~~Kisegítésből barátság~~

A hollow leverése nem is volt olyan nagy dolog. Lassan kezdem úgy érezni, hogy a képesség aktiválását követően kissé gépszerű viselkedésem lesz. Azt hiszem, hogy az éveken át tartó tréning nagyon beleivódott a viselkedésembe és a vérembe. Mikor feltűnik a színen egy hollow egyszerűen váltok, hidegvérrel kivégzem, majd folytatom a dolgom, mintha mi sem történt volna. Persze erről a kívülállók semmit se tudnak.
- Ebben semmi különleges nincs. Ez egy átok. - fejtettem ki a képességemmel kapcsolatos véleményemet. Mindig is utáltam. Miért kell pont nekem egy ilyen vérszomjas képességet adni? Egyáltalán hogy néz ki az, hogy egy "hétköznapi" iskoláslány egy szörnyű kristálylénnyé tud átalakulni amikor akar és ilyenkor semmi érzelem nincs benne, csupán a tiszta gyilkolási kényszer. Igaz ez részben azoknak a fránya tudósoknak is a hibája, de erről én már nem tehetek. Ha nincs az a képességem, ami megmentette az életemet akkor most nem lennék itt, hanem egy papíron pihennék, mint egy a sok hibás alanyból.
Miután visszaváltoztam emberi alakomba egy pillanatig csak álltam és néztem a hollow hűlt helyét, majd egy mély sóhajjal kezdtem el összeszedni a cuccaimat. Szerencsére az egyetlen kár amit elszenvedtem az a gitárom tönkremenetele volt. Igaz, ez sem olyan nagy szerencsétlenség, hisz tulajdonképpen pár nap múlva készültem újat venni, így legalább relatíve hamarabb szükségem lesz az újra.
- Semmi szükség rá, Midori-chan. Úgyis készültem újat venni. - válaszoltam mosolyogva, mialatt felvettem a pomponokat a földről. Igaz is, a kis ebédszünetemet követően oda készültem. Ez már a nem is tudom hányadik suli utáni elfoglaltság amit elvállaltam. Persze szigorúan ügyeltem arra is, hogy a szüleimmel is kellő időt tölthessek, hisz több mint tíz évig nem láthattam őket.
- Köszönöm szépen. Ez esetben ezt választanám. - választottam ki a mókusnak egy eléggé hasonló ikertestvérét. Legalább lesz valaki akivel a szobámban beszélgethetek elmélkedés közben.
- Azt hiszem nekem ideje indulnom. A mai napomnak még közel sincs vége. Remélem még összefutunk majd. - öleltem meg a lányt, majd a táskámat a hátamra véve indultam vissza az épületbe. Pár lépés után még egyszer megfordultam és integettem, majd végleg a dolgomra mentem.

A seitokainak megvan a maga szerepe a diákok életében, és itt most nem arra gondoltam, hogy a tanulók életét igyekszik megkönnyíteni. Sokkal inkább a diáktanács aktuális tagjaira vonatkozott ez a megállapítás most, ahogy eszembe jutott, mennyivel zárkózottabb voltam, mielőtt Karakurába költöztünk, én meg belekeveredtem volna ebbe az őrültségbe. Persze most sem én vagyok az osztály középpontja, és még mindig gondban vagyok, ha valakivel beszélgetést kell kezdeményeznem, ahogy hacsak nem muszáj, nem szeretek otthonról sem kimozdulni. Mégis, azt hiszem mégiscsak léptem egyet előre, elvégre a seitokainak köszönhetően megismertem egy csomó embert, és azt hiszem szereztem barátokat is... meg valahogy akkor is könnyebben megy a kapcsolatépítés, mint korábban. Elég csak Tsukatani-sanra, vagy Gouto-senpaira gondolnom, a két-három évvel ezelőtti énemnek biztosan nem sikerült volna barátságot kötnie velük. Ráadásul akkoriban biztosan nem mertem volna senkit sem figyelmeztetni arra, hogy tűrje be az ingét a nadrágjába, szóval legalább a kötelességek szintjén ennyi bátorság összejött bennem, még ha máskor meg is tartom magamnak a véleményem. Azt hiszem ez viszont így is fog maradni, legutóbb a senpaijal is sikerült összevesznem azért, mert kimondtam, amit gondoltam. Márpedig én nem akarok haragban lenni senkivel, akkor már inkább teszek úgy, mintha semmi baj nem lenne :/ Mindegy, a lényeg az, hogy a diáktanács létezése nem csak magának az iskolának, hanem a tagjainak is jó, hiszen ahogy a saját példámon is megtapasztaltam, fejlődésül szolgál nekik is.
Ezen elvből indultam ki, amikor Himeji-senpai megkért arra, hogy segítsek neki új tagokat toborozni az előző tanévben érettségiző társaink megüresedett helyére. Bár fogalmam sincs, hogy az alelnöki poszt utódját miért velem akarta megkerestetni, amikor az lenne a fontos, hogy ők ketten biztosan együtt tudjanak működni, de ugyebár ki vagyok én, hogy ellent mondjak a seitokaichounak? Feladatot bízott rám, én pedig kötelességtudóan teljesíteni szándékoztam. Azt már tudtam, hogy a kincstárnoki pozícióval Tsukatani-sant akarom felkeresni, mivel úgy gondoltam, segíthet neki egy ilyen munka abban, hogy megtanulja kicsit kezelni a rendelkezésére álló pénzt. Itt nem költhet majd ész nélkül arra, amire jónak látja, meg kell majd terveznie, hogy mire ad ki és mire nem. Már csak az alkalmat kerestem, hogy megkérdezzem tőle, és igazából elég izgatott is voltam miatta, hiszen... Tsukatani-sanról beszélünk. Furcsa, hogy mennyire természetesnek gondolom, hogy egyszerűen odamegyek hozzá és kérdezek valamit, pedig a közelében sokkal kevésbé tudom kifejezni magam, mint szeretném. Paradoxon, de még ha bénázok is egy csomót, mégis várok minden alkalmat, amikor beszédbe elegyedhetünk és hallhatom a hangját, láthatom a reakcióit. Ideges voltam miatta mindig, de mégis feldobott és boldoggá tett, miután a jeget sikerült megtörni.
Most viszont ezt félre kellett tennem, bármennyire is nehéz a szőke, selymes haját és a bájos arcát kiverni a fejemből, ugyanis azon voltam, hogy kiagyaljam, kit kérjek meg alelnöknek. Az első gondoltam persze Gouto-senpai volt, de aztán gyorsan el is vetettem. Az újság és a tenisz mellett nem lenne ideje, arról nem is beszélve, hogy a szabályok követése nem az erőssége, és olyasvalaki nem lehet a seitokai tagja, aki órákról hiányzik vagy nem viseli rendesen az egyenruháját. A második gondolatom... na, olyasmi nem volt. Ilyenkor jöttem rá arra mindig, hogy mennyire nem ismerek senkit. Igazából az is csoda, hogy valakit ismerek egy felsőbb évfolyamból, ilyen sose volt korábban. Ezt is Tsukatani-sannak köszönhettem, azt hiszem Ugyan voltak olyanok az osztályban, akikkel előfordult, hogy beszélgettem bizonyos témákról, vagy szívesen... lógtam a társaságukban, de ezek csak felszínes ismeretségek voltak, amolyan haveri kör. Meg hát nem is gondoltam egyikükről sem, hogy szükségük lenne a seitokai jellemfejlesztő tréningjére. Yukina sem jöhetett szóba, egyrészt mert a félénksége és a zárkózottsága még az enyémen is túltett kétszáz százalékkal, másrészt meg szerettem volna, ha levegőhöz jut, és nem fojtom meg azzal, hogy állandóan mellettem van ^^"
Ott voltam tehát, ahol a part szakad, és a homlokomat ráncolva léptem ki az udvarra, kezemben az ebédemmel, miután egész délelőtt hiába agyaltam a megoldáson. Reménykedve pillantottam körbe, hátha beugrik elém valaki, hogy "szevasz, minden vágyam az, hogy én legyek a seitokai alelnöke, kérlek segíts!" vagy hogy "i-izé, szóval én szeretnék valahogy közelebb kerülni Himeji-sanhoz, és mivel mindketten a seitokaiban vagytok, ezért biztos tudsz valamit mondani", de persze erre hiába vártam. Némi séta után azonban megpillantottam az egyik fa árnyékában valakit, aki megragadta a figyelmem most, hogy egymagában láttam. Végignéztem már az összes osztálytársam, gondolkodva azon, hogy mi lenne a ő meg ő lenne a jelöltem, de Robbins-san valahogy a délelőtt folyamán kikerült a látókörömből. Talán pont azért, mert annyira észrevehetetlenül csendes és mert olyan magának valónak tűnik. Meg különcnek. Kékre festett haj Megráztam a fejem, bármennyire is ódzkodtam az efféle feltűnési viszketegségtől, mégis úgy éreztem, hogy egy próbát megér. A közösségi élet egyik háttérben megbúvó szervezőjeként azért mégis csak rossz volt látni, hogy mennyire kivonja magát minden alól, és egész nap csak a füleséből kihallatszó számokat hallani, ha elmegy mellette az ember, az ő hangját nem. Hátha rajta is segít a seitokai egy picit úgy, mint rajtam!
A szándék tehát már megvolt, csak a megvalósítás ütközött akadályba. Az sose jelentett nagy gondot, ha valaki megszólított és arra reagálni kellett, de a kezdeményezéshez valaki elfelejtett belém tölteni a bátorságot. Különösen, ha az ellenkező nemről volt szó :/ Hosszú percekig bámultam a fa alatt ülő lányt, tétován egyre közelebb araszolva, majd el is távolodva. Fogalmam sem volt, hogy reagálna, ha megszólítanám, sose beszélgettünk egy másodpercet se, mióta az osztályunkba jár ^^" Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti elküld a francba, vagy még rosszabb, és ignorál egy olyan senkit, mint amilyen én vagyok. Idegesen sóhajtottam fel, de aztán végül becsuktam a szemem, vettem néhány nagy levegőt, és határozottan induló, majd egyre inkább elbizonytalanodó léptekkel csak odamentem hozzá, most már minden mindegy alapon ^^"
- Eto... izé... Robbins-san! - szólítottam meg a lányt óvatosan, miközben kezemet tördeltem feszülten. Mivel nem reagált azonnal, már legszívesebben fordultam is volna meg, hogy hát ez nem jött össze, de aztán csak megembereltem magam, és kapott egy valamivel hangosabb megszólítást is, amit talán már meg is hallott a zenétől. Igazság szerint igyekeztem úgy időzíteni, hogy éppen két szám között szóljon a hangom. Még megvártam, amíg felpillantott rám, és csak azután szólaltam meg újra.
- Anou... nem bánod, haaa... itt fogyasztanám el az ebédem, melletted? Mármint, nem úgy értem, hogy izé... csak... - zavarodtam bele a mondókámba, mondhatom jókor ^^" Pedig a kifogásom még egészen jó is lett, mármint az ebédes dolog, csak nem akartam, hogy félreértse, nem szerettem volna, ha téves gondolatai támadnának amiatt, mert vele akarok ebédelni. Nem mintha nem lett volna Robbins-san is szép lány, de én mégis csak Tsukatani-sanba... na jó, hagyjuk
- Szóvalll... ööö... észrevettem, hogy mindig olyan egyedül vagy, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egyszer társaságod is akadna. Persze csak ha nem zavarok Ha nem vagyok indiszkrét, van valami oka annak, hogy nem... szóval, hogy mindig így egymadaban... khm... egy-ma-gad-ban vagy? - próbáltam néhány értelmes mondatot kicsalni magamból, miközben letelepedtem a fűre lesütött szemekkel. Nagyon pocsékul indult ez az egész, köszönhetően az összegabalyodó nyelvemnek, de talán a lány nem veszi tolakodásnak a jelenlétem és sikerül valahogy szóba elegyednünk. Ha meg nem... hát legfeljebb felsültem és porig gyalázva fogok elkullogni ._.

Úgy éreztem, a napok nem telnek. Egyetlen napot gyűrök végig, az iskolában, otthon, mindenütt. Olyan monoton volt minden. De a napok mégiscsak teltek. Egyre közeledett a havi látogatásom időpontja apánál. Olyan gyorsan múlt az idő, miközben mégsem vánszorgott sehova. Semmit sem értettem. Elveszett voltam, mint még soha az életben. Mindent csináltam, egyszerűen mindent. Megírtam a házimat, elmentem a könyvtárba, könyvet olvastam. Volt jó pár dolog, amit nem értettem. Szótáraztam. Nem voltam önmagam. Fojtogatott az elhagyatottság. De nem szóltam senkinek. Egyébként sem volt közük hozzá. Tou csak szimplán elfoglalt volt, Hibiki aranyos, de pont ezért nem mondhatok neki ilyenek. Kounak is rengeteg jobb dolga akadt, mint az én gyerekes nyűgjeim, és Justin. Vele nem tudom, mi van.
Talán ez nyomta a lelkem. Talán semmi köze sem volt hozzá. Legszívesebben feküdtem volna az ágyamban, és semmire sem gondoltam volna. De akárhányszor oda került a sor, hogy lefeküdjek, végül mindig csak nagy nyűglődés után tudtam elaludni, és akkor is csak keveset. Hirtelen felriadtam az éjszaka közepén, de nem tudnám megmondani, miért. Olyan ez, mint valami rossz emlék, ami örökké kísért.
Fáradt voltam, megint. De aludni nem tudtam. Pedig akár órán is kiterültem volna, ha akad akár egy nyugodt percem is. Ehelyett egy fa alatt ücsörögtem a szünetben, és olvastam. Kivételesen angol nyelvű irodalmat. Azt csak jobban értettem, mint a japánt. Nem volt izgalmas a könyv, nem is igazán figyeltem, miről szól. Aztán letettem. Inkább csak zenét hallgattam. A zenétől mindig jobban éreztem magam, és ez most is bevált. Bár, mióta Justint ismerem, megcsappant a hatékonysága, de még így is megtalálom az érzéseimnek megfelelő zenét.
Ahogy váltogattam a széles választékban, egyszer csak felfigyeltem egy körülöttem mozgolódó árnyékra. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy minden zavaró érzést elfeledtem, és csak a kíváncsiság motoszkált bennem. Próbáltam észrevétlenül meglesni, ki jár ilyen különös táncot felettem. Ekkor láttam meg az osztálytársam, Yuzurit. Igazából még sosem beszéltem vele. Most sem tudtam mire vélni a hol előre, hol hátra araszoló óvatos mozdulatait. Az esemény nem tűnt annyira izgalmasnak, hogy a bennem bugyborékoló érzések ne tudják áttörni kíváncsiságom építette falat. Így végül újra a zenék birodalmába menekültem, és lehunyt szemekkel hallgattam. Vártam, hogy megtalálom a megoldást, de az isteni sugallat helyett, csak egy kissé zavart megszólítást kaptam.
Először nem is hittem, hogy nekem szóltak, de mikor újra a nevemet hallottam két dal közötti szünetben, szemeim azonnal kipattantak, és lassan, kifejezéstelen arccal felnéztem az idegenre. Aki végül is nem volt teljesen idegen. Egy kicsit meglepődtem, de igyekeztem hozni a pókerarcot. Nem tudtam mire vélni Yuzuri különös megmozdulását. Ugyan tudtam, hogy valami buzgómócsingféle, de nem vártam, hogy velem is szorosabb ismeretséget próbál kötni.
Valószínűleg nem segített a szenvtelen arckifejezésem kibontakozásában, mert amit a zenétől hallottam, és láttam az arcából, úgy tűnt, mintha zavarban lenne. Letettem a fülesemet, ne higgye, hogy teljesen bunkó vagyok, és megvártam, míg a mondata végére ér. Nem egészen értettem a nem úgy, hanem részt, de ráhagytam. Csak bólintottam egyet. Tőlem nyugodtan leülhet, ahova csak jól esik neki. Nem bérlem a helyet. Nem zavart, hogy mellettem akart ebédelni, igazából még örültem is neki. Elvonta a figyelmem, kíváncsivá tett, és a béna dadogásával elnyomta az ideget bennem.
- Nem zavarsz. – vágtam közbe mondókájának, aztán elhallgattam, folytassa csak, amit kérdezni akart. Bár nem tudtam, mit gondoljak a felvezetésről, sőt egyáltalán magáról a kérdésről, én magam sem tudtam, mit feleljek. Egy darabig csak néztem magam elé, összeszorított állkapcsokkal, aztán nem volt mit tenni. – Jó étvágyat! – vágtam ki magam egy kis figyelemeltereléssel. Reméltem, hogy kitart addig, míg valamit ki nem gondolok. De bármit próbáltam is, semmi sem tűnt logikus magyarázatnak. Végül csak mondtam valamit, hogy Kouhei is elégedett legyen, és én is tudjak mit felelni legközelebb, ha valaki ismét megkérdezné. – Gondolom, nincs közös témánk. Talán csak úgy gondolják, nem vagyok érdemes rá, hogy velem beszéljenek. És ha ez így is van, jól vagyok ezzel. Sosem bántott még, hogy a többség tudomást sem vesz rólam. Egyszerűen élem az életem, és nem függök senkitől.
Talán sokat mondtam. Talán Kouhei nem tudja megemészteni az információt. Ami igaz, az osztályból senki sem próbált megismerni igazán. Midori-chant ismerem, a többiektől meg nem kaptam pozitív visszajelzést. Ez az első alkalom, hogy valaki más is a közelembe jön az osztályból anélkül, hogy bármiféle bántó megjegyzést készülne hozzám vágni. Bár, még kibújhat a szög a zsákból. De nem tudtam elképzelni Yuzurit valami ádáz Gyúrminátorként, aki az olyan védtelen kislányok megterrorizálására utazik, mint én. Habár… én sem vagyok védtelen, se jó, kislány meg főleg nem. Ennyi erővel ő is lehet Supermen.
- Nekem is lenne egy kérdésem. – igazából nem tudtam, mit akarok kérdezni. Fontos volt, hogy kérdezzek? Csendben is maradhattam volna, de ahogy mostanában nem volt nyugtom, most sem tudtam megállni, hogy ne beszéljek. Yuzurinak szerencsés napja van… azt hiszem. – Miért épp most akarsz velem ebédelni?
Bár kedves volt tőle, igazából egész eddig nem szólt hozzám egy szót sem. Az ember nem változik meg egy szempillantás alatt. Lehet, túlságosan gyanakvó vagyok, de kell, hogy legyen valami oka. Nem hiszem, hogy az bántotta, mindig egyedül vagyok. Bár amit láttam Yuzuriból eddig, nem úgy tűnt, hogy egy számító dög lenne. Nem hiszem, hogy rosszat akarna tőlem. Esetleg valami szívességet kérni, vagy valami hasonlót.

Az első akadályt valahogy sikerült leküzdenem, ami már önmagában is felért egy fél sikerrel. A gond az volt, hogy a feladat másik felében rejlettek az igazán komoly akadályok számomra, és kifejezetten ideges is voltam miattuk. A gyomromban érzett nyomás miatt nem kifejezetten voltam éhes, de néhány mély levegővétellel megpróbáltam megnyugtatni magam, hogy legalább ne hebegjek-habogjak, hanem tudjak normálisan kommunikálni. Merthogy bármilyen hihetetlen, képes vagyok rá, ha éppen nem vagyok ideges, nem vagyok zavarban, vagy nem Tsukatani-sannal beszélek éppen. Más kérdés, hogy ez a három állapot túl sokszor fennáll, akár egyszerre is :/ A fűre leülve gyorsan megköszöntem, hogy ideengedett maga mellé és elő is vettem a szokásos ebédemet, amit minden nap elfogyasztok. Tisztában voltam vele, hogy semmi köze nincs ahhoz, hogy mennyire szerencsés a napom, de a babonák már csak ilyenek. Én attól még hittem benne, hogy ettől jobban fog telni az itt eltöltött idő, és még ha rossz napom is volt, rá tudtam fogni, hogy lehetne rosszabb is enélkül ._.
Mondandómban egy pillanatra megakadtam, ahogy a lány közbevágott és megfagyva néztem rá, míg fel nem fogtam, hogy mit is mondott. Nem kicsit idiótán éreztem magam miatta, de aztán kelletlenül folytattam, hiába zökkentett ki. Kellemetlen volt, hogy pont most, amikor olyasmit mondtam, amitől amúgy is kényelmetlenül éreztem magam, de már késő volt visszakozni.
- Itadakimasu ^^ - kívántam én is jó étvágyat, ez volt talán az első bizalomgerjesztő megmozdulásom. Nem voltam türelmetlen vagy ilyesmi, hagytam, hadd gondolkodjon a válaszon, meg hogy egyáltalán akar-e válaszolni. Hozzászoktam már ahhoz, hogy kukán ülök egy lány mellett, csak most legalább nem kellett azon szenvednem, hogy mivel próbáljak szóba elegyedni. A pillanat azonban eljött, hogy reagálni kéne, a kapott válasz pedig olyasmi volt, amire hirtelen nem tudtam, mit is kéne mondanom. Az én számból nem lett volna hiteles, ha elkezdem biztatni, mert pontosan tudtam, hogy miről beszélt. Azt viszont nem hittem el, hogy nem bántja, noha szóvá tenni nem mertem. Nem bíztam benne, hogy okos ötlet lenne, pláne miután csak így idetolakodtam, szóval végül maradtam csöndben és együtt érzően néztem előbb őt, majd a földet, miután rájöttem, hogy Robbins-sant talán nem kéne Szerencsém, hogy emlékeztetett arra, hogy miért is jöttem, különben nem jutott volna eszembe, annyira elmerültem a gondolataimban ^^"
- Jaj, ööö... az a helyzet, hogy szívességet szeretnék kérni tőled. Bocsánat, tudom hogy hirtelen, meg minden - nyögtem ki, miután felébredtem. A megfogalmazása azt hiszem egyértelművé tette, hogy azt várja, mit akarok tőle, és sajnos nem csak úgy jöttem ide beszélgetni, bármennyire is jobb lenne. Remélem nem hiszi azt, hogy rosszban sántikálok vagy valami, csak mégis, olyan szemrehányóan hangzott számomra a kérdése :/
- Szóval arra gondoltam, amikor így megláttalak egyedül, hogy emlékeztetsz a régebbi önmagamra, és eszembe jutott, hogy hátha szeretnél egy kicsit nyitottabb lenni, ahogy én is szerettem volna. Tudom, hogy furcsán hangzik így, hogy nem is ismerjük egymást, de szeretnék... segíteni, hogy kicsit el tudj vegyülni az osztályban... az iskolában - álltam neki kertelni és magyarázkodni rossz szokásomhoz híven, miközben magamban erősen fészpalmoltam. Persze nem kérdezhettem-e meg hirtelen kapásból, amire ki akartam lyukadni, de akkor is úgy éreztem, hogy nem így kellett volna megközelítenem a dolgot. Lehet jobb lett volna, ha írásban kérem meg, azt jobban át tudom gondolni és egyébként is jobban ki tudtam fejezni úgy magam :/
- Eh, remek... :/ - fakadtam ki hirtelen, mivel annyira elbambultam, hogy sikeresen kiejtettem a kezemből az egyik onigirimet. Nem mintha először fordult volna elő, csak amíg az asztalon landol, addig az nem probléma, most viszont a fűben kötött ki. Vagyis nem tudom megenni, tehát az ebédem nem lesz teljes, mivel most pénz sincs nálam ^^""" Robbins-san biztos furcsállja, mennyire elkeseredtem, de ez tényleg olyasmi volt, amit nagyon rossz előjelnek tekintettem a nap további részére. Jaj nekem T_T

Irigyeltem azokat, akik képesek megfelelően felvetni egy témát, és úgy vezetni a fonalát, hogy a végén a kérés, kérdés, vagy akármi más teljesen természetesen hangozzon, ráadásul felkeltse az érdeklődését a beszélgetőpartnernek. Igazi művészetnek gondoltam egy ismeretlen ember megszólításának tudományát. Olyannak, amiben én roppantul gyenge voltam. Himeji-senpait ismerve semmi olyan szándéka nem volt, hogy mit tudom én, gyakoroljam az ilyesmit, egyszerűen csak én voltam az, akit bokros teendői közepette meg tudott kérni, mert éppen belém botlott útközben. Szerencsére nem szó szerint, az igazán kellemetlen lett volna. Pedig, ha belegondolok, reális eshetőség lenne, csakhogy természetesen nem igazán lelkesedek érte, ha ilyesféle baleseteket történnek velem. Biztos vannak olyanok az osztályban, akiknek nem lenne ellenére ha lányok esnének rájuk, én viszont kellemetlennek éreztem még azt is, ha Tsukatani-san landolt rajtam, pedig hát... Mindegy, hagyjuk, jobb ha nem firtatom tovább. Így is elég rosszat feltételeznek már rólam >.>
Lényeg, hogy hiába a magyarázkodás meg a felvezetés, úgy éreztem, hogy nem fogok tudni oda kilyukadni, ahová szeretnék, csak valahogy sután, laza szálakkal összekötve a mondandómat. Vagy esetleg még harminc mondattal körbeírom azt, amit el lehetne mondani háromban is. Mindkettőre képes voltam, és egyiket sem éreztem előnyösnek. Előbbi furán hangzik, utóbbiban meg elveszik a lényeg. Azonban valahogy sose találtam meg az optimális arányt, és többnyire túlmagyaráztam magam, hiába nem szokásom sokat beszélni. Nem tudom, miért hiszem azt, hogy ha nem magyarázom meg kellőképpen, mire gondoltam, akkor nem fogják érteni... Mondjuk tényleg nem szokták, de az nem azért van, mert ők a hülyék, hanem mert én nem tudok magyarázkodás nélkül tisztán és érthetően a lényegre térni Ez most is látszott, hiszen inkább elbizonytalanítottam a lányt, mintsem felvillanyoztam volna remekbe szabott szónoklatommal. Szóval megint elszúrtam. Csalódottan felsóhajtottam, nem is tudom miért nem tudok nemet mondani, még akkor sem, ha nem vagyok alkalmas valamire :/ Túlságosan szeretek segíteni, azt hiszem.
A további magyarázkodást szerencsére (?) megakadályozta rizsgolyóm földre pottyanása, de úgy éreztem, hogy egyben aláírta a biztos kudarcomat is. Robbins-san nem tudhatta, és mikor rákérdezett, tisztán látszott rajtam a hezitálás. Egyszerűen zavarba ejtőnek éreztem volna elmondani neki, hogy babonás vagyok, az ezt kísérő háttérsztori meg egyszerűen teljesen tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy bárkinek is elmondjam. Hülyeségnek hangzik, hogy ha nem pont ugyanazt eszem ebédre minden nap, akkor rossz napom lesz, pedig szinte mindig beteljesül az átok! Mostanában elég sűrűn előfordulgatott Tsukatani-san miatt, és valami mindig félresikerült aznap :/ Az is lehet, hogy csak én vagyok ennyire szerencsétlen és béna, sőt! De nem érdekel, dili vagy sem, én ilyen vagyok és kész :/
- Gomennasai, nem kellett volna így elragadtatnom magam Csak... izé... nem szeretem az ételt pazarolni ^^" Nem kérek almát, köszönöm! - habogtam kicsit zavartan, egyrészt mert nem teljesen volt igaz, amit mondtam, bár az kétségtelenül igaz volt, hogy nem szerettem pazarolni az ételt, csak ugye nem ez volt a bosszankodásom oka; másrészt pedig azért, mert olyan helyzetbe kerültem, amiből nem jövök ki jól. Akkor is rosszul fogom érezni magam, ha visszautasítom az almát, és akkor is, ha nem. Végül azért döntöttem az előbbi mellett, mert több volt a hibaeshetőség abban, ha elfogadom az ajándékot. Például ha nem maradok annyira éhes, hogy a gyümölcsöt is megegyem, akkor hülyén fog kijönni a helyzet.
- Ó jaj, igen, a szívesség ^^" - eszméltem fel arra, hogy kicsit félresiklott a téma tulajdonképpen értelmetlen irányba. Bizonyos voltam benne, hogy azért sürget, mert szeretné, ha gyorsan túl lennénk rajta és nem zavarnám a köreit. A zene garantáltan szórakoztatóbb társaság volt, mint én, ez nem vitás. Én is szívesebben hallgatnék valami zenét, mintsem hogy magammal beszélgessek ^^"
- Szóval öhm... - hezitáltam még egy kicsit - Én arra szeretnélek megkérni, hogy csatlakozz a diáktanácshoz - böktem ki, a végét már motyogva. Már most éreztem, mennyire ciki, hogy egy ilyen kérést ennyire gyámoltalanul teszek fel, még napokig járni fog rajta az agyam, hogy lett volna jobb és hatásosabb. Ráadásul csak ekkor eszméltem rá, hogy voltaképpen én most a seitokait képviselem a személyemmel, és a rólam alkotott benyomás egyben a mi kis csoportosulásunkra is rávetül. Méghozzá jó sötét árnyékként, ha azt veszem alapul, amit itt leművelek T_T
- Én nagyon élvezem a dolgot, csak miután a senpaiok elballagtak, megüresedett néhány pozíció, és ezért... Himeji-senpai nagyon jó seitokaichou! - tettem hozzá, tovább rombolva a már eddig is súlyos károkat szenvedett renomémat. Ezek után kizárt dolog, hogy igent mondjon, még csak érdekelni sem fogja. Inkább befogtam a szám, mielőtt még több sületlenség szökne ki ajkaim közül, és inkább a megmaradt onigirim elfogyasztásába mélyedtem.

Munka, munka és munka. Ebbe temetkezik azóta, hogy egy számára fontosnak mondható személy eltávozott. Vagy talán nem is temetkezik bele? Csak egyszerűen eldöntötte, hogy nem fogja eltemetni a gyász. Továbbra is a mókuskerékben marad, és folytatja az életét úgy, ahogy eddig is tette. Nem az határozza meg az életét, hogy elveszít valakit, magában tartja az érzéseit, nem lesz befordulva, nem festi feketére a haját, és húzza ki a szemeit, nem lesz belőle egy pöcs emos. Na meg azt se akarja, hogy a többiek megtudják a gyászának a mértékét, kapnának az alkalmon, és habár erővel nem tudnának ártani, de nincs kedve hallgatni a hülye szövegeiket, főleg azt, hogy majd jobb lesz idővel, meg blablabla.
- A picsába, reggel még teli volt a doboz, azóta szívtam hat szálal, és most egyel megint csak kevesebb van. Alvajáró helyet alvacigiző lettem? Az már úgy fasza. Na mindegy, vége a szundinak, még csengetés előtt meg kéne csinálni ezt meg azt. Kezdjük a kapálással, úgyis azt utálom a legjobban, legyünk túl rajta hamar.- beletúrt fehér hajába, majd bekapott egy szál bűzöst, meggyújtotta, mosolyogva nézett rá a karkötőjére, és végül a vállára kapta a kapát, mehet is a dolgára. Aránylag jó idő is van, ezért van rajta csak egy fehér póló, persze a kantáros nadrágja alatt, ami pedig zöld, a térdénél pedig van rajta egy lyuk.
- Hú, talán mégis jó lenne egy kabát, vagy valami, na mindegy már, majd a munkában kimelegszek.- határozottan állította, de annyira mégse jött össze ez a vágya. Mert ahogy meglátta a fát, amit körbe kéne kapálni, inkább úgy döntött, hogy betámadja, és sziesztázik egy jót alatta, de legalábbis a cigijét el fogja szívni. Úgyis óra van még, ha meg csengetnek, majd úgy tesz, mint aki valami nagyon fontosat csinál, vagy ilyesmi. Le is rakja a kapát a fa tövéhez, és készülne az ülésre, csak hogy ebben valami akadályozza. Mégpedig az, hogy egy csikk a vállán landolt. Hamar leseperte, nem akarta, hogy a kedvenc, koszos munkás felsője is megégjen. Ám azért csak lehajolt, hogy megnézze, kialudt-e a cigi, vagy se. Nem akarja, hogy valami itt lángra kapjon, miközben lazul tovább.
- Nicsak, én is ilyet szívok. Váááárjunk csak, azt a propeleres kurva mindenit. Nem csak ilyet szívok, ez az enyém volt.- elnyomja a csikket a cipője talpán, majd messzire pöcköli, és felnéz a fa lombkoronájára. Csípőjére teszi a karjait, és füstöt eregetve rázza a fejét.
- Na akkor, vagy lejössz, vagy hozom a fűrészt, és kikapom alólad, vagy legalábbis megnyesem a koronát.- nem annyira barátságos volt a hangja, ahhoz rossz kedve is volt, meg a cigijét is így pocsékolják, az meg már főleg felháborítja, hogy alvás közben lopták meg. Védtelenül feküdve, kiszolgáltatva bárki kényének és kedvének, hát hova fajul a világ?

Nem kifejezetten nyűgőzi le az, ahogy a csaj lejön a fáról. Manapság már mindenki ilyen ugráló szart reggelizik, meg sok egyéb marhaságot. Hol vannak már azok a napok, amikor az átlagos, normális volt a divat. Most meg? Most meg minél nagyobb marhaságot csinálnak, vagy hülyén néznek ki, az a tuti. Bah, unalmas. Ezért is unott az arca továbbra is, az meg nem hatja meg, hogy szemtelenkedik a csaj. Egy diák csak ne legyen ilyen a suli egyik alkalmazottjával. Jó, még ha csak ez a másodállása, meg van, hogy nem is nagyon lehet látni, és általában végig szokta aludni a műszakját, meg cigizik is, amikor nem kéne, és be is szól mindenkinek, de attól még itt dolgozik, és na.
- Az állásomat csak ne féltsd, be van az betonozva, és lazán meggyőzöm a dirit, hogy bizony a fát ki kell vágni, főleg, mert denevérek laknak benne. Tövénél kell vágni, így legalább nem csapom le egyik dögnek se a szárnyát.- elég guszta látvány lehet, ahogy a törzs vége elkezd mozogni, és végül kiesik egy vinnyogó, egyszárnyú denevér. Aztán meg szedheti össze, és lökheti ki a kukába, ha meg valami marha állatvédő meglátja, még lenne pofája fel is jelenteni, nem hiányzik ez most neki. Nem mintha tudnának bármit is kezdeni Karasuval, max lelép innen, és hazamegy, és akkor próbálják meg behajtani a bírságot, meg egyéb marhaságokat csinálni. Egyedül a munkáját sajnálná valamennyire, vagy inkább a pénzt, amit ezzel keres, elinni pont elég, na meg kurvázni.
- Szerintem nem.- nézi a kezén lévő karkötőt, és halványan elmosolyodik, amikor arra gondol, hogy kihez is tartozott, de ahogy jött a mosoly, úgy is ment, mint a hasmenéses liba, gyorsan, csak nem húzott maga után barna csíkot. - De ne terelj. Nem kéne a fára mászkálnod, engem csesznek le, ha leesel és balfaszság miatt eltörik valamid. Mert miért nem figyelek, meg ilyen marhaságok, és utána rakhatnék valami kerítést a fa köré, hogy ez ne történjen meg még egyszer, és az meg plusz munka. Hát nézd meg, már basz az ideg.- eldobja a cigijét, és előkap egy másikat és már gyújt is rá. Peeersze most még kunyerálnak is tőle, ez már tényleg elég szemtelenség.
- Ej…- beletúrt a hajába. -… vettem észre, hogy a tied leesett. Egy; rám Kettő; csipkebokor vessző Három; az is az én cigim volt. Miért nem két szálat csórtál? Meg ha adok neked, akkor lehet be fogsz köpni, és akkor már tényleg félthetem a munkámat, szegény macskámnak nem tudok utána enni adni, sőt, nekem kell megenni a macskámat. Na meg persze fel is leszek jelentve, és büntetést kapok, meg lehet be akarnak zárni.- s persze még magyarázott addig odadobott egy szál cigit a csajnak, meg a gyújtót is, és ha visszakapja, el is rakja a nadrágja felső zsebébe, onnan nem esik ki, a telefonja mellett meg is fér.

- Nem hiszed? Pedig tényleg így van. Találkoztam már itt is, a suliban velük. Szeretik a réseket, csak inkább este másznak elő, meg vinnyognak körbe, marhára zavaróak tudnak lenni. Még jó, hogy egy se akadt bele a hajamba.- akkor kapna idegzsábát, ha így járna. Lehet vágnia kéne le a hajából, utána meg megint növesztheti vissza, pedig az arcszerkezetéhez inkább ez a hosszabb haj megy. Karakteresebb így az arca, és még keményebbnek is látszik. Az meg nem elhanyagolható, habár már a magasságával is eléggé kiüt az itteniek közül, csoda, hogy ha valakivel sokáig beszél, nem áll görcsbe az illető nyaka. Bár ha Theaval végül csak sikerült volna összejönnie, akkor lehet egy merevítőt is kellett volna szereznie, bár lehet inkább kengurut kellett volna szereznie, de azzal meg nagyon hülyén néztek volna ki. De az igaz, hogy praktikus is lett volna, csóknál tuti. Dugásnál meg annyira nem számít a magasság… ja, még csak meg se volt Thea, szívás.
- Az nem, de nekem kell metszeni a fát is, és azért lecsesznek, ha leesel, és a munkámat fogják basztatni. Arra meg háklis vagyok. Ami meg azt illeti, tilos mászkálni a fákra, meg a falra, és úgy általában a magasabb helyekre, még én se vagyok kivétel, rám se lehet felmászni. - mondta közönyös arccal. Bár az valójában nem volt tilos, hogy Vexre is rámásszanak, már ami azt illeti fogadta is, ha úgy másztak rá a csajok, ahogy gondolta, de hogy vigye őket a hátukon, na azt nem. Elég volt egyszer, hogy egy diák megpróbálta. Utána mindketten fegyelmit kaptak, a kölyök, mert azt csinálta, Karasu meg mert ledobta a hátáról a kölyköt. Nem igásló, még ha szeretné is, ha páran lovagolnának rajta. De mivel Thea már nincs, így megint csak mehet a sima arrancarokhoz(na jó, ment akkor is, amikor volt Thea, nem volt még köztük semmi se), akik egyből térdelnek, ha egy egyjegyű számot látnak. Jó is ez, nem kell a felesleges randi, meg udvarlás, egyből a lényegre, és mehet a menet.
Elmagyarázta, hogy miért is nem annyira jó a cigi adása, és közben persze adott egy szálat, és Karasu is rágyújtott. Majd rosszallóan rázta a fejét, amikor a csaj köhögni kezdett. Kocabagós, és egy ilyen akar cigizni? Inkább maradjon meg a babázásnál, meg a Dzsüsztin Bibernél, és hasonló kis köcsögöknél. Az való nekik, nem az igazi élet. Majd fog magának valami balekot, aki eltartja, és nem kell még egy szalmaszálat se keresztbe tennie. Viszont attól, amit mondott… hát meglepetten kerekedtek el Karasu szemei, kitárultak az ajkai, és úgy is maradtak, ha nem lenne valamennyire nyálas a cigije, és nem ragadt volna az alsó ajkára, akkor már le is pottyant volna. Pár másodperc kellett, mire magához tért a sokkból. Gyorsan szívott párat, hogy az idegeit nyugtassa, majd bekapcsolta az ösztöneit, és nézett jobbra-balra, előre-hátra, amerre csak tudott. Kereste az esetleges merénylőket. Nem nagyon tetszik ez Vexnek, hogy csak így, ilyet mondjon egy diák, sőt, olyat, ami tényleg igaz Karasura, hogy nincs macska, inkább kóbor hollowok, na meg az, hogy úgy hangzanak a szavak, mintha ismerné. Nagyon kutatnia kell az emlékei közt, de nem talál senkit, aki hasonlítana erre a diákra. Talán még régről, azok a módosított lelkek? De akivel ott találkozott, az se így nézett ki, bár testet találhatott magának, az igaz, de a viselkedése is más volt. Gyanús, nagyon gyanús, már csak a kérdőjelek hiányoztak Vex feje felől.
- Oké, ki is vagy te? Shinigami? Vagy valami más? Jobb lesz, ha semmi mellébeszélés, a lényeget. Vagy darabolhatlak fel és adhatlak oda azoknak a kóbor hollowoknak vacsorára. Kezdheted a neveddel.- mondta komoly arccal, ideges tekintettel, és fenyegető hangsúllyal.- Ami meg azt illeti, nem vagyok hisztis, és aggodalmaskodó, ez csak a munka miatt a szerep. Meg ja, ez meglepetés.- főleg az arca, miért mosolyog, és pirul? Itt valami nagyon nem tiszta, és nem az udvar, azt felseperte már reggel.

Persze, nem esik le, egyszer félrenéz, és már zúg is lefelé, aztán meg combnyaktörés, vagy valami kellemetlenebb, és még szarni se tud elmenni segítség nélkül, hát még a törlést hogy oldaná meg. Hiába mondják, hogy jó ez így, meg úgy. Persze, a gumikra is azt írták, hogy véd, meg hasonlóak, mégis elbaszta a tagot a busz, hiába volt rajta, na meg így járt Karasu is emberként. Már nem elcsapta a busz, hanem kiszakadt, és csak a végén tudta meg, hogy mi is történt. De mire kiderült volna, hogy apa lesz, vagy se, na akkor halt meg. Azóta se tudja, hogy vannak-e leszármazottjai, vagy se. Bár nem is igazán foglalkoztatja.
Egyik ámulatból, meglepetésből a másikba esik. Nem elég, hogy a csaj a jelek szerint ismeri, de egy Karasu számára fontos személy beszédét utánozta le. Ha eddig levolt döbbenve, és kezdett paranoiás lenni, akkor ez most fokozottan igaz. Már-már nem csak hallani lehet, ahogy forognak azok a fogaskerekek, hanem a szemében látni is lehet. Rohangáltak a fejében a kis emberkék, kiabáltak, papírokat néztek, és pánikoltak. Nem nagyon tudnak mit kezdeni a helyzettel. Ő nem lehet, meghalt, nem is olyan rég, és most ez a csaj utánozza. Kissé rossz viccnek gondolja Karasu. Egyre csak megy fel benne a pumpa, pedig még a WC mellé se ült.
- Na oké, várom a magyarázatot, mert ez kuuuurvára nem jó vicc. Ha nem lesz kielégítő, akkor kapsz pár másodperc előnyt, de tuti, hogy megöllek.- nem, ez most nem üres fenyegetés volt, halálosan komolyan gondolta, hogy megöli. Ha messzire szaladna, akkor tesz mindenre, és akár az egész városrészt lerombolja, megvan hozzá a hatalma, és a technikái. De még türelmetlenül várja a magyarázatot. Aminek a birtokában kezdi azt gondolni, hogy ez a készátverés, vagy valami hasonló marhaság. Minden filmből lettek klisék szedve, vagy mi a franc? Lehet álmodik? Meg is nézi. Fogja a cigijét, és elnyomja a karján. Éppen csak megremeg a szemhéja, de a fájdalom igazinak látszik. Akkor lehet ez mégse álom, hanem egy szívatás.
- Persze, nincs végzet, csak ha bevégzed. Tomomi…- ízlelgeti a nevet. Igen, Karasu Theaként ismerte, vagyis Tomomi azt akarja beadni, hogy Thea volt valaha. Pedig ahogy összehasonlítsa a fejében a két csajt… hát Tomomi magasabb, más a haja és laposabb is. Nehogy be akarja már adni, hogy tényleg Ő. De azért valamennyire érdekli Vexet a többi duma is, ezért se vágja félbe a csajt.
- Oké, játszunk el a gondolattal, hogy elhiszem, hogy te vagy Ő, és időben utaztál. Meg nem vagy shinigami, csak némi extrás ember, bááár nem látom, hogy szilikonos lennél, tuti nem ott kaptál bonuszt. Na mindegy, így is csinos vagy. Tehát, játszunk tovább. Mi a francért jöttél vissza? Minek ide? Ha Thea voltál, akkor tudhattad volna, hogy itt dolgozok, de nem tudtad, tehát lehet nem is Ő vagy. Bizonyítsd be. Valami olyat mondj, amit csak Thea tudhat rólam, valamit, amit csináltam, és csak Thea látta. Akkor talán, mondom talán, elhiszem azt, amit mondtál.- mivel előbb a cigijét elnyomta, ezért egy másikra gyújt rá, és várja a választ a zagyva beszédjére. Na, le van sokkolva, nem nagyon tud most értelmesen összerakni bármit is.