Vajon képesek lehetünk-e folytatni úgy, mintha mi sem történt volna? Vagy nem az lenne a helyes megoldás? Kételyek, bizonytalanság, még mindig nem tudnak távozni, hiszen ezek nem is olyan dolgok, amiket könnyű elengedni. S még ha meg is akarnál szabadulni tőle, nem tudnád, hogyan kell. Vannak dolgok ugyanis az életben, melyeknek örökre melletted a helyük, melyeket nem tudsz elengedni. De ez talán így is a legjobb, hiszen ettől vagyunk emberek, nem igaz?
Azt az egyet viszont biztosra tudom, hogy jól esik közelsége. Már hogy ne esne jól… Talán sosem lennék képes elengedni. Túl sok jó, ugyanakkor keserű dolgon mentünk keresztül ketten ahhoz, hogy meg nem történtté avanzsáljam az elmúlt időket. Én szeretnék továbbra is az lenni, aki talán egy kis menedéket nyújthat neki, aki mellett leveheti rideg álarcát, és aki mellett igazán önmaga lehet. Azonban azt is szeretném, ha mindezt önmagától tenné meg. Nem azért, mert én, vagy bárki más azt mondja neki, hogy lazítson. Csakis azért, mert ő így dönt, talán nem is tudatosan. Mert én ismerem azt az Ait, akit mások nem. Én ismerem azt a lelket, aki a mindig szigorú tekintet mögött bújik meg.
Nem gondoltam volna, hogy Ricchant ennyire megviselték az események, már-már egészen olyan érzésem van őt látva, hogy talán többet is szenvedett, mint én… Én magam is alaposan meglapogatom az idebukdácsoló Ricchan hátát, hiszen alaposan ráhoztuk a pánikot, pedig ő igazán különleges helyet foglal el a nem is tudom, hogy hol, de nem is fontos, mert csak az a lényeg, hogy ő Ricchan, és szeretjük. Ha nem békülünk ki Aival, akkor biztosan hetekig-hónapokig a szemébe se lettem volna képes nézni, az meg pláne biztos, hogy kerültem is volna; őt már azelőtt ismertem, mielőtt egyáltalán tudtam, hogy létezik Ai, hiszen osztagtársak is voltunk, mármint még a harmadikban, és mégis ki adott volna neki vidámparkos páros belépőt szülinapjára, ha nem én?
Mégis elhűlök, amint meglátom Ricchan kezében azt a dolgot, amihez jóformán csak úgy teljesen mellékesen vágja oda, hogy kihalászta onnan. A kezembe veszem azt, és hol a gyűrűre, hol pedig – immáron teljesen elsápadva – Ritsura pillantok, a tüsszentése pedig végérvényesen megpecsételte Ricchan sorsát. Szinte észre sem veszem, hogy Ai kiveszi azt a kezemből, én már inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy mihamarabb ágyba tereljem Ricchant.
- Senkinek sem kellene csak úgy a jeges tengerben úszkálnia. Még a szolgáknak sem. ¬_¬ – javítom ki Ai-chant, mivel nem teljesen fogalmazott helyesen. Zsebemből egy zsebkendőt túrok elő és Ritsu kezébe nyomom, s biztosítom róla Ait, hogy vigyázok Ritsura; persze eközben fejben már végigvittem a lehetőségeket a leggyengébbtől a lehető legvészesebbig, míg végül megállapítom a kórt, Ritsunak egészen biztosan tüdőgyulladása van.
- Na tehát, felmentelek tiszti szolgálatod alól, amíg meg nem gyógyulsz Ricchan. – terelem őt egy irányba, amerre a szobáját sejtem. Ai szobáját pontosan tudom, hogy merre van, azonban Ritsunál tulajdonképpen sosem láttam, és nekem még a konyhát is szándékomban áll megtalálni, hogy forró, finom, friss teát készítsek Ritsunak. Na szóval… Merre is van az az arra?
- Addig meg ne lássalak az osztag területén, amíg meg nem gyógyulsz. >.> Első dolgod lesz pizsibe öltözni, addig én hozok neked teát meg vitamint. Aztán felolvasok neked egy mesét. Tartotok lázmérőt valamerre esetleg, Ricchan? – veszem a kezembe az irányítást és próbálom belőni, merrefele is keressem Ritsu szobáját. Neheeeem, nem menekülhet el. Ha valaki jeges tengerben úszkál egy gyűrű miatt, annak következményei vannak.

Ha belegondolok, egészen furcsa érzelmi hullámvasúton ültem tegnap este óta, hangulatom óráról-órára, sőt percről-percre változott a legmélyebb depresszióból a hálás boldogságig, köszönhetően az eseményeknek. De minden jó, ha a vége jó, legalábbis most úgy tűnt, hogy Ai-sama és Kei-kun immár végleg kibékült. Megkönnyebbülten ölelgettem őket, arcomon pedig őszinte és boldog mosoly fakadt. Majd' kiugrottam a bőrömből valamilyen különös oknál fogva, egész régen nem volt ennyi örömmel telve. A családtagjaim boldogsága az én boldogságom is, és én már Kei-kunt is a család részének tekintettem. Egészen olyan volt, mintha a bátyám lenne, már akkor is törődött velem, amikor még mindketten a 3. osztagban szolgáltunk
A gyűrű emlegetésére valamiért mind a nővérem, mind a hadnagyom egészen elsápadt, mikor rám néztek. Feddő szavaikat megszeppenten fogadtam, hiszen arra számítottam, hogy örömet okozok nekik ezzel Lehetséges, hogy nem éreztem magam teljesen jól, de ebben a boldog pillanatban az én egészségi állapotom igazán elhanyagolható volt :/ Egyébként sem volt időm mérlegelni a pillanat hevében, és a testőreim nem is tudták volna megtalálni a gyűrűt! Én is csak Nami-chan segítségével leltem rá
- Gomennasai Én csak segíteni akartam és elragadt a hév - hajtottam le a fejemet bánatosan. Éppen csak kibékültek és máris aggódniuk kellett miattam. Csak bajt okoztam, tettem tényleg felelőtlen volt T_T De nem tehetek róla, csak a jó szándék vezérelt. Ez a gyűrű arra volt hivatott, hogy összekösse őket nem pedig arra, hogy elvesszen a végtelen tenger kékségében. Az, hogy megmenthettem, jel volt arra, hogy még nincs minden veszve, és erőt adott nekem ahhoz, hogy szembenézhessek velük.
- Vigyázz magadra, Onee-sama! - emeltem fel a hangomat, hiszen sejtettem hová is tart, beszéltünk róla. De biztos nem lesz semmi gond, hiszen kiegyensúlyozottan léphet a 46-ok Tanácsának színe elé. Sokkal jobban aggódnék miatta, ha abban az állapotban kell elengednem, amiben láttam néhány órával ezelőtt. Sőt, akkor el sem engedtem volna, átvettem volna tőle ezt a kötelességet!
- Kei-kun, igazán nem szükséges aggódnod miattam. Jól vagyok, semmi bajom! - próbáltam kissé szédelegve tiltakozni, de erőfeszítésem nyilvánvalóan hiábavalóak voltak. Így, hogy lecsillapodtak a kedélyek, az izgalom, ami eddig talpon tartott, megszűnt létezni, és így én is elgyengültem. Elhagyott az erőm, csak Kei-kunnak köszönhettem, hogy képes voltam a lépcsőfokokat megmászni T_T
- Fukutaichou-san, kérem engedje meg hogy segítsek! Majd én visszakísérem Ritsu-himét a szobájába és kerítek egy lázmérőt is - tűnt fel egy szemüveges, a 40-es éveiben járó borostás férfi a lépcső tetején, és sietve igyekezett az ölébe venni engem. Főtestőröm jelenléte némi mosolyt csalt az arcomra, noha tisztában voltam vele, hogy ő is meg fog feddni azért, amit tettem és Otou-samát is értesíteni fogja az esetről, ami bizonyosan azt jelentette, hogy ha akarnék se tudnék visszamenni a 10. osztagba, amíg meg nem gyógyulok :/
- A konyhát arra találja a hadnagy úr, Hime szobája pedig az emeleten balra a harmadik ajtó - mutatott lent az egyik ajtóra, mintegy kitalálva talán Kei-kun gondolatait, én pedig becsuktam a szemem, miután hálásan felpillantottam mindkettejükre. Elálmosodtam, már nem jött ki hang a torkomon, hiába próbáltam megköszönni és elnézést kérni tőlük az okozott kalamajkáért. Boldog vagyok, hogy ennyi mindenki számára fontos vagyok, és ők is ugyanilyen fontosak az én számomra. Kincsként őrzöm őket a szívemben...

A gyönyörű kora délutáni napsütés ellenére kissé hűvös volt az idő. Mikor kihajoltam az ablakon, a borzongató szellő bele-belekapott a hajamba, a hideget érezve pedig megrázkódtam. Ennek ellenére szippantottam egy mélyet a friss levegőbe, mely jóleső érzéssel töltötte el a tüdőmet. Aztán viszont sietősen becsuktam az ablakot, hiszen nem olyan rég gyógyultam ki a tüdőgyulladásomból. Szörnyen éreztem magam, amiért ilyen bajba kevertem magam és ekkora terhet róttam Kei-kunra az önfejűségem miatt. Hiszen sokáig ő maga ápolt, amíg az ágyat nyomtam, és mindemellett aggasztottam a családomat is az állapotommal. Azonban immár egészséges voltam és újult erővel vethettem bele magamat a munkába. Holnap már az osztaghoz is visszamehetek, de ma fontos találkozóm lesz Byakuya-donóval, így egész nap arra kellett terveznem, készülnöm. A ragyogó idő jó kedvet és sok-sok energiát adott mindehhez, így vidáman dúdolgatva készülődtem reggel óta. Még a szokásosnál is méltóságteljesebb és rendezettebb külsőre volt szükségem, így fésülködés közben is minden mozdulatot alapos körültekintéssel hajtottam végre, hogy a végeredmény tökéletes legyen. Hamarosan azonban megállt a kezemben a fésű, mivel kopogást hallottam az ajtómon.
- Hai! - jeleztem, hogy nyitva van lágy, de mégis határozott hangon. A belépő Onee-sama láttán széles mosoly ült ki az arcomra. Mindenképp beszélni szerettem volna vele a találkozó előtt, mivel bár eredetileg nem vett volna részt rajta, úgy vettem észre, hogy jót tenne neki, ha leköthetné magát valami ilyesmivel.
- Hogy telt a napod eddig, Onee-sama? - érdeklődtem kedvesen, miközben kezemben újra vándorútra indult a fésű a selymes hajam erdejében. Nem aggódtam miatta, hiszen vett már részt nemesi találkozókon, és egyre inkább képes volt megállni a saját lábán is ebben a világban. Néha még szüksége volt tanácsokra, hogy ne keverje bajba magát abban a bonyolult diplomáciai egyensúlyban, aminek fenntartása egy labirintuson való keresztül jutásra hasonlított, de a Tamachi-ügyet is nagyszerűen kezelte. Igaz ami igaz, nehezen álltam meg, hogy ne segítsek és intézzem egymagam, de végül bizonyította a rátermettségét, joggal lehettem rá büszke.
- Azt hiszem tudomásod van róla, hogy néhány óra múlva találkozóm lesz Kuchiki Byakuyával. Azért üzentem neked, mert szeretném, ha elkísérnél. Sőt, ragaszkodom hozzá! - néztem rá nővéremre kíváncsian, hogy vajon mit szól az ötlethez, remélem nem éri túl hirtelen a kérésem. Kezem persze meg sem állt, már nem sok volt hátra, és amint készen voltam, mehettem is ebédelni. Mint minden nap, most is reménykedtem benne, hogy Otou-sama is megtisztel a jelenlétével, de erre egyre ritkábban került sor sajnos. Ám mielőtt Ai válaszolhatott volna, bizonytalan kopogás hallatszott az ajtómon, mögüle pedig főtestőröm még tétovább megszólítása hallatszott.
- Sumimasen... Tessék, valami baj van? - válaszoltam a hívásra, de előtte bocsánatot kértem Onee-samától, hogy félbe kellett szakítanom. Tartottam tőle, hogy valami történt, furcsa volt a férfi hangja, és amint kinyílt az ajtó és megláttam, az arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy a kérdésemre igen a válasz. Sápadtan, a kezét tördelve toporgott az ajtóban, tekintete pedig kerülte az enyémet, és Ai-samáét is. Rémülten pillantottam fel rá, idegességemet pedig csak tovább fokozta a hezitálása. Kérdőn néztem össze Ai-samával. Ha valami veszély fenyegetne, akkor már rég cipelne minket a birtok szívébe.
- Én... sajnos rossz hírt hoztam, Ritsu-hime. Attól tartok, hogy az édesapját, Ryuuji-samát... tragikus hirtelenséggel legyőzte a betegsége. Délelőtt lepihent és... Én szörnyen sajnálom, kérem engedje meg, hogy kifejezzem őszinte részvétemet. Azt az utasítást kaptam, hogy ezt a két levelet adjam át önöknek. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most távozom és magukra hagyom önöket, de ha bármire szükségük van, kérem ne habozzanak értesíteni. Mélységes elnézésüket kérem, hogy meg kellett zavarjam a társalgásukat és még egyszer, őszintén sajnálom - kezdte akadozva, de aztán már csak minél gyorsabban túl akart lenni rajta, és ahogy átnyújtotta a borítékokat, mélyen meghajolt és kihátrált a szobából. Szavai értelme hosszú pillanatokig nem jutott el a tudatomig, mintha valami mentális fal állt volna ellen és tagadta volna meg a fülemnek, hogy eljuttassa a hangokat az elmémig. Megrendülve bámultam az ajtóra ahol az előbb még a férfi állt, de nem láttam s nem hallottam semmit, csupán azt éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggurul az arcomon, utat találva magának a ruhámra. Megszűnt számomra létezni a külvilág, a napsütés, a madarak vidám csicsergése. Fésűm is kiesett a kezemből, ahogy kezeim erőtlenül hullottak le magam mellé. Szívemet eddig ismeretlen fájdalom mardosta kíméletlenül, mely egyre több keserű könnyet csalt elő szemeimből, ahogy üressé marta a helyet, melyben Otou-sama lakozott. Elfogott a remegés, a szám kiszáradt, a torkomba került gombócot pedig sűrűn és nagyokat nyelve próbáltam leküzdeni, de nem akart eltűnni, megszűnni az érzés. Fátyolos szemmel néztem rá Onee-samára, majd a kezembe nyomott levelekre, de valójában nem fogtam fel, hogy mit is látok. Csupán az járt a fejemben, hogy mennem kell édesapámhoz, hogy fel kell ébresztenem őt.
- Otou-sama túl sokat alszik mostanában, ne? - szólaltam meg remegő hanggal és különös hangsúllyal, miközben talpra álltam és megtettem az első lépést az ajtó felé. Második lépés azonban már nem volt, lábaim nem akartak engedelmeskedni. Tehetetlenül csuklottam össze, és csak ekkor, ott a földön térdelve tükröződött vissza a szívemet facsaró fájdalom az arcomról is. Könnyeim megállíthatatlanul hullottak kezeimre és a puha szőnyegre, ahogy keservesen sírni kezdtem. A kezdeti sokkból kilábalva elhittem és felfogtam azt, hogy nincs többé, de elfogadni mindezt már nehezebben ment.
- Még csak el sem tudtam tőle búcsúzni! - nyögtem ki el-elcsukló hangon, fulladozva a sós cseppekben, melyek lélektükreimből áradtak ki. Úgy éreztem, fel vagyok készülve rá, hogy egy nap édesapám elveszíti a küzdelmet, de most, hogy megtörtént, rájöttem hogy ez koránt sem volt igaz. Semmire sem voltam felkészülve, csak arra, hogy ne kérdőjelezzem meg az imént elhangzott szavakat. És ami a legjobban fájt az valóban az volt, hogy nem köszönhettem el tőle és nem mondhattam meg neki azt még egyszer utoljára, hogy szeretem és mennyire hálás vagyok neki. Hiszen mikor tegnap beszéltünk, úgy tűnt, hogy nem rosszabb az állapota, mint bármelyik előtte való nap. Akkor mégis miért? Miért kellett ilyen hirtelen elmennie? Képtelen voltam bármi egyebet tenni, csak zokogtam szüntelenül. Pedig annyi dolgom lett volna, ám még csak arra sem tudtam rávenni magam, hogy legalább visszaüljek az ágyra. Megannyi emlék öntötte el az elmémet, amitől csak még görcsösebbé vált a sírásom. Arra vágytam, hogy a mellkasára dőljek és hallgassam a szívverését, érezni akartam az erős ölelését és hallani a megnyugtató hangját. Ám ez immár nem volt lehetséges...

*Egy fontos tárgyalásom végezetével, amikor a papírokat kapom meg a Tamachi birtokról, akkor egy pokollepke száll be az ablakon. Tekintetem kissé kikomolyodik abban a pillanatban. Nem vártam mára semmiféle feladatra, ami a kapitányi teendőimet illeti. Jobbjára inkább arra számítottam volna, hogy ez a gyűlés fog annyira elhúzódni, hogy este már éppen csak áttudjam nézni a szükséges iratokat. Nem így történt, így egy sóhajtás keretében nyújtom ki a kezemet, hogy az állat leszállhassék rá. A megfelelő személyek már hagyják el a termet, s én a felkérésre egy fáradt sóhajtással reagálok. Manapság egyre többen keresik fel szaktudásomat, ami a kidoukat illeti. Persze ki gondolná, hogy a kidoushuu kapitány, valamint az onmitsukidou főparancsnoka is tőlem tanult? Senki, s ha rajtam múlik igazából ez így is marad. Mások ügyes bajos dolgai ezen a téren nagyjából számomra olyan, mint egy titoktartási kötelezettség. Segíteni segítek, de még mindig azon az elven élek, hogy nem kirakatba szeretném tetetni azt, hogy miből mennyire képzett vagyok. A kapitányok már csak ilyenek, sokunkat az erőnkért, és tartásunkért tisztelnek. Én pedig az előbbit szeretem részint titokban tartani. Fordult már elő, hogy pontosan ettől voltam olyan szerencsés. Így azért kicsit lassabban, de végül kiadom a parancsot, hogyha megérkezik a hadnagyom a birtokra, akkor a kidou dojoba vezessék. Személy szerint jó magam egy másik megfelelőbb öltözetet öltök magamra, illetve a haorimat. Ez alig pár percet vesz el attól a pillanattól kezdve, hogy a szobámba érkezek.
S mikor megérkezek részben kicsit meglepve érint, hogy Mei-san még sehol sincsen. Ettől nem leszek ugyan ideges, vagy feszült, csupán meglepett. Hozzá vagyok már szokva, hogy általában ilyenkor az "ügyfeleim" már tűkön ülnek a felett, amit éppen alig néhány perce kértek tőlem. Természetesen az idő általában csak a formalitás eszköze, viszont nem a türelemé. Ha valami kell, az mindig azonnal kell. Ryuuji-sama pontosan megtanított erre, hogy mindig készüljek fel a spontaneitásra. Habár Ritsu ezt nem engedheti meg magának, de ha esetleg baj lenne, akkor majd én értsem a dolgomat. Néha vannak olyan érzéseim Ritsu édesapjával kapcsolatosan, hogy nem hiába tart még maga mellett. Bár nem tudnék erre konkrét választ adni, csak azt, hogy olyan mintha egy kicsit az én apám is lenne. Nagyot sóhajtok a felfedezésre, s mire észbe kapok, már egy hajlongó hadnaggyal találom szemben magam. Mei mindig értette a dolgát. Habár még nem beszélt erről, de olyan, mintha ismerné az etikettet. Kimért biccentéssel üdvözlöm a tisztet, s azonnal intek neki, hogy álljon mellém. Végig mérem valamelyest.*
- Rengeteg a dolgom mára, hadnagy. Azonban volna egy óra szünetem két megbeszélés között. A Tamachi-ház ügyeit intézem. *Rögtönzötten tudatok vele egy-két fontosabb információt, hogy tudja véges az időnk. Lehetne akár fél napokat is gyakorlással tölteni, de ez az én életvitelemben lehetetlen. Két magasabb pozíciót is be kell töltenem, szeretek a maximumra törekedni. S akkor még nem beszéltem a nőegyletben folyó ügyekről, a mai nap még oda is el kell látogatnom. Kohaku-sannak illene most már valamennyi összeget ajándékoznom, hogy hozzá járuljak a felújítási költségekhez. Kuchiki, Mizushima...illendő a Kagamiknak is beszállni ezekbe a költségekbe. Tehát visszarázódva a dolgokhoz, gyorsan végig futtatom magamban a pokollepke üzenetét.* - Tehát kidou edzésre volna szükséged. Akkor viszont megtanítalak most egy pajzstechnikára. Kézzelfoghatóbb dolog, ha valaki gyorsan szeretne tanulni. Magát a technikát megtaníthatom neked, annak erősítését már mással is végezheted. Múltkor láttam napi gyakorlaton, hogy milyen szinten is állsz a démon mágiával, a pajzstörő technikáim erősek lennének neked. Egyelőre az lesz a feladatod, hogy velem együtt végzed azt, amit végezned kell. Aztán felfogatjuk a legalacsonyabb kidoukat vele. Legközelebb - ha lesz rá időd - Yamasakival gyakorolj majd, hogy egy hakuda ütés miképpen képes rá hatni. *Fogom meg kellően gyengén, de mégis határozottan Meit, hogy megam mellé irányítsam. Ilyenkor nem volna célszerű, ha előttem ácsorogna, nem tudna kellőképpen utánozni az instrukcióimat.*
- Ma létező egyik legerősebb pajzstechnika, amely képes a megfelelő shinigami kezében egy bankai szintű támadás hárítására is. Mint te is tudod, a démon mágiában való jártasság a blokkolási erősséget növeli. Minél többet gyakorlod majd, annál jobban menni fog a technika. Egyik legkedveltebb kidou formám. *Eszembe jut ekkor valami, amiért kicsit meglököm a lányt, hogy oldalra sandítsak; ritka látvány ez tőlem.* - Shiroichi taichou üdvözlése ellen kimondottan hatásos. *Jelentem ki, majd ismét kihúzom magam és megkeményednek arcvonásaim. Való igaz, hogy Anao már megannyiszor felkenődött ezen a technikámon. Nem tehetek róla, nem szeretem, ha valaki csak úgy rám ugrál. Két olyan személy van az életemben, akinek ezt bármikor megengedném. Illetve három, de a harmadik nem éppen az a típus, aki ezt megtenné. Tehát visszatérve a tanításhoz, kinyújtom előre a kezemet. Néma idézést használva idézem meg az átlátszó pajzsfalat, ami pontosan előttünk materializálódik.*
- Mond el nekem shinigami, milyen mágiát látsz most itt előttünk? Előbb mond el, hogy mi lehet. Aztán menj oda, és kocogtasd meg. Érezni fogod a rád visszaható masszív erejét; majd ha a nevét is tudod, nyugodtan mond el. * Nem esik nehezemre megvárni, és mindvégig fenntartani a számára ezt a technikát, csak is azért, hogy kellőképpen ezt követően felmérhessem a jelenlegi elméleti tudását. Azt hiszem, nem kell csalódnom a saját hadnagyomban. Még akkor sem, ha tudom, hogy Mei inkább a zanjutsuban jeleskedik. Kell egy kis idő, mire pontos leírást tud adni a technikáról, de a nevét még nem tudja. Erre számítottam is, nem minden tiszt tud egy ilyen magas szintű kidounak az idézési nevét. Igazából ritka, ha egy hadnagy kidoukban ennyire jeleskedik. Ellenkezően a kapitányoknál kicsit már követelmény, hogy nem hanyagolhatjuk el bizonyos osztagokban mind a négy képzettség fejlesztését. Ebben kicsit szokatlan, hogy mindenféle idézés nélkül idézek itt kidout. Aki viszont ismer, tudja, hogy ez tőlem nem szokatlan. Még mindig ebben az ágban vagyok a legképzettebb. Sokat foglalkoztam vele, s valahol jó is, hogy ezt a tudást igyekszem kamatoztatni azzal, hogy segítek másoknak benne.*
- Ez a kötési technikák nyolcvanegyedik számú technikája. Egy hasító üresség, azaz lélekenergiából nyert pajzstechnika. Lényeg, hogy a halálisten bármilyen harci helyzetben a saját lélekenergiájából egy hatékony pajzsot idézhet meg. Minél magasabb a lélekenergiája valakinél, annál nagyobb mérteket képes felvenni, annál masszívabb lesz ez a technika. Nem csupán kidouk, arrancarok ceroi, de a fizikai támadások ellen is jól alkalmazható. Gondolhatok itt egy hakuda általi ütésre. Bár hozzá teszem, hogy magának a falnak egy kis idő kell mire feláll, így egy kardcsapás ellen szerintem hatástalan. Viszont, ha egy ceroval gyűlne meg a bajod, ajánlom a figyelmedbe. *Szépen lassan ez alatt leengedem a pajzsot, ami lassacskán szertefoszlik előttünk. Egyelőre az kellett, hogy az elméleti dolgokkal indítsak. Ez már igazából egy tanítási stílusommá vált, hogy mindig az elmélettel kezdek. Csak utána vagyok hajlandó keverni a kettőt. Ezzel készítem fel a tanulót mindig arra, hogy mit kell tudnia egy technikáról, amit el fog sajátítani. Csak úgy belecsapn ia közepébe ostobaság; pláne egy ilyen kidounál.* - Ez a pajzs képes a hadou nyolcvankilencedik technikáknál alacsonyabb szintűeket felfogni. Koncentrációt igénylő, mondanom sem kell, hogy kimerítő jellegű, ha nem gyakorlod eleget.* Aztán mögé shunpozok egy pillanatra, hogy valami olyasmit tegyek, amit az eddigiek során még nem tettem. Kényes technikáról van szó, s jobbnak látom, ha először verbálisan - azaz szavakkal tanítom meg neki a technikát -. Befogom a szemét, és államat a vállára teszem, hogy aztán kezeit az enyéimmel megemeljem.* - Tartsd csukva a szemet, és csak csináld, amit diktálok. *Megemelem két kezét, hogy az enyémmel párhuzamosan mellmagasságában oldalvást ki legyen nyújtva. Aztán kiegyenesítem gerincvonalát, amitől az egyensúlya először kicsit megbillenhet, de kiegyengetem. Ettől kicsit kellemetlen lesz neki az első pillanatokban. Olyan érzés lehet, mintha semmi sem lenne.* - Minden, ami van..az most hat rád. A környezeted rád hat, te pedig rád. Az ablakon friss levegő jön be, s rád fúj. Azonban a te szárnyaid, ezúttal a karod felfogja ezt. Állj meg úgy egy helyben, hogy a rád ható környezeti erők ne tudjanak kibillenteni egyensúlyodból. *Valójában ez egy kicsit erőnléti próbának is elmondható, mégis köze van ahhoz, amit tanítani akarok neki. A végén rá fog jönni, hogy miért is így kezdtem a gyakorlatot. Először, mikor megbillen a keze, visszairányítom neki. Egy darabig megy neki, de a szél mindig valahogy kicsit kibillentheti. Csak egyetlen ujjamat érintem hátához, máris stabilan képes tőle megállni. Végig nézek a lányon.*
- Abba hagyhatod. *Utasítom, s majd mellé lépek, hogy a terem fala irányába nézzek elsősorban, néha pedig egy-egy pillanásommal illessem őt.* - Elég volt egyetlen egy pont is, hogy biztonságban érezhesd magad..nem igaz? A környezet hat rád, te pedig visszahatsz reá. Ezen pajzstechnika alapfeltétele, hogy eszedbe vésd ezt, amit az imént tanultál. Minden pajzstechnika alapja, hogy tudd. Ez egy gát. A környezet rád hat, te pedig visszahatsz rá. Behunyt szemmel bizonytalanná, védtelenné kezdtél válni. Ám a sötétségben is elég egyetlen pont Mei, hogy megtaláld a biztonságod. Félelemmel sosem idézhetsz pajzstechnikát, mert abban az esetben tételezzük fel az én ujjam félre csúszik. A te szárnyad ezáltal letörik, a mi esetünkben a pajzsod szilánkokra tör. Ha félsz, csukd be a szemed. De a legjobb, ha nyitott szemmel döntöd el, mennyire szeretnél ellent állni a környezetednek. *Lépek egy kicsit oldalra, s ismételten néma idézéssel magam elé képzem az átlátszó pajzstechnikát, ami a lélekenergiámból jön létre.* - A sötétségben nincs semmi, ahogyan ebben a térben sem. Te vagy és a szél. A te dolgod az, hogy megtörd ezt az ürességet. Feléd indul mondjuk egy cero..el kell döntened, hogy akarod, vagy sem? Akarod, hogy kelljen lépned ellene? Ha nem, akkor törd meg a tér ürességét. Hasítsd ketté a teret önön akaratoddal. *Ismét mögé lépek, immáron nyitott szemmel irányítva kezét ujjaival maga előtt egy téglalapot rajzoltatok meg.*
- Olyan ez, mint az építőkocka igazából. Ám ezúttal a biztonsági zónádat magad elé akarod helyezni. Az emberi hát az, amit mindenki védtelennek vél, így ha onnan jön a segítség...máris megnyugodsz. Ezért sem dőlhettél el az előbb. Viszont most képzeld el azt, hogy elől vagy védtelen. Ha elől találnak el, akkor sokkal rosszabb. Képzeld el néhai ellenfeled egy vészes támadását, majd mond utánam az idézést. Bakudou Hachijuuichi, Danku! *Természetesen ekkor már egyik kezét irányítom csak maga elé mellmagasságában előre, s hátra lépek, hogy ne zavarjam az idézésében.* - Gondolj az alap szabályra. Azt akarom, hogy a teret megtörjem. Én nem akarom, hogy ami felém tart, az elérjen. A szárnyam akkor fog letörni, ha eltalál az a technika. *Irányítom a gondolatait, mert tudom, hogy alapvetően ezt a technikát nehéz megtanulni. Leginkább krízis helyzetekkor lehet a leghatásosabban megidézni. Ezért is shunpozok hirtelen elé, s minden figyelmeztetés nélkül egy byakurait küldök felé kellő távolságból. Persze ez elől el tud ugrani, ha nem merne vele megküzdeni, de ő maga is tudja, hogy mi a danku lényege.* - Addig nem foglak békén hagyni, még fel nem adod a menekülést. *Biztosítom róla, hogy ez így lesz. Így hát valóban alacsonyabb szintű technikákkal támadom be. Csak a legalapvetőbb hadoukkal, mert úgy érzem, hogy ez az én kezemből erősebb is, mint kellene most. Nyilván nem az a célom, hogy megsértsem Meit a meggondolatlan támadásokkal élve. Csak annyit kell elérnem nála, hogy lelkiekben a Dankuhoz edződjön. Ez tényleg az erős shinigamik eszköze. Nincs rá bizonyíték, hogy a feléd érkező támadást fel tudja fogni a pajzs. Sokan szeretnek egyszerűen csak elugrani előle.* - Az akaratoddal kell irányítanod, nem a tudásoddal. Ha félsz attól, hogy elér téged..akkor sosem tanulhatod meg ezt a technikát! *Emelem fel némileg a hangom, illetve nem hagyom neki, hogy nyugton legyen. Néha helyzetet is változtatok, és már csak akkor hagyom abba, amikor végre sikerül neki megidéznie a pajzsot.*
- Gratulálok shinigami. Sikerült teljesítened a próbát. *Kicsit lejjebb szegem tekintetem, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Éppen időben sikerült neki ez az egész, kisimítom a rajtam lévő haorit.* - Ha gondolod gyakorolhatod még, rendelkezésedre bocsájtok egy néhai kidoushuu osztagos illetőt, aki majd rád támad. Nekem most távoznom kell egy megbeszélésre. Sok szerencsét, hadnagy! *S távozásom alatt tényleg elirányítok egy Kagami szolgát, aki majd segít Meinek a technika erősítésében. Hogy is van a mondás? A tanár nem mondhatja meg, hogy menj. Ő csak megmutatja a megfelelő utat, de hogy azon miképpen megy végig a diák, az már csak rajta múlik. Azt hiszem a dankuról ennél többet nem lehet tanítani.*

*Már nem is tudom mikor volt utoljára, hogy nem a munka felett róttam le mindennapjaimat. Elképzelni sem merem, hogy ebben a kálváriában még mindig hogy lehet helyén az eszem. Azt hiszem, nekem kiváltképpen szükségem van a két hadnagyomra. Nem is panaszkodhatom, ami azt illeti; habár Shizuka-san kissé kajla, de hű az osztagához. Mióta felvetettem eme feladatkört a Sanbantaial, azóta nincs túlságosan sok szabadidőm; nem is volna hozzá kedvem. A pecsét okozta átok, hogy a motivációmat egyre kevésbé találom. Úgy érzem magam, mint aki megszűnt volna shinigaminak létezni. Már nem érezhetem a kidouk idézése adta örömöket, vagy azt, hogy a villámlépteket fejleszteném. Ereimet elhagyta az erő, valamely fajta komorság költözött belém. Egy végeláthatatlan szenvedés áldozatául estem, mi csak egy út felé vezethet. Órák óta állok az erkélyen azon gondolkodva, hogy mikor vegyem kezembe a pergament, és mikor tegyem meg azt a lépést, ami mindenkinek a legjobb volna. Én tudom, hogy aggódnak, s azt is, hogy lennének kik kiállnának mellettem ebben a kérdésben; viszont a büszkeségemet és tartásomat nem adom oly' könnyen. Én egy Kagami vagyok, és emelt fővel kell távoznom onnan, amit elvesztettem. Igen, nagyon úgy tűnik elvesztettem a pozíciómat a Gotei Juusantai berkein belül. Többé nem lehetek kapitány, ha nincs meg a kellő erőm, hogy túlszárnyaljam a hadnagyaimat. Még csak a szintjüket sem érem el; sőt, már a shinigami szintet sem. De nem idegeskedem, hiszen azt tettem vélhetőleg, ami abban a pillanatban a leghelyesebb volt. Védtem a velem tartó tiszteket, ahogyan csak bírtam, valamint azt tettem, ami minden kapitány dolga. Behunyom a szemem, s nagyot sóhajtok. Magányos vagyok, igen magányosnak érzem magam. E fájdalom, ezek a sebek, amiket kaptam nem akarnak gyógyulni. Hogyan is gyógyulnának? Nincs ki begyógyítaná őket, egyedül maradtam. Noha nem azért, mert nem tudnék érte nyúlni; nem azért, mert nem tehetem meg. Egyszerűen csak Ő az a személy, aki jelenleg a legtávolabbinak érzek a szívemhez. Elhidegültem, nem tudom a visszautat.
Még néhány perc kemény gondolkodás után végre elindulok a rezidencián belül, hogy megnézzem mire készül ma éppen a húgom. Röstellem, hogy mostanában vele is éppenséggel kevesebbet foglalkoztam; de talán a velem történt események okán majd megérti, hogy ez önön hibámon kívüli dolog. Nem tudok mindenkire figyelni, sőt talán senkire sem. Nyomorultnak érzem magam, mégis erősnek kell maradnom. Hol lehet a kiút? Hol lehet az én igazi életem? Kicsit kisimítom vonásaimat, mielőtt kopognék Ritsu ajtaján. Nem várom, hogy hamar nyerjek bebocsájtást, ez mégis megtörténik. Illendő bólintással fogadom imádott húgomat, aki éppen a hajának fésülésével foglalatoskodik. Halványan igyekszem rá mosolyogni, bár ez sehogy sem sikerül.*
- Pihentem egy keveset. Rengeteget dolgozok, muszáj volt. Jártam a Juunibantainál is, azonban egyelőre nem tudnak semmit mondani a pecsétemmel kapcsolatban. Lehet, hogy le kell mondanom a kapitányságról. *Utóbbit kissé szürkén közlöm. Ritsu előtt nem szeretnék titkolózni jelenleg, hogy mitől is aggódom most igazán. Nehezen tudok ezekről a dolgokról beszélni, kicsit szégyenben is érzem magam miatta. A főnemes, akinek kapitányként nincs lélekenergiája; ellentmondásos a morálommal. Kicsi elkalandozásom után pillantok fel igazán Ritsu öltözékére. Már kérdeznék is róla, amikor magától belekezd abba, hogy kivel is találkozik, valamint szeretné ha ott lennék. Szavai meglehetősen váratlanul érnek, noha az öltözékem még így is éppenséggel megfelelő. Sokáig csak pislogok rá.*
- Ami azt illeti.. *Kezdenék bele a véleményem kinyilvánításába, amikor kopogás zavarja meg a beszélgetésünket. Nem lett volna sem rossz, se nem jó a mondandóm, csak éppen helyén való jellegű. Kicsit ridegebbé vált az arckifejezésem a zilált testőr megjelenése nyomán. Nem értem, hogy mitől lehet ilyen ideges, ezért is nézek Ritsura, hogy kezdjen valamit az őrével. Az őr azonban magától belekezd egy olyan mondandóba, ami már önmagában is hihetetlennek tűnő beszéd. Világot pusztító szavai vésetekként kezd a szívbe maródni, és facsartatni ott, ahol csak éri. Hová is a szó? S hová is a remény? Gondoztam, ápoltam és védtem őt. Olybá tűnt, hogy kezét mindennap megfogtam, s próbáltam megtenni azt, amit senki más nem tehet meg; megmenteni a lelkét. Nem folyik könnyem, s nem nem mutatkozik meg semmi rajtam; pedig ez a csapás számomra már olyan erős, hogy úgy érzem nem bírom. Többé nem bírom el, hogyan bírjam el? Behunyom szemem és nagyot sóhajtok; nagyot, hogy erős bírjak maradni, ellentétben Ritsuval. Tudom mit érez, és azt is tudom mi volna a számára a legjobb. Így hát mikor összerogy, oda lépek hozzá és megfogom. Sőt, nem csak megfogom be erőteljes mozdulattal emelem meg testét, hogy talpra álljon. Bár az ágyon hagyott levelek tartalmas természetesen érdekelne, de nem most. Én csak azt tudom most, amit tennem kell azért, hogy a húgomnak könnyebb legyen. Finoman lebontom a kezeit arcáról, és megemelem arcát, hogy szemeibe bírjak nézni, látva azt a katarzist, amin keresztül megy.*
- Ne beszélj butaságokat. Miért kéne elbúcsúznod az édesapádtól? Ne engedd el az emlékét, hanem éljen benned örökké az, hogy tegnap még kedvesen beszélgettetek. Szeretett téged, és te is őt. Sírd ki a fájdalmat húgom, de legyél elégedett azzal, hogy nem kellett megszenvednie a halál tusáját. Gyere.. *Ekkor jó erősen megölelem őt, és egyik kezemmel fejét a vállamra hajtom. Megtartom őt, úgy, hogy egyetlen egy könnyet sem ejtek. Fáj, ég és mardos, de nem tehetem, nem sírhatok. Nem lehetek gyenge, most nem lehetek. Nekem most kell erősnek lennem, hogy segíthessek. Tudom, hogy nem vagyok a világ legjobb testvére, sosem tartottam magam annak; de tudom min megy keresztül. Tudom mi az, amire szüksége van. Egy szerető kézre, aki majd enyhíti a fájdalmát, és segít neki tudomásul venni, hogy a mai naptól kezdve nem csupán az apánkat vesztettük el, de számára egy új világ kezdődik. Egy zord, és nem visszaköszönő világ, ahol szüksége lesz egy olyan személyre, aki majd megvédi őt. Nincs erőm, hogy megtegyem, de ott lehetek vele...azt hiszem. Ezért is késztetem a húgomat arra, hogy befektessem az ágyába. Zokogó arcára egy gyengéd puszit hintek és megsimítom.*
- Ma egész nap itt leszel. A gyűlést majd én lerendezem, mint a te felhatalmazottad.. *Ekkor pillantom meg a leveleket az ágyon ismételten, amit egyszerűen magamhoz veszek és becsúsztatom a ruháim alá. Holnap ráér neki olyan dolgokat olvasni, amik újra megrázzák. A mai nap óvni kívánom attól, hogy szerető szavakat olvasson az édesapja tollából. Nem gazság ez, csupán gondoskodás arra irányulóan, hogy adagokban kapja a dolgokat. Természetesen megvárom míg olyannyira kisírja magát, hogy elaludjon. Betakarom, és halkan távozom. A saját levelemet ugyan kifelé menet elolvasom, de csak megint nagyot sóhajtok. Nem sírhatok, nem ez az időpont jelenleg. Így hát csak levonulok a gyűlésterembe Kuchikiékhez, úgy, hogy egyenesen annak a férfinak a szemeibe nézek, aki akár a férjem is lehetne. Most először fordul csak meg a fejemben igazán, hogy nem számít a nemesség, hanem az, ami mögötte áll. Gyors tárgyalást gyanánt lehet azt érteni, hogy finoman szólítom fel őket távozásra a tragédia okán, és személyesen kérek elnézést Byakuyatól. Szerencsésnek mondható, hogy jó kapcsolatot ápolok vele, így maximális megértéssel jár el; még a segítségét is felajánlja, amire csak némán bólintok. A feszült pillanatok után pedig pontosan tudom, hogy hová kell ezek után mennem; ugyanis hamarosan elered az eső...*

Volt időm gondolkozni az elmúlt napokban. Jobban mondva, semmi másra nem voltam képes, csak a gondolkozásra, bárhogyan is akartam elterelni a figyelmem. Napok óta nem, vagyis alig ettem, azt a keveset is csupán azért, mert erőszakkal tuszkolták le a torkomon, s gyakorlatilag kávén és cigarettán éltem. Most először sikerült úgy-ahogy kialudnom magam, legalábbis többet pihentem két-három óránál. A végső kimerültség arra ösztönzött, hogy legalább egyszer úgy fejtsem gyötrő álmokra fejem a párnára, hogy tartalmasabban pihenjek, mint eddig. A nap tehát már magasan süt, amikor ébredezni kezdek. Első gondolatom, hogy megpróbáljak minél hamarabb visszamerülni az álomba, melyre már nem igazán emlékszem, de jó volt, jobb, mint most a valóság, jó volna abban a világban élni. Ám hiába pendezgetem szemem, végül hunyorítani kezdek a nap besütő, zavaró fényére, mely végképp kiráz álmomból. Bármit teszek, az sehogy sem jó. Nem tudom, hogy legyek erős, nem tudom, hogyan szedjem össze magam. Pedig tudom, hogy mennyi embernek okozok csalódást, tudom, hogy vannak, akik bíznak bennem és számítanak rám, de én már nem tudom, hogyan legyek újra önmagam. Talán az a valóm sosem voltam igazán én? Talán erre volt szükségem, hogy levedeljem mindazt, ami csak a külcsín, ami csak a látszat, és feltárulkozzon valódi, elemi énem? Talán így van, de már ezt sem tudom igazán.
Össze kell szednem magam; nyúzott arcomat megdörzsölöm, hogy azt a látszatot keltsem, némi életet sikerült erőszakolni önmagamba, holott ebből semmi sem igaz. Amióta azokat a szavakat mondtam Ainak, ő pedig kisétált az ajtón át, még csak le sem zuhanyoztam, pedig már négy napja is ennek. Nem bírtam erős maradni, és úgy érzem, még mindig nem sikerült azzá válnom. Én mégis azt mondtam Ainak, hogy neki erősnek kell lennie, ha szereti Ritsut. Elmondtam neki, hogy csak Ritsura gondoljon, ha úgy érzi, nincs benne elég akarat, csak képzelje el önmaga előtt az arcát… ugyanakkor én magam nem bírtam ugyanezt megtenni Aival, Aiért. Talán én nem szeretem Ait? Nem szeretem eléggé?
Ezeken a dolgokon gondolkozok, miközben veszek egy zuhanyt, hogy végre felfrissítsem magam. Azt hiszem, ostoba vagyok, ostoba és önző, amiért úgy viselkedtem, amiért csak önmagammal foglalkoztam, amikor a szeretett nő hozzám fordult segítségért. Úgy érzem, valamit nagyon elrontottam… Valamit elrontottam, és helyrehozni nem tudom. Ai már egyszerűen nem szeret, nem úgy, ahogyan régen, de ez miért akadályoz abban, hogy mellette legyek? Mert Ainak most szüksége van valakire, aki képes lehet lelket önteni belé, szüksége van valakire, aki képes erős lenni, amikor ő nem tud. Nekem pedig egyszerűen hallgatnom kell saját tanácsomra, és meg kell erősödnöm, őérte, őmiatta, álmaim nőjéért, még akkor is, ha többé nem lehet az enyém.
Miután felöltözöm egyenruhámba, első dolgom hátrahagyni szobám, hogy a Kagami birtokra induljak. Jól ismerem már az utat, azonban shunpoval is beletelik némi időbe, mire sikeresen odajutok. Nem sokat gondolkoztam azon, hogy vajon itt, vagy éppen az irodájában lehet, hiszen tudom, hogy néha a kialakított, harmadik osztagos szállását veszi igénybe, ha éppen pihennie kell a munkái miatt. Azonban mivel Ritsuról is szó van, ezért azt hiszem, most inkább mellette találom meg, valahol a birtokon. Az őrség meg is erősít ebben, akik mellett el is haladok, miután megérkezek. Gyakorlatilag semmi mást nem hoztam el a levelet kivéve, amit nálam hagyott, és amihez azóta sem nyúltam hozzá.
Máskor vagy tíz percet szöszölök a hajammal, hogy úgy nézzen ki, ahogy, azonban ez most elmarad, valamint a szemeim alatt is megmarad néhány sejtelmesen barnás karika, hiába sikerült végre vagy hat órát is aludnom egy huzamban. Négy nappal ezelőtt meg se fordult a fejemben, hogy eljöjjek Aihoz, azonban most megtettem. Aihoz, és nem Aiért. Meg kell tennem, és nem érdekel az sem, ha szenvedni fogok. Ennél rosszabb már úgy sem lehet amúgy sem.
A kertben nem találom meg őt, így szobája felé veszem lépteim, ami előtt meg is állok néhány szusszanásra. Fogalmam sincs, mit fogok mondani, semennyit sem gondolkoztam ezen, így csupán sóhajtok egyet feszülten, mielőtt bekopognék. Kínosan hosszú másodpercek telnek el, válasz híján pedig újra koppantok párat az ajtón, s már-már arra gondolnék, Hisae talán valahol máshol lehet a birtokon belül, ám hogy erről megbizonyosodjak, félretolom az ajtót, hogy belessek. Még sem tévedtem, mégis itt van… Egy pillanatig félve nézek csak végig rajta tartván attól, amit látok. Itt van ő, teljes valójában, éppen úgy, ahogyan gondolataimban eddig szerepelt. Vagyis azt hiszem, talán kicsit mégis más, azonban ettől még ugyanúgy ő. A földön ülve temeti arcát kezeibe, talán még csak azt sem fogta fel, hogy itt vagyok.
- Várj, segítek. – csóválom meg a fejem és túrok bele tarkómnál hajamba, miközben szemeimet lesütve hunyom le őket. Végül odalépek hozzá és felnyalábolom a látszólag tehetetlen testet a földről. Mindig ilyen nehéz lett volna? Vagy csak én nem vagyok még mindig elég erős?
Ha hagyja Ai, ha nem, a megemelt testét ledöntöm az ágyra, és ráadok egy takarót. Talán tiltakozni fog, talán lesz hozzám néhány keresetlen szava, talán azt kéri majd, hogy menjek el és hagyjam őt magára, de ha így is tesz, én némán tűröm ezt is. Megérdemelném, hogy olyan szavakat vágjon a fejemhez, amit eddig. Ez azonban nem változtat semmin.
- Tessék, ezt idd meg. Még egészen meleg. – pillantom meg egy asztalkán a csésze teát, melyet bizonyára valamelyik szolgája hozott ide, csupán nem itta meg. Odaviszem neki a csészét, én pedig letérdelek az ágya elé, hogy így nyújtsam a teát felé.
- Nem érdekel, ha nem lehetek veled, Ai. Nem érdekel, ha már nem szeretsz. Akkor is melletted leszek, ha többé nem szeretsz, akkor is, ha nincs jövőnk. – számítok arra, hogy nem issza meg a kihűlőben lévő teát. A helyében én sem innék egy kortyot sem… ahogyan tettem azt az elmúlt néhány napban is. Ha nem kéri a teát, lerakom magam mellé a földre, úgy, hogy ne borítsam fel.
- A levél… szóval nálam maradt. – húzom elő a levelet, mely Ai apjának utolsó gondolatait tartalmazza. Miután meggyőződtem róla, hogy felismerte, mit hoztam el neki, megpróbálom felé nyújtani és odaadni neki azt. Ha nem fogadja el, ezt is lerakom a földre a tea mellé.
- Akarsz róla beszélni? – feszülten sóhajtok egyet, és szenvtelen arccal pillantok rá. Biztos vagyok benne, hogy van mondanivalója, akár az apjáról, akár rólam. Ha pedig így van, én itt maradok mellette és meghallgatom.

*Amikor az élet összeomlik körülöttünk, akkor lábunk alatt megnyílik a föld és elmerülni készülünk. Ez történik velem is e pillanatban. A szakadék szélén állva, nem tudom eldönteni, hogy az elém táruló út helyes, avagy sem. De milyen út is számít helyesnek ebben a világban, ebben a kultúrában? A háborúban és szerelemben azt mondják minden szabad, ám a lelkiismerettel s közérzettel mindenkinek magának kell elszámolnia. Nincs tiszta közérzetem egy cseppet sem, hiszen tudok, amit tudok. Tudom, hogy a helyzetem jóval komplikáltabb annál, mint aminek látszik. Egyedül maradtam, talán így érezhetem. De úgy is érezhetném, hogy hibáztam. Minden olybá kaotikusnak titulálható, hogy semmi sem tűnik egyértelműnek. Pedig minden egyértelmű, csak éppen az nem, ami a mi utunk. A fájdalom kap el, reszketek tőle. Eddig azt hittem, hogy nem történhet olyasmi velem, amely szilárd tartásomat megrendíthetné; tévedtem. Ekkor kell rá jönnöm, hogy ami nem öl meg, az ismételten csak megerősít. vagy esetlek keserves emlékekkel szövi be magát? Minden eshetőség fenntartható. S most, hogy egy ekkora jövőképpel kell szembenéznem, azt hiszem megijedtem. Noha nem attól, hogy éppen a húgom mellett kellene kitartanom, hanem inkább attól, hogy miként teszem azt majd. Mivé fogok válni? Hogyan maradhatnék meg annak, mint aki vagyok? Erős kérdések ezek, a válaszokat pedig csak oda kint lelhetem majd meg. Kockáztatnom kell, el kell esnem, fel kell állnom. Csak így maradhatok életben, csak így találhatom meg azokat a célokat, amik majd életben tartanak.
Sötétség vesz körül, és a sötétség peremén állva elmélkedhetek azon, hogy mindent úgy tettem-e, hogy az megfelelő legyen. Párosulnak tetteim az erkölcsi dogmáimmal? Tudok-e majd úgy lefeküdni, hogy másnak reggel a tükörbe nézve önmagamat lássam? Minden csalókás, akárcsak ilyenkor egy keselyű tanácsadása. Bármennyire is elrettentő hatásként érhet Keisuke érintése a sírásom mellett, mégis jóleső. Valamelyest ugyan megnyugtat, másrészről úgy pattint belém újabb hasadékot, mint szilárd kőben a kifagyott folyadék. Kagami Ai vagyok, egy főnemes akinek az élete mostanra már labilis lábakon áll. Hogyan menjek tovább, még mindig nem tudom. Eddig csupán talán három fogalom fogalmazódott meg bennem, ami befolyásoló tényező az utamra. Keisukevel megromlott a kapcsolatunk, s bár nehéz kimondani részemről valami egészen megváltozott. A rengeteg munka, a sok egymás nélkül töltött idő és tragédia okán új érték központú életritmust vettem fel; amelybe a szerelem nem kapott helyet. Elhidegültünk, elmúltak azok az idők. Nem bánkódhatok miatta, de nem is szánhatom, mert nem bántam meg egyetlen pillanatot sem. Aztán ott van az a fogalom is, hogy Ritsut szeretném segíteni a nemesi körökben; ebben pedig én magam is teljes értékűen érvényesülni akarok. Harmadrészt, - ez pedig a legnehezebb - kapitány szeretnék maradni. Elég ideje vagyok már az, hogy tudjam, nem tudnék ismételten egy alacsonyabb rangban elhelyezkedni a Gotei Juusantai berkein belül. Így hát a sok rendezetlenség ellenére azért kész célokkal indulok, még ha ezek nem is teljesen kiforrottak. Valamit tennem kell, valami olyasmit, amitől ismét kiegyensúlyozottabb lehetek. Tán lehet, hogy tényleg ama útra kellene lépnem, amelyre neveltek minket shinigamikat? A sors majd talán maga elrendezi ezt. Egy pillanatra elkapom Keisuke kezét, és mélyen a szemeibe nézek.*
- Túl sok minden megváltozott Keisuke. Nekünk valóban nincs közös jövőnk, azonban azt sem szeretném, ha miattam neked a későbbiekben nem volna. Idővel azt szeretném, ha túl tennéd magad rajtam. Segítségedet egy bizonyos határokon belül vagyok csak hajlandó elfogadni. Nem maradhatok örökké gyenge és esetlen; mai nap még sírok, de holnap már keményen edzem majd az erőmért, amely elhagyott nem is oly' rég. *Ecsetelem önön gondolataimat az ajánlatával kapcsolatban. Kedves gesztus, csak éppen nem szeretnék senkit semmiféle reménnyel táplálni. Mindazonáltal az is közre játszik, hogy mindkettőnknek leginkább az volna a legjobb, ha valóban meglenne a távolság. Őt csak tépné, nekem meg fájdalmat okozna. Bonyolult dolgok ezek, amit csak az idő oldhat meg. Egy pillanatra azonban nem is értem miért, de irónikus mosoly vonul végig az arcomon.*
- Az eljegyzési gyűrű bravúros előjel volt. *Jegyzem meg úgy finoman az észrevételemet.*

Kitartás

Tudom, hogy talán kéretlen látogató vagyok, talán nincs szükség rám, de vannak kötelességeim, amiket meg kell tennem, nem magamért, hanem Aiért. Hol van a határ az önzőség és az önzetlenség között? Mikor mondhatom biztosra, hogy nem hiú remények beteljesítése miatt jöttem? Mikor jön el az a pont, amikor elmondhatom, hogy már nem azért teszek meg valamit a szeretett nőért, mert még mindig táplálok iránta érzelmeket? Mert az érzések még megvannak... azonban félre kell tennem vágyaimat, félre kell tennem minden reményem, mert kívánságom hasztalan. Mi nem lehetünk együtt, mi nem tudunk együtt lenni. Nem tudom Ainak megadni férfiként azt, amire szüksége van, éppen ezért csak barátként próbálom megadni neki azt, amit így viszont meg tudok. Barátság... nem, ez nem barátság. Ez valami egészen más, és igazán én sem tudom, minek is nevezhetném. Talán lezáratlan ügyeink kapcsolnak még össze, melyek előbb vagy utóbb végleg elszakadnak. Talán csak a hosszú idő, a hosszú ismeretség összekovácsolása folytán érzem úgy, hogy még szükség lehet rám. Éppen csak nem úgy, ahogy szeretném. Mert Ai nem szeretné, Ai nem tud engem szeretni. Kérdés, én tudok-e még valaha is bárki iránt így érezni. Most minden kilátástalannak tűnik, minden mocskosnak, minden bizonytalannak. De mindez most nem számít. Már semmi sem számít.
Nincs közös jövőnk... visszhangzik saját mondottam fülemben, melyet Ai is megismétel. Tulajdonképpen már régóta tudtam. Azóta tudtam, hogy visszatértem. Valahogy onnantól változott meg minden; mások voltak az elvárásaink, és egyikünk sem tudott megfelelni a másiknak. Nem vagyunk képesek együtt boldogulni, egymáshoz idomulni, és ami nem megy, ami ennyire nem megy, azt kár erőltetni. Néha pedig a legjobb módszer a feladás, néha nincs más kiút, néha nincs más választás. Mi már nem tudtunk magunknak más választást adni.
- Ahogy gondolod, Hisae. - hajtok fejet gondolatban. Értem én, tökéletesen értem. Én sem szeretném, ha miattam kínozná magát. De nem azért vagyok itt, hogy visszaszerezzem azt, ami már sosem lehet az enyém. Talán sohasem tartozott igazán hozzám, talán minden csak hazugság volt, tévképzet, reményteljes képzelet.
Csak pár pillanatig tűröm, hogy szemeit az enyémbe fújja. Megszorítom ugyan a kezét, mégis csalódottan fordítom el a fejem kissé. Fájó a szemeibe nézni, fájó azt látni, hogy talán nem is ismerem, talán sohasem ismertem. Ő valahogy nem az a nő, akiről azt hittem, hogy ismerem. Többek között ezért is lehetett az, hogy megromlott minden, a kapcsolatunk, a viszonyunk, és valahol talán mi magunk is. Az Ai, akit megismertem, kívül rideg volt ugyan, ám nyilvánvaló volt, hogy ez csak egy burok, egy óvó védőmező, egy maszk, semmi több. Ám ez a maszk újabb és újabb rétegeket kapott, én pedig már nem tudtam vele boldogulni. Könnyű lenne Ait hibáztatni, de ez nem így van. Talán én vagyok a hibás, amiért nem tudtam megfelelni, amiért nem tudtam lebontani a falat, mely közénk emelkedett. Talán mindketten hibásak vagyunk, talán egyikünk sem próbálta eléggé. Talán egyikünk sem hibás, talán csak egyszerűen így alakult, talán csak így kellett történnie. Bárhogy is lehet, én nem hibáztathatom őt, legfeljebb önmagam ostorozhatom, ahogy teszem és tettem eddig is. De most nem számít. Ainak szüksége van támaszra, és neki nincs más, senki más, akivel legalább gondjai szeletét megoszthatná. Kérdés csupán, hogy ő akarja-e átadni vállaimra terhei egy részét, hogy ő képes-e, tud-e és akar-e még bízni bennem.
- Ne aggódj miattam, de tényleg. Majd valahogy... - nem fejezem be mondandóm, nem tudom, mit is mondhatnék. Nem akarok hazudni, mert igenis, fáj, de nem akarom a saját bajaimmal terhelni. Van neki így is elég.
- Hát igen... - vakarom meg kicsit idegesen a tarkómat, majd eresztem le kezem. - Én azt teljesen komolyan gondoltam. - az én arcomon nincs mosoly, nincs miért mosolyognom. Komoly tekintetem fúrom szemeibe, most már kicsit szégyellem is magam azért, amit akkor tettem. Pedig akkor még jó ötletnek tűnt.
- Mindegy. Ostoba voltam. Kérsz valamit? Hozathatok neked valamit enni. -
eresztem el a kezét. Lehet, szükségünk lenne erről beszélgetni, talán mindkettőnknek könnyebb lenne. De mégis... nehéz az elvarratlan szálakra rátérni.

*A napok sűrűek lesznek, hiszen azonnali hatállyal vissza kell helyeznem magam a munkába. S bár osztagom megvan, de hivatalosan még nem térhetek vissza a Kidoushuu kötelékébe. Túl sok minden ködös a számomra, ezért meg kellett beszélnem Kamival egy rögtönzött szabadságot. Vannak felelősségek, amelyeket el kell látnom. Habár az egyik legnagyobb feladat, az Kanatahoz való viszonyulás eldöntése. De mindezek előtt inkább a nemességre, és egyéb ügyekre koncentrálnék. A reggeli ébredés teljesen zökkenőmentesen zajlott, leszámítva azt, hogy senkit nem találtam a házban szinte. Ritsu már az osztagban tölti szolgálatait, Kanata pedig az Akadémián tanít. E magánynak hitt semmiben pedig egyedül kényszerülök arra, hogy az esetleges vendégeket fogadjam. Mondhatni át is vettem Ritsutól mára ezt a feladatot. Így lesz találkozóm a Kuchiki-ház küldöttjével, valamint a Tamachi- házból valakivel.
A visszatérésem már igazából rohamosan elterjedt a körökben, de nem számítottam volna arra, hogy ennyire. Emlékszem még arra a találkozóra a shinigamival, mikor kompromisszumot ajánlva hoztam vissza Soul Societybe. Amnesztiát ajánlottam, valamint nemességet..családja szolgálataiért. Azóta viszont eléggé sokáig voltam távol, nem tudom, hogy ez idő alatt mi történt a Kagami és Tamachi- ház közt. De annyi információt kiállítottak számomra, hogy tudjam, szerződés még mindig fenn áll. Ennek fejében nem igazán értem azt, hogy mi dolgom lenne a mai nap a Tamachikkal; de bizonyára valamiféle diplomáciai ügyről lehet szó. S mivel a követ érkezését várom elsőre, így ahhoz méltóan választom ki öltözékem. Télies kimonom ezúttal a vörös színében pompázik, némi ezüstös mintéval a szegletein. Még nem volt időm az idő alatt eléggé hosszúra megnőtt hajammal különösebben foglalkozni, így csupán az ezüstös szalaggal kötöm fel, melynek végén egy dísz cseng fel, amennyiben megérkezek a találkozás helyszínére.
Lassú, méltóságteljes léptekkel megyek a tárgyalóterembe, melyet most is néhány veterán, volt kidoushuu tiszt véd. Ők fogják biztosítani gondtalan beszélgetésünket, s majd ők is kísérik ki Tamachi követet a Kagami birtokról. Ugyan régóta volt már részem presztízsem gyakorlásában, mégsem feledtem el semmit. Pontosan tudom azt, hogy miképpen kell viselkednem. Ugyan csak azt sem felejtettem el, hogy távozásom előtt Ryuuji- dono a Kagami- ház hivatalos tagjává és nem védencévé emelt ki. Ez pedig számtalan következményt vont maga után. Mint például azt, hogyha Ritsuval történne valami, vagy éppen valamiért ideiglenesen vissza kell vonulnia; abban az esetben én vagyok a család feje. Noha, biztos vagyok benne, hogy én kardom sújtana le legelőször arra, ki kezét emelné a húgomra; de fel kell készülnöm vész esetére. Tökéletesen rendeznem kell fejemben az arisztokratizmussal járó dolgokat, s olyan dolgokat is, melyekre a Kagami- ház hivatott. Talán ezért is lehet az, hogy a húgom ezentúl jobban be fog venni a politikai életbe. Mondhatni megértem a feladatra, hisz senki nem vonhatja kétségbe jelenlétemet a háznál. Az ajtót megnyitják előttem, de megállok az ajtó előtt, miután becsukták azt mögöttem.*
- Mindenkire számítottam, de nem rád...Tamachi Yukezo. *Pillantok a férfira, ki ez idő alatt már ki tudja mióta várt itt rám. Szóval nem is egy küldött jött el, hanem személyesen a ház feje. Végig nézve rá, meglehetősen megváltozott. Akármennyire sem akarnám, reiatsu specialista vagyok..rögvest megérzem a férfiból áradó idegenkedő lélekenergiát. Megismerném azt, ha ugyanaz maradt volna, mint amilyen volt. De ezúttal más a helyzet, viszont nem ingat meg semmiféleképpen. Telt az idő, és változtak a dolgok. Nekem leginkább tennem kell egy nagy lépést ahhoz, hogy felfogjam a jelenlegi változásokat, és el tudjam fogadni. Másképpen vannak a dolgok; Yukezo esete pedig egészen speciális, de talán annyira nem is különbözik az én esetemtől. Közelebb sétálok a férfihoz, majd leülök vele szembe. Asztalunkra egy teás kancsó lett elhelyezve, valamint a kiöntött ital. Magamhoz húzom a sajátom, de egyelőre nem emelem ajkaimhoz.*
- Rég találkoztunk. Érdeklődnék, hogy mennyiben változtak a dolgok..mióta elő léptettek, majd vissza jöttem Soul Societyba? *Nézek komolyan a férfi szemeibe. S közben íriszeimen látszódik, hogy tudatom valahol máshol is jelen van. Mintha csak visszautaztam volna néhány hónappal ez előttire. Pontosabban a találkozásunk pillanatába, amikor jól belemásztunk egymás magánéletébe. Még most sem értem okát, hogy miért foglalkoztam egy olyan alakkal, mint ő. Ámbár Yukezoról akkor elkönyveltem valamit, s bizonyára bosszantó volt a számára, hogy roppant módul kiismertem az érzéseit. Néha talán elgondolkodhattam volna azon is, hogy mi lett volna akkor, ha ellenkezőképpen ő is ugyanezt teszi? Vagy talán tette is. Lehetséges, hogy kiismert..akkoriban.*
- Megtaláltad már..akiről beszélgettünk? *Sejtetősen nézek rá, hogy teljesen megértse azt, amit éppen közölni akarok vele. Talán még eszébe is jut, hogy a magány kérdésének megoldásáról beszélek. Mostanra meg egy kicsit célirányos voltam, ideje egy kicsit várni arra, hogy miképpen reagál arra, hogy én jelentem meg előtte. Nem biztos, hogy számított rá, hiszen egy állítólagos diplomáciai ügy név alatt futó találkozáson miért is jelennék meg én? Majd kiderül.*

*Visszatértem alatt is éreztem vajmi változást a levegőben. Talán túl sokat voltam odaát? Más az, ami itt teng a levegőben. Valami olyasmi, melyben évtizedeken keresztül fuldokoltam. S mikor átvittek, mintha csak egy nagy levegőt vehettem a világunkat összetartó friss levegőben. A lélekpalotában rejlő lélekszencsék teljesen más szabályokra épülnek, s ha úgy vesszük az ottani légkörben még mi magunk is erősebbek lehetünk. Nekem sokáig tartott befogadni ezt az új erőt, de végül felfogtam a változás szelét. Csak találgatni tudnék arról, hogy a sok száz elveszett shinigamik közül miért pont engem vittek fel ily’ céllal; de bizonyára minden okkal történik. Nekem leginkább arra kellene rájönnöm, hogy mi volt ez a cél, s mi az, amit ezek után elvárnak majd tőlem. De mindezek előtt a mai nap kötelességeimnek élek. Gyakorlatilag a Tamachi-házzal való tárgyalások nagy része az én feladataim közé is szokott tartozni. Muszáj megtudnom, hogy mi történt azóta, hogy elhagytam Soul Societyt. Még azt sem sikerült kiderítenem pontosan, hogy mit tudnak erről mindazok, kik ismernek vagy ismertek egykoron. Régbe látó pillanatként ér még mindig az, ha áttekintek az asztal mögötti személyre. Különös személyisége volt már régebben is. Mondhatni eddigi ismereteim által megállapíthatom, hogy életutunk egy bizonyos szempontját figyelve tökéletes ellentétei vagyunk a másiknak. Habár számomra Tamachi Yukezo jelenleg nem egyéb, mint egy nemes, akinek szövetséget ajánlottam; cserébe egy jobb szövetségért. Némileg hátrébb dőlök méltóságteljesen, amikor egyre jobban közeledik hozzám, leverve mindent. Felhúzom egyik szemöldökömet, majd lepillantok az elém teremtett növényre. Midőn a Yonbantai harmadtisztje voltam, biológiailag ismerem ezt a növényt. Láthatóan pedig a dolgok meglehetősen megváltoztak, ami Yukezot illeti. Ide igazán nem illőnek érzem a kis mutatványát, így feszült tekintetemmel konstatálok neki.*
- Megváltoztál. Viszont jobb lenne mindkettőnknek, ha tisztelnéd ezt a helyet, ahol vagy. *Csoda, hogy a kis bűvészkedésére nem jött be néhány őr, hogy hatástalanítsa Yukezot a veszélyre hivatkozva. Elvégre a zanpakutokat kötelesség odakint letenni, viszont ez a férfi a szabályokat áthágva folyamodik afféle trükkökhoz; ki tudja miféle cél által vezérelve. A jelenlegi megmozdulásából ítélve, tán korántsem lehet olyan megbízható, mint milyennek feltüntette magát akkoriban. Vagy akkor is ilyen lett volna tán? Lehetetlenség, s ezt akkor ismerem fel, amikor nyíltan mond olyasmit, mi miatt gondolhatok arra, hogy elvesztette az emlékezetét. Ez egy kicsit furcsán üt ki rajtam, egy kis meglepődöttség kerül arcomra; ami néhány másodperc múlva rendezek is. Egy leheletnyit hajolok előre, amint a magánéletemre irányítja a dolgokat. Különös, de én már megannyiunknak nyújtottam segítséget, mégis a magánéletemben való áskálódást nem vettem jó néven. Végül is akárkitől nem is venné senki sem jó néven; ahhoz, hogy elérhessenek szavai, ahhoz a szavakban jó érveknek kell lenniük. Valahogy most nem vagyok kíváncsi ezekre az érvekre.*
- Ez esetben Tamachi Yukezo, vajmi keveset tudsz rólam..shinigami. *S ha igazak is a sejtéseim, akkor ebben van némi igazság. Volt mit tudhatott rólam a beszélgetésünk alapján, de eme tudása már kárba veszett. Megjelenésére nem számítottam, de azért a remény megvolt, hogy némileg kulturáltabban tudjuk lebonyolítanunk tárgyalásunk. E helyett tán még árnyéka sem lehet hajdani önmagának, lealacsonyodott..túlságosan is. Az iménti akciója, s ahogy lepillanthatok a véres csészére..közönyt vált ki belőlem, semmi mást. Másra számítottam, tőle voltaképpen teljesen másra; de ahogy látom, ő már nem az a Tamachi Yukezo, akit szintén magam mögött hagytam utolsó napjaim egyiként. Kérdésként feltehetném, hogy meg akarom-e találni a régi önmagát; viszont balgatag dolog lenne nekem ebbe beleszólnom. Yukezoval annyira nem ismerhettük meg egymást, konkrétabb értelemben senkik voltunk egymásnak. Habár ő nem akart egy senki lenni az életemben, de más idők voltak.. nem engedhettem közel magamhoz; ahogyan most sem az eddigiek alapján. Végig hallgatom, majd csak utána engedem szabadon gondolataim a témát illetően.*
- Először is.. *Tolom vissza neki a véres csészét.* - Idd meg a levét annak, amit csináltál. *Némileg gúnyolódom egy bizonyos mondással. Majd még jobban előre dőlök.* - Az emlékeiddel a tulajdonodban is tudnád, hogy én nem keresek senkit, s még ha keresnék is..akkor sem kérnélek meg rá, hogy segíts. *Higgadt maradok, máskor már kifordultam volna magamból amiatt, hogy egy kisebb vagyont tett tönkre fél pillanat alatt. Persze ez nem az én restem, nyilván való, hogy felszámoljuk a Tamachi-ház adózásának; de azért nem veszem jó néven, hogy pont ebben a házban próbál önkényuralomra törni. Kissé erősnek vélem a megmozdulását, mindazonáltal nem rovom meg ilyen csekélységek miatt, tudom, hogy maga alatt vágja csak a fát. Tüzet ráér nekem is meggyújtani...egyszer.*
- Kissé nevetséges, hogy nem tudod mi kell a választottadnak. Meg, hogy egyáltalán szereti-e a virágokat? *Döntöm oldalra a fejemet, mert nem mindenki szereti viszont ezeket a dolgokat. Főleg akkor nem vagyok biztos ebben, ha a közép osztályból való az illető; bár a nemesek közt sem előírás. Mindössze annyi, hogy a nemes nőkbe belenevelt szokás, hogy a virágok úgymond díszkellékek.* - Nézd.. *Gondterhelten sóhajtok egyet, majd komolyan tekintek szemeibe.*
- Nem az én dolgom az, hogy mivé lettél, de légy tisztában azzal, ahol éppen vagy. A Kagami- ház birtokán nem tűröm a rendbontást, ahogyan senki sem. Hogy miképpen teszel máshol, abban nem korlátoznak; de itt próbálj meg nemesként viselkedni. Bármi is zavar ebben, jobb ha félre teszed ezekre a percekre. *Korrekten állok elő egy szimpla felhívással, hogy a béke megőrzése érdekében tegye félre ezeket a dolgokat, hogy eltünteti az étkészletet, meg stb. Nem ellenségeskedem vele, azt hiszem valamennyire már én is megváltoztam a 0. osztag kötelékében. Változott a világ, s változtam én is.*
- Mai nap ellenőrzést akartam tartani a házkörnyéki dolgokat illetően; de úgy vélem ettől eltekinthetünk, tekintve az állapotodat. Na és, megállapodtál már? *Ha ennyire hangoztatja, hogy megtalálta..akkor talán meg is állapodott már. Nem az én dolgom, de illendőség rákérdezni, ennyi az egész.*

*Gondolataim mindez idő alatt kicsit másfelé terelődik. Valahol messze, egy másik időbe. Yukezo egyik mozdulata eszembe juttat egy személyt, aki valamikor fontos volt nekem; talán még most is az. Habár magában az érzésben megingok, s ez talán a felejtés lépcsőjének első foka. Hogy egy hajdanán meleg érzés lassacskán kihűl, melynek valódi oka előttünk még titok. A távolság sok mindenre képes, de egy változó életritmus meg még annyira. Teljesen megváltozott az életem, s valamennyit én magam is változtam benne. Tán elhagytam személyiségjegyeket, de sokat meg is őriztem. Akárhogy is, soha senkinek nem engedtem meg, hogy átnézzen mindazon, mit mondani akarok neki. Yukezo valahogy most pontosan ezt csinálja; de nem dühít. Ugyanúgy képes vagyok megőrizni a higgadtságomat, inkább csak kritikusan pillantok rá. Valamiféle morbid humorral szolgálok neki.*
- Nahát, Tamachi Yukezo megöregedett. Kár, hogy tovább már nem tud őszülni. *Bizonyára maga is tudja, hogy pontosan tudok a gyermekkori pigmenthiányáról. De ha már az öregségről beszél, akkor viszont muszáj volt kicsit gúnyt űzni belőle. Nem is értem azt, hogy miért tudok ennyire közönyös lenni irányába. Folyton ezt váltja ki belőlem, s azt hiszem mindenkit belevéve ő járt a legjobban. Eddig egyetlen egy kidounak sem lett az áldozata, pedig ebből az erőtérből szabadulni nem tud, míg a tisztek fel nem oldják azt. Akármennyire is teleportálna, valahol utolérné a démon mágia; ámbár felesleges erőpocséklás volna. Mindazonáltal megfogadtam magamban, hogy ezentúl elhatárolódom a birtokon való erődemonstrációtól; feltéve, ha nem a családom személyes biztonsága a tét. Ha így volna, tán az egész kertet képes lennék feldúlni azért, hogy elkapjam az illetőt, és véghez vigyem az ítéletet. Erre itt most szerencsére nincs is szükség. Bár eléggé nem megszokottan viselkedik a férfi, de azt hiszem, ezt még kezelni lehet. Kissé meglepődöm a tollra, viszont teljesen más jut eszembe róla, mint mire ő maga gondolhat.*
- Megsiratni, a halottat? *Komolynak hallatszódik a kérdésem; s való igaz. Nem siratom a holtakat, mindig is tiszteletlenségnek éreztem ezt; legalább is a sírjuk fölött. A könnyek csupán fájdalmas patakok, amiket jobb keresztül vágni, és erővel megtölteni ahhoz, hogy a régi pillanatok ne legyen mindhiába valóak. Sírni egy holt iránt annyit jelent, mint depresszióba zuhanni éppen akkor, mikor a legerősebbnek kell maradni. Természetesen kevesen érthetik meg, hogy miért nem tudok sírni egyetlen egy temetésen sem; de aki megszokja, rájön, hogy maga az elhunyt sem akarná, ha folyvást miatta itatnám a virágokat. Így nem is nyúlok a madártoll iránt, inkább csak betudom annak, hogy Yukezo kicsit mellé talált abban, hogy éppen mennyire siratnék meg egy holtat. Inkább megelőzném ezt azzal, hogy nem hagyom meghalni az illetőt. Ámbár furcsa melankólia költözik lélektükreimbe, midőn közelebb hajol. Maga is felfedezheti, hogy annyira nem közömbös azért a téma, amit választott. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy másképpen viselek egy halált, mint a legtöbb shinigami. Sokan könyörtelennek is vélhetik, holott sosem éreztem magam könyörtelennek.A dolog, amiről mesélni kezd, meglehetősen könnyelmű és mintha hencegő lenne; de ezt bizony nem fogom felvenni. A tekintetén keresztül megtudhatom, hogy az amit mond, az a színtiszta igazság. De azaz igazság sokkal keményebb, mint ahogyan beállítja. Tudhattam volna, hogy ő már csak ilyen. *
- Könnyelmű vagy, de a szemed elárul mindent. Nem vagy boldog, ez egy keserves szórakozás..ami elől már nem menekülhetsz. Miért hiszed azt, hogy az utadba állnék emiatt? Én csupán szavakkal fejtettem ki ama egyszerűséget, hogy tiszteld a házam. Ha gátolnálak benne, feltehetőleg már nem itt lennénk. *Valahogy nem tudok hinni abban, hogy ő most komolyan jól szórakozik. Talán annyi mindent nem tudok Yukezoról, de a szemeit jól megjegyeztem. Megjegyeztem, mert hajdanán különös indulatokat váltott ki bennem. Mondhatni belém látott szemeivel, ám a mostani tekintete egészen más. Noha, nem a színe miatt..leginkább a mondandója az, ami teljesen más. Fájdalmat és megtörtséget látok bennük, nem pedig boldogságot..amiről nyíltan hazudik. Nem vagyok egy jó személyi tanácsos; viszont nem kedvelem, ha éppen ezzel kapcsolatban próbálnak átverni. Megtarthatnám magamnak az észrevételemet, de megmondani neki azt sokkal hervasztóbb..vagy talán sokkal őszintébb? Hátra dőlök, mikor a fájdalom fut végig rajta. A reakcióiból ítélve valami idegi alapú probléma lehet. Ámbár démoni legyőzésről, meg évszázadokról beszél. Bizonyára ennek a dangaihoz lehet köze, vagy egy másik világnak, amiről mi még nem tudhatunk. Jobban végig nézek a férfin, sokkal fiatalabbnak tűnik, mint régebben. Láthatóan néhány évvel idősebbnek tűnök mellette, de még így sem eshetem át a harminc és húsz közti utat. S a fájdalom vége térése után egészen kemény dologgal szolgál, melyre egyértelműen behunyom szemeimet. Beletudnék nézni a szemeibe, de akkor valószínűleg valami olyasmit látna benne, amit én sem akarnék. Az életem mondhatni szanaszét esett azelőtt, hogy elhagytam volna Soul Societyt.*
- Nem kötelező megosztanom veled a magánügyemet...shinigami. Ámbár fel kell hívnom figyelmed tévedésedről. Nem a törvény által választanám ki azt, aki közel kerül hozzám. Azonban, a dolgok jócskán megváltoztak. Amiről te beszélsz, azt már egyszer eldobtam magamtól. Miért venném vissza? *Visszagondolok Keisukere. Mennyire mások voltunk, és mégis mennyire szerettük egymást. Ő egy átlagos shinigami volt, míg én főnemes és kapitány. Nem a származása döntötte el, hogy éppen őt választottam. Ám mostanra már abban sem vagyok biztos, hogy valaha választanék új partnert. Egyszerűen csalódtam ezekben a dolgokban. Számtalan megtört, és kiéhezett lelkűn segítettem már; de jó magam vágyait mélyre tuszkoltam..nem akarom felszakítani a sebeket, miknek betapaszolásán fél évet dolgoztam. Nem fakadok ki, és nem hagyom, hogy ezzel árthasson nekem Yukezo..higgadt maradok továbbra is. De az érvei azért érdekelnek, még akkor is, ha röhejt csinál az egészből. Legalább is elsőre ezt érzem a kalapja miatt; de a rózsára úgy pillantok már le, mint valami lángra, amit pillantásommal szeretnék eloltani. Lassú, kimért mozdulattal emelem fel egyik kezem az asztal alól, és egyik ujjammal egy byakurait küldök a rózsa felé. De eme kidou most oly’ mértékben lekorlátolt az akaratom által, hogy gyakorlatilag szénné égeti a rózsát, amint Yukezo hozzá akarna érni.*
- Adtam esélyt a szerelemnek. Az pedig ádázul becsapott és csalódottá tett. Bukott lettem, de környezetem és elszántságom által felálltam e bukásból. Miből gondolod, hogy ezek után szükségem lenne a rózsára, ami először gyönyörű és kívánatos..de ha megérinted szúr, és vérzel tőle? *Kissé érdekesen közelítem meg a témát. Észre sem veszem, hogy hirtelen milyen hűvös lettem a férfival. Mintha csak minden erőmmel azon lennék, hogy megcáfoljam mindazt, amire vágyok igazából. Ismét példát akarok statuálni arra, hogy én még mindig tudom magam korlátolni; akár az érzéseimet is.*
- Akit könnyen megkapok, az hamar rájön, hogy nem tudnám szeretni. Ugyanakkor, akit pedig nem érek el..azt alapvetően el is utasítom. Nincs szükségem olyan alakokra, akik rózsát ígérnek..de csak hamuval szolgálnak. *Pillantásommal mutatok a szénné égetett rózsára. Elég vegyes érzelmeket állított fel bennem ezek a dolgok. A csalódásom túlzottan nagy ahhoz, hogy bárki feledtetni tudná velem azt. Nem is hagynám, hogy játszadozzanak velem, már nem.*

*Hazugságok, és igazságok. De ki dönti el, hogy melyik az igaz? Melyik oldal fogja megmondani a döntéseink miben létét. Egyikkel elfeded, míg a másikkal felfeded; de sosem tudhatod azt, hogy amit elfedsz hazugság, vagy nyers igazság. Olybá tűnik nekem azaz elhamvasztott rózsa, mintha soha nem is lett volna ott. Oly’ könnyen képes vagyok lemondani a gondolatról, hogy szerelmes legyek. Oly’ könnyedén képes vagyok hazudni, vagy igazat mondani ennek a férfinak; hogy szinte el sem hiszem, hogy Tamachi Yukezoról van szó. De ő az, s itt áll előttem; mégsem kelt bennem olyan indulatokat, hogy elküldjem a magam szférájából. E helyett hagyom, hogy megpróbáljon játszani a tűzzel; ami így is úgy is megégeti majd. Mert mindazon személyek, kiknek velem volt dolguk, azok mind emlékezni fognak reám holtuk pillanatában is. Talán nincs is olyan személy, akiben nem szórtam volna el legalább egy parányi morzsát, mely vesztének pillanatában egy égi mannával érne fel. Magabiztosan ülök a férfi előtt, s minden pillanatban felkelti kíváncsiságomat lelkével kapcsolatban. Akárcsak régen is, most is mereven tudnám állítani; hogy szavai éppen olyannyira épülnek az iróniára, mint egykoron. Ellentmond, saját magának. Persze ettől megvan a maga varázsa, csak éppen hamis, mint a télen nyíló rózsaszál (mert nyilván ilyen nem is létezik). Nem hat meg az, hogy elpusztítottam a rózsáját.*
- Tudod, az igazán kedves dolgokat nem lehet egy alantas szintű kidouval eltüntetni. Ettől olyan hamis mindaz, mit elém tettél. *Reflektáló szavai erősítették meg bennem a gondolatot, hogy Yukezo nem teljesen gondolja komolyan azt, amit mond. Habár ez az új fajta képessége figyelemre méltó; de nem hinném, hogy csak úgy elpusztíthatnám minden egyes új trükkjét. Az igazi trükkökben ott rejlik az erő, ezek mind hamis, ámbár kiszámíthatatlannak tűnő ingoványok. A szempillám sem remeg meg, amikor a fülembe súg valamit; helyette inkább szürkén nézek előre, le az asztalra. Egy halovány gondolat fut végig elmémen, ami nem igazán hozzám tartozik.* ~ Érdemes rászentelned az időd? Yukezora? ~ *Fuhaku arrogáns szavai suttognak egy megingató kérdést a számomra, melynek következményeként megfogom Yukezo kezét egy pillanatra. Nem szorítom meg erősen, de túl lágyan sem fogom.*
- Ha bebizonyítod, hogy létezik olyan alak, aki képes nekem rózsát ajánlani..hamu helyett; akkor elismerem tévedésem. *Jelentem ki egészen egyszerűen, nem számolva azzal, hogy mire is vállalkozom. Hiszen pontosan azt nem akartam, hogy most ilyesmi érzelmi válságokba sodorjam magam. Habár mikor is bezsélhetünk efféle válságokról? Csupán akkor, ha valóban sikerül elérnie, hogy létezzen ilyen alak. Ha van valaki, aki képes újra felkelteni az elnyomott érzéseket bennem; csupán akkor lehetséges a beismerésem, tévedésemmel kapcsolatban. Tán egyfajta kihívás is lehet a számára, hiszen engem nem olyan könnyű meggyőzni arról, hogy nincs igazam. Eltudom fogadni az igazságot, de egy ilyen igazság kiderítéséhez bizony sok idő kell. Több, mint amennyi idő alatt természetes úton egy rózsa képes elhervadni. Mondhatni érdekes célokat tűzhetek ki ezzel a férfinak, amennyiben tervezi elnyerni a beismerésemet. Végig követem tekintetemmel, ahogyan átmegy az asztal másik felére. Közben megpróbálom kitalálni mindazt, amire készül; de nagyjából ez érdemtelen feladat. Van időm megvárni mindazt, amire ő készül. Felhúzom szemöldököm.*
- Kiváltság? *Kérdezek vissza.* - Ez nem nevezhető kiváltságnak. Csupán egy státusz, amiről én magam dönthetek. *De mielőtt folytathatnám szavaim, tekintetem megremeg. A gyerek szó hallatára egy pillanatra elkomorodom, aztán visszavéve határozottságomat; elzárom a megingási utakat. Nem, itt én döntök; nem pedig Yukezo.* - Itt ülsz, és azt bizonygatod, hogy szükségem van szerelemre, majd saját családra; mind e közben nekem köszönheted azt, hogy sikerült újra szerelembe esned Yukezo. Ironikus vagy, hogy próbálod visszaverni mindezt rám; csak kettőnk közt az a különbség, hogy én szándékosan dobtam el magamtól mindazt, mi értelmet adott az életemnek. S miért? *Dőlök kicsit előrébb, hogy nyomatékosítsam szavaim.* - Ezzel tettem boldoggá a másikat. Hajlandó voltam lemondani egy csodáról, csak azért, hogy elpusztítsak egy fájdalmat. A szerelem innentől kezdve nekem csak egy lehetőség, amit könnyűszerrel háttérbe szoríthatok.
*Érdekes, nem de bár? Különös lehet számára hallgatni egy olyan személytől mindezeket, kiről híresen tudni lehet, hogy megannyi shinigaminak oldotta már meg a problémáját, ilyen- olyan ügyekben. Most mégis hallani a számból, hogy a szerelemről szinte úgy beszélek, mint egy eldobható tárgyról...siralmasnak tűnhet. De nem is az a lényeg, hogy milyen; hanem az, hogy mi tett ilyenné. S egyáltalán hogyan vagyok képes élni nélküle? A magány a személyiségem részévé vált. Hiába fogom sokak kezét, mégis tudom, hogy egyedül vagyok. Nincs olyan személy az életemben, aki képes lenne ezt megváltoztatni. Ugyan, ki lenne az; aki képes lenne visszafordítani ezt a folyamatot? Elmúlt a tűz, s kialudt; akár a méhemben fejlődő csecsemő, amely utolsó lélegzetével édesen elaludt. Ki tudja, hogy lesz- e bármi az életemben, ami tudja pótolni az űrt. Megtanítottak arra, hogyan legyen túl a fájdalmaimon. Ám azt nem tudom, hogy a fájdalom hiányával mit kezdjek. Azt űrt bizonyára be kell tölteni; de újbóli szerelemmel? Ugyan, ugyanabba a hibába nem eshetek! Értem mindazt, mit próbál elém tenni, de balgatag; ha azt hiszi, hogy a szavak most majd segítenek. Elveszem mindegyiket az asztalról, s ezúttal én magam is felállok tőle. Lassan emelkedem fel, hogy közelebb mehessek a férfihoz. Majd elé érve, másik kezemmel megragadom kezét; majd belehelyezem ezeket a tárgyakat.*
- Úgy véled, hogy a világ; s az abban zajló dolgok oly’ egyszerűek; hogy egy tárgyba sűrítenél fontosnak tűnő lehetőségeket. Pénz, hatalom, szerelem..Vajon, ha megkérdezném én; te mit válaszolnál? Te melyiket választanád, amikor mindhárommal rendelkezel? Lemondanál olyasmiről, ami mindig is a tiéd volt; csak éppen akkor nyúlsz hozzá, amikor csak akarsz? Nevetséges. *Elengedem a kezét, minek után azt elfordítom, hogy ezek a tárgyak mind a mélybe hulljanak.*
- A szerelem múlandó, a pénz és hatalom egyaránt labilis. Ebben a világban nem létezik olyan dolog, ami örökké a tiéd lehet. *Most én hajolok közel hozzá, hogy fülébe súghassam szavaimat;majd kezemet vállára teszem.* - Nem hiszek a rózsában, mert elhervad. Nem hiszek benne, mert semmivé lesz. *Eltávolodom tőle, de megállok az asztal mellett, hogy letekinthessek rá.* - Nem az számít, hogy mivé lettél; hanem az számít, hogy milyen döntéseket hozol majd meg ezek után. A döntéseket fogja a következmény követni. Hiába lettél az új Belial, ha Yukezoként fogsz dönteni. Akkor nem leszel több, mint egy shinigami, kinek a neve Tamachi Yukezo. *Hogyan másképpen is gondolhatnék rá? Akármennyire is megváltozott, én mindig is kissé szürrealisztikusan szemléltem a világot. Nem azt néztem, mit elém raktak; hanem azt, ami mögötte van. Teljesen mindegy, hogy Belial, vagy Yukezo dobja ki a szemetet...attól még a szemét a kukába kerül. Így aztán vajmi kevés különbséget teszek kettőssége között. Talán majd idővel maga is rájön, hogy engem nem olyan könnyű meggyőzni bizonyos dolgokkal kapcsolatban; akármiről is van szó. Hazugság lenne minden szavam, ha eltántorodnék csak azért, mert Belialnak vallja magát. Na és, ha új ösvényre lépett? Akkor sem lesz több egy shinigaminál, akinek döntést kellett hoznia, és Yukezoként döntött.* - Természetesen az ajánlatodat elutasítom, az imént említett okok miatt is. Nem hiszem, hogy a nemesi családod vezetése miatt éreznéd magad boldogtalanul. Neked inkább az volna a problémád, hogy most túlontúl sok előítéletbe ütközöl. Talán magad sem tudod most eldönteni, hogy bizonyos nézőpontokra hogyan reagálj. Labilis lehetsz, de a lelked attól még a helyén van; különben nem lennél Soul Societyban. *Tekintek el mellette, majdan intek az őröknek, hogy nyugodtan elhagyhatják a termet. Küldenék a zanpakutomat; azonban intek, hogy nincs rá szükségem. Nincs miért félnem attól, hogy megtámadhat ez az alak. Akármennyire is próbál pedzegetni Yukezo, én attól még átlátok ezen.*

*Olybá tűnik beszélgetésünk már meglehetősen eltérő az alaptól, mint amiért ennek a tárgyalásnak létre kellett volna jönnie. Nagyon úgy tűnik, hogy akárhányszor találkozom Tamachi Yukezoval, annyiszor szembesülök egy szemléletmódokkal túlfűtött magánéleti áskálódással. S hogy magamból induljak ki, ez alól én magam sem tudok kivétel lenni. Igazából talán én voltam az, aki annak idején belekezdett ebbe a szópárbajba, a dolgok viszont azóta sem változtak. Hiába lett kicsit másabb, és útja hiába volt kacskaringós, a kettőnk "kapcsolata" mit sem változott. Valamiért szeretjük a másikat pedzegetni, maga a késztetés pedig, hogy a másik dolgaiba vájkálhatsz..figyelemfelkeltő jellegű. Habár eme kevéske idő is elegendő a számomra ahhoz, hogy leszűrjem, a látszat olykor- olykor csaló. Van, hogy úgy hiszem hazug minden szava; de van olyan is, amikor tán úgy tűnhet, hogy minden csupa hazugság, s kiderül, hogy mégsem az. Csupa rejtélynek láttatja magát, holott valójában legalább annyira megtört, mint én. Akkor most mi is volna az a picinyke kis kulcs? Miért érdekel engem az ő sorsa, s miért érdekli őt az én sorsom?
Választ kereső gondolatok támadnak bennem, mialatt érzelmeket nem kimutató mimikával igyekszem kiállni minden egye szavát. Egy fajta szerencse, hogy mostanra már elég jól kontrollálom magam. A kapitányság kimondottan jót tett az erődemonstráló ösztöneimnek; inkább intem azzal, hogy nem intem. Minden olyan dolog, amit sértésnek szán, az úgyis akkor lesz sértés, ha felveszem vagy értéket nyilvánítok neki. Ám jelenleg nem áll azon a szinten, hogy szavai voltaképpen mérvadóak lennének. Vagy ha mégis azok volnának, arra Ő kimondottan nem fog így elsőre rájönni. Rendezem gondolataimat, még mielőtt bármit is mondhatnák neki, s a rózsát leteszem elém az asztalra. Sóhajtással kísérem akcióit, s némileg megegyenesedem.*
- Hagyjanak magunkra! *Egyszerű utasítással mostanra már azt a kicsinyke őrséget is elküldöm. Nincs szükségem hallgató fülekre a továbbiakban, elég, ha Yukezo hallgatja meg mindazt, amit most már mondani fogok neki. Egy darabig csak figyelem őt, ameddig lezárják a termet igazából, majd beljebb tolom a csészét az asztalon.*
- Én magam döntöttem úgy, hogy a nemesek útját választom. Hiszen, mint már mondottam, én kerestem fel Ritsut. Mindenesetre ez most lényegtelen. Hogy lásd nem vagyok annyira makacs, mint azt sokan gondolják; tudok neked is igazat adni. A hatalom és pénz labilis talaj igazából. Ha nem forgatod elég jól a szálakat, hamar elbuksz;de a szerelemmel is ugyanez a helyzet. Ha nem táplálod, mint a legfrissebb cserepes virágot, elszárad és tönkre megy. Félre értettél akkor, amikor elkezdted azt ecsetelni, hogy mennyire balgatagnak gondolsz a megtagadásaim végett. *Ekkor felemelkedek az ülő alkalmatosságomról s az asztal egy más pontjához sétálok. Nem messze tőle egyébként is van még egy ilyen ülő hely, ahol helyet is foglalok. Azt hiszem, nekem mára ennyi tea bőven elég volt ahhoz, hogy egy kicsit helyet módosítsak. Ugyanis az ilyen beszélgetések alatt kedvelem mások tekintetét kémlelni; túlontúl sok minden leszűrhető egy egyén lélektükrében. A legapróbb rezdülések árulkodó jellegűek lehetnek, s egy idő után tán még Yukezo rezdüléseit is megtanulhatom. Akkor majd aligha fog tudni úgy hazudni nekem, hogy azt ne venném észre. Pedig nem rendelkezem semmiféle olyan képességgel, - vagy kidouval - ami a gondolatolvasást teszi lehetővé. Idő közben az ablakon át már jócskán lemenőben áll a nap, de e tárgyalás még talán órákig is eltarthat.*
- Nem a szerelem az, amit megtagadok csak azért mert félek a veszteségektől; hanem többet várok az egyszerű mulandóságoknál. Vagy talán azt gondolod, hogy még mindig egy huszonéves naiv lány lennék? Talán külsőre így tűnhet, de azt hiszem az út, amit bejártam az önmagáért beszél. Meg sem kérdezem, hogy honnan hallottál a terhességemről, de ez talán annyira nem is tartozik rád. Nekem mindössze az számít, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Főnemes vagyok, ex-kapitány és jelenleg a Gotei Juusantai egyik legerősebb gyógyító specialistája..keményen megküzdöttem mindezekért, persze te ezt nem értheted. Mennyire másabb megszületni a nagy, nemesi birtokra a kiváltságokkal és a kemény neveléssel. Ezt még össze sem hasonlíthatod azzal a nyomorral, ahonnan felküzdöttem magam, csak hogy bizonyítsam létezésem értelmét. De pontosan tudom, hogy neked is ugyanannyira nehéz volt, mint nekem. Sok mindent feladtál a Daitenshiért, és még sok minden másért. Most például a tanítványodért adtad fel lelkedet. De mond csak, miért is tetted pontosan? Talán szerelemből? S ha így lenne, ugyan mit is kaptál ezért? *Pillantok egyenesen lélektükreibe aljasul.* - Ha olyannyira boldog lennél, mint azt láttatod, akkor most nem egyedül jelentél volna meg itt; hanem azzal a személlyel, akit társadul fogadtál volna, hogy kínzó utad poraiból felemelkedve, időnként védlő karokra lelj. *Irónia jelenik meg arcomon, aztán vonásaim néhány árnyalattal ellágyulnak.*
- Nem futok többé felesleges köröket. Főleg nem olyanokért, akik mindezt nem érdemlik meg. De, ha volna valaki, akiért érdemes lenne harcolnom; mert tudom ,hogy nem árulna el, megtenném. Inkább szemlélem bentről a világot önmagam biztonságában, mintsem darabokra szedjem azt a várat, amit rengeteg időmbe telt felépíteni. De minden várnak van egy kemény kapuja, ami áttörhető..csupán tudni kell a módját. *Aztán odanyúlok a rózsáért, hogy magamhoz vegyem. Egy darabig csak forgatom ujjaim közt, majd egy adott pillanatban áttolom az asztal azon irányába, ahol éppen Yukezo ül.*
- Fogalmam sincs, hogy mi az okod arra, hogy törődj a magánéletemmel, de törődhetnél magaddal is, hiszen arra a rózsára neked is ugyanannyira szükséged van talán, mint nekem. *Felállok helyemről, hogy a terem ablakához léphessek. Most sokkal szívesebben sétálnék valahol máshol, akár a birtokon, de igazából bizonytalan vagyok jelenleg, hogy mit is akarok pontosan.*

Ki kivel szemben?

*Részint csendben hallgatok, míg óvatosan figyelem az előttem lévő meggyötört lelket. Hiszen már az első pillanattól kezdve, ahogyan megláttam, tudtam, hogy hogyan is van ő. A nevét sem kellett megtudnom, mert a sivárság csendes órái kattogtak már akkor is lélektükreiben. Nem tehetek róla, a kemény világ megnevelt a jelek megismerésére. Egyszerűen nem tudok elmenni a számomra figyelemfelkeltő személyek mellett anélkül, hogy a szemükbe sem néznék. Talán ezt egyfajta neveletlenségnek tartanák a nemesi körökben, de e szerint én mégsem hordom fennt annyira az orrom, hogy tagadnám a szemeimből sugárzó keménységet. E keménység már rengeteg shinigaminak lengett példaképnek; s nem csupán sokadrangú tiszteket értve mindez alatt. Ezzel a hozzáállásommal éltem túl nagyon sokáig, s hallva a konkrét intrikát, ami kettőnk között dúl..egészen ismerős dolgok fognak el. Egy hullám, ami ámbár felkavarja a harmóniában levő lelkem zegzugait, de hamar tova halad egy gyenge szellő árnyékába. Nem fűszerezi fel mindez a gondolataim, csupán ironikus mosolyt kelt arcomon.*
- Lehetsz bármennyire idős; ha az eddig leélt idő vaspora nem szülte meg benned a bölcs higgadtságot. Nézz magadra Yukezo, te őrjöngsz; őrjöngsz a saját életeden. A helyett, hogy büszke lennél magadra és tovább mennél. Ha nem ment utánad, engedd el, de úgy, hogy ne akarj bosszút - különben felemészt- . *Lassan emelem számhoz a teáscsészét, mintha mi sem történt volna a szék felborítós incidens közben. Látszódik, hogy bár az idő testemen nem ejtett nyomot és kifogástalan, mégis a bent lévő személyt megedzette. Egyszerűen nagyobb higgadtság rejlik bennem, mint a legtöbb shinigamiban, akit csak ismer.*
- Nem akarom átélni, amit te átéltél; de dobálózás helyett elmesélek valamit, ha már itt tartunk. Én a nemesi utat választottam, mert számomra ez jelentett a reményt a kijutásra. Egy pokolban éltem, Rukongaiban; koszos gyermekként egy koszos házban. Haldokló apával, aki majd elhagyott s egyedül voltam az egész Akadémián. Sekit nem engedtem közel magamhoz, csupán vetélytársaim voltak. Az első férfi az életemben megerőszakolt, de túléltem. Továbbléptem. Hagynagy lettem, kapitány..bejárva Soul Society legspeciálisabb osztagait. Hajszolva a tudást, még a 0. osztagba is felvételt nyertem; és visszajöttem onnan, ahonnan senki nem jön vissza. Sokak számára példakép lettem, sokak jöttek mentek az életemben. A második férfi az életemben hosszú küldetésre ment, mialatt én terhes lettem. Elvetéltem, amikor egy barátom a Kidoushuu kapitánnyal gyakoroltunk éppen; majd a kapcsolatom tönkre ment. Aztán a Kagami-ház feje meghalt mire végre teljes jogú főnemes lettem; micsoda kegyetlen sors.. valakinek a halálába került, hogy előre lépjek. Aztán a húgom halálos beteg lett minek következtében a ház feje lettem. Kifejlesztettem kemény munkával egy olyan kidout, amivel túl teszek a 4. osztag kapitányán és képes vagyok halálos betegséget is gyógyítani, valamint zanpakutot. Nem csupán kidpu, de zanpakuto specialistává váltam. Azért, hogy segíthessek a Gotei 13-on. Kapitányok, hadnagyok, civil shinigamik fordulnak hozzám a tudásért és támogatásért. Hogy ne az ürességbe beszéljek, Shiroichi Anao nekem köszönheti a bankait és senbankait is. Bár a gyermekem meghalt ezzel a szerelem is eltűnt az életemben, mégis kisgyerek kora óta foglalkozom a mentoráltad ikertestvérével Hajimevel. Ezzel a kidoushuu hadnagyává is avatták. Talán naív kislánynak tartasz mindezek mellett, de jusson eszedbe, hogyha Soul Societybe teszed a lábad, hogy én a helyett, hogy meghalnék bárkiért is, inkább erősebbé teszem, mint a legrettegettebb ellensége, illetve  visszahozom a halál felé leáldozott állapotából. S mindezek mellett még a Daitenshit is segítem, hiszen egyezségem van Yuusukevel is. Bárminek, de kislánynak nem igazán nevezhetsz. Én felnőttem, ellentétben veled, aki még mindig itt siránkozik. *Leteszem végre a csészét a kezemből, és kiveszek két hajtűt a hajamból, amik már igencsak zavartak. zavarták a kényelmem, ami egy ilyen beszélgetésnél meglehetősen fontosnak számít. Az én nézőpontomból erős próbálkozás volt ez tőle.* - Nem hozok felesleges áldozatokat, még akkor sem, ha a szeretteimről van szó. Természetesen én is ezt tettem volna, amit te; ellentétben azzal, hogy mindezek után nem a harag és hisztéria vezérelne. *Fel is állok az asztaltól, és megnyitok egy ablakot, mialatt egy őr áll. Letekintve rá, azonnal tudja, hogy távoznia kell. Ezt a helyet amúgy is védik most egy kidou pajzzsal, így nincs szükség még külön ablak alatti védelemre. Majd aztán visszaülök, s meglátom az új Tamachi Yukezot. Eleinte kissé meglepődve remeg meg, majd aztán mély levegőt veszek, és előre hajolok az asztalon. Felkapom az egyik pennát, s egy darab cetlire felírok valamit. "Sokkal jobban festesz így." Átnyújtom neki a cirádás írást, majd visszadőlök. Ebbe a mondatba igazából benne van pár dolog, de ha elteszi, akkor lesz is ezen mit gondolkodnia.*
- Tehát ezzel arra célzol; hogyha beléd vágnám a zanpakutom, akkor túlélnéd? Természetesen nem célom ezt megtenni, de ha már a halhatatlanságot akarod nekem beadni, akkor egy kicsit legyél célorientált abban, hogy mivé is váltál. Mint azt tudod a lidérceket nem igazán kedvelem. S ha most kiderülne rólad, hogy egy halhatatlan hollow lettél, akkor könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó utad itt nálam. *Semmiféle fenyegetés nincs ebben, meg aztán ő is tudhatja, hogy mennyire Hueco Mundo gyűlölő vagyok. Életemben talán egyszer tudtam leülni valaki mellé beszélgetni, aki hollow volt. Ő is Slarin volt, akivel volt egy közös dolgunk; azaz személyünk az életünkben. Aztán elmosolyodom.*
- Mondanám ezt, ha nem látnám azt, hogy mire vagy képes és nem ismerném fel ezt a fajta lélekenergiát. A lenyomatoddal, valamikor már találkoztam Karakurában. De ez most teljesen mindegy. Ez a lét átok és áldás egy az egyben. Csak had kérdezzem meg tőled: Ha lenne egy kedvesed, aki ellentétben veled nem az, azzá tennéd előbb vagy utóbb? Vagy végig néznéd, hogy az időkereke elpusztítja? *Figyelem a rózsákat kihullni a kezeiből, amik szinte egyértelmű célzás, néhány perccel ezelőtti szavaimra. Elég hamar nyilván valóvá válik számomra Yukezo szándéka, de valahogy még nem igazán tudom hová tenni. Ezenfelül pedig a szürke szavak egy nagy sóhajtást váltanak ki belőlem.*
- Ebben talán még rokonlelkek is vagyunk. Biztosan te benned is felmerült már a godolat, hogy ki lenne képes szeretni egy olyant, mint te magad vagy. Ha nagyon magamba néznék, igen, be merem vallani, hogy hasonló képpen érzek. Gyűlölöm magam, amiért az érzelmeim voltak az ára annak, ahol éppen vagyok. Gyűlölöm a létezésem, mert soha nem kellettem igazán senkinek. Kidobtak csecsemőként, kihasználtak nőként, majd a szerelemben sem lehettem olyan fontos. Lehetséges, hogy egy megkeseredett, utálatos és már- már idegesítően éles látású nő vagyok; akire kívülről felnéznek.. de ez van, nem siránkozhatok. Belém tapostak és lehetetlenné tették az életem, de mindig leküzdöttem és sosem adtam fel. Éppen ezért nem suttogok a sötétben. Én inkább büszke vagyok magamra és, hogy mindezt fiatalon értem el, mert a szerelem majd egyszercsak rám talál. Attól, hogy ez vagyok, még nem hiszem el, hogy ez lenne a sorsom. Erős vagyok, mint mindig. *Aztán feltekintek rá, és felállok, szembe fordulok vele. Szüntelenül a tekintetébe lesek, amiről képtelen vagyok levenni a magamét. Elrabol, de nem is tudom, hogy miért.*
- Lehet, hogy sokkal idősebb vagy nálam; de azt hiszem még te is tanulhatsz az én utamból. Próbálj meg erős maradni, hogy ne mindhiába legyen az a hatalmas nagy rizikó, amit miattatok vállaltam. Megmentettem a családod és tisztára mostam a neved Yukezo. Állhatunk egymáshoz a továbbiakban is úgy, hogy ironizálunk, de a lényegen mitsem változtat. Mielőtt beleszerettél volna Shizuneba, azon a találkozásunkon megfogtalak. S azóta örökké előkerül ez a szerelem téma, ha velem találkozol. Gondolkozz el ezen; kívánom, hogy sikerüljön túllépned. Mindezekért nem kérek tőled semmit; úgy is tudni fogod, hogy mit adj, ha adni akarsz.

Ki kivel szemben?

*Mindezeken túl a gondolataimban lassacskán világossá válik, hogy a napomat ezzel a beszélgetéssel fogom zárni. Már érzem, hogy Yukezo távozása nagy kavart fog bennem okozni, és nem fogok tudni csak úgy visszaállni még egy másik nemesi család küldöttéhez. Nem beszélve arról, hogy szolgálatom is lenne még a mai napra; amit nem egészen tudok, hogy hogyan fogok elintézni. Talán majd felkeresem az egyik társamat, hogy segítsen be, mert nem érzem magam jól.
A legszebb az egészben, hogy azt sem tudom, hogy pontosan hogyan érzem magam. Egyik pillanatban szokatlnul jól, a másik pillanatban pedig szokatlanul rosszul. De nem vagyok már kislány, pontosan tudom, hogy miez. Lassacskán azért feltűnik nekem is. Néhány pillanatra elkalandozom abban, hogy vajon miért foglalkozok ennyit a férfival. S félve, de még azt is kimondom magamnak, hogy egyáltalán nem közömbös nekem. De eme gondolatra elharapom ajkaim szegletét és szinte villámszerűen szorul össze szívem. Nem engedhetek ennek, nem lehet, hogy Yukezot szeressem. Zavarodott leszek, de egy levegő vétellel és tea kiöntéssel megoldom. Iszok egy nyeletnyi zöld teát, majd rendezem vonásaim; amik szinte meg sem rezdültek. Végül pedig elkapom Yukezo válaszát a kérdésemre, s torkom összeszorul, nem szólok semmit elsősorban. Aztán kicsit megemelem a kezembe kerülő csészét.*
- Addig semmi esetre sem adom fel, míg céljaimat el nem érem. A lányod története pedig; nos, csak a kapcsolatamnak köszöhetően, illetve Keoval való barátságomból adódóan tudom. A Mizushima- ház feje rejtegette és vigyázott rá, míg Verashuval is szembe szállt, amikor szorult a hurok. Mondanám, hogy köszönd meg Keonak, de ő eltűnt rejtélyes okokból kifolyólag. Pedig várományosa lett volna biztosan a 11. osztagnak. *Megiszom a teám és leteszem, gondoltam, ha visszahozom kicsit a múltba, akkor összeszedi magát, mert ezek a szemek jól láthatóak. Viszont nem mondhatom, hogy nem veszem észre idegességét, fel is állok. Kicsit összehúzódnak ajkaim, és lassan elkezd a kezemben reiatsu fényleni. Úgy fénylik, mint valaminek az őszinte kezdete, egy csillag, ami majd most megmenti őt. Egy reiatsu technika? Aligha. Kiég a kezemből, ahogyan közelebb sétál és egy az egyben megzavar a tekintetével. Már csak félelemből sem nézek le; s ez a legszörnyűbb. Újra félelmet érzek, amit már évtizedek óta nem éreztem. Egy belső borzongás, a lelkem világában levő pusztában halovány színek kezdenek táncot járni. Ez a dolog, pedig fagyottságot és pírt csal az arcomra. Nagyon sok mindent elhittem volna Tamachi Yukezorol, de azt nem, hogy pont engem fog ezzel a tekintettel szinte kifordítani mindenemből. E tekintete miatt úgy érzem magam, mintha a személyiségének varázsával kibontott volna a ruhámból és mezítelenül állnék előtte. Hirtelen szívemre teszem kezem és összeszorított ajkakkal hunyom le szemem. Majd mikor kivonná kardját, előtte egy pillanatra megragadom Yukezo csuklóját.*
- Van módja, hogy elpusztítsd; csak ne törj bele. Ha én nálam lenne a vászon, én azt festemény le, hogy hogyan győzőm le Beliált, és hogy ezután mi fog történni. Előre nézz, sose hátra! Ez a kulcsa annak, hogy túléld. *Majd elengedem a csuklóját és hagyom, hogy a kard előkerüljön a kezébe. Hátrébb lépek én is, s rendezem saját magam. Kénytelen leszek, mert ezt még nekem is fel kell fognom, mindezt egyedül. Mielőtt azonban ő is távozna, egy halk dallam kúszik be füleinkbe, s én azonnal felveszem a régi mimikáimat. Yukezo pedig fagyott haragot láthat rajtam. Még nem tud eleget rólam, de egyszercsak majd megtudja, hogy ez anyám zanpakutoja, aki éppenséggel közeledik.*
- Nem kedvelem a felszínes beszélgetéseket. Én is jól éreztem magam; régen beszélgettem már így valakivel. Talán még lesz erre alkalmunk, Tamachi-dono. *Félreérthetetlenül tekintek rá. Ő is tudhatja, hogy a hátam mögé kerülő személy miatt beszélek így, valamint a fedett őszinteség okán. Én magam is örülnék, ha később is találkoznánk. Végig nézem, ahogyan eltűnik, s az ösztöneim már kezdenék azt hangoztatni, hogy menjek utána. De az időközben elém álló személy tekintete kiüti belőlem ezeket a gondolatokat.*
- Nem vagyok a büszke lányom helyében, de azért a szolgálók mégis csak szóltak. Túl sokáig voltál vele és a beszélgetésetek egyáltalán nem arról szólt, amiről kellett volna. Ne nézz bolondnak lányom, tudom, hogy nem közömbös a számodra. De azt viszont nem hagyhatom, hogy ez a nemesi ügyeid kárára vesszenek. Tudd, hogy hol a helyed! Tamachi Yukezo nem hozzád való! *Kanata egy számomra sosem kinyilvánított anyai szigort idéz elő. S nem csupán előidéz, hanem tekintete gyors gyilkosságot követ el az ellen, hogy mindezek mellett mégiscsak jól érezzel magam. Lefejtem magamról a kezét, majd én szorítom meg neki.*
- Nem tudom, hogy mikor vettél magadon ennyi erőt; de ez kevés lesz ahhoz, hogy nekem parancsolgass. 87 évvel ezelőtt elveszítetted a hatásod felettem; nem csupán számomra egyáltalán nem tisztelt személy vagy, hanem ezzel a lépéseddel pengeélen táncolsz azzal, hogy az utcára dobjalak. Vajon milyen érzés lenne Kanata? Milyen érzés lenne neked mindaz, amit nekem okoztál? *Aztán elengedem, s mielőtt távoznék még mondok valamit.*
- De nem vagyok bosszúálló típus a családtagjaimmal szemben. Ettől függetlenül ne akarj beleszólni a magánügyembe, inkább örülnél neki, hogy még van és nem szedték szét a nemesek. Tudod a ház egyáltalán nem áll jól, s jelenleg fogpiszkálóval kapargatom össze a támogatókat. A férjed sok mindent tönkre tett. *Ezek után távozom és a birtok egy számomra fontos helyére megyek. Halott gyermekem sírjához viszek virágot, de ezúttal nem élőt. Ezzel jelzem a világ felé, hogy a múlton nem akarok többé rágódni. Ideje tovább lépnem; így talán még az is lehet, hogy a mai nap szolgálatba állok.*