágy mosolyt csaltak az arcomra. Nem kívántam anyámtól többet, mint amennyit kaptam tőle. Lehet, hogy egy szerető feleségnek most itt lenne a helye, és nem küldetésen, de anyaként jelesre vizsgázott az én szememben még akkor is, ha titkokat tartogatott a család elől, még akkor is, ha esetleg Aival többet törődött volna, ha ő van az én helyemben. Nem akartam, hogy Onee-samából ellenérzéseket váltson ki anyám jelenléte, olyan indokkal pedig különösen nem, aminek semmilyen alapja nincsen. Haragom nem létezik, így ő sem haragudhat az én nevemben nemlétező érzelmeket felhasználva. Okaa-sama semmi rosszat nem követett el ellenem, és nem állt szándékában megbántani senkit sem soha, ha tehette volna, nem teszi meg.
- A személyes testőrségem előtt nincs titkom, ők még jobban is ismernek, mint én saját magamat... azt hiszem.
Reagáltam le Ai cselekedetét mosolyogva, gyorsan ráébredve, hogy miért is döntött úgy, hogy a könyvtár belsejébe vezet hirtelen. Igen, ők talán már tudják is, de soha, senkinek nem mondanának egy szót sem, hiszen a védelmemre esküdtek fel életük végéig, és sosem adnának ki olyan információt, amivel ártanának nekem. Ennek a maroknyi embernek a kezében volt az életem, és én tökéletesen megbíztam bennük. Úgy, ahogy most rá mertem bízni ezt a titkot Aira, tettem a hitemet képviselte, a hitet abban, hogy nem állít valótlant.
- Talán már hallottad Sierashi Yuusuke nevét. Ha nem, nos ő a 8. osztag kapitánya volt, egészen addig, amíg meg nem ölt néhány tisztet és menekülés közben meg nem sebesített több kapitányt és hadnagyot. Megmagyarázhatatlan tette pontos okát senki sem tudja, én magáról a szökés részleteiről is csak kapcsolataim miatt tudhatok, egy magamfajta alacsony rangú tisztnek nem kötnének az orrára ilyesmit. Sierashi taichou egy terhes nőt hagyott hátra, aki két fiúgyermeknek adott életet később. Kettejük közül az egyikkel kezdő shinigamiként összetalálkoztam egy küldetésen, kezdeti szimpátiámból pedig valami komplikáltabb dolog csírázott ki, amit én merek szerelemnek nevezni. Most úgy érzem, bármilyen elvetemült hazugságra képes lennék, csak hogy vele lehessek... csakhogy nem kérdés, mi lenne a klán vagy a többi nemesi ház reakciója, ha fény derülne ambícióimra. Egy főnemes és egy áruló fiának a házassága teljességgel elképzelhetetlen. Ezért mondom, hogy akár még egy olyan szituációba is kerülhetek, mint édesanyám... és azt hiszem, ugyanazt tenném, mint ő.
Magyaráztam hosszasan, miközben a tekercsekkel és könyvekkel teli polcok között sétáltunk. Arcomra enyhe pír úszott, ahogy Masaru-sama személye szóba került, tekintetem pedig valahol a padló és a polcok aljának találkozásánál járt. Nem olyan hatalmas nagy titok az, amit őriztem, de kétségtelenül hatalmas felháborodást váltana ki csupán a felvetés is. Ha összekötném az életemet Masa-chanéval, azzal egy áruló gyilkos is nemesi címet kapna, ezt pedig a többi klán sem nézné jó szemmel. Bizalmatlanságot és zavart szülne, ha egy ilyen ember jutna a soraink közé és ezáltal esetleg mentesség alá kerülne a bűnei alól. Életem talán legnagyobb kihívása lesz véghezvinnem ezen akaratomat, én ugyanis nem szerettem volna olyan helyzetbe kerülni, mint Okaa-sama. És nem is fogok, én nem fogok ennyi szerettemnek fájdalmat okozni. Biztos vagyok benne, hogy sikerül majd megoldást találnom, nem adom fel, amíg lehetőségem nem nyílik rá.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Szomb. Ápr. 23, 2011 3:27 am

/A régóta várt találkozás./

*Furcsa érzés költözött belém szavai hallatán. Bizonyára nem volt neki könnyű arról beszélni, hogy az apja nem sokára meg fog halni. Erről senki sem tud úgy beszélni mint bármi másról esetleg. Vagy ha netán még is, akkor bizonyára az illető holmi érzéketlen, rideg és arrogáns alak lehet. Nem kedvelem az ilyeneket, hisz azt akarják ezzel mutatni másoknak, hogy övék a világ, holott ha belegondolunk a melegszívű személyek adhatnak színt mások életébe. Aki képes boldoggá tenni mást, az megérdemli, hogy maga is boldog lehessen. Fájó ilyen arccal látnom Ritsu-chant. Olyan érzés, mintha a szívemet apró darabokra vágva tűk szúrkodnának egyre mélyebben hatolva a véres húsba. Fájó maga a gondolat is, hogy ez a csöppnyi lány mennyire oda lehet az édesapjáért. Átérzem a helyzetét, hiszen hajdanán én is odáig voltam apámért és nagyon is fájt az elvesztése. A legrosszabb időszakomban történt meg, mikor az Akadémiára jártam. Valahogy sikerült feldolgoznom a halálát, hiszen oly rég volt már, de még is mennyi minden megváltozott s néha úgy érzem igen is hiányzik. Hiányzik az a védelmező kar, amit mindig a vállamra tett és biztatott, hogy érjem el az álmaimat, harcoljak a vágyaimért. Ő volt az aki rá vett, hogy ha meg van bennem a tehetség, hát váljék belőlem shinigami. Én magam nem sütöm le tekintetem, inkább rá mosolygok Ritsura remélve, hogy a fájó pillanatot eloszlathatom egy kis melegséggel.*
- Akkor nem tehetünk mást, mint hogy elkövetünk mindent és gyönyörű lezárást biztosítunk... ne aggódj Ritsu, minden erőmmel azon leszek, hogy boldog legyen az utolsó pillanatában is.
*Kacsintok rá. Persze magamban mélyen én is meg vagyok inogva, hogyan is kezdhetnék ebbe bele, de most nincsen itt az ideje annak, hogy elkezdjek bizalmatlankodni a saját képességeimmel szemben. Ez amúgy se volt rám egészen jellemző, tehát most sem adok teret ilyes fajta érzeteknek. Ha idáig eljutottam, akkor juthatok még tovább is. Ritsunak is könnyebb lesz azzal, ha nem úgy hal meg az édesapja, hogy át kel élnie egy tragédiát vagy szürkén teszi azt négy fal közé zárva. Van pár egészen jó ötletem arra, hogyan is kéne ápolnom ebben az időben. Sok olyasmit szeretnék, amivel tartalmassá tehetem a Kagami úr utolsó éveit. Talán ha sikerrel járok egy melegebb, családias időszakot tudok idézni. Igen, ez lesz a célom. Más most biztos arra gondolna, hogy nem az én feladatom lenne ezen dolgok kovácsolása, azonban nem vagyok holmi zsarnok aki negatívan gondol a jelenlegi helyzetre. Felmértem én magam is, s talán egy kicsit okultam is ebből a beszélgetésből, hogy néha nem mindig az a jó, ha önfejűen teszek. Egyébként is, nem az a számottevő, hogy Ritsu közelében lehetek? Hiszen erre vágytam mindig is.
Pillanatnyi hallgatásomat egy fajta komoly meglepettség követi. A húgom szavai ami Kanatát illeti, nos erőteljes ledöbbenést ébreszt bennem. Még annak ellenére is, hogy a válaszom erre a kérésére teljesen egyértelmű. Néhány percig úgy állok előtte, mint aki sóbálvánnyá változott volna. Enyhe fuvallat csap át termen, tán ez az ami ki zökkent ebből a furcsa érzetű állapotból. Lágyan elmosolyodva tekintek le a leányzóra.*
- Egészen felnőttél már...nem csoda, hogy te lettél ennek a háznak a feje!
*Oldalra billentve a fejemet megsimítom Ritsu arcát. Teljesen kiakartam ezzel térni a válaszadás alól. A helyzet az, nem oly könny csak úgy megbocsájtani valakinek akit nem is ismerek egyrészt, más részt van a rovásán bőven. Így hát ezt csak is a jövőre lehetne bízni, hogy vajon sikerül-e a későbbiekben megbocsájtanom neki, avagy sem. Addig is még sok víznek kell lefolynia egy folyón és azt is tudjuk ugyanabba a folyóba nem léphetünk kétszer. Elindulok vele a terembe, hogy megtudhassam mi is az, amely nyomja a lány szívét. Úgy beszélt erről az egészről mintha valami nagyon-nagyon komoly ügy lenne. De legyen szó bármiről is, én tudni akarom mi veszélyeztetheti esetlen. Tehát abban a pillanatban amint elmondja, hogy az őreiben megbízik bólintok egyet s megállok ott ahol vagyok. Ha nem balgatagság az, hogy a fülük hallatára beszél erről, ám legyen. Így vagy úgy aki árt neki annak meggyűlik velem a baja. Éppen ezért napról napra igyekszem megerősödni, hogy ha ne tán egyszer egy ilyen esetre is sor kerül teljes mértékben megtudjam őt védeni. Nem illetlenségből, de egy kicsit másfelé pillantok mikor bele kezd a mondandójába. Akárhogyan is, nem sokáig gyönyörködhetek a könyvtár aprón látható, de csoda szép részleteiben. Hiszen a szavak amik elhagyják a lány száját igen csak súlyosak. Rögvest a szemeibe pillantok komoly mimikával arcomon. Végig hallgatom a beszédét, de pillanatokig azon kattognak gondolataim hogyan is kéne erre reagálnom.*
- Ki volt a gyermek anyja? Hogy hívják a fiút és melyik osztagban szolgál?
*Rögtön három célratörő kérdéssel állok elő. Nem gondoltam volna, hogy egy nap ilyesmire is sor kerül. De hát a váratlan dolgok megtudása váratlan cselekedeteket vonz magával. Azt már tudom, hogy ilyes esetben helyesen kell eljárnom. Bár nem kéne beleszólnom ebbe, még is erősen meg van a késztetés bennem hogy megtegyem. Kikerülve Ritsut elmegyek mellette, hogy egy kicsit ismét egy másik ablak előtt állhassak meg, Nehéz volna ilyen információkkal a birtokomban úgy tekintenem Ritsu szemeiben, hogy határozottságot láthasson.*
- Mivel nem vagyok a Kagami- ház hivatalos tagja..így hasznosíthatnám magam és segíthetnék neked, hogy alkalomadtán láthasd a fiút. Bizonyára az őreid is szívesen megtennék...
*Ekkor oldalra pillantok rájuk meglehetősen élesen. Ezt akár lehetne egy fajta fenyegetésnek is venni, hogyha esetleg megrengne a hűségük elsők közt leszek aki tesz majd arról, hogy bűnhődjenek tettük okán. Vissza tekintek a kinti táj irányába. Így hogy eltelt pár perc, már jóval tisztábban vagyok képes gondolkodni a dolgokon. A tájszépsége pedig csak bele segít abba, hogy harmonikusan tudjam követni saját magamat.*
- Irigylésre méltó a bátorságod. Nem valószínű, hogy én képes lennék idáig elmenni egy férfiért. Mindazonáltal ne hagyj fel az ilyes fajta érzelmekkel csak mert a ház vezetésével hatalmas felelősség nehezedik rád. Tanácsolom, hogy válassz magad mellé hozzá értő személyeket kik segítik munkád, hogy több szabadidőd legyen. Apád miatt meg ne aggódj...úgy érzem tudom, hogyan is kerülhetnék a szíve közelébe..
*Sóhajtok egyet majd megfordulok és elindulok Ritsu mellett a felé vezető úton. No azért nem úgy megyek el, hogy nem búcsúzom el. Csak még mindig az a helyzet, hogy számomra érthetetlen dolog ez az egész. Természetesen megbízhat bennem, nem adom át titkát csak még nekem is emésztenem kell ezeket.*
- Most pedig megyek..még beszélnem kell pár őrrel. Tudod hol találsz...
*Intek neki egyet s mindenki másnak. 4. osztagos vagyok, így meglehetősen könnyű lesz neki megtalálnia. Hiszen nem kell mást tennie, csak hogy a betegszobára jön. Bizonyára majd a taichom értesít arról mikortól is jöhetek Ritsu apját kezelésbe venni. Addig is nincs más dolgom, mint hogy felkészüljek...*

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Ápr. 29, 2011 2:03 pm

~ Nem várt találkozás az eltitkolt nővérrel ~

Ha édesapám került szóba mindig elszorult a szívem. Nincs még talán egy éve sem, hogy először összeesett, állapota pedig rohamosan romlik. Borzasztóan fáj egy olyan határozott és sebezhetetlennek hitt embert súlyos betegen látni nap, mint nap, néha még mindig úgy érzem, hogy csupán egy rossz álom részese vagyok, és ha felébredek, akkor majd boldogan rohanhatok hozzá, és ölelhetem át, miközben ő megsimogatja a fejem és szól hozzám néhány bátorító szót. Azt hiszem még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy ez a kép már sohasem fog megvalósulni, noha kétségtelenül jobban viselem már az ágyban fekvő férfi látványát, és nem kerülök annyira magam alá, ha eszembe jut, vagy beszélnem kell róla. Ai szavainak hatására most mégis könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, és sós nyomot hagyva maguk után gördültek le az arcomon. Ez a két mondat nagy örömet okozott nekem, és nem kételkedtem benne, hogy tényleg minden tőle telhetőt meg fog tenni apám boldogsága érdekében. Mindegyikőnk számára nagy könnyebbség lenne, ha Otou-sama jól érezné magát élete zárószakaszában és így talán majd... talán majd könnyebb lesz elengedni is őt.
- Én... köszönöm...
Szólaltam meg, és bár mást is szerettem volna mondani, most valahogy nem jöttek a szavak, illetve amik jöttek volna, azokat nem éreztem helyesnek, nem éreztem úgy, hogy eléggé kifejeznék azt a hálát, amit azért érzek, hogy így, ismeretlenül is ilyen felelősségteljes ígéretek mellett kötelezi el magát. Már csupán a szándék is azok közé az emberek közé emelte a szememben Ait, akiket nagyra tartok és tisztelek. Ugyan sok kedves embert ismerek, de mégis kevesen mennének el ilyen messzire értem... értünk.
Jól tudtam azt, hogy Onee-sama számára sem lehetett könnyű feltétel nélkül elfogadni mindazt, amit kértem tőle, éppen ezért nem is tettem szóvá, amiért kitért a válaszadás elől. Én talán sosem fogom megérteni, hogy min mehetett keresztül, hogy milyen lehetett anya nélkül felnőni, de őszintén reméltem, hogy idővel képes lesz megbocsátani Okaa-samának, és hogy hajlandó lesz találkozni édesanyámmal. Bevallom, én egyértelműen anya pártját fogtam, hiszen őt ismertem... illetve úgy gondoltam, hogy ismerem, és azt hiszem tettei mögött is megláttam az okokat. Másrészt pedig nem akartam, hogy ellentét legyen a két nő között. Nincs annál rosszabb, amikor azt látod, hogy két számodra kedves ember között feszültség alakul ki és te nem tudsz semmit sem tenni a láthatatlan fal eltűnése ellen, csak tehetetlenül nézed, ahogy elszabadulnak az indulatok. De most nem volt értelme tovább győzködnöm Ait, csupán azt értem volna el, hogy azt higgye, rá akarom erőltetni az akaratomat az övére. Tudni kell egy vitában, hogy hol a határ, és most érkeztünk el ehhez a ponthoz. Innentől kezdve már inkább ártanék, mint használnék, a véleményemet már ismerte, mostantól nagyrészt rajta állt, hogy mit tesz, hogy el tudja-e fogadni azt. A döntését tiszteletben fogom tartani, ha egyszer megszületik.
- Eto... ha helytállóak az ismereteim, akkor... a kapitányod az ikrek édesanyja. Masaru-samát pedig... vagyis... szóval izé... Sierashi Masaruról, a 10. osztag tisztjéről van szó.
Válaszolgatok a kérdéseire eleinte kissé bizonytalanul, aztán pedig ettől a bizonytalanságtól kissé megkavarodva, olyannyira, hogy a nyelvemre is sikerült véletlenül ráharapnom T_T Pillanatnyi fájdalmam szerencsére hamar elmúlik, ám kétségtelenül meglepett az a komolyság és határozottság, amivel feltette a lány ezeket a kérdéseket. Önkéntelenül is töprengeni kezdtem rajta, hogy miért kíváncsi ezekre az információkra, de következő mondata mindent elárult. Kissé pánikba esve kezdtem el kapálózni a kezeimmel, hiszen ennyire nem volt rossz a helyzet.
- Jaj, erre igazán semmi szükség, Masaru-sama és én... vagyis...
Lendületes tiltakozásom pillanatok alatt elhalt, ahogy ráeszméltem, hogy bizony lesz olyan lépcsőfoka a kapcsolatunknak, amikor el kell majd kezdenünk bujkálni a kíváncsi szemek elől. Nem mondom, kifejezetten izgalmasnak hatott első hallásra az eltitkolt légyottok gondolata, de ettől mi még azt hiszem, elég messze voltunk. Ráadásul a fiú érzéseiben már korántsem voltam annyira biztos, mint a sajátjaimban. Hiába tettem már előtte kristálytisztává érzelmeim mélységét, ő ettől még gondolhatott rám barátként is, ahogy talán a külső szemlélők számára is csupán barátoknak tűnünk még, hiszen... gyerekek vagyunk, valljuk meg. Végül beletörődően bólintottam testvérem szavaira, ha most elkezdenék magyarázkodni, csak még jobban belezavarodnék.
Búcsúmonológját hallva egy kissé szomorúvá váltam, hiszen szerettem volna még beszélgetni Aival, szerettem volna jobban megismerni, vele lenni. Gyorsan ajánlkoztam rá ennek ellenére, hogy kikísérjem a birtokról, mielőtt esetleg még nagyobb galibát okozna a jelenléte. És miközben a rezidencia és a főkapu közötti távolságot lesétáltuk, arra is volt időm, hogy átgondoljam, mi is történt velem ma este. Megismertem egy lányt, aki féltestvéremnek vallja magát, és akinek úgy érzem minden szavát elhihetem, keletkezett egy tucat megoldásra váró probléma, kaptam egy új életcélt... Akárhogy is nézem, sorsfordító volt ez a röpke találkozás, mely ki fogja tölteni a gondolataimat az előttem álló napokban, hetekben.
- Majd... felkereslek a 4. osztagban és remélem mihamarabb találkozhatunk újra... Onee-sama.
Mosolyogtam rá búcsúzóul a díszes kapu alatt, és hosszasan néztem utána, miután eltűnt a szemem elől. Valahogy semmi ingerenciám nem volt ezek után visszatérni a munkámhoz, olyannyira jelentéktelennek tűntek a különböző iratok, kérvények és kimutatások. Majd holnap, miután végre rendeztem a gondolataimat ezután a felkavaró és váratlan esemény után, mely legalább olyan felkavaró volt, mint amennyi örömet okozott.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Csüt. Szept. 22, 2011 8:55 am

Ai-san „Kavics kidout” tanít *o*
Én meg „hakudamakudát”

Ég a papír ég~ el ne aludjék… szól irodabetöltő nótám az fontosabbnál – fontosabb, meg kevésbé fontosabb íratok lángba dobálása során. A nagyszerű Ördögűzés csodálatos mámora mellé társuló kis óda, melyet mi a Juubantai tagjai írtunk hozzá, vagyis a dallamomra lett költve, bár igencsak szomorú, hogy a kezdő szólamot… Masa? Katsu? Mindegy, szóval valamelyikük a kettőjük közül hangoztatta, ha jól emlékszem és nem Én. Nagy kár, hiszen ha a dallam meg volt minimum, hogy enyém az első szó vagy mi. T^T
Na, ez egy olyan dolog, ami késő bánat, azonban kész van már, rendesen megköltve. Bár gyakran elfelejtem a sorokat és újak jönnek létre, de sebaj. Így is vicces ezt dalolászva Ördög űzni, mert ezzel amolyan hivatalossá válik az egész „papírmunka”. *o* Csak az elmúlt napok Ördögűzéseiben véltem észrevenni némi hiányt, egy jóóóókora hiányosságot, amit valamiért cseppet sem tudok elhelyezni sem térben, sem időben. Egy szóval, Kavics sem tudja, mi a szöszért lehet hiányérzetem, csak tudom, hogy van és kész, ennyi. Surprised

S emiatt a hiányérzettől döntöttem úgy, hogy a köteg papír a kezemben szépen önként, egyszerre sétálnak a szent lángokba, ezzel felgyorsítva az Ördögűző programot, hogy újabb napi elfoglaltságnak nézzek, ami nem régiben vált kiemelkedő szereppé: Ai-saaaan meglátogatása! *w* Mióta Ő is tájcsó, több szabadideje van és neki is van ilyen fehér kabátja, de Őt nem üldözi úgy, mint engem. Olyan szerencsés! Surprised

Bár Ai-sant Én sem merném csak úgy hajkurászni – isten nyugosztalja, ki vetemedik ilyesmire -.
No de letértem a témáról, meg a fő útról is, de az mellékes… több mint kevésbé… most, hogy jutok el a Sanbantaiig? Surprised

Elmémben keresztülcikázó költői kérdés hatására nyúlok bele kimono felsőm belsejébe, hogy előhalásszam onnan – na, kit? Mit? *w* Ötletek? Sejti mindenki ugye? – KAVICSOT! *o* Csodálva a drágaszágot kacskaringózok a már megszokott Seretei utakon, hogy eljussak úti célomhoz a kicsinyke, első osztagom barakkjáig. Ahogy megérkeztem, mint valami magasztos helyet – mert az Én tekintetemben ugyebár az – úgy istenítettem, s léptem be kapuján óriási áhítattal. Annyira örültem, hogy végre valahára nem kevertem össze egy másik osztaggal a már messziről is látható Anfitet… Amiftet vagy micsodát, szóval azt a bazinagy épületkolosszust, hogy a tanult szavakkal éljek.
A hatalmas hiányérzetemet teljes egészében elsöpörte a tudatomban való lelkesedés a Sanbantai iránt, mely nem tartott, hű de sokáig, mert a valószínűleges hiányzó elem, vagyis tárgy és személy egyik pillanatról a másikra bukkant fel a látókörömben. Helyesbítve először csak a fülsüketítő kiáltás és a furcsa, hirtelen árnyék mely rám vetődőt volt feltűnő momentum, s miután leesett, hogy ez valószínűleg nem vihar, mivel olyan gyönyörűségesen, gyönyörűséges szép időnk van, ráadásul az időjárás jelentésben sem volt szó semmiféle hirtelen felhőszakadásról. Hamar leesik, hogy igen ez valószínűleg a mennydörgő Shizuk-chan és viharfelhő, egyben villám ital automatája lehet csak! Csodálatos reflexemnek és szerencsehozó Kavicsomnak köszönhetően egy apró tangós hipp – hopp pördüléssel ki villám táncolok alóla. Persze csak utóbb tűnik fel a kísérteties fél centi, melyen múlott a hátamon leledző fehér üldözőm élete. Torok köszörülve kapartam össze magamat és tettem 180°-os fordulatot, hogy az automaták elől, futtában tegyem fel kedves Shizuk-channak a kérdést, merre találom Ai-sant. Egy íróeszközzel való kupán találás kíséretében pedig meg is osztotta velem a becses információt, mely szerint a Kagami – birtokon találhatom meg. Bár igen lefoglalt ama talány, hogy miért ilyen iratokat kitöltögethető bigyóval merényelt meg végszóként, jobban foglalkoztatott a kérdés, hogy merre is találom a birtokot konkrétan, melyet némi útbaigazítás után egy Shinigaminak hála már tudtam is, így egyenesbe vágva magamat spuriztam ELŐRE. *<*
A nagy vidámsággal nekivágott út kicsit unalmasabbnak bizonyult, mint Én azt hittem, már felmerült bennem a dolog, hogy talán Shizuk-chant is magammal kellett volna hoznom úgy murisabb lett volna az egész menetelés, de mivel nem tettem, így csupán az íróeszközzel tudtam kezdeni bármit is, mely fél perc agyalás után elő is hozott bennem egy nagyszerű ötletet. Szorgosan elmélkedve a létező kidoukon, melyeket tudok használni kezdtem el fel –felírogatni alkaromra és utána jött a nehezebbik ügy… a mágia száma! Igen, mindig is ezt tartottam a legbonyolultabbnak. Van, amikor nem ugrik be azonnal és nemrégiben is folyamodtam hasonló művelethez ennek kiküszöbölésére, de most pont, hogy kapóra is jött, ezzel a megoldással tudok sziporkázni egyet Ai-sannak kidouk terén. *o*
Vigyorogva torpanok meg az új úti célom előtt, s nézek végig az egekig nyúló épületen, akárcsak Keo-báró-sama otthona, csak fehérben! *.* Nahát… várjunk csak. Ai-san milyen szép, nagy házban is él, de mi-mi-mi… múltkor mintha mondva lett valami olyasmi, hogy Ricchan és Ai-san testvérek. Szóval, ha Ricchan nemes vagy mi a szösz, legalábbis gyakran mondva van valami ilyesmi, akkor Ai-san is az… ami azt jelenti… O.O

Miképp viselkedtem Én Ai-sannal? Shocked

Na, mindegy, Ai-san az Ai-san máshogy nem szabad vele viselkedni, már megszoktam és nem változtatok, sajnálom Ai-san, de ezt el kell könyvelned! T^T
Ékes bizonyítékként eme modoromhoz való ragaszkodásomat egy hatalmas öleléssel kívántam prezentálni, miután megtaláltam Ai-sant persze, csak meggátoltak ebben az… azok. Gondolom őrök, mint minden naaagy birtoknál, csak Keo-báró-sama őrei nem igen szoktak megállítgatni már egy ideje. Surprised

Kíváncsian néztem rájuk, amint feltették kérdésüket, hogy mit is szeretnék Én ugyan errefelé. Fej vakarva meredtem irányukba egy – két pillanatig, míg meg nem fogalmazódott bennem mit is szeretnék konkrétan.
- Hát Én… Ai-sant jöttem meglátogatni! *w* Ugye itt van? Surprised

Nekem azt mondták, hogy itt, szóval tessék beengedni! *_* - magyaráztam, lelkesen csapkodva két kezemmel, mint egy madár, mivel a fehér hacuka hasonlóan leng, ahogy a szárnyak is szoktak a kismadaraknál. Az őrök azon feltétellel, hogy elkísérnek hozzá engedtek csak be, hiába mondtam nekik, hogy nincs szükségem kíséretre, minden bizonnyal odatalálok Ai-sanhoz, kész radar van bennem ilyen helyzetekhez, de nyo… Neutral

- Deee tényleg odatalálok, higgyék el! Adok Önöknek citromos sütit – előveszek a zsebemből egy piskótát rajta egy egész citrommal a semmiből, vagyis származási helye titok, csak van és kész. – meg Kavicsot! *.* Ha egyedül továbbengednek! *3* - mutatom meg a markomban szorongatott Kavicsot, persze nem ezt adnám nekik, hanem a kifestett tesói közül egyet, de azt nem kell tudniuk, mert így nem meglepetés. Az őrök csupán elmosolyodtak és kedvesen elutasították eme ajándékaimat és ismételve önmagukat közölték megint, hogy Ők akkor is elkísérnek. Meséltek valami kötelességről, meg feladatról, csak nem figyeltem, túl bonyis fogalmazás volt az nekem. Nagy sóhajtás kíséretében adtam fel a próbálkozást, de legalább megláttam a dolog jó oldalát: lesz kikkel beszélgetnem! *o*
A valamiért szinte fülük botját sem mozdító őröktől az oldalamon, kínomban már azt kezdtem megtudakolni tőlük mikor érünk már oda Ai-sanhoz végre, s ikszedik alkalommal már jómagam pillantottam meg a távolról az emlegetett személyt, villám shunpoval mellé kerülve indítottam is nagyszerű üdvözlésemet, amiért annyira megörültem, hogy odaértünk hozzá meg minden. *.*
- AIIIIII-CHAA…. őőő… SAAAAAAAAN~ *________________* - reppentem is nagyölelésre vetemedve hátha végre valahára sikerül kiviteleznem, mivel most nem felém figyel, hanem más merre. Hé, várjunk csak miért nem rám? T_T – Hoztam KAVIIICSOT~ *o* - teszem hozzá a nagy hírt meglepetés vetődésemhez, hogy figyelmét teljes egészében rám összpontosítsa, s várom reakcióját, ami remélem ezúttal nem a gonosz Ai-san mozzanat lesz. Az a bizonyos félrelépés. Neutral

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Szomb. Szept. 24, 2011 9:54 am

~ Kidou tanításért cserébe hakuda edzés jár.. ~

*Eltelt a reggel, és eltelt immáron két hét mióta utoljára láttam Őt. Most kezd igazán szörnyűségessé válni Keisuke hiánya. Pont most, amikor kezdenék hozzá szokni, hogy a napjaimból hiányoznak bizonyos momentumok. Felkelek, és első dolgom a Sanbantai kötelékébe való menetel a megfelelő öltözetben. Ennek egyik fontos kelléke, hogy most már nem egy egyszerű karszalag az, amelyet viselek, hanem egy haori. Haori, amely a legkevesebb shinigaminak jár ki egész Soul Societyben. Így hát jó magam ehhez mérten méltóság teljesen viselem magamon. Csak két hét, de gondosan viselem, s vigyázok rá. Elvégre is hogyan nézne ki egy haori, ha itt- ott lerágcsált, és egyéb sérülésnek ki tett volna? Az némiképp megkérdőjelezné viselőjének felelősség teljességét. Noha én ismerek egy shinigamit, aki nem igazán tud a haorijára vigyázni. Ám róla pedig tudom, hogy jelleméből fakadó ügy, nem pedig felelőtlensége okán. Talán eltudom neki nézni, talán. Mindenesetre ezen a napon úgy döntöttem, hogy az ebédemet otthon fogom tölteni a családom kötelékében. Elég levert lettem a puszta gondolattól, hogy a saját irodámban kell egyedül elfogyasztanom az ebédem. Egyszerűen mióta Keisuke van nekem, ezt a tevékenységet egyedül már el sem tudom képzelni. Mindazonáltal egyet eléggé bánok a jó múltkor történtekkor. Inkább cseppent volna azaz az ételmaradék több iratra is rá, de 5 hónap? 5 hónap rengeteg idő, és rengeteg változáson fogunk végig menni. Annyi minden történhet egy shinigamival ez idő alatt, és annyi minden változik. Attól félek leginkább, hogy végül elragadja az emberek világának "gyönyörei", ha pedig nem éppen ettől kéne tartanom, akkor ott van annak is a veszélye, hogy egy teljesen idegennel találom szemben magam. Aki mellett megtaláltam a békém, azt most egy csapásra kellett elvesztenem, mert hogy eléggé valószínű, hogy a maga kis formájában már nem kaphatom vissza. Ezt eléggé sajnálom, de sajnos túl későn lettem kapitány ahhoz, hogy ezt megakadályozzam. Így hát annyit tehetek, mint amit meg is ígértem neki. Várnom kell rá, ameddig csak erőmből futja. Ezen okból kifolyólag határoztam el magam, hogy az ebédemet itthon fogom elvégezni, hogy lekössem gondolataimat az önön problémáim, bár ez sem olyan könnyű. Amint arra a jellegzetes ösvényre tévednek lábaim, amelynek oldalán gyönyörű virágágyások, és késői virágzású fák sorakoznak, ott eszembe jut az első este. Azaz este, amikor kis híján a kezdeti vonzalomból egy teljesen más szituáció lett. Az ösztöneimnek, vagy inkább az akkori adrenalin szintemnek hála utána mentem túl téve a makacsságomon. S nem bántam meg, egyáltalán nem. Olyan pillanatokban volt részem, és talán még lesz is, amelyről tudhatom, hogy ritka adottság az élettől. Szerencsésnek mondhatja el magát az, akinek ilyen párja van, mint Natori. Nagyot sóhajtok, hogy arrább tereljem futkosó gondolataimat, s ekkor észre veszem a ház felé haladva a felsorakozó őröket. Mint mindig kitűnő sorokba helyezkednek el, no meg talán ez egy fajta büszkeség is lehet. Elvégre most, hogy a Kagami- háznál végre egy kapitány is lakik, azért hírnévvel szolgál a családnak. Nem vagyok rest bevallani, hogy a nemességhez illő kötelesség tudatom gyanánt fogadtam el a kapitányi vizsgát, melyre közeli ismerősöm, Anao-san terjesztett ki. Csak remélni tudom, hogy a család szempontjából nem voltak hiába valóak a szenvedéseim, mire eljutottam idáig. Továbbra is minden igyekezetem azon lesz, hogy a lehető legjobban teljesítsek, és ezzel segítsem Ritsu munkáit. Ám, mióta Shizuka- san lett a hadnagyom rá kellett ébrednem egy súlyos hiányosságomra, amit minél előbb pótolnom kéne. Ezen gondolkodva pedig megtorpanok a hosszú beton placcon, és a kis tó felé kezdem el mereszteni a tekintetemet. Azon kezdek el gondolkozni, hogy éppen ki volna az a személy, aki némi útmutatással szolgálna nekem, és nem a hadnagyom. Kissé szégyen volna a számomra, ha a saját hadnagyommal kéne edzenem, mikor egy kapitánynak nagyobb tudással kéne lennie, mint egyes tisztjeinek. Ehhez képest az én esetemet kissé röhejesnek érzem. Nem sok felszínes gondolkodás lesz, még a hirtelen léptekre hatalmas felkiáltásnak lehetek tanúja. Tekintetem valóságosan kiélesednek, de nem is a hang megemelésére, hanem a majdnem érkező felszólításra.* - Bakudou hachijuuichi Danku! *Pillantok ridegen az éppen felém repülő Anaora, aki történetesen hatalmas buzgóságában elfelejtette, hogy éppen kivel beszél. Ezt a nézésemet még jó pár pillanatig megtartom, hogy érezze az esetleges hibázásának következményét; majd kisimuló mimikával intek az őrök felé, hogy hagyják csak. Természetesen fogadom Anaot, bár az ő hadnagya most nincs jelen, így dolgoznia kéne, vagy tévednék? Mindenesetre ezt most nem róhatom fel neki, hiszen én magam is elhagytam néhány órára most az osztagom kötelékét, hogy magamra szentelhessek néhány pillanatot. Lágyan fut végig a napsütötte, virágos pompázaton egy lágy kora délutáni szél. Ez a szél felfújja mindkettőnk haoriját, és a hajamban lévő díszt, amely ezüstös hangzásban vágja fel a fuvallatot.* - Mi célból jöttél el, Anao-san? *Komoly aspektusban leledző kérdésemmel lepem meg társamat. Mondjuk a "kavicsot" emlegető mondatás teljes mértékben ignorálom. Nem tudom átélni a mondatának lényegét, így úgy teszek, mintha tudomást se vettem volna róla. Számomra az ilyen természeti fellelhetőségek csak apró kellékek, amik díszíthetik a környezetet. Habár erre gondolva Anaot nem kéne a magán temetőnkhöz vezetni. Még a végén lesz oly' balgatag, hogy kilopja a sírok közti díszköveket...*

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Vas. Okt. 02, 2011 2:10 am

Ai-san „Kavics kidout” tanít *o*
Én meg „hakudamakudát”

Ai-sant bemérő radarom tökéletes célkeresztbe helyezte az emlegetett személyt, s csupán centikre voltam tőle, hogy hatalmas nagyölelésben részesítsem. Persze csak álombéli esemény, hogy valaha is boldog ölelésben gazdagítsam pillanatait, mert mindig keresztülhúzza számításaimat, bár újdonsült módszerre igen meglepetten ért. A felkészületlenség… „nem számítottam rá teljes egészében” mámorában kenődtem fel a felbukkanó nagy védelmi pajzs ízére, nem tudtam figyelemmel követni, mert az apró siker reményében úszkáltam lelkesen. T^T
- Ez… nagyon gonosz volt… Ai-saaaan… - ejtettem el a halk szavakat, s bár letargiában voltam a sikertelenség miatt, mégis belül dicsértem menő reflexeit; így csordogáltam le az óriási falról szép lassan majd, mint a halott légy úgy vergődve fél percig a talajon, míg nem tudtam összeszedni magamat, mely Ai-san rendkívül félelmetes nézése miatt igencsak lehetetlenségnek bizonyult. Inkább némán lapultam, mintsem olyat tegyek, amit nem szeretne, persze ez teljes tökéletességgel elkerülhetetlen momentum. A legkevesebb nehézségek nélkül kaparom össze magamat a talajról és porolom le ruhámat, ha már Ai-san mellett vagyok, nem kellene úgy kinéznem, mint egy ágról – végről szakadt neve nincs valaki! Surprised

Kérdése, melyben azután érdeklődik miféle szándékból is látogattam meg kicsit… meglep. Hát mi másért, ha nem simán csak látogatásért, vagy Kavicsokért, vagy valami ilyesmiért? Jól van, más okok is közre játszanak, de azt inkább nem híresztelem neki, mielőtt felhergelné magát, hogy ismét a papírok fergeteges eltüntetéséhez folyamodtunk. A helyett, hogy a sokak által rendes megoldásként tekintett módszert használtuk volna, melyben valójában még mindig nem értem mi a jó. O.o Teljes egészében unalmas és ijesztő is ott görnyedni a lapok felett, brrr. >o<
- Hát mi az, hogy miért, Ai-san? *o* Hát egyrészt hoztam neked Ka~vi~csot~ - adtam a kezébe a drága kövek egyikét, melyet gondosan összegyűjtögettem és most fájó szívvel válok meg eme darabtól, hogy Ai-san örömét gazdagítsam egy apró ajándékkal. A legutóbbi Kavics tesó nem nyerte el tetszését, pedig tisztán emlékszem, hogy azt az egyik Senkaimon mellett találtam, egy igazi kincs volt! T^T De ez egyike valami Kavics gyűjtőhelyről Karakurából, szóval remélem, hogy tetszik neki. *///* – Másrészt meg… hüüm… hogy megosszam veled, hogy megjegyeztem három… négy… öt kidou számát! *o* – ujjaimon végig ábécézve az elmémben keringő mágiákat, húzom ki büszkén magamat, miközben szemem sarkából haorim ujja által elrejtett alkarom felé vezetem tekintetemet, melyen jól tudom, hogy ott leledzik némi segítség számomra a kidoukhoz, melyet hosszas fejtörés után sikerült kiötlenem fejemből a hosszú út során. Tudom, hogy Ai-san sokszor igyekezett segédkezni, meg ilyenek, az meg más, hogy még mindig elfelejtem őket, amikor gyorsan akarom mondani és belekavarodok számaikba meg aztán a számokhoz tartozó mágiákba. De most szerettem volna kisebb – nagyobb örömet okozni neki, mert mostanában biztos sok minden hullott nyakába vagy nem tudom, mert olyan szomorúnak látszik, de lehet, hogy csak az Én szemem hazudik, de meg akartam előzni bármiféle depressziós vagy milyen pillanatot. Hisz, Ai-san haragját nem akarom megtapasztalni… Surprised

- Néééézd! Megmutatom!! *o* Hadou no sanjuusan… - a másodpercek apró töredéke alatt puskázom ki a kidou számához tartozó mágia nevét, hogy utána zökkenés mentesen mondhassam ki azt. – Soukatsui?... Nem, ez nem lehet. – eresztem le kezemet magam mellé, melyből útjára kívántam indítani a mágiát, de bizonytalanságom győzött, pedig még megerősítést is írtam fel. Kellemetlen tarkóvakarás kíséretében és egy apró „ thehehe ^o^” ” szöveget elejtve Ai-sannak fejezem ki, hogy sikerült ismételten keresztül – kasul belekavarodnom kidous dolgokba. Persze apró vigyorom rögtön arcomra fagy, amint nagyot csattan elmémben a tudat, hogy talán mégsem Ai-san előtt kellett volna beégetnem magamat, mivel szívén viseli a mágiát. Egy apró ötlet szalad végig hirtelenjében elmémben, melyet szívem szerint el kívánnék vetni, hiszen biztos elfoglalt meg minden, bár ha itthon van, lehet nem is dolgozik így… *.*…
- Ai-san~ T^T taníts nekem valami hiper - szuper csúcs kidout, amit nem felejtek el! *o* Bármit megteszek érte!! >o< – erőt véve magamon hadarom el kérésemet, s bár szövegem kevésbé tükrözte mégis tekintetemben felcsillant némi elszántság, melyből levonható, hogy minden apait és anyait bele fogok adni, hogy rendesen elsajátítsak valami fergeteges mágiát Ai-santól. Már csak a válaszára vártam, tűkön ültem a kérdéses felelet miatt. Nem egyszer segített mágia terén mióta megismertem, s remélem, hogy az iménti ballépésem nem veszi el az életkedvét némi mentorkodástól. Bár nemleges válasz esetén esetleg valami meggyőzéses valamihez folyamodok, hogy rávegyem, de nincs nagy szívem ezzel nyúzni, ha nem kíván rábólintani a dologra. Ezért rendkívül komoly pillantásommal meredek az Ő íriszeibe, határozottságom határtalan, reménykedek abban, hogy neki is feltűnik, s nem kell nyúzásos módszerhez folyamodnom a helyeslő válasz eléréséért.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Vas. Nov. 20, 2011 4:33 am

~ Tozansho tanítás ~
Megegyezés alapján módosított edzés...

*Oldalra pillantok a környező területre. A friss virág illat most is mindig a lelkembe vájja magát. Csodálattal figyelem a birtok parányi rezdüléseit abban a pillanatban, mikor Anao-san éppen az egyik pajzstechnikámon akadt fent. Nem kedvelem az ilyesfajta megközelítést. Még Keisukenek sem hagytam soha, hogy csak úgy rám vetüljön. Egyszerűen ez a viselkedés nem nemeshez illendő. Nekem pedig figyelnem kell arra, hogy hogyan is viselkedek bizonyos helyzetekben; különösen itt a birtokon. Ez esetben pedig nem szándékszom különösebben foglalkozni azzal, hogy milyen módot használtam az eset megoldására. A rosszalló pillantásomat sokáig állom, s majd társamra vezetem vissza teintetemet.* - Shiroichi Anao-san.. *Rideg pillantásommal mérem, mihelyst egy kavicsot helyez a kezembe. S mi több, a kavics tiszta kosz. Ha még egy tökéletesen tiszta kristályt adna, még talán megköszönném, de így semmiképp. Csupán annyit teszek, hogy megbillentem a kezemet, hogy az apró "tárgy" a földre hulljon. Ezt követően a ruhám alól egy kendővel tisztítom meg kezemet a homoktól. Ez egyszerűen hallatlan, hogy valaki ennyire felelőtlenül viselkedik egy ilyen helyen. Mielőtt megszólalna előrébb lépek.* - Anao, tudod hogy hol vagy jelen esetben? A Kagami főnemesi ház birtokán. Legyél oly' szíves, és ehhez mérten viselkedj. Kaphatsz szebb (legalább nem koszos) kavicsokat, ha megígéred, hogy kicsit kihúzod magad és nem beszélsz ilyen modulálatlanul. *Jegyzem meg kissé komolyabb hangfekvésben. Tényleg nem várok el tőle semmit, csupán alapvető dolgokat, amiket illene betartani egy ilyen helyen. Máshol ugyan nem lenne vele problémám, de jelen esetben egy nemesi háznál van. Itt az ideje, hogy ezzel kicsit szembesüljön, és összeszedje magát. Várok egy keveset, hogy felfogja egyáltalán mit mondtam neki, majd elindulnék az egyik irányba, hogy egy kicsit sétáljunk, de megállít egy kijelentésével. Érdeklődve emelkedik felfele egyik szemöldököm.* - Rendben van, de ne ebbe az irányba, ez egy igen értékes cseresznye fa. *Figyelmeztetem, hogy forduljon el egy másik irányba, mert a kidouzása erre fele nem alkalmas. Rövidesen viszont olyanban lesz részem, amelyre egyenesen dühösen emelem tekintetem Anaora, reá tornyosulva természetesen.* - Hogy merészeled megbecsteleníteni a kidoukat..shinigami?! *Húzom ki magam egyenesen erre a tettre. ha van valami ,ezt egyáltalán nem vártam el Anaotól. Ráadásul egy igen alap kidounak a számát sem bírta megjegyzeni? Rá nem szeretném ezt mondani, de ez egyszerűen szánalmas. Ellenszenvemet még egy byakurai-al is megfűszerezem, hogy némileg bosszút álljak a kidou miatt. Mégis hogyan lehet így megidézni egyet, vagy inkább nem megidézni? Gondterhelten lesütöm tekintetemet, mi alatt Anao előhozakodik egy kéréssel.*
- Előbb tanuld meg shinigami rendesen tartani a kezedet, mielőtt kidouhoz folyamodsz! *Orroltam le helyből, amiért nem húzta ki magát. De ezzel nagyjából minden haragom el is szállt felé irányulóan, így hát sóhajtásommal nyugtázom megnyugvásom pillanatát. Gondolkodni kezdek a probléma megoldásán. Talán a kavics miatt jut eszembe elég hamar egy kidou, amit talán majdan könnyen megbír jegyezni esetlegesen.*
- Csak akkor tanítalak meg, ha megígéred, hogy kihúzod magad mielőtt kidout használsz. Neutral

*Pillantok rá komolyan, s megmutatom neki hogyan kell állnia, mikor kidout idéz. Kecsesen, mégis határozottan tartom magam előtt egyik kezemet, s ezt tetőzve, még hátamat is kihúzom, hogy tekintetem valamelyest megemelkedjék. Ezt követően oldalra pillantok, hogy tekintetemmel jelezzem Anaonak az utánzást.* - A következő kidou amit tanulni fogsz, szerintem kedvelni fogod. Egy magas rangú erőtér, amit kétszintű fegyverként süthetsz el. Egyrészt szolgálhat védelemként egy csata során, mikor egy nagyobb kidout kellene kivédened; másrészről lehet börtön is, amelybe ellenfeledet zárod. Akárhogyan is használod, a koncentrációd ügyel arra, hogy milyen erősségű is az adott kidou, amit megidézel. Ez nagyjából minden kidounak az alapja, a koncentráció. *Zárom le bevezetőmet a tanítás kapcsán, s előrébb lépek valamelyest.*
- Bakudou Nanajuusan, Tozansho! *Az idézést jól érthetően, és hangosabban mondom ki azért, hogy Anao kellőképpen hallhassa, valamint, hogy ne okozzon számára gondot a megjegyzés. Az egyik fát lepi el a piramis alakú, enyhén világoskék, talán kavicsra is hasonlítható védőmező.* - Inverz Hegyikristály. *Pillantok oldalra társamra, hogy magamban összegezzem, hatásos kidout választottam. Van egy olyan sejtésem, hogy ezt követően lesz benne némi motiváció arra, hogy megjegyezze a kidouk számát, vagy éppen azt, hogyan kell kidout idézni. Mindenesetre, ha készen áll, máris elmagyarázom neki, hogyan idézheti meg ezt a kidout. Előbb azonban szemléltetem a hibákat.*
- Egy ilyen kidou megidézésekor legalább két hibát lehet elvéteni. Az egyik az, hogyha valaki nem jó alakot formál a kidouból, a másik, hogyha a nem megfelelő koncentráció miatt a piramis összeesik. Megmutatom mégis mire gondolok. *Szüntetem meg a kidout, s majd ismét megidézem, ezúttal megengedve magamnak, hogy a egész teteje ne legyen bezárva, vagy éppen annyira nem koncentrálok rá, hogy összerogy az egész és szilánkokra szakad. Hátrébb lépek úgy, hogy mellé kerülhessek. Egy kicsit már rutinosabban mozgok a tanítások terén, így nem jelent gondot elmagyarázni még Anaonak sem azt, hogy mire ügyeljen egy ilyen kidou megidézésekor, vagy éppen a sorra következő dolgot; a leglényegesebbet.* - Egy ilyen kidou megidézésének az alapja, hogy a lélekenergiádat elsősorban egyetlen egy pontba sűrítsd. Tényleg csak egy piciny pont, majd ebből a pontból kiválasztasz négy csíkot, amit különböző irányokban indítsz el, megformálva egy fordított piramis testet. Te nyelvezetedre fordítva a dolgot; ahhoz, hogy ezt a "kavics" kidout megidézd, el kell képzelned a fordított piramis alakú kavicsodat, és erre formálni a kidoudat. Az igét pedig el ne felejtsd..shinigami. Bakudou Nanajuusan, Tozansho! *Egy mélyebb magyarázatot adok arra, milyen taktikával idézheti meg ezt a kidout, de azt is tudom, hogy ez még közel sem elég. Muszáj volt még egyszer emlékeztetnem arra, hogy mi is a kidou száma. S fel is figyelhetett arra, hogy ez egy kicsikét magasabb kidou, mint az eddigiek, amiket csak úgy megmutattam neki. Habár a Dankut leszámítva nem igazán szoktam magasabb rangú kidoukat csak úgy idézgetni.* - De, hogy biztosra menjük a feladatod az lesz, hogy addig nem mehetsz el innen, míg az én Tozanshomhoz hasonlót nem idézel meg. S hogy legyen időkorlátod, minderre három órát kapsz Anao. Három órán keresztül fogok itt állni melletted, és fent tartom ezt a kidout neked, hogy lásd mit kell lemásolnod. *S valóban így is fogok tenni. Azért remélem, hogy ezúttal ezt nem merészeli elrontani, amikor egy ilyen komoly kidout készülök neki megtanítani.*

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Pént. Nov. 25, 2011 8:59 am

Ai-san „Kavics kidout” tanít *o*
(a megbeszéltek alapján módosított edzés)

Nagy beszédem során hirtelen megszeppenek, annyi mindent adnék át Ai-sannak egyszerre, hogy már nem is tudom, mivel kezdjem. De szavai, ahogy nevemen szólított, csendre intettek, én pedig bölcsen cselekedtem, már csak Ai-san tekintetéből sugárzó , cseppet sem bizalomgerjesztő, hideg fuvallat miatt is. Dermedten meredek rá, hogy mégis most mi fog történni, hiszen csak egy árva, szép Kavicsot adtam neki, amit... amit eldob, mert nem kell neki! T3T Ai-shaaaaaaaan~ ToT
Remegő kézzel nyúlnék felé, de meggondolom magamat, ehelyett lehunyt szemmel viselem el a váratlanul érő Ai-san féle dorgálást. Ahogy kérésében elhangzott: kihúzom magamat, és megpróbálok úgy beszélni, miképp kellene, bár nem tudom, hogy mi az a moduláltan, ennek ellenére megpróbálom, hogy ne haragudjon rám emiatt. T-T Nem tudom, hogy viselném Ai-san haragját, hiszen ő a leges legeslegjobb barátom. Ráadásul… igaza van! T^T Bár nem szeretem elkülöníteni a nemeseket a nem nemesektől, mégis figyelembe kell vennem egy ilyen birtokon, hogy Ai-san is eme nagyszabású réteghez tartozik, mint akár Keo-báró-sama.
- Elnézést kérek, Ai-san! T3T Légy szíves ne haragudj az előbbi viselkedésemért! É-és igyekszem modumadolát micsodaként beszélni. T^T – szinte érzem a körülöttünk sokasodó kellemetlen légkört okozó ionokat, így igyekszem kellemesebb vizek irányába terelni a témát, egy olyan dologra, amit Ai-san is igazán szeret. Kérésére nem a Sakura fa irányába kezdem el a bemutatót, hanem egy másik, random választottba, remélhetőleg famentes övezet felé, de ekkor úgy esett a rém esett, hogy a sok készülődés és puska mellett mégis sikeresen belekavarodtam abba, amibe most egyáltalán nem szabadott volna. Ai-san előtt kevertem a mágiát! Micsoda szörnyűséges szörnyeteg vagyok! TT-TT
Ugyan próbáltam úgy kezelni a helyzetet, hogy ez nem rombolt össze hatalmas világokat, mert ha most nem is sikerült, máskor biztosan fog, csak Ai-saaan… °o°”
- Bocsánaaaat~ - süvítem, ahogy villámtánc segítségével oldalra kitérek még épp, hogy csak időben az engem roppan váratlanul érő Fehér Villámtól. Feltéve, hogyha ez az volt, de ez tudom, hogy az! Hah! Tudom, hogy melyik volt! *3*
Vidáman tudatosul bennem ez a meglepően nagy csoda, mely hatására egy jócskán csak érdekes, számomra mégis fontos kéréssel merészkedem elő a váratlan magabiztosságnak hála, mely úrrá lett rajtam a hirtelen kidou felismerés miatt. Cool

S annál is nagyobb kíváncsisággal a szememben várom Ai-san válaszát a merész előhozakodásomra, melyet remélem nem fog elutasítani.
A lesújtó szavakra nem török össze, bátran állom és igyekszem jól az eszembe vésni, bár nem tudom, miképp kell tartani pontosan a kezemet, amikor kidout használok. Vagyis hát… emlékszem még az Akadémiáról egyes, s másra, de már nem rémlik konkrétan. Igen, nem voltam túl jeleskedő azon az órán, inkább olyan átlagos… alatti. T>T”
A belém nyilalló felismerés kicsit lesújt, de igyekszem állni a kellemetlen emlékekkel járó rosszkedvet, hogy vidáman állhassak hozzá az Ai-san féle mágiatanuláshoz. Nekem is van esélyem rendesen megtanulni a kidoukat! Ezen a napon szerzem meg az erre való ékes bizonyítékot! *-* S épp, hogy nem elérzékenyülök Ai-san szavait hallván, melyre azon nyomban leutánzom a bemutatott állását és egy „Hai”-al való bólintással jelzem: tudomásul vettem apró kérését, melyet ezen túl a jövőben mind szüntelen be fogok tartani, ha törik, ha szakad! *.* Mondjuk eleinte kicsit furcsa volt így állni, mert nem kis sajgó fájdalom járta át hátamat, mely jelezte, hogy roppantul szokatlan számára ez a tartás, de azt hiszem itt lesz az ideje megszokni! *w* Kérdőn pillantok Ai-sanra várva, hogy van e esetleg az állással valami ellenvetése, melynél büszkén fogadom, hogy nincs. Legalábbis ezt arra alapozom, hogy elkezdi mondani mi is lesz az a kidou, amit megkísérel megtanítani nekem, ahogy megkértem rá. *_*
Mondandója kissé elgondolkodtat a kidouval kapcsolatban, mivel a koncentráció körülbelül annyira erőségem, mint a… hivatalos úton való süteményszerzés. S már kezdek is aggódni a mágiát illetően... mi lesz, hogyha nem fogom tudni elsajátítani a sokoldalúsága miatt, mert… mert túl erős hozzám képest? T-T Belegondolni is szörnyű, ezt nem hagyhatom! Meg tanulok koncentrálni, igen, meg fogom tanulni! >o<
Önmagam biztatása során hirtelenjében kapom fel a fejemet a váratlanul érő, mágiát idéző szavak hallatán. Nem kis csillogás ül ki szememre, ahogy látom a kék szín Kavicspiramisszerű mezőt felemelkedni egy lombos fa körül. Kicsit közelebb merészkedem hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem. Gondosan megtanulmányozva jobbról is, meg balról is.
- Woaaaaaaah! *o* Kavicskidou! Miért nem ezt tanítják az Akadémián? – ráncolom homlokomat hatalmas lehidalásom közepette, miközben Ai-san felé nézek. De eszembe jut az előbb mondottak, mely a rendkívül nagy koncentrációról szólt, illetve különböző alkalmazási módjairól a Hegyikristállyal kapcsolatban, mely valószínűleg nem kevés hozzáértést követel ugyebár. Ami azt jelenti, hogy egy tanuló talán nem is sajátíthatja el! Milyen kellemetlen belegondolni, hogy én rosszabb vagyok a mágia terén egy Akadémistánál. T-T” Viszont egy ilyen csodálatos mágiát meg akarok tanulni, és ha elsőre nem is sikerül, akkor is belevetem magam. *-* Ai-san oktatásából már így is sokat tanultam, csak menni fog az elsajátítása! *o*
- Inverz Hegyikristály… - motyogom el orrom alatt, miközben csodálattal vizslatom továbbra is a kidout, majd ezt követően visszamegyek barátom, ugyan mostan tanítóm mellé és teszek egy határozott bólintást Ai-san felé, hogy jelezzem, folytathatja a tudnivalók átadását ezzel kapcsolatban.
Igyekszem minden figyelmemmel a bölcs szavak megértésére fókuszálni és összekötni azokat a példákkal, így ráismerve miféle hibák is járhatnak ezzel a csodálatos mágiával. Ez mind szép és jó volt, de ahogy egyre beljebb és beljebb merültünk a Kavicskidou tudnivalójába, annál bonyolultabbak lettek a dolgok vele kapcsolatban. Szerencsére Ai-san figyelembe vette, hogy nem igen az ő körében mozgok mágiatudásilag, így volt oly’ kedves és megközelítette máshogy a dolgot, mely egymilliószor érthetőbb volt, mint hittem! Arcomról az eleinte kirajzolódó bizonytalanság, a ráismerés hatására szertefoszlott, és bal tenyerembe csaptam jobb öklömet.
- Miért nem ezzel kezdted Ai-san? Hiszen ez pofonegyszerű! Surprised

– szólok kissé önelégült mosollyal az arcomon, amiért megláttam a dolog némileg könnyed módját. – Rendben, megcsinálom! Kiállom a próbát! Meglásd Ai-san, három óra sem kell hozzá! *^* - vakmerően ejtem el az alábbi szavakat. S bele sem gondolok, hogy mondani más, mint meg is csinálni. Annyira rohantam a végrehajtásában, hogy az első próbálkozásom valami… ízé lett… apró kis kocka a levegőben, melybe még egy kis Kavics tesó is alig fért volna bele, sőt mi több, alig fél másodperc alatt darabokban végezte. T_T””” Majd jött a hirtelen felindulásomból származó következő, és a következő, és a következő, de amikor úgy a húszadik körül is ugyan így hasonló módon szétesett, akkor elégeltem meg mindezt. Az indulatoknak itt nincs helye!
Leeresztett fejjel vettem tudomásul, hogy ez így biztosan nem fog menni, így vissza kellene fognom magamat. Mély lélegzetet vettem és második próbát tettem, immáron figyelembe véve azokat, amit Ai-san mondott a koncentráció, meg a fordított piramis alakú hatalmas Kavics elképzelését illetően, a megidézés sikeres végrehajtásával kapcsolatban. Újra megpróbáltam, immáron már egészen megközelítette Ai-san Kavicskidouját, de hol az egyik oldala, hol a teteje hiányzott, hol pedig kisebb volt a másiknál. S fogalmam sincs, hogy már mennyi ideje ügyködöm ezzel, de már – már kezdem érezni végleteimet a kitartó gyakorlással kapcsolatban.
- Bakudou no nanajuusan: Tozansho! – hunyom le szememet, miután kimondom a varázslatot. Koncentrálás egy pontba, a fordított piramis alakú Kavics elképzelése, a rendes tartás és minden meg volt. Kérdés, hogy… sikerült? Félve nyitom ki egyetlen látó szememet és gyáva mód vizslatom a mágia eredményét, mely… sikerült. Nem hiszem el… sikerült!! *.*
Jókora lelkesedés kezdett éppen kiülni arcomra és vidáman tekintettem volna Ai-san irányába, amikor a piramis hirtelen megreped, majd apró, pici darabokra széthullva a földre hull. Összetörve nézem a levegőben szállingózó, lassan semmisé váló darabjait. Lábaim is megremegnek a belém hasító fájdalom miatt, a sikertelenség fájdalma, mely elém tárult.
- Nekem ez nem megy… Ai-san. T-T – préselem ki magamból nehezen az alábbi szavakat, nehezen küszködve az éppen kitörni készülő könnyeimmel. Félve nyelek egyet, miközben megpróbálok felkészülni Ai-san dühére. Micsoda… csalódás lehetek neki, hogy nem sikerül elsajátítanom azt, amire vette a fáradságot, hogy megtanítson. Mélyen legbelül még én sem tudom elfogadni. Bűnbánóan vetek még egy pillantást Ai-san szépséges kidoujára, majd megtörölve arcomat, ismét kihúzva magamat, a megfelelő állást felvéve, megköszörülve torkomat ejtem ki az ehhez kellő bűvös szavakat még egyszer. – Bakudou no nanajuusan: Tozansho… - némileg lassan, határozottan hagyja el ajkaimat a varázsige, miközben magamban végigmegyek ismételten a megformázásához szükséges lépéseken. Nem adhatom fel! Ai-san szomorú lenne miatta, és én meg el akarom tudni sajátítani! Nem akarom, hogy Ai-san egy bukásként kezeljen, s nem akarom, hogy én elúszni lássam ezt az új lehetőséget a mágia tanulás terén!
Kitartóan figyelem a pontot, ahol ki kell rajzolódnia Ai-san Tozanshojának kiköpött másolatának. S a kék színben pompázó Tozansho lassacskán felbukkant a helyén, teljes egészében, abban a valójában, ahogy ki is kell néznie. Széles mosoly húzódik az arcomra ezt látván, majd szemem sarkából Ai-sanra pillantok, várva tőle némi reakciót ezzel kapcsolatban. Több mint egy percig csodálom a sikeres végrehajtásom eredményét, majd vidáman, széles mosollyal az arcomon fordulok Ai-sanhoz.
- Ai-san, sikerült!! *.* Köszönöm, hogy megtanítottad! *>* - lelkesedésem folytán, szívem szerint a boldogságomból fakadóan már éppen átöleltem volna, mikor megálljt parancsoltam akaratom ellenére mozgó testemnek, s egy tisztelettudó meghajlással fejeztem ki köszönetemet, ahogy azt minden bizonnyal elvárná ebben a szituációban.
- Ai-san! Szeretném, hogyha ezt elfogadnád, hálám jeléül! – kisebb kutatás után végül előhúzok egy szépen csiszolt, zöld színben csillogó kristály Kavicstesót, s Ai-sannak nyújtom. Inkább nem részletezem neki, hogy mégis miképp tettem szert rá, hiszen kicsit furcsa lenne hangoztatni, hogy Keo-báró-samatól ~~loptam~~… kuncsorogtam. Azt hiszem, nem igen örülne így neki. *>*” Reménykedve abban, hogy az ilyesfajta Kavics elnyeri a tetszését kezdek el neki vidáman mesélni erről a csodás Kavicskidou kapcsán egy történetet, amit véghez szeretnék vinni vele a távoli jövő folyamán.

//Köszönöm a tanítást és a játékot, Ai-san! *-*//

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Kedd Nov. 29, 2011 5:11 am

Nos hát, újabb edzés ért véget, egyben ez az első, ami technikát tanít képzettség helyett. Értékeljünk! Neutral

Shiroichi Anao: Nehéz és komplex kidouról lévén szó nem olyan meglepő, hogy mit összeszenvedtél a megtanulásával, de lényeg hogy nem adtad fel, és sikerült eljutnod a kezdeti kudarcok ellenére a sikerig. Fáradozásod jutalma a Bakudou #73 - Tozansho nevű kidou.

Kagami Ai: Harmadik mentorkodásodat is sikerrel zártad, ügyesen, jó példával szemléltetted Anao számára a démonmágia működési mechanizmusát. A következő eredményes alkalom jutalmat is von majd maga után.

Az edzést LEZÁROM.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Szomb. Dec. 24, 2011 2:18 pm

¤ Hópehely ¤

Hosszú órák, talán csak percek, ki tudja? Nem bírtam aludni, csupán a történteket emésztettem magamban a pokrócba bújva, a szavakat, a tetteket, a visszafordíthatatlant. S emésztem most is mindezeket. Kilépett az ajtón, én pedig nem fordultam utána, nem futottam utána, nem bírtam, nem mertem megtenni. Mégis mit tehettem volna? Vége van, vége mindennek, elengedtem, vége… Talán utoljára szívhatom be kellemes illatát, talán ez az egyetlen, ami megmaradt nekem belőle. Újra és újra beletemetem arcom a takaróba, és az sem tud érdekelni, hogy a bejövő, hűs levegő miatt lassan a csontjaim is szétfagynak. Lassacskán teljesen érzéketlenné válok a külvilágra, s talán néhány röpke percre sikerül is elbóbiskolnom, hogy álmaimban kergessenek újra a hallott szavak.
Nem akarom elengedni. Mégis miért tenném? S mégis miért hagynám, hogy egyedül ez a pokróc maradjon róla az utolsó emlékem? Az utolsó darab belőle… A nap pedig már magasan jár, amikor végre felállok helyemről, és elszánt kutakodásba kezdek. A rendetlenségnek hála hamar megtalálom az ajándékot, amit neki szántam, és a konyhaasztalon egy felbontott csomag konyakos bonbont is sikerül meglelnem. Nem épp a legelegánsabb, de én meg kreatív vagyok, úgyhogy biztosan megoldom valahogy. Csomagolópapírt még időben sikerült beszereznem, bár nem vagyok egy nagy hajtogató művész, a célnak megteszi. Viszont valahogy, valahogy még kevésnek érzem. Kell valami, amivel jelezhetem, hogy én még szeretnék küzdeni, hogy szeretném folytatni, újrakezdeni, vagy tudom is én, csak vissza akarom őt szerezni! Mert nem lehet így vége, így semmiképpen sem.
Hamarosan kétségbeesetten dobálom felesleges kacatjaimat a hálószobában; ha eddig nem volt elég nagy rendetlenség, most biztosan lesz, ahogyan a szekrényekből egyszerűen kivágom, majd kiborítom a fiókokat. Valami, valami egyértelmű, de áh, a levélírás sehogyan sem jó, úgy sem tudnám leírni, hogy szeretem, úgy se menne.
Nem nagyon izgat, mire lépek rá, hogy véletlenségből széttörjem, és mi lesz az, amit inkább félredobok, mert nem kell, nekem most keresnem kell. Elszántságomnak pedig megjön az eredménye; sikerül megtalálnom azt, amire szükségem van, egy egyszerű szalvéta képében. Talán Ai még emlékszik a külföldi kirándulásunkra, és arra, amikor firkálni kezdtem az egyik szalvétára. Ezt a szalvétát is abból az étteremből tettem félre, tudom is én, hogy minek, de most jó szolgálatot tesz. A rajta lévő étterem neve és logója biztosan emlékezteti majd őt rá. Mert emlékeznie kell rá, nem tehetünk úgy, mintha ez az elmúlt, hosszú idő soha nem is történt volna meg!
Most is úgy teszek, mint akkor; a szalvétára rajzolok egy lakatot. Persze először arra gondoltam, valamit üzennem kéne, de akárhogyan is gondolkoztam, egyszerűen nem tudtam semmit, végtére is, nem vagyok én költő, én csak önmagam vagyok, az nem elég? Tehát lakat, igen, az jó lesz, ha kulcs, akkor lakat… Hozzáteszem a nem éppen remekművet a konyakos bonbonok mellé – amiket kivettem a csomagolásukból - , és becsomagolom őket az eredeti ajándékkal. Ironikus, hogy talán még az is megfelel egy célzásnak. Egy hógömböt vettem, amin Párizs látképe látható, alant korcsolyázó emberek makettjeivel. A kedvenc téli sportom, amit Ai mindig félt kipróbálni, és sehogyan sem tudtam eddig rávenni.
Miután végeztem a nem éppen precíz és dekoratív, de legalább stabil becsomagolással, azonnal a Kagami birtok felé indulok. Veszteni valóm már úgy sincsen, tehát miért is ne kockáztatnék? Hiszen már nem történhet ennél rosszabb, tehát vagy visszaszerzem, vagy nem. De legalább semmiképpen sem mondhatom el magamról, hogy nem tettem meg mindent.
Csalódottan veszem tudomásul az egyik birtokőrtől, hogy Ai nincs itt, és elképzelni sem tudom, hogy hol lehet. Azonban sikerül rábíznom, hogy mindenképpen adja át az ajándékot Ainak, valahogy juttassa el hozzá még ma, mert meg kell kapnia. Bár az ajándék névtelen, ha kibontja, biztosan tudni fogja, hogy én voltam. Már csak a bizonytalan jövőben bízhatok remélvén, Ai mihamarabb megkapja a csomagot.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Vas. Dec. 25, 2011 4:07 am

Elállt a hóesés... ugye? Embarassed

Képtelen voltam aludni azok után, amit a tengerparton láttam. Mikor becsuktam a szemem, újra és újra lejátszódott előttem a jelenet, és hallottam azokat az ijesztő szavakat. Még mindig reménykedtem benne, hogy csak egy félreértés, egy egyszerű vita eredményében dobálták egymáshoz azokat a szavakat, és nem azért, mert... T_T Annyira szépek együtt, ennek nem érhet vége és pláne nem az év ezen részén... Boldog voltam, amikor láttam őket, hiszen Ai-sama is boldognak tűnt, és arra emlékeztetett, hogy egyszer lehetek majd én is ilyen boldog. De ez az esemény megrendített a hitemben, hiszen mi van, ha rám is ez vár? Már attól is féltem, hogy sosem lehetünk majd együtt Masaru-samával, és a gondolat, hogy ha sikerül is, lehet hogy egyszer vége lesz, elszorította a torkom és könnyeket csalt az arcomra.
Még visszamentem, miután elfutottam, de már nem találtam őket ott. Viszont tudni akartam, mit dobott Kei-kun a vízbe, így a ruhámat nem kímélve gázoltam bele a sekély tengerbe, és kezdtem el keresni a tárgyat. Végül aztán visszarohantam a birtokra Nami-chanért, hogy zanpakutoum segítségével keressünk együtt, és jó fél óra után sikerült rábukkanni arra a gyűrűre. Mégis mit gondoltak, hogy egy ilyen fontos pillanatban tették ezt?! Én is Karácsonykor akarom megkérni... nem, én azt akarom, hogy Masa-chan Karácsonykor kérje meg majd egyszer a kezemet... vagy a születésnapomkor... vagy Újévkor.. vagy valami ilyesmi! De maaaah... TT_TT
Mikor csuromvizesen hazaértem, megbíztam az őröket azzal, hogy mindenképpen szóljanak, ha Onee-sama hazajön, és úgy vonultam el a szobámba, hogy aztán reggelre a kisírt szemeim és a kialvatlanság miatt egészen borzalmas külsőt vegyek fel. Azonban nem érdekelt, hogy nézek ki, és az sem, hogy nem reggeliztem. Be voltam zárkózva a szobámba egészen késő délelőttig, vagy talán kora délutánig, és gondolkoztam. A főtestőröm kopogására nyitottam csak ajtót, aki csendesen és szerényen bejelentette, hogy Ai-sama hazatért. Kicsit tétován indultam volna meg, de legmegbízhatóbb testőröm még megállított, és átnyújtott egy ügyetlenül becsomagolt, furcsa alakú dobozt, mondván, hogy a kapuőrök adták neki tovább azzal, hogy ez Onee-samáé. Mikor pedig reménykedve rákérdeztem, hogy ki küldte, a lehető legszebb választ adta, legalábbis a leírás alapján a küldemény nem származhatott mástól, csak Kei-kuntól!
- Arigatou gozaimasu!! - hajoltam meg sietve, aztán úgy ahogy voltam, rohanni kezdtem a nővérem szobája felé. Arcom ragyogott a boldogságtól, hiszen ez nem jelenthetett mást, mint hogy semmi baj sincsen, csak az én fantáziám játszadozott velem! Yukatámban többször is majdnem elestem sietségemben, de aztán végül épen és egészségesen rontottam be féltestvérem szobájába.
- Onee-sama, mondd hogy kibékültetek! Légy szíves mondd, hogy csak én értettem félre valamit! - ugrottam neki a nőnek lendületesen, feszült arckifejezéssel. Háttal állt nekem, így nem láthattam a vonásait, de hogy megdermedt, rádöbbentem, hogy mennyire udvariatlan voltam. De-de hát izgatott voltam, szóval... mindegy T_T
- Anou... sumimasen ^^" Csak azért kérdem, mert Kei-kuntól... kaptál egy csomagot... ha minden igaz... - hajtottam le a fejemet bűnbánóan, és elővettem a küldeményét, hogy átnyújtsam neki. Kicsit remegtek a lábaim, hiszen nagyon-nagyon szerettem volna, ha Ai-sama azt mondja, hogy minden rendben. Ám ugyanekkor belém nyilallt a felismerés, hogy miért nem személyesen adja oda Kei-kun... az ajándékát?

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Vas. Dec. 25, 2011 11:24 am

~ Bizonytalanság havában ~

*Hosszúnak tűnik minden egyes perc, melyet nélküle kell eltöltenem. Még fogalmam sincs, hogy ezzel az egésszel éppen hogyan fogok megküzdeni, de valahogyan meg kell tennem. Valahogyan egyenesbe kell hoznom az életemet, ezt pedig nem tehetem másképp, mint hogy megpróbálom végre ellátni kötelességeimet. Vagy is mire mostan készülök, az nem egészen a kötelességeim része. Csupán egy erkölcsi dolog, melyet én nagyon is fontosnak tartok, mind amellett, hogy valójában haszon is. Be kell vonulnom a 46-ok tanácsa elé, hogy tárgyalással vásároljam fel a Tamachi birtokot. Nemesek ide vagy oda, nem kéne az utcára kerülniük. Egy ilyen dolog pedig bizonyára tönkre teszi a család hírnevét. Ezen szeretnék javítani, és új lehetőséget kínálni nekik. Ha beolvadnak a Kagami házba nem csupán nagyobb presztízsét élvezhetnek majd, hanem megőrizhetik méltóságukat is. Noha ez valójában a Négy Nagy Nemesi ház megbeszélésre lenne, de tekintve, hogy a Tamachi házat az Onmitsukidou számolta fel a tanács kérelmére, így ez már erősen nagyobb ügynek bizonyul. Ha megpróbálok most ezzel az üggyel foglalkozni, akkor talán kicsit terelhetem a gondolataimat. Az első dolog pedig az, hogy ideje rendbe szedni magamat. Ezt pedig csak is a birtokon érhetem el.
A Kagami birtok pedig ezúttal sokkal megnyugtatóbbnak tűnik nekem mint gondoltam. Az őrök viselkedése is egészen máshogyan hat szemeiben. Van ebben a helyben valami, amitől otthonommá élte ki magát. Csak a kertre nem szabad tekintenem...ha belegondolok itt jöttünk össze Keisukevel. Mármint a birtokon. Így nem is olyan könnyű végig mennem azon, míg gyűlölt szobámba nem térek. Az első dolog éppen ami fogad, az egy kép, amely a szekrényemen van. Még Párizsban készült..szinte elszorul a torkom, s majdnem kijönnek a fájdalmak arcomon, mikor lehajtom a képet, hogy ne lássam. Mély csöndbe merülök, s a lehajtott képet bámulom. Nem szeretem ezt a szobát már...túlságosan sok az emlék. Túl sok együtt töltött éjszaka...túlságosan sok hiányzó emlék. Annyira belemerülök a dolgokba, hogy észre se veszem kisírt szemeim sarkából kibukkanó könnycseppeket. Sem azt, hogy hirtelen egy személy esik nekem. Egy személy, aki nem más, mint az én húgom...Ritsu. Meglepetten bámulok magam elé nem éppen várt érkezésére rá eszmélve. Nem gondoltam volna, hogy ezek után látni akar. Hiszen a hadnagyáról van szó, és amennyire tudom ő igazán kedveli Keisuket. Mármint...annyira fáj, hogy most meg...mindegy. S hallva szavait nyelek egyet. Erősen elharapom ajkaim szegletét. Csak egy pillanat kell nem több, de patakokban kezdenek könnyeim hullni. Aztán egyszerűen térdre esek, és szemeimet kezeimbe merítem.*
- Én annyira sajnálom Ritsu...én annyira nem akartam ezt...én szeretem Keisuket....de annyira félek...nem tudom elfelejteni...nagyon fáj...fáj minden... *Ziláltan, modulálatlanul beszélek neki, mi alatt a felszínre törő gyengeségemmel vívok nagy csatát. Hiszen mindig is az volt a vágyam, hogy egy olyan nővér legyek, aki példaképe lehet a húgának. Óvni akarom őt, és védeni...legalább ezzel valamiféle pótlást adva az elvesztett éveknek. E helyett csak bajt hoztam Ritsu fejére, ráadásul most így kell látnia. Főleg akkor, mikor neki is ennyi problémája van a magánéletében. Szeretnék neki segíteni, de most képtelen vagyok rá. Most egyszerűen nem megy..
Lesokkolva fordulok meg és pillantok rá, mélyen a szemeibe. Majd le az ajándékra. Ajkaimhoz kapva kezeimet veszem á tőle azt. Aztán ahogyan kinyitom az ajándékot egy világ sötétül el bennem. Szét tépett...pillanatok alatt. Egy arrancar nem volt képes soha ennyire tönkre tenni...Natorinak pillanatok alatt sikerült. Lefagyott, könnyes szemekkel nézegetem a szalvétát. Lehunyt szemekkel dőlök húgom vállára.*
- Ne haragudj rám...megtennéd, hogy segítesz előkészülni? Csak küldj egy pokollepkét...aztán...szépnek kell lennem..szörnyen nézek ki... *Suttogom kis húgom fülébe, s míg ő intézkedik..én addig egy forró fürdőt veszek. Én már nagyon jól tudom, hogy mit fogok tenni. Most már nincs igazából veszteni valóm, nem igaz? Szokatlanul zökkenőmentes lesz az elkészülésem. A hajamat teljes mértékben rá bízom, valamint a ruhám kiválasztását is. Egyszerűen a gondolataim túlságosan elkalandoznak ahhoz, hogy mindezekkel foglalkozni tudjak. Aztán valamikor, egy adott percben eme készület is végéhez ér, és akkor még a tükör előtt találom önmagam, megszorítom Ritsu kezét. Tekintetemet hosszasan rá vezetem.*
- Történjen bármi, vagy az események súlya alatt bármit is mondjak neked...szeretlek kis húgom. Még nem volt alkalmam igazán megköszönni, hogy mellettem állsz a bajban és támogatsz; de remélem, ha a dolgaink helyre jönnek...akkor majd együtt töltünk egy tartalmas napot. *Simítom meg arcát, és egy derűs mosolyt sugárzok felé, pedig gyomrom úgy szorul össze, mintha most készülne feladni a működést. Gondterhelten felsóhajtok, és lassú léptekkel térek ki a szobámból, hogy a hallba kössek ki. Kössek ki ott, ahol meglátom Őt. Sem többet, sem kevesebbet...csak is Natorit. Nem kell szó, mely leírhatja mi fejeződik ki arcomon. S nem kell hazugság sem...csak maga a látvány. Könnybe lábadó szemek, meg- megremegő lábak. Azok a lábak, amelyeknek az ész most nem parancsol. Öntudatlanul is elindulok felé sietve, szinte futva. Oda hozz, oda az öleléséhez..oda az ajkaihoz. Oda lényéhez, mert kell nekem. Nekem szükségem van rá, én azt hiszem nélküle képtelen vagyok élni. Képtelen vagyok talpon maradni nélküle. Csak az fáj, hogy ehhez ez kellett, hogy rá jöjjek mennyire is nem megy...nélküle nem megy.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Kedd Jan. 03, 2012 10:27 am

¤ Hópehely ¤

Azt hiszem, ennél jobban már úgy sem cseszhetem el, de akkor és ott egyszerűen muszáj volt kimondanom azokat a szavakat. Tudtam jól, hogy talán örökké átkozni fogom magam érte, de egyszerűen kellett, hogy kimondjam. Talán ahhoz kellett, hogy felfogjam, mennyit ér nekem Ai? Pedig nem, tulajdonképpen most is ugyanannyira szeretem, mint tegnap, és ugyanannyira is ragaszkodok hozzá. Tudom magamról, hogy nem változtam, csupán most is azt tettem, amit mindig is: amit éppen jónak láttam. De tudom jól, hogy nem erőltethetek Aira olyat, amit nem akar. Nem tudom, egyszerűen nem értem és nem tudom. Nem értem… Miért kell hozzá engem is meggyűlölnie, hogy folytathassa gyászát? Miért kell engem is felednie, hogy őt is feledhesse? Tényleg ennyire fájó lenne számára, ha rám néz?
Azt hiszem, én mindent megtettem, ami tőlem telt, így nem marad más hátra, mint a várakozás. De meddig? Meddig leszek képes tűrni a bizonytalanságot, és vajon kapok-e rá egyáltalán reakciót? Vagy inkább megpróbálja azt is elfeledni, mint azt a sok hosszú hónapot, örömöt, bánatot és szenvedést egyaránt, amit együtt tapasztaltunk meg, és tapasztaltunk megannyi mást, melyek talán nem is voltak kifejezetten szép emlékek, de rosszak sem, mert vannak dolgok, amik valahogy egyikbe sem tartoznak. Viszont a miénk, mi alkottuk őket, mi éltük át, csakis a miénk mind. Miénk az érzés, miénk a lényeg, miénk minden, mely valaha is összekapcsolt minket. S hogy valaha is újra összekapcsol-e bennünket, az már csak a holnapon múlik. Nem akarom feledni, ugyanakkor erőltetni sem. Csupán reménykedhetek abban, hogy Ai veszi a lapot, érti az üzenetet és úgy dönt, hogy az neki a legjobb lesz.
Kétségek és bizonytalanság közt vergődve megyek vissza az osztagom területére; nem aludtam gyakorlatilag semmit, de valamiért úgy érzem, nem is tudnék. Meg sem kísérlek visszamenni szobámba, egyszerűen most nem akarom látni azt a helyet, ahol talán örökké búcsút intettünk egymásnak. Lepusztult irodám felé veszem lépteim, út közben pedig még Naonaot is úgy üdvözlöm, mintha amúgy semmi sem történt volna. Nem vagyok az a típus, aki kimutatná, ha valami nincs rendben, és szerencsére Nao-chan sem vesz gyanút ebből annak ellenére sem, hogy talán a szokottnál jócskán kevésbé hangzik lelkesnek köszöntésem. Vagy lehet, csak én érzem ki saját hangomból? Lényegtelen, amíg nem veszi észre, hisz ha rákérdezne, mi történt, biztos vagyok benne, nem tudnék rá válaszolni.
Hamarosan lepusztult irodám felett emelem fejem a fekete kávém forró gőzébe; alvatlanságom első nyomai most kezdenek igazán kiütközni rajtam, azt hiszem. Fejemben újra és újra lejátszódik ugyanaz a jelenet, és bármit teszek, egyszerűen nem tudom nem hallani utolsó szavait, amiket mondott nekem. S ha nem ezt, akkor a gyűrű tengerbe dobása idéződik fel bennem, vagy az, ahogyan Ritsu néz ránk. Egyáltalán hogy magyarázzam el neki, hogy lehet, már vége mindennek? Ráadásként az osztagom tagja, minden egyes nap látnom kell őt. Nem tudom, mi zavarna a leginkább; hogy szembe kell néznem vele és viselnem, tűrnöm véleményét, vagy inkább az, hogy mennyire hasonlít Ai-chanra?
Időnként néhány röpke percre elpilledek, hiszen állapotomon még a kávé sem segít, azonban ezek a fejfájással körített, nyugtalan álmok nem töltik ki időmet annyira, hogy egyszerűen elteljen és elterelje figyelmem. Nem tudom, mennyi idő telt el, a félig megivott kávém már jócskán kihűlt, mire egy pokollepke megjelenésére ébredek. Remélem, semmiképpen sem valami küldetésre akarnak elküldeni, mert most nem menne, biztosan felsülnék.
Az üzenetet legalább háromszor kell végighallgatnom, mire felfogom, hogy gyakorlatilag meghívást kaptam; tehát Ai megkapta az ajándékát, és talán, talán újra tudjuk kezdeni és megjavítani azt, ami elromlott! Nem zavartatom magam tovább, azonnal a Kagami birtok felé indulok, ahol igaz, már kevésbé lelkesen, inkább a kétségektől izgatottan várom, hogy történjen valami.
Azt hiszem, nem tudom letagadni, hogy még mindig elég… feszült vagyok ebben a palotában, egyszerűen sehogyan sem érzem magam kényelmesnek, pláne, hogy egyedül sosem mászkáltam idebent, mindig Ai-chanra hagyatkoztam, hogy mutassa az utat.
A léptek zajára kicsit megemelem a fejem, az elém táruló látvány pedig azon emlékek közé kezd befurakodni, amik nem nevezhetőek se jónak, se rossznak, nem tesznek boldoggá, de boldogtalanná sem, mert annál sokkal többek, hogy efféle kategóriákba skatulyázzam őket. Mégis van egy részem, ami felhőtlenül boldognak érzi magát, amikor megérzem testének, majd ajkainak közelségét, még csak el sem tudom engedni, egyszerűen hiányzik és kell nekem. Kell nekem az a csoda, melyért még szenvedni is képes vagyok.
Nyugtató hangon próbálom kicsit csitítani, és simítok végig arcán, miközben másik kezemmel derekát fogom át; még egy mosoly is fellelhető arcomon, kétségtelenül nem erre számítottam. Még inkább meglep azonban Ai kiöltözöttsége, miközben én magam még csak lezuhanyozni sem tudtam mindez idő alatt.
- Csak nem készülsz valahova, Hisae? – szívom magamba hajának illatát; nem tudom nem megkérdezni tőle, hisz hiába tudom róla, hogy szereti ezeket a kimonókat, nekem attól még furcsa, hogy pont most öltözik ki így. Lassacskán szobája felé kezdem el terelni, hisz biztos vagyok benne, még szeretne pihenni. Na meg, még Ritsut is fel kell keresnünk, tartozunk neki egy magyarázattal.

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Kedd Jan. 03, 2012 12:50 pm

Süss fel nap, fényes nap~ ♫

Baljós érzés kerített a hatalmába, szinte egyik pillanatról a másikra szédültem meg. Forgott körülöttem a világ, ahogy remegő kezekkel a háttal álló nővérem felé nyújtottam a csomagot, teljesen elveszítettem a tartásomat. Kínzóan lassan vánszorogtak a másodpercek, amíg Ai-samára vetettem reménykedő, ám lassan mégis könnybe fúló tekintetemet. Nem kellettek hozzá szavak, hogy megérezzem a súlyos, vállamra nehezedő légkört, amit féltestvérem lehajtott fejű látványa okozott. Semmi sem volt rendben, és ebben a pillanatban, mintegy megerősítésként, Onee-sama is térdre esett, én pedig megláthattam könnyektől áztatott arcát. Elveszítettem az irányítást az érzelmeim felett, fájt, hogy ismét így kell látnom őt, és ez a fájdalom belemart a szívembe is. Az én lábaim is elgyengültek, egyik kezemmel pedig reflexszerűen kaptam valami kapaszkodó után. Nem tudom mit találtam meg, de segítségével le tudtam ülni úgy, hogy ne essek el, igaz remegett minden porcikám és megállíthatatlanul törtek elő a könnyeim. Nem volt hát kibékülés, és ez talán nem is karácsonyi, hanem csupán búcsúajándék, egy mementó a kettejük közösen eltöltött idejének emlékére. Nem értettem ezt az egészet, hiszen a napnál is világosabb volt, hogy szeretik egymást... akkor hát miért? Ismét eszembe jutott a megválaszolatlan kérdés, amire talán sose fogok választ kapni és talán csak évek-évtizedek múlva fogom megérteni.
Ai-sama szavait először nem is értettem, csak azt érzékeltem, hogy a vállamra dőlt és halkan hozzám szólt. De volt valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy abbahagyjam a sírást, és kérései hiába nem voltak egyértelműek egy átlagember számára, én mégis képes voltam megérteni őket... mert a nővéremtől jöttek. Fokozatosan elcsendesedtem, letörölgettem a könnyeimet és abbahagytam a szipogást is, ahogy felfogtam a szavakat és azok értelmet nyertek a fejemben. Nem kellett kétszer mondania, arcom a búskomorságból lassan örömtelien ragyogóvá változott.
- Hai, Onee-sama~ - jeleztem boldogan, ám még a szomorúságtól kifacsart hanggal, hogy megértettem, mit kell tennem. Néhány tétova lépés és mozdulat kellett, míg összeszedtem magam, de onnantól a lelkesedés és a tenni akarás hajtott tovább, mikor kirohantam a szobából. Alig-alig tudtam a kiszemelt pokollepke számára egyértelművé tenni, hogy voltaképpen mit is akarok és hová akarom küldeni a zavarosan és dadogva megfogalmazott üzenetemet, csak azt akartam, hogy minél gyorsabban eljusson Kei-kunhoz a szó, hogy valaki, aki nagyon fontos a számára, látni akarja. Még mindig törölgettem a szememet, amikor visszabukdácsoltam testvérem szobájába, és amíg ő a fürdőszobában foglalatoskodott, addig én a szekrénye mélyére ástam, hogy a legeslegszebb ruhát tudjam kiválasztani a számára, ami a legjobban illik hozzá és a legszebbé teszi. Valahogy most mindegyik darabban találtam valami hibát, hiába voltak gyönyörűek egytől-egyig. Hol a szabás, hol a minta, hol pedig a színek kombinációja nem nyerte el a tetszésemet. Nem jutottam dűlőre, így inkább becsuktam a szemem és hagytam, hogy a megérzésem vezesse a kezemet, és mikor megragadtam az egyiket, az anyag tapintását érezve elfogott az a megmagyarázhatatlan sugallat, ami közölte velem, hogy megtaláltam a keresett ruhadarabot. És valóban, a szememet kinyitva megpillantottam a tökéletes viseletet Ai-sama számára! Óvatosan emeltem ki és tettem le az ágyra, mintha kárt tennék benne egy rossz mozdulattal, aztán rohantam tovább, hogy előkeressem a kedvenc hajszalagját is, és mire kijött a fürdőből, készen álltam a legpompásabb öltözékkel, amit csak el tudtam képzelni rajta!
Hosszúra nőtt haját hosszan és kitartóan fésültem ki, ügyeltem rá, hogy egyetlen csomó se maradjon benne és az is tökéletes legyen. Könnyű helyzetben voltam, nővérem haja egyáltalán nem okozott gondot számomra, hiszen az enyém hosszabb, nagyobb kihívás kezelni. De az is fog maradni, hiszen én azóta növesztem, hogy Masaru-samát megismertem, és soha nem is akartam levágni.
Láttam Onee-samán, hogy mennyire máshol járt az esze, de hiába nem tűnt volna neki fel, ha estig ott ülünk, én igyekeztem minél gyorsabban felöltöztetni. Mire meghallottam, hogy Kei-kun megérkezett, addigra már a szalag is ott volt Ai hajában, készen állt a találkozásra. Gyönyörű volt, sugárzott belőle a szépség, mintha valami porcelánbaba lenne.
- Nem vagyok méltó ezekre a szavakra, Onee-sama. Nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért nem bánhatok a családban elfoglalt helyednek megfelelően. De... azért köszönöm, és... én is szeretlek! - öleltem meg könnyes szemekkel, ám aztán kérlelhetetlenül útjára bocsátottam, hiszen találkozója volt álmai hercegével. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek utána, néhány pillanattal azután, hogy elhagyta a szobát, én is kiléptem az ajtón, és óvatosan megközelítettem a lépcsősort. Az oszlop mögül kikukucskálva pedig olyan kép tárult a szemem elé, ami különleges melegséggel öntötte el a szívemet.
- Sutekiiii~ *.* - bukott ki ajkaimon a szó, mely összefoglalta érzéseimet, lábaim pedig önmaguktól indultak el a páros felé. Sietősen bukdácsoltam le a lépcsőn, hogy nővéremhez és hadnagyomhoz rohanva boldogan átöleljem mindkettejüket, és hálás voltam amiért láthattam ezt a pillanatot, hogy részese lehetek. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mintha Ai-sama és Kei-kun lánya lennék... vagy valami ilyesmi Surprised

- Ah, a gyűrű! - villant be az apró tárgy jelentősége, és kétségbeesetten kezdtem utána kutatni a yukatámban, míg meg nem találtam azt, és végül a fukutaichou-kun kezébe nyomtam. - Eto... vettem a bátorságot, hogy kihalásszam... kihalásszuk Nami-channal
Pislogtam a férfire lesütött szemekkel billegetve magam. Remélem nem lesz baj, hogy nem hagytam veszni az ékszert, és nem lesznek mérgesek rám. Hideg volt a tenger, de szerintem megérte. Bár most, hogy visszagondoltam a jeges vízre, a fejem kicsit elnehezült és tüsszentettem is egyet. Nem volt eddig időm arra figyelni, hogy nem érzem magam teljesen jól és hogy kicsit sápadt is vagyok Neutral

Tárgy: Re: A Kagami-birtok Kedd Jan. 10, 2012 8:55 pm

~ Bizonytalanság havában ~

*Készültem, nagyon készültem. A tőle kapott rögtönzött ajándék ébresztett rá arra, hogy a kettőnk közti kapocs egészen különleges, s mély. Lehet, hogy elhamarkodottan döntöttem, mikor abba a bizonyos beszélgetésbe belekezdtem. Ám akkor és ott azt véltem a legjárhatóbb útnak, a szakítást. Ennek így kellett lennie, hiszen eme fontos témát végre valahára meg kellett beszélnünk. Elvégre is úgy nem mehetünk tovább utunkon, hogy olyan dolgokat nem tisztázunk, amely életünk legjelentősebb beható tényezője. S bár shinigamiként a szerelmet gyakran félre kell nyomnunk -mert egy katonai szervezet tagjai vagyunk - , ennek ellenére a magánéletünk boldogságáért fontos. Sosem ítéltem el ezt a dolgot, bármennyire is tűnhetek egy rideg és kimért nőnek. Én magam is csak nő vagyok, mint a többi. Talán ezen a téren legalább annyira ügyetlen, mint egy rangon aluli tiszt. Habár nem elhanyagolható, hogy rendkívülien jó tanácsadóm van. Maximum ennyiben különbözhetek, hogy Suwun taichou, valamint a húgom mellettem állnak. Feltétel nélküli bizalmamat élvezik az ilyen ügyekben. Valójában már csak arra kell kieszelnem valamit, hogy hogyan köszönöm meg a kapitánynak mindazt, amit tett értem. Ha ő nem lenne, feltehetőleg engem már rég leváltottak volna. Az életemet köszönhetem neki, ez pedig gyakorlatilag megköszönhetetlen. Noha tudok egy dolgot, amit esetleg megtehetnék érte, ama küzdelemre viszont nem gondolok vissza szívesen.
Közelebb húzódom Keisukehez, és kezemet mellkasára helyezem. Már nagyon régóta nem éreztem magam ennyire megkönnyebbülten. Gyermekem halála óta nem volt olyan pillanatom, mikor úgy éreztem, valahol mégis boldog vagyok. Kissé paradoxon érzet a jelenlegi dolgaink mellett, de az idő majd mindent megold. Én csupán most már kicsit pihenni szeretnék. Szeretném kipihenni az elmúlt időszak stresszét, és újult erővel neki indulni a jövőnek. Habár az öltözetem némileg mást is takar, gyakorlatilag, hogy az a tova indulás nem sokára elkövetkezik. Elvégre is jelenésem van a 46-ok tanácsánál egy eléggé kényes tárgyalás okán. Egy kicsit meglep, hogy húgom ilyen hamar ide ért, vagy inkább ide bukdácsolt. Néha elgondolkodok azon, hogy mi lehet a cipőjében, ami miatt folyamatosan elesik. Számomra kissé kínos, ha belegondolok, hogy a Kagamik feje.
Részben magam is átölelem őt, aztán kicsit visszahúzódom Keisukehez. Sokat voltunk távol, s nem tudok hazudni magamnak, hogy jól esik közelsége. Legalább is addig a pillanatig, míg meg nem tudom ,hogy húgom mégis mit talált meg éppen. Kissé elsápadva kapom ki Keisuke kezéből a tárgyat, és komoly pillantásomat húgomra helyezem.*
- Felelőtlen shinigami, még ha szándékod tiszta is volt, ne feledd el, hogy ki is vagy valójában. Egy főnemes nem úszkál csak úgy egy hideg tengerben. Inkább küldted volna valamelyik szolgád! Neutral

*Húzom ki magam valamelyest szavaimra, majd a teremben lévő két szolgára pillantok, akik egyből megértik, hogy éppen mit szeretnék. Már készítik is Ritsu szobáját, én pedig éppen azon gondolkodok, hogy meggyógyítsam-e én, vagy bízzam a Yonbantaira? Az utóbbira kell hagyatkoznom, ugyanis megérkezik a pokollepke, amely közli, hogy a 46-ok tanácsa összeállt.*
- Hivatalos ügy miatt távoznom kell. *Bólintásommal búcsúzom, s egyetlen húgomat a házra, valamint Natorira bízom. A gyűrűt pedig egyenesen a zsebembe mélyesztem, szinte öntudatlanul is. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy ennek a gyűrűnek még lesz folytatása. Így is éppen elég utat járt már be.*