Hangos madárcsicsergés, a szellő kellemes lágysága és a virágok üdítő illata. Azt hiszem ez az amire most igazán szükségem van és ezt nagyszerűen érezhetem a birtok kertjében ücsörögve egy sziklán. Azt hiszem, hogy ez a kis csöppség, akit a szívem alatt viselek nagyon jó hatással van a közérzetemre és nem csak az enyímre hanem a Hotaruéra is.
Egy nagy levegővétel után, csak hogy újra élvezhessen a virágok csodálatos illatát énekelni kezdtem. Mostanában egyre többször énekelek és mindig általában a kicsi Miyakonak és örömmel nyugtázom, hogy nagyon szereti. Legalább nem mondható rossz közönségnek. Ráadásul viszonzásul hagyja, hogy éjjel nyugodtan aludjak. Azt hiszem, hogy ő a világ legjobb kisbabája. **>**
-Rosa-chan, ideje indulni. - szólalt meg a hátam mögül nyugodtan az apósom. Már percek óta állt mögöttem és várta, hogy végezzek. Én egy mosollyal és egy bólintással jeleztem, hogy nincs szándékomban ellenkezni, majd felálltam és belé karolva elindultunk a kúria felé.
Ma egy eléggé fontos gyűlés lesz és állítólag az egyik főnemesi ház is képviselteti magát. Elég nagy kár, hogy a nemesi élet ezen részéből nem húzhatom ki magam, pedig akkor sokkal több időt tölthetnék el kettesben a kicsivel. T_T De hát meg kell dolgoznom azért, hogy kedvező körülmények között nőhessen fel, még akkor is, hogyha nincs apja szegénykémnek.
Mialatt a kertben sétálgatunk visszafelé az öreg elmondja, hogy tulajdonképpen miről is fog szólni ez a gyűlés, csak azért hogy képben legyek. El se tudom hinni, hogy Vera-chan képes volt rávenni őt arra, hogy az adminisztrációt teljes mértékbe kivegye a kezemből. Egyre gyakrabban elcsodálkozom azon, hogy milyen messzire elér a keze. Igaz, ha nem így lenne akkor nem ő lenne a kapitányunk, és milyen kár lenne ha nem ő lenne. Ki kéne találni.
- Köszönöm szépen. Innen egyedül is menni fog. - közlöm finoman a férfival, miután elérünk most már a rezidencia folyosóján ahhoz az ajtóhoz ami a teázóba vezet. Most kivételesen nincs joga, hogy jelen legyen a gyűlésen még jelenlegi állapotom tekintetében sem. Ez egy olyan gyűlés ahol csak a házak fejei és jelen esetben az általam szerződtetett testőrök vehetnek részt. A mai napon pedig még jobban megerősített őrség van, hisz a híres Kagami ház feje is jelen lesz a gyűlésen.
- Elnézést kérek a késésért. Üdvözlök mindenkit. - hajolok meg miután belépek az ajtón és becsukom azt magam mögött, majd ezt követően következhetett a gyűlés lebonyolítása.
- Remélem nem haragszanak, ha kérek egy kis szünetet. - jelentettem ki angyali mosollyal körülbelül a gyűlés felénél. Ez tulajdonképpen azért is volt jó ötlet, mert két fejes nagyon egymás nyakának akart ugrani, így lesz idejük lehiggadni kicsit és nekem sem árt a friss levegő. Így miután rendbe szedtem az irataimat fel is álltam és elhagytam a helyiséget.
- Nagyon örülök, hogy el tudott jönni. - léptem oda a Kagami ház vezetőjéhez, miután kilépésem után sikerült kiszúrnom őt. Tulajdonképpen nem is volt nehéz, hisz nem igazán hasonlít senkire akik a birtokon jelenleg tartózkodnak, ráadásul szerencsém volt mindenkinek az illatát és szívverését megjegyezni a tárgyalás eddigi része alatt, így véletlenül sem lehetne becsapni. Ahhoz valakinek nagyon dörzsöltnek kell lenni.
- Az én nevem Kamioka Rosa, bár ezt biztos tudja, csak sokkal jobb érzés így is elmondani, mint a formális pillanatokban. - mosolyogtam ár. Azt hiszem, hogy Miyako-chan nagyon sokat segít nekem a kapcsolatok javításában, hisz neki köszönhetően gyakrabban mosolygok és a mosoly nagyon jó benyomást tesz másokra.

Figyelembe véve, hogy mennyi időm volt felkészülni, igazán örömteli, hogy időben útnak indulhattam a Kamioka-ház birtoka felé. Az oldalamon két veterán testőrrel, kik egykoron a Gotei 13-at szolgálták, lépdeltem végig Seireitei utcáin. Bár megvolna rá a lehetőségem, hogy gyaloghintóval, vagy valamilyen más, kényelmesebb közlekedési eszközzel tegyem meg az utat a két rezidencia között, de mivel a távolság nem volt túl nagynak nevezhető, így inkább a séta mellett döntöttem ezúttal. A testmozgás sosem árt, és így nem is keltek akkora feltűnést az út közben, noha díszes kimonóm és finom anyagú napernyőm nyilvánvalóvá teheti az egyszerű shinigamik számára előkelő származásomat, még ha azzal nincsenek is talán tisztában, hogy igazából ki vagyok. A klánom egyetlen tagja sem töltött be olyan magas tisztséget a 13 Őrosztag soraiban, mint én, és én is csupán egy egyszerű ötödik tiszt vagyok, így nem meglepő, hogy a halálistenek körében nem vagyok annyira nagy látványosság, mint egy Kuchiki vagy egy Shihouin. Ami azt illeti, nem is vágyom a megkülönböztetett figyelemre, kivételezésre.
Akárcsak a séta, az érkezés is eseménytelenül zajlott, szerencsére minden olajozottan működött a Kamioka-birtok bejáratánál, talán ha két percet kellett várakoznom a bebocsátásom előtt. Igazán szép környezetben épült fel a kúria, talán az egyik legszebb kert tárult a szemem elé, amit valaha láttam. A rengeteg zöld közepén sokkal frissebbnek tűnt a levegő, mint néhány perce az utcán, így én is mély szippantásokkal szívtam magamba az éltető oxigént, miközben a békés madárcsivitelést hallgattam. Nemsokára azonban mindettől el kellett búcsúznom, hiszen megérkeztünk a főépülethez, és ahogy átléptem a küszöböt, egy teljesen más világba csöppentem, innentől kezdve nekem is másképpen kell viselkednem, mint általában. Csendben, méltóságteljesen vonultam végig a gyűlésre kijelölt teremben, hogy elfoglaljam a számomra kijelölt helyet annak másik felében. Végignézve az egybegyűlteken messze én voltam a legfiatalabb résztvevő, de ez már nem okoz számomra kényelmetlen feszengést, megszoktam, hogy nálam sokkal idősebb és tapasztaltabb emberek között kell boldogulnom, és érvényesítenem az akaratomat. Ám most csupán megfigyelőként voltam itt a főnemesi házak képviseletében, hiszen bár a konferencia témája számunkra mindössze apró-cseprő probléma, az itt megjelent többi arisztokrata számára viszont igenis fontos, és a mi állásfoglalásunk döntő lehet a kérdésben. Hamarosan a házigazda is feltűnt, mintegy utolsóként érkezve, ez pedig természetesen némi morgolódást váltott ki a többi nemesből, akik számára a tradíciók mindennél fontosabbak voltak. Kamioka-san is szokatlanul fiatalnak tűnt, ámbátor nálam még mindig jóval idősebb bizonyára, ennek ellenére a tárgyalást véleményem szerint remekül vezette. Egyre komorabbá váló arcom sokkal inkább a konzervatív felfogásnak szólt, amelyet néhányan képviseltek, mintha ezeknek a nemeseknek csupán annyi lett volna a célja, hogy mindenképpen megakadályozzák az egyezségre jutás sikerességét. A feszültség egyre növekedett a teremben, és már-már azon voltam, hogy szót kérek és megpróbálom megnyugtatni a kedélyeket, mikor is Kamioka-san remek ütemérzékről téve tanúbizonyságot szünetet javasolt.
- Támogatom, magam is javaslatot kívántam tenni erre~desu no.
Szólaltam meg habozás nélkül nyugodtan, szavamat pedig többen is egyetértésükkel követték, így lassacskán felálltam, és elgémberedett tagjaimat kinyújtóztatván kifáradtam a helyiségből, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Miközben kezeimet a kimonóm ellenkező oldali ujjába bújtattam és így fontam össze őket, egy mély és csalódott sóhaj hagyta el az ajkaimat, az örökös akadálygörgetők miatt képtelenek megváltozni az elavult, idejétmúlt tradíciók és hagyományok, és úgy tűnik még ezen a szinten is felbukkannak ezek a rendszerint visszavonulás határán leledző, ám hatalmukba görcsösen kapaszkodó konzervatívok.
- Ugyan, csupán a kötelességemet teszem~desu no.
Fordultam a mellém lépő nő felé, hogy a kötelező udvariassági köröket lerójuk, de így közelről nem lehetett nem észrevenni a jellegzetesen gömbölyödő hasat, mely egy új élet fejlődésének a jele volt. A látvány rögtön mosolyt csalt az arcomra és eszembe jutott Fujishima-fukutaichou is, akinek azóta már egészen biztosan megszületett a gyermeke, hogy engem egy küldetésre osztottak be vele.
- Kagami Ritsu desu~no. Yoroshiku onegaiitashimasu, Kamioka-san. - Hajoltam meg kissé a bemutatkozás után. - Sajnálattal hallom, mi történt a férjével, engedje meg hogy őszinte részvétemet fejezzem ki. Bár személyesen nem találkoztam vele, bizonyára remek ember volt.
Tettem hozzá csendesen, szemeimet lesütve. A halállal nekem is szembe kell néznem, hiszen édesapám gyógyíthatatlan beteg, az elkerülhetetlen vég pedig minden nappal egyre közelebb kerül számára. Hamarosan én is meg fogom tudni azt, hogy mit érez Kamioka-san, amikor a férjére gondol, nekem azonban van időm rá, hogy felkészüljek lelkiekben a Sors eme kegyetlen csapására. Már ha fel lehet készülni egyáltalán ilyesmire.
- Ha szemeim nem csalnak, azért Raito-san hagyott maga után egy mementót, amihez viszont gratulálok. Ha szabad tudnom, mikorra várja? Fiú lesz vagy lány?
Érdeklődtem kedvesen, a lány szemébe mosolyogva. Én még csak álmodni sem merek ilyen áldásról, hiszen életem ezen szegmensét még sűrű köd, áthatolhatatlan homály fedi. Még túlságosan fiatal is vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkodjak, számos akadály és megpróbáltatás áll előttem addig, amíg elérkezik az idő, amikor jómagam is tervezni kezdhetnék. Bár életemet akár habozás nélkül összekötném azzal a fiatalemberrel, akit jelenleg szeretek, hiszen nem tudnék Masaru-samánál ideálisabb párt találni magamnak, de ez egy magamfajta számára korántsem ilyen egyszerű. A pozíciómat és rangomat kockáztatnám, ha egy áruló fiához mennék hozzá, őseim kemény munkájának tönkretételéhez pedig nincs jogom. Becsülnöm és tisztelnem kell az erőfeszítéseiket, amellyel főnemesi rangra emelték a klánomat, és családfőként kötelességem megvédeni a Kagami-név makulátlan tisztaságát, bármibe is kerüljön ez.

//Vigyázat, kórósan szentimentális, és szörnyen ragályos!//

Itt hol minden rendben van. Gondos a kert, tiszta udvar csendes ház, a cica figyel a háztetőn, a kutya vigyáz az utcasarkon, mikor befordult, már is érzi nem ide való. Igen Raiden úgy tűnik teljesen eltévedt. Nem külseje utal erre, hisz most igen rendesen nézett ki. Haja összefogva, igaz a kis "tündérosztag", amikor megadatott nekik a lehetőség, hogy a kapitány hosszú tűzvörös hajkoronájával babráljanak, mint egy sereg rohanták meg. Nagyon élvezték, hogy fésülgethetik, meg kócolhatják. Mert a tizenkettedig osztag egy hangos otthon, nem csendes otthon, hanem hangos Otthon, nagy betűvel, és Ő a régens, a bolondok közül a legbolondabb, ki még felnőttként se nőtt ki belőle, s a többi kis aranyos bolond tündérkét maga körül mentorálja óvón. Mindig imádta a gyerekeket, mert a gyerekek őszinték, és velük jobban megérti magát. A tündér osztag persze rögtön összeveszett azon, hogyan is kell megjelennie egy "lovagnak" aki a Csendes Otthonból a Királylányt kimenti. Mert Raiden igazából megmenteni indult Rosa kisasszonyt, a csendes otthontól. Ugyan is Rosa chan őrült... és az örültek közt lenne magánytalan. De Őt a helyéről elmozdítani nem lehet, hát egy őrült jön hozzá, hogy kimentse.
Rosa kisasszony igazán nő. A nők a férfiakra életveszélyesek, de Rosa kisasszony túltett mindenkin. Raiden ugyan szintén teljesen őrült, mert kár is lenne ezt tagadni róla, hiszen mániákusan hisz az emberekben, azért mert szereti őket, s ilyen erősen hinni abban, hogy igazából az ember igaz természete jó, csak egy Őrült képes. De más is volt a kapitány személyében, ami teljesen ellentmondott a józan észnek, mégpedig az, hogy a kapitány úr, megvilágosodott, és a megvilágosodás felsőbbrendűségén is túllepett. Ezért ő belül olyan üres, hogy képes keblére ölelni az egész világot, és Ő mint Önálló individuum meg szünt létezni, elolvadt benne, ezért az Ő személye is kettős. A kedves kapitány, ki csettintésre eldobná az életét, ha úgy adná a sors, s gondolkozás nélkül tenné, szöges és sarkos ellentétben állt lelkének másik felével a kardjával. A kard gyűlölt, őrjöngött, vérre éhezett, minden ocsmány dolgot a fülébe suttogott, de a kapitány mindre csak mosolygott. Így mosolygott Hotarura is mindig. Mert őt Hotaru megijesztette, s volt, hogy taszította, de taszítónak kellett lennie, hogy szeresse. Raiden lelkének mindkét részével szerette, mert Rosa kisasszonyban volt valami démoni. A fehér bőr és a cseresznye ajkak. Valami ördögi csillogás a szemében, amitől félt, de vonzotta, mint a pillangót a mécsláng, és bele akart halni. Ez volt az igazság.

Manapság házasság a legritkább esetben kötődik szerelemből. A férfiak tanácstalansága a nők félelmeiből ered legtöbbször. A legtöbb nő olyannyira fél az igazi szerelemtől, hogy inkább testét mindjárt nyújtja, csak szerelmesnek ne kelljen lenni. S vannak a harcos nők, akik saját férfiasságukkal védekeznek. Ilyen Slarin is. Ő bosszút áll férfias személyiségével a nőkön is, és a férfiakon is ki hozzá közeledni szeretnének. De Kamioka kisasszony őrült, s ezért, a szerelemtől nem félt. Talán csak szégyenlős volt, picit kérette magát, mert ugye nem egy társadalmi osztályba tartoznak. Ám mindkettőjük számára valóság más...s ezért a szabályokat könnyedén átírták maguk körül. És a kisasszony érzéki, a szégyenlősségével, mert azért valahol még is csak akarta, hogy elcsábítsák, hisz Rosa kisasszony a szigorú szülői házban, egyedül maradt egy gyermekkel és élete csupa rend és Csendes Otthon. Őrjítő! Egy igazi lovagra van szüksége, ki onnan kimenti, a gyászból kirángatja, a magányt karóra tűzi, mindig mosolyog, a gyerekeket imádja, és Ő maga is őrült, hogy megértsék egymást. Ketten együtt egészt alkottak, s sokszor a háztetőkből nézte, ahogy a kisasszony gyakorolt. Mert Rosa is részben harcos nő, de nő maradt, nem akart férfi lenni, és nem emelt pajzsot maga elé, mert nő, és nőként a fejét használta, a feneke, a melle , az ajka és a hasa helyett. S végre Raiden is lehetett az, aminek igazán jó volt, a megmentő lovag. De nem pojáca, semmi dicsfény, hiszen bolond lovag mégis. Komikus és teljesen valódi.

Gondosan fésült, szorosan befogott hajjal érkezett, és ezúttal egyetlen rakoncátlan tincs sem ugrott ki a helyéről. Aranybarna és sötét indigókék kimonóján fekete, fehér kontúros darumadarak repkedtek, alatta egyszerű hófehér réteg. Erre az alkalomra titán keretes szemüvegét húzta, nem a pirosat, a gyerekek nagy sajnálatára, de végül közösen megszavazták, hogy így jó lesz. Virágként, feslő bazsarózsa, illatos nőszirom és hófehér tulipán ízléses, tömött csokrát hozta. Csak most tűnt ki igazából, milyen jóképű a szórakozott professzor. Karakteres arcvonal, megbízható vonások, egy olyan férfi arca ki nem hazudott, legalább is nem tudott róla, mindez kiült az arcára. A filozófia megszépít...mondják. A sötét ruhában égett a kezében a virágcsokor és égett a vállára hulló vérszín hajkorona. A lovag megérkezett, s óvatosan kopogott. Persze a dolog előre meg volt tervezve. Még kicsit előbb is érkezett a kelleténél. Jó benyomást kellett tennie. Ám valami nem volt rendben. Túl szép, túl rendes, túl tökéletesnek hatott, egészen addig, míg a ragyogó zöld szemekbe nem tekintettek, mert ott összeomlott a valóság. Normális ember számára a kapitány tekintete örvény, sokáig állni csak olyanok képesek, kik maguk is bomlásnak indultak, a többiek nem sokáig állják. Őt beinvitálták, az illemnek megfelelően egy pohár teával kínálták és Ő el is fogadta, az etikettnek megfelelően, de leülni alig bírt. Alig várta, hogy lássa, amint a fények meghalnak, a világ eltörpül, csak azért, mert Rosa kisasszony belép és megszűnik az igazság létezni.

~§ Zűrzavaros dolgaim - Raiden visszatér §~

Shinigami, családfő, anya és legvégül hadnagy. Hogy melyik a nehezebb? Azt nem tudnám elmondani. Mindenikhez szükséges egy bizonyos mennyiségű figyelem és fegyelem. Mindenikhez más mennyiségben, de mindeniket szeretem. Legfőképp az én kicsiny kis hercegnőmet és ennek megfelelően igyekszem a lehető legtöbb időt eltölteni vele. Persze neki is megvan már ilyen fiatalon is a magam kis élete, a kis barátnőivel meg minden, de ettől függetlenül is az én kicsiny kis leánykám és kötelességem ellátni minden jóval amivel csak lehet.
Viszont most perpillanat saját magammal foglalkozom. Egy ideje szükséges volt az edzésprogramomba újfajta gyakorlatokat belefoglalni. Sajnálatos módon a látásom tovább romlott és hát így kénytelen vagyok a többi érzékemre támaszkodni és azokat fejleszteni. Nem engedhetem meg, hogy egy ilyen probléma megakadályozzon a feladataim elvégzésében, valamint a családom és a szeretteim megvédésében.
Egy külön helyiséget hozattam létre az edzőteremben csak azért, hogy ezt a speciális edzésprogramot el tudjam végezni nap mint nap. Egy kis közbenjárással még megfelelően fel is tudtam szerelni ahhoz, hogy a lehetetlent és a váratlant meg tudjam teremteni. Általában legalább napi két-három órát szoktam edzéssel tölteni, viszont vannak alkalmak, hogy ennél többet is.
Még nem igazán szoktam hozzá ahhoz, hogy a látásom ennyire megromlott. Olyan, mintha egy teljesen más világba kerültem volna. Persze nem csak a harcban jelent még nehézséget számomra mindez, hisz ott valamennyire hozzászoktam a dologhoz, viszont a hétköznapi életben eléggé nagy hátrányt jelent. Egyre inkább kell a hallásomra és a szaglásomra, valamint a tapintásra koncentrálva felmérni mindent. Persze ez néha eléggé előnyös, hisz így is messze jobban ki vannak fejlődve ezen érzékeim, mint bárki másnak.
- Beléphetsz. - szóltam ki az ajtó előtt álló őrnek, mielőtt az ökle elérte volna az ajtót. Már azt hallottam, hogy az ajtó előtt toporogva vár, hogy mikor lenne alkalmas a megzavarásom. Persze azt nem tudta, hogy ezzel csak nekem segített az edzésben, hisz azzal, hogy rá figyeltem a többi érzékemet a saját magam védelmére kellett használnom.
- Mond. - adtam ki az újabb rövid parancsot. A hallottakból leszűrtem, hogy egy a frissen idekerült őrökből, hisz az általa kibocsájtott illat is új volt számomra, valamint a gyors szívdobogás, a nagy nyelések és a kissé akadozó beszédstílus mind ezt igazolta. Ugyanakkor sikerült meglepnie, hisz nem volt tudomásom arról, hogy mára vendéget vártam volna. Ráadásul arról sem volt fogalmam, hogy melyik kapitány lehet az, amelyik engem szándékozik meglátogatni. Tulajdonképp olyan sokat nem is ismerek. Akane taichou nem hiszem, hogy az a típus lenne aki anélkül iktat be egy látogatást, hogy előre ne jelentené be. Vera-chanra sem jellemző ez a viselkedés. Rajtuk kívül pedig csak Raident ismerem, de a tizenkettedik osztag kapitányát szinte egy hónapja nem láttam, vagy az is lehet, hogy több hónapja.
Végül egyetlen intéssel jeleztem a férfinak, hogy leléphet. Összezavarodtam. Tulajdonképp valahol belül éreztem, hogy ez a bizonyos látogató valóban a vörös hajzuhataggal rendelkező kapitány, mégse tudtam, hogy mit kéne tennem. Tulajdonképp azt sem tudtam, hogy mit kéne mondanom neki, vagy, hogy merek-e újra találkozni vele. Hónapokig nem láttam. Nem tudta senki, hogy merre van és egy papírfecnit sem hagyott, hogy egyáltalán merre mászkál. Nem tudtam, hogy hogy van, hogy megsérült-e, vagy egyáltalán, hogy él-e még. Ez azután sem változott, hogy hadnagy lettem. Szemernyi információval sem gazdagodtam róla. Persze valami mesét ki kellett találnom Miyakonak. Igazán rosszul esett, hogy hazudnom kellett neki róla, hogy az az ember, akit apjának tekint, merre járhat. Valami hülye mesét találtam ki. Annyira rögzült bennem az, hogy nem volt igaz amit mondtam, hogy már el is felejtettem, hogy mi volt az. Még tiszta szerencse, hogy a harmadik osztagba is elég hamar beilleszkedett, így volt elég elfoglaltsága, hogy ne gondoljon minderre, viszont a szívem minden egyes alkalommal összetört, mikor éjjel felébredt és Raident hiányolta.
~ Mozdulj meg, kislány. Nem küldheted el. Végre most itt van. Oda kell menned. ~ zengett a fejemben Hotaru hangja. Tulajdonképp Raiden azt sem tudja, hogy Hotaru megváltozott azóta, hogy utoljára beszéltek. Rengeteget változott azóta.
~ Menj te helyettem. Nem hiszem, hogy kezelni tudnám a helyzetet. ~ válaszoltam halkan. Kibúvót kerestem. Nem akartam dühös lenni rá és nem akartam sírni. Egyszerűen azt akartam, hogy az elmúlt pár hónap egyszerűen törlődött volna.
~ Szedd már össze magad. Mindent nem csinálhatok meg helyetted. Én nem azért vagyok, hogy a te életedet éljem, hanem, hogy ha támaszra van szükséged, akkor ott legyek melletted. Ezt viszont egyedül kell végigcsinálnod. Raidenben kell új támaszra lelned. ~ másik személyiségem hangja parancsolóvá vált. Ismét a katonás lényét vette elő ahhoz, hogy rávegyen valamire. Ami a legjobban fájt az az volt, hogy igaza volt. Csak a kibúvót kerestem. A menekülést a helyzetből. De végül mégis csak el kellett indulnom.
Először lemosakodtam, hisz mégsem jelenhettem meg előtte izzadtságcseppekkel tarkítva. Pár percig gondolkodtam, hogy mit is kéne felvennem. Mi lenne alkalmas egy ilyen találkozóra. Végül egy egyszerűbb és kényelmesebb kimonót öltöttem magamra. Egyet azon darabokból, melyet a hétköznapokban használok a birtok berkein belül.
Az étkezőig tartó út szinte örökkévalóságnak tűnt. Többször is úgy éreztem, mintha menekülni akarnék. Eltűnni a birtok épületeit körülvevő kertben egy szikla takarásában. De végül elértem az ajtót. Még be sem kellett lépnem, de tudtam, hogy a helyiségben tartózkodik. Az illatát az orrom rögtön kiszúrta és a mellkasom megtelt vele. Hallottam a heves szívverését és a gyors légzését. Olyan volt mintha futott volna. Egy apró mosoly még ebben az összeroppanás szélén álló állapotomban is az arcomra kúszott. Lehet, hogy csak most érkezett vissza arról a küldetésről ahol volt, vagy kutyafuttában rohant ide a tizenkettedik osztag épületéből.
Ekkor viszont egy másik illatot is megéreztem. Egy virágét, amelyikről én magam is a nevemet kaptam. A virág, mely oly' gyönyörű és oly' törékeny, viszont erős és éles tüskékkel veszi körbe magát.
- Bocsáss meg, hogy megvárattalak. - vettem erőt magamon végül és húztam el a rizspapír tolóajtót, hogy beléphessek. Kissé csalódtam. Hisz azt reméltem, hogy azzal, hogy őmiatta vagyok itt, talán képes leszek látni őt. Persze ez is csak egy olyan badar gondolat volt a részemről, mint a menekülés. És bár látni nem láttam, mégis képes voltam felmérni a kettőnk közötti távolságot. A helyiség másik felében állt. Feltehetőleg azóta, hogy beléptem, már rég engem nézett. Én ezt nem tudom megtenni. Túl sokat romlott a látásom ahhoz, hogy meg tudjam őt különböztetni a berendezési tárgyaktól, vagy a falaktól. Csupán a szívdobogás és az illat az, aminek köszönhetően el tudom őt különíteni a helyiség többi részétől.
- Eltűntél. Egyetlen üzenet, vagy egy szó nélkül. - dőltem neki a falnak és a földet "néztem". Nem akartam, hogy lássa az arcomon megjelenő könnyeket. Pedig nem akartam sírni. Még szerencse, hogy Miyako most nincs itt, nem szeretném, ha így látná az édesanyját. - Hol voltál? Hiányoztál. - a hangom meg-megremegett. Megpróbáltam egyik kezemmel letörölni a könnyeimet, de mintha azután csak még több lett volna. Nem akartam, hogy így lásson. Azt akartam, hogy azt az erős nőt lássa, aki mindig voltam és aki mindig lenni akartam. De ehelyett itt vagyok, egy gyenge és törékeny lány, akinek a könnyei záporoznak és korábban még az elől akart elmenekülni akit szeret...

Bebizonyosodott hát, hogy eme törékeny nő, ki itt várt, és gondolt rá, még is csak egy kicsit amazon.
Amint bejött, Raiden már látta, hogy a kisasszony a képzeletbeli csipkeostort előveszi, és őt élvezettel megveri vele. Alig tűrte... úgy élvezte. Roza ügyesen rejthette le az érzéseit, de nem elég jól. Raiden ugyan is oly tisztán átlátott a kisasszony személyén, mintha bíz vízből lett volna.
Sírt. Látta, egy pillanatig jegyes kezek szorították meg a szívét. Majdnem beugrott, s egy fél pillanatig úgy érezte, hogy Rosa haragszik, pedig dehogy haragszik. Nem rá haragszik, hanem magára, amiért ennyire sokat érez, és nem tudja leplezni, igazából ez az oka, hogy sír, és ezért nem vetette még rá magát. Raiden gonosz kis játékba kezdett, mert ez egy igen fontos nap, és olyan emlékezetesnek kell lennie, hogy a kisasszony szívébe azt bele kell vésnie egy életre.
- Miért kérsz bocsánatot azért, amiért én vagyok bűnös, s miért fedsz meg azért, amiről én nem tehetek? - kérdezte lassú, csendes hangon. Raiden nagyon is szólt előre, hogy ma jönni fog, igaz tegnap este, s kérte Rosa kisasszonynak ne mondják meg, mert meg szeretné lepni. Mindent jól kitervelt míg távol volt, és erősen felvértezte magát, de a lány is, ám neki csak annyi ideje volt fegyverkezni míg a folyosón végig ment. Ezek a kérdések, apró tűk, amiket egyenesen a szívébe kapott. Ám Raiden szíve üres, belefér az egész világ. A világ maga Rosa.
Homályos szemeinek sápadt fényét, tiltakozó könnycseppek árasztják el, mert fél. Mitől fél? Tőle fél? Nem! Attól fél, amit érez, és még érezni fog. A kapitánynak támadnia kell, mert ezeket a tűket félre kell söpörni, szét kell törni, a pajzsokat azonnal áttörni, mert tőle senki nem rejtheti el a kisasszonyt, még Ő maga sem! Lépett felé, ott termett előtte. Látta, hogy nem lát, nem baj, így őszintébb.
- A világon kívül voltam, az idő áll, míg nem itt vagyok. Neked talán hónapok, de az idő irreális, nem tudja a mértéket, az idő itt repül, amott megáll, innen tudom, hogy amit most látok, csak is varázslat lehet, mint ahogy minden más. - mormogta békésen hüvelykujjával a cseppeket letörölte.
- Nem vagy jó színész, az álcád ügyetlen, nem tőlem félsz, nem rám haragszol...Ne sírj még, mert még tartogatok valamit. Kár azokért a könnyekért így előre. Igazából boldog vagy, csak jól titkolod. Nevess!- szólt szinte utasítóan, magabiztosan.
- Onnan látom, hogy sírsz, azt siratod, hogy elvesztetted az irányítást a szíved felett, s tudod, hogy kiszolgáltatott vagy. Ez ellen te nem tehetsz semmit, de én sem. Ha nem szeretnélek, nem folynának könnyeid, helyette őrjöngenél, talán meg is ölnél. Ha nem szeretnélek, nem pityeregnél csendben. Ha nem szeretnélek, vigasztalnálak, de nem teszem, mert tudom, hogy csak az önérzeted sír, de belül boldog vagy. Add meg magad kedves, előttem minden álarc hiábavaló. - olvasta ki Rosa lelkét türelmesen. Ím a tüskéket kikerülte, őrá már rég nem hat. Itt a pont, ahol férfinak kell lenni ahhoz, hogy megtörje. Mert a nők kegyetlenek, de még is boldogságra törekvő lények, kik pont a boldogságtól rettegnek a legjobban, mert az azzal jár, hogy kemény fegyvereiket, legalább egy ember előtt el kell dobniuk.
- Azért jöttem, hogy megkérjelek, itt és most.- mondta. A kapitányban fel sem merült hogy a hölgy esetleg elutasítja. Akkor lenne igazán bolond, ha ezt tenné, magát egy életre elátkozná, hisz itt pityere, alig várja, hogy az erős karok elrabolják. Minden bizonytalanság, várakozás, tűrés, nyelés, kapaszkodás, rossz megjegyzés, Csendes Ottohon gyötrelme egy pillanat alatt eltűnt, amikor Ő ide belépett, csak Raiden képes erre. A múlt idő eltörpül és elégett, mert itt van, egy pillanat alatt, még annyi sem, és a kapitány is így érzett. Megmenteni jött, magával hozta az igazságot, ami nem valóság, a valóságnak tanulnia kellene a realitást. Igazából ennek már nem volt tétje. Radien már rég elrabolta innen a kisasszonyt, csak testében volt itt, de a gondolataiban vele járt folyton. Érezte.
Nem kellett mondania, hogy szereti, nyilvánvaló, azt sem, hogy hiányzott. Nélküle Ő nem is ember, a kisasszony csupa nonszensz titkos kérdéssel ostorozta, de imádta. A nők a gyötrelmeket egész jól tűrik, de a közönyt, pillanatig se. Inkább szenvedés, kétely, fájdalom, mint közöny.
Végig lágy, üres, békés, búgó hangon beszélt, hangja akár a vihar első szellője, érződik a mögötte rejlő erő. S hogy végképp eltiporja a lányos ellenkezést és lerántsa az álarcot, amivel Rosa magának ártott a legtöbbet, még közelebb lépett. Illetlenül közel. Kezeivel belesimított a kisasszony komor szénfekete hajába. Mert őt érinteni kell. Raiden csak azt szerette megfogni, amit szeret, de egy nőt, főleg Rosa kisasszonyt érintéssel tud csak megismerni. Másik keze pedig a nő kimonójának hátán simított végig és szelíd erőszakkal Őt magához vonta. Jó pár hónap, vége, Csendes otthon, vége, kötelesség, vége, harag, vége. Orrával a halántékát érintette, érezte a testének illatát, az apró izzadság gyöngyök maradékát, mit sebtében próbált eltüntetni. Hiába mosakodott meg, ő azt az illatot imádta, no és árulkodtak a tarkóján nedvesen bőrre simuló pihék. Imádta.
- Minden porcikádra igényt tartok...- zümmögte a fülébe, és úgy érezte, Rosa kisasszonyt fel kell kortyolnia, mint a sake-t, és meg kell ízlelnie, mint egy süteményt. Ám a kisasszonnyal betelni sosem tudna. S a kisasszony talán jól érezte, hogy Raiden most démoni, ellen nem lehet állni. Minden szava igaz, könyörtelenül, és tudja. Rémítő és vonzó egyszerre, mert irgalmat nem ismer, most gonosz, így lehet Rosa a legszentebb kincs, amit valaha a kezei köré került. Szent kehely...melynek minden cseppje az övé, mindegy mit mond. Keserű, édes, savanyú, sós, mindegy, minden porcikája. Mindene, a feje búbjától a lábujjáig. Minden szeglet, legyen szép vagy csúnya, neki kell.

Félek, zavart vagyok, nem tudom, hogy őrjöngjek, vagy folytassam a sírást. Végtére is itt van velem egy helyiségben az a férfi aki Miyako mellett a legfontosabb személy az életemben. Ráadásul ez a férfi hónapokig hiányzott az életemből és most egyik pillanatról a másikra itt terem előttem és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna és ez az egész egy terv része lett volna. Valamint egyszerűen nem vagyok képes megérteni ezt a férfit. Olyan mintha nem is egy világban élnénk, de mégis itt van, érzem a jelenlétét és azt, hogy fizikailag is jelen van, mégis néha olyan távolinak tűnik, mintha mérföldek választanának el tőle.
- Nem azt kérdeztem, hogy most hogy kerültél ide, hanem, hogy eddig hol voltál. Hónapok óta nem láttalak. Nem tudtam, hogy mi van veled, hogy jól vagy-e vagy esetleg megsérültél. Egyetlen szó vagy üzenet hátrahagyása nélkül mentél el. Legalább annyit mondhattál volna, hogy "Bocsi, el kell menjek valahová." . Még úgy is könnyebb lett volna elviselni. És nem azért sírok mert védtelen vagyok, hisz képes vagyok megvédeni magamat, ráadásul te is itt vagy. Azért sírok, mert dühös vagyok, ráad azért, mert csak úgy eltűntél, magamra pedig azért, mert egy ilyen helyzetben is ennyire felzaklatom magam, pedig inkább örülnöm kellene annak, hogy itt vagy. Végre. - fakadtam ki és ragadtam meg a kezét, amivel a könnyeimet törölgette. Nem akartam, hogy letörölje őket, azt akartam, hogy nyugodtan folyjanak végig az arcomon. Van elég dolog amit gyászoljak, hisz nem láthatom Raiden markáns arcát, pedig eléggé közel van hozzám.
- Me... megkérni? - a szavai teljesen letaglóztak. Emlékeim közül rögtön felszínre tőrt az, amikor a Kamioka házba kerültem be hasonlóképp, viszont az valahogy mégis más volt. Tisztán emlékszem, hogy akkor mindenekelőtt Hotarunak köszönhetően fogadtam el a felajánlást, aztán idővel megkedveltem azt a férfit, akit férjemnek nevezhettem, viszont ő mindig is tudta, hogy miféle érzelmek és gondolatok járnak a fejemben. Bizonyos nézőpontból hasonlított a tizenkettedik osztag kapitányára. Ebben az egy dologban ugyan olyanok voltak. Csak tudnám, hogy miért ilyen férfiakat fogok ki magamnak. Ráadásul most Hotaru sem fog közbeavatkozni, pedig az ő objektív szemlélete most nagyon is jól jönne. De meg is tudom érteni, hogy miért akart kimaradni ebből az egészből. Ez nem olyan amihez az ő közbeavatkozása szükséges lenne. Ezt egyedül kell elintéznem. Csakis egyedül.
- Én... - szólaltam meg, mikor a férfi magához ölelt. Tehetetlennek és erőtlennek éreztem magam. Valamint furcsa, jéghideg borzongás is átjárta a testemet. Talán féltem. Ez lehetett az amit éreztem. Féltem attól, hogy mi vár rám, hogyha igent mondok. Féltem a rám nehezedő kötelességektől, pedig volt már egyszer részem benne. Furcsa mód olyan volt, mintha az a kerek egy-másfél év amit megboldogult férjem mellett töltöttem el, egyszerűen a semmibe veszett volna. Mégis csak igaza volt a férfinak, az idő nem lineáris...
- ... e-elfogadom a megkérést. - fejeztem be a mondatomat, miután az utolsó szavait még a fülembe súgta. Valamiért furcsának és nehéznek éreztem ezt a helyzetet, mégis örültem a szavainak. Ráadásul közben el is felejtettem folytatni a sírást, és inkább csak azt a a belső nyomást éreztem, mintha valami belülről akarná szétszakítani a testemet. Ez lehet az oka annak, hogy immár a karjaiban keresve a menedéket bújtam hozzá.
Házasság. Furcsa. Minden pillanatban mikor erre gondolok, úgy érzem, mintha láz kerülgetne. Talán azért, mert többet akarok ennél, hisz ez csak egy szó, egy állapot, ami megszűnhet és megszakadhat. Én azt szeretném, hogyha örökké tartana. Ha nem érne véget soha és ha minden perce boldogsággal teli lenne. Persze ez csak naiv ábránd, hisz biztos, hogy nem lesz olyan könnyű és szomorúság nélküli dolog, de legalább mindig lesz mellettem valaki, aki támaszomként szolgál majd a nehéz időkben. Valaki aki képes lesz a szomorú pillanataimat is boldoggá varázsolni. Valaki aki mellett teljes értékűnek érezhetem magam.
- Amúgy ne gondolt, hogy ennyivel megúsztad ezt az eltűnéses dolgot. Meg Miyakotol is bocsánatot kell majd kérned emiatt. - simultam még közelebb a férfihoz. Korábbi érzéseim lassan eltűntek és helyüket az öröm és a mámor foglalta el. Hisz Raiden itthon van. Újra itthon van, velem. És megkérte a kezemet...

*Mikor is volt utoljára ama időszak, amikor a Lelkek Világában nem csupán névlegesen voltam jelen? Mikor is volt utoljára, amikor az arisztokratizmusommal élve jelentem meg bárhol is? Réges-régen már. Homályba vesző idő, ha az éveket nézzük. Túlságosan sok mindenről maradtam le a házak ügyében, s túlságosan elhatároltam magamtól ezeket. Pedig Kagami Ryuuji, a Kagami főnemesi ház asszonya voltam, aki életet adott az örökösöknek. Mégis ama időszaka az életemnek meglehetősen borongósnak számít. Olyan évtizedek voltak ezek az életem szakaszában, amik nem teltek felhőtlen boldogsággal. Egyedüli mentsváram a shinigami lét volt, a hosszas küldetések sora, amikért kemény árat kellett fizetnem. A magány mocsarába vetve magamat éltem a küldetésért, melyet a 46-ok tanácsától vívtam ki magamnak. Persze mindenki tudta, hogy nem fogom tudni teljesíteni a küldetést egy hamar, hiszen kapitány szintű küldetés volt. Ahhoz pedig, hogy sikeresen zárjam, fejlődnöm kellett. Éppen ezért hosszas évek után a Gotei Juusantai befogadott a taichouk körébe. Egy új szakasza nyílt meg az életemnek Ryuuji után, aki ugyan mindig figyelmes volt, a szerelmemet sosem nyerhette el Ebiso után. Az pedig már csak az én titkom lehet, meg Ritsué, hogy Ai nem csupán félig, hanem teljesen nemesi születésű volt. Mindenesetre most, hogy végre rendeződni látszanak a dolgok, végre haza látogathattam a Miyazaki-ház birtokára. Valódi szülőföldemre, ahol még bizony az édesanyám, Miyazaki Nanami és apám Kazuya sírja fekszik. A háznak jelenleg a nagybátyám Shin a feje.
Maga a látogatásom ugyan meglepte, de láttam szemében a félelem egy parányi szikráját is. Sajnos még mindig a szemükben van azaz elképzelés, hogy egy nap megvívhatom jogos helyemet a családfői ranglétrán. Elvégre a ház alapítóinak egyenesági leszármazottja vagyok, valamint a házunkban inkább a női örökösök voltak a jellemzőek. Nehéz politikai harcok árán vívta ki magának a Miyazaki- ház a többi ház tiszteletét a női fejek ellenére. Olyan potenciális arculattal rendelkezünk, amely nem csupán független nemesivé, de majdnem főnemesivé tette a házat annak idején; csakugyan, mint a Tamachi- házra jellemzően. Bár a gazdaságpolitikában sosem jeleskedtünk, de nincs olyan ház a Lelkek Világában, amely nem rendelkezne a Miyazaki ház ékszereivel és pompázó díszeivel. Az ékszer, szépészeti ipar mesterei vagyunk, így aztán a szolgáltatások legendásak. Ezért sem ér meglepetésként, amikor távozásom előtt Shin ezúttal meglep valamivel, valamint meg is kér egy feladatra. Egy csodaszép yukatának az újdonsült tulajdonosa lettem, további kiegészítőkkel, amik kiváltképpen statuálják társadalmi elhelyezkedésemet. A sötétkéken festő yukatába ezüstösen fénylő, kézzel festett motívumokat vélek felfedezni. Apró körömvirágokat, amik felfelé egy hullámzó sávban töltik ki viseletem. A yukata hátán pedig ott kontúrozódik ki egy nonfiguratívan festő motívum; ami egyébként a két ház szoros kapcsolatát, valamint a harmadik osztag kötelékét meséli el. Felfedezhető a Miyazaki- ház bársonyos művészete egy csillag alakzatban, benne a Kagamikra jellemző brossúrának mintája, s végül a Sanbantai számának fellelhetősége. Át is öltözök, s magát a feladatomat majd abban fogom teljesíteni. Egy fejdíszt veszek fel ehhez, amelynek közepén ott látszik a Kagami ékszer. Ezt még apám készítette nekem, amikor Ryuujival házasságot kötöttem. Apám miatt szorosan kötődik hozzám, amiért különleges alkalmakkor felveszem. Ezekben pedig pontosan úgy festhetek, mint a legtöbb főnemes asszony. Noha, nem teszek eleget az özvegyi etikettnek, hogy zöldet vagy sárga színeket hordjak, és abból is a sötétet. Egy ékszeres ládikót kapok kézhez, amelyben egy nyaklánc található. Állítólag még Kamioka Rosa, a Kamioka- ház jelenlegi feje rendelte, azonban Shin most nagyon elfoglalt. Régen csináltam már ezt, így aztán rögtön beleegyezek abba, hogy megteszem ezt az apróságot.
Ezúttal semmi fegyvert nem viszek magammal, legalábbis úgy tűnhet érkezemkor. Azonaban, aki jobban megfigyeli a körülöttem lévő légkört, felfedezheti az aranylóan fel-felcsillanó parányi pontokat a hold-fedte éjszakában. Halk, hárfa dallam is érzékelhető, amelyet a saját zanpakutom komponál. De hiszen nem zavar meg senkit, így amikor a Kamioka testőrség végre bevezet a birtokra, nyugodt léptekkel haladok előre. Némi csodálattal kémlelem a birtok arculatát, legalább annyira rendben tartott, mint a Kagami birtok. S mikor megérkezek az ominózus méretű épületbe, akkor az egyik szolgáló bevezet a könyvtárba. Viszont a szolgáló az, aki jobban meglepődik azon, hogy Rosa még mindig nem tért vissza szolgálataiból. Így aztán kissé restellve fordul felém a fiatal úr.*
- Bocsásson meg Kagami- sama, Kamioka Rosa- sama még nem tért haza. *Szinte teljesen leizzad azon, hogy most mit is tegyen. Nekem pedig a zanpakutom végre visszaregenerálja magát a kardhüvelyébe. Acélkék szemeimmel egyenesen a szolgáló szemeibe pillantok komolyan.* - Nem kell aggódnia, csak azt mondja meg; hol találom a Miyazaki- ház által szolgáltatott ékszereket? Elhelyezném ott Kamioka- dono legújabb szerzeményét, majdan távozásra fognám. *Jelentem ki nem meglepő diplomatikussággal, karizmával, aminek fennköltsége leginkább a Kagamikra jellemző. Bólintást kapok végre, ahol a könyvtár egy szegénél megpillanthatom két őrrel védett, kidouval ellátott vitrinest. Oda lépek eme szekrényhez, és a zárnyitó segítsége által behelyezem az ékszert. Azonban kissé furcsa dologban lesz rövidesen részem. Éppen, hogy végzek a procedúrával, azt vehetem észre, hogy senki sincsen már a könyvtárban e éjszakán. Csupán némi tompa fény világítja meg a helyiséget, amit teljesen nem értek. Közeledő lépések zajára leszek figyelmes, egyik kezem pedig óvatosan a zanpakutom markolatára csúszik.*
- Jobban jár, ha tájékoztat arról, hogy mi ez az egész..shinigami! *A reiatsuja alapján csakis shinigamiról lehet szó, viszont ez a környezet meglehetősen furcs a számomra. vagy merényletnek tűnhet, vagy pedig engem nézhetnek tévesen egy betolakodónak. Akárhogyan is, amikor megjelenik előttem egy fiatal férfi, s kardját emeli rám, számomra nem kell indok arra, hogy feloldjam a shikaiom. Csak ekkor veszem észre, hogy félre néztem és az őrök teljesen ki vannak ütve.* - Nem kell aggódnia kedvesem, ha végzek önnel, a Kamioka- ház komoly bajba kerül. *Összehúzom szemeimet, majd az aranyló huzalt, melynek végein pengék találhatóak, megforgatom. Csakhogy valami különös okból kifolyólag a zanpakutom viszsavált az eredeti, wakizashi formájára, minek okán maga az alak gúnyosan felnevet s megindul felém. Természetesen ettől nem ijedek meg, csak aztán a könyvtárba hirtelen egy egész csapat őr lép be, egy számomra ismeretlen férfi vezetésével. Tétovázok a döntést illetően, aztán úgy döntök, míg ő a legzavartabb, addig egy gyors shunpoval véget vetek útjának.*
- A nemesség elleni fellépésed megbocsájthatatlan. Sayonara, shinigami! *Oldalra kitartott kardom éléről némi vér cseppen le a padlóra. Az alak teste pedig derékszögben dől el a gyomor aorta irányú vágásomra. Másodpercekig csak lehunyt szemmel állok a történések alatt. A fülemben hallom a szívem verését, valamint a teljes feszültség lesz rajtam úrrá. Hiába nem a saját családom birtokán ért ez az ármánykodás, láthatóan senkinek sem hagyom, hogy a földbe tiporjon. Pláne nem akkor, ha ez oktalan háborúnak a kiváltó oka lehetett. Bizonyára a Kamioka- háznak van egy nem kívánt politizálója, aki lehetséges, hogy egyenesen ellenségnek számít. Mindenesetre ezúttal a lehető legrosszabb személlyel kezdett ki, akkor ha ennek kiléte a napvilágra kerül majd. Jogilag ez az ármány tisztán megtorolható lenne. De mi azt hiszem, pont a békességünkről vagyunk híresek. Kinyitom végre komoran festő, mégis méltóságteljesen fénylő acélkék szemeimet. Hiába is, a 3. osztag kapitányaként valahol gyászolni fogom az imént kivégzett személyt.*

*Egy pillanatra mesebeli álomnak tűnt, ahogyan kardomról leszökellő vércseppek maradványait kémleltem. Borongós lélektükreimen keresztül egy áthatolhatatlannak tűnő érzésekkel teli kavalkád adta a látszatot. Szüntelenül a holttestet bámulva csakis arra tudok gondolni, hogy minő történelmi pillanat lett volna ez, amennyiben sikerrel jár a támadó. Felfoghatatlan nekem, hogy mire nem képes egy bukott nemes puszta önön céloktól vezérelve. Tán úgy lett volna, ahogyan gondolja; de a féktelen háború mellett mit nyert volna? Dicsőséget aligha. Hiszen, ha felbőszíti nagy múltú házaimat, akkor oktalan következménye lenne a Kamioka - ház felszámolása. Ezt végig gondolva, némiképp harag is gyúlt szemeimben. Meg kellett hoznom a döntésem, hogy aztán kardom sújtsa az áruló shinigamit. S ahogyan pedig a Kamioka nemes megjelenik előttem, láthatja a már évek óta elő nem kerülő rideg tekintetem. E tekintetre pedig szinte véremben érzem Hidenka nyugtalanságát. Mert, ha én ideges vagyok, akkor ő is azzá válik. Lelkünk szinte már egybe forrt, így érzéseink teljesen párhuzamosak. Oda sétálok a holttesthez, s szánva őt, de mégis letisztítom ruhájával a zanpakutom. Majdan a penge visszakerül hüvelyébe.*
- Jól vagyok, köszönöm. *Felelem kissé szürkén, bár az itt lappangó feszültséget szinte kézzelfoghatónak érzem. Veszek egy- két nagyobb levegőt, hogy arcberendezésemet simítani tudjam. Hiába is enyhül, mégis tisztán kivehető benne a feldúltság jele. Méltóságteljes léptekkel kezdem el követni Shinrou-donot, s közben néha- néha sikerül rá pillantanom. Érdekesnek, ugyanakkor kicsit mindig is magasnak találtam a 12. osztagot. Nem gondoltam volna, hogy a nemesi körökben van olyan shinigami, aki ily' magas tisztséget foglal el Soul Society géniuszai közt. Noha, a Kagamiknál pedig eddig nem volt jellemző a kapitányi pozíció elérése. Ai, mint félig Kagami, valamint jó magam vagyunk az elsők ebben. Talán több kapitány rangú Kagami nem is lesz, de majd a jövő megmondja. Csendesen követem a nemest, gondolataimba merülve. Majd mikor megérkezünk az irodájába, természetesen helyet foglalok. Előzékenyen a bejáratnál még a zanpakutomat is leteszem, ne hogy úgy tűnjék, hogy bármiféle szándékom volna. Valamint igazából az etikett része is. Ahogyan a cipőm levétele is az lett volna, amennyiben olyan anyagból készült volna a padlózat. Arisztokratikus kisugárzással dőlök hátra székemben.*
- Nézze, vajmi kevés esélyét láttam volna arra, hogy sikeres lesz a shinigami merénylete. Jó magam nem csupán a Kagami- és Miyazaki-ház nemese vagyok, hanem a 3. osztag kapitánya is egyben. *Komolyan csattanó szavaimat intézem a férfi felé. Azonban látható, hogy tekintetem egyre jobban lágyul meg; habár acélkék szemeim mindig is a határozottságot tükrözték magukból. Idő közben végre kihozzák a teát, és egy kisebb meglepettség csillan meg szemeimben.* - Nem gondoltam volna Shinrou-donoról, hogy ugyanazon teát kedveli, amely jó magam egyik kedveltje is. *Kezembe veszem a meleg készítményt, majd iszok belőle egy keveset s folytatom a megkezdett beszélgetésünket erről az esetről.*
- A mai napon ellátogattam szülő házamba, a Miyazaki-házba. Miyazaki Shin, a ház jelenlegi feje bízott meg azzal, hogy továbbítsak egy rendkívülien értékes nyakéket Kamioka Rosanak. A feladatot elvállalva sajnálattal kellett szembesülnöm némi afférral. Nem számítottam rá, hogy Kamioka- dono nem lesz a birtokon. Így aztán megkértem a testőrséget, valamint az egyik szolgát, hogy vezessenek a Miyazaki ékszerekhez. Négy testőr, valamint a szolga kísért el. A zárnyitó szolgáló kinyitotta nekem a vitrinest, azonban magához a kidou védelemhez csak is a régi örökségemmel férhettem hozzá. Lényegében annyi lenne, hogy elhelyeztem a megfelelő helyére az ékszert, aztán távozóra szerettem volna fogni. Ám az egyik pillanatban, mire végeztem, minden elsötétült. A támadó egész hangtalanul ütötte ki a testőrséget, majd rám szeretett volna támadni. *Hagyok egy kis szünetet beszédem következtében, hogy a kellemes teával megnedvesíthessem ajkaimat. Közben néhány pillantást vetek erre az irodára, melynek berendezése egészen praktikusnak látszik. Habár az asztalon az egyik kütyü jobban leköti a figyelmem, de nem sokáig.* - Elhagyta ajkait a shinigaminak a valódi célja. Úgy vélte, ha Kagami Kanatat merényeli meg, akkor azzal kitör a háború a Kagamik és Kamiokák közt. *Ekkor egy pillanatra lehunyom szemem, s Shin félelmére tekintek vissza. Furcsán ível el ajkaimnak egyik fele. Majd aztán nyugtatólag pillantok a férfira.*
- Nem kell aggódnia, hiszen sejtéseim szerint ez nem Kamioka merénylet volt. Ámbár, ha megbocsájt, titokban tartanám sejtéseim. Mindenesetre elnézését kérem a rögtönzött döntésemért, nem állt volna szándékomban jogtalan pallosjog gyakorlásra, ha nem gondoltam volna bele a következményekbe. Egyik ház sem jár jól egy háborúval. Mi elvesztenénk semlegességünk, míg a maguk száma igen megcsappanna. Így hát, ha van rá mód, felejtsük el az esetet. *Diplomatikusságomat előre véve fogalmazom meg egész pontosan ezt az egész esetet. Valahogyan nem találom valószínűtlennek, hogy ezt a merényletet igazából Shin találta ki. Elvégre mi sem egyszerűbb egy ilyen dolgot rákenni a Kamioka házra, mellyel aztán végre megszabadulhat tőlem. Apám testvére túlságosan együgyű, ha úgy véli igényt tartok a családfői rangra. Tökéletesen érzem magam a Kagami- ház kötelékében, amitől megválni nem igen szeretnék.*
- S mi a helyzet a szüleivel? Régen nem találkoztam már velük. Elnézést, ha megjegyzem, de édesanyja tanácsait régebben nagyra értékeltem. *Térek el egy kicsit a témától, hiszen nyílt titok, hogy ismerem a szüleit. Leginkább csak annyi, hogy a sorsukról nem tudok, hiszen évek óta távol voltam Soul Societytől. Mostan pedig, hogy visszatértem, szeretnék ismét részt venni a nemesi társadalomban. Ezért nem is árt informálódni, hogy régebben, akikkel jobb kapcsolatot ápoltam, azokkal mi is történt mindez idő alatt.*

*S míg ő beszélt, addig gondolataim a múlt alá csökkennek. Lelki szemeimmel láthatom, ahogyan a Miyazaki háznál még jó apám, és anyám parancsolt. Még egészen kislány voltam, amikor egy idős asszony a házunkhoz jött egy aprócska kérelemmel, amit a szüleim jócskán meggondoltak. Furcsa volt hallani akkor kislány koromban, hogy a házasságom Ryuujival előre elrendeltetetté vált. Senki lányának nem kívánom azt az érzést, amikor tudod, hogy kit szeretsz, de az övé már nem lehetsz. Ebiso egyébként is egy gazember volt. Erre akkor kellett rájönnöm, amikor Ait már a szívem alatt hordtam. Én igazán nem akartam gondot jelenteni a Fon és a Kagami háznak egyaránt. Így aztán Ebiso hajdani feleségével közös megegyezésre jutottunk a tekintetben, hogy az ügyet el kell tusolni. Így is történt; de vajon ma már másképpen tennék? Hmm.. a jelen teljesen más. Most már nem csak, hogy nem vagyok szerelmes, de magányossá is lettem. Nincs senkim a lányom, osztagom és zanpakutomon kívül. Talán egy-két barát akad még, akikkel már évek óta nem találkoztam. Nagyot sóhajtok.*
- Kissé pontatlan a megnevezés. Tudja édesanyját személyesen ismerem, ami azt jelenti, hogy nem a Kagami- házról volna szó. Jó magam a Miyazaki független nemesi háznak a szülötte vagyok, csupán beházasodtam. *Az utóbbit némileg komorabb tekintetben mondom. De mivel nemes, pontosan tudhatja, hogy mit is jelenthet ez a tekintet. Egyszerű érdekházasságról ad bizonyítékot. Ez a mi köreinkben szinte tradicionális szokássá vált már évszázadok óta. Sok nő pedig ezt igazán megsínyli; ezért sem örülök annak, hogy Ritsu az élet ilyen terén még mindig nem állja meg a helyét. Pedig neki aztán széleskörű lehetőségei vannak, s egyáltalán nincs kényszerítve semmire. Ryuuji az utólsó időkben feladta a harcot; azt viszont őszintén bánom, hogy végül rá jött a titokra. Emiatt szörnyű lelkiismeret furdalás kínoz. Kizökkenek gondolataimból, amikor hallom a tolóajtó mozgását. Tekintetemet rögvest irányába vetem, amelyen egy ifjú lány érkezik. Talán egy pillanatra még hihetném is, hogy valódi Kamioka, azonban viselete elárulja ellenkezőjét. Mindenesetre van valami a tekintetében, ami miatt csak némán figyelem mondandóját. Még fiatal, ez a pirulásából bizony kivehető. Lágyan elmosolyodom, amint Shinrou-dono a lány távozása után közli, hogy csupán az asszisztense.*
- Muszáj megjegyeznem, hogy bájos, valamint még kissé csiszolatlan az ön...asszisztense. Noha, egy pillanatra sem tudnám feltételezni, hogy önök ketten csupán munkaviszonyban volnának. Talán a jegyese? *Magam is meglepődök a finomnak tűnő, mégis kicsit indiszkrét viselkedésmódomon. Valójában nem szokásom csak így rá rontani valakire egy ilyen kérdéssel, de az iménti közjáték egészen szórakoztató volt a maga nemében. Valahogy nehezen elhihető a lány viselkedéséből, hogy csak munkatársi érzelmek kötnék a férfihoz. Eléggé tapasztalt vagyok már ahhoz, hogy azonnal kiszúrjam ezt. Habár az is lehet, hogy tökéletesen tévedek. Ez esetben a lány csupán olyannyira éretlen még, hogy egyben ügyetlen is. Akkor bizony csak egyszerűen taníttatásra lenne szüksége. Nem is értem, hogy én miért foglalkozom ilyesmikkel. Nem az én dolgom lenne, nem igaz?* ~ Úgysem bírnád ki, hogy ne éld ki kíváncsiságodat. Etikett szempontjából az iménti nem volt arisztokratikus, viszont kellően csattanós. ~ *Hidenka csilingelős hangját hallom fejemben, majd elkuncogja magát.* ~ Kíváncsi vagyok, hogy ehhez a közvetlenségedhez a férfi majd mit szól. Khm, Kanata... Kanata hallasz engem? ~ *Hallhatnám is igazából, de amikor érzékelem, hogy pont akkor mondtam Shinrou-dononak ezt a dolgot, amikor teát készült lenyelni, akkor igazán lefagyok. Többek között azért is, mert lehetséges, hogy feltételezni tudom abból az italból az én ruhám is kaphatott. Nem látok semmit valójában, jobban leköt az, hogy nem volt jó ötlet mások életében áskálódni. *

*Kissé régen volt már ama pillanat, amikor Shinrou édesanyjával találkozhattam; bár kapcsolatunk a személyeskedés ellenére is felszínes volt. Szinte szokás ebben a körben, hogy igaz barátok nem léteznek. Én évek óta a saját zanpakutomra támaszkodom. Most pedig, hogy a családommal szeretnék törődni, azt vehetem észre, hogy zárt kapukra lelek. Mindenki oly' idegen, mégis kedves a számomra. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, ami lassan a karrierista életmódhoz fog vezetni. Helyre kell tennem a Kagami-házat, ideje kicsit a háttérben lennem; de mégsem. Valahogy a saját életemet is alakítanom kell mellette, talán éppen ezért vagyok itt a Kamioka háznál. Igyekeztem a saját házammal felvenni a kapcsolatot, de látom megvolt a következménye is. Majdnem bemártották a Kamioka házat egy olyan ügybe, amihez nekik igazán semmi közük nem lett volna. Szerencsére nem lett belőle baj, így aztán egy kicsit megnyugodhatok, ami azt illeti.
Legalább egy kicsit gyakorolhatom a diplomáciámat azzal, hogy az egyik Kamioka úrral beszélgethetek. Intelligens, etikettet ismerő alaknak tűnik. Egyelőre talán ezeket a tulajdonságokat szűrhetem le. Azt is tudom, hogy egy kicsit csípős "humorral" illetem, amivel egy kicsit tolakodó lehetek. De mégsem bánom, hogy a kedvet kicsit felfokozom. Természetesen számomra már megszokott a nemesi lét, de ettől függetlenül kénytelen voltam utalni a szituációra. Lehetséges, hogy ezzel majd Shinrou-sant elindítom az úton? De az is lehet, hogy félre értelmeztem azt, ami a levegőben volt. A kis humornak pedig meg is lesz az atrocitása, mi miatt szépen felfelé ível a tekintetem. Nem csupán a ruha miatt, hanem a férfi összeszedetlensége okán. Én úgy hittem a nemesek faarccal is kibírják az ilyen helyzeteket, bár ellenkező esetben lehet én sem tudtam volna más gesztikulálást produkálni. Nem mintha az egész nemesi kör nem tudná, hogy frissen özvegyült vagyok. Általában kis információk terén a főnemesi házak kicsit publikusabbak. Eléggé példa beállított szintű egy arisztokrata ház, mind a négyet beleértve. Lehunyom a szemem, majd sóhajtok egyet. Felemelem kezemet, hogy kicsit Shinrou-sanba fojtsam a szót.*
- Ez egy új yukata volt, afféle családi ereklye Shinrou-san. Nem helyettesíthető értékű. Szerencséjére nem igazán nőtt hozzám, hisz akitől kaptam egy kétszínű alak. Ennek ellenére a vacsora meghívása végett el kell fogadnom az ajánlatát kárpótlásul a ruha miatt. Mindazonáltal érdeklődve kémlelem majd a Kamioka szabók kínálatát. Remélhetőleg sikerrel. *Igyekeztem minél karizmatikusabb, s a helyzetemhez mérten korrektnek tűnni. Bár én szenvedtem a javakon károkat, ezek a károk nem igazak. Ha az apámtól kaptam volna ezt az ereklyét, akkor lehet dühös lennék. Az apám viszont halott, Shinhez viszont nincs érzelmi kötődésem. Csak szívességet igyekeztem teljesíteni; ironikus, hogy egy ilyen yukatában kívántak eltemetni. Én a Gotei Juusantai kapitánya vagyok, nem eshetek áldozatul egy nemesi krónikának. Némileg hátra dőlök a székemben, míg aztán Shinrou szemeibe nézek. Groteszk ebben a helyzetben, de egy apró mosoly kerül az arcomra.*
- Ne legyen ennyire pánikba esett. Ettől még nem változik a Kamioka-ház politikai helyzete. Vegyük a pozitív oldalát; megszabadított egy olyan holmitól, amit amúgy sem szívlelek. Túlságosan giccsesnek találom magamhoz. Fél az ember, hogy baja esik; aztán biztos, hogy történik vele valami, mert a sors az ilyen. Mondja, maga mennyire hisz a sorsban, Kamioka-san? *Érdekes vélemények kerülnek napvilágra; ám semmiképpen sem ellenségesek. Nem szeretek ellenségeket szerezni, inkább a békés megoldásokban hiszek. Reméljük ez a későbbiekben sem lesz hátrányomra.*

*Bár igazán nem haragudhatok Kamioka-donora, attól még nem fogom magam annyira oldottnak érezni. Kellemetlennek találom a helyzetet, hogy főnemes létemre itt ülök egy férfi előtt, aki szintúgy nemes, mint jó magam. Tiszteletlenségnek érzem a részemről, még ha tudom is, hogy nem én tehetek róla. Ez a ruha csodás, bár nem lehet a kedvenc ruhám. Shin ezzel túlságosan messzire ment, amit nem tudok mire vélni. Úgy hittem egészen nyilvánvaló tény neki, hogy nem fogok a családfőire törni. Az én helyem a lányom oldalán Kagamiként helyes. Nem a rangbéli változások miatt, hogy független, vagy főnemes..egyszerűen ő a lányom. A férjem már nem tartana vissza attól, hogy visszatérjek családomhoz, de a lányomat nem adnám semmiért. A két lányom jelenti nekem jelenleg a mindent, az életemet adnám a boldogságukért. S ha Ai itt lenne, az ő tudtára is adnám, hogy rám számíthat. Ugyanis, ha nem is jártam így..még átérzem gyermeke elvesztésének fájdalmát. hajdanán én is elvesztettem őt, és meg is szakadt a szívem, hogy ott kellett hagynom. A párkapcsolata is tönkre ment, ami miatt természetesen nem hibáztathatom Isami-sant sem. Ai túlságosan meg akart felelni magatartásilag a nemeseknek, így aztán elfelejtette a legnagyobbat, hogy elsődlegesen magának kell megfelelnie és nem másoknak. Bár itt lettem volna, hogy ezt elmondjam neki! De kár is a már megtörtént dolgokon vesződnöm, a jelenre kell koncentrálnom. S azaz igazság, hogy bármilyen is lehet az öltözékem, jól érzem magam Kamioka-dono társaságában. Ezt nem igazán lehet mire vélni, mert más az etikett illem, hogy nem bántjuk meg a másikat akkor sem, ha a hátunk közepébe kívánjuk jelenlétét; s megint más a valódi élvezet, hogy egy kultúrált, vagy inkább intelligens férfival beszélgethetek. Elve a sorsról igazán figyelemre méltó, meg is mosolyogtat picit vele.*
- Elárulok egy titkot, de ne vegye kötekedésnek. Mi van akkor, ha valakit születése óta meg akarnak ölni a puszta léte miatt? Maga szerint nem egy előre elrendeltetett sors? *Érdeklődöm, s nem is akarok célozni azzal, hogy ki az aki így született. Bonyolult családi életben vagyok, de nem fogok ilyen gátakkal törődni. Van annál nekem fontosabb dolgom is, mint hogy leakadjak Shin tettén. Örömmel is veszem, hogy Shinrou-san a témaváltás lehetőségét veti fel. Magam is felállok az asztaltól, hogy követhessem.* - Reméltem is, hogy a fiatal hölgy majd segít! *Ebben nem is kételkedtem volna. Bár nekem túlságosan szerénynek is tűnt, annyira mégsem üt el az egyik lányomtól. Ritsura is rá szokott jönni a szeleburdiság, habár a multkori viselkedését nem tudtam mire vélni. Majd megoldódik az is. A szalon felé tartva, azonban szinte elengedhetetlen, hogy tekintetem ne ragadjon meg néhány ponton. Minden nemesi háznak megvan a maga stílusa, s igen, látok szépet a Kagami-ház belső lakberendezésében is. A szalon felé tartva leginkább a falakat és az azon levő képeket is megfigyelem. Talán egykor a család tagjai lehettek, ilyesmi a Kagami-házban is van, bár az jóval nagyobb. Ettől függetlenül ez az ház is meglehetősen figyelemre méltó, értem már, hogy hajdani házam miért ilyen készséges velük szemben. Mindenesetre is most nem a ház szépsége a lényeg, hanem az a személy, aki mellett haladok a szalon felé. Fogalmam sincs mikor éreztem magam így utoljára, mintha még mindig huszonéves lennék. Erről mondjuk nem is álmodhatok, nem vagyok már huszonéves. Sóhajtok egyet, majd kíváncsian pillantok a férfira.*
- Valóban? Mondja, önt sosem zavarta, hogy egy mesterséges létforma az aszisztense? Úgyértem, hogy ő..sosem fogja megérteni az ön valós érzelmeit. *Behunyom egy pillanatra szemeim.* - Elnézést a tolakodásom végett. Nem vetem el a tudományt, inkább tisztelem. Viszont úgy vélem léteznek olyan dolgok, amiket nem képesek helyettesíteni. A tudósok munkája elismerendő, de nem minden esetben. *Pillantok fel rá nyomatékosan, persze nem az alkotására célzok. Csak éppen engem frusztrálna maga a gondolat is, hogy a lény, aki mellett sétál minden egyes nap..az a lény nem érző. Legalább is én úgy vettem le, hogy akkor Yuuki egy robot. Más dologra itt nem is gondolhatok elsőre, de ezt majd biztosan elmondja Kamioka-dono, amennyiben bizalmat szavaz nekem.*
- Addig elmesélné, hogy kik lesznek még ott a vacsorán? *Érdeklődöm, hisz még egy terítéket említett az aszisztensének, tehát nem csupán ő lesz ott elméletileg. Azért igen is számít, hogy kikkel fogok egy asztalhoz ülni e nap, visszavonni már tiszteletlenség lenne. Így csak érdeklődöm, s mikor belépünk a szalonba bólintésommal üdvözlöm a szabót. Közelebb megyek hozzá, és megnézem a terveit, de őszintén szólva..látszólag kis idegesség lesz rajtam úrrá. Ez egy olyan dolog, amit csak egyedül a saját szabómmal szoktam intézni. Most pedig körbe vagyok véve idegenekkel, akiket alig ismerek..szapora lesz a szívverésem. Tanácstalanul pillantok fel a férfira.*
- Ön aztán ért ahhoz, hogyan hozza kínos helyzetekbe a shinigamit! *Persze ez csak egy incselkedő megszólalás, ami egyben kicsit célzás is a tanácstalan idegességemre. A lányra pillantok.* - Yuuki-san, volna szíves? *Látva a lány szertelenségét, mikor odaér hozzám..egyik kezemmel az állát megsimítva emelem fel fejét.* - Ha egy nemest szolgálsz ki, nem sütöd le sosem a fejed. Főleg, ha egy főnemes van a környezetedbe, mi ezt tiszteletlenségnek vesszük. Tudod nem sokan nyíltak körünkben a bizalmi szférára. Egy nemes szolgája pedig sosem érezheti magát alacsonyabb rendűnek a köznépnél. Mindenkinek megvan a maga méltósága, nyugodj meg. Inkább segíts nekem kiválasztani a ruhát. *Meleg, anyai tekintetemmel és tanácsommal fogadom a lányt, mert hát még egy csiszolatlan lánynak tűnik nekem.*
- Szívesen segítek neked olyan dolgokban, amikre Kamioka-dono nem feltétlen képes megtanítani..természetesen az ő beleegyezésével. *Mélyen a férfi szemébe nézek, majd bizonyára már kaphatom is a ruha tanácsadást. Igazából magam sem értem, hogy honnan az érzés, hogy segíteni akarok a lányon. Talán egyfajta anyai ösztönök törtek rám miatta? Vagy Kamioka- dono hozta volna ki ezt belőlem? Annyi bizonyos, hogy hirtelen érdekelni kezdett a lány.*

*Nem is tudom min járhatott a fejem, amikor észreveszem magamon, hogy zavart vagyok Kamioka- dono közelében. Egy érett, anya vagyok- Bármennyire is megfeledkezem néha sokmindenről, ezt az egyet észben kellene tartanom, hogy nem engedhetem meg ezt magamnak. Hiszen még csak most halt meg nem is olyan régen a férjem. A férj, aki akármennyire is kedves volt hozzám, én mégsem szerettem őt. S most pedig, most pedig nem tudom. Hogy kihozzam magam még inkább, valamit még hozzá tűzök ehhez a szituációhoz.*
- Nemesi erények? *Nevetésre fognám, de ajkaim elé teszem kezem..s valahogyan egészen máshogy pillantok a férfira. Olyan kedvesen, olyan elmerülve lélektükreiben. E hosszabb tekintettől csak Yuuki foszt meg, amit nem is bánok. Felsóhajtok, s rendezem gondolataimat afelé, hogy jobb lenne, ha nem közvetlenkednék ennyire, hanem rangomhoz méltan vissza eveznék a fellegekbe. Tehát egy kicsit komolyabban állok a dolgokhoz, legalább is az első pillanatban. Bólintok egyet a lány köszönetére, majd aztán a ruhára pillantok, amire a lány mutat. Nem igazán tudhatják ők, hogy miért pillantok oly’ komoran az öltözetre. Az a ruha csodálatos, de nem hozzám illő. Hiszen hasonlót pillanthattam meg Ai lányom szekrényében a minap. Ez pedig egyenesen ráemlékeztet. A minták, és a szegély..csodálatosan szép fiatal nemes lehetne benne. Kicsit el is veszítem a fonalat, így nem tudok kellőképpen reagálni Yuuki nyüzsgésére. Kell néhány másodperc, hogy visszatérjek.*
- Sajnálom, nem akarok senkit megbántani. De ezt a ruhát nem vehetem fel személyes okokból kifolyólag. *Persze ők ezt nem érthetik, de igyekeztem úgy fogalmazni, hogy senkit se sértsek meg. Remélhetőleg van még valami más ruha, ami majd jó lesz nekem. Ezek után úgy érzem, mintha bármivel beérném. Nem is tudom mikor lettem én ilyenné. Sosem voltam az a fajta, aki kimutatja érzéseit, de valahogy áttörték most a falaim. Egyszerűen nem tudom, hogy miképp vegyem vissza az álarcomat, ezért inkább megpróbálok csak szimplán a lányra koncentrálni, hogy terelje a gonolataimat. Mégis hogyan? Ha ránézek, és ahogyan viszonyul hozzám. Eszembe jut, hogy milyen is lehetett volna. Vajon milyen lett volna Ai és Ritsu igazi anyjának lenni? Milyen lett volna igazi anyaként, nem pedig menekülő shinigamiként lenni? Talán még a szégyent is elviseltem volna Aiért, nem lett volna szabad hagynom őt. Milyen szomorú, hogy akármelyik lányomra gondolok, egyiknek sem volt könnyű sosem a sorsa. Én pedig nem tudom ezt helyre hozni, komolyan elszomorít a helyzet. De még mindig azon vagyok, hogy mindez ne látszódjék rajtam. Ám azon kapom magam, hogy egyik kezemet Yuuki arcára illesztem kedvesen, kissé fájdalmasan pillantok rá.*
- Sose veszítsd el ezt az oldalad. Nem számít, hogy mi lesz. Ne számítson semmi, ne tűnjön le a mosoly az arcodról, mert ha elfagy..akkor többé sosem lesz semmi sem ugyanaz. *Oldalra pillantok ekkor, s leengedem kezem, hogy rámutassak egy kitett ruhára. Világoslila kimono, fehér liliomokkal díszítve, ezüstözött szegéllyel. Elegáns, mégis végletekig egyszerű. Első látásra egyáltalán nem illik egy főnemeshez, mégis ezt választom.*
- Az ott lesz a megfelelő. *Kellemesen pillantok vissza a lányra, majd óvatosan a karjáért nyúlok, hogy megfogjam kezét.* - Mutasd, de csak akkor leszek kritikus, ha igazán szeretnéd. *Jelentem ki, hiszen nem biztos, hogy nekünk ugyanaz fog tetszeni. Mindenesetre, ha minden igaz a szobájába hozzák a ruhámat is, így ott megejthetjük az öltözésemet is. Ennek ellenére kíváncsian várom majd, hogy miképpen mutatja majd be a ruháit. Fogalmam sincs egyébként, hogy egy nemes férfinek a női öltözetekben milyen izlése lehet..ezt mi nők szoktuk intézni, ez nekem szokatlan.*
- Yuuki-san, egy nőnek kimonot hordani számtalan jelentéssel bír. Többek közt státuszt, rangot és hangulatot fejez ki. Ugyanakkor az öltözék elfedi a testünket, ami csak ránk és kedvesünkre tartozhat maximum. Ezért egy férfi jelenléte az öltözködésnél illetlenség akkor, ha az nem a te társad. Ugyanakkor egy hölggyel öltözni sokkal jobb. Az én szolgálóim például külön specializáltak. Van, aki a ruhámat készíti, van aki öltöztet, sminkel és elkészíti a hajamat. Természetesen mindezt megtanultam magam is elintézni, de a nemeseknél egyfajta tradíció, hogy a ház hölgyeinek tökéletesnek kell lenniük. Én, mint a Kagami-ház egykori fejének a feleségeként mindig tökéletesnek kellett lennem. *Indulok meg vele végre a szobájához. Nem tudom mennyire fog bennünket követni Kamioka-dono, de most nem is ezzel foglalkozom. Amint betérünk, és megmutogatja nekem a ruháit, néhánnyal bizony akad kivetni valóm. Ugyanakkor ezek korrigálhatóak festésükben. Adok neki pár nagyon hasznos tanácsot, és hogy mit ne tegyen, meg miért ne. Nagyjából vagy húsz percig lehetünk bent ketten, mire én magam is elkészülök. Ideiglenesen akármennyire szokatlan is nekem, a fésülködő asztalánál megszabadulok mindentől, ami eddig a hajamban volt. Mindössze egyetlen csattot hagyok oldalt, s hosszú sötét hajamat kifésülve engedem vállaimra. Különös érzés is, de egyben megszabadító.*
- Ha megkérhetem, ez maradjon titok. Tudja, nem igazán illendő így járnom. *Zavartan pillantok ki oldalra, amint megjelenek Kamioka- dono előtt kicsit átalakulva az ebédlőben. Szerencsére nincsen itt még rajtunk kívül senki, így elfoglalom a helyem. Amennyiben betérnek mások is, üdvözlöm őket; de nem nagyon tudom ide illőnek érezni magam. Ez viszont nem az ő hibájukból, egyszerűen érzem, hogy én magam nem vagyok valami jól most. Annak a kimononak a látványa kicsit feltépte a sebeimet, ami már egészen gyógyulóban volt eddig. Okozok is véletlen egy kis balesetet az egyik szolgáló miatt. Tehát, mikor kiönti a kristálypohárba a sakét, véletlen meglököm..minek árán az egész kancsó beborul elém az asztalra, ismételten bepiszkítva ruhámat. Behunyom szemem, s fel állok.*
- Gomenasai..én...nekem...mennem kell. *Ilyesmi még sosem fordult velem elő. Soha, pedig évtizedek óta e köröknek a tagja vagyok. Egyszerűen kiviharzok a vacsoráról könnyező szemekkel. Az előtérben annyi időm még van, hogy magamhoz vegyem a zanpakutomat; de az igazi sírás a kertben ér el. Ott meg is állok, és csak a földet kezdem el bámulni, ahogyan az első hópehely rakódik le rajta. Hideg van, fázok..de gondolataim máshol járnak.*